Arcok > Irodalmi arcképcsarnok > Illyés Gyula (1902 - 1983)

Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án. Apja Illés János uradalmi gépész, anyja Kállay Ida.

A gimnázium alsó osztályait több helyen végezte; előbb Dombóváron (1913-14), majd Bonyhádon (1914-16), majd szülei 1916-os válása után, mikor anyjával a fővárosba költözött, a budapesti Munkácsy Mihály utcai gimnázium (1916-17) következett.

1917-től az Izabella utcai kereskedelmi iskola tanulója, 1921-ben érettségizett.

1918-19-ben részt vett a baloldali diák- és ifjúmunkás-mozgalomban, ott volt a románok elleni szolnoki csatában.

1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.

1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, 1922. áprilisában Párizsba érkezett. Alkalmi állások után könyvkötő-műhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezetének és különféle munkásmozgalmi művelődési köröknek munkájában. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött.

1923-ban első cikkeit, fordításait az Ék és a Ma közölte. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. Fő fóruma a Kassák által szerkesztett Dokumentum, majd a Munka.

1927-től a Phőnix Biztosító Társaság hivatalnoka. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt.

1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; ebben az évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott.

1934-ben az első írókongresszusra való meghívás alapján hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. 1934-től a Válasz munkatársa is volt.

1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója.

1937-től a Nyugat társszerkesztője; a Nemzeti Bank sajtóreferense.

1938-ban elvált Juvancz Irmától. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát.

Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője.

1944. március végétől vidéken és Budapesten bujkált. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő.

1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője.

1946-1949 között a Válasz szerkesztője.

1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe).

Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1948-ban, 1953-ban és 1970-ben Kossuth-díjat, 1950-ben József Attila-díjat kapott. 1966-ban a Le Grand Prix International de Poésie jutalmazottja. 1970-ben Herder-díjat, 1971-ben az Ordre des Arts et des Lettres „parancsnoki fokozatát”, 1972-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, 1977-ben a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét, 1978-ban a Prix des Amitiés Françaises díjat, 1981-ben a Mondello-díjat, 1982-ben a Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendjét kapta.

1945-1949 között az MTA tagja volt; 1989-ben visszaállították MTA tagságát.

1983. április 15-én Budapesten halt meg.

Illyés Gyula a huszadik századi magyar irodalomtörténetnek, irodalmi életnek - Babits mellett - legfontosabb alakja. Nem lehet véletlen, hogy Babits őt jelölte ki a Nyugat örökség folytatójának. Párizsi évei alatt - francia nyelvű avantgárd verseivel - az avantgárd antológiák szerzője lesz. A francia fővárosban szerzett baloldali és nemzetközi kapcsolatai szerény védettséget biztosítanak számára a kommunista diktatúra időszakában. Hazatérése után felméri, hogy a Trianon utáni Magyarországon az internacionalista avantgárd nem felel a nemzet kérdéseire. Miközben a Puszták népével a népi írók mozgalmának egyik vezetője lesz, a Nyugat vezető munkatársa is, aki a kölcsönös kirekesztés időszakában - a vitát is vállalva - tesz hitet az egységes nemzeti irodalom mellett. Az ő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról. Élete utolsó évtizedeiben az ötágú síp megszólaltatásán, az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi és kulturális egységének megteremtésén fáradozott.

Lírája az avantgárd igézetében indul, de - főleg expresszionista és szürrealista - kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is. Első két verskötete (Nehéz föld 1928; Sarjúrendek 1930) szabad verseinek sodró pátoszában az avantgárd hatás már a kikristályosodott új látásmód és mondanivaló szolgálatába áll. Meghatározó élménye a táj, „ősei hona”, a „százados szelíd szegénység” sorsvállalása, „testvér összetartásra” nevelő ereje, a kétkézi munka teremtő hatalma, történelmi múltunk intelme, a „bitorolt föld” és „Dózsa György sercegő bőrének” emléke.

A 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata végleg egy sajátos lírai realizmus: verseiben a tárgyak és személyek legtöbbször eredeti funkcióikban, összefüggéseikben, eredeti cselekvésekkel, valóságos térben és időben jelennek meg; a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze. A súlyos társadalmi bajok, a „nem menekülhetsz” közösségi küldetéstudata és irodalmunk hagyományai együttesen késztették az avantgárdtól elfordulva a tárgyiasan életközeli líra művelésére.

Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő költeményeiben (Három öreg 1931; Ifjúság 1932; Hősökről beszélek 1933) a gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. A Három öreget Babits méltatta: „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados lelki szegénység szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül, hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül, hogy a népet.”

Ars poeticája valósul meg prózai írásaiban is. Az Oroszország 1934 szovjetunióbeli utazásának élményszerű leírásában „az emberiség jövendőjének problémáját” vizsgálja.

A Puszták népe 1936 az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. „A Puszták népe bekerült a század legfontosabb epikai alkotási közé. Irodalmi szociográfia, szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Amit a szerző leírt, azt gyermekkorában közvetlenül is átélte. Tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik. Bármily hihetetlennek tűnik is ma, a kortársak számára puszta tényanyagával is felfedező könyv volt e mű. A magyar társadalom olyan tömegeiről - a nagybirtok cselédeiről - hozott híradást, amelyről a közvélemény semmit sem tudott. Az ő mérhetetlen kiszolgáltatottságuk, a cselédsorsnak a 20. században már elfogadhatatlan embertelensége sokakat döbbentett rá a társadalom radikális megváltoztatásának szükségességére. Az elbeszélt sorsképlet a változatlanságot, az életforma merev állandóságát hangsúlyozta, az életrajz szintjén azonban mégis van változás: lehetővé válik a kiemelkedés. Ez azonban nem eredményként, hanem problémaként épült a műbe. Aki kivált, az el szokta veszíteni kapcsolatát a pusztaiakkal. A hűség, a visszatalálás az elbeszélő fontos gondja, s Illyés egész harmincas évekbeli munkásságában is központi kérdés.” (Vasy Géza)

A Petőfi 1936 a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése.

Szálló egek alatt 1935 és Rend a romokban 1937 című versesköteteiben értelmileg is megalapozódik illúziótlan, de rendíthetetlen hűsége a szegények, az alul levők világához és jobbító szándékaihoz. Szatíra, irónia, vallomás és tényrögzítés kavargó együttese ekkori lírája, amelyben a háború közeledtével és kitörésével a vezérszólam a „hűtlen jövő” miatti keserűségben is a humánum hite és óvása (Külön világban 1939; Egy év 1945).

Esszéiben, tanulmányaiban, kritikáiban szintén erről szól; Kora tavasz 1941 című regénye az 1918-19-i forradalmi kort idézi; első drámája, A tű foka 1944 a néphez való hűség legjobb megoldását keresi. Háborús évekbeli egyéb munkásságával is a széles nemzeti összefüggés megteremtésére törekszik legalább a szellemi ellenállás szintjén (a Magyar Csillag szerkesztési elve és gyakorlata, a Babits emlékkönyv és A francia irodalom kincsestára összeállítása, műfordításai).

A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét mozzanatokban is azonosul (Megy az eke, Amikor a Szabadság- hídra a középső részt fölszerelték); 1946-ban filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a történelmi haladás törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez szükségképpen áldozatokkal jár, mert „nincs visszafelé út” (A reformáció genfi emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett Hunok Párisban című regényét (1946). Egyik mintapéldája ez annak a komplex prózaírói ábrázolásmódnak, amelyben egyszerre van jelen a külső történések egyidejű lelki lenyomata és kellő időtávlatból való átértékelése, új összefüggésekbe rendezése; a mű így személyiségrajz, „nevelődési regény”, egyben korkép, eseménytörténeti tabló és nagyszabású szellemi korrajz is.

Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950], 1956). Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz 1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy „semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül”.

Drámaírói munkássága ekkor kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusával (Ozorai példa 1952; Fáklyaláng 1953), középpontban az intelemmel, hogy a vezetők és vezetettek viszonya meghatározza a nemzet és a haladás ügyének sikerét.

A nehéz évek művészileg serkentők voltak: a Kézfogások 1956 nagy versek sora, köztük a nép megszólalási jogát elementáris erővel hirdető Bartókkal.

Az Új versek 1961 az öregedés, a visszatekintő számvetés és a halállal való szembenézés tárgyköreit hozza.

A Dőlt vitorla 1965 és a Fekete-fehér 1968 verseitől a tárgyiasság még jobban átitatódik filozofikummal, a képzettársítások nagyobb ívűek. E jelentős kötetek azt is bizonyítják, hogy Illyés nem csak a társadalmi kérdésekkel foglakozott lírájában, hanem minden emberi témával - szerelemmel, természettel, a halállal -, változatos műformákban és hangon (Testvérek, Szekszárd felé, Kháron ladikján, Mert szemben ülsz velem..., Félelmetes és varázslatos).

Gyorsan sorjázó drámáinak egyik vonulata változatlanul a nemzeti történelmi sorsfordulók tanulságait kutatja (Dózsa György 1956; Különc 1963; Malom a Séden 1963); a másik a historikus keretben a múlt és a jelen fájó tanulságai nyomán a hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja (Kegyenc 1963; Tiszták 1971). Jelentős írói tette a népi komédia megújítása és továbbfejlesztése: a komikumba egyre több bölcseleti mondandót sűrít (Tűvétevők 1953; Bolhabál 1966; Bölcsek a fán 1972; Bál a pusztán 1972; Homokzsák 1979).

A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig. A Kháron ladikján 1969 című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „életünk öröklét igényű” a mulandóságban is. Az Ebéd a kastélyban 1962, a Beatrice apródjai 1979 és a befejezetlenül maradt A Szentlélek karavánja 1987 regénysorában vissza-visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához.

Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is. A Pusztulás 1933 a szociális kényszer miatt bekövetkező népességfogyás drámai rajza, mely közvetlenül is inspirálta a népi írók mozgalmának kibontakozását. Irodalmi esszéiben elsősorban a kortársakról (Babits, Kosztolányi, Németh László, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc) vallott ihletetten, illetve a francia irodalom klasszikusaival (Molière, Racine, Baudelaire) foglakozott. A Hajszálgyökerek 1971 központi kérdése a nemzeti érzés jogossága, a nemzetért való felelősség.

Az osztrák–magyar északi-sarki expedíciót 1872 és 1874 között vezették. Az eredeti cél az Északkeleti-átjáró felfedezése lett volna a Tegetthoff gőzössel, ehelyett azonban a 24 fős csapat felfedezte a Ferenc József-földet. Az expedíciót Julius von Payer főhadnagy és Karl Weyprecht irányította, a költségek legnagyobb részét osztrák–magyar nemesek, arisztokraták finanszírozták.

Anyját Sánta Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást korán elveszítette, mert lólopásért felakasztották. Mindez nagy hatással volt életének további alakulására. Analfabéta volt, 23 éves korában nem bizonyított, tehénlopási váddal került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett és hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. 60 kitudódott bűnesete ismert.

Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnöke újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt, 1989. június 16-án. Kádár János, a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára, akinek uralmához Nagy Imre kivégzése kötődött, megélte a néhai miniszterelnök hatalmas tömeget megmozgató újratemetését, amely a budapesti Hősök terén tartott ünnepélyes megemlékezéssel indult.

• Illyés Gyula, Bartók című művének elemzése / 2007, 3 oldal
  
  
• Illyés Gyula - Egy mondat a zsarnokságról, elemzés / 2010, 2 oldal
  
  
• Bratek-Illyés-Szegő-Vértényi - Az orchidea típusú mikorrhiza képződésének és működésének egyes kérdései / 2001, 9 oldal
  
  
• Illyés Marianna - Oroszország gazdasági körzeteinek bemutatása, fejlődése / 2003, 32 oldal
  
  
• Illyés Gyula élete, verseskötetei és egyéb műveinek elemzése / 2007, 6 oldal
  
  

Illyés Gyula kortársai:

- Babits Mihály
- Déry Tibor
- Füst Milán
- Gárdonyi Géza
- József Attila
- Juhász Gyula
- Karinthy Frigyes
- Kassák Lajos
- Kosztolányi Dezső
- Krúdy Gyula
- Márai Sándor
- Móricz Zsigmond
- Nagy László
- Németh László
- Örkény István
- Ottlik Géza
- Pilinszky János
- Szabó Lőrinc
- Radnóti Miklós
- Tóth Árpád
- Weöres Sándor
- Móra Ferenc
- Sarkadi Imre
- Váci Mihály