Történelem | Középiskola » A Horthy-rendszer hatalomra kerülése, a konszolidáció eseményeit, körülményei 1919-től 1929-ig

Ismertesd a Horthy-rendszer hatalomra kerülését, a konszolidáció eseményeit, körülményeit 1919-től 1929-ig! A Tanácsköztársaság bukását követően, 1919 augusztus 1-én a Forradalmi Kormányzótanács a szociáldemokrata funkcionáriusokból alakult átmeneti jellegű kormánynak adta át a helyét, amelynek élén Peidl Gyula miniszterelnök állt. Ez volt az ún "szakszervezeti kormány" Feladata, hogy az antant támogatásával demokratikus és békés úton biztosítsa az átmenetet a proletárdiktatúrából a polgári demokráciába. Rendeleteivel a k ommunistaellenes gondolkodású letartóztatottakat szabadon engedte, megszüntette a forradalmi törvényszékeket, a Vörös Őrséget, megkezdte a Vörös Hadsereg felszámolását. Az államosított gyárakat, üzemeket visszaadta tulajdonosaiknak, előkészítette a földbirtokok visszaadását is, de erre már nem maradt ideje. A Peidl-kormánynak belső bázisa nem volt, ezért augusztus 2-án a

párizsi békekonferencia megtagadta. Augusztus 3-án a román csapatok elérték Budapestet és megkezdték a főváros megszállását. A Peidl-kormány fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett a románokkal, de a feltételeiket nem tudta teljesíteni. Augusztus 6-án a kis létszámú ellenforradalmi csoport, amely már a Tanácsköztársaság idején illegálisan megszerveződött, az olasz antantmisszió tudtával és román katonai segédlettel eltávolította a Peidl-kormányt. Friedrich István a puccsisták vezetője augusztus 7-én alakította kormányát. Román felügyelet alatt igyekezett megszilárdítani hatalmát, de a miniszterelnök kormányátalakításai és koalícióbővítései nem hozták meg a kívánt eredményt, a békekonferencia nem volt hajlandó elismerni a kabinetet. Magyarország jelentős része 1919 novemberéig román megszállás alatt volt, az antant politikájának következtében. A Tiszántúlt elszakították az országtól és külön katonai

közigazgatás alá helyezték, abban a reményben, hogy így sikerül kierőszakolniuk a tiszai államhatárt. A megszállók ellenőrizték a közigazgatást, a kormányt és a sajtót, s megkezdték az ország kirablását. Az antanthatalmak, főként az angolok sürgetésére, csak hónapok múltán tudták elérni az önállósodott román hadsereg eltávolítását az ország nagyobbik feléből. Távozásuk a magyar ellenforradalmi állam berendezkedésének egyik előfeltétele volt. Nagyobb rokonszenvet ébresztett Párizsban (és Londonban) az egyetlen tényleges erőt mutató harmadik hatalmi-politikai központ: először Szegeden szerveződő, alig ezerfős nemzeti hadsereg és annak fővezére, Horthy Miklós. Ez az ellenforradalmi katonai csoport politikailag is gyorsan aktivizálódott és önállósult. A középbirtokos nemesi családból származó Horthy Miklós altengernagy, egykoron Ferenc József szárnysegédje és a Monarchia hadiflottájának utolsó

parancsnoka, a Tanácsköztársaság idején alakult szegedi ellenforradalmi kormány hadügyminisztere volt. Katonai erőkre támaszkodva kivonta magát a szegedi kormány hatásköre alól, és a haderő fővezére lett. Augusztus második hetében hadseregével a románok által meg nem szállt DélDunántúlra vonult, és Siófokon rendezte be a főhadiszállását A Dunántúlon 1919 őszén Horthy hadserege kezében volt a tényleges hatalom, és ez a románok hátrálásával kiterjedt az ország nagyobb részére. A fővezérség 1919 őszétől 1920 közepéig egy katonai diktatúra megteremtésében látta az ellenforradalom berendezkedésének lehetséges útját. A fővezér és hadserege közvetlenül is beavatkozott a kormány és a közigazgatási hatóságok működésébe. Irányító szerepet játszott a belpolitika alakításában, a kormány és a pártok fölé emelkedett. A magyarországi politikai konszolidáció előfeltétele a román kivonulás mellett a

belső ellenforradalom törvényesítése, legális keretek közé szorítása volt. A párizsi békekonferencia szeretett volna már a m agyar ügy végére is pontot tenni, ezért szorgalmazta egy kül- és belpolitikailag elfogadható kormány felállítását. A román csapatok kivonásának és egy számukra tárgyalóképesnek bizonyuló polgári koalíciós kormány létrehozásának a feladatával George Russel Clerk angol diplomatát küldte 1919 októberében Budapestre. A tervek szerint az új kormánynak az általános, titkos választójog alapján választásokat kellett kiírnia, az így összeülő nemzetgyűlés megbízásából kellett aláírnia a békeszerződést, továbbá a törvényhozásnak a feladata volt határozni az államformáról és az államfői hatalomról. Clerk missziója azt jelentette, hogy az antant kívánsága nem feltétlenül katonai diktatúra, hanem a többpártrendszeren alapuló alkotmányos parlamentizmus megvalósítása volt. A

koncepció fogyatékossága abban rejlett, hogy bár formálisan korlátozta Horthy diktatórikus ambícióit, mégis rá építette tervei keresztülvitelét. Így a Horthy által képviselt diktatórikus irányzat és a parlamentáris megoldás összeegyeztetésével a fővezér alkotmányos formák között juthatott a politikai főhatalomhoz. 1919 november elején Clerk elérte a pártok és a fővezérség megegyezését, ami a kibontakozás alapja lett: Horthy lemondott a katonai diktatúra megvalósításáról, és a polgári kormány elismerését helyezte kilátásba. November 16-án darutollas nemzeti hadserege élén, fehér lovon bevonult Budapestre, főhadiszállása a Gellért Szállodában volt. Az angol diplomácia által nagynehezen összetákolt koalíciós kormány megalakulására 1919 nove mber 24-én, Huszár Károly vezetésével került sor. Az antant elismerte a Huszár-kormányt és felszólította, hogy küldje el a magyar békedelegációt Párizsba. A

magyar küldöttség a hazai politika nagy öregjének, Apponyi Albert grófnak a vezetésével 1920 j anuárjában utazott el a béketárgyalásokra. A küldöttség tagja volt Bethlen István és Teleki Pál is. (Az utóbbi készítette az ún vörös térképet, mely híven ábrázolta a K árpát-medence nemzetiségi viszonyait.) Apponyi két nyelven elmondott beszéde nagy figyelmet keltett ugyan, de a m ár 1919 tavaszán megállapított határokon a győztesek nem voltak hajlandóak változtatni. A polgári alkotmányosság két legfontosabb tényezője, az országgyűlés és az államfő hiányzott a magyar államéletből. A békekonferencia által előírt nemzetgyűlési választások 1920 január végén a nemzeti hadsereg és a jobboldali szervezetek terrorja mellett zajlottak le, ami nagy mértékben akadályozta a s zabad véleménynyilvánítást. A választások az általános, egyenlő és titkos, kötelező választójog szerint történtek. Választójoga volt a 24

éven felüli, 6 évi magyar állampolgársággal, féléves helybenlakással rendelkező lakosnak. A fehérterror miatt a szociáldemokraták helyzete tarthatatlanná vált. A párt vezetőit és tagjait ért üldözések miatti tiltakozásul 1920 január közepén kiváltak a kormányból és bejelentették, hogy nem vesznek részt a választáson. A nemzetgyűlés legerősebb pártja az ország lakosságának többségét kitevő parasztság politikai képviselete, Nagyatádi Szabó István Kisgazdapártja lett, de tőle csak néhány mandátummal maradt el a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), mely az 1918-19-cel szemben álló erők gyűjtőpártja volt. Így egészen 1922 elejéig e két nagy párt - számos ellentéttel terhelt koalíciója, esetenként a fúzióhoz közel kerülő - együttműködése tette lehetővé a kormányzati hatalom gyakorlását. A február 16-án összeült nemzetgyűlés megalakulása nem zárta le, hanem inkább kiélezte a hatalmi

harcot a különböző csoportok, a régi uralkodó körök és a hatalomban újonnan részt követelők között. Az alkotmányozó nemzetgyűlés funkcióját is betöltő parlament első feladata az államforma és az államfői tisztség kérdésének rendezése volt. Az államforma kérdésében nem volt ellentét az ellenforradalmi jellegű politikai áramlatok között. A köztársaság ugyanis szemükben kompromittálódott a forradalmak alatt, így az ezeréves monarchikus államforma, a k irályság helyreállítása egyben a forradalmakkal való szembenállást is kifejezte. Nagyobb vitákra adott okot a megvalósítás módja, az államfői hatalom kérdése. Az ellenforradalom szempontjából mérvadó volt, hogy az antanthatalmak egyértelműen leszögezték: a Habsburg-ház egyetlen tagja sem lehet magyar államfő. Ez az állásfoglalás Horthy pozícióját erősítette, aki kezdettől fogva hangsúlyozta a pártok és osztályok feletti státusát. A nemzetgyűlés a

provizórium= ideiglenesség álláspontjára helyezkedve kimondta, hogy amíg a királyi trón betöltésének kérdését nem rendezik (elismerik-e IV. Károly királyi jogait vagy sem), a k ormányzóra bízzák az államfői teendők ellátását. A kormányzó jogköre kiterjedt a parlamentnek felelős kormány megerősítésére, az ott elfogadott törvények egyszeri visszaküldésére, és a hadsereg irányítására, illetve közkegyelem hirdetésére, a t örvények kihirdetésének elrendelésére, a parlament feloszlatására, összehívására, elnapolására és új választások kiírására. Hamarosan létrejött a megegyezés Horthy és környezete, valamint a nagytőkés- és nagybirtokos csoportok Bethlen által reprezentált irányzata között. Így vált Horthy egy negyedszázadra az uralkodó osztályok alapvető érdekeinek képviselőjévé, de úgy, hogy személye és tisztsége révén egyben a politikai egyensúlyt is őrizte a hagyományos uralkodó

osztályok, valamint a középrétegek közötti érdekegyeztetésben. Az antant által elismert koalíciós kormány létrejötte, a népképviseleten alapuló törvényhozás összehívása, a törvényes államfő megválasztása után kerülhetett sor az új rendszer nemzetközi törvényesítésére: a békeszerződés aláírására. A magyar békeküldöttség semmiféle változtatást nem tudott elérni, még a vitás területek hovatartozásáról javasolt népszavazás gondolatát is visszautasították a győztesek. A szerződést június 4-én a versailles-i Trianon kastélyban Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök (Horthy nevezte ki) és kormánya írta alá, melynek értelmében a Magyar Királyság területe (Horvátország nélkül) 282000 négyzetkilométerről 93000-re csökkent. Csehszlovákia megkapta Észak-Magyarországot és Kárpátalját, Románia Erdélyt, valamint a Tiszántúl és a Bánság keleti felét, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a Bánság

nyugati felét, Bácskát, Dél-Baranyát és a Muraközt, Ausztria pedig az Őrvidéket (Burgenland) csatolhatta le. Lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt Bár az elcsatolt területek nagy részének lakossága nem magyar nemzetiségű volt, az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe. (3,3 millió magyar került a szomszédos országok határai közé) A békeszerződés 35 ezer főben állapította meg a magyar haderő létszámát, ezenkívül jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot, továbbá előírta a megmaradó nemzeti kisebbségek jogait. Az újjáalakuló parlamentáris alkotmányos keretek között a kormányzónak a törvényhozáshoz képest kezdettől fogva csak alárendelt szerep juthatott. Ez pedig a Horthy által képviselt diktatórikus törekvések parlamentáris formák közötti érvényesítésének kedvezett. 1920 március 1-én a nemzetgyűlés Horthyt választotta Magyarország kormányzójává. Magyarország

tehát király nélküli alkotmányos királysággá vált. A békeszerződés aláírása megteremtette a független magyar állam konszolidálásának nemzetközi feltételeit. Horthy 1920 j úliusában Teleki Pált kérte fel kormányalakításra. Az új miniszterelnök szemben állt mind a hagyományos konzervatív liberális hatalom képviselőivel, mind a jobboldali radikalizmussal és különítményeseivel. Felfogása inkább olyan újkonzervativizmusnak tekinthető, amely a keresztény világnézet és a nemzeti eszme konzervatív alapú elfogadásával határozottan forradalom- és baloldalellenes volt, és főként magáévá tette a területi revízió gondolatát is. Teleki programja a jogrend helyreállítása volt, a rendszer politikai bázisának kiszélesítésével és a katonai elem visszaszorítása révén. A birtokos parasztság megnyerését célozta a k ormány Nagyatádi Szabó István nevével legitimált földreformjavaslata, amely engedmények árán

megőrizte a nagybirtokrendszert: 16 millió katasztrális holdat kitevő mezőgazdasági területből 1 millió holdat osztottak fel 411 ezer földhöz juttatott között, de közülük 300 ezer szegényparaszt csak 1-2 kat. holdas parcellát kapott. (Ekkora földből egy család sem tudott megélni, így a parcelláknak főként az lett a funkciója, hogy állandó munkaerő-fölösleget kötöttek le a faluban, ami olcsó munkaerőkínálatot biztosított a nagybirtokosok számára.) A földhözjutottak körét bővítették a Horthy által alapított Vitézi Rend tagjai, azok a katonaviselt férfiak, akik a világháború és az azt követő események idején kitűntek a magyar állam védelmében. Ez a földreform sem a birtokmegoszlásban, sem a társadalmi szerkezetben nem okozott lényeges változást. A földreformmal a magyar falu átmeneti lecsillapításának a célját is elérte a rendszer, azáltal, hogy a családtagokkal együtt mintegy 2 millió ember körében

erősítette meg a tulajdonosi tudatot és a birtokosparaszti illúziókat. A Teleki-kormány kísérletet tett a városi kispolgárság és középrétegek politikai elégedetlenségének a leszerelésére, illetve a baloldallal és a munkássággal szembeni megtorlás törvényesítésére is. Szeptemberben a n emzetgyűlés jobb- és szélsőjobboldali kisebbsége keresztülerőszakolta, hogy az ún. numerus clausus (zárt szám) nemzeti megszorítást is tartalmazzon. Az elfogadott törvény tehát előírta, hogy az egyetemekre és jogakadémiákra az országban élő "népfajok és nemzetiségek" országos arányszámuknak megfelelően kerüljenek felvételre, s az elbírálásnál érvényesíteni kell a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményét. Az intézkedés mindenekelőtt a zsidó származású magyarokat juttatta hátrányos helyzetbe. Egyértelműbben lépett fel a Teleki-kormány a munkásmozgalom és más, bal- vagy jobboldali radikális

politikai mozgalmak ellen. Az 1921 m árciusában alkotott törvény a nemzetgyűlés az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, mely súlyos büntetéssel sújtotta azt, aki "az állam megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez vagy vezet". A törvény alapján büntetni kellett mind a bal-, mind a jobboldali szélsőségeket, és féken lehetett tartani a hadseregbe sorozott volt különítményeseket is. 1920 második felében felerősödött a szabad királyválasztók és a Habsburgok trónigényét elismerő legitimisták küzdelme. A Teleki-kormány konszolidációs törekvéseit IV Károly 1921 március 26-i váratlan magyarországi megjelenése akasztotta meg, ugyanis a "vendég" a trónfoglalás lehetőségeiről jött tárgyalni. Kísérlete azonban részben a legitimisták felkészületlensége, részben pedig a

nagyhatalmak tiltakozása és a környező államok fenyegető fellépése következtében teljes kudarccal végződött. Az esemény előmozdította a kisantant létrejöttét, mely Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát fogta egy magyarellenes szövetségbe. Az úgynevezett első királypuccs megrázta az országot, Teleki benyújtotta lemondását. 1921 április 14-én Bethlen István gróf alakított kormányt és folytatta az elődje idején megkezdett munkát, az ország bel- és külpolitikai helyzetének megszilárdítását. 1921 nyarán a külpolitika került előtérbe. Ekkor cserélték ki a békeszerződés törvénybe iktatott (ratifikált) okmányait, s ekkorra kellett az új határvonalakat kialakítani. Ez ugyanis nem mindenütt történt meg, így Dél-Magyarország egy részét továbbra is megszállva tartották a jugoszlávok, nem vonulva vissza a belgrádi egyezményben meghúzott vonalról. Egyes Pécsre húzódott ellenzékiek 1921 a ugusztusában -

egy baloldali hídfőállás álmát kergetve - kikiáltották a " Baranyai-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot", és Jugoszlávia védnöksége alá helyezték magukat. A magyar honvédség azonban néhány nap alatt birtokba vette a területet, Pécs és Baranya megye hazánk része maradt. Jugoszlávia nem mert ellenkezni a nagyhatalmak határozatával, de menedékjogot biztosított a megtorlástól tartó munkásvezetőknek és több mint 4000 bányásznak. A magyar honvédség a déli határ birtokbavételével egy időben vonultak ki az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területekről, Sopron kivételével. Az osztrákok azonban nem tudták birtokba venni a vidéket, mert a magyar katonák helyére bevonultak Prónay Pál és Héjjas Iván civil alakulatai, a Rongyos Gárda, megakadályozva az osztrák csendőrséget a terület átvételében. Az események hatására a győztesek beleegyeztek abba, hogy Olaszország közvetítésével magyar-osztrák

tárgyalásokon rendezzék az ügyet. Itt megállapodtak abban, hogy Magyarország a vitás területekről kivonja csapatait, Sopronnak és környékének a hovatartozásáról viszont népszavazás fog dönteni. Az antibizottságok felügyelete mellett megtartott 1921 decemberi népszavazáson az érintett lakosság mintegy kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett szavazott (civitas fidelissima). Bethlen István az ellenforradalmi rendszer megszilárdítása érdekében arra törekedett, hogy egy abszolút többséggel rendelkező egységes pártra alapozza kormányát. Amikor 1921 október 21-én Pécsett meghirdette az Egységes Párt zászlóbontását, IV. Károly váratlanul ismét Magyarországra érkezett. Hívei előkészítették az útját, és Sopronból fegyveres erővel indultak a fővárosba. Közben a kisantantkövetek a külügyminisztérium tudomására hozták, hogy ha a magyar kormány nem tudná fenntartani a kialakult közép-európai helyzetet, akkor

erről kormányaik fognak gondoskodni. A nyomaték kedvéért Csehszlovákia és Jugoszlávia mozgósította csapatait. A király és kísérete egyre nagyobb önbizalommal közeledett Budapest felé Útközben a helyőrségek sorra melléálltak. Horthynak és Bethlennek nem volt más választása, fegyverrel kellett szembeszállniuk a királlyal. A kormánycsapatok Budaörsnél ütköztek meg a királypártiakkal, akiket több órás tűzharc után visszavonulásra kényszerítettek. Vezetőiket őrizetbe vették. (Emiatt Sopron ügyének tárgyalását el kellett napolni) A második királypuccs sikeres felszámolása után a győztes nagyhatalmak, a kisantant és a Nagyatádi vezette kisgazdák egyaránt követelték a Habsburg-ház trónfosztását, amit a magyar nemzetgyűlés 1921 novemberében ki is mondott. Bethlen visszatérhetett a belpolitikai feladatok megoldásához. Az erős kormánypártot a KNEP belső ellentétei miatt az adott helyzetben csak a Kisgazdapártra

támaszkodva lehetett megvalósítani. 1922 februárjában mintegy 20 konzervatív-liberális képviselőtársával belépett a Kisgazdapártba, s az így létrejött Egységes Párt (lásd fent) elnöke Nagyatádi Szabó István, ügyvezető elnöke pedig Gömbös Gyula lett. Ezzel az egyesüléssel a Kisgazdapárt elvesztette paraszti-demokrata arculatát, és a nemzeti konzervatív kormánypárt részévé vált. 1921 folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátus alapvető tömegeit nem lehet a keresztényszocialista szervezetek révén a r endszer számára megnyerni. Ugyanakkor a szociáldemokrata szakszervezetek állandó jelenléte a p olitikai életben az MSZDP-vel való kiegyezés szükségszerűségéről győzték meg a kormányt. Ennek értelmében jött létre 1921 december végén az úgynevezett Bethlen-Peyer paktum, amely rögzítette a munkásmozgalom mozgási feltételeit, valamint e szabadság korlátait, a kormány elismeri a szociáldemokrata pártot

mint törvényes politikai tényezőt. Az MSZDP és a kormány megegyezése a kölcsönös ígéretek és a kölcsönös engedmények rendszerére épült. Az 1920-as nemzetgyűlés mandátuma 1922 február 16-án járt le. Bethlen tudta, hogy a kormánypárt győzelmét csak a választójogi törvény megnyirbálásával biztosíthatja. Az új választótörvényeket olyan későn terjesztette a nemzetgyűlés elé, hogy annak ne maradjon ideje az esetleges módosításokra és a h atározathozatalra. S miután a k ormányzó a nemzetgyűlést - megbízatásának lejártával - feloszlatta, Bethlen rendeleti úton új választójogot léptethetett életbe. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokat már ennek alapján rendezte meg. A választásra jogosultak köre leszűkült: a szavazópolgárok száma 2 millióra csökkent, a 24 éven felüli lakosság 28%-a szavazhatott. A választójogától ekkor megfosztott állampolgárok többsége iskolázatlan nő volt. Ezzel a legitimisták

és a kereszténypárt szavazótáborára mért csapást a kormány, mert ezek a nők a papság befolyása alatt álltak. Az iskolázatlan férfiak kizárásával részben a k isgazdák, részben a k eresztényszocialisták és a szociáldemokraták lehetséges szavazóinak a száma csökkent. A bethleni konszolidációt szolgáló nemzetgyűlés létrehozását célozta, hogy Budapest és környéke, továbbá az úgynevezett törvényhatósági jogú városok kivételével a választójogi rendelet visszaállította a nyílt szavazást. Ez azt jelentette, hogy a kisgazdapártot - mint falusi pártot - ezzel kiszolgáltatta a h elyi végrehajtó szervek kényének-kedvének. A végrehajtó szerveket pedig a kormány mozgatta. A választásokat 1922 májusának utolsó és júniusának első napjaiban tartották meg. A 245 mandátumból a kormánypárt 143-at szerzett meg. A liberális-demokrata ellenzék 20 képviselőből állt. A szociáldemokratákkal kötött egyezségével, a

kisgazdapárt önállóságának felszámolásával, s az új választójogi rendelettel Bethlen miniszterelnök célja az volt, hogy tartalmilag konzervatív, módszereiben pedig a parlamentarizmust (népképviseleti, országgyűlési rendszer) autokratizmussal (egyeduralommal) vegyítő politikájának alkotmányos eszközét megteremtse. 1922-től Bethlen fő törekvése a mély válságba került gazdaság talpra állítása volt. Az új helyzetben a gazdasági élet rekonstrukciójához nagy tőkebefektetésre volt szükség, ami belső forrásokból nem állt rendelkezésre, a külföldi tőke idejövetelének pedig politikai stabilizáció volt az előfeltétele. Bethlen 1923 tavaszán jelentette be igényét 6-700 millió aranykorona összegű népszövetségi kölcsönre (1922 elején kerültünk a Népszövetségbe). A kisantant tiltakozására a kért összeg felét, vagyis 307 millió aranykoronát kaptunk. (Felét Anglia, másik felét további hat ország, elsősorban az

USA, Olaszország és Svájc adta.) A kölcsönt évi 7,5%-os kamattal terhelték meg. A kölcsön felvételével egyidejűleg vállalni kellett Magyarországnak 200 millió aranykorona összegű háborús jóvátétel fizetését is a győzteseknek 20 év alatt. (A kölcsönt is ennyi idő alatt kellett visszafizetni.) 1924 tavaszán felállították a M agyar Nemzeti Bankot, amely a t ovábbiakban a bankjegykibocsátás kizárólagos jogával rendelkezett. Megkezdődött a népszövetségi kölcsön kibocsátása, s ezzel a pénzügyi stabilizáció is. 1927-től új pénznemet vezettek be, a pengőt, amely aranyfedezetű valuta volt. Az államháztartás egyensúlya 1924 végére helyreállt. Az 1925 januárjában életbe léptetett vámtarifarendszer leginkább a fejletlen, de hazai nyersanyagbázissal rendelkező könnyűipari ágazatokat védte, s a nyersanyagok többségének és egyes mezőgazdasági felszereléseknek a behozatalát nem akadályozta. 1920 és 1930 között

hazánk mezőgazdaságból élő lakosságának aránya csökkent ugyan, de még mindig 50 s zázalék fölött volt. Magyarország tehát a közepesen fejlett agrár-ipari országok sorába tartozott. Az 1920-as évek gazdasági eredményei lehetővé tették, hogy a kormány szociálpolitikai törvényeket alkosson: Vass József népjóléti miniszter kezdeményezésére 1927-ben kiszélesítették a kötelező betegségbiztosítást, 1928-ban bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegyi és árvasági biztosítást. Az így átszervezett társadalombiztosítás hatására 1928-ban létrehozták az Országos Társadalombiztosító Intézetet, az OTI-t. Az 1920-as évek magyar átlagembere nagyon nehéz körülmények között élt, az országban nem volt ritka a nyomor és az éhínség. Mindez az ellenzéki politikai erők megerősödését jelentette volna, de a nyílt szavazás és a választási visszaélések megakadályozták előretörését. Ráadásul Bethlen

beépítette az egykori főrendi ház mintájára uralmi rendszerébe a felsőházat is, aminek joga volt a törvénytervezeteket újratárgyalásra visszaküldeni a képviselőháznak (ha nem sikerült megegyezésre jutni a vitás kérdésekben, akkor a képviselőház álláspontja érvényesült). Célja az volt, hogy még egy "biztonsági féket" építsen be a törvényhozás menetébe, s ezáltal a törvényhozás konzervativizmusa válsághelyzetek esetén is folyamatos és állandó maradjon. A felsőháznak örökös jogon tagjai lettek az állandóan az ország területén lakó 24 éven felüli Habsburg-főhercegek. Méltóság vagy hivatal alapján 31 egyházi vezető és 16 világi főméltóság kapott felsőházi tagságot. 40 tagot a kormányzó nevezett ki, a további 152 helyet pedig a törvényhatóságok, illetve az arisztokrata családok választással töltötték be. A felsőházról szóló törvény elfogadása után Horthy Miklós feloszlatta a

nemzetgyűlést, és az 1925-ben elfogadott választójogi törvény alapján - amely az 1922-es rendeleten nyugodott képviselőházi választásokat írt ki. Az 1926-os választásokkal a B ethlen-kormány elérte, hogy parlamenti ellenzéke jelentéktelen méretűvé zsugorodjék. Az Egységes Párt egyedül megszerezte a mandátumok közel 70%-át. A parlamentnek tehát nemcsak a k ormány megbuktatása vált lehetetlenné, de még kellemetlen helyzetbe hozatala is. A parlamenten kívül elégedetlenkedő politizálókat pedig a csendőrség és a rendőrség hallgattatta el. Bethlennek egyedül a kormánypárt Gömbös Gyula vezette csoportja okozott gondot, melynek tagjai túl liberálisnak ítélték a miniszterelnök politikáját. Ezért Gömbös, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Kozma Miklós és társai 1923-ban kiléptek az Egységes Pártból, majd megalakították a Nemzeti Függetlenségi Pártot, közkeletű néven a fajvédő pártot. Programjuk egy központosított

és határozott kormányzati politika, fajvédelmük antiszemita felhangokkal párosuló hangzatos nemzet- és magyarságvédelem volt. A fajvédőknek azonban nem sikerült társadalmi támogatottságot szerezniük, s nem tudták elnyerni Horthy rokonszenvét sem, aki egyértelműen Bethlen mellé állt. 1926 végére az ellenforradalmi rendszer konszolidációja a kétkamarás országgyűlés helyreállításával befejeződött. A konszolidáció eredményeként létrejött hatalmi rendszer társadalmi szempontból a nagybirtokosság, a nagypolgárság, valamint az úri középbirtokosság és a felső katonai és államhivatalnoki csoportok kompromisszumán alapult. Politikai intézményeit és azok működését tekintve a konszolidáció alkotmányos kormányzati forma volt, amelyben a polgári parlamentarizmust autokratikus és diktatórikus elemek korlátozták. A rendszer működésében a végrehajtó hatalom abszolút elsőbbséggel rendelkezett a törvényhozással

szemben, alsóbb szinteken pedig a törvényhatósági és községi autonómiákkal szemben. Az 1920-as évek művelődéspolitikájának irányítója Bethlen méltó partnere, Klebelsberg Kunó gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Kultúrpolitikájának része volt - mely szervesen egészítette ki a b ethleni gazdasági és politikai konszolidációt a revízió megalapozása terén is - a magyarság kulturális és szellemi biztosítása a Kárpát-medencében. Az 1926-ban elfogadott népiskolai törvény három és félezer új tanterem és feleannyi tanítói lakás megépítését írta elő, ami 1930-ra lényegében megvalósult. Klebelsberg fejlesztette egyetemi központtá Debrecent, Pécset és Szegedet. Ekkor épült a s zegedi Dóm tér épületegyüttese. Jelentős összegeket fordított kutatásra és új intézetek létrehozására A leendő magyar értelmiség külföldi tanulmányútjainak biztosítására Közép- és Nyugat-Európát behálózó

intézetek sorát tervezte. Ennek részeként valósult meg a bécsi és berlini Collegium Hungaricum és a római Magyar Akadémia. A kultúrpolitikai céloknak, mint mindig, politikai funkciójuk volt: az adott rendszer ideológiai alátámasztása. Az állam és az egyház összefonódása következtében a modernizálást célzó reformok nem nyirbálták meg az egyházak meghatározó szerepét az oktatásügyben sem. Az elemi iskoláknak több mint a fele, a gimnáziumok és a tanító(nő)képzők nagy többsége felekezeti jellegű volt. Az állami intézmények a szakirányú képzésben azonban egyértelműen meghatározóak voltak. A nagy múltú és széles látókörű katolikus szerzetesi gimnáziumok, református és evangélikus középiskolák és kollégiumok, egyes nagy tekintélyű állami középiskolákkal egyetemben, a v alóban hazafias és valláserkölcsi nevelés keretében európai színvonalú műveltséget közvetítettek. Az 1920-as évtizedben a magyar

külpolitika lehetőségei erősen korlátozottak voltak, és az nem vállalhatta a revízió nyílt előkészítését. Az ország első számú szövetségesének ezekben az években Anglia számított, amely azonban csak gazdaságilag jelentett támaszt, a r evízió szempontjából nem. Az 1920-as évek első felében a revízióra orientált magyar külpolitikai törekvések találkoztak a fasiszta Olaszország közép-európai befolyását növelni akaró ambícióival. Ugyanis mindkettő fő akadályát a kisantant képezte, így annak gyengítése és felbomlasztása közös érdekükké vált. Az olasz orientáció kialakulása tehát együtt járt a revíziós célokat nyíltan vállaló aktív külpolitika kezdetével. Az olasz-magyar örök barátsági és együttműködési szerződést Mussolini és Bethlen 1927 márciusában Rómában írták alá. Az olasz orientációt a Bethlen-kormány Lengyelország iránti közeledése egészítette ki. Ennek az volt a cél ja,

hogy az olasz-magyar barátságnak nagyobb súlyt adjon. A tárgyalások során Pilsudski marsall, a lengyel államfő kijelentette, hogy a revízió szükségességének napirenden tartását és a békeszerződés későbbi módosítását támogatja. Az egyetértést 1928 végén egy lengyel-magyar szerződés pecsételte meg A Bethlen-kormány aktív külpolitikájának eredményeként a 20-as évek végére megszűnt az ország külpolitikai elszigeteltsége