Arcok > Történelmi arcok > Charles De Gaulle (1890 - 1970)

1890. november 22-én, Lille-ben született Charles André Joseph Marie De Gaulle néven. A család és a jezsuita iskola egyaránt a kivételesség, a hazafiasság és a katolikus hit szellemében nevelte a fiatal de Gaulle-t. [1] [4]

Az első világháború előtt Franciaország társadalmának emlékezetében még élénken élt az 1870-es francia-porosz háborúban elszenvedett megalázó vereség, a belpolitikai életet pedig súlyosan megterhelték az állam és az egyház szétválasztását kísérő viták, valamint a politikai elitet és a hadsereget példátlan kihívás elé állító Dreyfus-ügy problémái. A gyarmatosítás sikerei, a francia-orosz szövetség, majd az angolokkal 1904-ben kötött Entente Cordiale (Szívélyes Egyetértés) részben feledtették a gondokat. A felerősödött reváns utáni vágy légkörében a hadsereg jelentősége növekedni kezdett, így a romantika értékvilágával szimpatizáló ifjú a katonai pályát választotta. [1] [2] [4]

Pályatársaihoz képest szokatlanul nagy műveltséggel rendelkezett, ami monarchia-orientált megközelítési móddal, romantikus nacionalizmussal, társadalmi konzervativizmussal és a hadsereg iránti elhivatottsággal párosult. Világképének központi eleme volt a nemzet, amelynek érdekeit minden más ideológiai, politikai, vallási, párt- vagy egyéb érdeknél előbbre helyezett, s úgy vélte, hogy "Franciaországnak elég kivonnia kardját, hogy minden ellentétes szenvedély eggyé olvadjon". Azt vallotta, hogy a nemzet, mint abszolút érték a történelem vezérlő elve, az évezredes múlt és a jövő organikus összekötője. Ez volt az a hitvallás, amelynek de Gaulle mindenkit meg kívánt nyerni, de amelynek képviseletére szinte csak magát tartotta alkalmasnak. [1] [2] [4]

Katonai pályafutását a Saint Cyr-i akadémián kezdte, majd az ifjú alhadnagy Arras-ban, Philippe Pétain parancsnoksága alatt kezdett szolgálni. Az első világháborúban megsebesült és fogságba esett; 1918. végén tért haza. 1919. májusától a lengyel tisztek kiképzőjeként részt vett a lengyel-szovjet háborúban. Hazatérte után elvégezte a katonai főiskolát, majd a közel-keleten, a francia gyarmat Szíriában és Libanonban szolgált. 1932-ben a Legfelsőbb Nemzetvédelmi Tanács titkára lett. [2] [4]

De Gaulle rendkívül kritikusan szemlélte a két világháború közötti francia katonapolitikát. Az első világháború tapasztalatait abszolutizáló katonai vezetés elutasította a hadsereg modernizálását, új haditechnikával való fölszerelését. A légierőt szükségtelennek, a harckocsikat pedig csak a gyalogságot támogató haderőnek minősítették. Weygand tábornokkal együtt úgy vélték, hogy a Franciaország keleti határán felépített Maginot-vonal mögött egyszerűen kivárhatják Németország összeomlását. [2] [4]

„A hivatásos hadseregért” címmel 1934-ben publikált könyvét, amelyben a hivatásos páncélos hadsereg felállításának szükségességét vázolta, teljes érdektelenség, a vezérkarban pedig ellenszenv és elutasítás fogadta. Brecard tábornok, a lovasság főfelügyelője például egyszerűen veszélyesnek ítélte a gépesített hadosztályok létrehozását. A történelem iróniájaként a könyvnek ott volt sikere, ahol de Gaulle a legkevésbé akarta: Németországban. A németek lefordították a könyvet, s gondosan tanulmányozták. Heinz Guderian, a Wehrmacht harckocsizók parancsnoka a megmondhatója, hogy elég alaposan. [2]

A II. világháború kitörésekor de Gaulle ezredes véleményét a francia vezérkaron belül nemigen vették figyelembe, mivel elméletei alapjaiban sértettek meg megkérdőjelezhetetlennek hitt alapvetéseket a hadseregen belül. A bekövetkezett összeomlás forgatagában azonban de Gaulle-nak módja volt a harckocsik értékét igazolni. 1940. május 17-én, több egységnyi páncélosainak összevonása után, Abbeville térségében rövid időre sikerült elvágnia az előretörő Guderian páncélos hadtestének utánpótlási vonalát. A siker és az emiatt kapott tábornoki kinevezés csupán sovány vigaszt nyújtott számára. [2] [4]

De Gaulle a harmadik köztársaság politikai felállását is élesen bírálta: a hadsereg és a politikai rendszer megújítását ugyanazon folyamat részeként képzelte el. Tekintélyelvű gondolatai ezen a ponton találkoztak a harmadik köztársaság intézményeit hevesen támadó antiparlamentarista erők nézeteivel. A tábornok azonban viszolygott a szélsőjobboldal módszereitől, különösen a fasizmus gondolatától, mivel mindez közvetlenül összekapcsolódott a Franciaországra veszélyt jelentő náci politikával. A francia politikai mozgalmak képviselőinek politikai-társadalmi felelőtlensége, s a bukás felé tartó Franciaország sorsa iránti érzéketlenségük, a pártok, a parlament, a szenátus kicsinyes alkudozásai mélységesen kiábrándították a parlamentarizmusból. A harmadik köztársaság politikai állapotát a "felesleges apróságokkal elfoglalt politikai rezsim vakságával", "hihetetlen apátiával" és a "legmélyebb nemzeti lemondással" jellemezte. Minősítéseit igazolta a hitleri támadás következtében napok alatt összeomló Franciaország tragikuma. [2] [4]

Hazájában „Général de Gaulle” (de Gaulle tábornok) vagy „Le Général” (A Tábornok), illetve "A június 18-i ember” becenéven vált közismertté. Nevét a londoni BBC rádióban 1940. június 18-án elhangzott felhívása nyomán ismerte meg a világ, amikor is arra szólította fel a németek elől menekülő katonáit, hogy ne tegyék le a fegyvert, hanem csatlakozzanak őhozzá, mert a nemzeti katasztrófa sötétjében nem hunyhat ki az ellenállás lángja. Ez a felhívás lett a francia ellenállás sorsfordító mozzanata nemcsak a francia történelemben, hanem de Gaulle pályafutásában is: a katona ekkor lépett át ugyanis a csatatérről a politika mezejére. 1940-ben hadügyminiszter-helyettes lett. [1] [2] [4]

A németekkel és az őket kiszolgáló Vichy-rendszerrel szembeni ellenállás fokozatosan erősödött, s a különböző csoportok vezetői előbb-utóbb megtalálták az utat Londonba, de Gaulle irodájába. (A németek által kinevezett bábkormány fennhatósága alá tartozott Vichy székhellyel a mai Dél-Franciaország, valamint a gyarmatok többsége is. Ezzel szemben Észak-Franciaország, Párizs és az Atlanti-partvidék, ahol kiépült a német védelmi rendszer – az “Atlanti-fal” –, német megszállás alá került). A mozgalom az angolok támogatásától függött – amit Churchill időnként rendkívül sértő módon érzékeltetett –, és számottevő erővé csak akkor válhatott, amikor a németek Franciaország egész területét megszállták (1942. november), a belső ellenállás felerősödését okozva. 1943. májusának végén alakult meg az Ellenállás Nemzeti Tanácsa, különböző csoportok egyesülésével; az ellenállásban részt vevők de Gaulle-t tekintették vezérüknek. 1944. márciusában tették közzé Franciaország gazdasági, társadalmi és politikai újjáépítését vázoló programjukat, aminek végrehajtása a de Gaulle vezetésével 1944. június 2-án, Algírban (a korabeli észak-afrikai francia gyarmat, napjainkban önálló Algéria fővárosa) megalakult ideiglenes kormányra várt. [2] [3]

Az emigráns kormány megalakulása azonban alig előzte meg a szövetségesek normandiai partraszállását (D-Day, 1944. június 6.). Az ország felszabadítása is döntő részben az amerikai-angol csapatoknak volt köszönhető. A francia egységek csak kisegítő szerepet játszottak, bár a fővárost a francia Leclerc páncélosai foglalták vissza, 1944. augusztusában. Az antifasiszta szövetségesek azonban nem vették figyelembe a francia nemzeti szempontokat és kívánságokat – a megvert országot nem tekintették egyenrangú partnernek. Ezt jelezte az Ideiglenes Kormány kései, 1944. október 23-i elismerése, de a franciák távoltartása az ENSZ létrejöttét előkészítő tárgyalásoktól, valamint a jaltai és potsdami konferenciától is. [2] [4]

Megszállási övezetet Németországban és Ausztriában, valamint állandó tagságot az ENSZ Biztonsági Tanácsában is jórészt a háború utáni szovjet túlsúlytól tartó Churchill kitartó közbenjárására kapott Franciaország. A francia nagyhatalmi pozíciók megroggyanása ráadásul aláásta Párizs befolyását a gyarmatokon, ahol sorra alakultak a nemzeti függetlenség kivívását célul kitűző szervezetek, Indokínától Algériáig. [2] [4]

Az 1945. októberi választásokon a francia lakosság túlnyomó része úgy foglalt állást, hogy az összeülő parlament legyen alkotmányozó (ez azt jelentette, hogy nem térnek vissza a harmadik köztársaság alkotmányához), s hogy az új parlament jogköre ne legyen korlátozott. Vagyis, hogy az elsőbbség a törvényhozást illesse meg a végrehajtó hatalommal szemben. De Gaulle pontosan ezt akarta elkerülni, így érthető, hogy a választás után egyszerűen lemondott, majd visszavonult családi birtokára. Ezen időszak alatt Andorra Hercegségét osztotta meg Ramon Iglesiasi Navarrival. [2] [5]

1947-ben megalapította a Francia Népi Tömörülés pártot (RPR). A negyedik köztársaság 12 éve folyamatos belső és külső konfliktusokkal terhelt időszak volt, amit az ország a szovjet-amerikai bipolaritás kialakulása és a dekolonializáció (a gyarmatok függetlenné válása) miatt belső válságként élt meg. Az előbbi az ellenállásban nagy tekintélyt szerzett Kommunista Párt dogmatikus, Moszkva céljait az ország érdekei fölé emelő, folytonos belső meghasonlásokba torkolló politikájában, míg az utóbbi az algériai háború miatt kialakult általános válságban volt tetten érhető. Ez a válság vezetett a negyedik köztársaság bukásához, és de Gaulle újbóli hatalomra kerüléséhez. [2]

1958-ban ismét az ország miniszterelnöke lett, majd az új alkotmány kidolgozása után köztársasági elnök lett. 1959-1969 között ő volt az ötödik köztársaság elnöke. Beiktatása után azonnal kezdeményezte egy új alkotmány kidolgozását. A szövegezés során kettős feladatot kívántak megoldani: az állami autoritás (befolyás, tekintély) megerősítését a köztársasági elnöknek nyújtott széles körű jogokon keresztül, valamint a parlamentáris demokrácia alapstruktúrájának megőrzését. A kettős törekvés eredményeképpen egy sajátos elnöki rendszer keretei jöttek létre (ötödik köztársaság), amelyek napjainkban is meghatározzák Franciaország politikai alapstruktúráját. [2]

De Gaulle 1962-re volt képes megoldani az algériai kérdést. Sem az OAS (francia katonatisztek által létrehozott titkos, lázadó szervezet) merényletei, sem pedig a francia politikai élet egy részének dühödt ellenállása nem tudták eltéríteni attól, hogy elismerje az algériai lakosság önrendelkezési jogát. Az Evianban aláírt egyezmény Franciaország gyarmattartó hatalmának végét jelentette. De Gaulle történelmi nagyságát mutatja, hogy megtette ezt a fájdalmas, de elkerülhetetlen lépést, amellyel a francia társadalom (és gazdaság) egy értelmetlen és megnyerhetetlen háború terheitől szabadult meg. [2]

A közvetlen háborús kiadásoktól megszabadult és az európai integráció első előnyeit kihasználó gazdaság bázisán de Gaulle más irányokban is folytatta kezdeményező külpolitikáját. Az atlanti feszültségek növekedésével szemben Franciaország számára a stabil hátteret egy francia irányítás alatt álló, a két szuperhatalom mellett önálló világpolitikai szerepet játszó, "független Európában" vélte megtalálni. Partnernek azt az országot szemelte ki, amely látszólag a legkevésbé tűnt erre alkalmasnak: a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK). Az agg kancellárral, a szintén konzervatív Konrad Adenauerrel folytatott tárgyalások után a támogatást kereső nyugatnémet politikát a francia vezetés felkarolta. Cserébe azt várta, hogy Bonn (az NSZK fővárosa) majd segíti a Közös Piac francia igények szerinti átalakítását, az angol inspirációjú szabadkereskedelmi övezet tervének elutasítását, s a megfelelő pillanatban egy gaulleista nyugat-európai egység megteremtését. [2]

Az 1963. január 22-i francia-nyugatnémet szerződés Nyugat-Európa legkülönösebb, ugyanakkor legsikeresebb házassága lett. Az évtized hátralévő évei során kiderült, hogy de Gaulle-nak és Adenauernek egyaránt igaza lett: a francia fél a Közös Piac előnyeit használta ki anélkül, hogy ezért politikai árat fizetett volna, Adenauer pedig kész volt megfizetni a gazdasági árat a politikai előnyökért. De Gaulle nyugat-európai hátteret keresett világpolitikai elképzelései, Adenauer pedig atlanti támaszt európai ambíciói számára. "Eljön a nap – nyilatkozta de Gaulle 1965-ben egy sajtókonferencián –, amikor elérjük az Atlanti-óceántól az Urálig a konstruktív egyetértést, amikor Európa teljes egészében rendezni akarja problémáit, mindenekelőtt Németországét, az egyetlen lehetséges módon: egy általános egyezménnyel." [2]

Elnöksége idején bel- és külpolitikájára az ország nemzeti függetlenségének kihangsúlyozása volt jellemző a nagyhatalmakkal szemben: 1966-ban Franciaország kilépett a NATO-ból, majd kibővítette kapcsolatait a Szovjetunióval és Kínával is. Az 1968. májusi diáklázadásokat követően azonban de Gaulle reformterveit nem fogadták el. [2]

Az 1969-es, új közigazgatási reformról szóló népszavazáson az elnök végül vereséget szenvedett. Mivel de Gaulle egész elnöki korszaka alatt azt vallotta, hogy a legitimitás a néptől jön, a kudarc láttán azonnal lemondott. Élete hátralévő másfél évében egyszerű életet élt vidéki házában. Tizenhárom nappal nyolcvanadik születésnapja előtt, 1970. november 9-én Colombey-les-Deux-Églises-ben érte utol a halál. [2] [4]

Hagyatékául hagyta a gaulleizmus eszméjét, ezt a sajátos francia jobboldali áramlatot, amely a nemzeti függetlenséget, az intézmények stabilitását, más szóval Franciaország "nagyságát" állítja elveinek középpontjába, és amely a mai napig hatalmas erőt képvisel a francia politikai életben. [2] [4]

Forrás:

[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Charles_de_Gaulle
[2] http://www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/szemelyek/degaulle.htm
[3] http://beluard.freeweb.hu/index6_25.htm
[4] http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=11354