Himnusz (Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból): Kölcsey a magyarság egyik legkiemelkedőbb művét - melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára - 1823. január 22-én írta. Először 1829-ben az Aurórában jelent meg. Költeményét visszahelyezte a múltba, s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe s ez segít megérteni a költemény mélyen vallásos jellegét, sajátos történelemszemléletét.
A keretben megszólított Isten ugyanis a történelem irányítója: tőle kaptuk mintegy ajándékba a "szép hazát", de bűneink miatt jogosan sújt a balsors századok szenvedéseivel. A mű szemlélete hasonló úgy a jeremiádok történelemlátásához, mint Zrínyi Szigeti veszedelmének első énekéhez. Isten nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért, stb. Kölcsey az Urat igazságos Istennek tartja, ugyanakkor szigorúságát túlzottnak is ítéli. Verse követi a jeremiádok szerkezetét.
A 2.és a 3. versszakban Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert szép hazát, az ország felvirágzását, a föld termékeny gazdagságát, a győztes honvédő háborúkat s Mátyás király Bécset is megalázó támadását. A múlt sikereinek áttekintését - egészen Mátyás koráig - átszinezi a jogosnak érzett nemzeti büszkeség tudata. Ebben a részben Isten a cselekvő alany. A XVI-XVII.században többen is párhuzamot vontak a bibliai választott nép, a zsidóság és a magyarok történelmi sorsa között. Eszerint a felfogás szerint a magyarság is Isten kiválasztott népe, amelyet megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal vesz körül: neki köszönhetjük a dicső múltat, a nemzeti nagyságot és a függetlenséget.
A következő három szakasz (4-6.) a balsors évszázadainak ijesztő, nagy erejű romantikus képeit halmozza egymásra. A bűnlajstrom helyén csak egy fájdalmas sóhaj hallatszik: bűneink miatt jogos isten haragja, megérdemelt a büntetés, bár a sorscsapások, a nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Erre utalnak az erős túlzások mellett a megdöbbentő költői képek. A katasztrófaérzetet a tatátjárás, a török "rabiga" valamint a Tacitustól kölcsönzött kegyetlen kép ("vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének") teszi teljessé. A bűnök végzetes következményei között említi a belső viszályt, a testvérháborúkat és az üldözöttek, a hazátlan bujdosók sorsát.
A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-6.versszak: komor indulatokat, feszültséggel teli izgatott lelki állapotot sejtet.
A 7.strófa szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen sivárságába, reménytelenségébe. A tehetetlen kétségbeesés, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versen: három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan szembe a múlt nagyságával, dicsőségével a megalázó jelen törpeségét.
Az országos pusztulás láttán a mű végén már csak Isten szánalmáért rimánkodik a bujdosó költő. Az ország sorsának megoldását már csak Istentől várja. A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerűen megismétlése az elsőnek: képei a múlt sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek, komorabbak.
Versformája: nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet; emellé társul a 4-3, illetve a 3-3 osztású ütemhangsúlyos versdallam. Rímelése meglehetősen igénytelen, dísztelen s ebben is követni kívánja a XVI-XVII.századi költemények kezdetlegesebb rímtechnikáját: elég gyakoriak a rangrímek, s többször előfordulnak asszonáncok. Kölcsey tragikus borúlátását elmélyítette az első reformországgyűlés elcsüggesztő megtorpanása, a konzervatív erők ellenállása a reformokkal szemben s az életformaváltás kudarca.
Zrínyi dala: Eredetileg Szobránci dal volt a címe(1830.júl.). A hazafiúi keserűség és indulatos vád egyik leghatásosabb költeménye. Lírai dialógus ez, de a valóságos párbeszéd helyére a belső dialógus, elkomorodó, vívódó önharc lép. A Vándor kérdései és Zrínyivel egybeolvadó énjének válaszai egyaránt az ő lelkéből szakadnak ki. A költemény tárgya a múlt és a jelen szembeállítása, mintegy a Himnusz 7. szakaszának részletezőbb kifejtése. A páratlan strófákban a kérdések, a párosokban az elutasító, tagadó válaszok hangzanak el. A Vándor a magyarságot csak régi nagyságának, dicső hőstetteinek híréből ismeri. Keresi a régiek legendás erényeit, a kapott válaszok azonban kiábrándítóak.
Parainaesis: Utolsó éveinek legkiemelkedőbb alkotása, a magyar próza klasszikus remeke, a Parainaesis intelmet, buzdítást jelent. 1834-ben írta az ifjúság iránt érzett szeretete és felelősségtudata kapcsán s az 1837-ben megindult Athenaeum közölte folytatásokban. Intelmeit unokaöccséhez, Kálmánhoz intézte. Legfőbb tanítása az, hogy az ember a közösségé, nem pedig önmagáé. A boldogság titka az élet önzetlen másnak való szentelése, hiszen a lélek harmóniáját egyedül a cselekvésben lehet megtalálni. Történelemszemlélete nemzet és emberiség végtelen haladásának elképzelésére épül, s ennek rendeli alá az egyének életét. Olvasóját arra figyelmezteti, hogy a felnőttkori csalódások, illúziók szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erényben. A mű tartalma a továbbiakban az erkölcsi ideál, a "rény" tartalmának kifejezése. Ennek legelső parancsa az istenség imádata. A mű központi kérdése az emberiség és a haza szeretete, miszerint az emberiséget csak a hazaszeretet által szolgálhatjuk. Tanácsolja az ismeretek széleskörű elsajátítását. A közéleti szereplés feltétele a szónoklat, a retorika szabályinak ismerete, emellett az anyanyelv tökéletes művelése, amihez elengedhetetlen fontosságúak a különböző, tartalmilag is értékes könyvek. A műveltség legfelsőbb foka a könyvírás. Ezek után az erények hatását vizsgálja a történelmi eseményekre. Minden csalódásra okot adó tényező ellenére hite nem csökkent az emberiség folyamatos fejlődésében. Gondolatait többekközt átvette Eötvös József is.
