Középiskola > Műelemzések > Krúdy Gyula élete és munkássága

Krúdy Gyula (1878-1933) monumentális életművet hagyott maga után, írói munkásságának mennyisége csak Jókaiéhoz mérhető. Hihetetlen termékenységgel dolgozott: irt elbeszéléseket, regényeket, színdarabokat, ifjúsági műveket, publicisztikát, írói portrékat, önéletrajzi vallomásokat. Válogatás nélkül publikált mindenütt, a legkülönfélébb lapokban és folyóiratokban, de nem sokat törődött írásainak sorsával. Életében alkotásainak csupán töredéke jelent meg könyv alakban. Csak halála után jó húsz évvel indult meg hatalmas írói teljesítményének feltérképezése.

Krúdyt nagy magányosnak szokás tartani. Nem tartozott egyetlen írócsoporthoz sem, csak lazán, felszínesen kapcsolódott a Nyugathoz is. A tudomány máig sem jelölte ki megnyugtatóan irodalomtörténeti helyét.

Nyíregyházán született 1878 október 21-én. Édesanyja - az akkor még 17 éves Csákányi Julianna - cselédlányként szolgált gyermeke születésekor a Krúdy-házban, s nem volt az apa törvényes felesége. A szülők csak jóval később, 1895-ben kötöttek házasságot. A Nógrád megyei kisnemesi származású Krúdy család meglehetősen jómódban élt: a nagyapa és az apa is ügyvéd volt, s az elsőszülött fiúnak - a későbbi írónak - is ezt a pályát szánták. 1887 őszén Szatmárnémetiben kezdte meg gimnáziumi tanulmányait, de itt csak az első osztályt járta ki. Nem volt jó tanuló. A többi osztályt Podolinban, a piarista algimnáziumban végezte. cseregyerekként került ebbe a szepességi kisvárosba, hogy jól megtanulhasson németül. Ez a hely egy életre szóló élményt jelentett neki. 1891 szeptemberétől négy éven át a nyíregyházi evangélikus főgimnázium tanulója volt, ezt követően 1895 júniusában sikeresen leérettségizett. Diákkorában legfőbb szenvedélyét az olvasás jelentette. Ezekben az években tudatosodott határozottan elhivatottsága: író, újságíró akart lenni. Az iskolában diáklapot szerkesztett. 14 éves korában jelent meg első novellája. 1895 őszén - egy sikertelen szökési kísérlete után - közvetlenül az iskola befejeztével riporteri állást kapott a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében. Mindössze három hónapig maradt Debrecenben, azután a nagyváradi Szabadság című laphoz szerződött. 1896 májusában hagyta el Nagyváradot, s a fővárosba utazott, hogy kizárólag szépíróként keresse meg kenyerét.

Sokat dolgozott: havonta átlag 7-8 novellája jelent meg. Neve egyre ismertebbé vált, de a önpusztító, bohém életmódja következtében csaknem nyomorgott. 1897 folyamán jelent meg első novelláskötete Üres fészek címmel, s ugyanebben az évben ismerkedett meg a nála hat évvel idősebb Spiegler Bellával, aki Satanella ill. Bogdán Bella álnéven tárcákat, novellákat irogatott. 1899 decemberében kötöttek házasságot (apai engedéllyel).

Közben változatlan lendülettel és termékenységgel alkotta műveit. Írásait főleg lapokban, folyóiratokban helyezte el, 1911-ig könyv alakban is megjelent több mint 40 kötete. Első igazi nagy sikerét az ún. Szindbád novellák hozták meg számára, s ezek egyben írásművészetének új szakaszát, egy sajátos lírai novellatípus megteremtését is jelezték. 1911 során hagyta el a sajtót a Szindbád ifjúsága, 1912-ben pedig a Szindbád utazásai. Az Ezeregyéjszaka kalandos hajósa főhősként a későbbi években is gyakran szerepel műveiben: Francia kastély (1912), Szindbád. A feltámadás (1916), Szindbád megtérése (1925), Purgatórium (1933). Hírnevét, elismerését csak fokozták pesti regényei: A vörös postakocsi (1913), Őszi utazások a vörös postakocsin (1917).

Krúdy jól keresett: megvolt minden lehetősége, hogy a polgári jólét és anyagi biztonság keretei között éljen családjával. A józan, rendezett életre azonban alkalmatlanná tette nyugtalan vére, bohém természete. Kicsapongó, mulatozó, éjszakázó életvitele, gyakori párbajozása valamint a szerencsejátékok iránti szenvedélye házasságát is megrontotta, amihez hozzájárult egy új szerelem is: 1915-ben intim kapcsolatba került az akkori lakóhelyének, a Royal Szállodának igazgatójának - Várady Gyulának - a feleségével. 1919 júliusában, közvetlen válása után feleségül vette a nála huszonegy évvel fiatalabb Rózsa Zsuzsát. Az 1920-as évek alatt politikai támadások érték a proletárdiktatúra alatt irt cikkei miatt. A család anyagi gondokkal küzdött, s a pénztelenség ill. változatlan életmódja újabb családi veszekedések forrása lett. 1926 végén az író súlyosan megbetegedett, hónapokig szanatóriumban kezelték. Ezekben az években is bámulatos munkabírással dolgozott: Hét bagoly (1922), Valakit elvisz az ördög (1928), Boldogult ifjúkoromban (1929).

1930-ban Baumgarten-díjat kapott. Ez enyhített ugyan a család anyagi gondjain, azonban teljes mértékben nem fedezte adósságaikat, költözködniük kellett. Utolsó éveiben egyre fokozódó nyomorban és betegségben élt, s a kiadók is elfordultak tőle. Legutolsó könyvét, Az élet álom (1931) című elbeszéléskötetét saját kiadásában volt kénytelen megjelentetni - hitelből. Utolsó befejezett kisregényében, a Purgatóriumban (1933) megdöbbentő őszinteséggel számolt be szanatóriumi gyötrelmeiről, betegségének szenvedéseiről, a halállal való barátkozásról. 1933 május 12-én holtan találták ágyában.

Magányossága nem emberi társtalanságot jelent. Ezalatt az értendő, hogy művészete nem sorolható be egyetlen stílusirányzat kalodájába sem. Sokszínű munkásságában a legkülönbözőbb törekvések egymásba oldódása fedezhető fel: (neo)romantika és realizmus, impresszionizmus, szimbolizmus és szecesszió, expresszionizmus és szürrealizmus egyaránt megfigyelhető írásaiban. Élni tudott a hagyományos lélektan eszközeivel, felhasználta a modern pszichológiai irányzatok eredményeit, a freudista lélekelemzés módszereit.

Álom és való, a hajdani emlékek által megnemesített múlt és a lehangoló jelen valami álomszerű, időtlen lebegésben oldódik fel erőteljes líraisággal átszőtt írásaiban. Mindenekelőtt stílusának ódon bája, elbűvölő, mágikus ereje bilincseli le valamennyi rajongóját, tudós kritikusát: a magyar nyelv és a prózai stílus egyik legnagyobb művészének tartják. A szöveg lirizálódása abban gyökerezik, hogy az elbeszélő a cselekményeknek nem csupán egyszerű ábrázolója, külső szemlélője és leírója, hanem egyúttal részese is, s igy személyisége beépül a műbe, az alkotás tematikai és nyelvi összetevőibe.

Egy-egy Krúdy novella néha nem is több, mint egy prózában irt lírai költemény, melynek leghatásosabb eszköze az erős hangulatiság, a rendkívüli atmoszférateremtés. Hősei lírai hősök, akik közül néhányan - a legjelentősebbek, a legfontosabbak - többé-kevésbé az író hasonmásai. Bár Krúdy mindig is tiltakozott a túlzó azonosítások ellen, mégis: Szindbád, Rezeda Kázmér vagy Józsiás alakja mögött, az ő érzés- és gondolatvilágukban, szerelmi és egyéb emlékeikben, érzelmességükben és cinizmusukban, lelki és szellemi megnyilatkozásaikban maga az író van jelen.

Saját korával szemben csillapíthatatlan sóvárgás élt Krúdyban a nemesebb hagyományok, egy patriarkálisabb életforma, egy tisztultabb, poétikusabb emberi magatartás után. Írásainak történetei a századforduló tájékán, az eseménytelenség időtlenségében, egy olyan sohasem-volt, múltbeli Magyarországon játszódnak, mely úgy merül fel az író képzeletében, mint a Jókai-féle Senki-szigete.

Egy emlékezést, valóságot és vágyakat egybeszövő, idealizált múltba süllyedt álomvilágot keres a Hét bagoly (1922) című művének hőse, Szomjas Guszti. Idős korában meglátogatja a vágy, megrohanják az emlékek, s valamely belső hang sugallatára elindul vidékről Pestre, hogy ott, ifjúsága szinterén megtalálja azt, amit elvesztett. Ifjú akart lenni bölcsen, meggondoltan, pótolni, feltalálni azt, amit elmulasztott, jó és nemes cselekedeteket véghezvinni. A mű másik főszereplője, a fiatal író, Józsiás is - Krúdy egyik önarckép-alakja - hátat fordít a jelen időnek, s műveiben nem akar átlagos, mindennapi embereket szerepeltetni. Ars poeticáját összefoglalván nem akarta másolni a való életet, kivétel akart lenni.

A Krúdy által megálmodott világ hősei céltalan életű ködalakok, a régmúltból visszamaradt figurák. Nem is igen élnek benne a társadalomban, a való világ idegen testként ékelődik az életükbe. A történelmi idő sokszor szinte teljesen eltűnik a különböző idősíkokat (a jelent és az elképzelt múltat) egymásba csúsztató, a realitást és az irrealitást egymásra montírozó emlékezéstechnikában.

Legjelentősebb alakja, az Ezeregyéjszaka mesevilágából előlépő Szindbád is az időtlenségben hajózik. Jelenéről alig tudunk meg valamit, leginkább múltbeli emlékeiről értesülünk. Akárhány évesként jelenik meg, mindig az eltűnt, álombeli világot szeretné felidézni, visszavarázsolni. Felidézett emlékei szinte kivétel nélkül a nőkhöz fűződnek: csak ők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélhessen.

Ifjúsága múltán, halála felé közeledve (sőt halála után is) időnként visszatér múltjába, hogy megkeresse emlékeit. A múltból azonban emlékként sem maradt meg sok. Megismételt utazásai a jelennél tovább nem viszik, hiszen a múlt, az emlékek valójában felidézhetetlenek. Hatalmassá nőtt a távolság az emlék és a valóság között: az emlékek újraélése teljességgel reménytelen. Ezért érezhető a Szindbád-novellákban valamiféle mélabú, lemondás, kiábrándultság, csalódás: újra rá kell döbbennie saját boldogságkeresésének illuzórikus voltára.

Második útján egy húsz esztendővel korábbi emlékének helyét keresi fel egy alföldi akácfás kisvárosban. Csak emlékfoszlányok idéződnek fel benne. A novella zárórésze az emlékek elől megfutó, cinikussá vált öreg hős alakját villantja fel.

A hajós életében a nők játszották a főszerepet. Minden utazása valójában egy-egy nekirugaszkodás az élet titkainak megértéséhez, megfejtéséhez, a legtöbb utazás után osztályrésze mégis a fokozódó hiányérzet, a bizonytalan szorongás a megnyugvás helyett. A hídon (Negyedik út) című novella nosztalgiája Szindbádot egy felvidéki városba vezeti. Egykor, 25 évvel azelőtt ebben a városban katonáskodott. Vajon él-e még Amália? - kérdezi elmerengve, s reménykedve keresi fel boldog szerelme emlékhelyét. Az elbeszélés lírai időtlenségében mintha semmi sem változott volna. Egymásba olvadt a múlt és a jelen: a városka délutáni csendbe és mozdulatlanságba meredt. Az emlékezés birodalmában minden megtörténhet: valami diadalmas örömet érez a szívében, amikor találkozik a cukrászboltnál - ahol valamikor hajdanán Amália várta - a régi Amáliával -valójában hasonmásával: ábrándozó, álmodozó leányával. A valóságos, objektív idő tolakodott Szindbád és Amália lánya közé, szétzúzva a varázslatot, a reményeket. Csak az álmodozás, a boldogság utáni sóvárgás a régi. A novella végén visszatér az indító motívum, jelképezvén a megállíthatatlan idő kérlelhetetlenségét, az eláramló emberi lét végességét és a természet örök sodrát, végtelenségét.

Ugyanezt a csalódást éli át a Hét bagoly Szomjas Gusztija is: hiába keresi, kutatja Pest század eleji világában ifjúkora emlékeit, nem találhatja meg őket, mert azokat még a múlt századbeli koronázás idejében élte át.