Religion | Christian » A szentháromságos egy Isten kinyilatkoztatása Krisztusban

3. A SZENTHÁROMSÁGOS EGY ISTEN KINYILATKOZTATÁSA KRISZTUSBAN 3.1ISTEN KINYILATKOZTATÁSA JÉZUS KRISZTUS ÉLETÉBEN BIBLIKUS TEOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS Az előzőekben tisztáztuk, hogy az Atyához csak Jézuson keresztül juthatunk el. Az üdvtörténeti Szentháromságból kell tehát kiindulnunk, hogy megtudjuk, kicsoda az Isten önmagában. Ezt ld már Jn 14,5-6: „Jézus így szólt: Én vagyok az út, az igazság és élet Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.” Tudatában kell azonban lennünk a feladat lehetetlenségének is: a titok kimeríthetetlen. Lássuk először Isten történeti kinyilatkoztatását, amely Jézus Krisztus és a Szentlélek elküldésében éri el csúcspontját. Az üdvösségnek ezt a szentháromságos struktúráját jól tükrözi Gal 4,4-6: „De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója lett. Ki kellett ugyanis váltania a törvény alá rendelteket, hogy a

fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya!” Jézus és a Lélek elküldése által, Isten gyermekei lettünk, részesei az ő életének. Azaz, Isten-ismeretünk össze van kötve Isten ön-ajándékozásával. Isten úgy nyilatkoztatta ki magát, hogy hozzánk jött a Fiúban és a Szentlélekben. E két küldetés különböző, de szétválaszthatatlan (bár a Galata-levél szövege ugyanazt az igét használja: exapeszteilen). Jézus megtestesülése és földi élete az idő egy pontjához köthető, míg a Szentlélek küldetése láthatatlan (térben és időben nem írható körül), és folyamatos: minden hívő szívébe küldetik. A három isteni személy kinyilatkoztatása párhuzamosan történik: a Szentlélek is állandóan ott van tevékenységével. Továbbá, annak kinyilatkoztatása, hogy Isten az Atya, aki Jézust küldi, egyenlő annak kinyilatkoztatásával, hogy az Isten

szeretet: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. 8Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. 9Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. 10A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. 16Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4,7-1016) Azt, hogy az Atya szeretet önmagában, léte legmélyén, a szentíró az isteni cselekvésből szűri le, ti. hogy elküldte a Fiát Isten annyira szeret, hogy azt adja, aki neki a legkedvesebb, saját Fiát. Ebben az adásban és önátadásban van az igazi szeretet: az üdvtörténet kinyilvánítja

Isten belső valóságát. A biblikus teológiai megközelítésben az Újszövetség adatait használjuk fel, de nem izoláltan, hanem abban az összefüggésben, hogy az Isten misztériuma hogyan tárul fel Jézus életében (szavakban és tettekben, ld. Dei Verbum), világba jövetelétől feltámadásáig és a Lélek kiáradásáig. Ez Jézus élete misztériumainak végigkövetését jelenti A Szentírásnak azon szavaira leszünk különösen tekintettel, amelyek Jézus, az Atya és a Lélek egységét és vonatkozásaikat mutatják be. 3.11 Isten, Jézus Krisztus Atyja Jézus küldésében a kezdeményezés az Atyáé. Az Atya szeretete az emberek iránt Fiú küldésének egyetlen oka (1Jn 4,9: Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk). Ezek a küldetésről szóló szövegek feltételezik Jézus egész életének ismeretét: életéből, tetteiből, halálából és feltámadásából kiindulva jutottak el az

első keresztények erre a tudatosságra, hogy ő a Fiú, akit az Atya küldött. Jézusban, a Fiúban megismerjük az Atyát. I. Isten Atyasága az Ószövetségben Az Újszövetségben az Atya név Istennek tulajdonítása két dolgot foglal magába: 1) a zsidóság egy Istenbe vetett hitére való vonatkozást; 2) az Atya Jézus Krisztus atyja. Az Újszövetségi kinyilatkoztatás tehát feltételezi az Ószövetségit. Isten úgy ismertette meg magát Izraellel, mint aki szeretet-szövetséget kötött választott népével, és aki egyben a teremtő Isten is, minden nép Istene. Ez az Isten, akinek a létét az Újszövetség világosan tudottnak veszi. Az az Isten, aki Jézust küldte, azonos Izrael egyetlen Istenével (Mk 12,26; 12,29; Mt 4,10; Jn 5,44; 17,3; 1Kor 8,6; 1Tim 2,5). Az Ószövetség Istene az, akit a keresztények Atyának hívnak. Alapvető kontinuitás van tehát az Ószövetséggel. Rá vonatkozik, az esetek legnagyobb részében, amikor az Újszövetség

Istenről beszél, néhány esetet kivéve. Ő az az Isten, akinek a közelségét Jézus hirdeti, amikor az Isten Országáról beszél. Hasonlóképpen történik a liturgiában ma is (A keleti egyház teológiájában, amely a Szentháromságot szemlélve a személyekből indul ki, még mindig egyértelmű, hogy Isten = az Atya. A nyugati egyház ezzel szemben az egyetlen isteni természetből indul ki, erre utalunk általában az Isten szóval). Mielőtt Isten atyai mivoltát megvizsgálnánk az Újszövetségben, az Ószövetségre vetett rövid pillantás segít felfedezni annak eredetiségét, ahogyan Jézus fordul az Atyához, aki Istenhez mint Atyjához fordul, minden olyan esetben, amikor Istenhez fordul. Már az Ószövetségben is van arra példa, hogy valaki Istent Atyának szólítja, de a különbség nemcsak mennyiségi. Az Ószövetségben Isten, mint Atya megnevezés viszonylag ritkán fordul elő, talán mert ez Izrael hite számára elfogadhatatlan ábrázolásokhoz

vezethetne. Isten atyaságát ritkán hozzák összefüggésbe a teremtéssel (kivételek: Mal 1,6; 2,10; Iz 45, 10-11; Zsolt 29,1; 89,7). Izrael Isten atyai mivoltát nem állította egyetemes távlatba; inkább Istennek azzal a különleges szeretetével hozta összefüggésbe, amelyet Izrael iránt mutatott az Egyiptomból való szabaduláson stb. keresztül Így Izrael Isten fia, elsőszülöttje, Isten pedig atyja választott népének. (Iz 1,2-3; 30,19; Jer 3,41922; Oz 11,1, MTörv 32,5-6) Illetve Jer 31,9; Iz 63,16; 64,7: Urunk, te vagy a mi atyánk – Jer 3,4 – ezek a helyek már közelítenek ehhez a megfogalmazáshoz. Az Ószövetség Isten atyaságának különböző dimenzióit emeli ki, mint pl. az uralom minden felett, személyes Isten, halhatatlan, király és bíró, gondoskodik a választott népről, de legfőképpen a szeretetét húzza alá, így azt lehet mondani, hogy JHVH atya, anyai szívvel, de ez a szeretet legfőképp a választott nép iránt valósul

meg. Az anyai vonásokat kiemelő helyek: Iz 49,15; Iz 66,13; Szám 11,12-13. (Anyai és atyai vonások együtt: Zsolt 27,10; Jer 31, 15-20). Mindezt feltételezi az Újszövetség is, ld pl Jézus szavait: „Áldalak Téged, mennynek és földnek Ura”. Lk 10,21; „Nézzétek az Ég madaraitMennyei Atyátok táplálja őket” Mt 6,26). A KEK a következőképpen foglalja össze Isten atyai mivoltát az Ószövetségben: KEK 239: Amikor a hit nyelve "Atyának" nevezi Istent, két fő szempontra utal: Isten mindenek eredete és fölöttük álló tekintély, ugyanakkor jóságos, és szeretettel gondoskodik minden gyermekéről. Istennek ez a szülői jósága az anyaság képével is kifejezést nyer, (v.ö Iz 66,13; Zsolt 131,2) mely inkább Isten immanenciájára, valamint Isten és teremtése közötti bensőséges kapcsolatra utal. Így a hit nyelve az ember szüleivel átélt tapasztalatából merít, akik bizonyos értelemben Isten első képviselői számára.

De a tapasztalatok szerint az emberi szülők hibáktól sem mentesek, s így eltorzíthatják az atyaság és anyaság képét. Ezért emlékeztetni kell rá, hogy Isten fölötte áll az emberi nemek közötti különbségnek. Ő nem férfi, nem is nő; Ő Isten. Fölötte áll az emberi atyaságnak és anyaságnak is, (vö Zsolt 27,10) jóllehet ezeknek eredete és mértéke: (v.ö Ef 3,14-15; Iz 49,15) senki sem Atya úgy, ahogyan Isten. Néhány helyen előjön az a motívum is, hogy Izrael az Isten gyermeke. Találunk olyan helyeket is, ahol az Isten fia egy konkrét személy, különleges funkcióval: 2Sám 7,14; 1Krón 22,10: Dávid leszármazottja; Zsolt 2,7: az Úr felkentje, a király; Zsolt 89,27: Dávid. A bölcsességi irodalomban fordul elő a közvetlen Istenhez, mint Atyához fordulás: Sir 23,1.4 (Uram, Atyám és életemnek Istene) és Bölcs 14,3 Ez ritka és késői jelenség Az Ószövetségben inkább Isten transzcendenciájának megőrzése dominál, kerüli

Isten atyaságának konkretizálását vagy túlzottan szó szerint vételét, és hangsúlyozza, hogy fogalmaink elégtelenek, hogy rá vonatkoztassuk. A Kru 1 század zsidóságában úgy tűnik, nem volt megszokott Istennek pusztán mint Atyának való megszólítása (általában egyéb címekkel együtt szerepel). Csak Jézusban jelenik meg világosan Isten atyasága Ebből világosan következik fiúi öntudata. Benne addig elképzelhetetlen mélységben nyilvánul meg Isten atyasága és a fiúi viszony. II. Jézus és Isten, az Atya Jézusban ez a viszony hihetetlenül közvetlen és központi, az evangélium üzenetének ez a középpontja. Nem csak atyaként beszél Istenről, hanem úgy is szól hozzá, ezzel tanúsítva az Atyához való különleges viszonyát, közvetlen közelségét. Innen kiindulva lehet Jézus fiúi öntudatáról beszélni, az Atyával való különleges kapcsolatának tudatáról. Ez Jézus személyének központi misztériuma, Isten misztériuma

új fénybe kerül itt. Jézus tudatában van ennek az eredeti és egyedülálló kapcsolatnak, amelyre alapozza azt az igényét, hogy üzenetét meghallgassák és befogadják. Jézus az Abba megszólítással fordul az Atyához, amely családias, de nem gyerekes – felnőtt ember is mondhatta Jézus korában. A szinoptikusok egyetlen egyszer hozzák magát az arám kifejezést Abba: Mk 14,36: Jézus a Getszemáni kertben imádkozik. (Megjelenik még: Róm 8,15; Gal 4,6 – itt már a hívő szájából hangzik el). Maga a tény, hogy az eredeti szó megmaradt, jelzi, hogy Jézus használta és az első keresztények nagy fontosságot tulajdonítottak a konkrét kifejezésnek, amellyel ő Istenhez fordult, mert számukra is megvilágította Jézus kilétét. A szinoptikusoknál minden alkalommal, amikor Jézus Istenhez beszél, Atyának szólítja őt. A legfontosabb szinoptikus hely: Mt 11,25-27/Lk 10,21-22, amelyből kiderül Jézus Atyát kinyilatkoztató szerepe is. (ld még

Jn 10,15) („Dicsőítelek Atyám”) Nem lehet Jézus Atyához való fordulását elválasztani Jézus fiúi magatartásától, amellyel az Atyára bízza magát, a halál pillanatában is (Lk 23,46). János ezt a kapcsolatot sokkal részletesebben mutatja be. Jézus saját magáról mint Fiúról beszél: az Atya küldte Jézust, (Jn 5,36-37;6,44.57; 8,18) hatalmat adott neki, tanúságot tesz róla, Jézus tőle jön és hozzá tér vissza (Jn 13,1; 14,28) stb. Jézus teljesen és állandóan felé fordulva él, életének egyetlen momentuma sem érthető az Atya nélkül. Az Atya az, akit ismer és megismertet (10,15; 14,8; 1,18). Jézus neki engedelmeskedik Az Atya adta neki a hatalmat: halottak feltámasztására, ítélni stb. Az Atya tanúskodik Jézusról (5,37), szereti őt, és Jézus erre a szeretetre válaszol. (3,35; 5,20; 14,31; 15,9) Jézus és az Atya egy, a hívek az ebben való részvételre vannak meghívva. Jézus az Atya előtt közbenjár értünk. Mindezekből

kiderül, hogy az Atya Jézus életének állandó vonatkozási pontja. Az Újszövetségben is előkerül Isten teremtői mivolta, minden tőle jön Jézus Krisztus által. Az új elem az, hogy a Teremtő Isten Jézus Krisztus atyja, aki mindent a Fiú által valósít meg (Jn 1,3.10; Kol 1,15; Zsid 1,2-3) Sőt, Isten azáltal, hogy Jézus Krisztus atyja, gyakorolja atyaságát minden ember felé. Ez a keresztény hit specifikuma Isten Atyaságával kapcsolatosan. Ez azt jelenti, hogy az Atya kinyilatkoztatásának alapja Jézus személyében van, olyannyira, hogy amikor az Atyáról beszélünk, akkor egyúttal Jézusról is beszélünk. Ez fontos pont: az atyaság kinyilvánítása Jézus személyén keresztül történik: Isten atyasága Jézusnak, a Fiúnak a személyében nyilvánul ki. Jézus szavaiból egyértelmű, hogy neki nem úgy atyja Isten, ahogyan nekünk. Isten atyasága Jézussal kapcsolatban transzcendens, más rendbeli, mint az emberekre vonatkozó. Az Atya, a

Fiúval együtt megnevezve (Mt 11,27, Lk 10,22, Mk13,32) jelzik ennek a kapcsolatnak a különlegességét. Ezt a különleges viszonyt fejezi ki az Abba megszólítás Két aspektusa van ennek a kapcsolatnak: egyrészt Jézus mindent az Atyára vonatkoztat: az Atya küldte (Mk 9,37; 12,6), imádkozik az Atyához, (Mk 14,36; Mt 11,2526; Lk 22,42; Lk 23,34; 23,46), sőt azt mondja, hogy ő nem tudja a parúszia idejét, csak az Atya (Mk, 13,32) stb. Másrészt Jézus teljes szabadsággal és tekintéllyel cselekszik: nagyobb, mint a templom (Mt 12,6), tekintéllyel tanít (Mk 1,22, Mt 7,29), ő mutatja meg a törvény értelmét (Mt 5-7), hatalmába vetett hitet követel (Mk 9,23-24; Mt 9,28; Lk 8,50), bűnöket bocsát meg (Mk 2,1-12; Lk 7, 47-49), megmondja, hogy az üdvösség a hozzá való ragaszkodástól függ (Mk 8,38; Mt 10, 32-33; Lk 9,26; Lk 12,8-9). Ez a tekintély a fiúság különleges kapcsolatának a kifejeződése. Szent Jánosnál mindez még nyilvánvalóbb: „az

én Atyám és a ti Atyátok.” Jn 20,17: azaz, „az Atya, aki általam a ti atyátok is.” Jézus úgy mutatkozik be, mint az első azok közül, akik neki köszönhetően, új kapcsolatba léphetnek az Istennel, mint Atyával. Az ő fiúsága a mi fiúságunk forrása. Jézus és az Atya különleges, exkluzív kapcsolata fejeződik az abszolút értelemben használt „az Atya”, és „a Fiú” kifejezésekben. Az Atya és Fiú abszolút értelemben használt neveket az Egyház annak megnevezésére használja, akitől Jézus jön, és Jézusra magára. Az Atya és Fiú név a családi életből vett analógiára alapulnak, viszonyokat jelölnek, magukban foglalják az utalást a kizárólagos származásra és a bensőségességre. Ez a két szempont segít meghatározni az Atya kifejezés tartalmát. A kizárólagos származás leginkább a küldésben fejeződik ki: az Atya küldi Jézust. Ez a gondolat gyakran előkerül az Újszövetségben: ld. pl Mt 10,40: „Aki

titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem”; Mk 9,37: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig befogad engem, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött”; Lk 4,43; 9,48; Jn 3,17; 5,23; 6,57; 8,42; 17,18; Róm 8,3; 1Jn 4,9-10.14 Ez az eredetreláció, amely Jézust az Atyával való kapcsolatában azonosítja, számot ad mind Jézus cselekvéséről, mind létéről. A küldött mintegy a küldőnek mása és személyesen képviseli. Az ő hatalmában részesedik Tettei a küldőre vonatkoznak, ld Jn 6,38 („Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött”). Így a küldöttnek az elismerése jelenti a küldő elismerését is. (Jn 13,20) Az Egyház küldetése ennek a küldésnek a folytatása (Jn 17,18: „Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba.”; Jn 20,21: „Jézus megismételte:

"Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”) A küldés témája más szavakkal is kifejeződik, mint pl. „felmenés”, „leszállás” Jn 3,13: „Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van”; Jn 6,38: „Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött.”) Ez a szóhasználat kifejezi Jézus preegzisztenciáját, és felmagasztaltatását („Felmegyek Atyámhoz és Atyátokhoz”). A küldés tehát kifejezi Jézus kilétét, amikor az eredetéről (az Atyában van) illetve a célpontjáról beszél (az Atyától, az Atyához: Jn 16, 5.101728) Különösen a patrisztikus és a középkori teológia fordított nagy figyelmet a Fiúnak a világba való küldése és örök eredete közötti megfelelésre. Ahogyan a Fiú az Atya küldöttje, úgy származik tőle öröktől fogva. Tehát, amikor az immanens

Szentháromságban eredetrelációról beszélünk, akkor ez nem az üdvtörténettől elválasztott spekuláció, hanem az evangéliumok tanításából nyert tanítás Jézusról, akinek a léte teljesen az Atyára vonatkozik. Az Atya név kifejezi az Atya és Jézus bensőséges közelségét, amely valódi egység. Ennek négy dimenzióját különböztethetjük meg: 1. Kölcsönös ismeret és szeretet Mt 11,27, Lk 10,22: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” E kölcsönös ismeret miatt lehet a Fiú az Atya kinyilatkoztatója. „Aki engem látott, látta az Atyát” Jn 14,9; „Amint az Atya ismer engem, én ismerem az Atyát” Jn 10,15. Ezt foglalja össze a prológus, Jn 1,18: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” Jézus maga az Atya kinyilatkoztatása, mert ő a Fiú, aki az Atya felé fordul. Ez a

kinyilatkoztatás tehát nem pusztán funkció nála, hanem létéből fakad, amelyet az Atyához való vonatkozása határoz meg. Ezt fejezi ki a „Fiú” név Amikor a hívők megismerik Jézust, mint Fiút, egyben megismerik Isten, az Atyát. Az Atya és a Fiú kölcsönös ismeretéből jön a kölcsönös szeretet. Jn 3,35: „Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott.”, Jn 5,20, Jn 14,31 Mt 3,17: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Mint a kölcsönös ismeret, úgy a kölcsönös szeretet is nyitva áll az emberek előtt; ez a szeretet Jézus kinyilatkoztató és üdvözítő tevékenységének a forrása. Az Evangélium tehát a kinyilatkoztatás és az üdvösség perspektívájában beszél a kölcsönös ismeretről és szeretetről. 2. A hatalom és tevékenység egysége Egy létező mivolta kifelé cselekedetei által nyilvánul meg. Jézus az Atya tetteit viszi végbe (Jn 10,37; Jn 5,36; 9,4; 10,25). Az Atya isteni tetteit hatja végre:

halottakat támaszt fel, örök életet ad (Jn 10,28; Jn 17,2), mert ő maga az élet, ítélkezik (Jn 5,22) Jézus tettei az Atya tettei: Jézus cselekvésében maga az Atya viszi végbe a tetteket: Jn 14,10. 3. Kölcsönös egymásban levés Jn 14,9-11 Jézus tettei, az Atyáról való ismerete, és az Atya iránti szeretete feltárják az Atya és a Fiú kölcsönös egymásban levését. Jn 14, 9-11: „Már oly régóta veletek vagyok - felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? 10Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. 11Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem.” A „benne levés”-nek döntő jelentősége van a kinyilatkoztatás és az üdvösség szempontjából: Jézus az Atyához vezet; a szeretet, az ismeret és a hatalom

közösségét jelzi, amely felülmúl egy pusztán funkcionális egységet: az Atya és Jézus egyetlen valóság, megkülönböztetett egymáshoz való vonatkozásban. 4. Jézus egysége az Atyával A jánosi tanítást Jézus tevékenyégéről és önazonosságáról a következőképpen lehetne összefoglalni: „Én és az Atya egy vagyunk.” Jn 10,30 Jézus az Atya tetteit viszi végbe: örök életet ad (Jn 10,28). Az Atya és Jézus hatalombeli és cselekvésbeli egysége megmutatja, hogy Jézus méltó a tanítványok belé vetett szilárd hitére. Jézus üdvözítő hatalma magának az Atyának üdvözítő hatalma. Ez az egység ismét csak Jézus egész titkát érinti. Az Atya és a Fiú hatalmának és működésének egysége, amely a hit szilárdságát alapozza meg, felismerteti a még mélyebb egységét, amely létük szintjén van; ez az egység nem zárt, hanem nyitott az emberek felé: „Hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk.” Jn 17,22 Ezt

a létbeli egységet majd több eretnekség fogja megkérdőjelezni az ókorban. III. Az Úr Jézus, a Fiú Az Atya és a Fiú kinyilatkoztatása kölcsönös és egyidejű. Jézus ritkán nevezi magát Fiúnak a szinoptikusoknál (már idézett Mt 11,27: „Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”; Lk 10, 22: „Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”; valamint Mk 13,32: „azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya.”) Ez tulajdonítható annak, hogy ő az országot prédikálja, amely az Atyához tartozik. Saját magának, mint Fiúnak történő kinyilatkozatása ezért csak közvetett. Jézus sosem nevezi saját magát közvetlenül Isten Fiának, csak mások mondják róla, hiszen ő az

Atyát nyilatkoztatja ki, nem saját magát. A szinoptikusok szerint, maga az Atya nevezi őt Fiának keresztségekor, a színeváltozáskor. (Mk 1,11; 9,7 és a párh részek) Az Isten Fia címet már Péter is messiási értelemben használja hitvallásakor. (Mt 16,16, de Mk 8,29-ben és Lk 9,20-ban nem). Ennél a helynél Jézus istenfiúságának megvallása kinyilatkoztatásnak van minősítve. A kísértő is így hívja: ha Isten fia vagy(Mt 4,3; Lk 4,3.9); ezzel csúfolják a keresztrefeszítéskor, (Mt 27, 4043) és Isten Fiának vallja a százados (Mk 15,39; Mt 27,54) A Fiú cím mindennél jobban kifejezi Jézus identitását, mert az Atyához fűződő kapcsolatát állítja előtérbe. Pál is használja rá a Fiú elnevezést (Róm 1,249; 1Kor 1,9; 15,28; 2Kor 1,19: „Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi - én, Szilvánusz és Timóteus - köztetek hirdettünk, nem volt Igen is meg Nem is, hanem az Igen valósult meg benne.”), amikor Jézus Krisztusnak az

Istennel való kapcsolatát jelöli (az Úr megnevezés alkalmasabb volt arra, hogy Jézus viszonyát a közösséghez jelölje), illetve ez kapcsolatban van üdvösségközvetítői mivoltával. A Fiú megnevezést Pál akkor használja, amikor Jézusnak az Atyához fűződő kapcsolatáról van szó. (2Kor 1,19; Gal 1,15-16; 4,6; Róm 1,3.49;8,32932) Azaz kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a fiúságot nem pusztán funkcionális értelemben használják. A János-evangéliumban a Fiú a bevett elnevezés Jézusra, saját magát így nevezi meg. Több helyen egyszülött Fiúnak nevezi az evangélium (Jn 1,14.18; 3,1618) Jézusnak ez a speciális kapcsolata az Atyával már nyilvános életének (Mk), sőt földi életének kezdetétől (Lk) megvan. A fiúságnak története van Jézus életében: istenfiúsága feltámadásával valósul meg teljesen az újszövetségi krisztológia szerint, amikor megtörténik Jézus végleges megdicsőítése, mint Úré (ApCsel 2,14;

13,32-34; Róm 1,3-4: Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról. Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult; Fil 2,11); Jézus öröktől fogva Isten Fia, de bizonyos értelemben mint ember a fiúság történetét éli meg. A fiúságának ez a története a Szentlélek cselekvéséhez van kötve Jézus Istensége Bár az Újszövetség az Isten nevet szinte mindig az Atyára alkalmazza, de több esetben a Fiúra is alkalmazza. A fontosabbak: Jn 20,28: Tamás apostol húsvéti hitvallása, „Én Uram, én Istenem”. Jézusnak Úrként és Istenként való megvallása közvetlenül kapcsolódik Jézus feltámadásának megvallásához. „A feltámadás után az apostolok teljes mértékben elismerték, hogy Krisztus Isten, mindabból amit megmutatott nekik szenvedése és feltámadása által.” 1 Hasonlóképpen Zsid 1,8, amely Zsolt 45, 7-8-at Jézusra

alkalmazza: „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője”. Végül a legegyértelműbben a Jn-prológus állítja az Ige istenségét: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt”. Az Ige szó, melyet János az Isten névvel kapcsol össze, az újszövetségi tanítás csúcspontja: a kinyilatkoztatás, a teremtés és az üdvösség művére utal. Hasonlóképpen világosan Istennek nevezi a Fiút, az Atyával való kapcsolatában 1Jn 5,20: „Tudjuk, hogy az Isten Fia eljött, és megadta nekünk a belátást ahhoz, hogy megismerjük az Igazat. Mi az Igazban vagyunk, az ő Fiában, Jézus Krisztusban Ő az igaz Isten és az örök élet.” Bár Jézust néhány helyen Istennek hívja az Újszövetség 2, de emellett más – már előbb említett – módokon is kifejezi istenségét. a) Jézus az Atya tetteit hajtja végre: bűnöket bocsát meg Mk 2,7, ítéli a világot Mt

25,31-46 stb. Ezek a tettek nem bizonyítják istenségét, ami a hit tárgya, hanem az apostolokat a Lélek ösztönzése alatt a Jézus Krisztusban való hit elmélyítésére indították. b) Említettük már a küldés témájának fontosságát is ebből a szempontból. c) Továbbá, amennyiben ő az üdvösség végleges közvetítője, úgy Jézus a Szentírás beteljesítője: ezt fejezik ki azok a helyek, amikor Jézus magára vonatkoztatja az Ószövetségnek az Úristennel kapcsolatos szavait, pl. „Én vagyok” kifejezések (utalások Kiv 3,14-re), vagy az Úr kifejezés. d) Jézus úgy mutatkozik be, mint 1 Szt. Tamás, Kommentár Szt Jánoshoz, 2,22 (n414) További ilyen helyek: Egyes páli szövegek is Jézusról, mint Istenről beszélnek. Így pl Róm 9,5: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.” Itt lehet, hogy a vers lezárása az Atyára vonatkozik, de valószínűbb a

szöveg ritmusa miatt, hogy Krisztusra. Továbbá: Tit 2,13: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét.” És 2 Pét 1,1: „[] részesültek a mindennél értékesebb hitben Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus igazságosságában.” 2 emberfia, hivatkozva Dán 7,9-14-re: Isten Országának végleges létrejövetele Jézusban történik meg. Ez a felségcím utal még Jézus messiási hatalmára is e) Jézus részese annak az imádásnak, amellyel a keresztények Istent illetik. Pl Jel 5,13, 2Kor 1,20; Szt István diakónus Jézushoz imádkozik: ApCsel 7,59. Az imádás különösképpen megmutatkozik az Úr névben, ld. Fil 2,10-11 Az Úr cím kifejezi a feltámadt Úr dicsőségét, hatalmát, üdvözítő erejét, pl. Róm 10,9: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz.”Az Evangéliumok azt

is világossá teszik, hogy bár a Küriosz megnevezést főként Jézus dicsőséges felmagasztalására vonatkozik, de ez a méltóság már kezdettől fogva az övé. Erzsébet pl Máriát „az én Uramnak anyja”-ként szólítja. (Lk 1,43) IV. Isten, az emberek atyja Miután tisztáztuk Jézus és az Atya viszonyát, röviden kitérünk arra, mi emberek hogyan veszünk részt ebben a viszonyban. Az idézett Gal 4,4-6 szerint, az emberek istengyermeksége szoros kapcsolatban van Jézus küldetésével. Jézus bevezet minket ebbe a kapcsolatba (ld. a Miatyánk) Isten atyai mivoltának is megvannak a következményei a tanítványok életében: mindenkit szeretniük kell, az irgalmas Atya mintájára. De Jézus és a tanítványok istenfiúsága soha sincs ugyanazon a szinten. Jézus a tanítványokhoz beszélve „ti Atyátok”ról beszél (Mk 11,25; Mt 6,32) Nincs olyan „Mi Atyánk”, amely Jézust is magába foglalná. Pál szerint a Lélek az, aki kapcsolatba hozza Jézus

és a mi istengyermekségünket. Ő kiáltja bennünk, Abba, Atyánk. (Gal 4,6; Róm 8,15: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!”) Ef 1,5 („eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk”) és Ef 1,13 szerint, az ember predestináltságának része az istengyermekségre való elrendeltség, amely a Lélekben lehetséges. Jézust más helyeken is említi Pál, ahol Istenről mint Atyáról beszél, ami jelzi az ő fiúsága és a mi istengyermekségünk közti kapcsolatot. (2Kor 1,2-3: „Kegyelem és békesség nektek Istentől, Atyánktól és Urunktól, Jézus Krisztustól! Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és a minden vigasztalás Istene!”; Gal 1,3-4). A Jánosnak tulajdonított írásokban is, a hívők Istentől születtek; Isten tehát

azoknak is Atyja, akik Jézusban hisznek, mert újjászülettek a hit életére (Jn 1,12-13; 1Jn 2,29; 3,9; 4,7). Isten tehát Atya, amennyiben a kezdete az emberek örök életének A különbség köztünk és Jézus között, ld. Jn 20,17 Isten atyaságának, és az istengyermekség témájának a kifejtése a kegyelemtan része inkább. Azt érdemes itt kiemelnünk, hogy milyen perspektívák nyílnak itt: Isten minden atyaság forrása; Isten atyai mivolta egyetemes, az egyetlen Isten, zsidóké és pogányoké egyaránt (Ef 4,6). Az Ószövetség kevés helyen köti Isten atyaságát a teremtéshez Az újszövetségi szövegek nincsenek teljes folytonosságban ezekkel, mert az értelmezési kulcs megváltozott: Isten atyasága Istennek Jézussal való kapcsolatán és az ő istenfiúságán alapul. V. Jézus életének titkai a Szentháromság kinyilatkoztatása szempontjából Fogantatás a Szentlélek által A szinoptikus evangéliumok szerint Jézus megtestesülése a Lélek

működésén keresztül valósul meg. A Szentlélek Máriára száll, nem Jézusra (Mt 1,20, Lk 1,35); a szövegek kezdettől fogva szentséget tulajdonítanak Jézusnak (szent lesz, aki tőled születik). A Szentlélek tehát fogantatása pillanatától jelen van Jézus életében, sőt amennyiben lehetővé teszi a megtestesülést, tevékenysége megelőzi Jézusét. A Lélek tehát jelen van Jézus emberségében, amely azáltal jön létre, hogy a Fiú magára veszi az unio hypostaticaban. (Ipsa assumptione creata – ez az emberség maga a felvétel által teremtetett - Szent Ágoston kifejezése szerint). Ebből a szempontból nézve a Lélek működése logikailag az unio hypostatica után van. Jézus megkeresztelkedése Az Újszövetség és a korai hagyomány Jézusnak a Lélektől indított nyilvános működését a Jordánban való megkeresztelkedéshez köti, amikor Jézusra leszáll a Lélek. A keresztség tehát a másik fontos pillanat, amikor Jézus felkent lesz,

Messiás, a Szentlélek hordozója. Jézusra leszáll a Szentlélek, és a hang kinyilvánítja, hogy Jézus az Isten Fia. Ezt a felkenést mint ember kapja, azért, hogy küldetését teljesíteni tudja, bár az Újszövetség is tudatában van, hogy fogantatásától Isten Fia. Ez a három elem van egyébként jelen a mi keresztségünkben is: a keresztségben új életet kapunk a Lélek által, amely képessé tesz arra, hogy Jézus fiúságában vegyünk részt. A szinoptikus evangéliumokból kiviláglik két fontos pont, amelyben megegyezik az elbeszélésük: Jézusra leszáll a Lélek (Lk 3,21 szerint akkor, amikor Jézus imádkozott), és az égből hang hirdeti, hogy ő az Isten Fia. Jézus úgy jelenik meg, mint Isten küldötte Izrael számára, és megkapja a Lélek erejét küldetéséhez; ez az erő megfelel annak az egyedülálló kapcsolatnak, amely Istenhez köti. Ettől a pillanattól kezdi el Jézus nyilvános működését Az Újszövetség szerint tehát a

keresztség alapvető jelentőségű. Az Újszövetség Krisztusnak a Lélekben való felkenéséről beszél. Ld pl Lk 4,18-19: „Az Úr lelke van rajtam”. Illetve különösen ApCsel 10,37-38 3 Az Újszövetség tehát ismeri ezt a két mozzanatot, a megtestesülést, amikor Jézus megszentelődik, és a felkenést a keresztségkor, amely kinyilvánítja Jézusban a Lélek teljességét: emberségében a Szentlélek befogadója, isteni cselekvése által pedig, amelyben embersége aktívan részt vesz, a Lélek ajándékozója. Jézus keresztsége tehát a Szentháromság kinyilvánulása, epifániája: Isten Országa Jézus által és Jézusban jön el, Jézusnak az Atyához való fiúi viszonya miatt, a Lélek erejében. Az Egyház liturgiája ezért kapcsolja össze a kánai menyegzővel A korai egyház teológiájában Jézus felkenése fontos helyet foglalt el. Azt akarta jelenteni, hogy Jézus megkapja a Lelket, akit az Egyháznak ad, és mi ebből a felkenésből

részesülünk. Jézus keresztségekor a Léke leszáll Jézusra „értünk és a mi üdvösségünkért”, azaz hogy megmutassa, hogy Jézus, az Atya Fia, a mi üdvösségünkért küldetett. Jézusnak a Lélek általi felkentsége egész életére kiterjed, egészen a kereszthalálig. Világos az, hogy Isten Igéje kapja a felkenést, nem egy egyszerű ember. Másrészt emberségében kapja a felkenést, hiszen istenségének erre nem volt szüksége. A felkenés jelentősége, hogy a küldetésre adatik, és az Egyháznak van szánva. Az egyházatyák (Ireneusz) arról beszélnek, hogy a Lélek mintegy „hozzászokik” Jézus emberségében lakva ahhoz, hogy bennünk emberekben lakást vegyen. Jézusra leszáll a Lélek, működik benne. Ő az, aki vezeti Jézus történelmi útját, ő teszi alkalmassá az Atya indításainak befogadására. Mintegy ő az összekötő kapocs Jézus és az Atya közt, (kinyilvánul így, hogy ő az Atya és a Fiú kommuniója), ő közvetíti az

Atya 3 „Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” akaratát Jézusnak. Ld pl a következő szövegeket: a Lélek indítására megy Jézus a pusztába (Mk 1,12); a Lélek erejében tér vissza Galileába (Lk 4,14); a Lélek erejében űzi ki az ördögöket; Jézus felujjong a Szentlélekben; és végül: Zsid 9,14-15:4 itt a Lelket az áldozatot felemésztő tűzhöz hasonlította a szerző.5 A Léleknek tehát fontos szerepe van abban, hogy Jézus megvalósítsa fiúi életét abban a küldetésben, amelyet az Atya bízott rá. Ennek a kezdetét jelzi a keresztség A kereszthalál Ennek az eseménynek a központi voltát világossá teszi az újszövetségi apostoli igehirdetés, amennyiben a halál és a feltámadás

a Szentírás beteljesedése, vagyis az isteni terv megvalósulása. Az egyházatyák számára is, a kereszt az az esemény, amely felé Krisztus egész élete tart. Ezt teszi Szent Tamás is, amikor szorosan összeköti az emberi nem üdvösségét a megtestesüléssel, és megmutatja, hogy a megtestesülés célja az üdvösség, emlékeztetve arra, hogy az üdvösség a bűntől való szabadulásban áll. (STh III.q1a3) Hogy Jézus halála Isten szeretetének legmélyebb megnyilatkozása, azt több helyen világosan mondja az Újszövetség. (ld Róm 5,8; 8,32; 1Jn 4,10) Ahogy Jézus egész élete arról szól, hogy megismerteti az Istent, úgy földi életének legdöntőbb eseménye nyilván mond valamit a háromságos Istenről, annak belső életéről. Az Újszövetség mindig is szentháromságos terminusokban mutatta be azt, ami a Kálvárián történt: az Atya az, aki az emberek kezére adja a Fiát; aki meghal a kereszten, az valóban Isten Fia volt (Mk 15,39); a Fiú

pedig az örök Lélekben ajánlotta fel magát. Először is, feltárul az Atya szerepe, aki a bűnös ember iránti szeretetből halálra adja a Fiút; neki tulajdonítjuk a kezdeményezést, ő az üdvösség tervének forrása; ebben megnyilatkozik Isten szeretete irántunk: Róm 5, 8-10; Róm 8, 31-32. Az Atya az, aki örök tervében előre elrendeli Jézus szenvedését az ember megszabadítására; ő az, aki a Fiúban inspirálja az önátadást, és a Fiút kiszolgáltatja üldözőinek. Az Atya tehát nem akarja közvetlenül Jézus halálát, hanem megengedi és elfogadja, mert tiszteli az ember szabadságát; így mutatja meg legjobban szeretetét. Ennek a halálra adásnak az ószövetségi előképe Ábrahám, akitől Isten fiának feláldozását kéri (Ter 22). Hogyan vesz részt az Atya a Fiú szenvedésében? Gondolhatjuk azt a jánosi szövegek alapján, (Jn 3,16-17; 1Jn 4,9-10) hogy az Atya valódi érzelmi részvétellel, kompassióval éli meg a Kálvária

eseményét: itt a Szentháromságon belüli egyetlen szeretet személyes átéléséről lehet beszélni. Beszélhetünk-e szenvedésről Istenben? A változatlan, szenvedhetetlen (impassibilis) isteni természetből ki kell zárnunk a fájdalmat és szomorúságot, amelyek tökéletlenséget, hiányt, valamilyen rossznak a meglétét feltételezik abban, aki érzi. Ez azonban nem sztoikus apatheia-t jelent. Istenben csak a mások baja felett érzett szomorúságról, azaz az 4 „Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” 5 Ld. II János Pál, Dominum et vivificantem enciklika, 40: „Isten Fia, Krisztus Jézus mint ember szenvedésének forró imájában átadta magát a Szentléleknek, aki emberségét

teljesen áthatotta, hogy tegye halálát tökéletes áldozattá, a szeretet áldozatává a keresztfán. [] a Szentlélek az Emberfiának ebben a tökéletes önátadásában együttműködött vele, hogy a szenvedést megváltó szeretetté változtathassa.” irgalomról (misericordia, pietas) beszélhetünk, amely a szeretetből ered, és amely segíteni akar más nyomorán. Azaz, a kereszt tanúsítja Isten szeretetét és irgalmát az emberek és a szenvedő Fiú iránt: az Atya nem közömbösen éli meg emberré lett Fiának a keresztjét, hanem pietas-t, szánalmat érez a szenvedő Fiú iránt, miután korábban szánalmat érzett a bűnbe és sötétségbe merült emberiség iránt. A kereszt Isten igazságosságáról is beszél, aki Fiának áldozatán keresztül helyreállítja a világnak a bűn által megzavart jogos rendjét: ld. 2Kor 5,21 6; Gal 3,13 7 A kereszt így úgy jelenik meg, mint ahol az Atya megvalósítja az igazságosság alapvető fogalmát,

mindenkinek megadni, ami neki jár. Ezért Krisztus szenvedése Isten irgalmának és igazságosságának kifejeződése. A kereszten Jézus Istennek ezt az igazságosságát tapasztalja meg helyettünk, egészen az Istentől való elhagyatottság érzésének sötétségéig, a bűnök bocsánatára. A kereszten a Fiú testében szenvedte el a bűnnek és az igazságtalanságnak az Atya általi elvetését. 8 Isten szeretete Istennek abban a képességében nyilvánul meg, hogy Jézus a bűnös ember állapotát veszi magára (2Kor 5,21). A „halálra adás” az Atya részéről, ami tervének részét képezi, a Fiúban teljes elfogadásra talál: „önmagát adta értem” – mondja róla Pál (Gal 2,20). Az evangéliumi beszámolók Jézusnak a végsőkig tartó szeretetéről, Istenbe vetett bizalmáról szólnak. Jézusnak a kiáltásáról a kereszten („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” – Mk 15,34) sok magyarázat született. Érthetjük úgy, mint Jézus

panaszát, amiért az Atya átadta a szenvedésre, nem védte meg üldözőitől. Csak a Fiú, aki az Atya szeretetét úgy tapasztalta meg, mint senki más, érezheti meg a végsőkig azt a sötétséget, amelyet az Atya tervének elfogadása okoz neki. A Fiú szolidaritása velünk annyira komoly, hogy ebben a pillanatban ez a szolidaritás a bűnös emberrel megérezteti a Fiúval, hogy mit jelent Isten igazságossága a bűnössel szemben, helyettünk tapasztalja meg, hogyan sérti a bűn Istent. Ugyanakkor egyedülálló kapcsolatban marad az Atyával, és saját magát, mint az Atya irgalmának tárgyát is megtapasztalja. (ez a visio beatifica következménye) Ez az egyedülálló kapcsolat azt is jelenti, hogy Jézus szeretetteli önfelajánlása az Atyának szól, utolsó gesztusa is Rá irányul. Még ebben a helyzetben is, Jézus Istent Abbá-nak szólítja (Mk 14,36), és saját akarata elé helyezi Atyjának titokzatos akaratát. Jézus szeretete nagyobb a bűnnél, a

bűnt képes így átformálni. 6 „Ő azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy benne Isten igazságossága legyünk. „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: Átkozott mind, aki a fán függ.” 8 Erről a következőképpen ír II. János Pál pápa a Dives in misericordia című enciklikában: (7) „Krisztus mint ember, aki az Olajfák hegyén valóban rettenetesen gyötrődik, az Atyához fordul; ahhoz az Atyához, akinek az emberek iránti szeretetét prédikálta, s kinek irgalmát egész életstílusával megmutatta. Mindazonáltal tőle sem vétetik el a halál félelmetes megtapasztalása a kereszten: »Őt, aki a bűnt nem ismerte, értünk bűnné tette«, mondja Szent Pál, amikor a kereszt misztériumának nagyságát és a megváltás isteni jellegét néhány szóval összegezi. Ugyanez a megváltás Isten szentségének végső és teljes föltárulása: Istené, aki maga az

abszolút tökéletesség, az igazságosság és a szeretet teljessége, amennyiben az igazságosság a szeretetre épül, a szeretetből következik és arra irányul. Így tehát Krisztus szenvedésében és halálában - mivel az Atya nem kegyelmezett tulajdon Fiának, hanem »értünk bűnné tette Őt« - az abszolút igazságosság azért mutatkozik meg, mert Krisztus az emberi nem bűneiért viseli a szenvedést és a halált. Ez minden kétséget kizáróan az igazságosság »túláradása«, mivel az ember bűneit az Istenember áldozata »egyenlíti ki«. Ez a fajta igazságosság azonban, ez a teljes egészében Isten »mértéke szerinti« igazságosság, a szeretetből születik, mégpedig az Atya és a Fiú szeretetéből; és teljes egészében a szeretetben hozza gyümölcsét.” 7 Jézus önátadása az örök Lélekben valósul meg. (Zsid 9,14) A Lélek tehát élővé teszi Jézus önfelajánlását a kereszten. A Lélek adja neki az inspirációt az

önfelajánláshoz, hogy így „az örök üdvösség oka legyen azoknak, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,9). 9 Azaz a megváltás a Lélekben történik és lesz hatékony. A Lélek feloldhatatlan módon kötődik Krisztus kiontott véréhez, Krisztus imáján és szenvedéssel teli engedelmességén keresztül. A Lélek ajándékozása az üdvtörténetben Krisztus emberségén keresztül történik A kereszthalálnál tehát a legvilágosabban jelenik meg a személyek különbözősége, de egyúttal egységük is. Isten a kereszthalálban a végsőkig megmutatja szeretetét, hogy megadja az embernek a lehetőséget arra, hogy szerető önátadásban élhessen. Az az ember, aki így él, egyre jobban visszatükrözi Isten létét, az isteni szeretet mélységét, amit Jézus kinyilvánított. A feltámadás A fentebb mondottak a feltámadásban nyernek igazi értelmet. A feltámadás az Atya igen-je Jézusra: nem földi életének eltörlését, hanem örök értékének

megmutatását jelenti. A feltámadt Jézus a sebekkel jelenik meg: Isten bevezette saját életébe az emberiséget a Fiú által. Isten atyai mivoltát különösen aláhúzza a feltámadás. Pál: Isten a feltámadt Krisztus atyja (Róm 6,4: A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk; 2Kor 1,3; 11,31; Ef 1,17; Fil 2,11). Innentől, a feltámadástól a „keresztények Istene” Jézus Krisztus atyja: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja”; egyenes út vezet innen a hitvallásokig, melyek az Atya megvallásával kezdődnek. Az idők végén pedig Jézus átadja majd az Atyának az uralmat, hogy Isten legyen minden mindenben. A feltámadásban a kezdeményezés az Atyáé: ő támasztotta fel Jézust. (ApCsel 2,23-24: Ezt az embert az Isten elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által

keresztre feszítve elveszejtettétek. 24Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta.) A feltámadásban megnyilvánul Isten atyai mivolta (ld pl Gal 1,1: 1Pál, aki nem emberektől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztus, és az őt a halálából föltámasztó Atyaisten által apostol.) Egyes zsoltárszövegek újszövetségi használata szintén az Atya kezdeményezését emelik ki: Zsolt 110,1: „Ülj az én jobbomra.” Jézus felmagasztaltatott a feltámadásban és részt vesz az Atya dicsőségében. ApCsel 13,32-33 is hasonlóképpen: „Így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, 33amint azt ő utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek.” – ami a feltámadást a nemzéshez, újjászüléshez hasonlítja, hiszen Jézus a feltámadásban valósítja meg teljes hatalommal Istenfiúságát. Ez tehát Jézus fiúi megdicsőülése.

Ha Isten atyaságát központba helyezi a feltámadás, akkor természetes, hogy Jézus fiúsága is új fénybe helyeződik az Atya általi feltámasztásában. A János-evangélium néhány helyén úgy tűnik, mintha a feltámadásban a kezdeményezés Jézusé lenne. Így pl Jn 10,17: 17Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. 18Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert 9 Zsid 5, 7-9: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. 8Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. 9Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, 10mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint.” van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Illetve 2,1921, a templom lerombolásáról De ezekben a

szövegekben is egyértelmű az utalás az Atyára. Más szövegek Jánosnál kiemelik az Atya szerepét Jézus megdicsőülésében. Jn 12,28: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. 28Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Erre szózat hallatszott az égből: "Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem." Jn 13,31-32: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. 32Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti.” 17,1: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged” János szerint a húsvéti misztérium Jézus visszatérése az Atyához, aki mindent az ő kezébe adott. Jn 13,1: „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.” Azaz, a János-evangélium nem tér el igazán az Újszövetség fő mondanivalójától.

Isten atyasága és Jézus istenfiúsága, amelyek egymásra vonatkoztatva teljesen a feltámadásban mutatkoznak meg, megnyitják az utat az immanens Szentháromság megértéséhez. A feltámadás megmutatja Jézus preegzisztenciáját, azaz isteni életét, amely nem függ az üdvtörténettől. Jézus Istenfiúságának, amely teljesen a feltámadásban nyilvánul ki, az alapja az isteni létben van, az Atyához fűződő kapcsolatában, amely megelőzi az emberi létét. Csak Krisztusnak az isteni életre való megszületéséből kiindulva, amely a feltámadásban megy végbe, tudott az Újszövetség és az egyházi hagyomány beszélni a Fiú öröktől fogva való létezéséről az Atya ölén (Ld. Fil 2,9: Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek). 10 Így értjük meg, hogy a feltámadás Jézus örök születésének következménye, kifejeződése. Az üdvtörténet alapja csak a preegzisztencia miatt lehet az isteni

lét, és így lehet Isten életének közlése az emberek felé. Jézus már öröktől fogva az Isten Fia Az örök születésnek a kifejeződése a feltámadás. A feltámadásban pedig megtörténik a Fiú teljes inkorporációja is az isteni életbe, ami emberségét illeti. Megnyilvánul az Atya és a Fiú egysége is a feltámadásban. Ettől nem választható el a Lélek kiárasztása. A Szentléleknek is szerepe van Jézus feltámadásában A legvilágosabb szöveghely Róm 1,4: „Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, 4a megszentelődés Lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult.” Jézus istenfiúságát tehát a Lélek aktualizálja. Az Atya a Lélekben támasztja fel Jézust Ez a Lélek, aki az Ószövetségben teremtő erő, most a feltámadás ereje lett. Feltámadásában Jézus a Lélek, az örök élet forrása lett. Ld 1Kor 15,45: „Ahogy az Írás mondja: "Ádám, az első ember élő lénnyé

lett", az utolsó Ádám pedig éltető lélekké.” Nem a Lélek és Krisztus azonosításáról van szó, hanem arról, hogy Jézus, a feltámadás által, Isten Szentlelkével telt meg, teljesen átistenült emberségét betölti a Lélek, és az élet forrása lett azoknak, akik hisznek benne. A feltámadt Jézus így az Atyához hasonlóan életadó lett ApCsel 2,33 szerint („Azután, hogy az Isten jobbja fölmagasztalta, megkapta a Szentlélek ígéretét az Atyától, azt kiárasztotta, amint látjátok és halljátok.”) a feltámadt és felmagasztalt Jézus feltámadásában Atyjától megkapta a Szentlelket, akit Pünkösdkor az apostolokra árasztott. A Lélek teljes birtoklása Jézus részéről, ami lehetővé teszi a Lélek kiárasztását, az első kinyilvánítása Jézus és az Atya teljes egységének, Jézus istenfiúságának és Isten atyaságának. 10 További szövegek: Jn 8,58; 17,5.24; Róm 8,3; Zsid 1,2