Középiskola > Műelemzések > Vajda János - A virrasztók c. versének elemzése

Az induló Vajda Jánost Petőfi-epigonként aposztrofálta a korabeli irodalmi közélet. Politikai költészetének legértékesebb darabjai mégsem Petőfi aktuállírájára emlékeztetnek, hanem sokkal inkább Arany János jóval modernebbnek mondható allegorikus költeményeivel mutatnak rokonságot. Sőt, Vajda költészete - mint látni fogjuk - ezen is túlmutat, allegóriái ugyanis többféleképpen értelmezhetők, sejtelmesek, szimbolikusak, s ezzel már Ady számára készíti elő a talajt.

A Bach-rendszer idején, 1857-ben íródott vers, A virrasztók történelmi allegória: egyes motívumai egyértelműen az aktuális politikai és társadalmi valóság egy-egy jelenségének feleltethetők meg. Az allegorikus kifejezésmód fő célja természetesen a cenzúra megkerülése volt. A mű első jelentési szintjén egy vidéki halotti torról tudósít, a halottvirrasztás népszokását eleveníti meg. S éppen ennek a szokásnak a magyarázata vezeti el az olvasót a vers átvitt értelméhez, az allegória megfejtéséhez, hiszen a virrasztók feladata a népszokás szerint az, hogy egy teljes éjszakát ébren töltve őrködjenek a halott mellett, hátha még életre kel. A holttestet csak akkor lehet eltemetni, ha a közösség meggyőződhetett arról, hogy teljes bizonyossággal meghalt és nem tetszhalottról van szó.

A költő az 1850-es években halottnak tetsző haza és az 1848-as forradalom és szabadságharc értékei, eszméi mellett való erkölcsi értelemben vett virrasztásra hívja fel a figyelmet versével. Vajda ezer szállal kötődött az 1848 és 1850 közötti politikai eseményekhez. A Tizek Társaságának tagjaként részt vett az 1848 márciusában Bécsbe induló küldöttségben, a szabadságharc kitörésekor tiszti rangot ajánlottak fel számára, de nem fogadta el, így önkéntes közlegényként állt be katonának, s a hadnagyi rangot az ütközetekben vívta ki magának. Végül Világos után büntetésül az osztrák hadseregbe sorozták be, és csak 1850 végén térhetett vissza Magyarországra.

Mindezek ismeretében válik érthetővé, hogy miért maradt meg Vajda minden körülmények között - tehát nem csak a vers megírásának idején, hanem azt követően is - olyan embernek és olyan költőnek, aki végsőkig ragaszkodott az 1848-as eszmékhez. Ennek a ragaszkodásnak, ennek a magatartásformának és eltökéltségnek válik jelképévé a virrasztás ebben a versben, mellyel éppen a haza és a forradalom eszmeisége válhat újraéleszthetővé a megfelelő pillanatban.

Már az első szakasz érzékelteti a vállalt feladat nagyságát, jelentőségét és a diktatórikus környezet ellenhatásait: a fagyos, téli éjszaka, a „csillagoltó sötétség” nem feltétlenül a reményvesztettséget, hanem sokkal inkább az arra irányuló politikai akaratot jeleníti meg. A csillag motívuma többször feltűnik a szövegben, s különösen a „merengünk egy csillagon” sorból lehet következtetni arra, hogy a forradalom csillogó eszméiről van szó - s így az első versszak csillagoltó sötétsége az elnyomó Habsburg erők törekvéseit jelenti. Vajdánál azonban ezeknek az allegorikus képeknek már sejtető, jelképes varázsuk is van: nemcsak egyszerűen kettős értelmet hordoznak, hanem életérzést, hangulatot, lelkiállapotot is kifejeznek. Az indító sorok, a „csillagoltó sötétség” képe kísérteties atmoszférát teremt, s ez az érzés egyre fokozódik az utána következő versszakokban.

Szintén az első strófában jelenik meg a virrasztást vállalók közössége, a „mi”, vagyis a „negyvennyolcból nem engedő”, meg nem alkuvó, kisemmizett és újabb lelki táplálékra nem lelő költők, akik énekelvén még siratják a „nagy halottat”, a forradalmat, s annak lélekemelő vívmányait. Ezt az önfegyelmező magatartásba vetett hitet azonban már a következő strófában letöri ama lehetőség felvetése, hogy talán a virrasztók se lennének ébren, ha nem kényszerűségből és megszokásból virrasztanának. Keserű öngúny szólal meg abban, hogy sirató virrasztásukat fizetségért teszik, hiszen „ez a kenyerük”. Vajdának elsősorban az a félelme szólal meg, hogy akik csak az elvárások diktálta kötelességtudatból és nem belső meggyőződésből virrasztanak, azok előbb-utóbb belefáradnak a terhes kötelesség teljesítésébe, s olyanokká válnak, mint akik inkább vigadnak, feledvén a múltat.

Bár az ők névmás először a hatodik versszakban jelenik meg, már a negyedik szakasztól kezdődően a költővel most még közösséget vállaló virrasztók magatartásának ellenpontját, lényegében a forradalom kudarcába beletörődő, lemondó, az új politikai viszonyokhoz alkalmazkodó álláspontot mutatja be Vajda - meglehetős méltatlankodással és iróniával. A költő álláspontja szerint a magyar földet vérük árán megszerző ősök fejére hoznak szégyent azok, akik engedve a Bach-korszak egyre fásultabb közhangulatának, a nemzeti tragédia után a mulatozásba menekülnek és saját érdekeiket szem előtt tartva tűrik az idegenek hatalmát a szabadságharc idején saját honfitársaik vérével áztatott földeken. Az ők és a mi ellentéte a hetedik versszakban bomlik ki a maga művészi teljességében.

A vers második felét a nemzet és a forradalmi eszmények tetszhalottságának képzete hatja át, amelyet ugyanakkor újra és újra elfojtani látszik a dermesztő, bátortalanító politikai miliő.

A kitartás és a feladás szólamainak vitája a hetedik versszaktól bontakozik ki. Az álom szó kurzív szedése (ahogyan Arany Jánosnál is) annak többértelműségére utal. Reménykedést kifejező értelmezése teremti meg a lehetőséget a költők jövőbe vetett hitének paradox, szentenciózus kifejezésére. Az éber álom ugyanakkor jelenthet álmodozást, illúziót is, melynek a megvalósulásában való hitet semmi sem indokolja. Ebből következik, hogy a virrasztók reménykedése teljesen passzív, mert bár „álmodják a hihetetlent”, beszélni nem mernek róla - a cselekvés lehetősége tehát eleve kizárt.

A bizonytalanságot fokozza a kilencedik strófától az időérzék elvesztése, s ezt képileg is aláfesti a „nagy tenger éjszaka” tájékozódástól megfosztó sötétsége, lidérces homálya, sivársága. A reménytelenben való bizakodás rezignált tudomásulvételével szemben az ezt követő óhajtó, felkiáltó mondatok már türelmetlenséget sejtetnek: nem a feltétlen kitartás nyugalmával virrasztanak, hanem annak félelmével, hogy a távoli pirkadat előtt álomba merülnek. Még a legeltökéltebb „virrasztókat” is elbizonytalanítja egy-egy korjelenség, melyeket a költő természeti jelenségekkel érzékeltet: megjelenik a minden hangot elhallgattató zsarnokság képe, a várakozás kilátástalansága, az esetleges érzéki csalódás kételye: „De a hajnal csak nem pirkad, / S amit látunk, az se csillag: / Bolygó fény, vagy fénybogár!”. A sok elakadt mondat, az egyre lemondóbb hangvétel már-már a virrasztó magatartás feladását sejteti, hiszen oly távolinak és valószínűtlennek tűnik a magyarság feltámadásába vetett remény.

Az utolsó előtti versszak szinte keserű önvallomás: Vajda a többi virrasztó, saját generációja nevében beismeri, hogy „dalunk is már egyre fárad”. Az egész versben nem az adott körülmények, hanem leginkább ez válik aggasztóvá: a kitartás hiánya. Két évvel korábban keletkezett Arany történelmi allegóriája, A walesi bárdok. Arany azonban még abból a nemzedékből jön, amelynek pályakezdése a reformkorra esik, így nála a morális helytállás megkérdőjelezhetetlen érték, ezért a walesi bárdok dala sosem lankad, sőt, még a walesi lakoma után is „Ötszáz énekli hangosan / A vértanúk dalát”. Vajda nemzedéke tehát nemcsak reményt nem lát, hanem ezt a fajta eredménytelen, de belső szükségletből fakadó erkölcsi kiállást is feladni látszik.

A záró szakasz többféleképpen értelmezhető. Bár a vers egésze a virrasztók lankadását, lassú álomba merülését, kifáradását szuggerálja, s így az utolsó sorok a lemondó reménytelenség kiteljesedéseként is olvashatók, a tetszhalott megmoccanásának lehetősége által az utolsó sor ironikus paradoxonná válik: mire a halott fölébred, az élők elalszanak, halottá válnak. A lehetőség felvetése azonban figyelmeztetés is: a fenyegető veszély felvillantása s a felkiáltójeles mondatok szinte ugyanarra szólítják fel a virrasztókat, mint Ady Endre a „strázsákat” a világháború évei alatt: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán” (Ady: Intés az őrzőkhöz).

Az utolsó versszak szólamai tehát politikai vészharangként igyekeznek ráébreszteni minden értő olvasót arra, hogy a forradalom eszméinek őrzése, ébren tartása mindannyiunk feladata akkor, amikor bármelyik pillanatban szükség lehet arra, hogy a dermedt, fásult, ha úgy tetszik, tetszhalott nemzetet felrázzuk, s az eltiport forradalmi lángot újraélesszük.

A verset így is lehet, s minden bizonnyal a kor magyarjának így is kellett értelmeznie. A történelmi szituáció, Vajda politikai elkötelezettsége, valamint a vers képi és gondolati síkjának „lefordíthatósága” teszi kétségtelenné, hogy a versben elsősorban allegorikus mondanivaló húzódik meg. Az egész mű erős hangulatisága, atmoszférája azonban valami önmagán túlmutatót, valami érzékletesen átsugárzó, de konkrétan meg nem ragadható jelentést is sejtet. A „tenger éjszaka”, a „bolygó fény”, a „csillagoltó sötétség”, a dermesztő hideg s a fojtó csend nemcsak a zsarnokság allegóriája, de egyszersmind egy léthelyzet, egy lelkiállapot s egy nemzeti közérzet szimbóluma is. Különösen szembetűnő ez a modernség, ha a verset összevetjük Adynak A téli Magyarország című költeményével. A nemzeti és az egyéni léthelyzet egységbe forrasztása, a halálérzet, s az álomba merülő hideg világ Adynál kísértetiesen hasonló szimbolikus képekben jelenik meg: „S ahogy futok síkon, telen át, / Úgy érzem, halottak vagyunk / És álom nélkül álmodunk, / Én s a magyar tanyák.”

A virrasztókat elsősorban ez a többértelműség avatja korát meghaladóan modern költeménnyé. Értelmezhető figyelemfelhívó politikai allegóriaként, aggasztó történelmi korképként és egyéni léthelyzetről hírt adó szimbolista alkotásként is. Az embereknek a Bach-korszakban átérzett nemzeti és személyes válságérzetét klasszikus tökéllyel szólaltatta meg Vajda, aki saját költői magatartásáról nem hagyott kételyt az utókor számára: maga is „virrasztó” volt, s az maradt hazánk „csillagoltó sötétségbe” burkolózó évei alatt is.