Vallás | Tanulmányok, esszék » Bulányi György - Önéletírás 3., Vagy bolondok vagyunk

BULÁNYI GYÖRGY ÖNÉLETÍRÁS 3. VAGY BOLONDOK VAGYUNK Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 142 XIX. Budavári, 2005. augusztus 20 M EGTARTOM , AMIT FOGADTAM ? ’52 nyarán fejeztem be azt a hajtást, mely azzal indult, hogy találkoztam Kolakoviccsal ’45 februárjában. Ez hét és fél év Követte közel nyolc és fél esztendő, melyre meg a börtön nyomta rá bélyegét. Azzal utaztam haza Debrecenbe ’52 augusztusának utolsó napjaiban, hogy pedagógus­ állást vállalok valamelyik faluban a vármegyénél, mert abszurdnak éreztem szituációm: a dolgozók evilági országában élve - már jó féléve nem volt munkaviszonyom: ’51 novem­ berével hivatalosan is megszűntem egyetemi lelkész lenni Debrecenben, s nem kaptam többé az egyházmegyének folyósított állami kongruát, amit Rákosi adott az egyházi birtokok államosítása fejében. - Az lett volna még szép, ha magát beengedjük iskoláinkba - mondta erről a szán­ dékomról

pár héttel később a Fő­utcában őrnagyom. Most nyolc és fél év után lett végre van munkaviszonyom - ha nem is egyetemi lelkészi vagy piarista tanári. S e már meglevőnek birtokában hívom fel telefonon az Állami Egy­ házügyi Hivatalt. Nem emlékszem, hogy kivel beszéltem, talán azért nem, mert semmit sem mondott a neve. Ennyit közöltem azzal, aki felvette a telefont: - Tudom, hogy ma Magyarországon Önöknél kell jelentkeznem, ha papként akarok működni, hát ezt most megteszem: jelentkezem. Nagyon udvarias és barátságos, szinte örvendező - bejöttem végre, önszántamból utcájukba, megtanultam a rendet, melyet már ők csinálnak - volt a fogadtatás. Azt hiszem, nagyon pontosan emlékszem a válaszra: - Nézze főtisztelendő úr, azt megértheti, hogy ezek után az ifjúságot nem bízhatjuk magára, de jelentkezzék egyházmegyei elöljárójánál, Hamvas püspök úrnál, s neki mondja el, amit akar. Ez magyarul annyit jelentett, hogy szó sem

lehet arról, hogy piaristaként taníthassak két iskolánk valamelyikében, de az egyházmegyei szolgálat nincs kizárva. Hiába laktam Mátyásföldön, a váci egyházmegye, s éltem valaha piaristaként a kassai (Sátoraljaújhely), majd a győri (Tata) egyházmegyék területén, az AEH utolsó egyházi állomáshelyem (Debrecen) alapján könyvelt el. Debrecent pedig már ’51­ben beolvasztotta az állam a csanádi egyházmegyébe, melynek püspöke ekkor, ’61­ben - Hamvas Endre volt. Levélben kerestem meg a püspököt hivatkozva arra, amit az AEH mondott. Válaszában a püspök megjelölte a napot és az órát, amikor fogad a pesti Központi Szemináriumban, ottani szállásán. Találkozásunk pontos történetét mondom most el. Adott időpontban kopogtatok ajtaján. Bemegyek s köszönök: - Laudetur Jesus Christus! - Amen. Maga börtönben is volt? - Igen. - Majd írok magának. - Laudetur Jesus Christus! És mehetek ki a szobájából. A püspök idős pap bácsi

Tíz évvel ezelőtt még Ilus alig tudta lebeszélni, hogy felmásszon a szegedi dóm toronyszobájába, hogy meghallgassa egyik lelkigyakorlatomat, melyet a csanádi egyházmegye fiatal parasztasszonyai (a KALÁSZ Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 143 vezetői) számára tartottam. Most meg ennyire nem érdekli a püspököt, hogy mit csinált ez a jóember az elmúlt tíz év alatt? Más a helyzet. Érdekelhetné őt, de e jelenet koreográfiája a lehallgató készüléknek szólt. 1961­ben így kellett beszélnie egy püspöknek egy börtönt járt pappal, s egy püspöki lakosztályon, mely üzembiztosan fel van szerelve lehallgató ké­ szülékkel. Ennek következtében zárja a püspök rövidre az ügyet Az AEH lehallgatja a találkozás lefolyását, és nincs, amiért szemrehányást kell elszenvednie a püspöknek. Hamvas részéről a folytatás ennek megfelelő, mert hozzám intézendő levelére a csanádi ávós, a „bajszos püspök” nyomja

majd rá a pecsétet. Három hét múlva kapom is a levelet a püspöktől: - Nem kívánom egyházmegyémben alkalmazni. Érted ezt kedves olvasóm? Mert én igen. Az AEH nagyon udvarias velem szemben, de nem a püspökökkel. Gyalázatosan bántak velünk − vallja meg majd halála előtt Cserháti, a pécsi püspök és a püspökkar titkára, ha nem kedvük szerint jártak el hivatalukban. És akkor is, ha kedvük szerint jártak el: azt teszi velük, amit akar. Így van ez Ateista diktatúrában a papoknak két lehetőségük van. Az egyik: Jézus Krisztus keresztje, igája, amelyik jó és hasznos iga. A másik egy számomra elviselhetetlen iga, mert megalázottnak és csirkefogónak is érezné magát a magamfajta − az AEH igáját hurcolva. De ízlések és pofonok különbözők Tudomásul veszem az engedelmeskedők szituációját, s emlékezem Jámbor Árpád szavaira: - Megnézheti majd Bulányi mester, hogy mit csinálunk mi húsz év alatt a maga

anyaszentegyházából. Szavainak elhangzása óta csak nyolc év telt el, de már ekkor is nézhetem. Egyébként csak három hónapot töltök el a Szolidaritásban. Nem tudtam megtanulni a gépi kötés tudományát, átraktak a raktárba - havi 1 000 Ft­ra szállítva le a fizetésem. Teljesen érthetően, de számomra elfogadhatatlanul. Ezért áprilisban már a Jászberény úti ócskavas telepen jelentkezem, mert azt hallottam, hogy itt akárkit felvesznek. Így is van A személyzetis ezzel vesz fel: - Tudjuk a múltját, de itt nyugodtan dolgozhat Közel van számomra a Jászberényi út. A Nagy Lajos király (diákkoromban: Hajcsár út, melyen a vágómarhát terelték a vágóhídra) útnál leszállok a Hévről, s a villamossal megyek még két megállót. Három műszakban dolgozik a telep Egyik héten délután félháromkor már otthon vagyok, a következőn este féltizenegykor, s a harmadikon meg reggel félhétkor. Ezt a harmadikat, az éjszakai műszakot kedvelem a

legkevésbé, mert nem megy a nappali alvás: tizenegykor már felkelek, de utána kába vagyok. Mégis jobb, mint a Szolidaritás, mert szabad levegőn vagyok, fizikai munkát végzek, és kevésbé fáj a fejem. Persze, amikor három hetenként, vasárnap hajnalban fejezem be az éjszakai műszakot, s nem mehetek haza aludni, mert megyek az óbudai temető kápolnába, akkor egy kicsit nehéz. Ilyenkor kóválygok mise, prédikáció, gyóntatás és a plébániai ebéd alatt, s alig várom, hogy kora délutánra hazaérjek. Egyik plébániai ebéd végén Mécs Laci bácsi, mielőtt felmenne szobájába, a papok füle hallatára utánam szól: - Gyurka, azt akarom kérdezni tőled, hogy van­e intenciód. Mire odaérünk egymáshoz, a papok már felmentek, s Laci bácsi halkan mondja, a börtönviselt a börtönviseltnek, akik kevés szóból is értik egymást: - Te, ebéd alatt egy szót se, senki előtt. Tisztában van vele, hogy a plébánosnak jelentenie kell azt, amit az

ebéden és nem az ebéden hall. S talán nemcsak a plébános az, aki majd jelent Diktatúrát így kell csinálni S ha az egyház el akarja kerülni az üldöztetést, akkor a papoknak átlátszóknak kell lenniök. Átlátszóknak? Nem. Csak szerepjátszóknak Azt a szerepet játsszák, amelyet a diktatúra kíván tőlük. Aki nem játssza, mint Mécs László, örüljön, hogy megtűrik egy békepapnak a plébániáján, szobája rejtekén. De bizalmas szót csak annak mondhat, akiről biztosan tudja, Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 144 hogy nincs beépítve. De ezt nagyon­nagyon kevesekről lehet tudni Mécs László feltételezte rólam. Több pappal találkoztam a Gyűjtőben, akik tíz évet kaptak államtitok megsértéséért. Beszervezték őket azzal, hogy amit aláírtak (a beszervezésüket), az államtitok, aminek megszegéséért, elmondásáért tíz év a büntethetőség felső határa. Lelkük terhén könnyítendő, megvallják ezt egyik

paptársuknak. De az is be van szervezve, s nem mer kockáztatni Biztonság okából tehát jelenti értesülését. Kapja érte társa a tíz évet Megsértette az államnak azt a titkát, hogy beszervezték őt. Úgy kell diktatúrát csinálni, hogy ne merj egy bizalmas szót váltani senkivel. Az igaz és ezért félreállított, valamikori szemináriumi rektor, Erdős Matyi bácsi meséli nekem a 80­as években Lékairól. Matyi bácsi akkor egyházmegyei könyvtáros és együttebédel, vacsorál vele naponként az esztergomi érseki palotában: - Amit mond evés közben, akárha a Szabad népből is olvashatnád. Rettenetes árat kellett fizetnie annak, aki megegyezett velük. Elviselhetetlent S mégis ezt választották. Miért? Mert el akarták kerülni a Krisztus keresztjét Mesélik, hogy a II. Vatikáni Zsinaton a folyosói beszélgetések során alakul ki az a véle­ mény, hogy jobb, ha vannak a szovjet­zónában püspökök, mintha nincsenek. Nem tudták, hogy mi

ennek az ára? Tudniok kellett! Konstantin óta egyfolytában. Ha mégis ezt vá­ lasztották, ebből számomra az következik, hogy az egyházi vezetés nem akar akolutológiát. Mi ez? Matyi (Máté Tóth András) találta ki bécsi magántanári értekezésében ezt a szót a Bokorra, s teológiájára. Az akolouthein görög ige, és annyit jelent, mint „követni” 90 ízben kerül elő ez a szó az Újszövetségben, s az evangéliumokra ebből 78 esik: a jézusi szókincs jellemző darabja. Lehet ügyeskedni, s ebből is lehet kereszténységet csinálni, de csak névben lesz köze ennek a kereszténységnek Jézushoz. Jézust csak megalázni lehet, betörni nem Eb­ ben kell követni őt. Emiatt az akolutológia miatt lesz a Bokor egyházunkban közbotránnyá Mit vergődtem kispap koromban a szenttélevés útjával! Hogy sajnos csak piarista tudok lenni, s nem tudok elmenni karthauzinak, ahol egy szót sem szólhatok, csak imádkozhatom Azaz nem tudom önként és

sajátmagamat felfeszíteni a keresztre. Azt nem tudom, amit Jézus sem tudott. Ezt a lombik­keresztet nem tudtam vállalni Az elmúlt évtized következtében már világosan látok: nem hallgatásra és adorálásra teremtett meg minket az Isten. Hanem arra, hogy szeressünk és tegyük a dolgunk, ahogy Jézus tette. Kövessük őt, s lesz, ami lesz Akolutológiára! Majd harmad napon feltámad, felmegy a mennybe, s ott ül az Atya jobbján. Végre megértettem: nem nehéz követni őt. Boldog örömmel tettem Meg is vigasztalt érte Sírtam a Fő utcán, áldozhattam a Kisfogházban, szabadultam Vácról, aztán meg Nosztráról. Már 45 éven keresztül egyfolytában boldog vagyok, s a végső találkozáskor - ezt csak hiszem és nem tudom -, akkor sem fogok csalódni. Azaz a szenttélevés útja abban áll, hogy megpróbálok becsületesen élni. Tenni azt, amit a szívem diktál, s ahogy tudom Csak jó kisfiúnak meg jó kislánynak kell lennünk. Falra mászni sem kell Ezt nem

Isten találta ki Csak mi, emberek s az egyház. Falra mászni azért, hogy aki becsületes és próbálja a mancikátlan életet, ennek a gyötrő hiánynak következtében keresse az Istent − abszurd gondolat. Pótcselekvés! A valóságos, a hatalom által ácsolt kereszt helyett, melyen Jézus függött, magamat keresztre feszíteni! Méltatlan dolog ez! Istent nem pótcselekvésként kell szeretni, hanem teljes szívünkből és minden erőnkből. S nem a természet ellenére A Jászberényi úton lemezt préseltünk, és sokszor megsebeztek a bádoglemezek. El­ gémberedett az ujjunk, mert nyomni kellett a kezükben levő elektromos vezérlőt, amivel irányítottuk a préselt bálákat és a préselendő lemez­anyagot. Vagy behordtuk a kokilla vasat a törőtorony alá, lezártuk az ajtót, s ráengedtük a pármázsás vasgolyót a torony tetejéből, hogy összetörje a vasat. Azután meg kihordtuk a tört darabokat, s a vagonba raktuk: menjen a kohóba. Máskor meg csak

megraktunk vassal egy vagont Nem tudom már, hogy napi hány, de nagyon sok tonna anyagot kellett megemelnünk ahhoz, hogy meglegyen a pénzünk. Ez minden hónapban egy kicsivel több vagy kevesebb volt, mint 1 500 Ft. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 145 Próbáltam barátkozgatni is társaimmal, főleg a fiatalabbakkal. Nem tudtam velük Jézusról beszélni. Megmaradt bennem egyikük keserű szava: - Mert az ember el sem verhet egy éjszaka egy rongyot! A rongy - ezer forintot jelentett. Minden proli gróf a szívében, ha szocializmusban élünk is. Átellenben volt a Kőbányai sörözője Munka után átmentem velük egy pofa sörre, össze is tegeződtem velük. A korombeli öregebb szakik furcsán néztek rájuk, amikor hallják, hogy a fiatalok visszategeznek. Az ember tegezi a gyereke­korúakat meg az asszonyt, de azok nem tegezik vissza - itt még él a patriarkális társadalom törvénye. Megkeresett egy fiatal férfi. Vagy tizenöt éve ministrált

nekem Mátyásföldön Dolgozott a Tempó vállalatnál, szállító munkás volt ott. Szeretettel ajánlotta nekem: - Menj oda, az nagyon jó munka, és jó a fizetés is − s most van felvétel! Elmentem. Az Astoriával átellenben, a Kossuth Lajos utca sarkán volt az irodájuk, az emeleten. Egy nagy terembe kerültem, melyben egy sereg nő dolgozott az íróasztaloknál A személyzetishez kerülök, az is nő. Mondom neki, hogy azt hallottam, hogy van felvétel Kikérdezi tőlem az adataimat. Kérdi, hogy nős vagyok­e Mondom, hogy nem Aztán azt, hogy van­e gyerekem. Erre én: - Mondtam, hogy nőtlen vagyok. - Ember, attól még lehet gyereke! Erre nem gondoltam. Aztán kérdez tovább - Korábbi munkaviszonyai? Fény derül múltamra. Hallgatja, hallgatja, s a végén ezt mondja: - Jelenleg betöltötték már a szabad helyeket. Próbáljam meg majd máskor Ebben a pillanatban feláll íróasztalától, s közeledik hozzám egy korombeli, nagyon mutatós zsidó nő: -

Szervusz, az Öszterreicher Irén vagyok. Én meg meglepetve és örömmel: − Megismertél engem? - Dehogy ismertelek meg, csak hallottam a neved, s elkezdtem figyelni, s megálla­ pítottam, hogy Te vagy az a Bulányi, akivel gyerekkoromban együtt játszottam a Ferenc­ téren. Tizenkét éves koromig naponként együttjátszottam ott vele, amíg ki nem költözködtünk Mátyásföldre. Kérdéseimre gyorsan elmondja családja történetét: ki él apjából, anyjából, két bátyjából, s én is elmondom, hogy Pubika kivételével mindenki él közülünk, s az öt mellé még született két testvérem. - És mért vagy most itt? - Tróger akarok lenni nálatok. A személyzetis csak néz. Irén is őrá: - Irénke, ha te akarod, menj be a főnöknőhöz. Irénke bemegy, három perc múlva kijön, s fel vagyok véve. Hurrá, tróger lehetek a Tempónál! Másnap reggel 6,30­ra menjek a Wesselényi utcai telepre. Öt percre van a Rókus kápolnától. Van már hétköznapi

templomi miséző lehetőségem, ha egy mellékoltárnál is. A Wesselényi utcában egy tőlem fiatalabb, jó kedvű szőke nő a telep­ vezető. Ő oszt be munkára, munka után neki adom le a menetlevelet Amikor majd harminc esztendő múltán megtudja az újságokból, hogy ki vagyok, már nyugdíjban van, leveleivel időről­időre felkeres: beszámol társaimról, akikről tud, s emlékezik a régi szép napokra. Jelentkezésem napján a pár percnyire fekvő Kazinczy utcába küld dolgozni az Apró fém tömegcikk vállalathoz, vagy nem tudom micsodához. Egy zsidó a főnök Átküld napközben a Holló utcai részlegükbe. Ott is zsidó a főnök Maszek zsidó kiskereskedők­iparosok álltak össze államosítás idején, s csináltak egy szocialista üzemet. Időnként szállítunk, akkor Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 146 felteszem a nagykosarakat tele aprófém­tömegcikkel a bérelt kisteherautó platójára, s melléje fekszem, és süttetem

magam a nyári, majd őszi nappal. A Holló utcaiak megszeretnek Az öreg zsidó mindenkit tegez: nőket, férfiakat, engem is. Senki sem tegezi vissza, én sem Jóságos nagypapa. Egyetlen baját is megvallja nekünk: Nem tud már : − Az elmúlt éjszaka felállt végre, de csak vizelnem kellett. Egy fiatalabb férfi és két nő alkotja még a részleget. Ülve bütyköljük az aprófémen azt, amit kell. Beszélgetünk, s fény derül múltamra Az egyik nő Budakeszin lakik Mindent mesél, s azt is, hogy a lányának az általános iskolában van egy nagyszerű tanárnője: Antal Xéniának hívják, a férje pedig orvos a helybeli tüdőszanatóriumban. Mondom: - Egykori debreceni egyetemistáim, és nagy szeretettel küldöm üdvözletemet nekik. Talán le is írtam Ottóéknak e szavakat. Pár nap múlva az asszony egy nagy bonbonos csomaggal érkezik munkába: - Xéni küldi nekem. − Nem fogadom el. Nem lehet leírni engem bonbonnal Biztosan érzi ezt Ottó is, akinek

külön liturgiát rendeztem a Szent Anna­templom emeleti oratóriumában, amikor doktorrá avatták. Letettem ugyan a fogadalmat arra, hogy nem csinálok többé közösséget, de tudattalanul ugyan, a lelkem mélyén - már gyűjtöm újra a népem Öt hónap múlva a telepvezető nem küld ki munkára, mert a központ leszólt neki telefonon, hogy küldjön fel a Kossuth Lajos utcai irodára. Rosszat sejtek, de nem tudom, mi lehet az A személyzetis fogad: - Én, mint pap biztosan megértem, hogy ő, mint kommunista, végrehajtja, amit a Párt rábíz: letelt a próbaidőm, s a szövetkezeti törvények szerint öt hónap után tagosítni kellenék a Tempónál engem, de a szövetkezeti törvény előírja, hogy büntetett előélettel nem lehet senki sem szövetkezeti tag. - Kiszédülök az utcára. Most mit csináljak? Beugrik egy név: Kisházi Ödön Szocdemes volt, nem akarta a két munkáspárt egyesülését ’47­ben, s ennek folytán valamikor nagy sakkcsatákat

vívhatok vele a Gyűjtőben, s most Kisházi - megtérve és akarván immár az egyesülést - a munkaügyi miniszter. Fel a minisztériumba A miniszter ugyan nem, de egy nagyon csinos titkárnő fogad. Mondom a mondókám: - Ha két diplomával, hat nyelvvel tróger sem lehetek hazámban, akkor nem tudom, hogy mit csináljak. Vigyenek vissza a börtönbe, mint közveszélyes munkakerülőt? A nő megnyugtat: ő azonnal jelenti a dolgot a miniszternek úrnak, s az majd intézkedik. De én nem várhatok csak úgy a miniszteri intézkedésre. Itt az ideje, hogy 43 éves koromra már valami szakma is legyen a kezemben. Nem tudom, hogy ki protezsál be az angyalföldi csavargyárba, de pár nap múlva megismerkedem ott egy szakma rejtelmeivel. Fiatal férfi keze alá kerülök. Megmutatja, hogy mit kell csinálnom Ezt gyakoroljam Gyakorlom, s beletörök valamit a gépbe, amin gyakorlok. Nagynehezen kiveszi, amit beletörtem, s nagyon barátságos hangon közli, hogy őt inas korában az

ilyenért a mestere felpofozta. Tehát vigyázzak jobban! Megtudja, hogy katolikus pap vagyok, s az egyik nap tiltott irodalmat hoz nekem - hét kötetben. ’45 előtti irodalmat, most tiltottat, s azzal, hogy nagyon vigyázzak rá Spiritiszta irodalom. Jó sokat olvasok belőlük Megállapítom, hogy az első keresztény századok gnózisa van benne: olyan tudás, amely hitet követel, de semmiképpen sem ért fel a keresztény tanítással; azzal, amit őseink és én is a dogmatikából tanultunk. Történelmileg már a negyedik században, Ágoston idején elbukott. Majd harminc évvel később találkozom e fiatal férfival, aki már akkor öreg ember. Akkor, amikor a Szellemi Búvárok Egyesületében egy nő, tanítá­ somat hallgatva Jézusról, meghív egy Szív utcai tornaterembe a maga ezóterikus csoportjába előadni, s ott ül a hallgatóságban egykori csavargyári okítóm, aki azonosít. Úgy látszik, semmi sem marad nyom nélkül. Az első századok eretnek

kereszténysége is él, és lelkesít valakiket. Minden, ami gondolat Ez engem is vigasztalhat, amikor ma döcög a Bokor Két hétig tart csak a szakmatanulás. Táviratot kapok a Tempótól: Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 147 - Alkalmazása tárgyában szíveskedjék bejönni központi irodánkba! A személyzetis fogad: - A munkaügyi miniszter közölte velük, hogy a szövetkezeti törvény szerint tag ugyan nem lehetek szövetkezetükben, de alkalmazott az igen, így hát alkalmazhatnak próbaidőm után is. A tag meg az alkalmazott között csak annyi a különbség, hogy a szövetkezet évi osztalékából a tagnak egész rész jut, az alkalmazottnak pedig csak a fele. Egy havi fizetést azért a fele is kitett. Irénke is hallja ezt, és nevetve mondja íróasztalánál, s jó hangosan: - Ja, akinek hatalmas barátai vannak. Ha nem lesz állásunk, majd hozzád megyünk protekcióért. A Wesselényi utcai telepről a Nefelejcs utcaiba kerülök. Még

mindig ’61­et írunk Öt év után majd hűségjelvényt kapok, s csak ’69 végén hagyom ott a telepet, amikor búcsút veszek Tempótól is és máshonnan is. Nagyon mozgalmas az életem. Még a Jászberényi utcai ócskavas telepen gyűröm az ipart, amikor elcsábítanak az óbudai temető kápolnából. Bartos Marci, a mátyásföldi plébános, a csábító: - Gyurka, minek mész vasárnaponként olyan messzire? Gyere hozzánk! Prédikálni ugyan itt nem prédikálhatsz - Marci nem volt békepap, mint Nagy Miklós Óbudán -, de misézhetsz és gyóntathatsz. Békepapnál prédikálhatok is, nem­békepapnál ennél csak kevesebbet csinálhatok − ez Kádár idején a kereten kívüli papok lehetősége. Mindenképpen több, mint Rákosi idejében. Akkor legfeljebb a mellékoltárnál s magánosan misézhetett, aki bátor volt, mert Rákosi apánk azt mondta, hogyha ledolgozza valaki a nyolc órát, ott és úgy imádkozik, ahol és ahogy akar. Már a Tempó dolgozója

vagyok ekkor. Szép az élet Minden kerek Hétköznapokon ülve végzek műveleteket az aprófémeken, s vasárnaponként helyben szolgálhatom az Urat. Egyszer egy fiatal nő térdepel be Mátyásföldön a gyóntatószékembe. Két lélek ér akkor ott össze! Évtizedekkel később úgy számol be erről a találkozásról, hogy majd felgyulladt a szeretettől a gyóntatószék. Utána misézek Mise után bejön a sekrestyébe egy hat év körüli kisfiúval. Köszön és bemutatkozik: - A Trásy Gyuri felesége, Éva vagyok. Éva anyánk után egy újabb Éva! Trásy Gyuri táncolta a Sallai Szép Katában a kardtáncot ’46­ban − Debrecenben a Csokonai színházban a Rendületlenül­ben, amiért már akkor is elvihetett volna az ávó − az őrnagyom szerint. Gyuri Pestre kerül, s tánccsoportot vezet lányoknak Mindegyikük majd megdöglik érte, csak Várkonyi Éva nem Tehát ő kell Gyurinak. A végén elveszi felségül, még ’53­ban Bár Gyuri akkor már jó pár

éve az ateistát játssza, s Évike buzgó katolikus, Miklós csoportjában is benne van. Éva szüleinek pedig nyaralójuk van Mátyásföldön a József utcában, két percre a templomtól. Külön regény tárgya lehetne közel félszázados barátságunk. Ma is tart megfogyva bár, de törve nem! A minap ő szervezett nekünk a Bokorportán egy aranylakodalmas szentmisét, s pár nap múlva majd együttmisézünk egy hazafelé készülő rákos testvérünk, Ildi betegágyánál, akit Éva mutatott be nekem negyven éve. A hatodik Trásy gyereknek, Katinak, majd Ildivel együtt leszünk a keresztszülei. Ez az egyetlen keresztapaságom a Bokorban, Isten egyenesen ír görbe vonalakon is - ahogy egy portugál közmondás tartja -, s ha Trásy Gyurival, egykori debreceni cserkészemmel befürödtem is: Gyuri ’46­ban érettségizett. Utána egyszer együtt utazunk a vonaton Pest felé, s ő magyarázza nekem: − A marxizmus is olyan, mint a kereszténység: mind a kettő azzal

akar bepalizni minket, hogy legyünk csak jó gyerekek is, de ő túllát rajtuk De felségénél, Évánál nem fürödtem be. Pedig Gyurinak is vallásosak voltak a szülei, a piaristákhoz íratták be, nagyszerű cserkész volt, örsvezető Nem tudunk a gyerekeink helyett üdvözülni. Látom ezt testvéreimen is Ugyanazt a nevelést kapták, mint én, s ők nem csináltak Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 148 Bokrot. Az unokákból egy meg ateistának is vallja magát, de éppen az ő gyereke lesz Bokortag szüleim dédunokái közül, a Zsombor. Ki érti ezt? Én igen: mindenki maga dönt az életéről, nem a szülei Isten azért intézte úgy, hogy igent mondjak Marci csábítására, hogy ez a gyóntatószéki találkozás megtörténjék. Vagy ezt csak jámbor papok mondják? Nem akarom a kérdést eldönteni. Higgye mindenki azt, amit akar! Azt is, hogy Isten ilyen módon intézi ügyeinket. Véletlenek által! Van olyan, hogy véletlen? Vagy csak

Gondviselés van? Kérdés kérdésre hág. Nem tudom eldönteni Bartos Marci meg, azt hiszem, csak azért csábított el, hogy a papjai nyári szabadságát meg tudja oldani, mert szeptemberben már egymás nyakára hágtunk, s érzem, hogy semmi szükség sincs rám. S ez a Marciéknak búcsút mondás dugatja össze a fejem Fekete Gabival, aki gon­ dolkodott a dolgon, s megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék Pécelhez, Halász atyához. Mondtam, hogy próbálja meg! Halász atya azt mondta Gabinak, hogy nagyon szívesen látja Bulányi atyát. Ebből meg olyan barátság lesz, hogy Halász Bandi lesz életem abszolút barátjává. Olyan, amilyen még Miki sem volt. Mind a kettőt én temettem Mikit, mint a Bokor egykori szinte­ szinte alapító tagját (ott van temetésén egykori csoporttagja, Mádl Ferenc is, a veszprémi piarista diák). Halász Bandi pedig, aki halálig hűséges tagja volt a Bokornak, és negyven esztendőn keresztül egy hatalmas templomi, majd

kultúrházi búcsúztatást kap a Bokortól Bandi utolsó állomáshelyén, Szadán. Új szakasz kezdődik az életemben ’61 őszén - Pécellel. Vasárnap is kora hajnalban kelek, nyolcra ki kell érnem Pécelre. Nem volt ez egyszerű Mátyásföldről a Rákosligeti busszal Keresztúrig. Onnan meg ugyancsak busszal, s még egy csabai átszállással, Pécelig A 8­as misén gyóntattam, a 9­kor és 10­kor miséztem és prédikáltam, a 12­es misén ismét gyóntatok. Négy pap volt Pécelen. Bandin és rajtam kívül egy nyugdíjas és a káplán 6, 7, 8, 9, 10 és 12 órakor voltak a misék. Négyen prédikáció is volt, s mindig ketten ültünk a gyóntatószékben Utána ebéd, s végnélküli teológiai és pasztorációs beszélgetések a délután folyamán. Este Bandi kikísér a buszhoz. Pörkölődtem­e mindeközben? Mi tagadás, igen, és folyton­folyvást. Édesanyám is észrevette egyik pörkölődésem. Beszélgetünk, ő varr, stoppol, és közben anélkül,

hogy rám nézne, mondja: - Mert tudod, ha egy pap megnősül, akkor jobb, hogyha meghal. Ezért nem lett a pörkölődésekből nősülés? Nem ezért. Hanem azért, amiért nem disszidál­ tam ’57­ben, hiába kértek rá szüleim. Nekem tartanom kellett egy zászlót Mért kellett? Ez volt a sorsom. Belerokkantam volna, ha nem viszem Inkább kínlódtam, és ha kellett, mentem gyónni. És közben gyűlt a pénzem. A Tempónál a menetlevelen behozott összeg 35 %­át kaptuk Akivel nem volt baj, fél év múlva, megkapta a 40%­ot. Ha még mindig nem volt baj vele, megkapta a 45 %­ot. Egy év sem telt bele, s megkaptam a 45%­ot Havi 200 órát kellett dolgozni. S lehetett összesen még 10 % túlórát csinálni A minimális órabér 15 Ft volt, s ha 150 kiló feletti tárgyakat mozgattunk, akkor 22 Ft, ha gépet szállítottunk, akkor 25 Ft volt az órabér. Megkapta hat és félhét között a menetlevelet a telepvezetőnőtől a brigádvezető Átöltöztünk az

öltözőnkben. Elindultunk, s megkerestük a menetlevélen szereplő vállalatot Lejelentkezetünk a gondnoknál. Ha olyan helyre mentünk, ahol még nem ismertek bennünket, akkor elmondtuk a szövegünket: - Tíz órát kérünk igazolni, a 22 Ft­os bérkategóriában. Csak egy ember adhat ki nekünk munkát. Mi lesz a munkánk? (Felsorolta) Ha elvégeztük, akkor hazamegyünk (akár már délben is). Ha a gondnok okoskodott, akkor megmondta munka után a brigádvezető a telepve­ zetőnőnek: - Elvtársnő, nem jó a hely, ennek ne adjon el máskor bennünket! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 149 Tudták ezt a régi kuncsaftok, és nem okoskodtak, csak írták a kívántat. Ennek az eredménye kiszámítható: 220 óra 22 Ft­jával, s ennek a 45%­a: 2,191 Ft Két hetenként kaptuk a fizetést, s az általában a rongy felett volt. Működött az alkalmi fordítói munka is, s ez is hozott valamit. Kaptam pénzt a vasárnapi kisegítésért is, és voltak

intencióim is (ha valaki misét rendelt, fizetett valamit érte - külföldről kaptam, s az IKKA által). Az IKKA értesített, hogy hány dollár érkezett hozzájuk nevemre, s azt én elvásárolhattam: Kávét, kakaót, bort, inget meg még nem tudom micsodákat. Négy lábon álltam gazdaságilag Az ötödik láb volt a legjelentősebb. Nem költöttem szinte semmire Vittem hazulról a tízórait, szinte ingyen kaptuk az ebédet, ahol dolgoztunk, s anyukának odaadtam, amivel hozzá kellett járulnom a családi költségekhez. A család vette észre legelőször, hogy pénzem van, s igényelték a kölcsönöket tőlem. És adtam Az egyik sógorom, Lívia húgom férje, Sándor meg is jegyezte: - A papoknak a bőrük alatt is pénz van. Csak most jött ki a börtönből, s már kölcsönözni tud. Így állván a helyzet, egy év múlva elhatároztam, hogy albérletbe megyek. Miért? Nem volt jó otthon? Nem egészen. Bár külön szobám volt Kettőt a szüleim laktak Kettőt

Kamilla és férje, Berkesi Laci. Az ötödikben laktam én, s szüleim két szobáján keresztül kellett elérnem azt. Ez volt a baj? Nem ez, hanem az, hogy nem éltem családi életet Apám már 69 évében volt, főkönyvelő volt a paplangyárban, s mire hazaért, már csak erőt gyűjtött a másnapi nagyon korai felkeléshez. Én még korábban keltem, s amikor megérkeztem, húztam be a szobámba. Nem nekem mondta apám, de visszajutott hozzám - Ez a gyerek már nem is törődik a szüleivel! Igaza volt? A maga szempontjából bizonyára, de én csak a 43. évemben voltam, s új életet kellett kezdenem: s az nem arról szólt, hogy majd szórakoztatom a szüleimet Nem jó az, ha nincsenek megelégedve velünk. (Nekem is mondják ezt manapság, amikor nem vagyok megelégedve Bokor­beli testvéreimmel, s nevelnek is: Nem jó, ha nincsenek velünk megelégedve! S nem tanulok belőle: tovább elégedetlenkedem velük.) A saját életemet éltem Csak köszöntem, s húztam

befelé a szobámba. Egyszer nem tudom honnan, de nagyon későn mentem haza. Anyám a második szobában alszik, s még ég a villany Köszönök, ő pedig: - Gyurikám úgy izgultam érted Hogy nem vittek­e újból el? Miért nem telefonáltál legalább?. Hallgatom, s amikor vége lett, csak ennyit mondtam: - Anyukám, két eset lehetséges, vagy haza jövök, vagy nem. Jó éjszakát! Később mondja majd édesanyám, hogy ez neki nagyon fájt, de aztán megnyugodott: nem kell izgulnia értem: az Istenből és Benne élt. Gond nélkül szentté avatnám, de egyházamnak erre nincs szeme. Csak azokra, akik felfeszítik magukat a celibátus keresztjére: papokra és apácákra no meg a tömeggyilkos királyokra, mint a mustárgázos utolsó Habsburg királyra­ császárra. Életem korábbi szakaszából semmim sem maradt azon kívül, ami könyvet, at nem mindennap használtakat, a debreceni fiatalok kimentettek a rendházból, s lakásomat pedig nemzeti ajándékként magkapta egy

ávós. A legértékesebb, a magamnál tartott könyveimet, mint neki használhatatlanokat, a zsibogóra vitte - mondták később debreceni tanítványaim, akik megvásárolták azokat. Így bútorom nem volt semmi, csak a rajtam levő ruhák meg egy reverenda, amit még ’56­ban kaptam a rendháztól, ma is megvan még, szakadozott béléssel. Ez volt minden vagyonom 43 éves koromban. Apróhirdetést adtam fel az Új Emberben: - Albérletet keres dolgozó katolikus pap. Egyetlen választ kaptam. A Nagy Lajos király útról Elmegyek megnézni Megnyomom a csengőt, nyílik az ajtó: - Atya, hát maga az? Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 150 Egy tőlem valamivel idősebb asszony fogad, három felnőtt gyereke van, Havasy Gyuszi népéhez, csoportjához tartoznak. Kisközösségbe Hamar megalkuszunk, azaz hogy megadom a Meleg­mama által kért összeget a szobáért, amely a II. emeleten van, s a parkra néz A szoba közvetlenül, az előszobából nyílik. Hét

évet töltök majd itt el Megyek a bútorboltba A Hangulat típust választom. Heverő, szekrény, két könyvszekrény, dohányzóasztal, két fotőj, két szék s külön egy mívesebb, cseresznyefából készült íróasztal, meg két szőnyeg. Hazulról hozok egy kis kerek asztalt, s valamire, már nem emlékszem mire, teszem az írógépem. Ma is szolgálnak még, mindegyik darab, 45 év után is. S mi volt ez a saját élet? Könyvek meg emberek. Mégis csak magyartanár is volnék, s 56 után valahogyan nekilendül a könyvkiadás. Veres Péter Kelletlen leánya, Vas István Római rablása, Kodolányi Vízözönje, Németh László Újabb drámái, Illyés Gyula Kézfogásokja, s egy másik kötete, s benne Ditirambus a nőkhöz, Sánta Ferenc, Az ötödik pecsétje és Az árulója, és a kortárs Graham Green, meg Heinrich Böll minden regénye, melyek hogyan­ho­ gyan nem, eredetiben jutnak el hozzám. Hasonlóképpen Dürrenmatt drámái is, amelyeket korszakos

jelentőségűeknek gondolok. Mert a görög drámában az isteni végzet okozza a tragédiát, a keresztényben (Shakespeare, Moliere) a bűn, de Dürrenmatt specifikál: a pénz és a hatalom okozza a tragédiát. (Ezt pedzi Kodolányi Vizözönje és Sántha Az árulója is) A Világszínpad köteteiben olvasom Silone Egy jámbor keresztény kalandjait, és Fritz Hochwälder Szent kisérletét. Eljut hozzám Hochhut A helytartója, és T S Eliot drámái, s köztük a Gyilkosság a székesegyházban. Falom Morris West angol regényeit, de a francia katolikus irodalom már ezekben az években néma marad számomra. Újraolvasom Claudelt és Mauriac műveit, de Cesbron már kiesik a kezemből, ugyanakkor Martin du Gard Jean Barois c. regénye (Egy lélek története) már nem Tíz év nagy kihagyás, s lehetőleg mindent be kell pótolnom. Minek? Egy hang az égi madárban, hogy a fészkét rakja késő nyárban Rettenetesen fiatalnak érzem magamat, ezért is pörkölődöm. Ha

meglátok egy ifjú párt, ahogy tolják a gyerekkocsit, elszorul a szívem. Töltekezni kell! De minek? A fene tudja, de kell. Fogadalom ide vagy oda, titkon készülök még egy újabb menetre. Ha nem készülnék, megnősülnék, vagy alkoholista lenne belőlem És a teológia? XII. Pius még 1950­ben tarvágást csinál a teológiában a Humani generis kezdetű dekrétumával. Ezzel rátesz egy lapáttal X (és szent!) Pius Lamentabilis enciklikájára, mellyel hazavágja a modernista teológusokat, s pappá szentelésünkkor letesszük az antimodernista esküt. Az utolsó zsinat óta már nem kell ezt tennünk, de Loisy abbé, a modernisták őse, a szent és tudós marad kiközösítve! XII. Piusz a katedráról a könyvtárba küldi a századközép legnagyobb teológusait, Congart, Lubacot, Teilhard meg sírógörcsöt kap. Mindezeket azonban én nem ismerhetem, amikor kijövök a börtönből. Schütz Antalnál befejeződött számomra a teológia. Rahner csak tizenöt évvel

öregebb nálam, s nem jut el hozzám tőle semmi, ami felajzana. A Vigiliában Mihelics Víd értesít: az 50­es évek végén Latin­Amerikában bázisközösségek támadnak - akkor, amikor mi már megbűnhődtük érte a múltat s jövendőt -, s egy Camillo Torres nevű katolikus pap elmegy harcolni a gerillák közé Jézus nevében megy? XII. Piusz még beszűnteti a francia munkáspapi mozgalmat, mert a papokat elvitte a marxizmus és az osztályharc (jöjjenek ide - gondolom -, itt csak az ávó vinné el őket, vagy beállhatnának békepapnak, mert van ám nemcsak dicsőséges marxi, de létező szocializmus is). Semmit sem tudok a II. Vatikáni Zsinat előkészületeiről, s nem tudom, hogy ez a Giuseppe Roncalli (XXIII. János - honnan a csudából és minek rángatta elő e lemondatott pápa­nevet?), ez az elhízott vénség, akar még valamit csinálni XII. Piusz után az egyházzal Olvasok és olvasok, s nem tudom, hogy hamarosan mindez olaj lesz a tűzre. Mifélére?

Nem tudom Csak olvasok Készülök, és készülök, de nem tudom mire, hiszen letettem a fogadalmat, hogy soha többet nem csinálok kisközösséget Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 151 Másfelől pedig ott vannak az emberek, a régiek meg akárki újak, akiknek utána kell mennem. De minek, ha nem akarok közösséget csinálni velük? Csak azért, mert nekem a Jézusnak megnyerendő emberek a társadalom. Ők az én családom Én csak ezekkel tartom érdemesnek beszélgetni. Csak ezekből vannak barátaim Nekem ők a világ Akikkel együtt harcoltam meg papságom első tíz évét. Azoknak nyúlok utána, akik nem zárkóznak el előlem, mint Xéni és Ottó, s nem bonbont küldenek, hanem engem akarnak. Kik voltak ők? Ez már egy másik ének. Nem tudom még, de valójában készítem a következő menetet, s arról álmodom, hogy még nem fejeződött be az életem, s lesz még egy második menetem is, a második hullám, ahogy majd Jóska címez egy

kötetet ’89 után. Nem a hullám, hanem az elevenem s erről fognak beszélni az elkövetkező fejezetek. S még egy idézet a Tengerihántásból: Elég is volt ma regölni. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 152 XX. Városmajor, 2005. szeptember 15 SÖTÉT ÉS ÜRES ÉVEK ? Fekete Gabinál találkozunk, Kiss János altábornagy utcai albérletében. Kik? Hát a négy börtöntöltelék: Gabi, Éva, Miki meg én. Évenként négyszer, a névnapunkon megköszöntjük egymást. Ha ebből is baj lesz, azt mondjuk majd nekik, hogy büntetésünket letöltöttük, s ezzel a névnapozással már nem ártunk hazánknak: mi már úgyis fertőzöttek vagyunk, legfeljebb csak magunkat fertőzzük tovább. Olvasmányainkról számolunk be, meg munkaviszonyunkról. Gabi takarít keresztény családoknál, Éva gépel Demény Palinak, Miki egy újpesti asztalos­gyárban segédmunkás, esténként a váci piarista templomban misézik, s nevelgeti ő is a Gyombolai

gyerekeket, akik ministrálnak neki. Ez, kérem, az egyetlen összejáró közösségünk, három havonkénti találkozással. Nem írunk levelet, nem teszünk be írógépünkbe indigót, nem telefonálunk egymásnak, megállapodunk szóban a következő találkozóban. Beírjuk ennek időpontját zsebnaptárunkba, s havonként kitépjük az elmúlt heteket, mert van ám éberség is, elvtársak Módosítás nincs. Amit beírtunk a noteszunkban, az szent Potyoghatnak a cigánygyerekek az égből, akkor is ott vagyunk, és késés nélkül. Ha visszatekintek a szabadulásom utáni első négy esztendőre, nincs annak semmi célja­ rendje, csak örülünk, hogy kiszabadultunk - ahogy akkoriban mondtuk - a kicsiből a nagyobb egérfogóba. Csak telik az idő, csak olvasok, és nincs semmi, de semmi reménysugár Persze azért nagy­nagy lelkesedéssel járok be, és sűrűn, a rendházba, ahol egy ott ebédelés vagy vacsorálás után a házfőnök behív szobájába. Nagy Miklós most

ott a házfőnök, aki már Debrecenben is házfőnököm volt. - Gyurka, akármikor jössz, kapsz ebédet, de az én szobámban, mert a konzisztórium úgy határozott, hogy hat hétnél sűrűbben ne jöjj be a rendi közösségbe! Elszédülök Itt sem lehetek otthon, itt is fertőzött vagyok. A konzisztórium fejének magyarázhatta meg az AEH, hogy mi a teendő. A konzisztórium fejével, Sík Sándorral, már csak egyszer beszélek: 63­ban, a halála előtt, amikor mondja nekem, hogy nincsen jól. Szabadulásom után nem hányja szememre: - Ugye, mondtam nektek ’51 végén, hogy már csak a templomban lehet találkoznotok csoportjaitokkal Nem mondja. Leverték a forradalmat, Kádár országában élünk, tudomásul veszi a valóságot: Kádárt, az AEH­t, a reménytelenséget, s azt is, hogy nem érzi már jól magát a bőrében, pedig még csak 70. éve körül jár Sík utódaival, a következő tartományfőnökökkel, nagyobbára már csak akkor találkozom majd, amikor

ők hívnak engem, s az AEH megbí­ zásából kell közölniük velem valamit. Hova tovább a rendház is idegen, ha nem ellenséges területté alakul számomra. Megértem a házfőnököt. Az AEH vigyáz rájuk, nem fertőzhetem őket Egyszer Hegyi Feri, egykori igazgatóm a debreceni kereskedelminkben, egy rendházi ebédelés után behív a szobájába: - Gyurka, minden tiszteletem a tiétek azért, amit tettetek. De megvallom - furcsa, hogy éppen Neked -, én olyan hálás vagyok a békepapoknak: taníthatok németet gim­ náziumunkban és a Központiban a kispapoknak. Hidd el, nincs értelme a további áldo­ zatoknak! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 153 Semmit sem válaszoltam neki. Én sem csinálok semmit Nem készülök újabb Golgotára Magyar Pistát, régi barátomat, meg magamtól látogatom meg, s elmondja, hogy ’57­ben behívták őt az ávóra, és én voltam ott a legfontosabb téma, mert az ő heverőjén aludtam a forradalom utáni

napokban, amikor már nem tudtam kimenni Mátyásföldre a kijárási tilalom miatt. Őt sem látogatom többé Miért? Nem vagyunk egy súlycsoportban Ők tehetnek valamit, magam meg csak szeretném megtalálni, hogy mit is kellene csinálnom, s ismét: örülök, hogy luk van a De barátkozom Emillel. Vele folytatódik a ’45­ben indult barátság, az akkor 16 éves fiúval, aki szabadulásomkor már törökőri káplán, s aki ’53­ban, szentelésekor levelet írt szüleimnek: - Én vagyok az első, akit az Atya tanítványai közül pappá szenteltek s a többi. ’61 elején az ávó százhúsz főt tartóztat le, s ítél el kisközösségi munka miatt. Ez már a harmadik kisközösségi per, a vádlottak között ott ülnek már a Regnum papjai is. Az esztergomi apostoli kormányzó pedig elhatárolja magát a letartóztatottaktól még tárgyalás és ítélet előtt, mégpedig a magyar katolikus püspöki kar nevében - és a sajtóban. De ez a 120 fő csak egyik fele

azoknak, akikkel ekkor elbánik az ávó. A kisebbik, mert a nagyobbik fele sok százra rúg. Itt az ideje a végleges rendcsinálásnak Most sorra kerül mindenki, aki él és mozog Az apostoli kormányzó behívatja magához Emilt, s közli vele: ha nem bocsátja el az egyházi szolgálatból, akkor Emilt börtönbe zárják. Így hát az a jobbik megoldás, ha elbocsátja őt. Emil folytatta, amit Debrecenben tanult Vele együtt Kovács Teri is, akit viszont nem az apostoli kormányzó bocsát el, mert hiszen ő - csak laikus és ebből a fajtából is csak nő. Őt ugyanezen okon a budaörsi általános iskola bocsátja el, mert segítette Emil illegálisnak minősülő munkáját. Emil három évre megy kitanulni a rádió­műszerész szakmát, Teri pedig budaörsi tanárkodás helyett megy a posztógyárba szövést tanulni. Nő az áldozataim száma Lakos Bandi, aki a szegedi egyetemistákat próbálta összefogni, nagyon nehezen viselte a börtönt, s egyszer a következőt

találta mondani nekem: - Gyurka, nem bánt a lelkiismeret, hogy belerángattál minket ebbe? - Felnőtt, nagykorú ember voltál. Tetted, amit jónak láttál Debrecenből rángattalak? válaszoltam neki Lakos Bandi, börtönből szabadulván, disszidál. Ausztriába magyar fiúk konviktusába kerül. Amikor szabadulásunk hírét hallja, üzen nekünk: - Ha egy emberben tartani tudjátok a lelket, ne gyertek ki, mert én itt egy emberben sem tudom. Hogy ügyetlenedett el így ez a ragyogó szegedi lelkipásztor? Úgy, hogy kapitalista területre ért. A hazai bolsevizmus volt az a rezonáltató doboz, amely érthetővé tette jézusi szavainkat. Üzenem most a választ Lakos Bandinak, égi hazájába: - Bandikám, vissza ne jöjj, mert olyan a helyzet már nálunk is, mint a te idődben Ausztriában. Amit mi megláttunk, nem kell senkinek Nem érnek rá Nincsen fülük Nem kell összekevernünk az evangéliumot Marxszal. Azt lehet csak prédikálni, hogy boldogok a lelki szegények,

akiknek tömött lehet még ettől a bríftasnijuk. Ha mást prédikálsz, kiüríted vele a templomot, mint én most Adyligeten Miki sohasem mondott nekem olyasmit, mint Lakos Bandi. Biginek, Emilnek, Terinek pe­ dig még gyerekkorukban mondtam el Jézus üzenetét, s ők sem mondtak nekem ilyesmit. Új emberek nem akadtak horogra? Senki. Csak a régiekkel barátkoztam, leginkább Müliékkel Bigi Magdiba volt ’52 előtt szerelmes (Magdi is Bigibe), de ’56­ban, amikor Bigi szabadul és disszidál, Magdi már Müli Pista felesége. Magdi Miki csoportjába tartozott ’52 előtt, de én is találkoztam vele lelkigyakorlaton. Kedveltem őt, de nem ettük különösebben egymást Müli Pistának lehettem rokonszenves, mert bujdosásom idején többször is találkoztunk, s szabadulásom után pedig sokat. Pistának volt egy két személyes kajakja Én is kajakoztam Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 154 már az Ipolyon, alighanem ’39­ben. Együtt mentünk most

Pistával kajakozni a Dunára Magdit otthon hagyjuk, s ő kérdezi férjét: - Mikorra jössz meg? - Tízre. Amikor elmegyünk, kérdem Pistát, hogy mért mondott tizet, hiszen sokkal hamarabb megjövünk? - Ilyen kérdés esetén, mindig ráteszek két órát. Így egyszerűbb az élet, mert ha nem érkezem pontosan, problémák adódnak belőle - szólt a tapasztalt férji bölcsesség. Magdi majd később is, tíz év múlva, amikor már tagjai lesznek az Öregek II. nevű közösségemnek, zsörtölődik Pistával. Egyik csoporttalálkozónkon mondja: - Otthon, találkozóra készülés címén, Pista stréberkedik Gyurkának, nekem meg ott van munka után a háztartás és a két gyerek. S ez a nagy barátság mégis véget ért. Mülinek problémái voltak, s velem beszélgette meg őket. Egyszer el kellett napolnom őt, mert egy csoport jött hozzám Nem tudta megbocsátani, Búcsúlevelében írta: - Benned a rendalapító megette az embert! Máig sem értem, hogy mi

fordította el tőlem. Ennyire nem értette meg, hogy akarok valamit csinálni az életemmel, hogy nem érem be azzal, hogy a barátja lehetek? Nem könnyű dolog a férfibarátság, bár mégiscsak az az igazi, mert nem fordulhat szerelembe - amiben meg más nyavalyák adódnak. Mi volt az életem a szabadulás utáni négy esztendőben? Reggel miséztem valamelyik templomban, mentem a Tempóba dolgozni, vasárnap kiutaztam Pécelre Halász Bandihoz, és olvastam, és olvastam. Meglehetősen kilátástalan volt az életem, mert nagyon hiányoztak az emberek, a tanítványok - minden, börtönben tett fogadkozásom ellenére is. Ilyenkor az ember az anyjához megy. Anyámmal fogtam össze: csináljunk rendszeres családi találkozókat, üljük meg a név­ és születésnapokat! A hat élő testvéremből csak Livi lakott Pesttől távol, Szolnokon. Apám, anyám s az öt gyerek név­ és születésnapja - ez már évi 14 lehetőség a találkozásra. Szervezzük meg a

találkozókat! - mondom anyámank. S ő segít boldogan, mert minden igazi anya kotlós. Azt szereti, ha maga körül látja csibéit Megszervezzük, s én ügyeskedem. Kisközösségi tapasztalataimat felhasználva megpróbáltam, hogy körben menjen a szó, s mindenki figyeljen a másikra. Betegségekről beszámoló kör lett belőle. Javasoltam, hogy legyen több kör Első körben mindenki elmondja, hogy mi a nyavalyája, s utána tegyen fel valami kérdést, amihez hozzászólhatunk. Észrevették magukat, hogy harmincas éveikben(!) betegségkört csinálnak a találkozókból, de nemigen voltak kérdéseik. Itt nyílott meg a lehetőség, mert nekem voltak kérdéseim Nem politikaiak Péceli prédikációim anyagából. Kezdetben érdeklődést mutattak, de aztán megunták Egyik öcsém megjegyezte. - Gyuri ránk erőlteti a témáit. A felesége meg így nyilatkozott: - Tudod, Gyurikám, ha pap volnék, én is úgy gondolkodnék, mint Te. Ez a szekér nem megy. Újítottam:

megrendeztem ’63 nyarán mátyásföldi házunkban­ kertünkben apám 70. születésnapja alkalmából az első nagycsaládi találkozót Voltunk közel harmincan rajta; ’66 őszén pedig szüleim aranylakodalmát egy Fogarasi úti vendéglőben. Én álltam a költségeket, és mint rendező szónokolhattam. Majd húsz év múlva folytatom ezt a hagyományt budavári kertemben. Mindez azonban nem segített rajtam. Pedig igyekeztem A Tempóban törekedtem testvéri­ baráti kapcsolatba kerülni a fiúkkal. Én a negyvenes éveimben jártam, s ebben a szakmában hamar kimustrálódunk, én is abbahagytam, mire ötven lettem. Púpon (nyakszirten) el kellett Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 155 tudni vinni egy száz kilós ládát, gurtniba beállva kettesben a három mázsát is, a nehezebbet pedig pajszer, palló, görgő segítségével felvittük a teherautó tetejére is, meg onnan le, ahova kellett. Volt hely, ahol így fogadtak minket: - Jönnek az

erőművészek. Kik kerültünk ide? Politikai rovott múltú én voltam az egyetlen a négy telep száz fölötti létszámú melós gárdájából. Alkalmasságom e munkára annak tudom be, hogy fogságom alatt minden nap csináltam ötven fekvőtámaszt. Meg még annak is, hogy alighanem politikailag, világnézetileg hajthatatlan voltam, s ezért nem volt más megoldásom. Egy ízben egy délpesti békepap plébániáján szerettem volna vasárnap kisegíteni, aki azt mondta, hogy semmi akadálya, szívesen lát, csak szerezzem meg a városházán székelő AEH­snak a támogatását. Felmentem hozzá, s elmondtam, mit akarok, és azt, hogy abszolút háborúellenes vagyok, s a nagycsaládokban látok fantáziát. Még közelében voltunk a Ratkó­korszaknak Gúnyosan elmosolyogta magát és mondta: - Főtisztelendő úr, ez kevés! Mi lett volna az elegendő? Hát III/III­assá lenni. Vagy párttagság vagy ez Enélkül nem lehetett az alulérvényesülők kategóriájából

feljebb kerülni. Az internálásból szabadulás feltétele is ez volt: alá kellett írni a nyilatkozatot. A börtönből hamarabb szabadulásé is ez Nem engedhette meg magának a rendszer, hogy körön kívüliek is érvényesülhessenek. Segédmunkásnak, takarítónőnek persze nem kellett e két kategóriába tartoznia. De ha ki akartál ebből a körből törni, akkor feltétlenül. Vitted valamire ebben a négy és fél évtizedben? Nem úszhattad meg hovatartozásod igazolása nélkül. Hogy jószándékkal tetted, hogy igyekeztél senkinek sem ártva e két kiváltságos kategóriához tartozni, ezt én nem vonom kétségbe. Hogy mérgezted a levegőt, mert úgy nyilatkoztál és viselkedtél, hogy senkinek se legyen kétsége, hogy közéjük tartozol, ezt viszont az életösztönöd biztosította. S így mire megszületett negyvenöt esztendő után a rendszerváltozás, már nem volt érintetlen réteg, mellyel változtatni lehetett volna a személyi állományon. Ezt

magyaráztam el a napokban Tomka Ferinek, amikor megírta e korszak egyháztörténetét a III/III­asok igazolására, s az ezt a státust nem vállalók elmarasztalására. Ennek számomra egyik bizonyítéka, hogy semmi sem került elő az íróasztalok fiókjából. Aki írt e 45 esztendő alatt, úgy írt, hogy megjelenhessen. Ennek pedig feltétele volt, hogy eme körön belüli lehessen. Én csak elviseltem, ha a Tempó telepvezetői lebulányielvtársaztak Németh László viszont megköszönte e titulust, mert azt a befogadás jeleként értékelte. Ennek lett következménye, hogy a rendszer áldozatai megtartották áldozat­státusukat ’89 után is. Teri csak a nyugdíjazása előtt egy­két évvel kap státust a Nyelvtudományi Intézetben, addig csak bizonytalan időre szóló szerződéses tudományos munkatárs, s elbocsátják ötvenöt esztendős korában. S ha fel is tűnnek új nevek a politikai arénában, hamarosan fény derül többé­kevésbé elkötelezett

múltjukra. S ha nem derül ki, számomra akkor is gyanús, hogyan kaphat bizalmat egy addig ismeretlen személy? Hát úgy, hogy ő is be volt szervezve. A ’89­ cel kezdődő éra abszolút szabálya, hogy egy újjal sem lehet hozzányúlni azokhoz, akik felelősek azért, ami történt e 45 esztendő alatt. Azok vezényelték le a személyváltozás nélküli rendszerváltozást, akik benne voltak az előző rendszerben. Papok és nem papok esetében egyaránt. Nagyon nagy tisztelet − ha van - a kivételeknek Ezeknek száma elenyésző, ha nem nulla. Hogy kik mindenkik nem voltak kivételek, azokról nagyon is egyértelmű történeteim vannak, amiket nem mondhatok el, s később sem, ha csak nem élek másfélszázadot Kideríti majd a történelem? Aligha. Mért? Horváth Bélát, a Vígilia egykori, de disszidált költőjét idézem, aki Frankfurtban írja, és ’59­ben: A történelmet mindig az írja meg, aki győz. No meg Szabó Lőrinccel, a vátesszel, aki 33 évesen

írja: látom hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is, hogy költi át, s ha van is, kézen­közön elvész az ideál Egyiküktől Júdás­csókot is kaptam. Arany írja: Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 156 Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam, s bevert sárral, Nem pöröltem, − Félre álltam, letörültem Magam nem álltam félre, és nem töröltem le. Jézus is helyben maradt, s nem törültem le. Én még nem is kérdeztem tőle semmit, mint Jézus: Júdás csókkal árulsz el engem? Bűnbánata jeleként értékeltem. Engesztelésnek Kik voltak akkor a Tempó szállítómunkási rétege? Szakmanélküliek vagy a szakmából kikopottak. Nagyobbára azért, mert iszákosak lettek A legelején, még a Nefelejcs­utcában odavágódik hozzám egyikük: - Gyurikám, megszorultunk, az asszony nem tud miből főzni a gyerekeknek, adj már egy százast, a következő fizetésnél megadom. Pénztárcámba nyúltam, és

adtam. A következő fizetésnél látom, hogy ide is ad, oda is ad egy­egy százast, nekem is. Egyet könnyű helyre tesz, estére nagy ivászatot rendez, s egy pár százast még haza is visz az asszonynak, amiből az osztály íratlan törvénye szerint reggelenként az asszonynak kötelessége egy tízest visszaadnia neki reggelire, cigarettára, egy pofa sörre, ebéd befizetésre. Akkoriban, ha szűkösen is, ennyi minden jött ki egy tízesből Ebből tanultam. Kéthetenként kaptuk a fizetést Jön az én emberem pár hét múlva újra, és kéri ugyanazzal a szövegel a százast hisz becsülettel megadta. - Nagyon szívesen - mondom -, de hozz egy papirost az asszonytól, hogy neki kell a pénz. Rám néz, s megszólal imígyen: - Akkor káromkodom. - Én meg ránevetek: - Csak káromkodjál, nyugodtan, ha ahhoz van kedved! Ezután faképnél hagy. Nem én fordultam el tőle, hanem ő tőlem Így tettem, mert láttam, hogy nem a családnak megy a kölcsön, hanem az

italboltnak. Leszoktak rólam S bántotta a csőröm, hogy nem érdeklődnek az én ügyem iránt, csak elfogadnak és befogadnak. Végül is leszólítom Janót. Olyan buzgó társunk volt ő, hogy a vállalat, melyhez kiközvetítettek bennünket, betelefonált, hogy a Janót ne küldjék többet hozzájuk. Ne, mert arra, hogy mit kell nekik csinálniok, van náluk már egy­két ember. Janó pedig ötletekkel állt elő, hogy miként kellene a gyárudvart átrendezni, stb. Egyik utunkon, a teherautó platóján utazva a városon keresztül, leszólítom ezt a buzgó Janót: - Janókám, te mit gondolsz, mért vagyok én itt köztetek? Meglepő volt számomra válasza, tökéletes helyzetfelismerése: - Hát, gondolom azért, mert azt prédikáltad, ami a Bibliában van, s nem azt, amit kell. S mért nem kezdtem én prédikálni nekik azt, ami a Bibliában van? Tudták, hogy mi van a Bibliában, és nem érdekelte őket. Egyikük megtisztelt a bizalmával Elmondta, hogy a gyerekük a

Szondi­utcai plébánián első­áldozásra készítő oktatásra jár. Nagyon meg kellett dicsérnem őt e közlésért. Közben Pécelen Halász Bandinak meg gyúrtam az agyát, hogy a jézusi vallásos cselekményekből a századok során, a konstantíni fordulatot követően, az élet kezdetére meg a végére koncentráló aktusokat csinálunk: megöntjük a bubát, amikor hinni még nem tud, csak sárgát meg zöldet csinálni, első gyónókká és áldozókká tesszük őket, amikor még elhiszik meséinket. A bérmálás már a templomba járást abbahagyás szentsége lesz, s halálukat megelőzően megkapják az utolsó kenetet. Felnőtt emberekként meg elviselik az egy jegyesoktatást, hogy részük legyen a templomi esküvő szívet gyönyörkedtető pompájában, amikor búg az orgona, ki van világítva, fel van virágozva a templom, s ők a piros szőnyegen fiatalságuk és ruhájuk pompájában vonulnak az oltár elé s mindez feledhetetlen élmény. Kattannak is a

fényképező gépek a családi fénykép­album számára Mit csinálunk mi azokból a vallási cselekményekből, amiket Jézus ránk bízott, hogy lepecsételjük vele azokat, aki mögéje álltak? S tíz év telik el, míg rábírom Bandit arra, hogy legalább a templomba nem járóknak gyerekeit ne keresztelje meg. Ennek az lesz a következménye, hogy keresnek egy megértő és nemhülye papot, aki megkereszteli az akármilyen szülők Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 157 gyermekét, mert ugye, milyen nagy dolog, hogy ebben az ateista világban valaki még meg akarja kereszteltetni a gyermekét. S most kezdjek én egy munkásnak beszélni arról, hogy a papok nem képviselik Jézus álláspontját, aki tanítványainak meghagyta, hogy csak hívőket kereszteljenek, s aki csak az akkoriban már férfi korban levőknek számító tanítványainak adta a kenyeret meg a bort? Amikor XI. Pius már a század első felében megvallotta, hogy az egyház már

elveszítette a munkásosztályt, s nem akarja megkereszteltetni se gyermekét? Mért nem próbáltam velük kisközösséget csinálni? Mert letettem magamnak a fogadalmat, hogy nem csinálok többet, ha semmi sem lehetséges, ha a legígéretesebbek sem akarnak tudni rólam, legfeljebb bonbont küldenek. Ha csak annyi lehetséges, hogy beszerzek magamnak egy újabbb életfogytot, akkor minek? S közben megtudom, hogy XII. Piusz leállítja az ’50­es évek első felében a francia munkáspapi mozgalmat. Miért? Mert legjobbjai bemarxistásodtak Mért? Mert átvették Marx és a munkásmozgalom szemléletét, hogy osztályharcot kell csinálniok a tőkés urak, egyáltalán az urak ellenében, mert Marx úgy látta őket, mint Jézus a maga korabeli urakat: írástudók, főpapok és vének Elfogadják e papokat a munkások, ha viszik osztályharcos transzparenseiket. Hát nem erre neveljük papjainkat - mondja XII Pius Hanem mire? Mondjam­e, hogy arra, hogy az urak barátai

legyenek? Mert azok adják az egyháznak a pénzt, mellyel katedrálisainkat tatarozni tudjuk. Szóval, semmiféle lehetőséget nem láttam pasztorálásukra. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy akár egyet is meghívjak lakásomba, hogy Jézus problémavilágába bevezessem őket. Így volt, nem tagadhatom. Jézus a szegényekért jött, s nekem nem volt programom számukra Én csak az egyetemistákat tudtam megbolondítani, akiknek az ávó, míg én börtönben ülök, megmagyarázza helyzetüket, s ez aligha történt anélkül, hogy rábírta volna őket − s nemcsak szóval, de írásban is − arra: térjenek a korábbinál jobb belátásra. S legfeljebb azt akarják, amit béke­ vagy nem békepapok - mint Halász Bandi is korábban - képviselnek. S azok között, akikkel a különböző vállalatoknál találkoztam, azokkal sem tudtam, mit csinálni? A Nefelejcs utcai telepen dolgoztam, amikor kiközvetítették vagy négyünket, hogy a Medimpex propagandaanyagát

szállítsuk el Vörösmarty téri új székházuk pincéjébe. Több napon keresztül tartott a munka. Még ott helyben is, ahova szállítottuk a sok teherautónyi anyagot. A Propaganda Osztály dolgozói pedig már ott voltak az új székház ötödik emeletén és sűrűn kezdtek lejárni lifttel a pincébe. Hol egyik, hol másik gyógyszert propagáló anyagát keresték - spanyol, angol, francia, olasz vagy német nyelvűt. Eljött az én órám Társaimnak az összekötözött anyagok nem sokat mondtak, de én filosz­tudományommal már szállítás közben is rendeztem gondolataimban az anyagot. S amikor kerestek valamit, jobbára megtaláltam. Pár nap után társaimat másfelé rendelték, de engem továbbra is megtartottak És lettem álomdolgozó. Már nem akartam minél hamarább húzni haza, maradtam délután ötig, s már reggelenként befelemenet is számítgattam, hogy mit fogok csinálni. Mi volt velem? Boldog voltam, hogy valahol végre újra megbecsülik

munkámat. Tudtam a sok száz különféle gyógyszer­brosúra számát, helyét. Mindent azonnal oda tudtam adni, amit kértek Volt ott egy bánatos nő főnöknek is, de az nem csinált semmit. Legfeljebb panaszkodott nekem. Az életre általában, meg a propaganda osztály dolgozóira Jöttek az Osztály dolgozói, s köztük fiatalok is, akik csak átmenetileg dolgoztak ott, mert egyetemre készültek, s azok megkérdezték tőlem, hogy miért vagyok itt. S amikorra kezdett volna már valami kialakulni, akkor vagy három hónap után, titokzatos hatalmak beleszóltak, s elbocsátottak. A legteljesebb elismeréssel, meg is ajándékoztak. Okot meg nem jelölve Ébereknek kell lennünk, elvtársak! Azok voltak. A fiatalok közt volt egy Lehel nevű 19 éves fiú. Fogorvos lett belőle, és a Csiky Edit húga lett az asszisztense, akinek mesélte is rólam, hogyha egyszer majd papra lesz szüksége, engem keres meg De sem ő, sem más nem keresett meg. Senkit sem tudtam megnyerni

közülük De azért nem volt minden eredmény nélküli életemnek ez a Medimpex­korszaka. Egy napon Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 158 dolgozók jöttek az Exportcsomagoló vállalattól, s azok között volt egy tisztes asszony, aki így mutatkozott be: − Finta Lajosné vagyok, öt gyermek anyja. Én meg mélyen meghajoltam előtte. Azt hitte gúnyolódom, s csak amikor én is megmondtam, hogy ki vagyok, akkor már tudta, hogy a meghajlásom egészen mást jelentett. Egyszer bejött hozzá egyik gyermeke is, a 16 éves Erzsike. Menekült székely család voltak Egyházasfaluból, a Hargita aljáról. Rákoscsabán laktak, hamarosan elkerülnek a gyerekek Halász Bandi ifjúsági hittanára, s később, majd közel tíz év után csoportjainkba is. - A Medimpex sem felejtett el, újból és újból vissza­visszahívott egy­két hétre, amikor szükségük volt rám. Egy alkalommal közölték velem, hogy egy angol nyelvű propaganda könyvükben kell

kijavítanom a sajtóhibákat, amik sajnálatosan benne maradtak a szövegben. Az anyagot leszállítják lakásomra. Két hétre szóló munka volt, s a menetlevelet ők intézik a teleppel. Én meg három délután alatt megcsináltam Vásároltam magamnak egy segítséget is hozzá, aki az ötszáz kötetet kinyitotta. Előbb a nyolcadik lapon, ahol az első sajtóhiba volt, aztán meg a következő lapokon. Tízesével rakta elém a köteteket, én meg javítottam, amit kellett. Egy 65 éves hölgyet vásároltam meg erre a célra az édesanyámat Bejött három délután Mátyásföldről a Nagy Lajos király útra, s amikor átadtam neki a végén köszönettel munkájáért a ráeső komoly összeget, ezt mondta: - Gyurikám, ez az első pénz, amit életemben kerestem. Emillel olykor találkoztam, Terivel ritkábban. Emil az édesanyjával lakott a Várban egy albérletben. Teri a Pozsonyi úton egy másik albérletben, munkahelyi főnökének kicsiny szobájában. De mind a

kettő a helyén volt már Emil a Rókusba került, Teri is vissza a Nyelvtudományi Intézetbe. Nem alakult ki köztünk munkakapcsolat, csak úgy barátkozgattunk szőrmentében. A közösség lett volna a nem szőrmente, de nem is gondoltunk rá. Mindegyikünk megégette már magát De időközben felkerült Debrecenből Merza Jóska, s felkeresett valamikor, talán ’63­ban, jó tíz év után. Ebből alakult ki valami No, nem közösség, arra Jóska sem gondolt De beszélgető társa lettem. Voltam is náluk, fenn a Széchenyi hegyen, tán a Kalóz úton Szedlacsek Kati már a felesége volt, s volt már három gyerekük is: Jocó, Kati meg Pepe. Időnként elmentünk Jocóért, aki már járt hittanra a Szent Imrébe, s Jóska dolga volt szállítani őt le és fel a hegyre. Ígéretes barátkozás volt Minden elkötelezettség nélkül Nagyokat beszélgettünk. A lakásomra jött, én meg időnként felajánlottam, hogy menjünk le a parkba egy kicsit levegőzni. Gyanútlanul

tettem Később megvallotta, hogy a frász kerülgette ilyenkor. A lakótelepi park ablakai a parkra néztek, s az emberek ráláthattak, kivel sétál ő ott Eszembe sem jutott, hogy mit jelenthet egy egyetemi tanársegéd számára, ha valaki kiszúrja, hogy velem rója a parkban a köröket. Egy alkalommal szemére hánytam: - Nem folytattátok, amit elkezdtünk. Nem szólt semmit sem, csak jóval később mesélte el ’52. augusztus 28 utáni tö­ rekvéseiket, kezdeti görög katolikus teológiát tanulásukat - a folytatás szándékától hajtva, s ennek ellenére is minden közösségi munkának elhalását. S akkor vallotta meg, hogy fenti megjegyzésem fájdalmas beolvasás volt számára. De volt Ottón és Jóskán kívül más debreceni is, aki Pestre került: Gaizler Gyuszi. Hallottam róla, hogy belemászott alaposan a forradalomban, s megválasztották őt az egyetemen forradalmi nem tudom minek. S csak úgy kerülte el a következményeket, hogy Pestre került. Ő is

megkeresett szabadulásom után, ha nem is azonnal Találkoztunk a budai hegyekben. Jucó baba közben megnőtt, tizenöt év körül lehetett már, s a beszélgetés során ő volt, aki mintha fenntartás nélkül mellém állt volna. Madarász Jutka, Gyuszi felesége is ott volt, de ő inkább hallgatott. Négyesben sétáltunk majd egy fél napot Közben azért megtudtam, hogy Gyuszi egy fő békepap kártyapartnere lett, akinek házában a plébánosnál lakott egy ávós is, tagja a kártyakompániának is, tehát óvatos voltam. Alighanem már ’64 Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 159 ősze után volt a találkozás, amikor már volt öt új - a részleges megegyezés erejében felszentelt - püspökünk is. Gyuszi nyitott a sétán: - Mi a véleményed püspökeinkről? - kérdezte kicsit kajánul. Én meg vettem a lapot: amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, s válaszoltam neki valami ilyesmit: − Gyuszikám, egy hívő katolikus, egy pap, aligha

érezhet indítást arra, hogy bírálja püspökeit, inkább arra, hogy imádkozzék azért, hogy minél jobban töltsék be nehéz szolgálatukat. Gyuszi meg kuncogott, és én is, hogy jól kivágtam magamat. De egy délután hosszú, s a nyilvánvalóan az adott viszonyokhoz felzárkózó Gyuszival szemben is hamarosan rátaláltam a régi hangra, s nyomtam az ’52 előtti sóderem 64­es változatát. Jutka hallgatott, s Jucó baba lelkesen helyeselt szavaimra. Megállapodtunk a következő találkozásban Vasárnap kora délelőtt a Domonkosok temploma előtt, s megyünk ki a hegyekbe. Nehezen találtunk a mise után egymásra, és Gyuszi mondta, hogy a kirándulásból nem lehet semmi, mert neki ilyen és ilyen okokból most a Balatonra kell lemennie kocsijával. Értettem S nem találkoztunk még egyszer Majd valamikor ’80 körül jelentkezett, hogy be akar kerülni az Öregek I.­be De a közösség egyhangúan úgy foglalt állást, hogy nem kívánja jelenlétét. Még

rendszerváltás előtt Andrássy úti lakásán hetenkénti­kéthetenkénti (?) rendszerességgel voltak nagyon népes találkozók. Nem titokban Egyértelmű volt számomra az útja Csak ’89 után találkoztam vele, s akkor mesélte boldogan, hogy rehabilitálták. - Mért kellett Téged rehabilitálni? - Hát tudod, hogy el kellett jönnöm Debrecenből Rehabilitálták, s mint nyugdíjast kinevezték - címzetesen - egyetemi tanárrá. Végig orvosként dolgozott. Börtön, rádióműszer, szövőgyár elkerülte És Pestre került debreceni népemből - már ’49­ben, érettségije után - a Zeneakadémiára a vak Dobos Kálmán. Őt is meglátogattam, de nem alakult ki köztünk semmi barátság­féle Én is mentem olykor Debrecenbe. Mikor ott jártam, voltam Arankánál is, akinél különb biztos nem akadt debreceni népemben, s megmaradt egy mondata bennem: - Atya, kár volt. Szava hidegzuhany volt számomra. A legbuzgóbb csoporttagom 15 évvel a kezdet után úgy

látja, hogy nem érte meg az áldozatom. Mit? Hát a szolgálni akart ügyet Annyira nem szolgálta, hogy érdemes lett volna elszenvednem, amit kellett. Így látta Engem szeretett? Nem! Csak azt, amit látott belőlem. Kevesebbet a valóságnál A debreceniek közül megkeresett S és M. Egyiküknek el kellett mondanom, hogy férjét alighanem behálózta a hatóság, a másik meg maga mondta el, hogy belépett a Pártba, mert a forradalom után arra az eredményre jutottak, hogy a párt olyan lesz, mint a tagjai. Ezért léptek be. Beléptek, s a Párt megtorolta a forradalom részeseit Hitt abban, amit mondott? Aligha. Folytatása volt ez a Pártba­lépés annak, amit még a Parasztpártban hallottam ’47­ben egy egyetemi tanár szájából: Szovjet­ellenes politikát nem lehet csinálni Idekívánkozik valami, amit még ’93 elején, csak a Professzorok házában (templomban nem) elmondható aranymisémet követő napokban írtam: Magyar honban ki a betyár, ki a szent? –

kérdezte a 40­es évek második felében egy Mécs László­vers. Lehet, hogy nem pontosan idézem Akkor sem tudott válaszolni kérdésére társadalmunk, ma sem. A két megválaszolatlanság között van valami különbség Akkoriban nemigen mertünk, ma pedig, amikor már jóval inkább merhetnénk, nem akarunk rá vála­ szolni. A mai magyar közéletben az 1956 előtti 11­12 év egyfajta „ történelem előtti időnek" számít, mellyel foglalkozzék a szaktudomány, ha jónak látja, de a napi politika csak az 56­os örökséget emlegeti. Ha mégis visszanyúlik az időben, akkor 1944 előtti időre gondol: újból és Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 160 újból elhatárolja magát a nemzeti szocializmus embertelenségeitől, még annak jelvényeitől is. Teszi ezt egy nagyon furcsa és akart emlékezésvesztéssel. Nem akar emlékezni arra, hogy 1944 márciusáig a Donnál vagy másutt ugyan elpusztult vagy másfél százezer katonánk, s arra

sem, hogy az ekkor bekövetkezett német megszállásunkig nem végeztünk ki honfitársaink közül akár egyetlenegyet sem azért, mert – a hitleri nyomásra megszületett zsidó­törvényeink – zsidónak minősítették őket. Arra sem kíván a mai közélet emlékezni, hogy amerre Hitler járt, mindenütt egy szálig elpusztult a zsidóság, kizárólag nálunk maradt életben több százezer belőlük. Ez akkor is tény, ha országunk határain túli haláltáborokban idegen, tehát nem­ magyar hatóságok akármennyit is pusztítottak el zsidó honfitársaink közül. Az emlékezésvesztés nemcsak ebben nyilvánul meg. Emlegetjük ugyan 56­ot, de nem emlé­ kezünk. Nagyban privatizálunk, pedig akkor a jelszó ez volt: földet, gyárat vissza nem adunk Teljes értékű NATO­tagságra törekszünk, pedig a jelszó akkor az volt, hogy semleges országgá akarunk lenni, miként Ausztria. A kiáltványok akkor a bűnösök felelősségre vonását követelték. Az

1956­ot megelőző esztendők bűnöseiről lehetett akkor csak szó Ma pedig nem ismer közéletünk ilyen feladatot. Nem ismer, bár élnek még a fel nem akasztott áldozatok közül. Nem ismer, bár még messze nem jutott ki a temetőbe az utolsó tagja is annak az apparátusnak, amely a megszállók nyomására megteremtette a magyar történelem (egyik?) legelvetemültebb rémuralmát. Az emlékezetvesztés e rémuralom első, 56 előtti szakaszára vonatkozóan éri el a csúcspontot. A kommunista Nagy Imre és kommunista társai temetése alkalmából a Hősök terén tízezrek gyűltek egybe, s e tízezrek csak azért nem voltak ott a 302­es parcella felavatásánál, mert nem fért ott el ennyi ember. De amikor másfél évvel később magánpénzből és magánkezdeményezésből felavatták azt a 298­as parcellát, melynek tömegsírjaiban kétezernyi honfitársunk lett egymásra hajigálva 1945 és 1956 között – magyar állampolgárok hajigáltak magyar

állampolgárokat –, akkor alig néhány százan voltunk jelen beszentelé­ sükön. Magánemberekként voltunk ott A hat parlamenti párt egyike sem képviseltette magát A kormány sem. Antall József sem A köztársasági elnök, Göncz Árpád sem Felkérésre ünnepi beszédet mondtam a parcella­avatáson. Barátaim(?) óva intettek: szereplésemmel nemcsak személyemet járatom le, hanem az általam képviselt ügyet is. Vállalni az emlékezést az 1945 és 1956 közti időre, ez mintha nem illenék bele a 90­es évek politikai életének bonton­jába. Akik mégis emlékeznek, lejáratják magukat s az általuk képviselt ügyet. Mért csak arra a néhány kommunista honfitársunkra szabad emlékeznünk, akiket kommunista társaik kivégeztek? Mért nem szabad emlékeznünk arra a sok ezer nem­kommunista honfitársunkra, akiket kommunisták végeztek ki? Olyan ez az emlékezetvesztési elvárás, mintha nem volna szabad emlékeznünk a Szálasiék által kivégzett

ezrekre, csak arra a néhány pártszolgálatosra, akiket alighanem azért Szálasinak is ki kellett végeznie hatalmának fenntartása céljából. Rajk László is méltó az ünneplésre, pedig ő a kommunista rémuralom belügyminisztere, tehát élenjáróan tevékeny részese és egyik legfőbb felelőse volt annak, hogy a 298­as parcella tömegsírjai telítődtek. Ne bántsd a magyart! – mondta Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér Úgy látszik, ez a tétel ma csak időbeli korlátozásokkal érvényes: a 45 és 56 között megölt magyarokra nem érvényesítendő. Korlátozások nélkül érvényes azonban a kommunistákra: ne bántsd a kommunistát! Se 44 előtt (Horthy!), se 44­ben (Szálasi!), még kevésbé 45 után vagy 56 után, és természetesen 89 után sem bántandó a kommunista. Azt akarom, hogy bántsák őket? Semmiképpen sem. Egyszer már fel kell hagyni a megtorlásokkal Legalábbis azoknak, akik Jézus tanítványainak vallják magukat. Ilyennek

szeretném magamat is, s ezért a megbocsátást akarom, de nincs kinek megbocsátani, mert senki sem vallja bűnösnek magát azért, ami 44 után ebben az országban történt. Csak az emlékezetvesztéssel van bajom Egy disszidens magyar mesélte: azért disszidáltam, mert utálom a hazudozást, s ha itthon maradok, hazudoznom kellett volna, ha élni akarok. Én hálával Isten iránt, de önérzettel is vallhatom: itthon maradtam, nem hazudoztam, s elvállaltam az ezért járó életteret, amely a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 161 zárt intézetek és a segédmunkás­sors között húzódott. Mai végnapjaimban (75 évemben) pedig nem akarok hallgatni, hanem nyomára és okára akarok jutni ennek a lassan­lassan idültté váló memória­vesztésnek. Le kell valahogy zárnunk a múltat, hogy szilárdabb alapokra építhessük a jövőnket. Aki a hódítóval együttműködik, az csirkefogó! – oktatta egy apa a 40­es évek második felében akkor

serdülő, 16 éves fiát. Igaz ez? Nagyon hajlok rá, hogy igaz CsakhogyBethlen Gábor tízezer janicsár élén lovagolva vonult be Gyulafehérvárra, s szerzett magának a porta – konstantinápolyi tartózkodása során megszerzett – kegyéből erdélyi fejedelemséget. Magyar honban ki a betyár, ki a szent? Nem folytatom régi naplószövegem, csak kérdezem a nagyon szerettem, s az azóta már rég meghalt M.­tól, hogy ki a betyár, ki a szent s ki a csirkefogó És a pestiek? Talán Felbermann Sári és Pista voltak gyakoribb látogatások célzott személyei. Andi ritkábban, s Karcsi és Mária is meghívtak magukhoz, talán két alkalommal Fricit és Erzsót Tatabányán talán többet látogattam. Úgy emlékezem, hogy sötétek s üresek voltak ezek az évek. Bár jártam Pécelre, rengeteget olvastam, találkozgattunk négyesben, s beszéltem azokkal, akik szóba álltak velem, de kilátás semmi, de semmi sem volt arra, hogy valamit tehetek még. Történnie kellett

valaminek. Történt, csak nem tudtam, hogy bele fog szólni sorsomba Mi? Meghalt XII Pius ’58 őszén, s pápává választották Giuseppe Roncallit, s miután XXIII. Jánossá lett, három év után, ’61 karácsonyán összehívja II. Vatikáni Zsinatot, s egy hónap multán ki is jelöli megnyitásának napját, ’62 október 11­ét. Nem gondoltam, hogy köze lesz sorsomhoz Hogy milyen hatással lesz sorsomra, arra még kevésbé gondoltam. Meg kell majd kérdenem magamtól: Kinek is a katonája vagyok én? Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 162 XXI. Városmajor, 2005. október 3 K EZDEM ELFELEDNI , AMIT FOGADTAM Giuseppe Roncallit ’58 őszén választják meg pápává, 78 éves már ekkor. Négy éve pápa már, amikor ’62 októberében végre összegyűlnek a püspökök. Két hónapot vannak együtt, s nem születik semmiféle határozat. ’63 tavaszán pedig meghal a pápa Az év őszén már Montini pápa (VI. Pál) alatt folytatja munkáját a

zsinat, és újabb két hónapi munka után kihirdeti első két dokumentumát a liturgiáról s a tömegtájékoztatási eszközökről. ’64 őszén megint egybegyűlnek a püspökök, és két hónap után, november 11­én, már három dokumentum születik, s köztük a Lumen Gentium, talán a legjelentősebb, mert magáról az egyházról mondja el üzenetét. Végül ’65 őszén közel három hónapi tárgyalás után kihirdet a zsinat még tizenegy dokumentumot, és Szeplőtlen fogantatás ünnepén pontot tesz munkájára a világ összes püspökeinek gyülekezete, a zsinat. Száz évvel előtte volt az előző, és szintén a Vatikánban, de azt Garibaldi széjjelverte. Annak előtte meg háromszáz éve a tiroli Trentoban A kétezer év alatt összesen húsz volt belőle, az utolsó félezerben meg összesen három. Nem minden nap történik ilyesmi. Hogyan érintett ez engem? Hordom a Magyar Acélban a vasrudakat a mérlegre − lel­ tároznak az erőművészek −, s

olvasom az Új ember cenzúrázott, nem különösen figyelmet ébresztő híradásait, s nyilván hallok arról, hogy vége lesz a latinul misézésnek, de nem olvasok még belőle semmit, s tán arról is hallok, hogy az atyák megszavaztak valamit Szent József szerepéről a liturgiában. De történik valami, ami már közelebbről érint A magyar egyház életében történik az. Mi az? ’64 szeptemberében részleges megállapodást köt a Vatikán szocialista hazámmal, s ennek látható­fogható eredményeként rövid egy hónap múltán már fel is szenteltethet öt hazai papot püspöknek. Vége már XII Piusz hallgató egyházának? Bizony vége. Nem volt nálunk püspökszentelés ’51 tavasza óta Most már újra lesznek püspökeink. Persze olyan papokból, akik bírják pártunk és kormányunk bizalmát, s akiknek majd dolguk lesz ország­világ előtt megvallani, hogy egyház és állam viszonya nálunk kielégítő, sőt még kitűnő is. A Rákosi meg Mindszenty

okozta két rendkívüli évtized után helyreáll, ami öröktől fogva meghatározza a nemzetek életét, a trón és az oltár szövetsége? Igen, helyre áll. Casaroli, a vatikáni érsek s majdani vatikáni államtitkár, maga jön Budapestre tárgyalni az AEH államtitkárával. Internált püspökeinkkel nem tárgyal, csak leutazik hozzájuk Hejcére, hogy letérdeljen előttük, s áldásukat kérje. − Szerettem volna belerúgni ebbe a digóba − mondja majd az egyik, s az ezzel az álnok letérdepeléssel mélyen megalázott, mert a Vatikántól véglegesen félreállított hitvalló főpásztor. Elmegyek Lányi Jánossal, egykor nosztrai rabtársammal, a Bazilikába, a püspökszentelésre. Azokéra, akikkel gyalázatos dolgokat művelnek majd a felszentelést engedélyező hatóságok, ahogyan halála előtt két héttel még az ekkor felszenteltek egyike, Cserháti, megvallja. A püspökszentelés után János bácsival állunk az utcasarkon, oda is köszön nekünk az

újonnan szentelt püspök, Cserháti, amikor autójába száll, s mondja János bácsinak: − Majd beszélgetünk Nem került sor rá. Majd halála előtt két héttel megvallja az ORF­nak, az osztrák tévének: − Gyalázatos dolgot műveltek velünk Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 163 János bácsi már 60­ban szabadult Márianosztráról. Évekig hevertetik, s csak utána kap papi alkalmazást. Két püspök internálva Hejcén, ki tudja hány pap a börtönökben, s még egy jó hosszú évtizeden át, de ők már megállapodtak. Nyilván − jövendő nagy jók reményében Persze a Vatikánban is, de pártunk­ és kormányunkban is él a remény. Eszembe jut őrnagyom számomra baljós szava: Megnézheti magának, hogy mit csinálunk mi a maga anyaszentegyházából. A Zsinat műve ez a továbblépés a csinálásban? Igen is meg nem is. A Zsinat úgy tárgyal az egyház és a világ viszonyáról majd 65­ben, hogy nem nevez néven senkit. Az

atomháborúra kész − Hirosimán és Nagaszakin már túllevő − nyugati imperializmust sem, de a Gulagon a hatvan millió embernek javát már elpusztító bolsevizmust sem ítéli el. Csak a helytelen tanítást szabad elítélni, de a tőkéseket vagy az elvtársakat nem. Jézus ezt még nem tudta. Ő nem volt ilyen kíméletes Nemcsak elveket hirdetett, de megjelölte azokat is, akik elveinek halálos ellenségei: írástudók, főpapok és vének. S mire jutott vele? Csak a keresztfára. Ezt akarjuk elkerülni? Tanítványaiként? Nem lehetséges, mert nem lehet különb a tanítvány mesterénél. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak Mondják, hogy a zsinat szüneteiben tárgyalták meg a kérdést a püspökök, s ott jutottak eredményre: − Jobb, ha püspökeink vannak − olyanok, amilyenek lehetnek − , mintha egyáltalában nincsenek. Hallottam én már ezt a hajdudorogi püspöktől is, aki nem engedte papjait barátkozni ve­ lem, s illegális

lelkigyakorlatot tartani meg kisközösségeket alakítani, ezt sem engedte meg nekik. Miért? − Mert elviszi őket az ávó, s ott maradnak falvaikban híveik szentségkiszolgáltatók nélkül. Mert ha keresztre kerülünk, az ezzel jár. Persze Jézus ezt nem tudta Ő nem is volt pap, zsinagógája sem volt, de anélkül is el tudta mondani, hogy Szeressétek ellenségeiteket! meg hogy Boldogok a szegények. Azt, amit az urak sohasem érthetnek meg Az urak, akiknek nagy vagyonuk meg hadseregük van. Ők a hadvezérek meg a fő­gazdagok Jézus a szentség kiszolgáltatását el tudta végezni, szegény, az emeleti felső teremben meg csakúgy, átutaztában is, Emmauszban, és templom nélkül is. S azt gondolta, hogy a szentség kiszolgáltatásának csak akkor van értelme, ha a szentségek a maga tanítása igazának a szolgálatában állnak. Nem rendelkezett még történelmi tapasztalatokkal? − úgy látszik. Csak látszik Éppen a történelmi tapasztalatok alapján

mondta, hogy ezeknek az uraknak nincsen helyük az ő Országában S ezért küldte el a gazdag ifjút. Sokkolt engem ez a részleges megállapodás, melynek szövege ma is, több mint negyven esztendő után is zárolt és titkos. Csak nekem van igazam, vagy én vagyok hülye egyedül? Vagy nem vagyok hülye, s aki másképpen látja a dolgokat, nem tudja mit beszél. Nem tudja, és nem tudja, hogy mi van az evangéliumban, vagy nem akarja tudni. Tizenöt éve már, hogy megírtam az ’52 előtti bosurám arról, hogy Szeretet az Isten. Érvényes az még? Mintha kezdtem volna elbizonytalanodni. Egyszer, még a börtönben, Miki mondott valami jézusit, s utána még valami olyasmit is mondott nekem, hogy lehet, hogy én ezt már nem is vallom, s akkor csak a maga nevében mondja, amit mond. S én nem tiltakoztam ellene Hatással volt rám a börtönbeli, a tíz éves posztgraduális tanfolyam? Majd tíz évet töltöttem együtt politikaiakkal, akik mind hatalomváltozásban és egy

másféle hatalom megragadhatásában reménykedtek. S én magam is hatalmat gyakorló szerettem volna lenni ’49 előtt, s túl harmincadik évemen is, mert hát vissza akartam volna szerezni hazánkat a történelmi határokig. Az meg nem megy fegyverek és hatalom nélkül! Újra kérdéssé lett, hogy mit is akart ez a keresztre feszített Jézus. Élhető vagy csak halható, amit akart? S ha csak halható is, valóban ő és az ő útja − az út? Valóban nincsen más? Meg kell tehát még egyszer néznem magamnak az evangéliumokat! A Jézus ajkára adott szavakat. Mindet. Akkoriban olvastam Joseph Jeremias tanulmányát, hogy csak az abba szó származik Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 164 bizonyosan Jézustól, minden egyéb szava lehet a szerkesztő evangélistáké. Elgondolkodtatott ez. De hamarosan olvastam, hogy a német luteránus professzor, Jeremiás, tanulmányát megcáfolták: az abba szóról sem bizonyos, hogy Jézustól származik.

Elolvastam még egy vastag s frissen írt német könyvet Jézusról, s munkához fogtam. De azzal, hogy a Jézus ajkára adott kijelentéseket vizsgálom meg, de azokat mindet, ha már nincs bizonyosság arról, hogy mit mondott ő, s mit adtak csak a szájára az evangélisták. Nesze neked, bibliakritika! Vagy ötven ívlapra kigépeltem a négy evangélium Jézus ajkára adott mondatait, az összeset, az evangéliumok teljes anyagának kb. a felét El is vágtam egy­egy mondatot, hogy egy sornál hosszabbak ne legyenek azok papírosomon. S utánuk egy sort szabadon hagytam Dolgoztam vele egy pár hétig, mert közben kerestem kenyerem a Tempónál, meg jártam ki Pécelre Bandihoz. Amikor meglettem ezzel, akkor meg elkezdtem a kigépelt mondatok végére meg a következő sorban − betűket írni. Minek? Ezek a betűk jelezték, hogy milyen témák jutottak eszembe akkor, amikor egy­egy jézusi mondatot elolvastam. Persze teológiai témák jutottak eszembe. Az első mondat,

amit kigépeltem, amit Jézus hallhatott belülről, keresztelésekor: − Ez az én szeretett fiam, akiben nekem kedvem telik. Írtam hozzá betűket: a, b, cstb. Az a jelezte az istentant , a b Jézus istenfiúságát, a c hogy az Isten szeret, a d hogy szereti a Fiát, az e hogy kedvünk telhet egy más valakiben. Még nem tudtam, hogy analitikus tételeket gyártok, még nem tudtam, hogy tartalomelemzést végzek. Nem is tudtam, hogy van a nyelvtudománynak ilyen ága­boga is Csak írtam a betűket, s kiírtam egy külön lapra, hogy mit jelentenek ezek a betűk. Aztán eljutottam a zs betűig, s elkezdtem használni jelölésül a nagybetűket: A, B, Cstb. Amikor ezek is elfogytak, akkor a görög betűket, a kicsiket, aztán meg az arab számokat. Hónapokat vett ez a munka igénybe. De egyre jobban izgatott Amikorra meglettem vele, kezembe vettem a külön lapot, melyen rajta voltak a betűk­ számok jelentései. Ezeket a jelentéseket szedtem utána csokorba, s a végén 27

témára vontam össze a száznál is több betűt, azaz hogy témát. A 27 témát valamiféle rendbe is raktam A kigépelt evangéliumi mondatok elé − hamarosan rájöttem, hogy írnom kell egy sorszámot: 1, 2, 3 stb. Mindegyik és sorszámmal ellátott mondatomnál találtam egy csomó jelet Az első témát is hordozták bizonyos betűk, a másodikat is, mind a huszonhetet. Rendkívül izgalmas volt újra végig menni az evangélium mondatain. Hogy melyik témához tartoznak azok a 27­ ből. Az ötven gépelt lapon nagyon sok jelet találtam, s a 27 téma mindegyikéhez Amikor ezzel is megvoltam, írtam az egyes témákról az összes odavonatkozó helyeket feldolgozó dolgozatot. Ez is hónapokat vett igénybe De hát ott voltak a nyári vakációk is, mert nemigen mentem nyaralni. Arra emlékszem, hogy nyaraltam egyszer Zamárdiban pár napot Frici és Erzsónál, Frici szüleinek nyaralójában. Miséztem is a parti szabadkerti kápolnában. Meg elmentem helyettesíteni

János bácsit, aki közben plébániát kapott, s miséztem Sajtoskálon, Iklanberénybe, meg Lócson, azaz Luócson, ahol sziép, kiék szeme volt az embereknek. Meg meglátogattam Sándit meg Évit, az unokahúgomat, akiket én eskettem még ’43­ban, s ekkor már három nagy gyerekük volt. Észrevettem, hogy nem nagyon igénylik látogatásaim. Miért, nem szerettek? De Csak kényelmetlen voltam számukra politikai meg­ bízhatatlanságom okán. Másodszori látogatásom után Sándi kísért ki a vasúthoz, s mondta: − Ha pap volnék, én is úgy tennék, mint Te, de nekem gondolnom kell a családomra S voltam Szabó Jóska szüleinél Sajtoskálon ’63­ban, mikor is Kádár amnesztiát adott az összes politikai raboknak, még a papoknak is, de Jóskának nem. Miért? Mert őt az imperialisták kémjeként ítélték el. A kémkedés abban állt, hogy elárulta, hogy faluja kellős közepén volt egy nem tudom hány emeletes kaszárnya, s egy vak embernek ezt a tényt

elárulta. A vak ember az imperialistáknak dolgozott, Jóskát meg elítélték 15 évre ’56­ban elengedték feltételesen. 58­ban jött Hruscsov Tatabányára és Jóska feladata lett volna, hogy falujának népét, ahol plébánoskodott, elvezesse Hruscsovot hallgatni. Nem volt hajlandó rá a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 165 szerencsétlen. Erre behozták a márianosztrai kegyhelyre, hogy letöltse a hátralevő 12 évét Ott meg az operatívok kezelésbe vették. − Szabadulhat, ha aláírja, hogy nekünk fog dolgozni. Nem írt alá semmit. − Tudja, hogy mi lesz ennek a következménye? − Tudom, le kell töltenem büntetésemet. Visszahozták hát Márianosztrára, s a ’63­as amnesztia sem vonatkozott rá. Szülei meg vigasztalhatatlanok voltak. Írtam egy kérvényt Jóska érdekében, s leutaztam Sajtoskálra, hogy aláírassam szüleivel, majd onnan felmentem a győri püspökhöz. Bejutottam hozzá, s vele is aláírattam. Mondta a

püspök, hogy az irodaigazgató majd rányomja kint a pecsétet Kimegyek, s mondom az irodaigazgatónak, hogy mi a dolga. Széles mozdulattal kinyitja az összehajtogatott kérvényt, és mondja: − Hát ez nem lehetséges! Dühbe gurulok. − Akkor megyünk vissza a püspökhöz!!! Visszamegyünk, s az irodaigazgató mondja: − Püspök úr is tudja, hogy pecsétet csak arra nyomhatunk, amire a vármegyei AEH­s engedélyt ad. A püspök tehetetlenül áll. Kimegyünk, s mondom az irodaigazgatónak, hogy intézkedjék, s ajánlott levélben értesítsen és mihamarabb az eredményről. Egy héten belül megkaptam a pecsétes kérvényt. Így élt egyházunk ’63­ban De már nem sokáig Lesz ez még cifrább is, amikor már a püspökök maguk nyomhatják a pecsétet arra, amit az AEH engedélyez nekik. Mindegy. Az eredmény a fontos Jóskát a kérvény hatására egy pár hét múlva szabadon engedik. S hatvan éves korában megy majd nyugdíjba a győri vagongyár

segédmunkásaként Ilyen kiválóra fordul majd az egyház helyzete. De nem a szabójóska­félék számára! Gondolkodom a ’60­as évekbeli nyaralásaimról. Miután Szabó Jóska szabadult, külföldre utaztam vele, mert kaptam szocialista útlevelet. Megterveztünk egy nagyon szép utat: a felvidékre, amelyet sohasem láttam még. Csak Ipolyságot, amikor ’39­ben odavittük kajakjainkat a Kalazantinumból. Most Hidasnémetinél léptük át vonattal a határt Megnéztük a kassai dómot, s a Tátrában béreltünk szállást. Onnan kirándultunk Iglóra, Lőcsére, Podolinba, a Csorbatóhoz, s estére mindig hazajöttünk szállásunkra. Még Lengyelországba is átruccantam. Jóska nem, ő még megbízhatatlanabbnak számított, s oda már nem kapott útlevelet. Láttam Krakkót, a piaristáknál szálltam, meg is ajándékoztak, aranyosak voltak Hazafelé menet meg belátogattunk Túrócszentmártonba, ahol Anyukának vásároltam egy nagyon szép ruhát. Halála után

Marcsuka húgom örökölte Továbbutazva nagyokat sétáltunk Pöstyénnek még a monarchia levegőjét lehelő parkjaiban, Nagyszombaton pedig a fe­ renceseknél szálltunk meg. Otthon éreztem magam Csak ritkán kellett elővennem német vagy latin nyelvtudásomat. A nagyszombati püspökséget megkerestük szállás okán, s elkezdtem dikciómat latinul, mire a bennünket fogadó pap − alighanem tót volt − nem nagyon barátságosan rám szólt,: − Csak beszéljen magyarul Iglón is − az üzletekben szólhattam magyarul, a nagyszombati kofák meg hangosan kia­ bálták a naccságos asszonvt − hamisítatlanul tiszta kiejtéssel. Nem is szólva Pozsonyról, ahol gyufát vásároltam, s nem tudom már hogyan kértem, de az eladó kisasszony rám szólt: − Dobozt kér vagy csomagot. A doboz az egy gyufa, a csomag meg egy tucat Onnan már, s megint vonattal Pestre jöttünk. Nagyon szép utunk volt Ezután történt, hogy Andi házassága tönkrement. Váltak Próbáltam

békíteni őket János tiltakozott: − Csak mint magánember szólhatsz hozzá, papként nem! − Nálam ez a kettő egy, nincs magán meg papi véleményem, csak jézusi! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 166 Persze nem jutottam semmire, Jánosnál volt már akkor egy harmadik személy is. Évek múltán újra megkerestem, házasságuk 25 éves fordulója után: − Jánoskám, nem volna itt az ideje, hogy szentségi házasságod helyreállítsad? − Meg kell dicsérnem hajlíthatatlan következetességed – volt elegáns válasza. Ezt követően már csak gyermekei esküvőjén, s az utóbbi években pedig unokáinak esküvő­ jén találkoztam vele, akiket − egyelőre − mindet én eskethettem. Jaj de nagyon sajnálom, hogy ez a szépeszű, míves tollú ember kiesett körünkből. Miért? A harmadik volt a felelős érte? Az csak következmény volt. Belelépett életébe − egy Miki miatti házkutatás során − a hatalom Ahogyan a hierarchia

életébe is belépett, és sokakéba. A diktatúra hatalommal bír, nem is kicsivel. Magára maradván − Andit már többször látogattam, felvidéki nyaralásom után is. Az osztályával készült ő is a Felvidékre, s én lelkesen magyaráztam neki, hogy miket érdemes megnézni, és térképeket adtam neki. Később mondta: − E lelkes magyarázat után kezdtem újra hinni Neked. Eszembe jut, hogy levélben megkerestem − vagy ő engem? − kalazantinumi legjobb barátomat is, akit szentelése után Kolozsvárra helyezett a rendkormány, s ő, bár mosoni gyerek volt, ott maradt Erdélyben: elmentem Börzsei Marcihoz. Amikor szabadultam, Görgényszentimrének volt a plébánosa. Többször is meglátogattam Nagyon finom lelkű ember volt, s a kultúrája is. Mosoni faluja nyelvéből doktorált Kolozsvárott Szabó Attilánál Sokat sétáltunk. Láttam, hogy a Görgényi havasokról tavasszal lezúduló Görgény vize minden évben új medret vág. Mondta, hogy a közeli

Üvegcsűr magyarjai mind szálas és szőke emberek; tótokból elmagyarosodott magyarok. Lehet benne valami, mert a gyulafehérvári egyházmegye legutóbbi sematizmusában ezt találom: 1770­ig erdőség volt a falu helyén. Ekkor b. Bornemissza József üveggyárat alapit szakembereket telepít be Morva és Csehországból, munkásokat Székelyföldről Mesélte az is, hogy valahogy elterjedt róla a vegyes lakosságú − református és katolikus magyarok, meg görög katolikus románok − faluban, főleg a románok körében, hogy akiért ő imádkozik, akár az imát fizető legény, akár a leány, annak feléje hajlik választottjának a szíve. Nem is misét kérnek, csak a nemtudomminek nevezték − román a szó − imádkozást. Másszor is, később is voltam nála, amikor Márton Áronnal találkoztam bérmáláskor. Ha sokáig élek, legalább egyszer szeretnék keresztülutazni a Görgényi havasokon. Három út is vezet keresztül rajta Szászrégen, Parajd és

Székelyudvarhely felől, de talán a parajdin tud elmenni az autó is. Gyalog többnapi járás volna az út. Az volna a szép, lehetne útközben gombászni is, de ezzel már elkéstem egy félszázadot. Más nyaralásaimra nem emlékezem. Csak írtam, és írtam, amibe belefogtam, hogy tisztában legyek vele, hogy mit is gondolok, azaz hogy Jézus mit gondol. Mert miért, miért nem, ő volt számomra az etalon. Alighanem azért, mert megkérdőjelezetlenül élt bennem, hogy ő az Isten Fia , s ezért szükségképpen egyetlen eligazítóm. Hol tartottam ekkor én? Nem tudom, mi okból, de ’64 karácsonyán tettem először indigót a gépembe. Pécelieknek prédikáltam el a templomban Akkoriban még soha nem írtam meg előre szentbeszédem, utólag kellett rekonstruálnom, ami bennem volt, hogy a szöveg míves legyen. Pécelen még nem használtam magnót S megmaradt a szöveg Címe: Megváltás és megváltás: .Emmánuelnek fogják hívni, s ez azt jelenti: Velünk az

Isten! − így énekel Izajás Igen, az Isten velünk, de mi az Istennel vagyunk­e? Az angyalok éneke kétezer év alatt beborította­e a földet? A jászolban fekvő gyermek és annak békessége meghódította­e az emberi szíveket? Az ateizmus napról napra tömegeket, sőt nemzeteket hódít meg. A megkereszteltek arányszáma évről évre fogy. Mitől terjed az ateizmus? Mitől fogynak a keresztények? Isten lemondott szentháromsági hiánytalan létéről, s eljött hiányoktól szenvedő embernek. Emberként bölcsőnek jászlat, halálos ágyként akasztófát választott. Istenként embersorsot, Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 167 emberként a kiközösítettek sorsát választotta. A keresztények dicsőítik Őt ezért, maguk pedig igyekeznek életüket kényelmessé tenni, s e kényelmet minden rendelkezésre álló erővel megvédeni és gazdagítani. Az ateizmus megállapítja, mi és ki az ember földi üdvösségének akadálya. Az ateisták

pedig meghirdetik az akadályok elleni feltétlen harcot; kerül, amibe kerül, de ártalmatlanná tenni a kiváltságokat élvezőket − ha kell, véres harcok árán is. Látnivaló: a kereszténység, illetőleg Krisztus és a keresztények közti ellentmondás, s az ateizmus és az ateisták közti összhang. Lehet egy eszme helyes vagy helytelen, de a benne lévő hatékonyság kifejleni csak akkor tud, ha zászló és tábor egyetért egymással. A keresztény zászló, a Krisztus, pedig más, mint a keresztény tábor. Ezt azonban nem valljuk be magunknak. Hogy csináljuk ezt? Hát először is úgy, hogy áthúzzuk Krisztus és a keresztény sorsazonosság között az egyenlőséget. Krisztus jászolban született; Ő megtehette, Isten volt, ránk ebből nem következik semmi. Krisztus szegényen élt, nem biztosította magát. Ő megtehette, Isten volt, ránk ebből nem következik semmi Krisztus olyanokat mondott és úgy viselkedett, hogy három év alatt minden igazsága

és jósága ellenére is, és társadalmi közakaratból akasztófára került. Ő Isten volt, Ő megtehette, ránk ebből nem következik semmi. Attól én nyugodtan lehetek keresztény, azaz krisztusi, ha az életemben, ha nagyítóval nézem is, akkor sincs semmi, ami krisztusi. A krisztusinak az élete nem krisztusi!? Ki ne látná az ellentmondást? Látjuk is, és meg is magyarázzuk, hogy elfogadhassuk. Így szól a magyarázatunk: Neki mindezt csak azért kellett csinálnia, hogy megváltson bennünket. Meg is váltott vele, s a megváltás − kétezer éve már − készen is van Nekünk tehát felesleges beléfeküdnünk a jászolba; vállalnunk, hogy ne legyen fejünket hová lehajtani és akasztófára juttatni magunkat. Talán csak nem akarjuk mindannyian újból megváltani a világot? Kiáltsuk csak oda a fejjel falnak szaladó forrófejűeknek: Megállj, hékás, Krisztus már megváltotta a világot. Ez pedig így világos. Ezek után már csak az a kérdés, hogy

mi szükség a keresztény, azaz krisztusi emberekre a világon? A kérdés teljességgel felesleges. Mert két mondattal korábban már válaszoltunk rá: Semmi. Nincs szükség krisztusi életre Ebből a műfajból egy és csak egy kellett. Egy − a megváltáshoz S az övé erre éppen elég volt De akkor mire valók a keresztények? Ez is buta kérdés, mert fölösleges, hiszen nyil­ vánvaló! Arra, hogy élvezzék a megváltást. És ez program? Hogyne volna az! Ha nem vesszük el másnak az életét, élettársát, vagyonát, jóhírét, vagy ha el is vesszük, de megbánjuk, s mondunk öt Miatyánkot, öt Üdvözlégyet − akkor mi, és csak mi, a megkereszteltek, élvezhetjük a megváltás gyümölcsét. Így vagyunk kedvesek Isten előtt, és így jutunk a földi életen túl a mennyországba. Program ez bizony! Nem vesszük el a másét; ha elvesszük, meg­ gyónjuk, s kapjuk cserébe az üdvösséget. Mit szól például egy családjával együtt utcán háló és

meghaló indus az ötszobás családi házzal rendelkező s tőle az utcakövezetet bizony elvenni nem akaró s mindezek mellett a megváltás gyümölcsét élvező kereszténynek a programjához? Vagy mit szól egy nagyon sok millió éhezőt és rongyost számláló nemzet egy tökekihelyezési­, termelésifelesleg­ és piachiánygondoktól gyötört fejlett ország hitvalló keresztényeinek e gondok közepette folyó megváltásgyümölcs­élvezéséhez? Megmondom. Dühbe gurul a mi megváltásgyümölcs­ élvezésünkön, káromkodik egyet, ateistává lesz, s akármily éhezések, börtönök s életkockáztatások árán is, de nem nyugszik, míg családi házunkból ki nem kerget, s összes fenti gondjainkat le nem veszi vállunkról. Nem állok érte jót, hogy még azt sem fogja megengedni, hogy templomainkban Jézus jászláról, fejéthovalenemhajtásáról, felakasztásáról szóló történeteket hallhassunk. Még azért sem állok jót, nem viszi­e börtönbe

papjainkat, hogy eszeveszett istentelenségében megakadályozzon bennünket abban, hogy a megváltás gyümölcseit élvezzük. Most már jöhet a második kérdés. Mit szól a mi programunkhoz Krisztus? Summásan mondjam? Mondom: Miattatok gyaláznak engem a nemzetek! De adhat egy nem summás Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 168 választ is, felolvashatja nekünk a négy evangéliumot. Kezdve a gazdagokon, jóllakottakon, nevetőkön, hízelgést gyűjtőkön. Folytatva a négy boldogságon, amely a szegények, éhezők, sírók és kiközösítettek csoportjáé. Ráismerünk az első, a négy jajos csoportban a mi krisztusi zászlónk alatti programunkra s képviselőire? Gazdagnak, jóllakottnak, nevetőnek s elismertnek lenni akaró önmagunkra? S a négy boldogságban a csak Krisztusra hárított­ monopolizált, és abból magunkat szépen kiemelő programra? Esetleg meg is kérdezné tőlünk: Az én keserves életem s nevetségbe fúlt halálom

gyümölcsének élvezését adtam programba nektek, amikor a hűtlen sáfárt dicsértem, aki szétosztotta, amit Isten vagyonkezelőként bízott rá, mert tudta a sáfár, hogy ezért és csak ezért fogadom be az örök hajlékokba? Elmondtam­e − kérdezné tovább tőlünk − , hogy nem lehet a gazdagságnak is, meg az Istennek is szolgálni? Mondtam­e úton­útfélen, s meg nem­szűnően ismételgetve, hogy adjátok oda, amitek csak van a szegényeknek? Mondtam­e, hogy csak az szereti felebarátját, aki nem ismer idegent, ahogyan a szamáriai ember? Mondtam­e, hogy a magad kifosztása, szegénnyé tevése másokért − csak csupán tanács? Azt mondtam, hogy az ítéleten azt fogom számon kérni, hogy hozzányúltunk­e a máséhoz, vagy azt, hogy távozzatok az örök tűzre, mert éheztem, s nem adtatok ennem, ruhátlan voltam s fel nem ruháztatok, nem volt lakásom, s lakást nem adtatok? Csak a ma élőkből kétmilliárd mindannyiunknál

összehasonlíthatatlanul szegényebb felebarát vádoló bizonysága fogja kiáltani felénk a nem hazudó, nem ijesztgető Isten megfellebbezhetetlen ítéletét. Egyetlen dologra vagytok érzékenyek. Ez a paráznaság De nem ezért fogtok elkárhozni Ezt úgy­ahogy megbánjátok, s ezért én hetvenszer hétszer betakarom átszegezett testemmel mezítelenségteket, s élvezitek megváltásom gyümölcsét. De hogy az egész nektek adott programot kisíboljátok az evangéliumból, hogy eleve megtagadjátok, hogy utánam jöjjetek, és felvegyétek a ti kereszteteket − ezt, amit meg sem bánthattok, mert el sem ismertek, ezt nem tudom el­ és betakarni. Mert ez maga a megátalkodás, a Szentlélek elleni bűn, amelyről megmondtam, hogy nincs rá bocsánat, sem ezen, sem a másvilágon. Mitől terjed az ateizmus? Mitől fogynak a keresztények? Azt gondolom, e két kérdés nem kérdés többé. S e két kérdéssel együtt lesöpörtünk az asztalról még valami mást is Egy

szívünkhöz nőtt balhiedelmet. Azt a magunk vigasztaló önáltatást, hogy a kereszténység azért nem terjed, mert kereszténynek lenni nehéz. Attól félek − akár az utolsó ötven évben is, az összes vallásüldözéseket beleszámítva is − , ateistát többet akasztottak, többet börtönöztek be, mint keresztényt. S azok mégis növekednek, s mi mégis fogyunk E balhiedelemnek éppen az ellenkezője az igaz. A kereszténység is terjedne, ha nehezebb volna A kereszténység is terjedne, ha a tábor ugyanaz volna, mint a zászló. Ha az ellentmondás megszűnnék, ha a keresztény valóban a krisztusit és nem eleve a krisztusi megtagadását jelentené, akkor terjednék az is. Nem azért fogy a kereszténység, mert nehéz, hanem mert ennek a kereszténységnek nincsen értelme. Gondolkodó és becsületes ember nem hiheti, hogy ezzel a kereszténységgel valaha is előidézhetjük azt a megváltást, amit Krisztus bizony reánk bízott. Azt tudniillik, hogy az ő

krisztusi életének vállalásával megteremtjük a gyűlöletet felszámoló felebaráti szeretetnek a világát. A már megszerzett és majd megszerzendő javak magunk számára birtoklásán épülő krisztustalan keresztény megváltásgyümölcs­élvezés − ez fogalmilag zárja ki a felebaráti szeretet világát. Az ateizmus görbéjének emelkedése egyre meredekebb, a kereszténység görbéjének az esése egyre meredekebb. Kiszámítható az idő, amikor görbénk eléri a koordinátán a zéró értéket? Vagy a hitünk arra tanít, hogy jön majd nép és nemzedék, amely megérti a betlehemi éjszaka angyalénekét? Támadhat a mi nemzedékünkből is krisztusi kereszténység, amely megérti a mi jóakaratunktól különböző, az angyalénektől hirdetett krisztusi jóakaratot, amely megadja előbb nekünk, majd általunk és felvett keresztjeink által a világnak is a békességet, az angyalok karácsonyi jókívánságát? Azt a kívánságot, amely egyre

dübörgőbben és Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 169 követelődzőbben zúg végig a világon? Megadja azt, aminél kevesebb sem Istennek, sem embernek nem elég, s azt, ami Krisztus nélkül nem lesz meg soha – a békességet? Hát ennyi volt a prédikációm ’64­ben Pécelen, amikor lényegében még nem tudtam semmit a II. Vatikáni zsinatról, s amikor újra elkezdtem nagyító alatt tanulmányozni a Jézus ajkára adott evangéliumi szövegeket. Amikor vakációban meg naponta, munka után és bele az éjszakába írtam és írtam e munkát, s mire készen lettem a 27 dolgozattal, már tudtam a vázát a KIO­nak, ha nem is tudtam még, hogy ez lesz végül a címe: Keressétek az Isten Országát! S a ’65­ös év vége felé el is kezdhettem volna gépelni az akkor még három könyvre tervezett munkát: dogmatika, morális, és az Isten Országa, de akkor valami megakasztott. Közbejött, hogy befejeződött a Zsinat, s megélénkült a postám.

Könyveket kaptam külföldről, s a Zsinatról szólókat. Az alapvető tájékozódást Max Lackmann több kötetes munkájából kaptam, egy lutheránus paptól, akit meghívott a Zsinat megfigyelőnek, mint az Evangélikus és katolikus újraegyesülés képviselőjét. Mind a négy ülésszakról írt egy­egy kötetet. Az osztrák katolikus Styria adta ki művét Számomra élmény volt falni köteteit, melyeket olvasva mintha jelen lettem volna a zsinaton. S egy Mester István nevű pap, akinek a nevét sem ismertem, s aki disszidált, és a Hittani Kongregációban kapott valamiféle beosztást, elküldte nekem füzetenként a Zsinat dokumentumait kihirdetésük sorrendjében, azok legelső kiadását. Leálltam a munkámmal Előbb meg kellett ismernem a nyomda­friss legújabb katolikus tanítást. Latinul szóltak a dokumentumok Lefordítottam őket Azaz Évának gépbe diktáltam a fordítást, és indigót is tettünk bele, vagy tizet. Ezzel tíz évvel előztem meg

hivatalos egyházunkat, mert a Szent István Társulat csak 1975­ben adja ki majd a maga fordítását. Talán a Zsinat okozta eufória volt, ami előidézte ezt a második fogadalmam­ellenes gesztust. Az első az volt, hogy négyesben azért és negyedévenként mégis csak találkoztunk A Lumen Gentiummal kezdtem a fordítást, s lefordítottam még a Gaudium et Spes­t, de végigolvastam, azt hiszem, majd mindegyiket, mielőtt folytattam volna a magam dolgát. Nehéz volna most, negyven év után pontosan beszámolni akkori benyomásaimról. Kezemben van Sandro magister jelentése az internetről: Róma 2005. június 22: a II Vatikáni Zsinat történetének „az igazsághoz hű és nem elfogult megírása még várat magára” − jelentette ki Camillo Ruini bíboros. Abból az alkalomból, hogy a Vatikán kiadójánál megjelent egy vatikáni monsignore tollából egy könyv: Ellenpont a II. Vatikáni Zsinat történetéhez címmel Ruini magyarázza a címet: azért

ellenpont, mert szöges ellentéte a zsinat ama értelmezésének, melyet a katolikus történetírás ezidáig adott és világszerte monopolizált. Ismét idéz a magiszter Ruinitól: „A zsinatnak a múlttal szakításként és új kezdetként értelmezése a végéhez közeledik ideje, hogy a történetírás rekonstruálja a zsinat történetét, amely végre a valóságnak megfelelő történet lesz”. Érti mindezt a kedves olvasó? Elmondom, hogy mire gondolok. A reformista egyházi közvélemény hajlik arra, hogy a zsinat szakított a múlttal, a konzervatív pedig azt gondolja, hogy „folytonosságot alkot minden eddigi korszak hitével” (II. János­Pál) Ténylegesen az elmúlt negyven évben egyházunkban az történt, hogy akik a Zsinatra hivatkozva merészebben újítottak, azokat elhallgattatta a hierarchia. Ruini, úgy gondolom egy új korszak kezdetét jelentette be: ezután már senki se hivatkozhassék újító gondolatai alátámasztásául a II. Vatikáni

Zsinatra. Hogyan voltam tehát én akkor, amikor először olvastam a Zsinat dokumentumait? Örültem, hogy találok bennük olyasmit is, amit korábban nem olvastam egyházam hivatalos dokumentumaiban. Mondok néhány példát rá: Krisztus szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás művét, az egyházat is ugyanerre az útra szólítja hivatása (LG 8). az újszövetségi könyvek közül is méltán kimagaslanak az evangéliumok, mert elsősorban ezek tanúskodnak a megtestesült Igének, a mi Üdvözítőnknek életéről és tanításáról (DV 18). Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 170 Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja fel és ismeri el az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységében hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenhez. Nem is szabad őt akadályozni abban, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék és csak a lelkiismeretének tartozik engedelmeskedni (DH 3.,11) Méltányosnak látszik

továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét (GS 79). Ami pedig a többieket illeti, azok számomra többé­kevésbé mind belesimultak abba, amit idáig a teológián okosabb professzoroktól hallottam­olvastam, s amit magam is tanultam Schütz Antaltól a ’30­as években. A 80­as évek elején meg közösségeinkben alapos vizsgálat alá vetettünk a Zsinat főbb dokumentumait, s megállapítottuk, hogy miben térnek el az evangéliumokban található jézusi szemlélettől, melyet akkor már a KIO kötetei is segítettek megmutatni nekünk. A KIO szemlélettől, amely a ’81­es hivatalos római megnyilatkozás szerint nem tér el a katolikus tanítástól!!! Ma pedig azt gondolom, hogy Ruini bíboros akciójának igaza van, mert a katolikus történetírás is áldozatul esett annak a reménységnek, hogy a Zsinat folytatódni fog, s

bátor kicsiny lépéseit további bátor lépések fogják követni. A Zsinat euforiát hozott: végre lehet az egyházban szabadon véleményt nyilvánítani. Lehetett volna, ha lecserélték volna a Kúria személyi állományát. De nem cserélték le S akik abban reménykedtek, hogy bátran léphetnek tovább a zsinat által megkezdett úton, megütötték bizony a bokájukat. Küng nem írhatta meg kérdőjellel: Tévedhetetlen? Nem bizony. Congar a zsinat után írt a Concilium című és valamikor radikálisan reformista folyóiratban egy tanulmányt arról, hogy a zsinati határozatok érvényesülése nagyon lassú folyamat. Egy határozat megszületése és gyakorlatban érvényesülése, ez nagyon is kettő. S még erősebben az, ha nem cserélik le a határozat előtti szemlélet képviselőit vezetői posztjukról. Nem cserélték le. VI Pál nem is akarta I János­Pál alighanem akarta, s alighanem ezért halt meg pápasága 33. napján II János­Pál pedig

megerősítette a konzervativizmus bástyáit, s nem utolsó sorban azzal, hogy nagyobbára csak ultrakonzervatív személyeknek adományozott bíborosi kalapot. Mindebből akkor az következett számomra, hogy csak bátran tovább. Miért? Mert én nem azzal foglalkoztam, hogy mit kell tanítani­csinálnia az egyháznak, hanem csak azt akartam megmutatni, hogy Jézus mit tanított. Nem kontesztáltam Hogy mi következik ebből a mai egyházra, azzal én nem foglalkoztam. Ezért mondhatta a Klérus Kongregáció, hogy nincs a KIO­ban semmi, ami sértené a katolikus hitet. S a ’64­es a Zsinattal egykorú péceli prédikációm? Talán az sem sértette? A Tomek Vince után következő piarista generális mondta volt nekem, amikor Pesten járt és találkoztunk: − Nincs olyan jó vasárnapi prédikáció, amelyben ne lehetne találni legalább három eretnekséget. Miután lefordítottam a Lumen Gentium­ot és a Gaudium et Spes­t, nyugodtan folytathattam munkámat, s elkezdtem

két indigót betéve a gépbe diktálni Évának eredményeimet. Hatalmas tollat rágások után diktáltam, nagy előkészületek után. S ’68 nyarának végére el is készült a hat vastag brosúra. Egyetlen példányom sem maradt belőle Közben egyebet is diktáltam, mert lassan­lassan felfutott a Fordítás Irodánál a fordítói pályám is. Amikor végére értünk a hatodik kötetnek, felálltunk Évával, s elénekeltük a Te Deum­ot. Közelében voltam már 50 születésnapomnak. Csak több volt ez már mint a húsz évvel korábban írt Szeretet az Isten Ez a fiatalkor, a KIO pedig a férfikor gyümölcse volt. Hat kötetes öt könyv lett végül is a 27 dolgozatból. Az első: Honnan jött? A második: Miért jött? A harmadik Az út − de két kötetben. A negyedik: Nem fogadtuk be Az ötödik: Az ország Ez volt a hat kötetes ötkönyv Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 171 S közben mi történt? Jártam a Tempóba, jártam Pécelre, s

barátkoztam tovább azokkal, akik szóba álltak velem. Müliékkel, Sárával, Évával, Andival a pestiek közül Fricivel­ Erzsóval, Jóskával, Terivel a debreceniek közül, de történt valami egyéb is. Éva néni Fehérváriné Ildikóéknál lakott albérletben a Breznó­közben. Egy alkalommal megkeresi Ildikót, a derék katolikus asszonyt, a szomszéd házból egy derék katolikus férfi, egy egyetemi docens, dr. Demeczky Mihály, s mondja, hogy három fiából a legidősebbet, Jenőt nem elégíti már ki az, amit a templomban hall, kellene egy alkalmas személy, aki foglalkoznék a fiával. Ildikó már jól ismer engem, sokszor jártam náluk, beszélgettem is velük: férjével, apjával, anyjával s a három gyerekkel. Szól Ildikó Évának, s Éva majd megkérdezi tőlem, hogy vállalom­e Jenőt. Mért ne vállalnám? Ez csak egy személy, ez nem ellenkezik a fogadalmammal. S Jenő elkezd járni hozzám délutánonként. Egyszemélyes filozófiai tanfolyamra Azt

mondom neki, amit leírtam már Demény Palinak is, Halász Bandinak is. Nem tudom mennyi ideig tartott a tanfolyam. Azt sem, hogy hetenként vagy két hetenként találkoztunk Ha ez 65­ben történt, akkor Jenő 16 éves volt. Az elbolondíthatók, a Jézus számára megnyerhetők korában Próbál­ tam ezt az egyszemélyes műfajt más fiatalokkal is. Éva is prezentált nekem két fiút, egy sze­ mészorvos gyerekeit. A gyerekek anyja volt Éva köréhez tartozó, s buzgón járt ’52 előtt az Éva által szervezett előadásaimra. Meg is látogattam őket A férjével is próbálkoztam barát­ kozni. Nem lett a tanfolyamomnak semmi eredménye Csak jófiúk voltak, engedtek szüleik kérésének, hogy látogassanak engem. Egy más tanfolyamom is eredménytelen volt − Halápi Évivel, a keresztlányommal. Ő volt szüleim első unokája, 46­ban született. Amikor kijöttem a börtönből, már 15 évében járt, s felcsapott ateistának. Mikor? Már nagyon régen Még

emlékszem rá, hogy ’64 nyarán Mátyásföldön, a Repülőtéri HÉV megállóban állunk: anyám, a húgom, Livi, Évike és én. Vasárnap van, és csilingelő hangon Livi megszólítja lányát: − Évikém, voltál ma már szentmisén? − Nem voltam, és nem is megyek. S ezt vedd egyszer és mindenkorra tudomásul, Anyám! Csend következett, és a kanál megállt a levegőben. Rá egy pár évre írtam neki egy levelet: − Évikém! Csecsemőként kereszteltek meg, nem tudtál igent mondani arra, amit ott csináltunk Veled, s én lettem a keresztapád. Ezennel kijelentem, hogy visszaminősítem magam számodra keresztapából Gyuri bácsivá, ha nem adsz nekem lehetőséget arra, hogy tartsak Neked egy tanfolyamot arról, amit csecsemőkorodban nem mondhattam el neked. Ekkor már egyetemista volt. Eljött az egyszemélyes tanfolyamra ő is Becsülettel vé­ gighallgatta, amiket mondtam neki, és utána maradt továbbra is ateista. Valami gyermekkori sérülés folytán

incapax volt tartalmaim számára, akinél egyébként jézusibb viselkedésű embert nem találtam mind a mai napig családom tagjai között. De elvégezte a tanfolyamot, s én maradtam számára keresztapa, ő meg ateista. Abban reménykedem, hogy Jézus nem fogja számon kérni tőle rengeteg misemulasztását, amit élete során felhalmozott. De Jenőnél sikerült a tanfolyam, mert benső igénye volt a tisztánlátásra. Neki története lesz a Bokorban. És másvalakinél is sikeres voltam: Turiák Ildikónál, aki Trásy Évi barátnője volt Úgy lett azzá, hogy egészségügyi dolgozók voltak mindketten a MÁV kórházban. Ildi apácának készült. A Csávossy páter gründolta Unum­apácáknál, akik nem élhettek együtt, mert Rákosinak nem volt szüksége szerzetesekre. A noviciátust azért elvégezhette Hogyan? Úgy lett novícia, hogy mesternője ezt mondta neki: − Kislányom, naponként munka után térdepelj be hazament bármelyik utadba akadó templomba,

nézz rá a karórádra, hol áll a nagymutató, s amikorra az visszaér ugyanoda, akkor hazamehetsz. Végigcsinálta a noviciátust, de fogadalmat nem tehetett Azért, mert közben megismerkedett velem, vagy csak azért, mert még mindig nem volt módjuk az együttélésre, nem tudom. De annyit azért mondtak neki: − Tedd le a fogadalmat Bulányi atyánál! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 172 Ott meg nem tudta, mert akkoriban még én sem gondoltam szerzetalapításra. Ma már gondolok rá. Nem apácarendet akarnék alapítani, hanem családi szerzetet De nem jelentkezik rá ő sem, mert pillanatnyilag el van foglalva: a rákjával birkózik − az életéért. Hát ővele találkozom Trásy Éviék lakásán valami jeles alkalommal, melyre meghívást kapunk, Ildi meg én is. Lecsapok rá, s őt is meghívom egyszemélyes tanfolyamomra Akármit mondok is, mindenre üdvözült arccal mosolyog: ő is úgy gondolja. Nem tudok mit mondani annak, aki velem

mindenben egyetért. Ki kell találnom valamit, amit nem tud: ő lesz az első, akit szentírásunk nyelvére, görögre próbálok tanítani. Pár év múlva majd sorozatban rendezem görög­tanfolyamaimat − 15 meg 20 főnek. A Bokorban: Pesten és vidéken is és Székesfehérváron is, még a Regnum teológiai tanfolyamán is. Mekkora sikerrel, már nem emlékszem rá, de ebből is maradandó kapcsolat lesz. Őt összeismertetem majd Jenővel is Jenő boldog: − Ildivel lehet másról is beszélni mint veled, Gyurka bácsi. Nem mondja meg, mi az a más. Jenőt el is kapja a gépszíj De majd más kötél üti el őt, mert Ildi − minden rábeszélő képességem ellenére is − hajthatatlan: ő apáca akar lenni. Vissza a görögre. Honnan ez az új szerelmem? A középiskolában négy éven keresztül tanultam heti hat órában. Jelesre le is érettségiztem belőle Klasszikus görögöt tanultunk: Xenophónt, Homéroszt, Sapphót, Szophoklést, Platónt, meg a többieket. A

noviciátusban pedig az újszövetségi koiné változatát a görögnek. A teológián már nem került elő, azt latinul tanultuk. Megvoltam nélküle szentelésem után is, Kolakoviccsal találkozásom után is, s a bör­ tönben is. De utána, amikor elkezdtem írni a 27 dolgozatot, s a pontosítások okán újra és újra elő kellett vennem a görög szöveget, s ekkor feléledt rég felejtett érdeklődésem a görög nyelv iránt. A ’60­as évek során − tempósként − sokszor misézek a Nefelejcs utcához közel, a Rózsák téri templomban. Ott találkozom egy alkalmilag szintén ott miséző francia pappal, Pere Poupard­dal. Később lesz az egyháznak egy ily nevű bíborosa is, máig sem tudom, hogy ő volt­e az, akivel francia beszédbe vagy csak nyögésbe elegyedtem, mert francia nyelvtudásom is csak könyvtudás. Mindegy, de a beszélgetés eredményeként, küld nekem hamarosan egy Schmoller ­t. Mi az? Egy görög szószedet, mely sorba veszi az

Újszövetségben előforduló görög szavakat, s idézi azok összes előfordulásait, a szó környezetszövegét is, azaz megjelöli azokat a helyeket, melyeken megtalálhatók azok − a görög nyelvű szentírásban. Így tökélete­ sedhetik a KIO módszere. Csak felütöm a Schmollert, s már tudom is, hogy pl a négy evangéliumban még hol fordul elő az éppen vizsgált tartalmú szó, s analizálhatom egyenként összes előfordulásait, hogy a végén megállapítsam, mi annak a szónak a pontos jelentéstartalma − Jézus ajkán. Ezt a módszert mutatja majd be a KIO 12 numerusa, melynek címe: Az istennektetszés. Az elkövetkező évek folyamán eljutok majd az Abonyi utcába, ahol a reformátusok könyvlerakata található, s örömmel fedezem fel annak református lelkész­őrzőjében az egyik Tarr­fiút, akinek egyik öccsével jártam be naponként Hévvel a 30­as években Pestre iskolába. Apjuk olyasféle elkötelezett református volt Mátyásföldön,

mint apám katolikus változatban. Ő aztán ellát engem bőven Schmollerrel, s én ajándékozom vagy csak adom a görög tanfolyamok igényesebb résztvevőinek a Tarr­fiútól majdnem szimbólikus áron kapott köteteket. S közben történt valami. Mi? A Nemzetközi Vásár? S nekem ahhoz, mi közöm? Csak annyi, hogy a Tempó dolgozott az ott kiállító átkos imperialistáknak is. Ami minket, a melósokat illetett, nagyon szívesen is. Miért? Hát csak azért, mert nemcsak aláírták me­ netlevelünket, hanem még meg is ajándékoztak bennünket a nap végén, ha jól tüsténkedtünk nekik, egy­egy csomag külföldi cigarettával, vagy szardíniás dobozzal. Kapni egy csomag Pall­Mall­t akkor olyan kincsnek számított, amilyen nem sok embernek jutott birtokába a ’60­ as években! Én is sikereket arattam velük családomban. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 173 A Tempóban az évek múltán elkezdtek hasznosítani. Le­leszóltak a

központból, ha lebetegedett valamelyik telepvezető, hogy vegyem át egy­két napra a telepvezetői tisztet, s én átvettem. Az Öszterreicher Irén férje, Novák elvtárs volt a telepvezetők főnöke Egy ilyen telepvezetési megbízatás kapcsán támadt egy kis afférem vele. A telepvezető reggel hatkor kezdte munkáját, s délután hatig tartott az. Reggel kiállították a menetleveleket, melyekkel el­ mentünk a munkába, délután pedig becsurogtunk, s leadtuk azt. Közben nem sok dolguk akadt. Adminisztrálták, amit kellett, meg felvették az esetleges új rendeléseket Valaminő váltással dolgoztak. Novák meg azt kívánta volna tőlem, hogy hattól­hatig sorvadjak magas méltóságomban. Megmondtam neki, hogy ezt nem teszem: − Melósként tíz órát dolgozom (papíron), legfeljebb négyig maradok (kellett nekem a délután, hogy írjam a KIO­t). − Akkor levesszük a százalékát! − Tessék levenni! Nem maradtam négy után, és nem vette le. Gondoskodott

már két óra felé a váltásról, s mehettem haza. Idők múltán a Nemzetközi Vásáron is előléptem munkaszerzővé: tárgyaltam külföldiül, s eladtam nekik melósainkat. S szereztem vele valutát szocialista hazámnak, úgy bizony! E munkám során Novákkal együtt dolgoztam. ’67 májusában is Egy ilyen alka­ lommal mondja, hogy nagyon előnyösen lehet budai telkeket venni, a Csatárkán. Meg is mutatná, hogy hol. Munkaidőben voltam s a főnökömmel, tehát készségesen mentem Trabantján oda, ahova vitt. Korábban nem tudtam, hol a Csatárka, most megtudtam Álomszép táj, paradicsom a Gugger­hegy alján. Öreg gyümölcsfák a nagyjából üres telkeken Nagyon tetszett. Alig volt élet rajta Államosíthatták valamikor − valakiktől Gondolom Rákosi elvtársnak ajánlották fel annak idején a tulajdonosok, s most Kádár hasznosítani akarta az üres telkeket addig is, amíg majd épít rajta valamit a szocializmus. Ha megveszünk egy ilyen telket, az

államnak joga van bármikor visszavásárolni tőlünk. Ezért csak faház építhető rajta. Novák venne egy fél telket, s megkérdi tőlem: Nem volna­e kedve a másik felire? Tizenöt évvel később vásárolja majd vissza az állam, de majd jó dupla áron − a fák miatt, amiket ültettünk. Meg azért is, mert közben felment a telkek ára is Mi vagyunk a legvidá­ mabb barakk a szocialista táborban, már a melós is tud telket vásárolni! De visszavásárlásuk után is használhatjuk majd, amíg nem kezdenek rajta építkezni. Úgy a ’80­as évek első felé­ ben, közepén kerül majd erre sor. Talán 30000 forint lett volna a féltelek Mondtam Nováknak, hogy gondolkozom rajta, s hamarosan visszatérek rá. Délután már kint voltam Imre öcsémmel a telken, neki is tetszett nagyon. Megállapodtunk, hogy ketten együtt megvesszük a féltelket, s az ő nevére. Tíz évre el voltam tiltva közügyektől. Hátha ez is közügy? Biztos, ami biztos Egy nemzeti

ajándékot adtam már szocialista hazámnak Másnap összehoztam öcsémet Novákkal, s május végén már építettük is a kerítést meg a kaput. Imre szerzett deszkavégeket − bőrdeszkákat, hivatalos nevén − borítónak, én meg egy becsületes palócot, talán Havasi Gyuszi emberét, aki összerakja a betonterasz egyik oldalán a faházat. Öt méter hosszúra, három és fél méter szélesre terveztük A négy méteren elfért egymás végiben két heverő, balra egy nagy zsalus ablak, a heverők előtt meg asztal és székek, s az ablak alatt beépített szekrényféle, melyre ülni lehet. Az ötödik métert leválasztottuk: oda kerültt a 4x1 méteres konyha − kis benyílóval − s benne gázrezsó. A maradék 1x1 méteren − de külső ajtóval s a terasz felől − pedig a helység, ami nélkül minden konyha felesleges. A terasz alakját is szépen kiképeztük, hogy legyen rajta egy kiszélesedés, s ott egy asztal, melyen még bridzselni is lehet. A nyár

végére már állt a ház A debreceni Pór Jóska­Ági (Jóska anyukája benne volt a debreceni fiatalasszonyokból alakult csoportunkban), az agrármérnök házaspár segítségével megterveztük őszre a kertet is. Volt benne egy öreg mandulafa is. Úgy megmetszette, hogy Teri majdnem sírt, hogy nem lesz termés rajta. De lett bőven, bárcsak később tanultuk meg Lékai sokatmondó jelmondatából, Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 174 hogy succisa virescit, azaz a kommunistáktól megnyesett egyház is kizöldül, mert a kommu­ nisták meg ő is metszették, s alaposan. Imrével megállapodtunk, hogy én használom szombaton, ő meg vasárnap − akkor én Pécelen vagyok. Hétközben pedig akármelyikünk Ha banzájt rendeznénk valamelyik hét­ köznapon, azt tudatjuk egymással telefonon. Így aztán elkezdtem szombatonként kijárni a Csatárkára. S akadt mindig valaki, aki kijött velem Terényi Lajcsi piarista például, aki osztálytársa volt

Emilnek, s Kecskemétről felkerülve pesti gimnáziumunkban tanított, s aki felhívta figyelmemet Toynbee ’56­ban megjelent könyvére: An historian’s approach to religion (A vallás egy történész szemével), melyet hamarosan majd lefordítunk magyarra, s okosodunk belőle. Aztán Merza Jóska három gyerekével: Jocóval, Katival, Pepével Meleg Ilus meg Kovács Teri. Trásy Évi ötödik gyermekével, Katival, akinek Ildi meg én lettünk a keresztszülei. Ildi és nyomában Andi is, meg Jenő, és hamarosan majd az egész Bokor, de ezt ’67 áprilisában nem is sejtettem még. Veszélye − úgy gondoltuk − nem volt Láthatta az egész világ, hogy dolgozunk a kertben. De mikor a nap leszállt, behúzódtunk a házba, s gyertyafénynél, mert villanyunk nem volt, beszélgettünk. Meddig? Az utolsó buszig Azt tíz és féltizenegy között értük el a Törökvészi és a Csatárka út találkozásában. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 175 XXII.

Városmajor, 2005. október 15 VANNAK ÚJ RA KÖZÖSSÉGEIM Az Úr 1967. esztendejében történt Ősz volt, s egy délután becsönget még Nagy Lajos király utcai albérletembe egy középkorú férfi. Bemutatkozik: Barcza Barna, Vác­egyház­ megyei káplán. Vácon él, a szüleinél, mert betegszabadságot kapott a cukra miatt Ott fel­ kereste dr. Juhász Miklóst, aki hamarosan megállapította: − Te a Gyurkának való ember vagy! Ezért van itt. Eljött Megtudom, hogy 13 évvel fiatalabb nálam, matematikusnak készült, de börtönbe került Bisztrai Lacival együtt, utána meg sofőrje lett Endrey Mihály püspöknek. Mindezek miatt csak 31 évesen szentelték pappá. Egy nagy férfi­barátság indul útjára azon a borongós őszi délutánon. Rendszeresen találkozunk Ekkor már túlvagyok a KIO második könyvén, s Barcza konzseniális vevő azokra a tartalmakra, amelyek a megírt kötetekben s im­ már nemcsak tudatom mélyén, de felszínén is találhatók.

Tart is a barátság több mint harminc éven át. Csak halála előtt pár évvel ér véget de ez már későbbi történet Gyűlnek az ígéretes kapcsolatok. Hosszú, nagyon hosszú az előkészítési idő Nem úgy, mint a 40­es években, Debrecenben, ahol pillanatokon belül fürödhettem a boldog atyaságban. Itt valami más, nem atyaság, hanem testvériség készül, melyben hamarosan megszűnök atya lenni, és csak Gyurka, vagy Gyurka bácsi leszek. Javítok: ez nem csak Ez több! Jézust sem atyázták a tanítványok: Egy a ti atyátok! Az, aki az övé is. Vissza Pécelre! Elkövetkezik a ’68­as év, melynek elején ezüstmisés leszek. Zárt templomajtók mögött ünneplem − a legközelebbiekkel, csak tizenkettővel. Kikkel? Hát mindenekelőtt szüleimmel, meg Babucival és férjével, Lacival, akiket én eskettem. Ők a csa­ ládom. Aztán a közösségemmel, a börtöntöltelék négyekkel: Éva, Miki, és Fekete Gabi, na meg én magam. Ez már nyolc Aztán a

házigazdámmal, Bandival, s a börtönben szerzett leghívebb barátaimmal, Lányi Jánossal és Szabó Jánossal. Ez már tizenegy S hogy kilegyen a tizenkettő, ott van még egy szintén meghurcolt, a régi népemből, akit megkérdezek, hogy eljönne­e a régiek képviselőjeként. Igent mond rá Ő a Kovács Teri Nem tizenhárom fő, hanem csak tizenkettő. Jézus volt − hiszem − a tizenharmadik Miki az ünnepi szónok. A szentlecke szövege alapján ( Én pedig ne dicsekedjem másban mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében) arról elmélkedik, hogy lehet­e dicsekedni, és ha lehet, akkor miben. Hát a Krisztus keresztjében, abban lehet Ez a szöveg olvasható újmisés képemen is, melyet kétezer példányban nyomtatott ki 25 éve a Rendem. Az ezüstmisémre már egyet sem nyomtatunk, csak Meleg Ilus rajzol vagy húsz példányban egy fekete keresztet, s írja a kis lapra piros gyöngybetűkkel: Csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében dicsekedjem 1943. II1 −

1968 II1 Aztán átmegyünk a plébániára, ahol Elza, Bandi szakácsnője, rittyenti az ünnepi nagyebédet. Erről az Elzáról mondanom kell valamit Haláláig kitartott plébánosa mellett, követte őt Szadára is, és gondozta Bandi beteg nővérét, Mártit, és amellett még minden vallásos könyvet elolvasott, amihez hozzáférhetett. Bandi dugta is előle a vastagabbakat. Egyszer ezt mondta Bandinak: − Ha én egyszer az Úristen elé kerülök, beolvasok neki Úgy látta, nem igazságos. Avilai Teréz is mondta: Uram, ha így bánsz a barátaiddal, ne csodálkozzál, hogy annyi az ellenséged! De hát sem Teréz, sem Elza nem olvasta a KIO­t. Én meg igen, s abból tudom, hogy Isten nem bábjátékozik, nem rángatja zsinóron az embert. Ennek következtében úgy köpjük szembe, ahogy akarjuk, még a Fiát is keresztre feszíthetjük. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 176 Az ebéden Lányi János mondott pohárköszöntőt, s elmondta, hogy

Nosztrán egy hipis al­ kalmával szalmazsákunkban megtalálták miseborunkat, s én meg magamra vállaltam a bűntényt azzal, hogy Te, János bácsi hamarosan szabadulsz, tehát maradj csak csendben. S mentem tíz napra a szigorítottba. Efféle szépeket mondott rólam szüleim nagy­nagy örömére De nemcsak Bandi, mert Sík utódja, Albert István tartományfőnök is rendezett Mikszáth Kálmán téri kápolnánkban egy ezüstmisét nekem, s ott ő mondta a prédikációt a helytállásról, meg miegyébről, s a mise után még ezt súgta oda nekem: − Ennyit mondhattam, többet nem Mintha, mintha már világosodott volna a Bokor égalja, de én még nem sejtettem semmit sem. Pedig kaptam egy ezüstmisés ajándékot felülről is A péceli napra szabadságot vettem ki a Tempótól, de másnap már mentem dolgozni társaimmal Budára a Petzvál utcába. A vasraktárban kellett rendet teremtenünk, s elkövettem egy műszaki hibát: betettem jobb lábamat a mélyedésbe, mely

tárolta a vaslemezeket. S amikor tettem, amit kellett, elkezdtek a lemezek ráfordulni a mélyedés másik felére, és súlyuk alól már nem tudtam kihúzni lábamat, s ott maradt. A lemezek meg hullottak, hullottak egyik a másik után A társaim segítségért kiabáltak, s jöttek a pájszerrel, s pár perc alatt kiszabadították lábamat a közben talán tonnányira növekedett súly alól. S én akkor ott, miközben a mázsás súlyok hullottak lábamra, ott és azonnal tudtam, hogy megkaptam a nagy ajándékot. A keresztet? Dehogy is! A sok hónapos betegszabadságot. A mentők bevittek a kórházba, az orvosok megállapították a diagnózist: mélyvéna­szakadás. Feküdni kell vele, s lassú a gyógyulás Ez kellett nekem Miért, minek? A KIO III. könyvének második felében jártam, s Tervhivatalom szerint nekem ’68 végére be kellett fejeznem nemcsak a III.­at, de megírnom a IV és az V könyvet is Miért? Mert öregedtem, januárban már ötven éves leszek!

’67 év végén otthagytam Nagy Lajos utcai albérletem. Karcsi, Meleg mama harmadik gyereke, házasodott, s kellett a hely. Hét évet töltöttem náluk Oda járt Jenő, Ildi, Barna, s mindazok, akik megkerestek e hosszú hét év alatt. A legidősebb gyereknek, Erzsinek én voltam tanúja esküvőjén, Ilus majd csoportomba kerül, Karcsi meg a Regnum­ban nevelkedett Emődi Lacinál. S megismertem baráti körüket Metzger Évit, Wágner Icát s még másokat Otthon voltam náluk. Meleg­mama segített, amikor esténként vendégeim jöttek, s nálam vacsoráltak. Megint hirdettem az Új Emberben, s megint egy jelentkező volt: egy gyermektelen házaspár, nagyjából korombeliek, de ismeretlenek voltak számomra, én is számukra. Tíz hónapot töltöttem náluk. A Bethlen­udvarban laktak, az Attila út elején, a Dózsa György szobornál. Az ablak az Attila útra nézett Budára jöttem hát lakni, életemben először, s onnan jártam dolgozni meg Pécelre s immár Budára

vitt haza a mentőkocsi is. S odajött nagyon sűrűn Éva is, és diktálhattam neki a KIO III. kötetét Itt talált meg Debreceni Zsuzsa. Apját kémkedésért felakasztották, anyját is elítélték, aki együtt ült Évával Kalocsán. Zsuzsát gyám nevelte, s miután szabadult, Éva is törődött vele A törődés eredménye lett a látogatás. Örültem neki is, mint mindenkinek, aki eljött hozzám, s beszélgetésbe fogtunk. Zsuzsa hamar közölte velem, hogy ő ateista Szemem sem rebbent: − Nagyon érdekes, éppen most kezdtem foglalkozni ezzel a kérdéssel, lenne szíves legközelebbre leírni nekem, hogy mi minden juttatta el erre az álláspontra? Megígérte, s beszélgettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Kérdezett, és én vá­ laszoltam neki azok alapján, amikkel akkor tele voltam. Amikor legközelebb jött, kértem a dolgozatát. Azt felelte, hogy nem írta meg, mert már nem ateista (Inkább elhiszi, hogy van Isten, csak ne kelljen dolgozatot írni

róla?). De jött utána rendszeresen − lelkivezetésre Barna is jött rendszeresen, s mondta, hogy van neki egy unokabátyja, az is pap. Úgy hívják, hogy Dombi Ferenc. Olyan problémái vannak, hogy körbejárt már mindenkit, a ciszter Halász Piusztól kezdve Kollár jezsuitáig, de nem kapott feleletet kérdéseire. Barna kérdezte: − Elhozhatom őt? Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 177 − Persze, nagyon szívesen látom. Nehezen állt Feri kötélnek: − Úgy sincsen válasz kérdéseimre − mondta Barna unszoló szavait elutasítva. De a végén azért csak eljött barlangomba Barnával együtt. Bennem akkor már úgy­ahogy megszűntek − egy időre − bizonyos kérdések, csak feleleteim voltak. Hadd mondjam így: szerelemben éltem. A KIO IV kötetét (Nem fogadtuk be) két hónap alatt írtam meg S az V kötet (Az Ország) már csak specifikálta Sátánra, evilágra és Istenre az első III. könyvben lefektetett alapokat. Elmondtam benne,

milyen a Sátán Országa, milyen az Evilági Ország s milyen az Isten Országa. Szóval mégiscsak eljött Feri Jó két órát töltött ott s, vitte a KIO egyik kész kötetét, s jött hamarosan a következőkért. S egy életre meghatározta őt. Majd pár év múlva mondja: − Az Isten is KIO­ul beszél bennünk! Aztán pár évre rá majd lélekkeresztséget kap, és saját nyelvre talál. De ez már más történet lesz. Amikor Évával a nyár végén vagy az őszön elmondtuk a Te Deumot, azonnal hozzáfogtam az egész átdolgozásához, s akkor már betettünk tizenkét indigót. S ezzel − magamban eltűnt, érvényét vesztette Nosztrán tett fogadalmam. Már újra érdemes lesz beszerezni egy életfogytot? Ki törődik ily csekélységekkel, ha úgy hiszi, hogy újra, na meg az egész világnak elmondandó eszméi vannak A KIO, a Keressétek az Isten Országát! − ez van a tarsolyomban, mire betöltöm az öt­ venedik évem. Ideírnék valamit annak első

könyvéből, melynek címe: Honnan jött? Már mint a Fiú, Jézus. A könyv 5 numerusának címe: A Fiútól az Atyáig Alcímei: Ismeri az Atyát − Szereti az Atyát − Teljesíti az Atya akaratát − Beszéli az Atyától hallott tanítást − Dicsőíti az Atyát − Imádkozik az Atyához − Megbeszéli dolgait az Atyával − Magasztal, hálát ad, áld − s kilencedik alcím ez: Kéri az Atyát. Ezt írnám ide: Kéri az emberekért, kéri önmagáért. Övéiért mondott kérőimái is igazolják, hogy a Fiú teljesen beletapadt Atyjának szándékaiba, s nem kaphatott ott helyet más, mint a küldetés, az Ország ügye. Az alkalmazkodóan visszaszerető, az Atyát semmi órában el nem hagyó fiúi magatartásnak legmegrendítőbb bizonyítékai azonban a Fiú önmagáért mondott kérő­ imádságai. A Miatyánkban és a Getszemáni kert imádságaiban is elhangzik a "Legyen meg a Te akaratod!" − kitétel. Hogy Jézus számára ez küldetése során

mennyi küzdelmet jelentett, mibe kerülhetett Neki ennek a mondatnak megfogalmazása, azt csak sejthetjük egy­egy szavából, melyeken áttetszik egy embertelen emberi magánynak a keserűsége. "Az Ember­ fiának nincs hova lehajtani fejét. Meddig leszek még veletek, meddig tűrjelek még titeket? de, amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, hogy talál hitet a földön?"(Lk 9,58.41; 18,8) Sejthetjük ezekből. A halálát megelőző napokban azonban már nem kell sejteni. Akkor már nyilvánvaló, mekkora küzdelmet és milyen gyötrelmet jelentett számára ez az azonosulás az atyai akarattal, mely egész életének nyíltan hirdetett programja volt. Az utolsó napokban, amikor a küldetés már vérre ment. Az Ő vérére, az Ő életére Az erről árulkodó első szó az elfogatás előtti utolsó nyilvános beszédében hagyja el ajkát. A földbeeső búzaszemről beszélve teherlik egyszerre csak lelkére, hogy közvetlen közelben van már az Ő

földbeesésének órája. S beszédét megszakítva kiált fel Atyjához: "Szabadíts meg attól az órától Atyám!" Hosszú óra lesz az az óra. A Getszemáni kerti verejtékezéssel kezdődik, s a nagy "Miért?" kiáltással végződik. A lélek és test megcsúfolása lesz az Az Atya akaratába belesimuló fiúi akarat azonban e beszéd alatt még pillanatokon belül győz. A küldetéstudat pillanatokon belül elnyomja a gyengeséget: "De hiszen éppen ezért az óráért jöttem". A Fiú nem hagyja el Atyját, nem hagy fel az akaratba­simuló Atyát­szeretéssel, s a válaszoló Atya jelzi is a tudomásulvételt. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 178 A kertben − a személyes szabadságvesztést, a letartóztatást megelőző órában − azonban lélektanilag hat már, hogy ami elkövetkezendő, az vérre és életre, lélekre és becsületre megy. A Fiú, aki itt és most, a kertben nemcsak Fiú, de ember is − most

először! − alkuba bocsátkozik Atyjával. A Fiú teszi ezt A Fiú, aki tudja, mi az Atya terve, mi az időtlen és így változtathatatlan elhatározás; s amely tervnek és elhatározásnak egyébként a Fiú csakúgy tervezője és elhatározója, mint az Atya. A Fiú most terv­ és elhatározás­változtatásra gondol Olyasmire, amiről a Fiúnak tudnia kell, hogy nem lehetséges. De a Fiú valóságos ember is, akinek emberi tudata, gondolkodása, biológiai életszeretete és biológiai halálfélelme van. S ez a valóságos emberség érvényesíti magát és indul az alku: ".és imádkozott, hogyha lehetséges, múljék el tőle az óra és mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges Neked. Vedd el ezt a poharat tőlem", ill. "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár", ill "Atyám, ha akarod, vedd el ezt a poharat tőlem". Ezekkel a szavakkal Jézus, az ember, szembekerül Jézussal, az Istennel. Küldetése során a Fiú ezt az

órát és ezt a poharat az Atyától elfogadta A rettegve undorodó és gyötrődő megpróbál felmentést kapni a küldetés végbeteljesítése alól. S így ez a szembekerülés nem csupán személyiségén belül következik be, s talán e gyötrelmes órán elsődlegesen nem is ott, hanem közte és az Atya között támad vergődő feszültség: az ütközés át­ és túllép a Fiú személyének körén. Át és túl, mert isten­ és embervoltát elválaszthatatlan egységbe kovácsolja az az egyetlen személyiség, amelynek minden kortársa ismerhette, láthatta Őt. Mondhatta volna e szavakat önmagának is, de Atyjának címezi Mintha nem is önmagával vitázna, mintha egyetlen személyisége számára végleg akartnak és eldöntöttnek tetszenék a küldetés visszautasítása. Mintha már csak az Atyát kellene megnyernie. S ezért: "Minden lehetséges Neked, Atyám" Amit valamikor kristálytisztán látott, az most jaj de nagyon messze van. Valamikor

mondta, hogy a Fiú csak azt teheti, amit az Atyánál lát − s most arra akarja reábírni Atyját, hogy tehesse azt, amit az Atyánál nem lát: a változást, a küldetés visszautasítását. Valamikor mondotta, hogy tápláló eledele tenni Küldőjének akaratát − most az volna számára a tápláló kenyér, ha tehetné ellenkezőjét. Most akarna valamit tenni, ami nem az Atyától van, hanem önmagától. Pedig mindezek lehetetlenségek, s ezt a Fiúnak tudnia kell. De ez a halálfélelemben vergődő, gyötrődve verítékező "ember" − nem tudja. Nem tudja, mert ebben a Názáreti Jézusban, akiben idáig a maga embersége olyan szépen odarendelődött a maga Fiú­voltának a szolgálatába, most az isteni természetnek fölibe nő ez az életösztönnel és megcsúfolódni nem­akarással megterhelt emberi természet. S így mondhat olyasmiket, amikről az isteni természet tudásának világosan kell látnia, hogy képtelenségek. Önmaga

kiüresítésének vállalásában ez is benne volt A képtelenségnek már előreveti árnyékát az a körülmény, hogy Jézus magával viszi imádkozása helyére a három tanítványt. A vacsorán arról beszélt, hogy övéi majd elhagyják, s Ő mégsem lesz egyedül. Nem lesz, mert Atyjával készül beszélgetésre az önmagát megbilincselni engedést megelőző órában, és mégis ember­igénye van. Akarja, hogy a három ott legyen a közelében. Miért akarja? Mert a vacsorán mondott szavak ellenére is egyedül érzi magát Ezért kell az emberközel. Hogy panaszkodhassék nekik A három év során most először igazán. Minden korholásíz­mentesen Nem mások értetlensége miatt Most − kizárólag maga miatt. Halálos szomorúságról beszél, s kéri őket, ne hagyják magára, maradjanak vele, virrasszanak vele, virrasszanak kedvéért. Nem akarja, hogy aludjanak Nem akarja az ember nélküli és ezért embertelen magányt. pedig imádkozni készül E

vergődésben és gyötrődésben fogant első imádság nem is hoz teljes rendet, teljes eredményt. A teljes rend ez lenne: Legyen meg a Te akaratod! Valamikor nyugodtan és kiegyensúlyozottan hangzott: Nem a magam akaratát keresem., nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem. Most hosszas birkózás és alkudozás után vergődve és gyötrődve születik meg a mindazonáltal: "Mindazonáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te", ill. "Mindazonáltal ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tiéd" Új formája ez a Jézus és az Atya közti én­te­viszonynak. Valamikor a "magam akarata" úgy Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 179 hangzott, hogy az nincs. Egy meg­nem­levő "én akaratom", ennek az "én akaratom"­nak teljes hiánya − éppen ez volt a nagy igazolása annak, hogy Őt küldték. S most ez az én akaratom − van. Van és nem tehet ellene, hogy ne legyen S

az első getszemánibeli imádkozás e második felében kérésének (és nem csupán beletörődésének) tárgya, hogy ne győzedelmeskedjék ez az "én akaratom". Mindazonáltal ne győzedelmeskedjék Annak ellenére, hogy az imádkozás első szakasza annak jegyében folyt le, hogy győzedelmeskedjék: "Hanem, amit Te., hanem, amint Te., hanem a Tiéd" Amikor a Fiú nincsen "egyedül", akkor mindez "mindazonáltal" és "hanem" nélkül fogalmazódik. Tehát még mindig egyedül érzi magát Még mindig nem találta meg az Atyát, még mindig nem simult bele akaratába. S ezért még mindig emberre van szüksége: megy is a háromhoz, s fáj, nagyon fáj Neki, hogy nem osztották meg Vele vergődése gyötrelmeit, s beszél nekik az őket érhető kísértésekről az Ember, akit gyötör a pohár és óra előli elmenekülés kísértése. S beszél nekik a test gyöngeségéről Az, akinek teste rettegve és utálkozva döbben

vissza az elkövetkezendő megcsúfolódástól. Az alvó, majd felébredő három nem számolhatja fel a Fiú egyedülség­érzetét. S ezért a Fiú megy vissza oda, ahol ezt várhatja. Imádkozni megy Imádkozni, mert a mindazonáltal még nem belesimulás, csak beletörődés; és a beletörődés nem elég Jézusnak, az Istennek, és nem megnyugvás Jézusnak, az embernek. Nem elég a Getszemáni kert nagy Vergődőjének ahhoz, hogy képes legyen továbbmenni küldetésének útján. S kezdődik elölről a vívódás Elölről ugyan, de már egy mindazonáltal birtokában. S ez a vívódás most már más, mint az első menetben. A "minden lehetséges" és a "ha lehetséges" egy kicsiny és mégis sokatmondó eltolódással most már a "ha nem lehetséges" szavakkal fogalmazódik újra. Az "Atyám, ha nem múlhatik el e pohár anélkül, hogy ki ne igyam." szavak arról beszélnek, hogy az imádkozó Jézus lelkében kezd felülkerekedni

az isteni természet és az isteni tudás hangja. Kezdi látni, hogy amit kért, nem lehetséges Kezdi látni, hogy nem minden lehetséges az Atyának. Ennek a látásnak az erejében az imádság most már mindazonáltal nélkül folytatódik: ha nem lehetséges, hát ".legyen meg a Te akaratod" De azért még ez sem teljes eredmény. Nem, mert még mindig szeretné, hogy megmásuljon az Atya akarata, ha lehetséges volna. Nem, mert még mindig kell az emberközel Most is odamegy hozzájuk, de már nem kelti őket fel. Enélkül fog újra imádságba "ugyanazon szavakkal". Imádságának ez a harmadik menete nem szavaiban, hanem végeredményében ismerős: "Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul engem. Mondtam már nektek, hogy én vagyok. Tedd hüvelyébe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, melyet az Atya adott nekem?". A szavakon érezhető Annak a nyugalma, Aki azt mondta magáról, hogy Ő az Út Ezzel a feltétlen nyugalommal

teszi meg első lépéseit a maga keresztútján. Ezekből az eredményekből nyilvánvaló, hogy az imádság harmadik menetében megszületett az, ami már elég: az egyedülség felszámolódása bármily körülmények között is. Maga megy elébe a kehelynek és órának, és elhárít minden akadályt a pohár és óra elől. Amiért könyörgött az első menetben, hogy ne legyen; amit elfogadott a második menetben, hogy legyen, ha nem lehetséges másképp, − azt most a harmadik menet erejében feltétlenül vállalja. Vállalja, mert a Fiú válasz­magatartása az Atya kelyhet adására nem lehet más, csak az elfogadás és az alkalmazkodva visszaszeretés. Csak ez lehet: akkor is, ha a biológiai léthez ragaszkodó, a halálfélelemben vergődő emberi természet késleltethette ennek az elfogadásnak feltétlenségét. Az utolsó és legnagyobb válság színhelye már a kereszt. Agóniájában belekiáltja a világba a "Miért" képtelenségét. Bele, mert

úgy tudja, az Atya magára hagyta Az elmúlt napok s az imént lefolyt órák lelki­testi gyötrelmei következtében újra lélektani képtelenség lesz számára akarni azt, ami alig elviselhető és ájultató gyötrelem. Mert embernek lenni egyet jelent a bennünket fojtogató gyötrelemtől való szabadulni akarással. A Názáreti szabadulni akart a gyötrelmektől. és teste oda van szögezve a keresztre Nagyon erős szegekkel és azzal, ami minden és akármilyen szögnél erősebb, egy időtlen Isten időtlen, tehát változhatatlan akaratával, amelyen módosítani nem volt lehetőség. Hogy nem volt, ennek a gyötrelmén Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 180 túljutott már a Getszemániban. A kereszten már nem volt vergődés ebben a „ minden lehetséges Neked"­tárgyban. Oda van szögezve a látható erős és a nem látható még erősebb szegekkel. Ez a tökéletes kiszolgáltatottság hozta létre a fulladástól­haláltól kerülgetett

Keresztrefeszítettben a teljes elhagyatottság tudatát, vagy legalábbis tudatállapotát. Egyedül van, nincs vele senki, nincs vele az Atya. Magára van hagyva, elhagyta Őt minden és mindenki, elhagyta Őt az Atya. A gyötrelem súlya alatt most nem azt éli át, hogy azt teszi, ami az Atyának kedves. Most csak azt, hogy kihúzhatatlanul bevert szögekkel oda van szegezve és fokozódik benne a fulladás rémülete. Hogyan is mondhatna valaki ily pillanatban mást, mint a teljes magárahagyatottság szavát? Valaki, aki legyen akárki és akármi, de − ember!? Mindez azonban csak intermezzo lehet a Fiú életében, mint ahogy intermezzo volt a "Ments meg ettől az órától" és a "Minden lehetséges Neked" is. Az emberi természet, a test gyengesége, csak egy­egy percre nyomhatja el az isteni természet szupremáciáját az emberi fölött. Az értékrendnek a Fiúban előbb­utóbb helyre kell állnia Győznie kell annak, amit egy életen keresztül

megélt, vallott, hirdetett, amiért imádkozott. Annak, hogy nincs egyedül, az Atya vele van, nem hagyta Őt magára: éppen azért, mert mindenkor azt teszi, ami Neki kedves. Mire kimondja a szót, hogy a küldetés, a rábízott munka "beteljesíttetett", addigra már újra megszületett lelkében a haza­ és visszatalálás, és hallhatóvá lesz a felhők mögött fényeket látó hang: "Atyám, a kezedbe ajánlom lelkemet". A kivégzésekben szakember pogány százados valami szokatlant látott. Márk szerint − látva, "hogy `így lehelte ki lelkét", gondolta a százados azt, hogy a Kiszenvedett valóban Isten Fia volt. Nem ragaszkodott minden hátralevő percéhez, megadta magát a halálnak. A százados elfogadást látott A Fiú az időben úgy fogadta el az atyai mindentadást, hogy időbeli mindenét − életét is, becsületét is − odaadta. Ez időbeli mindentadást a Atya elfogadta a Fiútól válaszként a maga mindentadó atyai

szeretetére. A Golgota − időbeli kép, de a Golgotának a tartalma: a mindentadás, az időtlenség világán belül is érvényes. Az indító "férfi"­szeretetbe való maradéktalan "női” belesimulás − ez következtethető ki a mindentadás időtlen tartalmaként. Eddig a szöveg, mely ’68 őszére már kész. Aki írta, tíz éve letette a fogadalmat, hogy többé nem csinál kisközösséget, de tudja, hogy a dolgunk, hogy választ adjunk Istenünk indító szeretetére. Még tíz esztendővel korábban adta is a tőle telhető választ, s aztán eljutott a maga részéről oda, hogy az általa adott választ megismételni, ennek semmi, de semmi értelme. De most, húsz évvel az első menet után, csak azt tudhatja, hogy neki újra válaszolnia kell, és nem tud más választ, mint a húsz év előttit Eljön egyszer hozzám a Bethlen­udvarba, az ezüstmisém utáni hónapokban Trásy Éva, és mondom neki, hogy csoportot kellene összehozni.

Csodálkozott − De hát idáig azt mondtad, hogy ez nagyon veszélyes, s éppen ezért nem is szabad! Mit mondhattam volna neki? Azt, hogy már rég túl vagyok a fogadalmamon? Azt, hogy valójában már rég csináljuk, szombat esténként a Csatárkán? Akármit is, Éva ekkor még nem állt kötélnek. Igaz keresztény feleségként urának hatalma alatt élt és állt? S férje debreceni volt, ennek következtében tudta, hogy mitől óvja feleségét. Úgy bizony De mondtam másoknak is. Nem emlékszem rá, mikor, de tudom, hogy az első börtön utáni közösségem három − ismét − fiatalból állt: Jenő, Ildi és Zsuzsa. Felhívtam, mikor idáig értem az írásban, telefonon egyiküket, aki most éppen rákkal viaskodik az életéért − talán ő tudja, hogy mikor is volt az első találkozás. Ő sem tudta, de arra emlékezett, hogy a Bethlen­udvarban találkoztunk először négyesben, s nagyot sétáltak utána hármasban a Tabán lejtőin. Hát akkor megvan a

dátum, mert ’68 karácsonyán már Mátyásföldön vagyok. Házigazdám a Bethlen­udvarban ajánlott levelet küldött nekem, de a postás délelőtt jár, amikor én tempózom, s ő meg nem volt hajlandó átvenni a levelet. Kérdésemre nem válaszol, s a postás naponta hagy üzenetet, hogy mikor vehetem át a postahivatalban. Nem értettem a dolgot, s a negyedik napon bementem a postára. Azt írja levelében házigazdám, a főbérlő, nekem, hogy két héten belül felmondja Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 181 albérletemet. Nem volt semmi bajunk egymással, mi ez? Nem értettem A következő napok­ ban valaminek a kapcsán meg az asszony mondja nekem: − Maga nem is mondhat semmit Nem emlékezem már szavai folytatására, de egyértelmű volt abból, amit mondott, hogy az ávó világosította fel őket múltamról. Erről én nem beszéltem nekik, csak annyit mondtam, hogy Rákositól elbocsátott szerzetespap, piarista vagyok. Új albérletet

kellett keresnem Barátaimnak elmondtam helyzetem, senki sem tudott segíteni, szüleim viszont készségesek voltak. Időközben ők ugyan eladták a mátyásföldi ház felét, s csak két szobát tartottak meg; s egy harmadikból alakították ki a mellékhelységeket. De ott lakott Évike, az unoka, a keresztlányom − utolsó éves építészmérnök­hallgatóként. Évike egy félévre átköltözködik nagyszülei szobájába, s én megkapom a kisebbik szobát, amiben laktam a börtön utáni évemben is. Hét év következik most a családi házban Ezekben az években alakul ki a második menet az első, a debreceni után, de immár mátyásföldi és csatárkai színhelyen. ’68 őszén kezdődhetett ez az első menet, a KIO befejezése után, amikor is azonnal hozzáfogtam a második kidolgozáshoz, s dolgoztam rajta két hosszú évig még, mire elkészült a második kiadás, a ’70. év végére E két évben már voltak példányaim, tettük be az indigókat. Nem

nagyon emlékezem, hogy mit csinálhattam első csoportjaimban, de alighanem analizáltunk. Kiírtam egy­egy jelentős jézusi szónak az előfordulásait, s a foglalkozás abban állt, hogy ezeket analizáltuk. Előreugrok most valamelyest. ’63­ban Kádár nagy amnesztiát adott Kijöttek börtönükből a harmadik kisközösségi per elítéltjei, a Regnum papjai is. Ez utóbbiak javát ’64­ben Kádár visszaviszi folytatni átnevelésüket, mert három év kevés volt erre nekik: szabadulásuk után ott folytatták a munkát, ahol letartóztatásukkor abbahagyták. Most már hosszabb átnevelést kapnak: tartott az egészen ’70­ig. Vezetőjüket, a nálam csak egy évvel fiatalabb Emődi Lacit szabadulása után megkeresem, s találkozásunkkal belép a Regnum az életünkbe. Ennek köszönhetem, hogy a KIO­n kívül van még egy munkám, amelyet megvizsgál majd ’80 körül a vatikáni Klérus Kongregáció, s nem talál benne semmit, ami ellenkeznék a katolikus

hittel. Hogyan lép bele a Regnum az életembe? Hát úgy, hogy ennek kapcsán ismerem meg Betont, azaz Balás Bélát, a későbbi kaposvári püspököt. Beton gyűjti a készülő lila­hit­ tankönyv kísérleteit. Buzgó papok próbálnak írni hittankönyvet az általános iskolák felső tagozata számára, s Beton elhozza még ’70­ben hozzám ezeket a kísérleteket, kéziratokat. Végigolvasom őket, s ezt mondom neki: − Te, ezek gyengébbek még a Hamvas­féle katekizmusnál is. − Mi lenne Gyurka bácsi, ha Te írnál egyet!? Nem kellett kétszer mondania. A KIO­val éppen elkészültem, s négy hónap alatt, ’71 húsvétjára, megírtam a Merre Menjek? című munkámat. Annak ellenére, hogy máig sem jelentek meg példányai a katolikus könyvesboltokban, csak úgy, suba alatt terjednek a Bokorban, már három kiadást ért, s most fogy belőle az ötödik ezer. Mindezt azért mondom el, mert e könyv 66 fejezete mindegyikének a végén található tíz­tíz

kérdés, s a kérdések egy része analízisre szólít fel. ’71 elején írtam őket, tehát ilyesféle feladatokat végezhettünk közö­ sen az első évek találkozóin. Kis mustrát állítok össze ezekből a kérdésekből, elhagyva a helyek felsorolását. Mit jelent a megszentelni szó az alábbi helyeken? Milyen állítmány köti az „ Atya” alanyhoz a „ Fiú” határozót? Végezd el az igazság szavainak az analízisét! Analizáld a hűség szót Jézusnál. Végezd el a szeretet szavának analízisét Jézusnál! Analizáld és szintetizáld Jézus esztelen és balga szavát! Jézus okos szavát! Kard szavát! Béke szavát! Mondott­e Jézus olyant, hogy üldözni fognak valakiket? Írj egy dolgozatot Jézus juh szaváról! Analizáld és szintetizáld Jézus kereszt szavát! Nagy szavát! Milyen tulajdonságokat állított Jézus a gyermekről? Az isteni vagy az emberi megbocsátásról beszél Jézus Máténál? Analizáld és szintetizáld Jézus

világosság szavát! A gyümölcs szavát! Mikor és mit mondott Jézus a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 182 papokról? Miért mondta Jézus a jelenben boldognak a benne hívőket? Van­e remény­jelentése Jézusnál a hinni, a hit szónak? Analizáld és szintetizáld Jézus világ szavát! Mit jelent Jézusnál az óra szó? Állapítsd meg Jézus angyal szavának alapján − Jézus angyal­tanát! A találkozókat gyertyagyújtással kezdtük: elmélkedtem valamit hangosan, kötetlenül. Ők meg hozzáimádkoztak. Aztán eloltottuk a gyertyát, felkapcsoltuk a villanyt, ha kellett, s következett a munka: a fenti bekezdés kérdéseihez hasonlóknak a vizsgálata. S a végén megbeszéltük azokat a problémákat, híreket, amiket magunkkal hoztunk. A végén még imádkoztunk, vagy/és énekeltünk valami kötött szöveget. Legalább három órát tartott, s kéthetenként jöttünk össze. Ez a társaság kapja majd később a Fiatalok I nevet Ma, 37

év után, van aki túlvan a hatvanon! De a nevük most is az maradt. Így halnak meg, majd ha eljön az ideje: Fiatalok Az ő sikerükön felbuzdulva fűztem Évát is, bár sikertelenül. Másoknál voltam sikeres elsőre. Jóskánál, Terinél, Meleg Ilusnál, Andinál, s talán Fricinél, Erzsónál is, de nem egészen a kezdetekben. A menetrend náluk is olyan lehetett, mint a fiataloknál Az ő nevük lesz majd az Öregek I. Méltán! A korelnök a Teri Ha ’69­ben alakult meg a csapat, ő már éppen túl van a negyvenen, a többiek meg még innen azon. De hozzájuk jön a júnior Honnan? Szalézia is gyűjt egy csoportot, s abban találom, s abból emelem át ide, az Öregek I.­be Ő még csak 37 éves, de már múltja van. Tanár, s a 60­as évek elején őt is kiszórják az iskolából, mint Terit Most − a ’60­as évek végén − a Térképészeti Intézetben dolgozik. Ő lesz a csoportban a férfi eszű nő cím viselője. S eszméimet hallgatván a férfiak és

nők egyenlő jézusi megbecsüléséről, aminek az egyházban is érvényesülnie kell, alkotja meg a papok és mamok kifejezést. A neve: Péch Lilla. Ő is az első menet szülöttje még A ’49­es krisztinai 80 fős és nyolc napos lelkigyakorlat gyümölcseként mutatja be ’50­ben az egyik pesti résztvevő leány, Schmidt Márti, már a maga csoportját. Cserkészeiből alakítja, s amikor hívására elmegyek hozzá, a rekamiéján ül négy leány: az egyikük − Lilla. Debrecenben pedig Jóska még Teri külön csoportban volt. Teri az Öregek, Jóska a Fiatalok között Az ’51­ben egyetemre kerültek közül alakultak meg − az akkori fiatal csoportok. Harmadikul a papokból csinálok csoportot. Vitathatatlanul első tagja Halász Bandi, aki idősebb három évvel nálam. A második Bisztrai Laci Hogy került elő? Bandi hívta el évekkel korábban egyszer Pécelre, hogy ismerkedjünk össze. Rámenős volt az ismerkedés Én előadtam vadabbnál vadabb

újdonságaimat, azaz Jézus legmerészebb álmait − a KIO nagyban készült már −, s Laci mindenre, de mindenre igent mondott. Ekkor felálltam, odamentem Lacihoz és ünnepélyesen megöleltem. Bandi megszólal − Na, Lacikám szentté vagy avatva. Természetesen a harmadik Barcza Barna volt, a negyedik meg Dombi Feri. Az ötödik meg a váci egyházmegyés Szegedi Laci, aki nem tudom, hogyan s ki által került elő, de ismertem már ’49 óta. Akkor középiskolás volt, s a Tettyén ismertem meg, amikor Ágoston Júlián meg Cserháti meghívtak a pécsi egyetemistákhoz. Ez a hat fő volt a kezdeti csapat Később sokan megfordultak benne, még megyéspüspök (Nem a Beton, neki volt papi közössége Emődi Lacinál) is került ki közülük. Délelőtt jöttünk össze 9­re, együttebédeltünk, s kitartottunk háromig. Mindig másutt, kinek­kinek a plébániáján Közben meg dagadt a csatárkai informális csoport az esti beszélgetésekkel. S kezdtem magam

kényelmetlenül érezni. Miért? Még mindig tartottam magam a debreceni normához Fiúkkal letegeződöm érettségi után, de a nőket magázom, ők meg tetszikelnek engem. Tarthatatlanná vált. Szektásnak éreztem magamat saját népemben Mindenki tegeződött mindenkivel, csak én nem. Egy szünnapon kirándultunk egyet Meg akartuk nézni a pálvölgyi barlangot. Be volt zárva Beültünk egy fagyira a közeli cukrászdába, s előadtam ügyemet Meghánytuk alaposan, s a végén mindannyiunk közakaratából megszületett a döntés: tegeződjem én is a nőkkel, ha már testvérek vagyunk. S ekkortól fogva megváltozik a helyzetem. Mindenkit tegezek, és mindenki tegez engem is S korhatár sincs Általánossá vált Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 183 időközben a társadalomban is, hogy a gyerekek tegezik szüleiket is. Tegezik szüleik barátjait is. Tegeznek tehát engem is Az elmúlt hetekben járok az egyik családnál, s a 18 éves fiú – egy a

tíz gyerek közül − lejónapotoz. Megfogtam két kezemmel a fejét, s mondtam neki: − Ha nagyon szertartásos akarsz lenni, mondhatod, hogy Dicsértessék, de ha nem akarsz az lenni, akkor csak azt mondhatod, hogy Szia, Gyurka bácsi. Mert jónapotot csak a sarki hordárnak mondunk. Ha lehet, elkerülöm a Jó napot! köszöntést. A Jó reggelt meg a Jó estét! sokkal barát­ ságosabban hangzik. Intimitást tudok belevinni A Jó napot! − csak tréfásan jön ajkamra Azzal szemben, akivel tegeződöm. Ugyanilyen módon mondom mostanában már bokorbeli húgaimnak is, hogy kezicsókolom. Már ebben a nem­szektás állapotomban kérdi tőlem Dombi Feri ’68 őszén, hogy el­ mennék­e hozzá Halásztelekre egyet prédikálni Mindenszentek ünnepének estére? Ilyet én még soha vissza nem utasítottam. Megtelt a templom Ünnepi levegő volt Nem tudtam, mert nem volt lelkipásztori gyakorlatom, hogy a közönség egyenesen a temetőből jött, a halottaitól, s várta,

hogy azokról mondok majd valamit. De én nem Az evangélium a nyolc boldogság volt, s én beszéltem az országról, mely a boldogoké, mert ők a szegények, az üldözöttek, s akik majd meglátják az Istent. Beszéd közben fel s alá sétáltam az oltár előtt és mondtam és mondtam, amit a frissen elkészült KIO alapján mondhatott az, akinek a szíve tele volt e nagyszerű ország boldogságaival. Feri utána ezt mondta: − Belelovagoltál halottak napi kegyeletükbe! Hogy ki mindenki volt ott, nem tudom, de később megtudtam, hogy Mlecsenkov Angel is ott volt, s az ő fiatal lelkének kegyeletébe nem lovagoltam bele, s más fiatalok is voltak ott. Olyanok, akik féllábbal a plébánián laktak, Ferivel sülve­főve együtt voltak. Mit csináltak? Én csak annyit tudok plébániai előéletükről, hogy ők számolták meg vasárnap este a perselypénzt, és súlyra egyenként megsaccolták, hogy mennyi van benne. Felírták a becsléseket, aztán hozzáfogtak a

számoláshoz. Akinek a becslése a legközelebb esett a számolás eredményéhez, az győzött. Halász Bandi ilyesmit nem csinált Ő egy tiszteletreméltó papi személyiség volt, akitől az ilyesfélék messze álltak. Hamarosan mondott Feri nekem mást is. Mit? Ezt: − Gyurkám, hagyd ott a Tempót. Gyere ki hozzám adminisztrátoromnak Úgy is a fordításokból élsz már. Én fizetek neked havi 500 Ft­ot, s befizetek még 100 Ft­ot az SzTK­ba érted, s lesz munkaviszonyod. Ennek fejébe kijössz minden vasárnap misézni prédikálni, gyóntatni, s még egy hétköznap velem meg a fiatalokkal analizálni. Ennek két válás lett a következménye. Kilenc év után otthagytam a Tempót − ez volt az egyik. Látták, hogy nincs irgalom: csak szállító munkásként dolgoztat pártunk és kormányunk akaratából hazám, bár már elmúltam ötven éves. Ez volt az egyik válás, és békességben A Tempó elnöknője adott fizetés nélküli szabadságot is, hogy utána

járhassak valami koromnak megfelelő munkaviszonynak. Még a Kádár­titkársághoz is fordultam Választ is kaptam tőlük: − Kérték megértésemet; annak a megértését, hogy titkárságuk állásközvetítéssel mégsem foglalkozhatik. Megértettem, s a kör bezárult Ez volt az egyik válás A másik meg: otthagytam ugyancsak kilenc év után Halász Bandit, meg Pécelt. De ez már nem volt válás Sűrűn jártam vissza, ha nem is vasárnapokon, mert Bandi kezdte prédikálni a kisközösséget. Nem nevezte nevén a dolgokat, de rendezett szabályosan visszatérő templomi alkalmakat − ifjúságnak, fiatal házasoknak, asszonyoknak, férfiaknak, s ezekre hívott előadni engem is, új barátaimat is. Alighanem ’69 szeptemberére került sor erre a két válásra, mert a Fiatok I tagjai időnként eljöttek vasárnapi miséimre, de azokat már Halásztelken találták. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 184 XXIII. Városmajor, 2005. október 29 K

ÖZÖSSÉGVEZETŐK LELKIGYAKORLATA Gyűjtöm a népet. Minek? Nem tudok mást csinálni Enélkül az élet értelmetlen számomra Visszatért a ’45 s a ’48 utáni szituáció? Alighanem. Mert én hiába akartam volna gyűjteni őket, ha nem lettek volna olyanok, akik vevők a szándékomra. Mi mozgatott? Az, hogy nem igaz, hogy az emberi történelem csak olyan lehet, mint amilyen eddigelé volt. Az a meggyőződés, hogy lehetséges az Isten Országa. Lehetséges, hogy szolgálni akarjak Lehetséges, hogy adni akarjak. Lehetséges, hogy ne üssek és ne üssek vissza Kerestem, hogy kit nyeljek el., hogy e szándékból akarjunk is legyen Már kint vagyok Halásztelken. Vasárnap délelőtt én prédikálok, s Feri gyóntat Este meg én gyóntatok, s ő prédikál. Elmondja ő is, amit délelőtt prédikáltam, de a maga módján Mit jelent ez? Majd húsz év múlva kezébe adom Szabó Mártának az egyik Hang­kötetet. Elolvassa: − Ugyanazt mondja, amit Te, csak egy kicsit

érthetőbben. Ez volt. Csütörtökönként pedig délelőtt beszélgetünk Ferivel, s délután, amikor Öcsi, Andris, Piroska, Magdi s mások megérkeznek a munkából, analizáljuk versről­versre a Második Korintusi levelet. S közben beszélnek egy csúcsgyerekről, aki elment valamikor kispapnak, s majd a nyáron megismerem: Náci a neve. Egy alkalommal Feri a szokásos délelőtti beszélgetésünk helyett elmegy valahova, s látogatói érkeznek. Két fiatalember Fehérvárról. Marha elegánsok, a nyakkendőjük pedig valami egészen különlegesen pipec ’58­59­ben Feri Fehérvár­belvárosi káplán volt, ő tanította hittanra őket. Problémáik vannak, s tíz év után őt keresik meg. Ilyen hatásfokkal kell hitoktatni Beszélek velük Nemcsak elegánsok, értelmesek is. Műszaki egyetemre járnak Pesten Az egyik Márczi Imre, a másik Fogarasi István. Amikor megjön Feri, megkérdezem, hogy kivethetem­e hálóm rájuk. Feri igent mond, s Imre hamarosan bekerül

a Fiatalok I.­be, s majd ’73­ban feleségül veszi Sárossy Annát, s ez lesz az első házaspár, akit a második nemzedékből eskethetek. Mégpedig a pesti Jézus Szíve templomban, első templomi élményeim színhelyén még a ’20­as években, ahol 1926. szeptember 6­án elsőáldozó is lettem. Nem maradt meg az emlékképem, de visszagondoltam a képre, s látom rajta lelki szemeimmel ma is a dátumot. Ha megérem a következő szeptembert, majd illő módon, az elsőáldozásra váró fiatalok körében, megünneplem elsőáldozásom 80. évfordulóját A szentmisébe ágyazott esküvőn Sillye Jenőék gitároznak, de a bevonulásra és befejezésre megszólal a templom orgonája is, s az orgonánál Kistétényi Melinda ül. Még ’45­ben ismertem meg Melindát Debrecenben. Forrai Pityu nővérének, Katinak − Forrai Katalin nevét, az óvodások zenepedagógusát. ki ne ismerné? − volt a barátnője Pi­ tyunak, a hetedik gimnazista fiúnak megvallottam, hogy

amikor Sinka verseket szavalok, mintha pentatón dallamokat hallanék ki belőlük. Egyszer azzal jön, hogy itt van most náluk egy leány, abszolút hallása van, menjek át, szavaljak neki is Sinka verseket, ő közben majd kottázza, amit szavalok. Melinda volt a lány, és igazolta sejtéseimet Ancsa 74­ben megszüli Imrének Sárát. Fiatalon leszek tb nagyapa, mert ’74 karácsonyán már közös lakásban élek velük − az Attila út másik végében, a Moszkva tér közelében. Ancsa még nyolcszor szül Imrének lányokat, de azért a közepe tájon egy fiút is: Misit − ötödik gyereknek. Utána megint következik öt leány Az első háromnak lettem nagyapja: Sárának, Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 185 Borcsának meg Tücsöknek. Mire Ancsa megszüli a negyediket, Sünit, addigra megjutalmazza őket az I. kerületi tanács: kapnak a Márvány utcában egy jó száz négyzet­ méter alapterületű lakást. Az Attila úti lakás lesz a 70­es

évek közepétől a Bokor első dajkáló objektuma, a Márvány utcai a második. Azért kapták, mert kibírtak engem? Nem, azért ennyire nem láttak bele életünkbe, hanem azért kapták, mert akkoriban a három gyerekesek a lakásra várakozók listájának elejére kerültek. Kell mondanom valamit erről az együttélésről. Sára nem volt könnyű eset Nem bírta a járókát. Nem bírta a kiságyat sem Semmit, ami korlát Egy alkalommal Imre­Ancsa elmentek valahova este, és Sárát rám bízták. Lefektették, de felállt kiságyában, s üvöltött torka­ szakadtából. Átmentem szobájukba, s próbáltam lelkére beszélni Akár a falnak Végül is hasra fektettem őt, s jobb kezem nagyaraszával leszorítottam. Vergődött mint hal a sza­ tyorban, s üvöltött, ahogy a torkán kifért. Egy negyedóra után feladta a küzdelmet, s magát megadó csendes sírásba kezdett. Tudtam már, hogy nyert ügyem van Pár perc múlva az igazak álmát aludta. Rá vagy két

hónappal Imre­Ancsa a Tátrába utaztak, s vitték magukkal Sárát. Sára csak macijával együtt volt hajlandó utazni Sötét este lett, s még mindig a vonaton ültek. Úgy gondolta Sára, hogy a macijának aludnia kellene már, de az nem volt hajlandó beverni a szundit. Hasára fordította, s kis kezének nagyaraszával leszorította ő is a macit, s csodálatosképp a maci is megadta magát, és Sára elkönyvelhette élete első pedagógiai sikerét. Azt hiszem, Sára volt a legfiatalabb hívem. ’74 decemberében költözködtek be az Attila úti lakásba. A rákövetkező hetekben Kovács Teri is, magam csak december 23­án Akkor már egyedül éltem a mátyásföldi házban. ’70­ben meghalt édesapám, és Anyukával kettesben maradtunk. Amikor közelítette már a 80 évét, lakást vett Kamilla nővérem mellett az Örs vezér téri lakótelepen. A mátyásföldi házrészt pedig eladta Még egy féléven keresztül lakhattam benne. Nem volt leányálom az egyedül

lakás Esténként csoportjaim voltak, sokáig maradtak, s csak berogytam ágyamba. Reggel pedig befűtés, mosogatás, vásárlás, ebédfőzés, háziasszonyi készülés is a másnapi csoportra. Délig elment az időm ezekkel a háziasszonyi teendőkkel. A lakásügyi manővereket Marcsuka húgom férje, Török Lajos intézte A mátyásföldi házrészleg eladását is, az Attila utcai lakás megszerzését is. Hármunknak kellett ’74­ben lakás: Terinek, Márcziéknak s nekem. Én kaptam meg a nagy szobát, ebben csoportoztunk is. Márcziék a kisebbiket, melyet csak a fürdőszobán keresztül lehetett megközelíteni, Teri az udvari kicsiny szobát, s volt még a lakásban egy hall is, mely mindnyájunk ebédlőhelyéül szolgált. Imre hét órakor ment el, s pár perccel utána a ház otthon maradó része bevonult a szo­ bámba misére: Teri, Ancsa és Sára. Teri félkilencre csak felszaladt a ház melletti lépcsőn a Várba − akkor ott volt a Nyelvtudományi

Intézet, melynek alkalmazott munkatársa volt, s csinálta az Értelmező Kézi Szótárt, majd a Tájszótárt. Egy dohányzó asztalt terítettem meg Volt éneklés is, elmélkedés is, hozzáimádkozás is. Ez utóbit csak Teri és Ancsa művelte, de Sára is jelen volt, s magaviselete példás volt. Később csatlakozott hozzánk Borcsa és Tücsök is, s így növekedett híveim száma. A gyerekek fegyelmezésével nem volt dolgom napközben sem. Csak akkor, amikor Ancsa felszólított a közbelépésre, ami csak ritkán fordult elő Olyankor, amikor végére ért tudományának. Ilyenkor az éppen üvöltő hölgyet beraktam fotőjömbe, melyet a kezelés végéig nem volt szabad elhagyniok. Ezután hátat fordítottam a fotőjnek, s leültem írógépem elé. A soros üvöltő hölgyhöz időnként hátra fordultam: − Most már abbahagyhatnád, mert zavar a munkában Majd ismét: − Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek bekötni a szádat. Továbbüvöltés esetén

felálltam, szekrényemhez mentem, s orra előtt elkezdtem hajtogatni egy tiszta zsebkenőt, hogy az szájbekötésre alkalmas legyen. Erre az üvöltés alábbhagyott, s kiabálássá változott − Ne kösd be a számat! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 186 − Én nem akarom bekötni, de ahhoz az kell, hogy csendbe maradj, hogy dolgozni tudjak. Volt úgy, hogy eljutottunk a szájbekötésig, volt úgy, hogy enélkül is szipogás váltotta fel a sírást, majd teljes lett a csend. Ekkor én cinkos mosollyal hátra fordultam, s csak ennyit mondtam: − Kérek egy puszit. A hölgy odajött, adott egy puszit, s megnyugodva távozott szobámból. A közös misézések, az egyoldalú szájbekötések nem feledhető alapot vetettek barátsá­ gunknak. Mind a három hölgy tizedik születésnapjára ünnepi ódát költöttem a ’80­as évek folyamán, elő is adtam a decenniumos mise után a Márvány utcában, ahol sűrűn megfordultam ünnepi misézés,

teológiai tanfolyam, csoporttalálkozó okán. Az ünnepi ódákban elmondottam kapcsolatunknak intím eseményit. Sára számára gyártott ódában megörökítettem azt az eseményt, amellyel sikerült egyszer kiborítanom az ifjú hölgyet. Mi módon? Ülök kint, az Attila úti konyhánkban, csinálok valamit, vélhetőleg eszem, és Sára is ott van, s lehet ekkor két és fél, vagy három éves. Teri vagy Ancsa elöl hagyott egy kanalat, Sára kezébe fogja azt, s kérdezi tőlem. − A tiétek ez a kanál? Én meg fa arccal megismételem. − A tiétek. − Azt akarom kérdezni, hogy a tiétek­e ez a kanál! Megismétlem: − A tiétek. Sárának elfogy a türelme: − Hát nem lehet azt megérteni, hogy azt kérdezem, hogy tiétek­e ez a kanál!? A többi hölggyel is voltak ehhez hasonló történeteim, de hát első unokája csak egy lehet bárkinek is, s nekem a Sára volt az. Tücsköt azért meg kell említenem, mert két éves volt, amikor az Egyházrend c. dolgo­

zatomat írtam, s az új ajánlott egyházrendet ábrázolta egy kúp, s a kúp ott volt a gépem mellett az egyik könyvszekrényem párkányán. Minden névnapot, születésnapot, keresztelőt ott ünnepeltünk az Attila úti nagy szobámban. Mindenki láthatta a kúpot Egy alkalommal megkérdi valaki, hogy mi az? S a két éves Tücsök vágja rá a feleletet: − Bokorstruktúra! Még nem járt Tücsök iskolába, de már ott laktak a Márvány utcában, ahol nagyon sűrűn megfordultam. Feltűnhetett neki, hogy sűrűn veszem ki zsebemből noteszemet, hogy beírjam, ki mikor vesz igénybe lelkivezetés céljából. Megszólal: − Nekem mikor adsz már egy órát?! Nem tudom már, mit mondtam neki. De éles szemével észrevehette, hogy ennek az egész meginduló Bokor­gépezetnek az az olajozója, hogy sorban mindenki kér tőlem egy­egy órát, mert mindannyiunkkal, s magammal is el tudtam hitetni, hogy Isten Országát csak úgy lehet csinálni, ha szentek leszünk, ha

lekoppintjuk − amennyire tudjuk − eszményünknek, Jézusnak a példáját, s csináljuk ebből a célból a szeretet­elszámolást, a pénz­elszámolást s a legfontosabbat: az idő­elszámolást. Mert ez a három valutánk van: szeretet, pénz és idő Mire használjuk ezeket, ezen fordul, hogy mit ér a velszi tartomány. S bizony havonként beszámolunk mindezekről − gyónásaink alkalmával. Jó, hogy Dombi Feri adminisztrátora lettem, s nem kellett már tempóznom, s mindenki számára ki tudtam szorítani a havi egy órát, aki igényelte. Házaspároknak kettőt, mert ők közösen látogattak meg: hármasban gyóntak, nem kettesben. Majd lehet választani Halász Endrét, Barcza Barnát, Dombi Ferit, s a többieket is. Mikor ezek is leterhelődnek, s dugig lesz az ő naptáruk is, kitaláljuk, hogy nemcsak a papok lehetnek lelkivezetők, hanem a laikusok is, s főleg a laikus nők. Imre különös fazon volt. Engem leginkább Assziszi Szent Ferencre emlékeztetett

Majd a levegőből élt: főleg száraz kenyérrel táplálkozott, s akár megülhette volna menyegzőjét − ő is Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 187 Szegénység Úrnőjével. De nem lett ebből semmi Vincze Gabi ráuszított egy fehérnépet, aki nagyon szeretne angolul tanulni. S hamarosan bejelenti majd a Fiatalok I­ben, hogy megismerkedett egy tinédzser külsejű és farmerben járó nőszeméllyel. Már minden el van rendezve, már tűzzük ki az esküvő napját, amikor egy lelkigyakorlaton barkochbázunk. Ancsa a hunyó, s megállapodunk a kérdésben, melyet Ancsának majd ki kell találnia: − Az a tégladarab, amellyel kidörzsölöd a térded fölött a farmeredet. Egy óra hosszat kerülgeti, de csak nem tudja kitalálni, s a végén megmondjuk neki. Csak legyint: nincs neki ilyen téglája, nem dörzsöli ki a farmerját. Gabi angolnyelv­tanulási ajánlata azonban eléri a célját. Szerencsére ’71 nyarán Imre egy egyszemélyes

lelkigyakorlatot tart nálam Halásztelken. Nagy hallgatásokkal ’70­ben végezte az egyetemet, s nincsen munkaviszonya. Napi hat órát akar zongorázni, mert a gyenge áramú villamosság nem, csak a zongora érdekli őt. Valaki mondta neki, hogy nagy tehetség, de ennyit kell gyakorolnia. A lelkigyakorlat végére elérem nála, hogy vállal egy évre munkaviszonyt, többre nem. Eközben folyik az angol tanítás, s az egy év leteltével már nem nekem kell meggyőznöm, hogy folytassa a munkaviszonyt, ha jót akar magának, ha el akarja venni Ancsát. Esküvőjük után meglátogatom őket albérletükben Látványosan száradnak a kenyerek, s tologatnak maguk előtt egy fél tükörtojást. Nem bírják megenni A zsák foltjára akadt A folt meg zsákjára. A hinta meglódult. ’52 nyarán volt az utolsó lelkigyakorlat, és már csak egyetlenegy 18 évet kellett várnom a folytatásra, s akkor lett egyszerre három is. A legelső a Fiatalok I­nek Létszám velem együtt: 5

fő és férfi többséggel: Jenő, Imre és én. Fehérnép meg kettő: Ildi és Zsuzsa. Átlagéletkor, ha magamat kiveszem belőle, aki ekkor már 52 évében járó véncsont vagyok: 23 év. Helyszín: a csatárkai faház Tart három teljes napon keresztül Háziasszony főleg Zsuzsa, mert ha Ildi mozdul, valami mindig leesik, összetörik. Valamit főznek ebédre Reggelire, vacsorára csak teát. Két ágy van egyvégtében, hárman gumimatracon alusznak Hajnalban kelünk, elmondjuk a zsolozsmából a prímát, utána szentmise, melyen elmélkedem, s ők hozzáimádkoznak. Nem vacsoranézők − mindannyian áldozunk Egy partikulával többet konszekrálok. Megvan még az akkori burzám, s benne a kis ezüsttartó, abba rakom a hatodik partikulát, s mise végén kiakasztom a burzát az orgonabokorba. Ebéd utáni elmélkedésre, esti imádságra visszahozom, hogy imádságaink szentségi jelenlétben történhessenek. S napközben mit csinálunk? Hát analizálunk. Két­három

verssel elmegy egy fél nap, annyi mindent kell megbeszélnünk szövegünkről. Milyen szöveget analizáltunk? Hát szentírásit Melyik könyvből? Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy előttem a görög szöveg, s ott van a Schmoller is. Az utolsó félnap szilencium Ez alatt írjuk meg záró elmélkedésünket: mit értettünk meg, mire teszünk ígéretet, hogy életünk egy kicsit szentebbül folyjék, mint a lelkigyakorlat előtt. Ez újítás volt Nem emlékszem, hogy lett volna valami ilyesmi az első hullámban, a ’40­es években. Alighanem a kicsi létszám is inspirált erre Felolvassuk − el­ imádkozzuk − szövegünket Istennek és egymásnak a záráskor, amikor is Tedeumot éneklünk, meg Bárdos tanár úr Pécelen tanult Magnificatját: Magasztalja lelkem az én Uramat, / Örvendezve élek szárnyai alatt. Szolgálója lettem, lepillantott rám / Alázattal zengi dicséretét szám A Bokorhimnuszt, a Hűségimát még nem, mert ezek még nem készültek el.

Majd elké­ szülnek hamarosan a következő években. A particula ott van előttünk az asztalon, s mire a végső áldást adom, már sírok mint a zálogos csacsi. ’52­ben sírtam utoljára a Fő utcán Akkor azért, mert megadtam magam a sorsomnak. Most a hálától sírok hogy 52 évesen megérhettem, hogy újra van népem hogy újra tarthatok lelkigyakorlatot. Ezek a sírások az én istenélményeim, amikor a bol­ dogságtól eltörik a mécses. Másmilyenek nincsenek Szegény ember vízzel főz Nem het­ vennek, ötvennek, harmincnak tarthatok lgy­ot, mint húsz év előtt, csak négy fiatalnak. De bizton remélem, hogy ebből lesz már valami. Mi? Hát a folytatás Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 188 Pár héttel később ugyanott s ugyanúgy az Öregek I.­nek is tartok lelkigyakorlatot Hogy ez­e a nevük már, nem tudom, de valamikor rávettem a Csatárkán szombatolókból Terit, Jóskát, Meleg Ilust és Lillát, hogy kezdjük el a rendszeres,

két hetenkénti összejárást. Át­ lagéletkor: 38 év. Ez mégiscsak több, mint a 23! Ugyanaz volt a lgy menetrendje, ami a fiataloknál. De már nem sírtam A könnyek adományát, tíz­húsz évenként kapom meg, vagy még ritkábban. Nagyon tiszta kell lennem ahhoz, vagy inkább nagyon tele kell legyen lelkem hálával s a hála nem erős oldalam, inkább az, amiről Babits ódát is írt: S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily / mértéken zengte a megelégedést, / hadd dalljam rajt ma himnuszát én / a soha­meg­nem­elégedésnek! (In Horatium − Levelek Irisz koszorújából, az első Babits­kötet első verseként 1908­ban) S van még ezen a nyáron egy harmadik lelkigyakorlatom is, mert összeállt a papokból is egy hat fős csapat: Halász Bandi, Bisztrai Laci meg én, mint öregek, s a fiatalok: Thiry Pista, Barcza Barna meg Dombi Feri. Thiry Pista mátyásföldi gyerek, s még ’48 előtt tartok a mátyásföldi gimnáziumban egy még legális lelkigyakorlatot.

Osztálytársa volt Laci öcsémnek − s Pista akkor 15 éves − innen ered kapcsolatunk. ’56­ban szentelik, 61­ben már egyházi szolgálaton kívül − mondja az esztergomi sematizmus. Ez magyarul: börtönt is jelent Nem rég szabadult. Megkeresett, s meghívtam a papi csoportba, lgyra is Átlagéletkor, most már velem együtt: 46 év. A helyszínre már nem emlékezem, csak kizárásos alapon mondom, hogy csak Pécelen lehetett, ott volt hely, ágy, konyha, s a konyhában Elza. Bent vagyok az 1970. év közepén Dolgozom át a KIO­t Három csoportba járok Lelkivezetek. Népem van Boldog vagyok, s jön a karácsony Talán a Csatárkán tartjuk, olajkályhával meg a leheletünkkel fűtve ki a kisházat. Csak azt tudom, hogy készítek Karácsonyi ajándékot. Egy füzetet, melyet Éva anyánk háromszor is legépel Belekerül majd 25 évvel később a Jászolba fektették c. kötetembe Adom azoknak a füzetet, akikkel együtt karácsonyozom. Mi van benne? Egy magyartanár

karácsonyi áhítata Horváth Béla, Arany, Vörösmarty, Szabó Lőrinc, Vas István, Németh László, Sánta Ferenc, Kodolányi János Jézus felé mutató műveinek idézetgyűjteménye − sok­sok kommentárral. Csak Horváth Bélának, a 30­as években induló Vigilia folyóirat ifjú költőjének verséből valami: Ha nincs aranyból s megmarad ami volt, a szalma, Még ma is állana a Kisded Birodalma Következett az 1971. esztendő A két fiú másika, akik meg akarták ’69­ben látogatni Dombi Ferit Halásztelken, s csak engem találtak − Fogarasi Pisti volt. Pistinek nem lesz akkora szerepe a Bokor életében, mint Imrének. De hogyan, hogyan nem, a ’71 évi csatárkai lgy­on ott van már ő is másodmagával, s aki elkísérte őt oda, az nem más, mint a minap feleségévé lett Simonyi Zsóka. Zsókának sem lesz nagy szerepe a Bokor életében, de Zsókának van két öccse, Gyusza és Béci, akik nagymenők lesznek majd a Bokorban, s beterelik a ’70­es

évek folyamán még szüleiket is abba. Imre valami miatt nem tud eljönni a lelkigyakorlatra, s így a létszám: 6 fő, mert Zsuzsa, Ildi, Jenő megismétlik a tavalyit. Az Öregek I. viszont vált Helyszínt A Balaton mellett, a déli parton lelkigyakorlatozunk, mert Lilla szüleinek van ott egy szobája. A jelenlevők a tavalyiak meg még egy halásztelki hölgy: Lonci. A Papok I meg legnagyobb bánatromra nem igényel a tavalyi után újabb lelkigyakorlatot. De kárpótolt érte a halásztelki három kötelékes lelkigyakorlat Sokan voltunk rajta: Öcsi, Náci, Andris, Piroska, Magdi, Cika, Karcsi Ezek voltak? Nem tudom már, de biztosan voltunk vagy tizenöten. Fel is vették magnóra, s elkezdték hallgatni szövegét mások is, a részt­nem­vevők is és botrányos következményei lettek. Megsértődtek tőle valakik Ettől a szövegtől: Amikor az igenből nem lesz. Nem szabad naivaknak lennünk önmagunkkal szemben sem. Valamit el kell mondanom Isten megmérhetetlen

kegyelméből húsz­egynéhány esztendővel ezelőtt, papságom hatodik­ Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 189 hetedik évében kereszténnyé lettem. Az akkori események hatására megértettem, amit a teológián soha nem értettem meg. Azt, hogy mi az, amit Jézus akart Ha egyszer valakinek a fejében megvilágosodik az, amit Jézus akart, nem tudja befogni a száját. Mondania kell, amit megértett S ez a jézusi mondanivaló olyan, hogy lehetetlen embereket nem találni hozzá. Lehetetlen rá nem csodálkoznia annak, „ ki életcélját el nem égeté” ; annak, akit az igazság belülről kötelez. Húsz esztendeje papokból és nem­papokból támadt egy olyan gárda, melyről egészen biztosan állíthatom, hogy nem érezte magát semmivel sem kevésbé elkötelezettnek, mint amennyire mi most annak érezzük magunkat, akik itt vagyunk. Tudták, hogy szóba kell állniok azzal, hogy egészen elégő áldozattá legyenek, Isten munkatárai. Aztán

elmúlt 20 esztendő, s a mérleg különös, amit most meg kell vonnom. Ha végiggondolom azt a 12 papbarátomat, akikkel testvéri közösséget alkottunk annak a jegyében, hogy semmi sem drága akkor ma van közülük egy, akivel úgy­ahogy megértem még magamat, de rendszeres munkakapcsolat nélkül. Ha a nem­papokból veszem azt a 12­t − most negyven év körüliek − , akik a legígérete­ sebbek voltak, összesen három az, aki valamit érően szóba áll velem, s akarja ugyanazt, amit húsz esztendővel ezelőtt akart. Ha valaki húsz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy 12 papbarátomból és 12 nempap fiamból­lányomból 40 esztendős korára az lesz, ami lett, azt hiszem szóra sem érdemesítettem volna őt. Mint nevetséges és irigy rágalmat − érvelés nélkül elutasítottam volna. El, mert olyan lobogó nemzedék volt a legsúlyosabb társadalmi szorítások éveiben, hogy csak rágalomnak érezhettem volna a feltételezést. Nehogy úgy járjon

az itt ülők nemzedéke is. Nehogy a háborgó ifjúság napjai múlván, benőjjön az ő fejük lágya is, s fogalmazzanak olyasmiket, hogy ja, hát persze, 30 esztendős kora előtt ki nem idealista? Lelkigyakorlatunk célja, hogy megtegyük ma azt, aminek következtében hűségesek maradunk ahhoz, ami ma a lelkünkben él. Mik a feltételei annak, hogy hűségünk megmaradjon? Hogy továbbéljen az, és hogy fejlődjék?. Hát ennyit a lgy. szövegéből, amit megőrzött a magnó Ebből írja meg majd egy év múlva Andi a Bokorhimnuszt a Megkötöm lovamat szomorú fűzfához nótájára, melyet Bartók Béla jegyzett le 1918­ban Újszászon. 34 évvel ezelőtt ez a szöveg áradt belőlem. S ma mit gondolok róla? Csak azt, hogy ez az akkor 53. évében járó fiatalember elfelejtett valamit Mit? Azt, hogy negyven éves korában Nosztrán ő is letette a fogadalmat magának, hogy soha többe az életben nem csinál többé kisközösséget, nem tesz indigót a gépébe. Csak

azt, hogy ’64­ben el kellett kiáltania magát: − Hát akkor én kinek a katonája vagyok? Csak azt, hogy utána hét éven keresztül írta a KIO­t, hogy megtudja: kinek is a katonája. Csak azt, hogy annak a kétszer tizenkettőnek az életében is történhetett valami, hogy ők is letehettek valami fogadalomfélét maguknak, s a sorsuk nem engedte meg nekik, hogy elbő­ düljenek 64­ben, s hogy KIO­t írásba kezdjenek, s hogy akkor még papok ülnek a börtönökben. Csak azt, hogy ideje volna már békében hagyni az embereket, hogy élhessenek végre az elmúlt két és fél évtized sokkjai után Csak azt, hogy halvány gőze sincs e lelkes 53 éves fiatalembernek, hogy hol fogja saját maga is végezni röpke 11 esztendő után. Ott, ahol az egyház ellenségei − a régi, jól bevált recept szerint: a megcsúfolódás helyén. Mindezt nem tudja, csak örül a harminc évvel fiatalabbak s a maga megérett (?) lelkesedésének. Ez a népgyűjtés mindig

népvesztéssel is jár. Ha kimondják, hogy Atyám, én itt hagyom ezt a te vértanúképző főiskoládat!, ha nem mondják ki. De valakik mindig elmaradnak Csak úgy, csendben, felmérve erőiket. Nemcsak a hitványa, hanem az eleje is Meg nem mondom, hogy mikor találkoztak utoljára a négyek, a négy börtöntöltelék. Kitartott ez a három hónaponként találkozó közösség vagy jó tíz évig. A vége felé már a Csatárkán is találkoztunk, s Miklós és én hoztuk újkeletű népünket, hogy bemutassuk őket a többi öreg harcosnak. Miklós hozta egyszer az egyik Gyombolai házaspárt (Évát és Marcit), másszor a másikat Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 190 (Gyuláékat). Hozhatta, mert hetenként találkozott velük, a gyermekek Tomeg Marikára, a volt apácára bízva, s foglalkozásuk abban állt, hogy Miklós olvasta négyüknek a KIO szövegét, ők meg bele­beleszóltak, amikor akartak, és kitisztázták, amit ki kellett tisztázniok.

Én is hoztam a Fiatalok I. és az Öregek I népét, akik szintén ismerték már a KIO­t Hogyan s mikor fordította befelé a címert ez a nagy múltú, mert az 52 előtti időt a húsz évvel későbbivel egyedül átívelő közösség, nem tudom pontosan megmondani. Éva anyánk pályája töretlen volt: Gépelt és vezettem az Éva által összegyűjtött közösséget. Gabinak nem sikerült már népet gyűjtenie. S Miklós, akinek sikerült, nem kívánkozott papi csoportomba beállni A kegyelemdöfést alighanem az adja meg e közösségnek, hogy Andi is összeismerkedik a csatárkai találkozások során Évával, Marcival. Az az Andi, aki nagyon közeli viszonyban van Miklóssal, hiszen fiának, Pistinek − Miklós a keresztapja, s levelez Miklóssal, családi fényképeket is küld neki − a börtönbe. S most Andi meghívja Évát, Marcit hozzám az Attila útra, s a találka eredményeként igent mondanak Marciék az Öregek II.­re, melyet Andi szervez Müliékből,

Greszékből, Hampelékből, Trásy Éviből, magából és belőlem. Andi még egy ideig duplikál: jár az Öregek I.­be is, a II­be is, aztán véglegesen amoda csapódik Szociometrailag ő lesz abban a közösség abszolút második embere. Lassan elkezdenek összeállni a nem általam vezetett közösségek is. ’68 nyarán az elsők között Trásy Évának mondtam, hogy közösségeket kell csinálnunk. Ekkorra már ő is kö­ zösségben van. Nem tudom, hogy nem az szülte meg az első nem az én közösségemet, hogy én nem lehetek azon ott. Trásy Gyuri így engedélyezte a közösséget Évának, s ebből született meg a Hölgykoszorú. Éva szervezte volna össze őket? Ott van Sári, Andi, Ildi, s Picur is, azaz Borsai Ilona, aki a 40­es évek végén még zeneakadémiai tanáraival is összehoz, s e Hölgykoszorúba elhozza egyik rendtársát is. Andit ’71 őszén elkísérem Debrecenbe − a klinikára. Valami képtelen betegsége támadt, amelybe 40 éves

korában majdnem belehalt. Felvételre várva − az őszi avarban leülünk egy padra, s feladom ott neki az utolsó kenetet. Bejutva a kórházba, meglátom a fehérköpenyesek között Demény Petit. ’48­ban érettségizett, rendíthetetlen tagja volt az akkori évek közösségeinek. Olyannak látom, mint húsz év előtt, amikor utoljára találkoztunk Ő is észrevesz, s néz erősen, kutatva emlékeiben. Biztosra veszem, hogy nem ismert meg S nekem valami azt súgja, hogy sokkolnám, ha odamennék hozzá. Nem megyek oda Már tíz éve szabadlábon vagyok. Megkereshetett volna, ha találkozni valója lett volna velem Abbahagyja a nézést, s megy a munkája után. Andi befekszik, Teri húgai (Ducus és Ági) látogatják naponta, viszik neki a meleg lágy tojást, és Andi se meghalni, se gyógyulni nem tud − 40. évében Jutka lánya pedig 14 éve elején jár, s a 8. általánosba, és viszi a háztartást, mert János közben már otthagyta őket Tavasszal a debreceni

klinikáról Andi átkerül Pestre a Fiúmei úti kórházba. Valamikor kiengedik, amikor már járni tud. Egy ízben megy az utcán, s kihajol feléje a volán mellől egy fiatal teherautósófőr, s mond neki valami nőnek valót. Andi elmondja a közösségben az esetet azzal, hogy most már bizonyosan megmarad, ha a férfiaknak újra megakad a szemük rajta. Majd két évtized után végez vele ugyanez a kór, s meghal alig valamivel túl 60. évén Nem tudom, hogy milyen időrendi sorban alakulnak a közösségek. Éva nővér nagyon gyorsan összeszed egyet, én vezetem, s annak népéből halászom át az Öregek I.­be Lillát Zokon is vette a kihalászást − nem Lilla, hanem Éva anyánk. Akik még élnek, megírhatnák, mikor táltosodtak meg. Akik meg már meghaltak, azokét majd én rekonstruálom valahogyan Még valaminek a kezdete ez az esztendő. Megszületik a Karácsonyi Ajándék első kötete Borítójára a Képes Krónika egy­egy iniciáléja kerül. A

címlapjára pedig ez: Testvéreknek Ajándék Testvérektől 1971 karácsonyán, s egy Sík Sándor­idézet a Megyeri Hitvallásból: Hiszek a kevesek egymásba tett kezében, a testvérszóban, a bajtársmarokban A Lélekben hiszek, mely megzúdul ott, ahol akar Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 191 Közel 100 lapon, ívméretben, 10­es betűkkel, laponként 3 600 leütéssel. Háromszor 12 példányban gépelve − Éva nővér műve. Különlegessége, hogy a szerzők nincsenek megjelölve. (Indigót használunk, de a szerzők nevét el nem áruljuk − éberség, éberség elvtársak! S ez így marad végig. Az utolsó gépelt, azaz szamizdat kötet ’88 karácsonyára gépelődik. Ez már a − 158 kötet lesz ’72­ben már két kötetre rúg a Karaj, aztán négy kötetre, s valamelyik évben elérjük az évi 14 kötetet, s ezen már nem lépünk túl. Ez lett a csúcs Bekötöttem őket, jó másfél métert tesznek ki polcomon az A/4­es alakú

kötetek, s a legtöbb esetben képtelen vagyok megállapítani, ha kinyitom őket, hogy kinek az írását is olvasom. A lélek játszott a húrjainkon, s ezerféleképpen.) Indul a ’71. évi, az 1 kötet a − Régi írással, s 1949­ből A hetedik írás címe a 10 lapon: Számvetés. Ebből, ismeretlen szerzőtől idézek valamit mutatóba: Sokat kínlódok Uram, Utad járásával. Nem megy még nekem Eredményeim: Adás: fizetésem 4 %­a − kevésnek tartom, jövőre 6%­ot szeretnék. Szolgálat: talán itt azért nem kell szégyenkeznem. Tanulás: silány az eredmény Tanítás: mennyiségileg körülményeimhez képest kb. arányos, de minőségileg Időáldozat: Isten Országa ügyek: átlag napi 3,6 óra Ha a tanítás minőségére gondolok, máris nem ért 3,6­ot. És ha azt nézem, hogy a kitűzött óraszám: 4,5, lenne, akkor nagyon siralmas. − Olyan ez, mint egy gyónás Az anonimitás nemcsak az éberséget garantálta. Az őszinteséget s a szemérmet is

’69 őszén, a halászteleki munkaviszonnyal új szakasz kezdődött az éltemben, A péceli szakasz ehhez képest zárt volt. Egy kizárólagos és mély barátság Halász Bandival, de az egyházmegye, a környékbeli papok ismeretlenek maradtak. Feri meg vitt mindenhová Hová mindenhová? Megtudom a Melléktermékekből. Míg a KIO véglegesnek szánt változatát készítem − az a főtermék. Újabb írásaimat Éva nővér A/4­es füzetekbe rögzíti Ezek voltak a Melléktermékek. 15 ilyen füzet készült Ezek elején találok négy triduumot Egyet ’68­ból egyet ’69­ből s kettőt ’70­ből. Ezekben alighanem már Feri lehet a ludas Nem tudom már, hogy hol mondottam el őket, de alighanem a környékbeli falvakban: Szigethalmon, Szigetszentmiklóson, Csepel­Királyerdőn, s talán Halászteleken is. Mindegyik egy három beszédes KIO­rövidlet. Vittem a magnóm, s Éva legépelte Így jutottam el a Csepeli főplébániára is, ahol Fóti Jancsi volt a káplán.

Halász Bandi öccse, Ervin volt a plébánosa. Elkövettem egy nagy hibát: nem mentem be a plébánoshoz, csak a káplánjához. Banditól tudom meg, hogy ilyet nem szabad csinálni Mért, ha egyszer a káplánnal volt dolgom? Azért, mert ez a szabály, és pont: a plébánost meg kell látogatni, ha egyszer a plébániára megyek − ha pap vagyok! Jancsi összeszedte nekem az egyházmegye vele nagyjából egyidős papjait, s azok vallatóra fogtak. Miért? Mert Fóti Jancsi így vélekedett: − Mindig tudtuk, hogy a Feri hülye, de mióta veled barátkozik, egészen meghülyült. Ott volt közöttük Rózsa Huba is. A vallató úgy folyt le, hogy amikor feltettek egy kérdést, akkor az ötödik szavamnál bedobtak egy új kérdést. Leállítottam őket: Nagyon köszönöm az új kérdést, fel is írom, s miután a korábbi kérdésre adandó válasszal kész leszek, rátérek erre az újra. Fóti Jancsi utólag azt mondta: − Lelassítottad a vitát. Le bizony, mert nem

hagytam hülye gyereket csinálni magamból. Ily módon jutottam el Csepel II­re, a Jézus Szíve templom ifjúsági csoportjába, ahol a plébános Csíkos Feri, egy verbita szerzetes − Halásztelek Feri előtti plébánosa. ’69 de­ cemberében, este 6­tól 8­ig volt a nevezetes esemény. Miért nevezetes? Majd elmondom Ott voltam már félhatkor. De csak nem akart rám kerülni a sor Közben még a villany is kiment, s a második óra utolsó húsz perce maradt nekem. Mit lehet húsz perc alatt csinálni? Mindent, csak azokat nem, amikre készültem. Végül is, amikor a dobogóra kerültem, azt mondtam, hogy egy egyetlen kérdést hoztam magammal. Ezt: Mi a kereszténység lényege, amely minden más vallástól megkülönbözteti? Adtam gondolkodási időt, majd odaálltam krétával a tábla elé, Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 192 hogy feljegyezzem, amiket majd mondanak. Voltak legalább harmincan, s mint később megtudtam: a város, Budapest,

minden részéből. Akkoriban csak a vagányabb papok mertek ilyen ifjúsági hittanokat csinálni. Híre ment annak Aztán jegyeztem a válaszokat Ha ismétlődött a válasz, akkor csak egy vonalat húztam melléje. Leszavazott mindenki Összeszámláltam a szavazatokat. Volt ott minden, ami egy buzgó katolikus húszévesnek az agyától kitellett. Ezután ünnepélyesen áthúztam az egészet, s csak ennyit mondtam: − Nem. A kereszténység lényegi vonása: az erőszak nem alkalmazása Ezután kitört a vihar. Tudatukban ott voltak a keresztes hadjáratok, a lovagrendek, Szent István, Szent László, a magyarság mint a kereszténység védőbástyája, s az összes többi jé­ zustalan smonca. Megvédtem magamat: − Tessék akkor kitörölni az Evangéliumból azt, hogy Szeressétek ellenségeiteket. Meg azt, hogy Legyetek tökéletesek, ahogyan mennyei Atyátok tökéletes, aki napját felkelti jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak. Nem tudom már, hogy

mivel rekesztette be Csíkos Feri az ifjúsági összejövetelt. De mért volt mindez nevezetes? Hát csak azért, mert három ember találkozott itt egymással először az életben: Géczy Gabriella, Vincze Endre és Bulányi György. Majd harminc esztendő múltán megnyerek a Bokornak egy új embert, a Szőlősi Zolit, s megismertetem őt kortársaival, a harmadik nemzedékkel, s akkor ezt mondja nekem: − De hát ez a harmadik nemzedék lényegében egy­két család. Nos, az egy­két család egyike − a Vincze gyerekek voltak. Abból a tízből, akiket idő közben Géczy Gabriella szült Vincze Endrének. Most írhatnék egy kisregény­betétet a nagy regényen belül ezzel a címmel: Bírkózásaim a Vincze családdal. De inkább nem, csak fejezet­ címeket, vázlatpontokat adok. Írják majd meg ők! Hatott rájuk a Csepel II­i találkozás, de nem estek hasra. Megesküdtek már ’70­ben, de fogalmam sincs arról, hogy ki eskette őket Egyet tudok biztosan: nem én.

Gyerekeiket az ország nagymenő papjaikkal kereszteltetik, csak a hatodik gyereknél leszek én a keresztapa. Gabi eljön egy megbeszélt csatárkai talál­ kozóra, késik másfél órát, ejtek erről egy halk szót. A válasz: − Haza is mehetek! Bandi a Karaj ’72­es kötetében tanulmányt ír kiváló kecskeméti piarista diákként és Aranyt idézve: Engem esz a lúg, ha a fejed mosom. Én voltam a kötet szerkesztője, beraktam, igazat adtam neki. Ma is igaz, amit ’72­ben leírt De minden elismerése mellett is, inkább csak a negatívumainkra volt szeme. Nehéz volt integrálni őket Egyszer még kiabáltam is velük: − Hát ki a fenével csináljak én Isten Országát, ha még ti is le akartok húzódni az útfélre? Aztán nagy nehezen mégis csak egyenesbe kerültünk. Gyóntatójuk, lelkivezetőjük már én lettem. Sűrűn születnek ezután a Vincze gyerekek Péter ott üvölt a járókában a ’72­es alsószentiváni A­lelkigyakorlaton. Krisztit már én

eskethetem Anikó­Andi 3­4 évesen sír Sűlyben, az első gyerektáborban, s tehetetlen vagyok; végül is Andi felugrik, lenyomja nekem az esti puszit, s békésen elaludnak. ’77 farsangján házibulit rendeznek, táncolnak, s hogy nekem is legyen táncos párom, kezembe nyomják a két hónapos Orsit. Péter 14 évesen kíváló minőségben csinálja Budaváriban az előadó mennyezet­simítását, s pár év múlva majd csoportvezetője lesz Zsombor unoka­unokaöcsémnek (mert a húgom lányának a fia). Gyémántmisés képemen az oltár előtt bal felől Orsi és Péter felesége, Kati látható − ott lóg a kinagyított kép az ágyam fölött. Harminchat évvel a csepeli találkozás után még mindig beszélő viszonyban vannak velem. Egyet is értünk egymással? Olykor de hát már öregek Bandi betöltötte már a hatvanat. Ezüstlakodalmukra nem hívtak meg Megérik­e az aranyat? Már tizenöt év sincs odáig. Ha tudok, elmegyek − ha hívnak, ha nem Nem is

lesz módjuk már azt előlem eltitkolni De azért nemcsak Vinczéék vannak a világon. Az 1972 évben történt valami nagyon jelentős a Bokor életében. Mi? Az első B­lgy Hát az mi? Olyan lelkigyakorlat, melyen Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 193 csoportvezetők vesznek részt. Milyen van még? Hát A­lgy, melyen olyanok vesznek részt, akik még nem vezetnek csoportot. Alsószentivánon volt, Dombi Feri hatalmas plébániáján, új állomáshelyén. 18­an vettünk rajta részt. Kik? 7 pap 5 öreg, 6 fiatal Hogy mindegyiküknek megvolt­e már a maguk külön csoportja, erre nem esküdnék meg, de a csoport­kezdeményük biztosan megvolt. Nem csinálhattam nekik harmadjára is olyat, amilyen az első kettő volt. A már ’70­ben is lel­ kigyakorlatozó papokon (Bandi, Gyurka, Laci, Feri, Barna,) kívül ott van Havasy Gyuszi és Szegedi Laci is, akik ekkorra már tagjai a Papok I.­nek Az Öregek közül: Teri, Andi, Jóska, Ilus, Lilla. A Fiatalok

közül: Öcsi, Ildi, Imre, Náci, Jenő − és sofőr­jogon Bisztrai Gyuri Gyuri, aki nem tudott részt venni az előző nyári halásztelki lelkigyakorlaton, mert Balatonvilágos helyszín­megjelölés jutott el hozzá Halásztelek helyett, s ’72­ben felháborodva vette tudomásul, hogy nagybátyja, Bisztrai Laci nem akar elmenni Alsószentivánba, ezért ráültette őt motorbiciklijére, s elhozta közénk. Négy napos volt lelkigyakorlat. Az utolsó félnap volt a zárás Maradt a hét félnapra hét elmélkedés és hét előadás. Szétosztottuk a feladatokat, majd mindenkinek jutott valami: előadás vagy elmélkedés. Öntudattal, boldogsággal töltött el − gondolom − mindnyájunkat ez a vezetői seregszemle. Csak az zavart, hogy amikor hazafelé mentünk, Náci kijelentette, hogy a legbutább papot fogja kiválasztani lelkivezetőjéül. Hamarosan megtudtam az okát: Cherchez la femme! Valamelyik nyáron Dombi Feri szólt neki, hogy segítsen már az első

gimnazista Tojzán Erzsinek egy kicsit: nem megy neki a latin. Emberfeletti feladatot bízott ezzel Nácira Magam, kispapi éveim alatt soha meg nem szólítottam egyetlen egyetemi hallgatónő társamat, hogy eljussak a szentelésig. Nem lehet latin tanárkodnunk fehérnépeknél! Abba bele kell halnia a papi hivatásnak, vagy legalább is a nőtlenségnek. Bele is halt, s Náci még ’72­ben és diákonusként búcsút mond a központi szemináriumnak, s hamarosan összeesketem Zsikével. Zsike 16 gyermeket szült cserébe Nácinak, egy egész kisebb fajta szemináriumot (seminarium = faiskola), egy osztályra való gyereket. Egyelőre megközelíthetetlennek látszó csúcsot futottak ezzel a Bokorban. Mikor Zsike Érden bejelentette nekem, hogy várja a tizenkettediket, ünnepélyesen kezet csókoltam neki. Mire Zsike: − Gyurka bácsi, én vagyok a világ legönzőbb asszonya, mert nem bírom ki, hogy ne legyen mindig egy kisbabám! Ferit ’71 őszén helyezik el

Halásztelekről. Helyébe jön egy másik Feri, a Szenderfi Én egyelőre maradok. Itt látom először Ancsát Imre hozza ki őt misére Szenderfi azt mondja, hogy meghívták ebédre, s így én megkínálhatom Imrééket is kettőnk ebédjével: töltött káposztával. De kijön hozzám egy frissen végzett vizesmérnök leány is. A nyáron a Balatonnál ismerkedett meg vele Andi, ahol a szintén vizesmérnök Hampel Karcsi három gyermekét is őrizte, nevelte: Babut, Esztert és Lacit. Lacit meg is pofozta Ez volt a nő, ha kellett a gáton Egy­két hónap telik el csak, s már csoportja, csoportjai vannak. Ez is külön regényt érdemelne. De az elején még nincsen semmi regényes benne, csak ő lesz közelesen a három legközismertebb nő egyike a Bokorban: Andi, Ildi, Margit. Egyébként szívbeteg Le is tol Gresz Pista, amiért működtetem őt, inkább tolókocsit kellene szereznem neki. Az első találkozás óta eltelt jó 34 év, s még mindig tolókocsi nélkül

él. Ezen az őszön barátkozom össze a helybeli, halásztelki Ferenczi Andrissal és Piroskával, Kovács Árpival és Gyöngyivel, és a szentmiklósi Aczél Gézával és Mártival, s még sokakkal, akiknek legtöbbje eltűnt számomra az idő sűllyesztőjében, már a nevükre sem emlékszem, de az említettek így vagy úgy mind megmaradtak életemben, azaz a Bokor életében. A felsoroltakból Gyöngyi egyszer akkor jön hozzám Mátyásföldre, amikor anyám húga, Lili néni is ott van. a fiatalos külsejű nagymama megkérdezi Gyöngyitől: − Hanyadikos vagy? − Három gyerek anyukája vagyok − mondja nagyon kedvesen. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 194 XXIV. Városmajor, 2005. november 22 H ISZEKEGY ÉS RADIKALITÁS Már rég nem vallomás ez, amit írok éltemről, hanem Bokor­történet. Kettő ez a kettő? Aligha. Mérsékelnem kell azért magam A csoportok történetét majd megírja más, aki akarja, de a második hullám kezdete még

egészen személyes történetem. Az alsószentiváni B­lgy­ot követi egy A­lgy. Ott van rajta Géczy Gabriella, s míg mi szentülünk, Péter üvölt a kertben a járókában. Ott van Teri húga, Ducus Debrecenből, s Szabó Edit meg két fia ugyancsak Debrecenből. S ott van a fehérvári Bohn Pisti is, aki előző nyáron nem jött el a há­ romkötelékes lgy­ra Halásztelekre, minek következtében Dombi Feri megüzente neki, egykor fehérvári hittanosának, hogy a kutyáját sem bízná rá. Lassan járj, tovább érsz! Pisti ma is megvan még, amikor már sokan nincsenek, vagy alig vannak. Pisti akkor a Központi szemináriumnak harmadéves növendéke, s a lgy­on feltesz egy kérdést: − Csak azt mondjátok meg, hogy mi szükség van itt ránk? Pistit papnak nevelik a Központi Szemináriumban, ahol azt tanulja, hogy a laikusok majd az ő hívei lesznek. A lgy­on meg részt vesz húsz laikus, s egyáltalában nem a híveiként viselkednek. Úgy gondolják, hogy

Jézus meghívottai, akárcsak a teológusok, a papnak ké­ szülők. Választottak és nem hivatalosok ők, olyan apostoli öntudatuk van, hogy a Központi Szeminárium elöljárói is megnyalhatnák tőlük a szája szélét. Érzem, hogy sok minden fordul e fiú lelkében a válaszon, s mondom: − 1848­ban csak a nemesség alkotta a magyar nemzetet. S ez a nemesség kitágította az alkotmány sáncait − kilenc millió jobbágy számára. Ez történik itt most A papok munkatársakat kapnak. Belőlük szervezik meg a maguk jézusi kisközösségét, s a pap megtízszerezi a maga energiáit. Jézus maga sem volt pap Laikus volt, s laikusként hívta a Tizenkettőt Isten Országa építésére. Mert ez az Ország mindenkié Papoké és nem­papoké Pisti megnyugszik, s azóta eltelt már több mint harminc esztendő, s a maga nyugodt módján gyűjti Istennek népét Törökbálint plébánosaként. A következő évben már B­lgyon vesz részt Cserhátszentivánban. Ő az egyik

reggelen a mise előtti énekes­zsoltáros áhítat felelőse Amikor elkezdené énekét, hajtják az ablakunk alatt a csordát kifelé, s egy tehén elbődül. Mire Pisti: − A hangot majd én adom meg. Azt hiszem, még ’71­ben vagy ’72­ben írom a Lelkipásztori Marketing c. munkámat Kevesen tudják akkor még az országban, hogy mi fán terem a marketing. Magam is csak onnan tudom, hogy az IBUSZ megrendeli egy erről szóló amerikai füzet fordítását a Fordító Irodánál, s az nekem adja ki a munkát. Megtudom belőle, hogy a korszerű vállalatvezetés nem nélkülözheti a piackutatást, az üzemelemzést és a marketinget. Alkalmazom a gazdasági irányítás eme nélkülözhetetlen eljárásait a lelkipásztorkodás területén. A piackutatás célja megállapítani, van­e kereslet a vállalat termékei­szolgáltatásai iránt. Ezt alkalmazva a magyar katolikus egyház valóságára, két egyházközséget van módom felmérni. Egy nagyon jólmenőt, a pécelit,

és egy átlagost, a szigetszentmiklósit Pécelen 10 % jár vasárnaponként templomba, Miklóson 3,2 %. A 20 és 40 év közötti férfiak 3 százaléka jár Pécelen, és 1,5 százaléka Miklóson templomba. A legnépesebb csoport Pécelen a 60 év feletti nőké (21,7%), Miklóson a 6­14 éves fiúké (6,6 %). Konklúzió: főleg idős asszonyok és kicsi gyerekek igénylik szolgáltatásainkat. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 195 Üzemelemzés: egyházunkban szolgáltatás nyújtásával kizárólag a pap foglalkozik. Húsz jó tapasztalatokkal rendelkező civil személy becsléseinek átlaga alapján felmérem a pap időfelhasználását. Az egyes kategóriák utáni szám mutatja, hogy a feltételezett havi 200 munkaóra hány százalékát fordítja egy pap az általam fontosnak gondolt feladatokra: Templomi munka (38) Gyerekek (13) Közösségi önképzés (4) Magányos önképzés (6) Adminisztráció (21) Hagyományos kapcsolatok (14) Apostolnevelés

(2) Utánamenés a hívőknek (2) Konklúzió: e történelmileg kialakult feladatkör ellátása semmi mást nem szolgál, csak a ránk bízott ügy biztos és nem is olyan nagyon lassú teljes tönkremenését. A marketingnek a legegyszerűbb meghatározása: a vállalatvezetés filozófiája, azaz egybelátása mindazoknak a kérdéseknek, amelyeknek szerepük van a vállalat sikerében. Azaz: mit akarok eladni és kinek? És így tovább Hát mi Jézus evangéliumát szerettük volna eladni. Ezt az írásomat megjelenteti majd magyarul és németül a bécsi Magyar Lelkipásztori Központ. Rá pár évre a Magyar Püspöki Kar körlevelet ad ki ellene: le akarja szakítani a füzet a híveket a püspökökről. Érv: meg sem említi a füzet a püspököket S ’81­ben megvizsgálja majd a római Klérus Kongregáció is, s megállapítja róla, hogy semmiben sem sérti a katolikus hitet. De mindezt akkor még nem tudjuk, amikor megmagyarázzuk Pistinek, hogy a holtbiztos

metódus: majd papként szedje össze ő is a maga tizenkettőjét, s az összeszedettek is a magukét és így tovább. Így fordítjuk majd meg holnapra az egész világot a kisközössé­ gekkel. Ezen a nyáron azonban mindebben még csak annyit lépünk előre, hogy van már kis­ közösségi nyaralás is. Káptalanfüreden, Metzger Éviék nyaralójában A résztvevőkből az öregek között Andi és Éva nevére emlékszem, Terin és Iluson kívül. De ott vannak a fiatalok: Jenő, Imre Ancsával, Ildi. Fürdünk a Balatonban, s kirándulunk Tihanyba s az alsóörsi Villa Balatonicá ba is, amely a Piaristák nyaralója. Talán az előző évben nyaraltam én is ott, és mutattam meg Előd Pistának, rendünk dogmatika­tanárának a KIO első két kötetét. Azt mondta rá, hogy érdekes. Bemegyünk a kápolnába, s elénekeljük Bárdos Magnifcatját is És hamisan. Kiszúrja ezt egy ott nyaraló kispap, a Totya Piarista kiadásban ő olyan lesz, mint a Bohn Pisti. Máig is

áll a maga lábán, s a Bokor lábán is Ezen a nyaraláson halljuk először Anditól: − Megkötöm magamat Isten kötelével − a tavalyi háromkötelékes lgy visszhangjaként. Még nem tudjuk, hogy Bokorhimnusz lesz belőle, sőt még azt sem tudjuk, hogy Bokor vagyunk. Andi megy kórházba, mi pedig elkészítjük ’72 karácsonyára a Karajt, immár két kötetben, s több mint 200 oldalon. Az első kötet elején a Bokorhimnusz kottája és szövege, a második kötetet meg Czakó Imrének ajánljuk. Ki volt ő? A Bokor második vértanúja Sándor Pistát felakasztották ’53­ban, Imrét petrencerúddal nyársalták fel ’72 januárjában. Az egri egyházmegye fiatal, csak két éve szentelt papja, aki szentelése után bekerült a Papok I.­be, magévá tette eszméinket, s azonnal össze lehetett ismertetni őt debreceni első nemzedékünk maradványainak egy részével: Teri húgával, Ducussal és Balog Béla fiával, Lacival is. Egyeki káplánként került

hozzánk, de használhatatlan volt. Miért? Mert magáévá tette azt az eszménket is, hogy Jézus a hívők megkeresztelésére buzdította tanítványait, az újszülöttek pedig nem tudnak hinni. Meg kell várni, amíg hinni tudnak Az egyeki plébános káplánjának, Imrének meg az volt a dolga, hogy megkeresztelje azokat az újszülötteket, akiket pedig a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 196 káplán atya nem volt hajlandó megkeresztelni. Önálló lelkésszé tette tehát őt a szatmári részeken püspöke: magyarázza meg ő a híveknek, hogy miért nem kereszteli meg csecsemőiket. Motorbiciklijén pedig járta az északkeleti országrészben az általa létrehívott kisközösségeket. Esténként tudott találkozni velük, s a késő éjszakában hajtott haza plébániája felé. Egy kivilágítatlan szekér petrencerúdjába futott bele Rendőrségi hír nem volt Bírósági tárgyalás nem volt, csak értesítették a családot a

szerencsétlenségről. Úgy gondoljuk, hogy nem ok nélkül ment a szekér kivilágítás nélkül 1972. január 28­án Azért, hogy felnyársalja Imrét. A kötet ajánlása pedig ez volt: − Ez az év vitte el. Nem volna jó, ha elfelednők Szavát már nem halljuk Helyette szóljon testvéreinek egy kis csoportja. Legyen ez ajándék Imrének, a mi kinyújtott kezünk feléje, hogy ő se feledjen minket hogy a maga új és teljes világosságát beletükrözze lelkünkbe. A kötet végén pedig olvasható a Fatimai Hiszekegy. ’72 elején írtam, amikor bújtak már a hóvirágok a hó alól a laposban, ahova néztek ablakaim az alsószentiváni plébánián. Hogy kerültem oda? Elmentem három napos magán lgy­ra. 72 órán keresztül nem nyitottam ki a számat. De táskaírógépemet magammal vittam, s a végén ez szakadt ki a lelkemből: Hiszek az egy Istenben. Hiszem, hogy nem volt soha kezdete, és nem lesz soha vége Hiszem, hogy időtlenül létezik. Hiszem, hogy

láthatatlanul és tapasztalhatatlanul létezik, és hogy nem olyan, mint a látható és tapasztalható világ. Hiszem, hogy nincsen létrehozó oka, mert időtlenül és anyagtalanul önmagától létezik, Ö az önmagában való Élet. És Tőle van minden, ami van. Élettelen és élő, és minden Tőle kapta a létezést Ö a teremtő oka mindennek, ami van. Hiszem: hogy az Isten − szeretet. Hiszem, hogy az Ő senkitől sem kapott, időtlenül birtokolt élete − a szeretet élete. Hiszem, hogy az Ö élete a szeretet közösségi, családi élete Hiszem, hogy az Isten időtlenül odaadja teljes önmagát. Hiszem, hogy aki odaadja önmagát, az, az Atya. Hiszem, hogy akinek odaadja önmagát, az a Fiú Hiszem, hogy az, akit az Atya odaad a Fiúnak − az a Lélek. Hiszem, hogy a mindent odaadás nem áll meg a Fiúnál Hiszem, hogy az Atyától a Lelken keresztül, s ezzel a Lélekkel megajándékozott Fiú visszaadja teljes önmagát az Atyának. Hiszem, hogy a Fiúévá lett

Lélek eközben visszaáramlik az Atyához Hiszem, hogy ebben az időtlen és szünetet nem ismerő áramlásban áll fenn az Isten szentháromságos élete. Hiszem, hogy ebben a szeretetkörforgásban kielégül az Isten adásigénye és kapásigénye is. Hiszem, hogy az Istennek ennek következtében nem hiányzik semmi. Hiszem, hogy így birtokolja az oszthatatlan létteljességet, az isteni mindent. Hiszem, hogy ebben a mindent adó közösségben az Isten mértéket nem ismerően boldog. Hiszem, hogy nem hajthatja Őt semmi kényszer. Hiszem, hogy tökéletesen szabadon adja oda magát teljesen és mindenestől Hiszem, hogy mindennek semmi más oka nincsen, csak Ő, tehát csak az, hogy Ő ilyen. Csak az, hogy Ő maga a Szeretet. Hiszem, hogy nincs emberi szó, amely teljesebben tudná kifejezni, hogy mi Ő: a szeretet az Isten, és az Isten − Szeretet. Hiszem, hogy szeretetből hívta létre a nemlétből az embert, az emberiséget. Semmi másért nem teremtett meg bennünket,

csak azért, hogy részesítsen a maga szeretetéletében, annak boldogságában. Mégpedig azon a minden emberi elképzelést meghaladó fokon, amely mértékben a teremtmény számára az egyáltalán lehetséges. Isten nekünk is mindent kíván adni, s a teremtmény annyit kaphat meg az Istentől, amennyinek a felvevésére a teremtményi lét egyáltalán képes. Hiszem, hogy a maga képére és hasonlatosságára teremtett meg minket. Szabadoknak teremtett meg bennünket azzal a lehetőséggel, hogy választhatjuk, és elutasíthatjuk Őt: választhatjuk a szeretetet, és el is utasíthatjuk. Hiszem, hogy csak azért teremtett meg ben­ nünket a bűnválasztás lehetőségével, mert különben nem tudnók választani Őt, a Szeretetet, hiszen szabadság nélkül nincsen szeretet. Hiszem, hogy belénk lehelte a maga Lelkét, s ez a Lélek a lelkiismeretünkön keresztül meg nem szűnően szólít, hív bennünket a szeretetre, amíg csak el nem hallgattatjuk szavát. Vagy

bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 197 Hiszem, hogy a földi lét minden szenvedése, a betegség, az ínség, a természet és az emberek felől jövő megpróbáltatások, mind csak arra vannak, hogy akármilyen nehéz sorsunkban is bizonyságot tegyünk: csak a szeretet életútját választjuk. Hiszem, hogy állhatatosságunkat Isten gazdagon jutalmazza. Hiszem, hogy az Atya elküldte hozzánk a Fiát. Hiszem, hogy a Fiú testet öltött és közöttünk élt. Hiszem, hogy azért jött el, hogy az ember számára hallható emberi nyelven elmagyarázza nekünk, hogy az Isten szeretet, és éppen ezért az embernek a szeretetre kell rátennie életét. Hiszem, hogy megmagyarázni jött nekünk, hogy az Istenhez, a szeretethez akármi áron is hűségeseknek kell maradnunk. Hiszem, hogy meghalt értünk, hogy a hűség feledhetetlen példáját mutassa nekünk. Hiszem, hogy a szeretetre tanítva és elénk élve azt, hathatós erővel megújította bennünk az Isten

életét. Hiszem, hogy Jézus benne van azokban, akik szeretik őt Hiszem, hogy benne vannak mindazok, akik, szeretik őt. Hiszem, hogy Jézus és az ember egymásban levése erőt ad az embernek a szeretetre. Hiszem, hogy Jézus a halottak közül harmadnapon feltámadt. Hiszem, mert a tanítványok látták Őt, s negyven napon keresztül továbbtanította őket az Isten Országa, a szeretet életének a titkaira. Hiszem, hogy negyven nap multával visszament Atyjához, ahonnan jött Hiszem, hogy időtlen isteni élete nem szenvedett változást. Hiszem, hogy Szentháromsági élete hiánytalan volt az alatt a harminc­egynéhány esztendő alatt is, amíg a Szűztől szült testben itt, közöttünk élt. Hiszek a Szűzanyában, akinek osztályrészül jutott az elképzelhető legnagyobb emberi méltóság: a megtestesülésre magát elszánó Fiú édesanyja lehetett. Hiszek abban a talán ti­ zenharmadik évében járó názáreti lányban, aki vállalta a világ szemében a

legnagyobb csúfságot, a leányanyaságot is, de ezen az áron is igent mondott az Isten hívására. Hiszek ebben a leányban, aki, egészen rábízta magát az Istenre. Hiszek abban, hogy a feltámadás kétségtelenre bizonyította Jézus minden szavát. Ezért hiszek abban, hogy a hit annyit jelent, hogy igaznak tartom Jézus minden szavát. Hiszek ab­ ban, hogy hinni annyit is jelent, hogy hűségesen odarendezem életem a jézusi tanításhoz, a szeretethez. Hiszek Jézus szavának, s ezért hiszem, hogy életem egyetlen feladata, hogy visszaszeressem az engem Önmagát odaadva, Golgota­áron is megszerető Istent. Hiszek abban, hogy szeretnem kell az Istent. Átölelve őt minden képességemmel Nem úgy, mint tikkasztó nyárban a patak hűs vizét, nem úgy, mint amikor az ember átöleli szerelmesét. Nem a hús és vér képességeivel, de azzal a maradéktalan értelmi­akarati­érzelmi hűséggel, amely barátot baráthoz fűz. Hiszem, hogy Jézus barátjának akar

engem, és hiszem, hogy nincs különb élethivatásom, minthogy egész életemmel igent mondjak erre a hívásra, és barátja legyek annak az Istennek, aki magamhoz hasonló emberként élt közöttünk, hogy megkönnyítse számomra e felkínált barátság elfogadását és teljesítését. Hiszem, hogy csak akkor lehetek Jézus barátja, csak akkor szerethetem vissza az Istent, ha igyekszem Hozzá hasonlítani. Mindenekelőtt abban, hogy Ő mindenkit, minden embert szeret Hiszem, hogy minden embert szeretnem kell. Hiszem, hogy nem tekinthetek senkit sem ellenségemnek. Hiszem, hogy nem lehet számomra egyetlen ember sem közömbös Hiszem, hogy minden embert felebarátomnak kell tekintenem, az ellenségemet is. Hiszem, hogy nincs más hivatásom, minthogy minden embert, akivel csak találkozom testvéremmé tegyek − a szeretetben. Hiszem, hogy aki szeret, az ad. Hiszem, hogy élethivatásom az adás Életemben minden egyéb csak foglalkozás lehet, de a hivatásom: az adás. Azt

kell adnom, amim van: jó szót, mosolyt, pénzt, időt. Mindazt, amit munkával­szeretettel megszereztem Hiszem, hogy adnom kell annak, aki kér. Hiszem, hogy adnom kell annak, akit testi vagy lelki ínségben találok: kéretlenül is. Hiszem, hogy adásaimnak nincs felső határa Hiszem, hogy az adásban nincs elég, csak még tovább. Hiszem, hogy mindentadásra teremtett meg az Isten, aki Maga a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 198 Mindentadás. Hiszem, hogy szegénnyé kell tennem magam felebarátaimért, hogy testvérüknek tekinthessenek. Hiszem, hogy azt is szeretnem kell, aki bánt. Hiszem, hogy nem szeretem azt, akit visszabántok. Hiszem, hogy ki kell törölnöm szótáramból ezt a szót: jog Hiszem, hogy nem az a hivatásom, hogy megbüntessem a bűnösöket. Sem a rám támadókat, sem a másokra támadókat. Hiszem, hogy a bántásokat csak a mindent eltűréssel lehet kevesbíteni az emberiség életében. Hiszem, hogy a Golgota vállalásával

is példát adott nekem Jézus Hi­ szem, hogy vállalnom kell a magamat meg nem védés következményét: az üldözöttséget is. Hiszem, hogy aki szeret, az szolgál. Hiszem, hogy nekem is vissza kell utasítanom a pusztai Kísértőt. Hiszem, hogy nekem is el kell menekülnöm azok elől, akik "királlyá" akarnak tenni engem. Hiszem, hogy nekem is közembernek kell lennem, mint a názáreti Ácsnak, mint fizetés nélküli Vándortanítónak. Hiszem, hogy csak akkor tudok szolgálni, ha nem uralkodom Hiszem, hogy akkor tudok csak adni és sohasem venni, ha kisember vagyok. Hiszem, hogy akkor tudok csak simogatni, és sohasem ütni, ha a társadalom kicsinyei között vagyok. Hiszem, hogy Isten csak akkor tud barátjává választani, ha olyan kicsiny vagyok, mint ama názáreti ismeretlen falusi kislány. Hiszem, hogy vállalnom kell a jézusi szolgálat feltételét: a társadalmi kicsinységet és az alulérvényesülést. Hiszem, hogy, akit nekem az Isten

élettársul rendelt, mindenki előtt kell szeretnem. Hiszem, hogy csak olyat rendelt nekem, aki velem együtt akarja járni a jézusi szeretet útját. Hiszem, hogy az Istent ölelem át, amikor őt ölelem. Hiszem, hogy kettőnk szeretetkapcsolatát a maga szentháromságos szeretetélete boldogító földi másának akarta számomra. Hiszem, hogy a gyermek, a népes család életbe hívása és Istennek nevelése az én első és legalapvetőbb feladatom élethivatásomnak, a szeretetnek a gyakorlásában − elválaszthatatlanul egy ez a család a hitvesi szeretettel. Csak így lehet kedves az Istennek az ölelés: csak ha termékeny a szeretet. Hiszem, hogy az Isten munkára teremtette az embert. Hiszem, hogy nekem is el kell vé­ geznem a magamét annak érdekében, hogy megtermelődjék, és szolgáltatódjék az, amire embertársaimnak, magamnak is szükségünk van. Hiszem, hogy a családi életet is, munkát és munkahelyet is fel kell használnom arra, hogy növekedjék

Jézus vetése. Hiszem, hogy az a hivatásom, hogy megszülessék a földön Isten Országa. Hiszem, hogy a Jézus szeretetében egybe kell kapcsolódnia minden osztálynak és nemzetnek. Hiszem, hogy el kell tűnnie mindannak, ami akadályozza hogy az emberek testvérek lehessenek. Hiszem, hogy építeni kell a Szeretet Országát Hiszem, hogy az emberi élet mindent egybefoglaló hivatása: elvezetni mindenkit Krisztushoz. Hiszem, hogy túl a családon és munkán − ez az én felelősségem is. Hiszek a Lélekben, aki vezeti Jézus itt hagyott művét, az Egyházat. Hiszek az Egyházban, amelynek Krisztushoz kell vezetnie az emberiséget. Hiszek a Sziklában, aki Krisztus akaratából az idők végezetéig rendező személye annak, hogy megújuljon a Föld színe. Hiszek a szentségekben. Hiszek a keresztségben és a bérmálásban, amely újra és újra lepecsételi a hívőt, a Krisztus útján járni akarót Isten számára. Hiszek a bűnbánat szentségében, mert az Isten

minden bűnbánónak megbocsát, és mert emberi szóval is hallani akarom testvérem ajkáról az isteni megbocsátás szavát. Hiszek az Oltáriszentségben, amely táplálja bennem a szeretetet, a bennem levő krisztusi életet. Hiszem, hogy a házasság és az egyházrend szentsége erőt ad, hogy abban, amit választottam, végig kitartsak. Hiszem, hogy a nagybetegek szentsége megerősít földi életutam utolsó órájában. Hiszek a békében, amelyet Isten mindig megad azoknak, akik az Ő útján járnak. Hiszek Jézus békéjében, amely el nem hagyja az embert kísértésben, betegségben, börtönben, sőt a Krisztusért vállalt halál előtti órában sem. Hiszek Jézus ügyének történelmi diadalában, hogy valósulni fog a történelmi jövőben az, amit megígért: vetése növekedni fog, kovásza megkeleszti ezt a világot, a mustármag fává nő és lombot ereszt, és nem lesz lobogó, amely Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 199 magasabban

szállna a jézusinál. Hiszek a történelmi diadal ma is tapasztalható jelében: hogy százannyi testvérem és nővérem lehet, ha le tudok mondani a csak magamra gondolásról, ha másokért akarok élni. És hiszek az imádságban, amely erőt ad a szeretetre, és megnöveli karom erejét. Hiszek az imádságban, amely elér oda is, ahová nem tudok eljutni. Mindazokhoz, akiket szeretek, s akikért megteszem, vagy megtenném, ha tehetném, mindazt, ami a szeretetemből telik. Hiszek az imádságban, amely a szeretet láthatatlan sugárzásával egyetlen fényerőtérré teszi a világot, amelynek világosságában Jézus felé találhatnak, akik még a sötétben bolyonganak. És hiszek a találkozásban. Abban a találkozásban, amelyért Isten a világot teremtette, amelyért a Fiú eljött közénk, amelyért a Lélek lakást vett bennünk és vezeti Isten népét, az Egyházat. Hiszek a találkozásban az örök lakóhelyen A találkozásban az Örök Szeretettel, amikor is

megmutatja majd magát nekem úgy, ahogy van. Hiszek az örök Lakomában, amelyen a Fiú a lakoma, és a Fiú a felszolgáló. Hiszek a kielégülésben, az emberi szív nyugtalanságának megszűntében, a boldog beteljesülésben. Hiszek a találkozásban az első és utolsó emberrel, mindazokkal, akik nem zárták el magukat a hívástól, akik a múltban, jelenben és jövőben járják az utat, amelyet a Lélek sugall, s amelyet a Fiú elibénk élt. Hiszek a Szeretet erejében, hiszek a Szeretet diadalában. Hiszek a boldogságban, amelyet egyedül a Szeretet adhat az embernek ebben, és az eljövendő világban. Ámen ’70 őszén eltemettük apámat. ’68 karácsonyán már újra Mátyásföldön élek, s láthattam leépülését: agyi zavarai támadtak. Be kellett szállítanunk az idegklinikára, ahol debreceni tanítványom, Antal Jancsi vette gondos kezelés alá. Utolsó hónapjaiban sokat volt anyámmal együtt Szolnokon Lívia húgomnál, aki nagy szeretetével

amennyire csak tudta, igyekezett gond nélkülivé tenni életüket, s Livi orvosának is rajta volt szeme apámon. Telefont kapok Livitől: menjek le Szolnokra, mert apánk állapota válságosra fordult: inkább csak órái, mint napjai vannak hátra. Vonatra ülök Apám ágyban fekszik Körülötte anyám, Kamilla nővérem és Livi. Apám Oltáriszentséget kíván papfiától Elmegyek a szegényházi plébániára, melyen a régi harcostárs, Himfy Feri a gazda. Viszem apámnak, akit kért, s megáldozik, majd fekszik nyugodtan tovább. Anyám megpróbál tejet belediktálni Határozott hangon, s a régi eréllyel utasítja vissza: − Nem kérem! Egyszer csak felugrik. Mit csinál? Kimegy vécére, majd visszafekszik Mi pedig te­ hetetlenül figyeljük. Kamilla egészségügyi dolgozó, ő figyel fel valamire, majd megállapítja, hogy nincsen pupillareflex. Azt, hogy csendesen és észrevétlenül beállt a halál Anyám egyszerűen összecsuklik, úgy vesszük fel a

földről. Magam pedig elmondom velük együtt az egyház haldoklókat búcsúztató imáját, a hivatalos szertartást. Laci öcsém kultúrház­igazgató, a felesége pedig táncdalénekesnő, aki megmutatja a kis Kabosnak a particédulát: − Te, Zsuzsa, ez valami nagyon szép! Szomorúan a nagy veszteség miatt s ugyanakkor az örökéletbe vetett biztos reménységgel tudatjuk, hogy a hűséges férj és gyermekeinek élő édesapa október 22­én este hat órakor életének 78. és boldog házasságának 55 évében az Úr Jézussal és a szentkenettel megerősítve, szerettei körében csendesen elhunyt. Testét október 30­án délután 3 órakor a rákoskeresztúri temetőben szenteljük be, és helyezzük nyugalomra a római katolikus egyház szertartásaival, míg majd feltámasztja az Úr az utolsó napon. A szentmise áldozatot a mátyásföldi templomban okt. 31­én reggel félkilenc órakor mutatjuk be érte, hogy miha­ marabb magához fogadja őt az Isten, akinek

hűségesen szolgálni élete legfőbb törekvése volt. S az egésznek mottója: Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mivel szeretjük testvéreinket (1Jn 3,17). Albert Pista, a piarista tartományfőnök temette, nagyon szép beszédet mondott, csaknem olyan szépet, mint a piarista kápolnában az ezüstmisémen három évvel korábban. Nagyon Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 200 sokan voltunk. Családtagok, munkatársak, De a gyászoló közönség majd fele már a Bokorból kerül ki. Odajönnek hozzám, és mondják: − Mi megmaradtunk Neked! Családilag is nagyon szép évek következnek rám. Apám nem találta helyét nyugdíjba menése után. Nem tudott beállni a háztartásba, panaszkodott is anyámra nekem: − Anyád már reggel óta hatodszor jön be a konyhából azzal, hogy annyit fiam, azért megtehetnél Anyám négy évvel volt fiatalabb apámnál, s váltig mondta, amikor apám nyugdíjba ment, hogy ő is De apám soha egy

szöget nem vert be a falba. Fiatal korában rádiót épített, majd áttért a fotózásra, és franciául tanult, meg teológiailag képezte magát, de ház körüli munkát sohasem végzett. Nyugdíjas korára meg programtalanná vált Én meg börtön, bujdosás, újabb börtön meg tíz évi tempózás után nagyon megügyesedtem, s értettem csaknem minden ház körüli dologhoz. Apám hagyományát az öcséim vitték tovább Imrének második feleségétől hallom egyszer, mikor náluk vagyok: − Ez a kilincs már három napja le van törve − Lakatoshoz kellett volna feleségül menned − válaszolta rá öcsém. Anyám és köztem az elkövetkező esztendőkben árnyéka sincs semmiféle feszültségnek. Szinte­szinte megifjodik, és boldogan szolgálja fiát és a Bokrot, mely lelkivezetés, csoporttalálkozás okán egyre sűrűbben keresi fel Mátyásföldön az Emma utcát. Egy al­ kalommal boldogan vallja meg nekem: − Életem legszebb évei ezek Egy alkalommal

gyónik is fiánál. Az ő legnagyobb bűnét Azt, hogy elment Marcsuka húgom esküvőjére a Lenin­kápolnába , ahogyan apám az állami házasságkötő termet nevezte. Lajos, húgom férje, elvált ember volt, s csak ott lehetett az esküvőjük. Apám nem ment el, magam sem. Anyám meg elment, s ez volt a bűne, amit meggyónt: − Tudod, a szívem szakadt volna meg, ha Marcsukával ezt megteszem Megérettem, s feloldoztam őt. A szeretet vitte rá, hogy szembekerült férjével s fiával Livit azért nem tudtam kiütni a nyeregből. Állandóan hívta anyámat Szolnokra, s ment, amikor tehette, pár napra, de előre gondoskodva Gyurikájáról. Ez történt ’72 előtt is, a karácsony előtti napokban. Nem Csatárkán van már a Bokor karácsonya, hanem Mátyásföldön Enyém az egész ház. Beférünk sokan Kiosztjuk a közös ajándékot, a két kötetet: Testvérektől ajándék Testvéreknek. S mindenkinek írok valami szívhez szólót egy míves képeslapra Amikor

együtt van már az egész társaság, eszembe jut, hogy nem írtam még valakiknek. Leülök, s írni kezdek. Ancsa megszólal: − Maradjatok csendben, hogy szépet tudjon hazudni nekünk Nem kellett csendben maradniok. Folyt belőlem a szép, mint víz a csapból, mert tele voltam boldogággal, hogy népem van újra, és növekvő népem. Hadd írjam ide a ’72 évi karácsonyi elmélkedésemet. Akinek az volt a rendeltetése, hogy bizonyságot tegyen a világ Világosságáról, Machaira várának börtönébe került; majd szép leány szép táncáért fejét külön egy tálra tették. Sikertelen volt az élete. Akit meghirdetett, aki mint a világ Világossága a világba jött, a Golgotán végezte. Sikertelen volt az ö élete is Foucauld atyáról, életének utolsó nagy szakaszában, nagyobbára már a barátai is elfelejtkeztek, s nagyon jelentéktelen esemény volt a századforduló eseményei között, hogy egy berber támadás során az ő élete is áldozatul

esett. Az Isten Országát építő emberek élete rendre sikertelen élet. Szabályszerű ez Senkinek sem sikerül a mi Urunk Jézus Krisztusnál ügyesebbnek lennie. Aki azt csinálja, amit Ő csinált, az − rövid távon − egyértelműen sikertelen életet él. Az Országot építő életek azonban hosszú távon rendre sikerült életeknek bizonyulnak. Nagypénteket feltámadás követ Keresztelő Szent János gyalázatos végét az idők végéig terjedően világelismertség követi: − Nem szült nálánál Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 201 nagyobbat anya. A szerzetesség általános válsága idején Foucauld atya kistestvérei és kisnővérei nincsenek válságban, behálózzák az egész világot, terjednek A rövid távú sikertelenség persze még nem biztosítéka a hosszú távú sikernek, hiszen sok okon lehet egy élet rövid távon sikertelen. Csak a jézusi értelemben vett Országot­építő élet sikertelensége biztosítja a hosszú

távú sikert. Aki belenéz tehát Jézus szemébe, s szóba áll azzal, hogy rövid távon sikertelen lesz az élete, de semmiképpen sem tud szóba állni azzal, hogy hosszú távon is sikertelen legyen az. Semmiképpen sem, mert hosszú távon azt akarja, hogy nyomos legyen az élete itt, e földi téreken, hogy a sikertelenség életáldozata gyümölcsöt teremjen, és szebb, Istennek tetszőbb és Istent inkább akaró legyen az a világ, amely majd lesz akkor, amikor ő már nem lesz ebben a világban. Ilyen módon az Országot építő emberek számára nem közömbös a kérdés, hogy mik a feltételei annak hogy az életünk hosszú távon sikeres élet legyen. Régtől fogva megszoktuk, hogy a döntő fontosságú kérdéseket mindig Jézussal akarjuk megválaszoltatni. Most is az Ő életművét akarjuk vallatóra venni, amikor keressük annak feltételeit, hogy életünk hosszú távon sikeres legyen, hogy nyomos legyen a pályán, az a sikertelen pálya, amit itt a

földön bejárunk. Elmélkedéseim során, Testvéreim, azt a választ kaptam Tőle, hogy az Ő életében volt három radikalitás, azaz gyökerekhez nyúlás, a dolgokat gyökerében megragadás: a csele­ kedetek radikalitása, a tanítás radikalitása, s a következmények levonásának a radikalitása; azzal a hozzátevéssel, hogy ez a sorrend nem mindegy. Jézus első radikalitása a cselekedetek radikalitása. Sokszor észrevettük már, hogy nagyon is más a jézusi értelmező szótártól kapható információ, mint a Tudományos Akadémiánál gyártott értelmező szótárak információja. A „ cselekedetek radikalitása" ­ ezen a birtokos kapcsolaton az evilági értelmező szótár valami olyasmit ért, hogy „ valakivel szemben radikális vagyok". A jézusi szótárban más van A „ cselekedetek radikalitása" a jézusi szótárban az önmagammal szemben érvényesített radikalitást jelenti. Aligha van ennek a radikalitásnak világosabb jele,

mint a betlehemi éjszaka. Biztosan tudhatjuk, hogy a legelső keresztény nemzedék is elámult ettől a radikalitástól. A Filippi­levél megőrzött egy biztosan a legelső évtizedekben készült keresztény himnuszt, s benne e tételt: az Isten „ kiüresítette önmagát". „ Kiüresítette" ­ ezzel a szóval feledkeztek rá legősibb őseink Jézusnak erre az első számú radikalitására. Bár Isten volt, mégsem ragaszkodott ahhoz, hogy egyenlő az Istennel, hanem kiüresítette önmagát, levetette az Isten alakját, fölvette a szolga alakját; s emberként istállót, jászolt, szalmát, marha­meleget választott világba beköszöntésének körülményeinek. A kicsiségnek, a szegénységnek − a jézusi életalakítás és tanítás e két, a későbbiek során mindenütt feltűnő vonásának a jegyében, amelyek kísérik a világtörténelem legnagyobb eseményeinek, az Isten emberré levésének − pillanatát, aminők a csillag, az angyal éneke,

mit sem változtatnak ennek a beköszöntésnek halk szavú és rejtett jellegén. Igaz, csillag tűnik fel az égen; de ezt a csillagot összesen három ember veszi észre a sok száz és százmillió emberből. Angyal éneke hangzik a légből, de ezt csak egypár betlehemi pásztor hallja meg E teofániás jelzések is alkalmazkodtak az Isten hozzánk jövésének szerény stílusához; úgyhogy semmiféle „ legenda­képződés" sem tudta megtörni a beköszöntésnek ezt az abszolút halk, abszolút szerény, abszolút kicsiny és abszolút szegény jellegét. A második radikalitás ­ a „ tanítás radikalitása". A pusztában megelmélkedte, hogy minden józan számítás szerint nem is lehet más következménye a választandó útnak, mint ami lesz, de ő akkor is azon fog járni. Megelmélkedte a pusztában, hogy akármi is az, amire füle volna a választott népnek, ő csak azt mondja el Izraelnek, amit rábíztak, amire küldetést kapott. Pontosan egy az

egyben azt mondja el, ami megfelel a betlehemi beköszöntés és a názáreti folytatás stílusának. Az ismeretlenség és a szegénység folytatásának Olyan töké­ letesen sikerült ezt a betlehemi istállós és jászolos kezdetet folytatni, hogy amikor három­négy évtizeddel később közbotránnyá lett a tanítás radikalitása, rácsodálkoztak a „ Mit akar ez az Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 202 egy ember?" alapján. Úgy hangzott ez akkor: Mit akar ez az ács? De az ács nem riadt meg Ha kellett, megkeményítette arcát, és úgy indult neki az utolsó ősznek, a jeruzsálemi és júdeai tanítói pályaszakasznak, hogy nem volt hajlandó lecserélni mondanivalóját valami egyébre. Ragaszkodott mindenfajta elmosás, opportunizmus és árulás nélkül a tanítás radikalitásához, amely csak szavakba és normákba foglalta e különös Tanítónak az életét, a jézusi cselekedetek radikalitását. A jézusi élet harmadik

radikalitása a következmények levonásában megmutatkozó radikalitás. Kaifást lecserélte Kéfással Kaifás füle hallatára elmondotta a gonosz szőlő­ munkásokról szóló példabeszédet. Elmondotta azt a mondatot is, amibe beleremegett Ka­ ifásnak és a főpapoknak a szíve: „ Elvétetik tőletek az Isten országa." „ Jaj, ne történjék ez velünk!" ­ tudósít felkiáltásukról az egyik evangélium. Elmondotta, mert nincs megalkuvás a jézusi életben. Nincs megalkuvás önmagára vonatkozóan, nincs megalkuvás a tanításban, és nincs megalkuvás senkivel, még az ószövetség főpapjával szemben sem. E három radikalitás az első válasz, amit Jézustól kapunk ama kérdésre, hogy mi a titka a sikernek hosszú távon. A második válasz − e három radikalitás sorrendje Nem mindegy a sorrend! Jézus elmondhatta tanításai során ellenfeleinek, a tanítása következtében egyre inkább gyilkossá formálódó ellenfeleinek: „ Ki

vádolhat meg engem a bűnről?" Elcsodálkozunk, olykor hamiskásan évődünk Szent Pál öntudatán. Jó dolog a liturgiában a többesszám első személyben mondott bűnbánat, de jó dolog az Országot építő munkában a páli hangmegütés is: legyetek olyanok, amilyen én vagyok. Nincs hatékonyság, nincs hosszú távú siker, ha azok, akiknek hirdetem az országot, nem tudják elmondani magukban rólunk: „ Olyan akarok lenni, mint ő; ő, aki mondja nékem a jézusi tanítást". Senki sem hatódik meg a szövegeinktől. A szövegeink − nagyon sokakat eltávolítanak tőlünk, a szövegeink nagyon alkalmasak arra, hogy jószándékú emberek is elkülönüljenek tőlünk. De ez nem vád önmagunk ellen, mert Jézus is elkülönített a szövegeivel magától sokakat, talán jószándékú embereket is. Csakhogy mielőtt Jézus kinyitotta volna szóra a száját, kalapálta az egyéniségét rejtett ács­szerepkörében. És a tanításával szinkronban

levővé kikalapált egyéniséggel kör­ benjárva és jót cselekedve tanította azt, amit tanított. Olyanoknak hirdette mondanivalóját, akik úgy érezték, hogy ez az ember mindent megtesz értük; ennek mi nagyon fontosak vagyunk. Többé­kevésbé mindannyian úgy vagyunk, hogy viszonylag rövid idő alatt, két­három év alatt elsajátítjuk a tanítást. Úgy gondoljuk, hogy jellemünk kiformálására és a tanításhoz igazítására még van időnk, mert hát az hosszú dolog. Nem így volt Jézusnál, más volt nála a sorrend. Ez a sorrendcsere könnyen besorolhat bennünket a köpködők kategóriájába Sánta Ferenc Árulójában Eusebius magyarázza az újságírónak a császári katonáról is, a huszita katonáról is, hogy ezeknek csak az a fontos, hogy köpködhessenek. Mindegy, hogy ilyen vagy olyan vagy amolyan felfogást képvisel a másik ember, nekik csak az a fontos, hogy köphessenek. „ Köpj, fiam!" − tartja oda Eusebius a császári, majd

a huszita katonának az arcát. Borzasztó portré Érdemes megvizsgálni magunkat ennek a fényénél: a tanítás radikalitásához való hűség címén nem vagyunk­e mi Jézus katonáiként is olyanok, mint Sánta e huszita harcosa vagy császári zsoldosa? Nagyobb türelmetlenségre van szükség önmagunkkal szemben: az első radikalitás megteremtése − életünk legsürgetőbb feladata. S végül a harmadik radikalitás. E két radikalitás birtoklása biztosan megóv bennünket attól, hogy botorul azt képzeljük, hogy a „ kivonulás", az elvi és hangzatos elkülönülés − az Ország életének és növekedésének az útja. A szekták története és sorsa − elegendő tanulsággal szolgál. Világosan meg kell értenünk, hogy alapvetően az első számú radikalitáson fordul minden. És azt is, hogy nem váltódik meg a világ attól, hogy megértettük a jézusi tanítást és mindenkinek a fülébe kellemetlenkedjük, hogy „ nem vagy keresztény",

„ semmi közöd nincsen Jézushoz". Ettől még nem történik semmi A világot Isten Országává formálni dumával nem lehet! Csak a szentek tudják ott és akkor, ahol és amikor éltek. Csak a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 203 szentek tudják a világot istenibbé formálni. De nem a puszta szövegükkel, hanem az életükkel, magatartásukkal és ebbe ágyazott szövegükkel hatották meg embertársaikat. Testvéreim, arra keressük a feleletet, hogy miként lehet nyomos e földi téreken − a rövid távon üzembiztosan sikertelen életünk. Hogyan lehet hosszú távon sikeres az életünk? Konkrét ismérvet is kielmélkedtem erről. Van valami, ami nagyon jól, egyértelműen tapasztalhatóan megmutatja már e földi, sikertelen létünkben, hogy nyomos lesz­e az életünk, hogy lesz­e annak hosszú távon sikere. A sikertelen életű Jánosnak tanítványai voltak Nagyon bensőségesen ragaszkodtak hozzá. Nehéz napokban, akkor is, amikor

mesterük már bör­ tönben volt; nem rejtették el, hogy a börtönbe került Jánoshoz hozzátartoznak; jött és ment általuk a posta. A golgotai sikertelenségű Jézus pedig olyan fiatalembereket tudott maga köré gyűjteni, akiknek az ajkáról ilyen jellegű mondatok hangzottak el: „ Kész vagyok Veled a börtönbe és a halálba is elmenni. Menjünk mi is és haljunk meg Vele együtt!" Ezek a ta­ nítványok nem tudtak meg nem hatódni attól, amit láttak és hallottak. Amit láttak − ez a hangsúlyosabb most. Mert ha életemből hiányzik a cselekedetbeli radikalitás, akkor attól, hogy valaki tőlem tanulta meg a jézusi szöveget, még meg nem hatódik. Úgy kell élnem, hogy meghatódjon a másik Meghatódjon akkor is, amikor elmúlt már az első, a tejfog­meghatódottság, amely annak az erejében jött létre, hogy tőlem hallotta mindazt először, amit most már ő is tud. De ez nem elég ahhoz, hogy ezt mondja: Kéz a kézbe, elmegyek veled

akárhová. Ha pedig nem elég, akkor nincs közösség Ha pedig nincs közösség, akkor nincsen Isten Országa. És ha nincsen Isten Országa, akkor hogyan vagyunk mi Országot építők? Jézusom, előttem van most, advent utolsó hetében a Te istállód és a Te jászlad; előttem az önmagad ellen fordított radikalitásod. Hajlamos vagyok­e radikálisnak lenni önmagammal szemben? Lehajtott fővel nézek­e majd bele szentestén, Jézusom, a jászladba, vagy csillogó tekintettel kapcsolódom bele a te csillogó tekintetedbe? Csillogó tekintettel annak a radikalitásnak az erejében, amely meghatározza majd idei adventem utolsó hetét? Jézusom, adj nekem erőt, hogy életem hátralevő szakaszát úgy formáljam, hogy életemmel felzárkózhassam amellé, amit tanítok testvéreimnek. Add meg Uram! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 204 XXV. Városmajor, 2005. december 1 VAN MÁR KÁVÉNK ÉS NEVÜNK IS. Aztán elkövetkezett a ’73­as év. Hogyan,

hogyan nem, de ez évben már 13 lgy­ot tarthattam. Nem emlékszem mindegyikükre, de a javára talán igen Először is ebben az évben már volt két B­lgy­unk is. Az egyik Cserhátszentivánban Szegedi Lacinál, a másik pedig Pilisszentlelken Havasy Gyuszinál. Hogy kiket hívjunk meg ezekre, azt a csatárkai Tizenkettővel s a már meglevő csoportok tagjaival beszéltük meg. A Papok I küldte Tádét, a csaknem újmisést, aki Dombi Ferinél szerzett magának egy példányt a Merre menjek? ­ből, s attól gyúlt szerelemre irántunk, mint esztergomi karkáplán. S amint már szó volt róla, Pisti is megemberelte magát, s ő adta meg a hangot, nem a csorda egyik tehene. Harmadikul ott van Trásy Évi is, mert Gyuri megtört már annyira, hogy nemcsak a Hölgykoszorúba járhat Évi, de az Öregek II.­be is, ahol én is jelen vagyok Jó tíz éve már annak, hogy betérdelt a mátyásföldi gyóntatószékbe. S beérett röpke két év alatt Margit is, mert összehozott

időközben két csoportot, és tagja lett a Fiatalok I.­nek Ott van Tölösi Magdi, aki buzgón analizál Halásztelken, és tagja lett a Fiatalok III.­nak S Fiatalok II nincs is? De van Azt Ildi vezeti azokból, akik kiszorulnak a Fiatalok I.­ből Tagjai között van Bisztrai Gyuri meg az Imre felesége, Ancsa. A B­lgy változatlanul négy napos, minden napra két előadóval, csak az elmélkedéseket tartja végig, minden reggel s minden délután kezdetén egy arra felkért testvérünk. Magam mind a kettőn ott vagyok S végül ott van Tatabányáról Frici, az Öregek I új tagja. A nagyon hűséges és jó tanítvány, aki ’52­ben leutazik Debrecenbe megtudakolni, hogy hogyan vitt el az ávó. Éppen tegnap temettem őt Tatabányán Tőlem telhető szép beszédet mondtam, aki akarja olvashatja a 76. Napló­füzetben Ez már két lgy. A harmadiknak a helyére nem emlékszem, de a résztvevők személyéből valakikre igen. Ott van három piarista kispap: a Totya, a

Lupusz, s a B Jóska − alighanem prefektusi engedély nélkül, mert sétáik alkalmával lopva kerestek meg csak − és ott van tizenhárom évi péceli szolgálatom gyümölcseként egy ifjú házaspár: Kertész Imre és felesége, Jutka. Ez amolyan rangos lgy, amelyen nagyon fel kellett kötnöm a felkötendőket Egy másik lgy­t pedig Zebegényben tartok a Deák család nyaralójában. A házi asszonyok Ildi és Hajba Erzsi, a résztvevők pedig központista kispapok. Ott van köztük Csiky Lajcsi is Egy harmadik lgy­ot pedig Pilisszentlelken tartok papoknak, s a közben felgyógyult Andi − a háziasszony Azt hiszem e lgy után jelenti közösségében, hogy végre bezárult. Mi? Hát jó másfél év után az oldalsebe, amit még a debreceni klinikán vágtak rajta, hogy megmentsék életét. Nehezen indul ez a lgy Tíznél kevesebb a megjelentek száma, s érdeklődöm, hogy mi legyen a napirend. Leállítanak azzal, hogy csak mondjam a mondókámat, s aztán majd

meglátják. A szünetekben gyúrja őket a házigazda, Gyuszi meg a háziasszony, Andi A résztvevőkből meg kell említenem Tarnai Imrét, a nógrádmegyeri plébánost. Azért kell, mert jövőre már az ő plébániáján is tartok lelkigyakorlatot. De nemcsak ezért Hanem azért is, mert a lgy folyamán tesz egy kijelentést: − Én mindig ezeket gondoltam, amiket Gyurka mond, csak azt hittem, hogy ezeket nem szabad kimondani. A lgy után létre is hoz esztergomi papokból meg esztergomi nem­papokból egy kö­ zösséget, melynek neve az lesz, hogy Vegyes. Ma már nem vegyes: a papok mind eltűntek belőle. Van még a lgy­on egy másik jelentős személy, a szegedi spirituális, a Gyulai Bandi Andi fogja kezelésbe: levelez is vele egy évig. De abbamarad az, s Bandi más utat vesz Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 205 Ez eddig 2+3, de emlékszem nagyon jól egy hatodikra is még, Székesfehérváron gyűlik össze a május 1. körüli napokban Ezen is

Ildi a háziasszony A lakást elhagyják ezekre a napokra a tulajdonosok: Simonyi Zsóka szülei azok. Fogarasi Pistivel, a férjével együtt Zsókának ez már a második lgy­a. Ott van Bisztrai Gyuri nővére, Kati és férje, Solti Laci Ott van Vincze Bandi és Gabi, aztán Bisztrai Gyuri és Évike. Ott van Vigyázó Mari és talán a férje, Szuli Laci is, ha már ekkor elütötte a hajókötél. Babits versekkel sűrűn tarkítom szövegemet, s Gyuri megjegyzi: − Gyurka bácsinak ez a Beethovenje. De nem költözik ki a lakásból Zsóka két öccse: Gyusza és Béci. Gyusza már 19 éves, Béci meg 16. A szünetekben szóba elegyednek velünk Gyusza rám bízza naplóját Odaadom Andinak, s ő olvassa el. Visszaadja: − Ez nem közönséges gyerek. Gyusza le is gépeli az első betűtől az utolsóig a Merre menjek? ­et, s a székesegyházi káplánnal, Molnár Lojzival összefogva hittanórákra gyűjti a fél fehérvári ifjúságot. Béci pedig két év múlva

megbolondítja a soproni egyetemet. Fehérvár lesz a második számú Bokor­ központ. Sűrűn utazom le Fehérvárra Pisti diakónussá, pappá szenteléseire, szülei temetéseire Megismerem ennek kapcsán nővérét, Jutkát, aki pedig majd Cserta Gabinak lesz a felesége, a Bokor gitáros fejedelmének. Mert ha egyszer a hinta meglendül, azt jó időre semmi meg nem állítja. (Tavaly nyáron is eskettem valakiket, Gabi gitározott, s meg is rendeltem, hogy a temetésemen ő gitározzon, s majd gondoskodom, hogy megtudja az időpontot, mert most még meg nem mondhatom.) Gyuszát hamarosan esketem majd Hajba Ágival, egy Regnum­i leánnyal. Bécit pedig később Mohai Magdival, és a péceli plébánián Ezt követően majd hamarosan meglátogatom őt − a baracskai börtönben, mert ő is radikális: nem ismer ellenséget. Összeszedtem a ’73­as l3 lgy­ból hatot. A többi alighanem Pilisszentlelken volt Plé­ bániáját Gyuszi átalakítja, hogy erre a célra alkalmas

legyen. A hegy aljáig viszi a busz az érkezőket. Onnan Trabantjával szállítja az érkezőket − hetesével! A benzint meg nagyon előnyösen ruszki katonáktól vásárolja a környékben. Príma, kincstári árú Kell egy kis zsold­ kiegészítés szegényeknek. A Bulányi­történet Bokor­történet? Hát a bések azért lettek bések, azért mennek B­lgyra, hogy létrehozzák a maguk csoportjait. Hozzák is, és beszámolnak róla alapközösségeikben: Papok I., Öregek I és II Fiatalok I, II és III­ban Kettőről azért magam is beszámolok Halász Bandi is megtáltosodik. Bérmálás van nála Pécelen Hat csoportra bontja őket, kisközösségekben folyik a végső okítás. Kér tőlem hat db fiatal és erre alkalmas erőt Adtam Jenőt, Imrét, Öcsit, Ildit, s még nem tudom, kiket. Működött is a hat csoport egész a bérmálásig. Utána mintha elvágták volna Szép sorban elfogyott a hat csoport A végén már csak Öcsi járt ki kéthetenként

Halásztelekről. Hozzácsatlakozott a maradék, de az ő csoportja is fogyott, fogyott. Végül is azt mondta, hogy ő jön minden két hétben, s amikor már senki sem várja őt, akkor majd nem jön többet. Végül is nem fogytak el, s él immár 34 év óta a péceli Szentirás­ azaz Szi­kör . Kovács Laci ’69­től a Rezső téren káplán, s oda járnak a Bíró Lajos utcából Andi gyerekei hittanra. Ezt a káplánt szúrja ki Andi, s ’71­ben Laci már meg is hívja Dombi Ferit, hogy magyarázzon hittanosainak arról, amiről Andi beszélt neki. Kritikus a Ko Lacitól nevelt nép: a padsorokban ott ül Bircsák Márti is, aki állandóan lelövi poénjait, mitől Feri enyhén dühös lesz. A következő menetben megjelennek Demeczky és Márczi Ezeknek a poénjait már nem tudja lelőni Márti, de elképül azon, hogyan lehet ekkora igazságokról olyan faképpel beszélni, amilyennel ők beszélnek. Erre jön a harmadik menet: Jöjjön tehát a Bulányi Ez lesz a

tökéletes siker, mert kiszúrja őt egykori iskolatársa (két évvel járt csak alattam), a békepap­ plébános, és Laci széles ívben repül a Tisztviselő telepről a Tabánba, ahol hasonló a plébános, de ott is megismer egy pár belevaló fiatalt: Schanda Beát, Máté Tóth Andrást. Mindez a Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 206 Gondviselés útja, mert Laci ’74­ben már a Domiban van, a Thököly úton egy nem békepap plébánosnál, Sík Zoli bácsinál, aki elviseli Lacit is, a szövegét is. S megtörténik a következő években a csoda. Úgy járnak a fiatalok Laci vasárnapesti miséire, mint a moziba, ahol Jó estét kívánok köszöntéssel kezdi az esti liturgiát Laci, s e misehallgatókból (Tisztviselő telep, Tabán s Domi) csoportok alakulnak majd. Ebben a tanévben is kezdődik valami új: a nem­pap által tartott lgy. Egy pár, Lilla és Öcsi által tartotta az első ilyent. Lilla 39 éves, Öcsi 32 ekkor A következő évben

Gubik Miska mélykúti népének tart ugyanilyen civil lgy­ot Andi (43) és Jenő (25). Eljutunk karácsonyig A karácsonyi találkozók szentmisébe ágyazottak, s ki tudja már, hány karácsonyi közösségi misét mondok ebben az ében? S azokon osztjuk a már négy kötetes ’73. évi Karajt Az egyik kötet, a sötét fa színű nagyon vastagra sikerült. Felfedeztük a magunk számára az ősegyház két nagyon jézusi írását. Az egyiknek a címe: A tizenkét apostol tanítása (Didakhé) Az analízis nincs benne a kötetben, csak a szöveg fordítása (görögből), és a szintézise. A KIO módszerével végeztük, és az analízist végző közösség tagjai írták a szintézis egyes fejezeteit. Hasonló kincsre találtunk a Diognétoszhoz írt levélben is. De a nagyobb kincs a Didakhé Lehet, hogy ősibb, mint Máté és Lukács szövege. Az egyház első századaiban kánoni írásnak tekintették. Aztán később elveszelődött, s csak a 19 század végén

találták meg kéziratát Korábban csak az egyházatyák által idézett szövegrészeket ismertük. A következő év elején főleg Jóskával vetem s hányom meg azt az ötletet, hogy meg kellene osztanom a felelősséget, mert nem nagyon bírom már, hogy mindennek én magam vagyok a gazdája. Egy karácsony utáni sétán a budai hegyekben határozzuk el, hogy ösz­ szehívjuk a béseket ennek megbeszélésérre. Létre is jön a találkozó Tápiósűlyben Szegedi Laci plébániáján. Juliska néni, Laci házvezető asszonya, máig sem felejthető finom ebédet főz nekünk, de bés testvéreimet ez sem hatja meg, nem kell nekik vezetőség, éppen elég, ha én vezetem őket. Jóska is elnémul, hiába állapodtam meg vele abban, hogy ő majd milyen kakaót nyom. Lebénul, mikor Teri kijelenti, hogy őt ne képviselje senki A sikertelenség nem vette el kedvemet. Újra és újra előhoztam, hogy mennyire szükségem volna valakikre, akikkel megoszthatnám gondjaimat, és az

egész közösség megbízásából. Mik is voltak ezek a gondok, ha egyszer a közösségek autonómok voltak. Hát főleg a lgy­ok szervezése volt a nem közönséges feladat, amiben segítségre szorultam meg még ami hozzájött. Ebben az évben is két B­lgy­ot tatottunk. Az elsőnek a színhelye Balatonszabadi­Sóstó volt, ezen részt vett előadóként a Regnumból Beton is. Az ő jelenlétében adtam elő egy képviselet lehetséges feladatairól. S mivel ő sem tiltakozott ellene, belement a társaság, hogy próbáljuk meg ezt a képviseletet. El is határoztuk, hogy a bések összetételének megfelelően lesz majd a képviseletnek hat tagja. Minden, egyházban szokásos diszkriminációt elutasítva két fiatalt választunk, és az egyiknek nőnek kell lennie. Két öreget, s az egyiknek nőnek kell lennie, s két papot, de amíg − csak átmenetileg − egyházunkban nőket nem szentelnek papokká, legyen mind a kettő férfi. Rá pár hétre volt a társaság

másik felének a B­lgy­a Pilisszentlelken. Ott már könnyebb dolgom volt: elmondtam, hogy mi történt a Balaton mellett. S mi legyen a képviseletnek a neve? Talán Teri mondja először: − Hát ha képviselet, akkor KV = kávé. Ezt lehet deklinálni: a kávén ez és ez történt a kávé után még ottmaradtunk Lehet konjugálni: amikor legutóbb kávéztatok majd amikor újra összejöttök kávézni Konspiratatív szempontból is kitűnő! Kávéztunk, de nem ittunk rajta feketét vagy ittunk, mindegy. Ha nem is pillanatok alatt, de simán átment a köztudatba ez a név. Vannak az alapközösségek különböző nevekkel, s van a csoportvezetőket összefogni hívatott szerv: a kávé. Erre a nyárra tizenegy taggal nőtt meg a bések száma. Az első Éva anyánk volt, akinél lebuktam, mert egyik gépelésünk során letámadott: − Te lelkigyakorlatokat tartasz! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 207 Neki nem akartam tartani, s ami nem tartozott rá,

arról nem beszéltem neki sem. A következő kettő a régi debreceni népemből fejlődött Ducus és Balogh Laci volt. Aztán Halász Bandi népéből Imre és Jutka. A központisták közül Náci és Pisti után Gromon Bandi Ez már hat fő. Aztán következett két feleség: Márci Imre Ancsája, Bisztrai Gyuri Évikéje Kajakozó párom, Müli Pista is tagja lett az Öregek II.­nek Gyors karriert futott be Gyusza és társa a Fiatalok II­ből, Vigyázó Mari. Nőttünk, nőttünk, de még mindig nem volt nevünk, azaz, hogy volt: bulányisták voltunk. Nem tetszett nekünk. Szerettünk volna mi is olyat, mint amilyen volt testvérvállatunknak, hogy Regnum Marianum. S ez az év hozta meg nevünket is Ugró Miklóstól származik Egy teológiát végzett újságírótól, aki egy Párt­intézettől kapott megbízást: készítsen szociológiai felmérést a magyarországi kisközösségekről. A többi kisközösségfajtáknál is megtalálhatta azt a személyt, aki bizalmat

szavazott neki. Magam nemcsak beszélgettem vele, hanem megajándékoztam egy frissen írt tanulmányommal is, melynek címe: A jézusi célkitűzés magvalósításának szociológiai vonásai. E tanulmány 52 részében olvassa Ugró Miklós a következő megállapítást: Mivel az Isten Lelke elég hatalmas damaszkusi fordulatokra is, ezért a kezdet kezdetétől fogva mind a mai napig megtörténhetett és megtörtént, hogy egy­egy fogékonyabb egyéniség mintegy első szülővé ugrik elő az egyház életszövedékében Isten ajándékainak a hatására. Ezek az előugrások rendre friss vérkeringést idéznek elő az Egyház életén belül. Mindennek azonban az a következménye is támad, hogy egy adott földrajzi területen egymásmellettiségi, tehát soksaság­szituációba kerülhet két egymástól elkülönülten előugró első szülő immáron esetleg több nemzedéket fejlesztő − nevezzük így − csoportbokra. A jézusi célkitűzésből folyóan a két

bokornak törekednie kell arra, hogy a két bokor között kommunikáció induljon meg, amelynek eredményeképpen a két első szülő, valamint az említett ajándékok révén létrejöhető és észrevehetővé váló újabb első szülők csoporttá alakuljanak. Látható, hogy ’74­ben, amikor e tanulmányt írom, már azon gondolkodom, hogy az egyház különböző (kis)közösségei, miként tudjanak integrálódni. S az integrálódást − pa­ piroson − eszmeileg előkészítés szándékával a különböző, a más és más időben támadó egyházon belüli kisközösségeket nevezem − mindegyik fajtájút − bokornak. Gyakorlatilag pedig barátkozom a Regnummal, s készen állok barátkozni majd a focoláréval s a karizmatikusokkal is. Ugró Miklós munkája végeztével eljön hozzám, s beszámol munká­ jának eredményéről: − Van a Regnum, van a Focoláré, vannak a karizmatikusok és vagytok ti, a Bokor − mondja. − Tessék? Mondom én, mint aki

először hallja ezt a keresztelői elnevezést arra, amit közel harminc esztendeje csinál, s aminek először hallja ezt a nevét. Eddig csak bulányistákoztak minket, s most Ugró Miklós előléptetett bennünket Bokorrá. S ahogy következnek egymásután a csoporttalálkozók, mindegyiken elmondom e keresztelőt, s hümmögve veszik tudomásul, hogy Ugró Miklós ezt meg ezt mondta. Nem gondolom még, hogy ez lesz a nevünk Csak az imént írtam a Szociológiai tanulmányt, s abban a különböző és különféle új sarjadásokat nevezem bokornak, és többes számot használok. Ugró Miklós hogyan adhatna nevet nekünk? Majd kitalálok én egy igazán szép nevet magunknak, s felkínálom azt testvéreimnek. Írok is valamit erről Karácsonyra. Ott is van a 74/4 kötet bevezető írásaként, a kötet elején: A f o r r á s (görög nyelven: PÉGÉ) − Élete van a szavaknak. Olykor csendes, olykor fényes. A forrás idáig számomra szépen megbújt a szótár egy nem

sokat forgatott lapján Csakhogy a minap történt valami. Egy igénytelen kis bokor igényt jelentett be: legyen már neki is valami neve. Neve, ami az övé Neve, amely a bokor minden ágát­gallyát eszünkbe juttatjaS ekkor a szótár ama nem sokat forgatott lapjáról előugrott − a forrás, bemutatkozott szépen görögül: pégé vagyok, s én leszek majd a bokor neve Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 208 Írtam a szó propagálására négy A/4­es oldalt. De hiába, mert a Pégét propagáló szövegemben már háromszor én is bokornak mondom magunkat. Találok a 74/5­ös Karajban egy másik írást is: Kis­tedeum egy lelkigyakorlat végén, s annak egyik invokációjában ezt a verset: A mi kis bokrunk megerősödéséért, melyet a harmadik kötelék­téma megvitatásával ajándékoztál nekünk − Magasztallak érte, Uram! Ugró Miklós győzött, s lehet, hogy nem is tudja, hogy ő a névadója e társaságnak, melynek nevét hamarosan zengeni

vagy gyalázni fogják országunk s kontinensünk határain túl is. Urbi et orbi, mert hősök ők, akik szembeszegültek a hatalommal, s el is ítélték őket − a Városban is. S nyomában a Világban is mindenki, aki hűségesen figyel a tévedhetetlen tanítóhivatal szavára. De akkor még nem is álmodjuk a dicsőség, a gyalázat holnapi énekeit, csak boldogan forgatjuk az immár öt kötetre rúgó Karajt, az Ajándékot Testvérektől Testvéreknek 1974 karácsonyán. Mert megszaporodtak a testvérek, és leírják, amit a szívük diktál, s boldogan forgatják fehér lapot téve a géppapír nekik jutó esetleg 12. stenciles példánya alá Minden csoportvezető kap egy sorozatot, s a csoport tagjai pedig megkapják szép sorban a köteteket csoportvezetőjüktől, s olvassák benne a maguk ajándékét, és egyre több és több testvérük szívének vallomását. S azt sem tudom még, amit a napokban mesél nekem egy tőlem harminc évvel fiatalabb testvérem: −

Beleszerelmesedtem ezekbe a régi Karajokba, s szabad időmben csak ezeket forgatom. Mert voltak valakik, akik az udvarukon oszlopot építettek hittel az ő Istenüknek, és homokszemcsékből építették azt, és köddel kötötték össze a homokszemcséket az ő Is­ tenüknek és hittel Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 209 XXVI. Városmajor, 2005. december 15 K I ADOTT NEKÜNK MEGBÍZATÁST ? ’74 nyarának végén meg kellett állnom. Hiába vettem be esténként altatót, az sem segített Nappal is használhatatlan voltam. Édesanyám már megvette a lakást Kamilla nővérem közelében az Örs vezértéri lakótelepen, és egyedül éltem a mátyásföldi házban. Elmentem az Sztk­ba s kértem beutalót egy idegklinikára. Azt mondták, hogy az nem megy olyan egysze­ rűen, de ha jó nekem a József Attila kórház is, akkor mehetek azonnal. Nem értettem a kérdésüket: − Orvosi kezelésben részesülök ott? − Persze, hogy részesülök, de az

afféle zárt intézet − Akkor minden rendben − válaszoltam. Megírták a papirosomat, s én bevonultam az intézetbe. Ott volt az újlaki templom felett Óbudán, a magasban, gyönyörű volt a kilátás. Egy Süle Ferenc nevű orvos kezébe kerültem Elmondtam neki a bajomat. Kikérdezett, s én mindent vallottam neki, amiről gondoltam, hogy érdemes tudnia. Egyről nem tájékoztattam őt, mert nem gondoltam, hogy az is érdekes lehetet számára. Eszembe se jutott, csak most, hogy több mint harminc év múlva gondolkodom akkori állapotomon, fogok gyanút. Valamelyik nyári lgy­omon elhatároztam, hogy leszokom a jó tíz éve elkezdett cigarettázásról, mert hát még sem illik a Bokor­alapítóhoz(!) meg a nagy szentüléshez ez a pöfékelés. Nem volt még akkoriban nikotin­tapasz Ein Mann, ein Wort, leteszem és kész. Süle sem kérdezett semmi ilyesmit, hogy tájékoztathattam volna Számomra az intézet fegyelme semmiféle nehézséget nem jelentett. A

noviciátus elmond­ hatatlanul zártabb világ volt, mint a József Attila, nem is szólva a Fő utcáról meg a Gyűjtőről. Kijárkálni nem lehetett, s talán hetenként volt egy látogatási nap, ha valakitől hisztériázás miatt meg nem vonták ezt a kedvezményt. Hamarosan szorosabb kapcsolatba kerültem Süle Ferenccel. Mivel az Intézet is gyakorolta a csoportterápiát − merő újdonság lehetett ez akkoriban −, megmutattam neki azt a tanulmányt, amelyet nemrég Barcza Barna írt lelkiveze­ tési gyakorlatunkról, melyben benne volt a három elszámolás is. Elolvasta, s csak ennyit mondott: − Jó, csak meg ne bolonduljon tőle az, aki csinálja. Hetenként volt csoportterápia. Mindenki beszélt arról, amiről akart Süle csak ült és hallgatott. A betegek általában életkörülményeikben találták idekerülésük okát Az egyik asszony beszámolt alkoholista férjéről, akinek viselkedése miatt került volna ő ide. Ekkor megszólalt: − Gondolja meg

asszonyom, hogy egy lityi bor is többet jelentett már a férje számára, mint maga! Nem teketóriáztak sokat ott az emberekkel. Magam a csoportterápián csak a bölcsessé­ geimből közöltem egyet és mást, s nem viselkedtem gyógyulásra váró alanyként. Sülét ez nem zavarta, de megállapította, hogy túlsúlyos vagyok, s böjtre fogott, egy hetesre. Almákat ren­ delt nekem: kicsiket, savanyúakat, ízetleneket. Egy nap után ennek következtében még jobban kezdett fájni a fejem, s szóltam neki, hogy abbahagynám. Meghallgatott és nem engedett − végig kellett csinálnom a hetet. Látogatóim voltak, de én csak egyre emlékezem: Ancsa jött be Sárával. Sára nem volt még egy éves, az általvetőjében hozta őt anyja, s lerakta egy asztalra. Odajött egy ápolónő: − Hát ezt meg kell zabálni! Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 210 Nem tudom, hány hét után engedtek ki. Akkor már tudtam aludni, s egy kicsit ennek követ­ keztében

jobban is éreztem magam. A kiengedés előtti napokban kezdett újból zúgni a fejem, panaszoltam állapotomat Sülének: − Vissza kell mennie az életbe! Közeledett a Karácsony. Karácsonyra el kellett készülnie a Karajnak Jóska állt be helyem­ re. Meleg Iluséknál folyt a kötetek végső összerakása Arra már ott voltam én is, s Jóska csak vigyázott, hogy széjjel ne tépjem testvéreimet. Nem nekem mondta, csak valamelyikünknek Éva anyánk is panaszkodott Jóskának rám, hogy nagyon feszült vagyok diktálás közben, s Jóska megkérdezte, hogy szedem­e a bigyulákat, amiket felírtak nekem. Nem nagyon szedtem, de a szólás használt, és azután már rendesebben csináltam. ’71­ben egy kötet volt a Karaj, ’72­ben kettő, ’73­ban négy, s az idén már öt kötet. Éreztük, hogy nem csak pisláko­ lunk, hanem újra élünk, ahogyan éltünk már egyszer 25 évvel korábban. Növekedésünk, gyarapodásunk észlelhető volt mások számára is. A

Regnumiak jövendölték is: − Most majd megint ti következtek Arra gondoltak, hogy majd mi megyünk megint börtönbe. Nem úgy lett ’72­re kiengedték a papokat, mindet a börtönökből, csak Lénárd Döncinek nem kegyelmeztek. Puhult a diktatúra, Kádár meglátogatja VI. Pált és büszkén jelenti, hogy nincs már pap börtöneiben De a pápa jól értesült, és mondja, hogy Lénárd Ödön piarista még ott van. A beszélgetés valamikor ’76­ban történik a Vatikánban, Kádár intézkedik, és Dönci is szabadul. Ránk csak majd a ’70­es évek végén kerül újra sor, de akkor újra megtöltjük a börtönöket, és tart ez az állapot a rendszerváltozás utolsó pillanatáig. Az ávó azonban dolgozik ebben a pár börtönmentes évben is. Csak figyel, de már nem börtönözhet, Segít már neki a hierarchia. A hierarchia dolga lesz, hogy megfojtsa azt, ami az ávónak nem tetszik, de a maga eszközeivel már meg nem folythatja. Az ávó észleli, hogy

élünk, de ebből számunkra most már nem következik újabb börtön. Ahhoz nekünk hét világ­ részre szóló botrányt kellett kavarnunk. Talán azért sem következett, mert az ávónak meg­ magyarázta talán Kádár, hogy mi már megszenvedtük a múltat s jövendőt. Kádár a Helsinki­ megállapodás aláírására készült, amely biztosítja a szabadság­jogokat. S így a puhuló, de a harcot fel nem adó diktatúra csak annyit tudott tenni szegény, hogy Lékai László veszprémi püspököt Esztergomba hozatta apostoli adminisztrátornak. Lékai nem volt a 64­ben püspöki tisztre emeltek között. Még a második menetbe sem került bele, csak ’72­ben szentelték püspökké. De ő, az ávó készíti jövőnek az embere: ’74 elején már ő az esztergomi érseki szék apostoli adminisztrátora, melyet a Szentszék ’73­ban megüresedettnek nyilvánít, bár Mind­ szenty még él, s bár a pápa megígérte neki, amikor ’71­ben kicsalták az

országból: − Amíg élsz, te maradsz Esztergom érseke. Figyelő szemek sejthették Lékai nyomulásából, hogy ő az eljövendő, aki majd rendbe tenni rendeltetik, amit az ávó nem tehet már rendbe, s aki folytathatja, amit az ávó kezdett: − érseki jelmondatának szellemében visszavágja (Succisa virescit), amit az ávó nem volt képes vissza­ vágni Még nem látszik, hogy pontosan mit. Mi sem tudjuk még egész pontosan, ő is szegény aligha. Mit? Azt, hogy bennünket vág vissza, s mindazt, amit a földalatti egyház tenni tudott. A Bokor élete ez időben még mindössze három egyházmegyére terjedt ki: az esztergomira, a vácira és a fehérvárira. Lelkigyakorlatainkat ezért a Budapest közelében levő falvak plébániáin tartottuk. Akármilyen titokfegyelemmel dolgoztunk is, az elhárítás rendre tudomást szerzett rólunk: hogy ekkor meg ekkor ebbe és ebbe a faluba készül húsz ember, hogy a plébánia épületében három­ vagy négynapos

lelkigyakorlaton vegyen részt. Beépített testvé­ rek által szerez tudomást, egyebünnen? Nem tudjuk. Az ávó nem tartóztat le bennünket, vissza sem fordít, amikor leszálltunk a vasútállomáson. Helyette értesíti a területileg illetékes főpásztort, aki pedig kiküldi a színhelyre a püspöki vikáriust (helyettesét) vagy iroda­ igazgatóját, hogy zavarja haza a lelkigyakorlatozókat. Nem sikerült nekik Kezdték a plébános Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 211 meggyúrásával. A plébános vagy Bokor­tag volt, vagy szimpatizánsunk Ezt mondták az őket meglátogató egyházi méltóságnak: − Akik idejöttek, imádkozni jöttek. Akik idejöttek, a barátaim Azért van ez a nagy üres ház, hogy imádkozzanak benne. Örülök, hogy jönnek Volt magas egyházi látogatóik között olyan is, aki nem adta meg magát könnyen. A plébánostól megtudva, hogy a lelkigyakorlat vezetője civil (egy harminc év körüli több­ gyermekes fiatal

mérnök), bemegy a lelkigyakorlatozók közé, s keresetlen egyszerűséggel megkérdezi az említett vezetőtől: − Magának kiadott erre megbízatást? Márczi Imrének hívták a fiatal családapát. Az halkan, de határozottan válaszolt: − Jézus Krisztus. Ezek után a püspök helyettese nem tudott mást csinálni, mint hogy dolgavégezetlenül hazament. ’74­ben még egyikünk sem álmodott arról, hogy tizenöt esztendő múltán majd glasznoszty meg peresztrojka következik. Bent voltunk az egérfogóban, s nem lehetett helyzetünk normalizálódására számítani. Életünket vagy egzisztenciánkat naponként vittük a vásárra. Jézustól kapott megbízatásunkról nem volt papirosunk egy olyan világban, amelyben sokan igyekeztek följegyzéseket készíteni (későbbi néven: III/III­asok), hogy azokkal lefedjék magukat. Jézus nem bíztatott minket felemás (kollaboráló) magatartásra, s így nem is kaptunk az ávótól fedőnevet. Jézus másra bíztatott:

legyen a beszédünk igen és nem Vagy igen vagy nem, de az igen is, a nem is, a kettő együtt − nem volt benne Jézus szótárában. Nem is volt papjaink közül egyetlen egy sem, akikre kispapokat bízhattak volna püspökeink. A szeminá­ riumi elöljáróknak élvezniök kellett a kormányzat, a Párt bizalmát. Mi nem élveztük azt, s így a szemináriumok kispapjai csak titokban, elöljáróiktól rejtve kereshettek meg bennünket. Egyetlen erős szálnak kellett megtartania minket vállalkozásunkban. Erről a szálról beszél 1974. évi karácsonyi elmélkedésem is Szer etetről csak szer elmes beszéljen! Testvéreim, Izajás mai szentmisénk első olvasmányában arról beszél, hogy Maga az Isten az, aki a szabadulást hozza az Ő népének. A latin­amerikai teológia, a Harmadik világ teológiája − felszabadítási teológiának mondja magát. Támadóinak ez a teológia azt válaszolja, hogy sokkal többről akar beszélni, mint merő forradalmi

teológiáról. Az ember teljes értékű felszabadításáról akar beszélni akkor, amikor Istenről szóló logoszt, azaz igét akar keresztény teológiaként beleállítani a keresztény igehirdetés és a Krisztust­értelmezés történetébe. Az Isten szabadulást akar hozni az embernek, maga az Isten akarja azt elhozni Aztán lett az egészből − egy csecsemő. Egy csecsemő, aki magát sem tudja megvédeni Mások megvédésére, mások szeretetére reászorulón fekszik egy egyszerű pólyácskába bugyolálva. Olyan egyszerűbe, amilyent hosszú úton magával hordhat egy úton levő várandós asszony, akinek az úton elérkezhetik az ő órája. Isten maga hozza a szabadulást az Ő népének − énekli Izajás sok­sok századdal a betlehemi éjszaka előtt. És lett belőle ez az egyszerű pólyácskába betakart csecsemő, és lett belőle istálló és jászol, amelybe meleget csak a marha lehel. A Kúnszetmárton mezővárosában született karácsonyi népi ének

elmondja, hogy mi mindene nem volt meg ennek a Kisbabának. Nincs Jézusnak ruhácskája, / Nincs Jézusnak subácskája /Úgy kell néki, jól van néki, / Minek ment Jeruzsálembe, / Mért nem jött Kunszentmártonba Ez lett az Izajástól megígért szabadulásból, amelyet Isten maga hoz el az Ő népének. A folytatás méltó párja volt a kezdetnek. Olyan, hogy Istennek az izajási vonalában álló legkülönb és legnagyobb tolmácsa, a prófétáknál is nagyobb tolmács, Keresztelő Szent János Machaira várának börtönében ül. S onnan elküldi Jézustól még meg nem hódított tanítványait Jézushoz ezzel a kérdéssel: − Te vagy az Eljövendő, a megígért szabadító, maga az Isten által hozott szabadulás, vagy mást várjunk? Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 212 Az ember szabadulásra váró lény. El kell jutnunk oda, hogy jóllakjunk és legyen melegítő ruhánk és meleg lakásunk, hogy megvilágosodhassék előttünk:

mérhetetlenül többre van szükségünk ahhoz, hogy megszabaduljunk a szorongatásoktól, a lét fojtogatásaitól és kínjaitól, mint hogy ennivalónk, ruhánk és lakásunk legyen. Az embert szorongatja a betegség, szorongatja a halál, szorongatja a sikertelenség, szorongatja az élet értelmetlensége, és szorongatja a magány. Rengeteg minden szorongatja az embert Ezekből a szorongatásokból, amelyek sokszor kínosabbaknak és értelmetlenebbnek tetszenek, mint az éhség és fázás, ruhátlanság és lakástalanság szorongatásai, várja az ember a szabadulást, amelyet Isten maga hoz el számára. Várja És jött egy szeretetet és védelmet igénylő kiszolgáltatott csecsemő. Várja, és a folytatás olyasvalami lett, amitől az Isten első számú tolmácsa nyugodtan rohadhatott Machaira várában, várva a pillanatra, amikor egy szép táncoló leány kedvéért, egy szép asszony öleléséért, ennek az első számú prófétának a fejét egy tálcára

teszik. Isten maga hozza a szabadulást? Életének egy nagyon válságos percében Keresztelő Szent János megkérdőjelezte a századokon keresztül folyó ígéretnek az értékét, és megkérdőjelezte az ígéret teljesedését. Mi is kérdezünk: Mi szabadít meg bennünket a szorongástól? Mi adja nékünk a szabadulást? Az embert nem teszi boldoggá az, ami majd csak lesz. Nemcsak a köszönöm szépennel lehet dugig és unalomig tele a padlás. Ígérettel is tele lehet ez a padlás Annyi az ember és az emberiség történetében a semmivé lett ígéret. Szabó Lőrincre emlékezem, aki húszévesen írta le e sorokat: Nézd, új jakobinusok állnak a Volga vizénél! / s már csattog az ostor, új urak ostora új rabokon. / Új rabok, új éhség, új börtönök! / Újra hiába zökkent régi sínéről újabbra a régi világ: / új függönyök mögött pereg az ember Tragédiája, / s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát. Szolzsenyicin művei döbbenetes

erővel számolnak be róla, miként nem valósulnak meg a legharsányabb és legmegalapozottabbaknak látszó ígéretek. Hogy ezekre az ígéretekre, amelyek hamis ígéreteknek bizonyultak az ember számára, egyáltalában sor került, csak úgy volt lehetséges, hogy beleunt az emberiség azokba az ígéretekbe, amelyeket Isten, Jézus és az Anyaszentegyház nevében ígértek neki. Többet érőnek látszott minden olyan ígéret, amely zárójelbe tette Isten, Jézus és az Egyház nevét. Többnek, mert unalomig megelégelte az ember, hogy megetessék a jövőben és a majd bekövetkező boldogsággal; a magam bűnét és a másoktól és helyettem és nevemben elkövetett bűnöket megbocsátó Istennek a megbocsátásából fakadó boldogsággal. Az ember nem érdektelen a jövő iránt. De a jövő csak akkor szolgálhat bele az ember felszabadulásába, ha van valami jel, amely záloga, biztosítéka és előkészítője az ígéret jövőbeli teljesülésének. Az Isten

maga hozza a szabadulást De hogy ezek a sorok muzsikáljanak az ember számára, ahhoz valami behelyettesítésre van szükség. Meg kell érteni, hogy ez az Isten egészen bensőségesen egyet jelent a szeretettel. A Szeretet maga hozza a szabadulást az embernek. Csak ez hozza a szabadulást, semmi más Nem! Mert az az igazság, hogy ember vagyok: szeretném, ha szeretnének. Mesélhet akárki akármit, és szólhat prófétai bizonyságtevő erővel akárki akármit. akár az eredeti bűn eltörlésével megszűnt elidegenedés végleges és végérvényes megszűnéséről is − mindez csak szó a számomra. Szó, amelyik semmit sem szól hozzá az életemhez: szeretném, ha szeretnének. Ha van, aki szeret engem, akkor szorongásaimban van orvosság; akkor van, akihez odabújhatok, akkor van, aki engem megért. akkor nem vagyok egyedül Az Isten maga hozza a szabadulást, a Szeretet maga hozza a szabadulást. Legyen az Isten akárki más, mint a Szeretet, ha nem az, akkor nem

hozhat számomra semmiféle szabadulást. A prófétai ígéretek abban az esetben jelenthetnek számomra valamit, ha ez az Isten maga a Szeretet. Tapasztalni akarom nagyon közelről, életközelből, emberközelből és embertől akarom tapasztalni, hogy szeret. Tapasztalni akarom, hogy értem van, hogy fontos vagyok neki, hogy összehasonlíthatatlanul és mérhetetlenül több Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 213 vagyok számára, mint valaki, akire csak reá kell köszönnie, meg kell emelnie a kalapját, széjjel kell húznia a száját jobbra és balra 1 cm­re. Amikor idáig eljutok az elmélkedésben, már látom, merre kell tovább mennem. Te is azt akarod, hogy szeressenek; én is azt akarom, hogy szeressenek; ő is azt akarja, hogy szeressék. Micsoda sírás­ és zokogáskórus állítható össze ebből a tenger szorongásból, szabadulást és megszabadulást várásból. Nem kell nagy ész, hogy rájöjjek: Nem szerethetnek engem, ha én nem

szeretek. Közel négymilliárd ember vár egytől, kettőtől, háromtól, négytől, tíztől szeretetet, s az Isten nem tud négymilliárd és negyvenmilliárd példányban újra és újra megtestesülni. De valamit tud belelehelni a maga Lelkét négymilliárd emberbe Olyan lelket lehelt belé mindegyikünkbe, hogy mindegyikünk tud tíz másikat szeretni. Van negyvenmilliárd ember, én reám is juthat tíz, akinek én nagyon fontos vagyok. Meg kell tanulnom tehát a szeretet művészetét, csak így következik el a szabadulás számomra. A szeretet művészetét meg kell tanulni. Azt kell szeretnem, aki igényli, hogy szeressem őt Borzaszó szorongások és fel nem szabadultságok következnek be abból, ha olyasvalakit akarok szeretni, aki nem szorul reá a szeretetemre. Nem kell fojtogatnom, nem kell gyilkolnom szeretetem felkínálásával azt, aki nagyon jól megvan énnélkülem. Ha ezt csinálom, nem őt akarom szeretni, hanem magamat akarom szeretni azzal a

rövidzárlattal, amely önmagától csak önmagáig, boldogtalan önmagáig ér. Meg kell tanulnom a szeretet művészetét Azt kell adnom a másiknak, amit vár tőlem. Figyelnem kell tudni a másikra: mi az, amit igényel tőlem Ugyanakkor nem lehet végső szempontom, hogy mi az, amit ő vár tőlem. Miközben teszem, amit kíván tőlem, világosan éljen bennem a végső szempont: meg kell tanítanom szeretni. Meg kell tanítanom őt is arra, ami biztosítja számára a végleges felszabadulást. Maga az Isten hozza a szabadulást nekünk. Ha megértettük, hogy Isten a Szeretet, akkor a szeretet hozza a szabadulást nekünk. Ez a szeretet teljesítményekben fog jelentkezni: mennyiségben kifejezhető telje­ sítményekben, minőségben kifejezhető teljesítményekben. Kitakarított szobában, leadott fizetésben, időben fölkelésben, munkahelyi helytállásban és egyéb nagyon prózai, minden­ napos cselekedetekben fog majd megjelenni. Nem fog himnikus érzéseket kelteni

szívünkbe, de valamit belerak majd a szívünkbe. Egész életünkre szólóan egy hangot, amelyik hang világosan szól: Azt teszed, amit kell. a jót teszed azt teszed, amire lettél az értelmeset teszed. És ahogy a vasreszelék rendeződik az üveg alá tett mágnespatkó hatására, úgy rende­ ződöm én is majd annak erejében, hogy tanulom a szeretet művészetét. Úgy rendeződöm minden porcikámmal és egész életemmel − Isten rólam, rólunk, emberekről elgondolt gondo­ lata szerint. A Szeretet maga hozza a szabadítást az ember számára a szorongásokból, az élet értelmet­ lenségéből, a magányból, s abból, amit Goethe Faustja így fejezett ki: Egy kutya se élne így tovább. Bizony nem Ha a szeretetre megteremtett ember megpróbál valami egyéb törvényhez igazodni, akkor olyan az élete, hogy egy kutya sem cserélne vele. Szeretetről csak szerelmes beszéljen, mert aki nem szerelmes, az hiába beszél a szeretetről. Nem lesz meleg a saját

szíve, és másoknak sem fogja meleggé tenni a szívét. Csak a szerelmes beszéljen a szeretetről. Vagy, szerényebben fogalmazva, aki nem adja föl soha a reményt, a küzdelmet és a törekvést, hogy újra és újra szerelmes legyen; aki tovább harcol érte − ha el is halványodott a szerelem életében − , hogy az a szerelem megint olyan erős legyen, mint amilyen volt. Kibe lehet szerelmesnek lenni? Abba, aki engem nagyon szeret, aki mindig van számomra, aki nem fordít nekem sohasem hátat, aki nem szeszélyes, s akivel szemben nem lehetek olyan pimasz, hogy ne álljon újra szóba velem. Abba, aki látva bőgő képemet és folyó könnyeimet, ezt mondja: Nem számít semmit, kezdhetünk mindent újra. Amíg szerelmes vagyok abba, aki ilyen, addig nem fáradok bele abba, hogy mindennap újra kezdjem a szeretetet. S amíg mindennap újra kezdem a szeretetet, addig fiatal vagyok. Addig nem vagyok életunt, addig Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 214

meg tudok birkózni betegséggel, börtönnel, halállal is. Addig megbirkózom magánnyal és mindazzal, amit az élet jelent. Még a legborzasztóbbal is, saját bűneimmel Amíg szerelmes vagyok, addig nem legyintek saját magamra. Amíg szerelmes vagyok, addig ember vagyok, aki tovább tud menni az úton. Amíg szerelmes vagyok, addig szeretni tudok; s amíg szeretni tudok, addig engem is szeretnek. S amíg szeretnek, addig nincs szorongás a szívemben A Szeretet hozza a szabadulást. Ezért ezt a szeretetet kell deklinálnom az eszemmel, és ezt kell deklinálnom és konjugálnom az akaratommal, és ezt kell beleraknom abba, ami értelem­ nél és akaratnál mélyebben van bennem. Ezt kell átölelnem az érzelmeimmel Őszülő vagy nem őszülő fejjel − betlehemi éjszakának Kisbabája, fel tud­e melegedni a szívem irántad? Mert amíg föl tud melegedni a szívem, addig boldog is tudok lenni. Amen A szerelem mindig termékeny. Sohasem meddő Hallottátok ezt a mesét: a

Kisbaba felnőtt, szerelmes lett az Istenbe, aztán senkit sem talált, akire szeretetét áraszthatta volna, s visszament Atyjához azzal, hogy nem sikerült. Ilyen történet nincs Ez a történet nem Jézus története. A Bokor története is addig jézusi történet, amíg van benne termékeny szerelem A karácsony előtt induló év is, hiába őszöltem a József Atillában, ilyen év volt. ’75 nyarán már három B­lgy­ot tartunk: Ócsán Bisztrai Lacinál, Sűlyben Szegedi Lacinál, és Szentlelken Havasy Gyuszinál, mert 11 új bést hívhattunk meg. Kik? Hát az alapközösségek és a Kávé tagjai − közös és egyhangú döntések alapján. Boldog örömben és reménységben, mert ezek a testvéreink is beindultak. Mind a maguk módján Mit csináltak? Gyűjtöttek valakiket: népet az Isten Országa építésére. Kiket? A régi debreceniekből Erzsót és Emilt, akik az Öregek I.­ben leltek otthonra S beért az Öregek II.­nek a népe is Ott vannak a Pelék:

Mária és Karcsi, Gyombolaiék: Éva és Marci, s beért Sári is, akivel még ’49­ben találkoztam az első szegedi lgy­omon, s aki már ’45­ben is ott volt Szakcson, a háború utáni első ifjúsági táboron, melyen rajta kívül még egyikünk sem vett részt. És Sári férje, Pista, nem volt ott? Ő nem, s később sem lett bés Meg­ akadt fejlődésében vagy más okon? Ki tudja? Pedig sokat jártam hozzájuk, nagyon szerettem is Pistát, évek hosszú során hozzájuk jártunk rendre újévezni, s bekerült Pista talán az Öregek II.­be is Aztán valahogyan elmaradt belőle Egy alkalommal a KIO első kötetéről beszéltem Pisstával, s a Fiú szentháromsági szerepéről volt szó − már nem tudom melyik szerepéről −, s Pista ezt találta mondani: − Úgy lehetséges az, amit kérdésbe tettél, hogy nem is volt a Szentháromság második személye Jézus. Megállt szavára az ütő bennem, s csak ennyit mondtam: − Körünkben nem lehet ilyet mondani.

Talán nem is gondolta komolyan, amit mondott, csak jópofáskodni akart Majd harminc évvel később azt fogalmazzák valakik közülünk, hogy katolikus gyökerű közösség a Bokor. Nem csak ilyen gyökerűnek, hanem katolikus közösségnek éltük meg magunkat mindnyájan még harminc éve, mely szívesen látja ugyan a nem katolikus (pl. protestáns) érdeklődőket, de a katolikus Kérdót nem kérdőjelezhette még meg senki, mert nem felbontani jöttünk a törvényt, hanem jézusivá tökéletesíteni, s ahhoz felzárkózni. És beérni látszott Müli Magdija is, aki részt vett ’50­ben a pesti lányoknak tartott börzsönyi lgy­omon, s Mülivel együtt istápolt bujdosásom idején 56 után, s akit majd ’61 után otthon­otthon hagytunk, amikor Pistával kajakozni mentünk. S beért a szeminarista Lajcsi is, az akkor még szemhatárunkon kívül eső Erdő Péter évfolyamtársa. Meg beért Zsuzsa is a Fiatalok I.­ből, aki részt vett a börtön utáni első

lgy­on a csatárkai faházban, és még Zsike is, aki a Bokor abszolút rekordere, mert, miként Mária Terézia is, 16 gyereket szült Nácinak, és egyenként mindet − Ha minket is elfúj az idők zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja − énekelte 1848­ban Arany János. Lehet, de amíg él a Bokor, mindig lesz az Istennek magyarja Miért? Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 215 Mert addig nem felejtjük, hogy ha az Isten nyulat ad, füvet is ad hozzá, s ránk is érvényes, amit Ady énekelt Polóniáról: Halat a Visztula s gyermeket / A lengyel asszony ad örökké., S nincs ott pokol és nincs ott Halál, / Ahol dalolni s szülni tudnak. Olyannyira katolikusok voltunk, hogy nem kevesen túlteljesítették akkor jelszavunkat a féltucat gyerekről, pedig senki se mondta nekünk, mint a jezsuita páter kettőkéző szüleimnek: Kedveseim, nagyon szeretem magukat, de a pokolba kerülni nem akarok maguk miatt s lett ebből még öt

Bulányi­gyerek. Erről jut eszembe, hogy alighanem ezen a nyáron nyaraltunk először Sikondán. Az előző évben pedig hol? Már meg nem mondom. Miért? Mert akkoriban még nem írtam Naplót, melyből most egyszerűen csak kikeresném. Nem írtam, de ha írtam volna, akkor már túl lennék a harmincadik köteten, s ezt az irdatlan mennyiségű betűtömeget ki olvasná el? Mással voltam elfoglalva: szerencsére mást kellett írnom. Két évet is nyaraltunk ott, nem is tudom már, ki szerezte ezt a lehetőséget nekünk. Volt ott egy fiúszobánk, meg egy lányszobánk Reggel miséztünk, elmélkedtünk, zsolozsmáztunk, nap közben meg fürödtünk, aludtunk, s este meg nótáztunk bele az éjszakába, s erről jutott most eszembe Sikonda. Énekeltük a Felszállott a páva Ady­írta, mindegyik szakaszát. De hittel: Vagy lesz értelmük az új magyar igéknek, s mi közben a mi hitünkre s igéinkre gondoltunk. Belemelegedtünk, s éjfél fele járt már az idő − népdal

kincsünk kifogyhatatlan volt −, s a sor rám kerülvén, rázendítettem én is egyre: − Meghalt, meghalt a cigányok vajdája, vajdája. A vajdáné sátorfáját siratja, siratja: Gáre gyopár bigyánszkule gajdule, gajdule, hoppingále, szavalingi szuszkiri, szuszkiri. S ahogy énekelünk, egyszer csak cigányok másznak át a kerítés bezárt vaskapuján, s mondják, hogy ezt énekeljem nekik el másodszor is. Énekeljük, s ők a lábunkhoz guggolván, révülten hallgatják. Volt­e valami értelme e feltehetően cigány szavaknak, nem tudom, de megfogta őket fajuk dallama, a vajdáné síratójáé. Ma is borzongok ettől a páratlan, cigányokkal találkozástól életemben, amikor megérezhettem, hogy két etnikum, az övéké meg a miénk, egy pillanatra egybeforr, mert azt énekelem, amit ők a magukénak tudnak. S ez is beletartozik abba a szerelembe, melytől kótyagos volt Jézus, s nyomában én is és más is azzá lett. Abba, hogy a szerelem nem ismer

határokat, egybe akar ölelni mindenkit A cigányokat is. A hétgyerekes Takács Guszti mondta egyszer: − A jövő századra már csak takácsok meg cigányok lesznek az országban. Bokor­gyerekek is, ha jól látom. Hogyan csináltuk, amikor mindenki sírt, hogy nem lehet megélni abból, amit keresünk? Mindenki magában is valahogyan, de a két­három hetenkénti csoporttalálkozókon − közösen is. Ott hogyan? Szövegeket analizáltunk, s mivel a jézusi szövegeket a KIO már analizálta, valamikor ráfanyalodtunk a páliakra. Az elmúlt hetekben volt egy kis létszámúvá zsugorodott közösségi találkozóm, s azon egy, csak pár esztendős Bokor­múlttal rendelkező, huszonéves meg találta kérdezni: − És mitől lelkesedtetek be? Gondolkodtam, s rávágtam: − Alighanem az analízistől is. − Hogyan kell azt? − Ha kedvetek van hozzá, szívesen megmutatom. Ráállottak, s én mondtam: − Vegyetek elő papírt és ceruzát. − Majd kiosztottam nekik három

különböző szentírást Egy Károly­, egy Békés­Dallos s egy Csia Sándor­félét, magamnak pedig elővettem a görög eredetit s annak Jeromos­féle latinra fordítását. Este nyolc óra volt már, s nem a szokásos kilenckor, hanem tízkor mentek haza. − Keressétek meg a Római levél 1. fejezetének 1 versét! Felolvasta mindenki a maga szövegét, én is lefordítottam az eredetit, meg a latinját. − Most maradjunk vagy jó öt percet csendben, s próbáljatok ebből a versből lehetőleg tő­ vagy egyszerű mondatokban megállapításokat formálni. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 216 Amikor már mindegyikünk abbahagyta az írást, ki­ki felolvasta, amit legyártott. Utána meg azt mondtam, hogy próbáljunk most közösen megegyezni, hogy melyeket fogadjuk el a leírt mondatokból. S hozzáfogtunk az egyezkedéshez Munka közben rendre elmondtam a harminc évvel korában kialakult elveit az analízisnek: − Kódexmásolás nincs!

Elmélkedések sincsenek, akármilyen helyesek legyenek is önma­ gukban meg jámborak! Csak azokat a megállapításokat fogadjuk el, amelyeket a szerzőnek, aki leírta valamikor ezt a verset, szükségképpen gondolnia kellett, amikor versét megfogal­ mazta. A szóban forgó vers ezt mondta: Pál, Kr isztus J ézus szolgája, meghívott küldött, akit elkülönítettek Isten jóhírére. Jó egy vagy másfél óra múltán a következő tételekben állapotunk meg: 1. Pál − Jézus szolgája vagy rabszolgája 2. Pál Jézust szolgálja 3. Jézus − a Krisztus, azaz a Messiás 4. Pál − küldött 5. Pált valaki küldte 6. Pált vagy az Isten vagy Jézus küldte 7. Pál meghívásban részesült 8. Pált elkülönítette valaki Isten vagy Jézus lehet ez a valaki 9. Isten − van 10. Istennek van jóhíre 11. A jóhír hirdetendő 12. Pál ennek a hirdetésnek szolgája, meghívottja, elkülönített küldöttje 13. Pálban nem saját akaratából született meg az

elhatározás, hogy hirdesse a jóhírt 14. Pál ismeri Isten jóhírét 15. Jézust szolgálni − ez Isten jóhírének hirdetését jelenti 16. Jézust szolgálni kell 17. A kortársai közül lett Pál elkülönítve erre a feladatra 18. Van, akit Isten nem különít el erre a feladatra A munkát elvégezve, azt mondtam, hogy most gyújtsunk gyertyát. Eloltottuk a villanyt, és sötétben maradtunk. A hosszú csendet magam törtem meg Mivel? Egy elmélkedéssel Miről? Próbáltam behelyettesíteni magamat Pállal. Megköszöntem, hogy én is megismertem Jézust, hogy a szolgája lettem, hogy elkülönítettek Aztán vagy öt perc múlva abbahagytam. Újra csend lett. Aztán szép sorjában megszólalt a három fiatal, s ők is imádkoztak, és nem röviden, és nem szabványosat. A lelkük mélyéből imádkoztak És nagyon úgy tetszett számomra, hogy mindannyian lelkesek lettünk újra, harminc év után is attól, amit csináltunk. A megszokott rend szerint azért

választottunk a találkozó végén a következőre házifeladatot is. Nagyon kíváncsian várom a januári, a következő találkozást Azt, hogy igénylik­e az analízis folytatását? S azt is, hogy igényelnek­e egy olyan lelkigyakorlatot, melyen reggeltől estig és három napon keresztül csak ezt csináljuk? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy leves­felmelegítésnek érzik. De apáik nemzedéke ezen nevelkedett, nagyapáiké is, és ennek erejében lettek lelkesek, és csináltak is valamit. Az Isten Országában az írástudónak régit és újat kell előhozni kincseiből (Mt 13,52). Mit írtam akkoriban Napló helyett? Csak ’79­ben mentem nyugdíjba. A Tempót már ’69­ ben otthagytam, 71 őszén Dombi Feri elment Alsószentivánba, s hamarosan nekem is kitellett ott Szenderfi plébánosnál az esztendőm, tehát csak fordításokból éltem. Ez a fordítás viszonylag kevés időmet vette igénybe, így is fényesen megéltem belőle. Olyan anyagokat kaptam, hogy egy

délelőtt megkerestem velük ezer forintot is. Milyeneket? Példaként elmondok egyet. Az ELTE filozófiai tanszékén működött egy professzor, s az logika­ történetet akart előadni. A logika történetét pedig megírta egy német tudós, akinek Ueberweg Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 217 volt a neve. Öt kötetben írta meg Az öt kötet lapjain felül volt egy­két sor magyarázó német szöveg, alatta pedig az illusztráló szövegek − görög, latin, ófrancia, ónémet, óangol nyelven. Lektort is kellett szereznem. A Nyelvtudományi Intézet hivatalosan igazolta, hogy az erre alkalmas személyt Kovács Teréznek hívják. Sürgősséggel rendelték A fordítási alapdíjra járt 25­25 % kiegészítés, mert sürgős volt a munka, mert különleges szakszöveg volt, mert kihalt nyelveken írták. A lektorálásért is járt 50 % Azt is én kaptam meg Hogyan? Úgy, hogy egy példányt a lektor javított − néhány stiláris mozzanatot. Ez

összesen 125 % felárat jelentett A közelemben − akkor már újból az Atilla úton laktam, csak a másik végén, a Moszkva tér közelében − élt egy asszony, aki nem tudott eljárni sehova sem dolgozni, mert vigyáznia kellett 200 cm magas kisfiára, aki értelmi fogyatékos volt − egy három éves gyerek értelmi képességeivel. Reggel 8­ra mentem, ő várt már az előre elkészített és összegémelt, beindigó­ zott hat lappal − negyven példányban. Úgy diktáltam, hogy nem kellett megállnom, ha lapvégére érkezett. Csak kidobta a teleírt lapot, kiszedte a következőből a gémkapcsot egy­két másodperc alatt, s így én folyamatosan diktálhattam tovább a szöveget. S készülnöm a diktálásra nem kellett? Hát csak annyit, hogy otthon átolvastam a szöveget. A német és a középkori skolasztikus latin szöveget gond nélkül értettem, kezembe se kellett vennem a szótárat. A ritkásan előforduló görög meg ó­francia stb szövegekkel

bíbelődtem egy kicsit, de jegyzetet nem kellet készítenem, tudtam azokat is kapásból fordítani. Déli 12­re elfogyott a negyven lap. Azokat a gépelőm másnapra széjjelszedte, az indigókat berakta a következő alkalomra szóló negyven egységbe, s én megkaptam a hat példányt, amikor újra mentem. Hetenként egy pár délelőttöt dolgoztam, s kerestem egy­egy alkalommal jó ezer forintot. A háromezer forintos havi fizetés akkoriban már jó fizetésnek számított. S a gépelőm is jól járt: az alapdíjon felül kapott valamit a plusz példányokért is, s a lektorálás következtében dupla alapdíjat. Nem én fizettem őt, hanem közvetlenül a Fordító Irodánál vette fel a munkájáért járó pénzt. A szövegeket pedig az Irodába Éva anyánk szállította, akivel sűrű kapcsolatot tartottam fenn Bokor­beli dolgok diktálása címén, aki naponként adta le anyagjait ott, mert Demény Pali gépelője volt. Nekem csak havonként kellett bemennem, hogy

hazafuvarozzam a pénzt. Mire költöttem? Majd elmondom, ha odaérünk, mert most még csak ’74 végén járunk. AZ imént kérdeztem, hogy mit írtam akkoriban Napló helyett. Hát Pál­szintézist Szent Pál teológiáját nyolc kötetben, s jó húsz éven át, ha nem is egyfolytában. Jézussal könnyű dolgom volt. Az ajkára adott anyagot feldolgoztam röpke hét év alatt, s közben még trógeroltam is a Tempónál. Pállal nehezebb volt a dolgom Nem volt a páli anyag hosszabb a Jézus ajkára adott anyagnál, de Pál teológus volt, Jézus meg néptanító. Jézus főleg csak mesélt és mesélt, Pál meg úgy fogalmazott, mint aki elvégezte a jeruzsálemi teológiai főiskolát, meg még Arábián is volt − hitem szerint − egy három éves posztgraduális tanfolyamon. Meg sem kíséreltem a jézusi anyagnál használt módszerrel dolgozni: azzal, hogy kiírom a teológiai tartalmú mondatokat, s betűket írok hozzá. Csak megpróbáltam a páli anyagot beönteni a

hét év alatt megformálódott jézusi végeredményekbe. A Honnan jött? tematikában a páli anyag csak egy hosszú fejezetet adott: Szeretet és Szentháromság − egyetlen numerusát a Szent Pál teológiája c. művem 113 numerusának A Miért jött? pedig elnyelte az egész páli anyagot. Az Út­ból csak egy vékony kötetecske lett: Erény­e az engedelmesség? címmel. Pál életét már nem írtam meg, hiszen ő még sem testesült meg Betlehemben − ezért hiányzik a Nem fogaduk be! paralellje. S hiányzik Az Ország megfelelő kötete is, mert ez az ország Pált kevésbé érdekelte, mint Jézust. Több mint húsz éven keresztül dolgoztam rajta. Már ebben a ’74­es esztendőben meg­ jelenik a Karajban nyolc numerus a 113­ból, és sorban évről­évre a többi numerus anyaga. De annak okát, hogy ennyire nem volt beönthető a páli életmű abba a jézusi keretbe, amelyet a KIO­ban megalkottam, meg kell mutatnom. Szent Pál teológiája c művem első

numerusának címe: ORSZÁG ÉS EGYHÁZ. Ebben található egy táblázat Ebből készítek kivonatot annak Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 218 megmutatására, hogy a két anyag nem illik össze. A táblázat felsorol egy csomó szót, s megadja, hogy hányszor fordulnak elő ezek a szavak Pál 13 levelében, az Evangéliumokban, az Újszövetség egészében, s milyen gyakorisággal. Ha arányosan fordulnak elő, azaz ugyan­ azon gyakorisággal, akkor a gyakorisági mutató: 1. Ha Pálnál nagyobb a gyakoriság, azaz, ha többször használja, mint az evangéliumok, akkor nagyobb. Ha kevesebbszer, akkor kisebb ez a mutató. A szavak sorrendje követi a görög ábécét basileia = dikaiosűné = ekklésié = euaggelion = mathétés = pistis = kharis = Khristos = or szág istennektetszés egyház jóhír tanítvány hit kegyelem Krisztus Pál 14 57 62 60 0 140 10 379 Evv. 126 10 3 12 234 24 12 55 Úsz. 162 91 114 76 262 243 155 529 Gyakoriság 0,2 11 41 10

nulla 12 17 16 Látható, hogy az ország és a tanítvány szavaknak Pálnál 0,2 vagy 0 a gyakorisága − ezek az evangéliumok szavai. A többi szavak pedig 11­szer 41­szer sűrűbben fordulnak elő a páli levelekben, mint az evangéliumokban. Ez a tényállás lehetővé tesz egy megállapítást: az evangéliumok Jézusa TANÍTVÁNYOKBÓL álló ORSZÁGRÓL beszél, Pál pedig EGYHÁZRÓL, melynek KRISZTUS a KEGYELEM és a HIT erejében megszerezte az ISTENNEKTETSZÉST, ahogyan azt a páli EVANGÉLIUM előadja. − Pálnak esze ágában sem volt az, hogy ő Jézus tanítványa lett volna. A küldöttje volt annak, akit sose látott Az volt? Ő minden esetre úgy gondolta, és az életét adta ezért a gondolatáért. Hát az ő életművével szórakoztam én jó húsz esztendőn keresztül. A nyolcadik kötet majd 1998 nagyböjtjében jelenik meg − a Bokorliget kiadónál. S most meg ’74­et írunk, és Sikondán nyaralunk, s az egész úgy került elő, hogy azt akartam

elmondani, hogy miket csináltam én délelőttönként, amikor testvéreim szorgosan építették a szocializmust, én meg még nem írtam Naplót, s annak kötetei nem jelentek meg a Püski kiadónál. Írtam a Pál szintézist. Elmondhatatlan mennyiségű papírost összefirkáltam, s kerestem és kerestem a páli lélek gondolattekervényei között azt az alapot, amelyből élt és dolgozott egy ember, aki szerelmes volt a Jóistenbe, no meg Jézusba, akit sose látott, sose hallott, de csak róla tudott beszélni: Élek. De többé nem én, hanem a Krisztus él bennem Neki nem voltak kétségei, miként a Keresztelőnek, Pál mélyen meg volt győződve arról, hogy Jézus − a Messiás, a Krisztus. Lezárom ezt az évet az 74/5­ös Karaj­kötet Előszavának utolsó mondatával: Te pedig, aki a füzetet olvasod, gondolkozz el: Urunk 1974. esztendejében ilyenek voltunk, Tudjuk, merre kell mennünk. De hogyan tovább? Ha szeretsz, erre válaszolj! Vagy bolondok vagyunk, s

elveszünk egy szálig 219 XXVII. Városmajor, 2005. december 21 A BÍBOROS SZÍNRE LÉP ’75 végén költöztem el Mátyásföldről. Hárman is laktunk ezidőben − albérletben Teri, Imréék és magam. Lakást vásároltunk Spórolt pénzünk hármunknak nagyjából fele annyi volt, mint amennyibe került egy kétszoba hallos, cselédszobás lakás az Attila úton. A többit összekéregették Imréék, Teri a rokonoktól. Én nem, mert az én spórolt pénzem kitette az összerakott pénz nagyobb részét. Fordítási műveleteimmel hamarosan rendezni tudtuk a teljes vásárlási összeget Nem csináltunk élet­ és vagyonközösséget, csak lakóközösséget. A közös költségeket háromfelé osztottuk: egyharmadot fizettünk mindhárman. Ki­ki ura volt a maga szobájának, a közös helységekben pedig − hall, fürdő, konyha, kamra − mindent elraktunk magunk után. Ennek következtében nagy békességen éltünk: Teri is magával, én is magammal, Márcziék is

magukkal no meg azért egymással is. Amikor Márcziék három gyerekkel lakást kaptak, helyükre jöttek Végh Bandi és Györgyi. Amikor ők is lakást kaptak, következtek Petyáék, után meg Velőssyék. S aztán nem akadt utódjuk, s hamarosan Terivel elköltöztünk a Városmajor utcába, azt hiszem, jó tíz év után. Márcziék s Teri már elfoglalták a maguk lakrészét, amikor én beköltöztem. Magam talán december 23­ára értem oda. A megelőző napokban Ancsa eljött Sárával Mátyásföldre, s köny­ vespolcaimról leszedte, és spárgával összekötözte, szállíthatóvá tette könyveimet. A szállítás napjának reggelén még Éva nővérünknek diktáltam valami fordítási anyagot, s amire készek lettünk vele, már ott is volt Hampel Karcsi és Mazug Laci, akik a bútorokat és a csomagokat felrakták egy teherautóra, és repültünk mindnyájan az Attila útra. Fel is hoztak mindent, el is helyezték a bútorokat úgy, ahogy mutattam nekik. Közben

meg odaért Demeczky Jenő, aki a könyveket megszabadította Ancsa spárgáitól, s szépen a polcokra rakta. Magam az egyebeket raktam helyére, s még nem volt este, amikor szőnyegek, függöny, minden a helyén volt, s én leülhettem, írógépem elé dolgozni, hogy folytassam a munkámat ott, ahol abbahagytam. Mit csináltam? Alighannem a Pál­szintézist, mellyel csigalassúsággal haladtam, de a Karaj ezévi negyedik kötetébe már belekerült a 11­14. numerus: Az Örömhir, Az Ígéret, Az Örökség, A Remény, s ez utóbbinak, a 14. nmerusának g) pontjában egy Kitekintés az eddig elvégzett munka gyümölcseként: Ígéret, örökség, remény − ezek a szavak tehát Pálnál szinte teljesen transzcendens tar­ talmú kifejezések. A damaszkuszi fordulat feladta a nacionalista, a zsidó reményt, de drága árat kellett ezért fizetnie. Az immanens remény elsorvadása volt érte az ár Pál úgy fordult el a zsidó ügytől, hogy egyúttal elfordult az ember

immanens ügyétől is? A szeretetparancsot megőrízte, és ez természetesen gyakorlatilag nem tette számára lehetségessé az elfordulást, elvben azonban mégis érdektelenné vált az emberiség immanens sorsa iránt. A szeretet­ parancs megőrzésével átadta a Mediterráneumnak a jézusi immanens remény lehetőségeit, de nem gondolta végig, hogy mily perspektívákat nyújt az emberiség immanens életében a jézusi szeretet kovásza. Képtelen volt önnön személyi életérzésétől függetlenül nézni az emberiség jövőjét. Pál kívánt meghalni és Krisztussal lenni, és csak a rábízottak érdekéért fogadta el a Krisztussal találkozása időpontjának kitolódását(Fil 1,23─24). Ugyanezt kívánta kortársai számára is. Ha kortársai ezen a címen abba akarták hagyni a tisztes, a munkás életet, fel­ emelte szavát az immanens rend megbontói ellen (1Tesz 4,11; 2Tesz 3,11). De ezt azért tette, hogy teljesülhessen a transzcendens remény.

Dolgozzatok és éljetek becsülettel, hogy találkoz­ hassatok az eljövendő Jézussal! Ti tudjátok, hogy ez a találkozás az ember igazi reménye. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 220 De addig is, amíg ez beteljesülhet, tegyétek, amit a szeretet parancsol. − Valahogy így gon­ dolkodhatott. De a föld színének átalakulása a szeretetparancs erejében a századok és évezredek során − ez a perspektíva, az ily értelmű immanens remény, nem fogamzott meg Pál lelkében. Számára az Ország odatúl van, ígéret és remény erre az "odatúl Országra" vonat­ kozik. A szeretetparancsnak csak a föld színét átalakító hatásában, csak a szeretetparancs teljesítése következtében megszülető békében reménykedni − ez Pál számára nyomorultabb létállapotot jelent, mint amilyent a nem szeretetparancs szerinti immanens élet kínál. Ez az eltolódása a jézusi célkitűzéstől szoros következménye annak, hogy a

Krisztus­ esemény értelmezése során azt tekinti nagy hangsúlytevéssel fontosabbnak, amit − szerinte − Jézus csinált. Úgy gondolja, Jézus megcsinálta nekünk az Országot, s a mi dolgunk, hogy ezt a nekünk megcsinált transzcendens Országot minél hamarabb birtokunkba vegyük. Ezért, és csak ezért fontos, hogy magatartásunk Jézust követő magatartás legyen. Az immanens és transzcendens jézusi célkitűzés egysége Pálnál megbillen a transzcendens javára. A parúzia elmaradása után ennek messzemenő következményei lettek, mert menetközben − s alighanem a páli hangsúlytevés erejében is − elhomályosult a jézusi immanencia­terv. A nagykonstantini fordulat után aztán az Egyház már a szeretetparancs erőteljes megcsonkításával foghat hozzá az immanens élet "keresztény"(?) alakításához. Valami része Pálnak is lehetett ebben A fogalmazás olyan óvatos, hogyha a Pál­szintézist is beletehettem volna pár évvel ké­

sőbb Ruiz piarista generális diplomatatáskájába, talán arról is megállapította volna a Klérus Kongregáció, hogy semmiben sem sérti a katolikus hitet. Miért voltam, ilyen óvatos? Csak azért, mert abszolút szabály volt számomra: nem áthágni azt, ami egyházam számára már nem elviselhető. Ez egyfajta katolikus életösztön, amely rám ragadt annak következtében, hogy Schütz Antaltól tanultam a dogmatikát. Csak tényeket állapítok meg, és nem szeretetlenül, nem a meg­nem­értés szándékával, hanem empátiával. Empátiával Pál iránt is, aki életét áldozta az általa értett Jézusért, az általa értett isten­ügyéért. Hogy ez évben hol voltak a Bokor­karácsonyok, nem tudom már, de alighanem java ré­ szük az új, az Attila úti szálláson. Az ezévi Karaj megőrizte négy karácsonyi elmélkedésemet is. Ha sehol nem dupláztam, azaz mindegyik alkalomra más és más elmélkedést készítettem, akkor is legalább négy volt e

karácsonyestéimből. Az egyik alkalommal nagyot gondoltam: nemcsak elmélkedést írtam, de liturgiát is, az elejétől a végéig. A szentmisét kezdő keresztvetés után így üdvözöltem testvéreimet: Az Atyaisten, aki „ Legyen!" szavával belénk ajándékozta Önmagából mindazt az isteni szeretet­szépséget, amit a teremtmény csak magába fogadni képes; a Fiúisten, aki „ Igen" szavával magára öltötte teremtményi életünket­sorsunkat, hogy emberi alakba, arcba, mosolyba öltöztetve Isten­testvérként oldalirányú kapcsolatba is lép­ hessen velünk; az Atya és Fiú Lelke, aki elvállalta a küldetést, hogy megszületésünktől kezdve Pünkösdön és a szentségeken keresztül újra és újra lakást vegyen bennünk, és belülről mimagunkként indítson, hogy teljessé érlelődjék bennünk mindaz, ami Istenből való; és a Szűzanya, aki „ Legyen" szavával méhében lakást adott a Magzatnak, emlőjével táplálta a

Kisdedet, anyai gondoskodásával emberré nevelte a legnagyobb kalandot elvállaló Istent; ez az Atya, Fiú, Lélek és Szűzanya, ez a négyszeres „ Legyen!" erősödjék meg bennünk is ezen a megtestesülésre emlékező baráti lakománkon, ez a négyszeres „ Igen!" legyen mindnyájatokkal. A Kyriét és a Gloriát érintetlenül hagytam, nyilván énekeltük, hogy Kirie, elejszon, ó Istenünk örvendezni és háladalt zengedezni, jöttünk most meg azt, hogy Dícsőség, dicsőség mennyben az Istennek De a könyörgést már magam írtam: Könyörögjünk! Istenünk, Te nem ragaszkodol zsákmányként a magad kincseihez, hanem nagylelkűen odaajándékozod nekünk azt a szeretetet is, amellyel Lélek által mindenkor oda­ Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 221 adod magadat Fiadnak, s a betlehemi éjszakában odaajándékozod nekünk legdrágább kin­ csedet is, Fiadat; kérünk Téged, hogy méltó gyermekeid lehessünk testvérünkké lett

szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki Veled és a Szentlélekkel él és szeret mindörökkön örökké. Amen Ha nem maradt volna meg ez a harminc éves szöveg, ugyan meg nem tudnám mondani, hogy mikor is cseréltem le először a máig hivatalos könyörgési záradékot: aki él és uralkodik a jézusi örökség hatására arra, hogy él és szeret. Harminc évvel ezelőtt már mondtam, s ugyan nem reménykedtem abban, hogy valakik, Bokron kívüliek is átveszik ezt a záradékot. De mostanában már itt is, ott is hallom, hogy vannak papok − Bokron kívüliek −, akik szintén tudják, hogy az Isten nem uralkodik, ezért aztán az ő záradékuk is így hangzik már: él és szeret. Mert idegen az uralkodás attól, aki csak szeret, s akivel úgy packázik minden emberi teremtménye, ahogyan csak akar. S Isten elviseli Miért? Mert ilyen nincs is? Nem Azért viseli el, mert szeret. És az elmélkedés és nyomában a hozzáimádkozások után a felajánlási

imádságot már megint magam írtam. A Karajok megőrizték Philips­magnóm jóvoltából testvéreim hozzá­ imádkozásait is. Ha egyszer majd valaki bele akar tekinteni a 70­es évek Bokor­lelkületébe, gazdag anyagot találhat a megőrzött imádságokban. A felajánlásoz írt könyörgés pedig ez volt: Istenünk, felajánljuk Neked magunkkal együtt a Kenyeret és a Bort, hogy Fiad szent Teste és Vére által olyan néped lehessünk, amely méltán vallhatja magáénak Fiadnak Emmánuel nevét. A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki Veled és a Szentlélekkel együtt él és szeret mind­ örökkön örökké. Amen S ha már a könyörgéseket magam írtam, készítettem erre az alkalomra prefációt is. Valóban méltó és igazságos, hogy mindenkor dicsérjünk Téged, Istenünk, de kiváltképpen most, amikor arra emlékezünk, hogy a betlehemi éjszakában szent Fiad elküldted nekünk. Te nem sajnáltad magad, és egyetlen Fiadat elengedted közénk, hogy Szűz

Mária méhében, az istálló szegénységében, Heródes elől menekülésben kezdje el életét, mellyel megmutassa nékünk, miként kell a te szent tetszésedre élnünk. Mivel pedig ennyire szerettél minket, ezért az összes angyalokkal, a Boldogságos Szűz Máriával és Szent Józseffel együtt a Hozzád ragasz­ kodó mennyei és földi szentek közösségének kórusában a te dicsőséged himnuszát zengjük, és velük együtt nagy­nagy örömmel valljuk A Sanctus után következik a misében a kánon. A II Vatikáni Zsinat már elkészített a ko­ rábban használt egyetlen, a trienti zsinat szövege mellé még három kánont. Nagyot gondol­ tam, s én is írtam egyet: Dicsérünk Téged, Örök Hatalom, mert méltó vagy minden dicséretünkre. Az idő kezdetén kinyújtottad kezedet és elmondhatatlan hatalmad erejével megszületett a Mindenség, amelynek törvényeit és határait emberi elménk csak sejteni képes. Benépesítetted Földünket hatalmas

csodáiddal, kirajzoltad rajta a hegyeket, síkságokat és tengereket. Az élettelen anyagokban szunnyadó erőkből virág és erdőszőnyeggel borítottad be a szárazat. Amikor már zúgott az erdő és illatoztak a mezők virágai, benépesültek a vizek és szárazok az élőlények ezernyi nemével, és úsztak a bálnák, repült a katicabogár s párjukat keresve daloltak az éneklő madarak. Évmilliók előtt, s az általad rendelt időben, felemelte földre néző fejét egy pár az élőlények sokaságából, megpillantott Téged, és megszületett az ember. Dicsérünk Téged, Örök Szeretet, mert méltó vagy minden dicséretünkre. Belelehelted Lelkedet teremtményedbe, odaajándékoztad neki értelmed fényességét, megismertetted vele szent akaratodat, szívébe tetted a magadéból a szeretet édes örömét, hogy részt adj neki abból a boldogságból, amely a tiéd. Vigyáztál minden lépésére, szívén keresztül szóltál hozzá, hogy mindig a te arcodat

nézze, a te szent akaratodat követve örömét abban lelje, hogy szent tetszésed szerint éljen. Prófétákat küldtél közéjük minden időben, hogy ügyeljenek testvére­ ikre: el ne engedjék kezedet, s el ne csábuljanak utakra, amelyek nem Hozzád vezetnek. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 222 Dicsérünk Téged, mindenedet nekünk Ajándékozó, mert méltó vagy minden dicséretünkre. Kiszemelted magadnak a pásztort káldeus Urból, és megígérted neki, hogy ivadékában megáldod minden földi és mennyei áldásoddal teremtményedet, és ivadéka által egészen szent és egészen Neked tetsző családoddá formálod népét. Letekintettél egy mondhatatlanul szép lelkű leányra, a názáreti Máriára, hogy a megígért Ivadék édesanyja legyen. Elküldted az Ivadék útjának előkészítésére a prófétáknál is nagyobb Jánost, hogy bemutassa Ábrahám népének az Ivadékot. Az Ivadék pedig megfogant Mária méhében, megszületett

Betlehem istállójában, dolgozott Názáret ácsműhelyében. A Jordán vizénél felfedted a titkot, hogy az Ivadék a te egyetlen szerelmes Fiad, akiben Neked jókedved telik. Fiad pedig elindult, és hirdette az Országot, amelynek Királya Te vagy szent Fiaddal együtt, és amelynek népéül már az idők kezdetén felfoghatatlan ajándékként meghívtál minket. S hogy méltó népe lehessünk Királyságodnak, Fiad megtanított minket annak törvényére, a szeretetre. Tanítónkká és minden bajunkban mellénk álló pártfogónkká lett, hogy feledhetetlenül szívünkbe vésse, hogyan kell nekünk is az ő példáját követve szeretnünk egymást. Amikor pedig összefogtak Ellene teremtményeid, akik nem akarták a szeretet tanítását hallani és a szeretetnek útjain járni, akkor és mielőtt még halálra adta volna őt áruló tanít­ ványa, közülünk választott barátaival Jeruzsálemben ünnepi asztalhoz ült, hogy hamarosan megtörendő Testét és kiontott

Vérét nyújtsa ételül és italul nekik. Megkötötte ezen a lakomán velük és az Ő nyomaikban járókkal az Isten új és örök szövetségét, megígérve nekik, hogy akik Őt befogadják, azoknak az Atya házában előremenvén lakást készít, és elviszi őket test­ véreiként az örök Lakomára, ahol nem­múló örömünkre a mennyei asztalnál majd felszolgál nekünk. Ezután következtek a kenyeret és a bort Jézus Testévé és Vérévé átváltoztató szavak, azaz a tulajdonképpeni kánon­szöveg, melyen nemigen illik változtatni. De ennek folytatása már megint saját szövegem volt: Fiad parancsa szerint, Istenünk, összeültünk és emlékezve megújítjuk azt a százszor szent jeruzsálemi vacsorát, amelyet követően Fiad halálra adta Önmagát. Megemlékezünk vérig kitartó hűségéről, amellyel teljesítette a rábízott küldetést, hogy húsvétvasárnap hajnalán igazolja tanítását, mert aki életét odaadja, annak nem árthat a halál,

mert a szeretet örök és el nem múló, mert a szeretet maga az Isten. Megünnepeljük tehát Fiad feltámadását, és hittel valljuk, hogy értünk kiontott vérének erejében hatalmas pártfogónkként ül jobbodon, és mindenben segítve közbenjár értünk. Tekints tehát Istenünk erre a mi emlékező vacsoránkra. Add, hogy Fiad Testének és Vé­ rének vétele átalakítson minket, a te népedet, s hogy a te dicsőségedre gyermekeid között hir­ dessük Országod, és szavaink és életünk által a tieidet magunkkal együtt elvihessük Hozzád. Gyengeségeinket jól ismerve, szeretetedbe ajánljuk, Istenünk, minden testvérünket. Elsőül Fiad földi helyettesét, XVI. Benedeket, akire Jézus reábízta a maga egész nyáját Szeretetedbe ajánljuk Péter püspökünket, hogy bátran szolgáljon Neked. Emlékezzél meg Lénárd Ödön testvérünkről. Kérve kérünk Téged, erősítsd meg őt a kereszt hordozásában, s oldd le róla a bilincseket, amelyeket már

tizenhetedik éve visel Teérted. Emlékezzél meg Éva nővéreinkről, és nevük ünnepén a béke és boldogság ajándékaival halmozzad el Őket. Emlékezzél meg közösségeinkről s azok minden egyes tagjáról, hogy a te szeretetedben szüntelenül haladjanak előbbre, és mindazokról is, akiknek ők utána mennek, és akiket szavuk és életük példája által hívogatsz szeretetedbe. Emlékezzél meg szüleinkről, gyermekeinkről, s könyörögve kérünk, hogy Rólad bizonyságot tevő életünk által ők is közelebb kerüljenek Hozzád. Most pedig, Urunk, szívünk szeretetével fordulok a Te látásodra már eljutott testvéreink felé. Megemlékezünk elhunyt szüleinkről, testvéreinkről, gyermekeinkről és rokonainkról, s kérjük őket, imádkozzanak értünk, hogy mi is eljuthassunk mennyei Országodba., hogy ott a boldogságos Szűzzel, Szent Józseffel, Isten minden szentjeivel és közösségeink elhunyt test­ Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy

szálig 223 véreivel együtt mindörökre élvezzük a békét, amely eltölti majd szívünket, amikor Jézusunkkal véglegesen egyesülve színről színre láthatunk majd Téged. A szentáldozás utáni imádság pedig így hangzott: Istenünk, a betlehemi éjszakában világosságot gyújtottál nekünk. Kérünk Téged, el ne halványuljon b ennünk ez a világosság, hanem világítson messzire e kicsi hazában, az egész Duna­medencében és minden népnek. A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled él és szeret mindörökkön örökké. Amen S ezután következett a szentmise végső áldása: Áldjon meg minket az Atya, aki végtelen jóságával a betlehemi éjszakát elkészítette számunkra, áldjon meg minket a Fiú, aki mérhetetlen ajándékként a betlehemi éjszakában eljött közénk, és áldjon meg minket a Szentlélek, aki nem átallott szívünkbe költözni, hogy az ő Lelkében ujjongva örülhessünk a betlehemi éjszaka békéjének, ezért áldjon

meg minket az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Amen Utána pedig nagy­nagy lakoma következett, a ’70­es évek szegénységének­gazdagságának megfelelő, és sok vidámsággal, melyben volt nótázás is bőven, s Tádé elmondta Kossuth­ beszédét − felkiáltandó a holtakat −, s akkorát ütött az asztalra, hogy soha többé nem tudták, képzett asztalos­testvéreink sem, helyre állítani az ütés következményeit. Üsse part ezt a Tádé­félét, hamarosan egyéb ütések következtek. Mert elkezdődött a vészteljes ’76 év Nem úgy indult. Az elején még nem sejtettünk semmit Minden ment a megszokott rendben. Három B­lgy­tal, 14 új bés testvérrel gazdagodtunk − Fehérvárról, Szanyból, Pécelről, Szigetszentmikósról, Ócsáról, Sümegről. A nyáron megeskettem Demeczky Jenőt is, aki Sümegen talált feleséget, ügyeskedtem is abban, hogy Jenő elkerüljön valami megbí­ zással Acsay Ilusékhoz, és meglássa ott jövendőbelijét,

Máriát. A három B­lgy­on Lilla, Halász Bandi és Jóska elmélkedtek − alighanem ott voltam mindegyiken. S mintha sejtettünk volna valamit, Azt, hogy erősítenünk kell. Elmentem megint saját magamnak lgy­ot tartani Alsószentivába, Dombi Ferihez. S azzal jöttem haza, hogy imádkozzunk közösen Pünkösdig 100 órát. Azt, hogy várjuk a Szentlelket! Ebből egy új hagyományunk támadt. ’89 után már nyomtatva kapjuk a kezünkbe minden évben a Lélekváró imádságokat: Hamvazószerdától Pünkösdig minden vasárnapra. De ’76­ ban még buzgóbbak voltunk, minden napra írtunk testvéreink számára adventtől pükösdig − punktákat. Mi fán terem az? Így nevezzük azt, amit a szemináriumokban a spirituális haj­ nalonként mond a kispapoknak, hogy azok arról egy félórát elmélkedjenek. Hát a mi punktáinkat 76 adventjétől 77 pünkösdjéig írta és gépelte a fél Bokor. Megállapításokat és kérdő mondatokat tartalmazott az egy­egy napra

szóló. Megtaláltam a két vastag gépelt kö­ tetet. Mustrának ideírom az elsőt: 76. nov 28 Advent 1 vas Lk 21,26: A világmindenséget összetartó erők megrendülnek 1. Jézusnak hatalma van a világot összetartó természeti erők felett 2. Első eljövetelekor az emberiséget összetartani akaró erők jöttek el 3. A világban érvényesülő erők között vannak múlóak és megmaradók, 4. Második eljövetelkor lesznek erők, melyek megszűnnek, s olyanok, melyek megrendülnek, de megmaradnak. a. Milyen a viszonyom a mikro­ és makrokozmosz erőihez? Meg tudom­e őket csodálni? Isten nagyságát növeli­e bennem a rácsodálkozás? Az emberi értelem átfogó és fel­ fedező erejét tömjénezem­e csupán? b. Saját köröm egysége mellett gondom van­e a többi ember egységére is? Vizsgálom­e a magam beszűküléseit? Örülök­e mások sikereinek? Adtam­e már hálát ezekért is? Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 224 c. Otthon

vagyok­e a kozmoszban, amely el fog múlni? Van­e olyan jézusi értékrendem, hogy meg tudjam különböztetni: mi az elmúló és mi a megmaradó? Tudom­e, hogy csak az Isten ereje a megmaradó erő? Milyen egyéb erőkkel akarok még együttműködni az emberiség egységének érdekében? d. A jószándék is elegendő ahhoz, hogy megrendüléssel bár, de megmaradó házam le­ gyen? A vállalt, de nem mindig befejezett teljesítgetések nemde segítik a megrendülést? Milyen kötelékekkel törekszem meg is maradni? Mennyire marad ki Isten ereje az életemből? Mennyire vált már Erővé bennem? Vágyom­e arra, hogy megmaradásra méltónak, és ne elnehezedett szívűnek találjon a mi Urunk? Géppel összetűzött füzetekeben kaptuk meg a punktákat, melyek tanították volna a Bokrot elmélkedni. Teljes volt a jószándék bennünk, s nem tudtuk, hogy nagyon is itt az idő, amely megpróbál bennünket. Amikor az év első vagy második hónapjában hazajöttem

Alsószentivánról, már tele voltam az erősítés akarásával, s az Öregek I.­ben jelentettem be először terveimet, s mondám: − A Szentlélek azt mondta nekem, hogy imádkozzunk Hamvazószerdától Pünkösdig közö­ sen száz órát S elmondtam részletesen, hogy miként gondolom ezt. Közösségekben folyjék az imádság, s amennyire időm engedi, magam is szívesen meglátogatom e célból azokat a közösségi ta­ lálkozókat, amelyeken ez az imádság, majd megvalósul. S utána következtek a hozzászólások Jóska ült a baloldalomon, s kezdte: − Idáig racionális embernek ismertelek meg Téged, de ha a Szentlélektől vannak üzeneteid, azokhoz nem tudok hozzászólni, Passz! Megadta ezzel a hozzászólások alaphangját. A többiek sem voltak különösebben elra­ gadtatva tervemtől, inkább csak a közösség újabb tagjai, mint Acsay Ilus is, mutatott nagyobb megértést jámbor terveim iránt. De engem nem abból a fából faragtak, melyet könnyű

eltörni vagy hajlítani. Elmondtam tervemet a többi közösségben is, s a Bokor végül is azonosodott vele, s meglett Pünkösdig a száz óra. Pünkösd vasárnapján fejeződött be Ócsán egy B­lgy, s a záró imádságok után átvonultunk a plébániáról a templomba, s ott volt vagy ötven, vagy talán közel száz ember is a Bokorból. Csak arra emlékszem, hogy úgy zengett Sillye Jenő énekének dallama az ott levők ajkán, hogy ilyen szépnek azóta sem éreztem azt, bár már százszor is elénekeltük különböző alkalmakkal: Jöjj el, jöjj el, jöjj el Fénylő Láng, Szentlélek, jöjj szállj le ránk, Szentlélek jöjj, szállj le Jöjj el, jöjj Igazság, Remény, Jöjj maradj velünk csodás Fény! Jöjj el, jöjj el, jöjj el Fénylő Láng, Szentlélek, jöjj szállj le ránk, Szentlélek jöjj, szállj le Jöjj el jöjj, Örök Szeretet! Jöjj tisztítsd meg lelkünket! Jöjj el, jöjj el, jöjj el Fénylő Láng, Szentlélek, jöjj szállj le ránk,

Szentlélek jöjj, szállj le A mise végén kijöttünk a templomból. Egymásra néztünk Boldogok voltunk? Bizonyára, de a száz óra közös imádkozás után valami egyéb is volt a szívünkben. Ezt az egyebet szólaltatta meg egyikünk. − Mit vártatok? Azt, hogy tüzes nyelvek lebegjenek rajtunk? Akiken valamikor lebegtek, Getszemániból jöttek, s Júdás és János kivételével, Péterrel az élükön mind eljutottak a maguk Golgotájáig, s nincs híradás róla, hogy megismétlődött volna velük a pünkösdi csoda, csak a martirológium tarja számon a nevüket. Hazamenve mi is tettük dolgunkat tovább: szerveztük az A­lgy­okat, s ugyancsak nem törődtünk sokat avval, hogy mi folyik a politika és az egyházpolitika világában. De ez a világ is tette a magáét. Lassan, de biztosan VI. Pál 1973­ban megüresedettnek nyilvánítja − még Mindszenty esztergomi érsek életében − az esztergomi érseki széket. 1974­ben Lékai László az esztergomi

érsekség apostoli admi­ nisztrátorává lesz. 1975­ben meghal Mindszenty, 1976 februárjában pedig Lékai Esztergom prímás­érsekévé lesz. Májusra megkapja az ennek a tisztnek kijáró bíborosi kalapot Mindez Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 225 köztudott. De kevésbé köztudott, hogy rá négy hónapra, 1976 szeptember 28­án pártunk és kormányunk részéről elkészül egy írás, mely meghatározó lesz sorsunkra. Készítője Bai László az AEH Katolikus Főosztályának vezetője. Egy hiba folytán kerülhetett kezembe, s én publikáltam a Népszabadságban pár esztendővel ezelőtt. Javaslat a Bulányi­féle ifjúság közti, ifjúsági szervezkedési felvetésre a püspöki kar vezetői előtt. − Szervezett illegális ifjúsági tevékenység folyik Budapesten és vidéken egy hét tagú központi vezetőség irányítása mellett 14 csoportban, csoportvezetők felügyeletével. Az illegá­ lis tevékenység fő szervezője és

vezetője Bulányi György. A szervezetben 50 egyházi személy, köztük 28 aktív pap vesz részt. A csoportban tevékenykedik 3 szeminarista, 2 volt apáca Bulányi saját teológiája alapján fejti ki káros tevékenységét. Elsősorban a jelenleg működő püspöki karral szemben. A szervezkedés mintegy 250 főre terjed ki A szervezkedésben részt vevő papok rendezik az illegális összejöveteleket. A szervezet működése kiterjed az eszter­ gomi, váci, székesfehérvári, egri, csanádi, pécsi, győri egyházmegyék területére. 1. Október hónapban a Bulányi­féle szervezkedést tárjuk fel Lékai bíboros előtt, beszéljük meg vele, mikor tárgyaljunk erről a témáról a püspöki kar érintett tagjaival. ­ Lékai bíbo­ rossal történt megbeszélés után célszerű volna az ügyről külön tárgyalni Ijjas érsekkel. Ki­ kérni tanácsait a probléma lerendezésére. 2. Lékai bíborossal kialakított időpontban a Bulányi­féle szervezkedést

tárjuk fel az érintett egyházmegyék ordináriusai előtt. 3. A szervezkedés tényeinek felvázolásánál dramatizálva nagyítsuk fel a történteket és élezzük ki annak politikai veszélyességét: ­ az állam és az egyház jóviszonya; a püspöki kar politikai szavahihetősége, hitele; az ifjúságra, társadalomra vonatkozó veszélyessége; a Vatikán és államunk kapcsolata szempontjából. Mutassunk rá, hogy: a.) Ez a szervezkedés teljesen megfelel a nyugati szélsőséges, reakciós, emigráns egyházi erők törekvéseinek. b.) Elsősorban a püspöki kar ellen irányul: elvtelen, kollaboránsoknak tekintik őket, arról beszélnek, hogy halott az egyház, tehát szükség van élő földalatti egyházra stb. c.) Egyes papok és püspökök akarva­akaratlan Bulányiék szervezkedésének propaganda hátterét és bázisát erősítik azáltal, hogy tények és megalapozott okok nélkül arról beszélnek, hogy nincs hazánkban vallásszabadság, hogy a

vallásos emberek, vallásos állampolgárok gyermekei egyetemeinkre nem kerülhetnek be, és hogy a vallásos szülők gyermekeinek hit­ oktatása miatt állandó zaklatásnak vannak kitéve stb. (Udvardy püspök) d.) Mint illegális szervezet áttételesen az állammal szemben is veszélyes 4. Fejtsük ki az érintett püspökök előtt, hogy a Belügyminisztérium illetve a rendőrség teljes joggal adminisztratíve akar fellépni ez ellen az illegális szervezkedés és vezetői ellen. Mi úgy ítéljük meg, mivel ez a szervezkedés elsősorban teológiai tévelygésen és a hierarchiával való szembenálláson alapul, nem irányul direkt módon az államhatalom ellen, ezért nincs szükség adminisztratív állami beavatkozásra. Amennyiben a püspöki kar biztosítékot tudna nekünk szolgáltatni, hogy a szervezkedést kivizsgálják, egyházfegyelmi úton rendezik, úgy esetleg lehetőség van arra, hogy ezt az ügyet egyházon belül intézzék el. Ezért javasoljuk, hogy

a püspöki kar beszélje meg ezt a témát, és amennyiben vállalják az ügy lerendezését, készek vagyunk a rendezéshez tényanyagot nyújtani Lékai bíboros részére. 5. Az ordináriusok és a papi békemozgalom vezetői biztosítsák, hogy a Bulányi­féle szer­ vezkedéssel kapcsolatban megfelelő elítélő papi és egyházi közhangulat alakuljon ki. 6. Az egyházi sajtó megfelelő módon foglalkozzon az illegális szervezkedés, a földalatti egy­ ház koncepciójának elitélésével. A Teológia c katolikus sajtóban teológiailag kellene szét­ zúzni a Bulányi­féle teológiai koncepciókat, valamint az ennek nyomán terjedő pünkösdi kis közösségek szervezésére irányuló propagandát. Budapest, 1976 szeptember 28 (MOL­XIX­ Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 226 A­21­d AEH TÜK 153. doboz, 0033a­3/1976 Készítette Bai László, az AEH Kat Főoszt vezetője. Bp, 1976, szept28 Hiteles szöveg!!!)" ’64­ben kötötte meg a

Vatikán a máig titkos részleges megállapodást szocialista hazánkkal. A börtönök nagyjából tíz év alatt megtisztultak papjainktól, a megfelelő ember odakerült a magyar Sion ormára, most elkövetkezhetik a számlabenyújtás órája. A püspököknek tudomásul kell venniök, hogy veszélyeztetjük állam és egyház (a Vatikánt is beleértve) jóviszonyát, a püspököket elvtelen kollaboránsoknak tekintjük, Magyarországban vallás­ szabadság van, egyházfegyelmi megoldásra van szükség, papi és egyházi közhangulatot kell kialakítani ellenünk, az egyházi sajtónak kell teológiailag szétzúzni állításainkat. Várj már egy kicsit, jó Bai László! Olyan gyorsan nem megy ez. Majd hat esztendő alatt készül ez el, s újabb öt évet kell várnod, amíg az egészre a Vatikán is ráteszi a pontot, s akkor megvalósul az, amiről álmodol, s úgy lesz, ahogy kívánod a létező szocializmus halála után is, mind a mai napig. Kikézbesítik­e ezt az

írást Lékainak, vagy csak szóval mondják el, mert tudja annak minden betűjét, amióta csak beszervezték − mikor is? Van, aki úgy tudja, hogy már 1945­ben! −, nem tudhatni. Mielőtt bármit tenne, felkeresi a magyar piarista tartományfőnököt, Albert Pistát, s megkéri őt az egyszerűnek látszó megoldásra: ha ki lehetett hívni ’71­ben az országból Mindszentyt, tegye meg ezt a szívességet a piaristák egyetemes főnöke is, aki a­ úgyis magyar ember, ’76­ban Bulányival. Honnan tudom mindezt? Onnan, hogy Albert Pista elmondta nekem: nem vállalta Lékai kívánságának közvetítését Tomek Vincéhez. Ennek az értesülésnek a birtokában az év novemberében hosszú levelet írok Lékainak: Főtisztelendő Bíboros, Prímás, Érsek Úr! címzéssel. Bemutatkozom, elmondom életem fo­ lyását, Kolakovicsot is, és hogy Tomek Vince Döncinek, Mikinek és nekem engedélyezte, hogy ’56­ban idehaza maradhassunk, ha itt van ránk szükség. Hogy

mennyire örültünk, hogy a múlt évben a Szentatya is az egyház reménységének mondta a kisközösségeket, s hogy ez év márciusában − a Magyar Közlönyben − már törvényeink is biztosítják munkánk legális voltát. Hogy amikor megtudtam az év elején az esztergomi spirituálistól (Szendy), hogy problémái vannak személyemmel kapcsolatban, megvizsgálás céljából megküldtem neki teológiai munkáimat. A spirituálistól tudtam meg, hogy e kérésemről tartományfőnökömmel kíván beszélni. A tartományfőnökömtől meg megtudtam, hogy ki akar hivatni hazámból Nagyon szomorú vagyok, hogy nem tekintett testvérének, s nem feddett meg, amikor baja volt velem. Elhatároztam, hogy naponként 24 Memorare imádságot mondok érte, és mások is ezt teszik barátaim közül. Nagyon remélem, hogy személyes meghallgatásom rendezni fogja kapcsolatainkat. S a befejezés: Imádságaimat a Bíboros Úr szándékaira abba nem hagyva fiúi tisztelettel

köszönti Jézus Krisztusban Eminenciádat. E levelemet követi a Püspöki Kar karácsonyi, decemberi ülése. A kapott instrukciók szellemében Lékai ismertet és kioszt egy dolgozatot, melyet Szendy spirituális írt: Bulányi György − valószínűleg hiányos teológiai műveltségéből fakadó − téves nézeteiről. Továbbá minden egyházmegyés püspöknek kiosztja az egyházmegyéje területén működő bulányista papok névjegyzékét. Mindez egy kicsit sok és váratlan a püspököknek Olyan személyek szerepelnek a listákon, akiket Lékai természetesen nem is ismerhet. Endrey Mihály váci püspök szót kér. Listáján szerepel Halász Bandi, Bisztrai Laci is: − Egyházmegyém legjobb papjai, pertu barátaim. Udvardy szegedi püspk is tiltakozik. Ijjas kalocsai érsek pedig odaszól Lékainak: − Te, Laci, a Bulányi írt Neked egy levelet, válaszoltál már neki? Harminc esztendő telt el, akkoriban nem volt időm feljegyzéseket készíteni. De

Cserhátit időnként meglátogattam, a konferencia után is, és ő mesélte: − Végigjártam a listámon levő összes papokat. Volt olyan, aki rákérdezésemkor hallotta először a nevedet. Voltak olyanok, akik hallottak már rólad, s volt egy egyetlenegy, aki már találkozott is veled. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 227 Lékai láthatta, hogy Bai László írhat akármit, de a püspöki kar még nincs eléggé meg­ dolgozva. Jó munkához idő kell Hat év Akkor már teszik, amit Bai és fölöttesei akarnak, de most ’76­ban még nem. S januárban sor kerül egyetlen négyszemközti találkozónkra is. Paskai akkor a Központi Szeminárium rektora. Ő maga jön el az Attila útra a hírrel, hogy a Bíboros fogad Megyünk, s útközben annyit mond, hogy neki személy szerint nincs semmi baja velem. (Majd lesz) Bekerülök a Bíboroshoz, s hosszasan előadja nekem, hogy a szeminárium hortus conclusus, zárt kert, amelybe nem mehet be az, aki nem

tartozik oda. Ez azt jelentette, hogy a kispapok sűrűn járnak ki hozzám beszélgetésre, csoportba. Nem mondtam rá semmit Aztán rákapcsolt: − Hazánkban csak erkölcsi okok következtében kerülnek papok börtönbe Ez már sok volt nekem, s elbődültem: − Az én egyházam bíborosa mond ilyet? Senki pap nincs börtönben már Lénárd Ödön piaristán kívül. Róla állítja azt, amit mondott? Halkan válaszolt: − Nem állítom. Vagy két hosszú órát töltöttünk el, és késő este lett, és megszántam ezt a nálam tíz évvel idősebb embert, s megkérdeztem: − Hogy lehet ezt bírni? Csak megvonta a vállát, s hallgatott. A végén bocsánatot kértem tőle, ha valamivel megbántottam volna. Ő is tőlem Aztán kikísért az előszobába, felsegítette a kabátom, s na­ gyon­nagyon halkan ezt súgta a fülembe − úgy vélhette: lehallgató készülék nem hallhatja: − Visszaadom én ezt az ügyet nekik Sokat gondolkodtam rajta: tényleg reménykedett

benne, hogy vissza tudja adni? Vagy csak egy jó pontot akart szerezni nálam, azaz etetni akart? Arra hajlok, hogy nem gondolhatta komolyan. Majd egyszer valaki megírja hitelesen beszervezettségének pontos történetét, s az eldöntheti a kérdést. Ma arra hajlok, hogy nem lehettek reményei S ez magyarázza meg azt a hangot, melyet az elkövetkező években használ ellenem, ellenünk. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig 228 EPILÓGUS Nem írok negyedik részt a rákövetkező harminc esztendőről. ’76­tól ’89­ig tartó közel másfél évtizedről van már három könyv. Szakolczay Páter Bulányija, mely 30 000 példány­ ban kelt el. Egyházrend c könyvem Szociológiai Társaság­beli vitáján mondta egy derék katolikus ember: − Azt szeretném, hogyha senki sem olvasná el ezt a könyvet (már mint a Páter Bulányit) Miért mondta? Mert olyan szégyenletes benne hazai egyházunk vezetőinek a szerepe. Ez a Páter Bulányi a budapesti

inkvizíciós perem története. A másik könyv majd találhat még kiadót. Címe: Nagypénteki levél Ez meg a római inkvizíciós perem története Csak kétezer példányban fogyott el, mert 1993­ban már csak az Irotron kiadó (a Bokor) tudta kiadni, mert megszűnt már a magyar társadalom érdeklődése azok iránt, akik Nem folytatom. Ez a második könyv is szégyenletes, ha lehet még szégyenletesebb. Miért? Mert nem lehet ráfogni a Hittani Kongregációt vezető bíborosra, hogy a kommunisták markában lettek volna, miként hazai püspökeink. Strukturális eretnekségben él egyházunk Elvileg él diktatúrában, ahogy egy holland katolikusnak könyve írta: A történelem utolsó diktatúrája . Foglya a konstantini fordulatnak, a trón és az oltár szövetségének. A harmadik könyv pedig csak pár száz példányban kelhetett el: Habos László, Acél ajtók mögött c. könyve: beszámol fiataljainkról, akik ’79­től ültek börtönben a rendszerváltozás

utolsó pillanatáig, mert nem fogtak fegyvert, mert szerették ellenségeiket. Nem írom meg ennek a rendszerváltozásig tartó 13 esztendőnek a történetét, mert a fenti három könyvben minden benne van, amit rólunk, a Bokorról tudni érdemes. S nem írom meg az utána következő 16 évét sem, mert a pártállam bukása után, az új rend bocsánatot kért tőlem, és kárpótol, mind a mai napig, de egyházam nem felejti el sötét múltamat, nem bocsát meg és nem kér bocsánatot. Maradok számára változatlanul ellenség, mert nem módosítok nézeteimen. Mért nem teszem? Nem tehetem. Nem, mert nem adhatok fel egy álmot Jézusét Azt, hogy az Isten Országa lehetséges a kicsik, a szegények és az erőszakot nem alkalmazók számára. Azok számára, akiknek elég az egy dénár Csak szorítok testvéreimnek, hogy ők se adják fel, s hogy nyoma, jézusi nyoma maradjon annak, hogy hatvan évet éltünk, s a tömeg­ ben mi pengettük a lantot. Ez az utolsó 16

esztendő volna a legszégyenletesebb. Aki nyomon akarja követni történetünket, megtalálja a Koinóná ban, a Naplókban meg az Érted Vagyok c. folyóiratunkban Mindenképpen megpihenek, s megvárom a fogadtatást. Van­e füle a mai olvasó­ közönségnek, vagy pedig összevét annyi mással / A jövendő nemzedék, / mely se kérdi, se tudja, / Nem is igen lesz rá gondja, / Hogy itt éltem, s a tömegben / Én is lantot pengeték