Középiskola > Műelemzések > Tóth Árpád - Esti sugárkoszorú c. versének elemzése

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Az „Esti sugárkoszorú” a hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban. A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében. A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, súlytalanná, lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kisértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a hangulatot. A menekülő fény csak a kedves haját fonja körül sugárkoszorújával. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi lény, hanem a középkori szentek glóriája, s a lélek bővült állapotát további szinesztéziák egészítik ki.

Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat „titkok illatává”, a csend a „béke égi csendjévé” lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: „És jó volt élni, mint ahogy soha.” Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten, túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át. Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás kiegészül a legszebb földi érzéssel, két ember szerelmi boldogságával. Az „egyszerre csak meg fogod a kezem” sornál, a verset is végül a leghétköznapibb, ám itt a legünnepélyesebb vallomás zárja: „mennyire szeretlek!”.

Pillanatelemzésre épül. Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetővé.

A helyszín a part, naplementekor. A lány megfogja a lírai én kezét. Ezt a pillanatot írja le. Az idő metaforikus: „percek mentek, ezredévek jöttek”. A bibliai kivonulás történettel közös motívumok jelennek meg: út, csipkebokor. „Isten szállt a földre le”, „igézve álltam” a Szentföldre utal. A tűz a fény, a ragyogás a lány hajának lombjában. Isten megjelent az alkonyban. Valódi csoda történt. Tehát magáról a szerelemről írja azt, hogy nem más, mint isteni csoda. A versben sokféle rím van: mozaikrím, asszonánc...