Irodalom | Középiskola » Ady Endréről

Ady Endréről Élete Született 1877-ben Érdmindszenten. Középiskoláit 1896-ban fejezte be Zilahon 18961990-ig jogász és újságíró Debrecenben 1900-03: újságíró Nagyváradon 1904-ben megy először Párizsba. Budapestre jövet egy ideig a Budapesti Napló, majd a Nyugat belső munkatársa, 1911-től sokat betegeskedi, idejének nagy részét szanatóriumokban tölti. 1915ben megnősül, feleségül veszi Boncza Bertát (Csinszkát) Ettől kezdve felváltva Budapesten és Csucsán, felesége birtokán él. 1918-ban halt meg Az átmeneti ember Ha áttekintjük azokat a dolgokat, amelyek Adyt kialakították, egy bizonyos közös vonást mindegyikben megtalálhatunk: mindenben van valami átmeneti, határon fekvő. Régi, két szilvafás nemesek ivadéka volt, mely átmenetet képezett a nemes és a paraszt közt. Olyan közel állt a földhöz, hogy tudta a magyar földről mindazt az intimitást, amit Vörösmarty és Arany János tudtak róla. Mint osztályából

alásüllyedt ember nyugtalan, elégedetlen, és pihenés nélkül vágyódik a jobb, a más, a nagy változás után. Ez a gőg sokkal pozitívabb, sokkal emberibb tulajdonság, mint a hatalmon lévők önhittsége. Átmenetibb Ady vallása is, a magyar kálvinizmus. A kálvinizmus az alapvonásokat megtartva mindig változik, fejlődik, idomul és ezer árnyalata még mindig a kálvinizmus marad. Belső rugalmassága, egyéniségtisztelete termelte ki az istenkereső Adyt, aki még a legnagyobb istentávolsági korszakaiban is megmaradhatott hű kálvinistának. Ady, így híd lévén a hívők és hitetlenek között, vallásos versei mind a két tábornak a szívéhez szolnak, és ez az univerzális, vezetésre hivatott vonás Ady világnézeti költészetében. Rendszerint nem szoktak nagy gondot fordítani a költő „mesterségének”, ám Ady újságírói mivolta egyáltalán nem véletlenszerű, mint a költőknél a szokásos, akik költői tehetségük jutalmaként kapnak

helyet a sajtónál. Ady előbb volt jó újságíró mint költő, és mindvégig meg is őrizte újságírói természetét. A századvégi Magyarország eseménytelen históriája leszoktatta a költőket az aktualitás érzékről, ám Ady sikeresen újra visszatalált az aktualitásba. Minden, ami az akkori közvéleményt foglalkoztatta belekerült a költészetébe, így ebben a tekintetben is megmaradt újságírónak. Bár nehezen érthető és mély költő volt („verseimet nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb”, mondta), mégis, legalábbis szándéka szerint mindig a nagy problémákhoz fordult. A publikum erőssebben foglalkoztatta, mint egy színésznőt, s ezért is bántotta, hogy sokszor nem ismerték el. Akik fiatalon találkoztak Ady költészetével, meg sem értik, hogyan is lehet valaki Ady ellenese, és értetlenül hallgatják a vitákat, melyeket az idősebbek időnként még mindig jónak látnak vívni a halott költő

felett. Nagyvárad és Párizs Ady első verseskötete (Versek) egyike irodalomtörténetünk nagy rejtélyeinek. Nehéz megérteni, hogyan nőhetett Ady Adyvá ilyen semmit sem ígérő kezdetek után. A versek nem eredetiek, bárki megírhatta volna azt az ábrándos idealizmust, vértelen világfájdalmat. A századvég receptjei, és semmi sincs bennük a későbbi Adyból. Az ezt követő kötetben, a nagyváradon íródott Még egyszerben azonban előttünk áll már Ady, ha még nem is teljes fegyverzetében. Nagyváradnak szerepe volt a megérlelés folyamatában. Itt találkozott először Ady az új polgársággal, Nagyváradon kezdődik szerelme a nála idősebb és fejlettebb kultúrájú Léda Asszony iránt. Nagyváradon ismerkedett meg a polgári radikalizmus ideológiájával, ami mindvégig politikai meggyőződése maradt. A nagyváradi, polgárosodó Adynak éppúgy el kellett mennie Párizsba, a városok városába, mint az igazhitűnek Mekkába. Ez lett Ady

munkásságának hatalmas fordulópontja. Nem a francia szellem váltotta ki azt a mély megrázkódtatást, amit Ady számára Párizs jelentett. Párizs neki elsősorban a Nagyváros volt Ha nem kerüli el Budapestet, Párizs kevésbé hatott volna rá. A polgárosztály újónnan felszentelt bajnokát semmi sem igézte meg annyira, Mint a nagyváros nagyvárosiassága. Ha sorsa történetesen New Yorkba vetette volna, még fehérebben izzott volna lelkesedése az „embersűrűs gigászi vadon” iránt. Ezután megfogta valami: az élet meghatározhatatlan könnyebbsége, édessége, szabadsága; a párizsi utcák élete, a párizsi nők. Ady Párizsban szabadult meg északias protestáns bátortalanságától. Itt vált világnézetté benne, hogy az élet szép, itt nőtt bátorsága vállalni önmagát fenntartások nélkül, hibáival egyetemben, és bátorsága kimondani az új szavakat, új képeket, új ritmusokat, a magyar nyelvnek azt az új rendjét, amit megtalált.

Adyhoz Párizs nem adott hozzá sokat, de önmagára ébresztette Romantikus korszak Hazajövetele után az Új versekkel megüzente a harcot mindennek, amit itthon, mint irodalmat talált. Mindenki tudta, hogy új fejezet kezdődött, Ady egy csapásra fontos személyiség lett. A harcos Ady szembetalálta magát ellenségeivel, akikre nagyobb szüksége volt, mint barátaira. Velük lett teljes az a kör, amely Adyt kényszeríthette, hogy mindvégig játsszon egy bizonyos Ady Endrés szerepet. Az ellenségek tarka sorából is kiemelkedett Tisza István gróf. Tisza és Ady gyűlölete megmaradt egész életükön át szenvedélyes és könyörtelen gyűlöletnek, ahogy szinte csak rokonok képesek gyűlölni. Mindketten tiszántúli kálvinista nemesek voltak, de kettejükben az örök magyar kétféleség ujjul ki. Az Új versek és a közvetlenül utána megjelenő Vér és arany indítják meg Ady romantikus korszakát. Első korszaka a Vér és arany, tárgyban uralkodik Ady

legmerészebb tematikus újítása, a szerelem testi oldalának és általában a modern élet anyagi részének, a pénz gondolatnak bemutatása, s a prózának a költészetté tételének formájában pedig uralkodnak itt az erős, ritkító színek, a vér és arany. A versek a maximális átütő erő elve szerint komponálódnak: általában igen rövidek mind a verslábak, mind a sorok és mondatok is. A legtöbb vers magját egy-egy kép alkotja, egy verssé nőtt hasonlat, amint ezt a versek címei is mutatják: Midász király sarja, Búgnak a tárnák, Vörös szekér a tengeren stb.-vagy pedig fel nem oldható mitikus szimbólum: Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, A vár fehér asszonya. Ebben az időben a mítoszalkotó fantáziája még töretlen volt Az első korszakát a későbbiektől az különbözteti meg, hogy itt-ott, rejtve-lopva, olyankor, amikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formulák vannak elhelyezve a versekbe, gondosan

eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull és meghatódik. Ebben az időben Ady még nem tudott teljesen lemondani arról, hogy „költői” legyen a szó régi, holdvilágos értelmében. A későbbi Ady Első négy verseskötetét Ady a „fogyó élete növő lázában” írta, tele a lázas ember természetfölötti vitalitásával. Azonban a túlfeszített életre szükségképpen be kellett állnia a reakciónak, a kifáradásnak. A romantikus Adyt a fáradt Ady váltja fel négy verseskötettel: A Minden Titok verseivel, A menekülő Élettel, A magunk szerelmével, és a Ki látott engemmel. A visszahúzódó vitalitás, a „menekülő élet” kora ez. A tömör kompozíció lazább lesz, a színek szürkébbek. Már nem a kép a vers kompozíciója, hanem a gondolat Ady kifáradását elsősorban testi okok határozták meg, ez a korszaka életének betegségek, halálfélelmek, és szanatóriumok sorozata. Ady legendásan szertelen életű volt, és

önmaga is igyekezett táplálni ezt a legendát tényekkel, vallomásokkal, színészkedéssel. Ady szinte kötelességszerűen mámorba és szerelembe tékozolta magát, és ez az életpazarlást Ady a költői mivoltától elválaszthatatlannak tartotta. Úgy gondolta, hogy a költőzseni nem illeszkedhetik bele a szürke polgári életformába, s ezért bohém volt kötelességből, csupán azért, hogy ne legyen nyerspolgár. A magunk szerelme, és a Ki látott engem magaslatán születik meg a késői Ady hangja. Az eddigi rövid mondatokat a hosszú, bonyolult egész strófákon átkígyózó mondatok válták fel. A Biblia és a XVI századi kálvinista költészet az egyetlen irodalmi hatás, ami megmarad Stílusa komor és fenséges, mintha a zsoltáros századok küzdelme újulna ki bennük. Ez marad a stílus a késői Ady két kötetének, a halottak élénnek, és a poszthumusz Utolsó hajók kötetnek. A világháború kitörése váltja ki a testileg-lelkileg

összetört Adyból ezt a nagy fordulatot, ami minden nagy költő életében bekövetkezik. Csak egy gyötrő fókusz marad meg tudatában: „A fajtám sorsa”. Adynak egy pillanatig sem volt illúziója a háborúról Nem tekintette a magyarság háborújának, Kasszandra- sorssal nem kételkedve a végső tragédiában lovagolt a holtak élén. A halottak, és a halni készülők, a vérző magyarság volt az a kollektivitás, ahova Ady hazatalált, és amelynek szolgálatában írta utolsó, és egyben legnagyobb verseit. Ezek a versek egészen másképpen voltak érthetetlenek, mint az eddigiek, mert a költő divinációja a próféták homályosságával beszélt a jövendő ismeretlen dolgairól. Utolsó versei csak a nagy összeomlás után, Ady sírja fölött nyerték el igazi értelmüket. Nem beszélhetünk öreg Adyról, mert sosem öregedett meg. Ám a késői Ady eljutott a belső költőtörténetnek arra a fokára, ahová a nagy lírikusok csak öregkorukra szoktak

eljutni. Van a költészetében valami meghatározhatatlan, csodálatos érték, valami furcsa derengés, valami túlvilágias, mint a tájakon, amik a megszokott sétánk határain túl fekszenek, és ahová mindig csak estefelé ér el az ember. Ady és a vitalizmus Ady európai kapcsolataiban ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely az északiakkal az élén az irodalomban világnézetet keresett. Ady sokkal inkább filozofikus költő, semmint a spontanitásáról alkotott legenda hinni engedné. Éppen itt, filozófiai téren voltak a legerősebbek a kapcsolatai Európával. A gondolatáramlat, mely Ady-t eljegyezte magának a Nietzsche és Bergson nevéhez fűződő vitalizmus volt. Az értékek nagy átértékelésekor, amikor az évszázadok kétkedése kivágott mindent, ami a keresztény-európai kultúrában valaha örökérvényűnek látszott, egyetlen metafizikai valóság maradt meg amiben hinni lehetett: az élet, mely megszakíthatatlan kontinuitásában ömlik le az

első egysejtűtől mihozzánk, és ennek a jegyében mégis halhatatlanok vagyunk, mert a bennünk lévő életlendület nem vész el, hanem tovább él, mint minden energia. Ez a filozófiai ág tulajdonképpen mindenben rendszeres filozófiai gondolkodás tagadása, és érthető, hogy a „hivatalos” filozófia előbb-utóbb elnyomta ezt a lázadást. Ám Freud, Einstein, Stimmel és a német szellemtörténeti mozgalom, André Gide, Mercel Proust, Aldous Huxley és nyomukban az új francia és az angol regényírás, az új gondolat diadalmas leszármazottjai. Ilyenképpen nem véletlen, hogy az új filozófiát Magyarországon költő honosította meg, és tette a következő nemzedék világnézeti bázisává. Ady itthon tanulta meg a filozófiában járatos barátaitól az új gondolatokat, melyek akkor a „levegőben lógtak”, és belső hajlamának tökéletesen megfeleltek. Ady hitvallása az élet önmagáért való és mindenekfelett való tisztelete. Szerinte a

legjobb jó az életet magunkba engedni a „körmünk hegyéig”, s a legfőbb rossz: „a fehér csönd”, a Hideg király országa, az érzések hiánya, a nyugalom, a tompaság a menekülő élet. Ady és a halál Az élet centralitása magával hozta a halál centralitását is. Különös megismétlődés folytán a magyar irodalmi élet két legnagyobb lírikusa, Vörösmarty és Ady mindketten a halál költői voltak. Adyt mélyen és állandóan foglalkoztatta a halál gondolata, megokolt és megokolatlan halálfélelmek gyötörték, növelve életvágyának intenzitását, élete minden pillanatát úgy élve, mintha az utolsó lenne. De a halál nem csak, mint nagy ellenség, mint a félelmek kisugárzó fókusza jelenik meg Ady verseiben. Sokszor, talán többször, mint jóbarát, vagy messziről jött szerető, akit a költő remegő izgalommal vár. Ez is a vitalisztikus világnézetből adódik, hiszen az életkultusz és a halálkultusz iker. Fiatalkorában Ady

a halál rokonával azonosította magát, fáradt ember, ki lassan és kézséggel süllyed sírja felé. Aztán mindig gyakoriabbak a vacogó rémület víziói, amint a halál csakugyan jelzi közeledtét, betegségekben, és kifáradásban. Ezt a „nagy rangos félelem előtte a halálnak” sugallta Ady legmeglepőbb képeit: Jó Csönd-herceg, Alvó Csókpalota stb. A későbbi Ady számára a halál már nem fenyegető, titkos rém Szembenéz az elkerülhetetlennel, tudomásul veszi, mint az élet többi törvényét, és megnyugszik benne. Az utolsó két kötetben már a halálversek megfogyatkoznak, és abban a kevésben, amit találunk, kicseng az életen túl is diadalmas élet hite. Ady vallásossága A halálközelség indítja el Adyt, romantikus ifjúkorának vége felé az istenkereső útjára. A rokonság közte, és a francia új katolikusok (Clandel, Verlaine) közt elsősorban a közös okokban rejlik, amelyek az istenkereső vágyát kiváltják. Az okok

legtöbbje a fáradtság, amely Adyt pályája közepén, harcok és betegségek között elfogja. Mikor a vitalitás árama csökken (mint Verlaine), a halálfélelemtől görnyedve, megriadva menekül Istenhez, aki mégis van. Így lesz a fáradt Adyból egy „Istenhez hanyatló árnyék.” A fáradsággal együtt jelenik meg a bűntudat. A bűntudat adja Adynak vallásos verseinek azt az intimen emberi rezonanciáját, melyért sokan őt tartják a legnagyobb magyar vallásos költőnek. A nagyvárosi ember vétkes és kárhozatos magányossága sír ebben a bűntudatban, az átvirrasztott éjszakák hajnali lelkiismeret furdalása, az esengés, a reménytelenség a Tisztaság után. Ady Istene melyet magának teremtett szeszélyes és megbízhatatlan módon azonosul a lélek mélységeivel. Hitszegő és gonoszkodó, a parancsnak nem engedelmeskedő, és a könyörgésre sem hajlik. Ady sokszor csaknem profánként ható meghittséggel fordul a benne rejlő Istenséghez: Te,

isten, ki Titok vagy, tudod, Hogy én nem vagyok mai gyermek; Az én ügyem a te ügyed S ki ellenem támad, azt verd meg. Az én ügyem a te ügyed is, Hogyha hívedet meg nem tarod, Nem hisz benned majd senki sem; Isten, Titok, elő a kardod. (A kimérák Istenéhez) Így közeledik Ady a belső, személyes Istenhez. Mitikus fantáziája úgy parancsolja, hogy Istennel mint látható, beszélhető személlyel álljon szemközt. Isten sokszor, mint mitikus hasonlat jelenik meg: Nagy Cethal, Legjobb Kísértet, A biblia szakállas öregembere. Ady és a szerelem A vitalisztikus életfelfogás legfontosabb frontja a szerelem. Ide gyűlik minden össze, ami valaha vallás, mítosz és heroizmus volt. Talán semmiben sem volt Ady Magyarországon annyira újító és annyira európai, mint ahogy a szerelmet felfogta. Jöttéig a szerelem a magyar költő számára még mindig a hagyományos Petőfi által szentesített idillikus érzés volt. Ám a magasabb irodalomban éppen Ady

korában nagy reakció állt be a szőke kislányok hegemóniája ellen. Ibsen, Hauptmann, Gorkíj, és főleg Strindberg egy más, ellentétes nőtípus állított be a változó irodalmi érdeklődés középpontjába: a démoni, veszedelmes és kiismerhetetlen nőt. A szerelem is szintén más lett, mint a régi szerelem: Az idilli, gyengés és felemelő érzés helyét a vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély foglalata el. Egy új érzés, melyben ugyanannyi a szerelem, mint a gyűlölet. „Mindenki öl, aki szeret” mondja az akkoriban legdivatosabb költő, Oscar Wilde. A szerelem végzet Ady a szerelmet gyógyíthatatlan betegségnek érzi, vétkes szenvedélynek, mint az ópiumot, ellene küzdeni pedig hiába. Ha összehasonlítjuk Ady szerelmi verseit Petőfiével, az első ami feltűnik; Ady verseinek komorsága. Minden nyájasság hiányzik ezekből a versekből, melyekben mintha valami sötét, vallásias atmoszférába kerültünk volna, ahol a véres

élölre-elrendelések történnének. A szerelmesek sosem mosolyognak egy másra, szerelmük örök harc, „héja nász az avaron”. A szerelem és halál megint oly közel rokonok, mint Vörösmartynál A másik nagy feltűnő tulajdonság, hogy Ady szakított a magyar költészetben hagyományos szemérmességgel. Előtte magyar költő nemigen irt a szerelem testi oldaláról és a vágyakról, melyek nem elégszenek meg az enyelgéssel. Ady fejlődésének hármas ritmusát szerelmi líráiban is meg lehet találni. a.) Első korszak Első korszakában a Léda-zsoltárok a végzetes, nagy szereleme változatait hozzák. Nincs pszichológiai regény, amely teljesebben feljegyezné ezeket a változásokat, mint Ady lírája Az egymást gyötrés boldogsága, a meddőség kínjai, az időnként közöny, a közönyösség fájdalma, az elvágyódás és az el nem menekülhetés, a szerelem elmúlásától való rettegés, az öregedés átka, a halálvágy a szerelemben, a csók az

ájulásig, a gyötrő önfelismerés: „híven sosem szerettem”, és az örök kielégületlenség, mind-mind a modern szerelem egész haláltánca benne van ezekben a versekben. b.) Második korszak A hármas ritmus második tételét az antitézist a magunk szerelme és a Ki látott engem kötet képviseli. Ady Lédát az Elbocsátó szép üzenettel (kegyetlenebb verset még Heine se irt) végleg kikapcsolta az életéből és felfedezőútra indult. Megábrázolója lett a szerelem nélküli szerelemnek, a hazudott és felfújt érzés belső gyötrelmeinek, és annak a kicsi de fájdalmasan igaz érzésnek, ami ott van a hazudott szerelmek alján is. Verseiben a mélység, a humánum sokszor nagyobb, mint a Léda-zsoltárokban, mert bár Lédája nincs mindenkinek, de a kis senkik dicséretével Ady az egész kor szerelmi mondanivalóját fejezi ki. c.) Harmadik korszak A harmadik korszak az utolsó, a poszthumusz kötetben meghozza a szintézist, a bölcsek késői derűjét,

a rezignációt. A Csinszkához írt versek meghittek, belsőségesek, fényes boldogsággal áradóak. Amint kibékült a halállal, kibékült a szerelemmel is Most már nem a végzet küldötte harc a szerelem, hanem megbékélés, összebújás a megindult világban, csöndes hazatérés. Mi volt a démon, ami Adyt asszonytól- asszonyig kergette? Az, hogy Ady tulajdonképp nem tudott szeretni. Képes volt egy asszonyban szeretni azokat az asszonyokat, akiket a múltban szeretett, azt, akit még nem is ismert, akit várt, és azt, akit a karjai között tartott. Innen ered az az örökös kielégíthetetlenség, ezért Lázár Ő a csókok lakodalmán. Pénz és szegénység Ady újító lesz a társadalomszemléletben is. Lírai síkra emeli a költők által eddig gondosan eltagadott vagy elhumorizált valamit, amin a gyakorlatban minden értékelést felépül: a pénzt és a pénzvágyat, a kapitalista rendben élő ember legfőbb érzelmi mozgatórugóját, a hatalom

szimbólumát. Fiatalkorában rajongva szerette a pénzt, tudatában a pénz volt az ember legfőbb értékmérője. Ekkor keletkezik a Harc a nagyúrral, a pénz, a kapitalizmus monumentális mítosza, ez a világlírában egyedül álló költemény. Ám Ady hiába harcol a nagyúrral, a pénz, a sok pénz csak nem jön, és az attitűdje a kapitalista renddel szemben megváltozik. A Vér és Arannyal már megszűnnek a pénzversek, és az ezt követő kötetekben beköszönt a kapitalizmus kritikája, a harc nem a pénzért, hanem a pénz ellen. Elsősorban bosszúból áll a szegénységmellé, dacból a Disznófülű Nagyúr iránt. Aki nem akarja meghallgatni. Majd élete teljességében ez a bosszúvágy átadja helyét a részvétnek, a nagy eggyüttségnek a szenvedő emberekkel. Szocializmusának másik fő oka Ady temperamentuma. Számára a költészet és a forradalom egygyökerű, a forradalom ugyanaz tettben, mint a költészet alkotásban. A forradalmat önmagáért

kereste, a csöndet, a változatlanságot egyszerűen nem tudta elviselni. Haláláig várta, s hirdette az el nem jött forradalmat. Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondania, Jelentősége messze elhagyja az irodalom határait, és a provagy kontra Ady állásfoglalás a politikai és világnézeti dolgokban elkeseredett állásfoglalások voltak. Tudatosodott benne a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet. Bp. 2005-02-23 Bán Márton