Politika, Politológia | Felsőoktatás » Horváth-Szabó-Varga - Politikaelmélet

Horváth Csaba – Szabó Gábor – Varga Tamás POLITIKAELMÉLET PTE ÁJK Pécs, 2016 Tartalomjegyzék I. fejezet - A politika jelentése, értelmezései, a politikatudomány fejlődése 3. oldal II. fejezet - A politika intézmény- és rendszerelméleti megközelítései 13. oldal III. fejezet - A politikai érdek- és érték 27. oldal IV. fejezet - Politikai eszmék, ideológiák 35. oldal V. 55. oldal fejezet - A politikai hatalom VI. fejezet - A politikai hatalom legitimitása 69. oldal VII. fejezet - A politikai pártok és pártrendszerek 77. oldal VIII. fejezet - A demokrácia értelmezése, demokrácia elméletek 90. oldal IX. fejezet - Demokratikus politikai rendszer (Kormányzati és politológiai X. rendszermodellek és gyakorlati megvalósulásaik) 106. oldal fejezet - A totalitárius diktatúrák jellemzői, történelmi változatai 129. oldal XI. fejezet- Az autoritárius diktatúrák 142. oldal XII. fejezet - A nemzetközi kapcsolatok

elméletei 149. oldal XIII. fejezet - A politikai kultúra 173. oldal XIV. fejezet - A politikai magatartás és részvétel 180. oldal Irodalomjegyzék I. fejezet A politika jelentése, értelmezése A politikatudomány kialakulása és fejlődése 1. Az ókori filozófusok Platon (i.e 5-4sz) volt a Hellasz poliszrendszerének filozófusa, aki bár ezt a kifejezést – „politika” - nem ismerte, de mintegy körbeírta azt az „Államférfi” c. munkájában: „amikor az istenek elhagyták az embereket, azoknak maguknak kellett életük irányítását és önmagukról való gondoskodást a kezükbe venni”. Arisztotelész (i.e 4sz) „Politika” c könyvében 158 polisz berendezkedését, alkotmányát („politeia”) gyűjtötte össze. Megfogalmazásában a politika – amely a „polisz” (városállam) kifejezésből ered – a városállam ügyeivel való foglalatosságot jelenti, ami túlmutat a magánérdekeken. A politikatudomány tárgya tehát a

városállam élete. Arra keresi a választ, hogyan kell berendezni a poliszt ahhoz, hogy a polgároknak biztosítsa a lehető legjobb életet. A városállamokat a hatalomgyakorlók létszáma alapján kategorizálta – „egy ember uralma”, avagy „keveseké” és vagy „sokak kezében van a hatalom”. A három kategória mindegyike rendelkezik jó és rossz változattal. a/ Egy személy birtokolja a hatalmat: a jó változata a „monarchia”, mert legitim módón, örökléssel kerül hatalomra, uralma kiszámítható, ellenőrizhető, betartja a törvényeket. Torzult forma viszont a „türannisz” (zsarnokság), mert erőszakkal kerül hatalomra, önös érdekei vezetik, ezért kárt és instabilitást okoz. b/ Kevesek uralma: a jó formája az „arisztokrácia” (előkelők uralma), akik olyan erényekkel rendelkeznek, mint a bátorság, a bölcsesség, a mértékletesség, avagy a vagyon, ezeket az erényeket pedig a köz javára fordítják. A torzult 3 forma

az „oligarchia”, a legvagyonosabbak, akik hatalomra jutásuk után nem a közérdeket veszik figyelembe, hanem a további gyarapodásukat, haszonszerzésüket. c/ Sokak uralma: a tiszta formája a”politeia”, a középvagyonosak uralma, akik – mert megtehetik – a közügyek intézésére a legalkalmasabbak. Torzult forma viszont a „demokrácia” (népuralom), a legszegényebb polgárok hatalma, akik ráadásul nem alkalmasságuk révén, hanem sorsolással kerülnek hatalomra, és mivel szegények, elsősorban vagyonszerzésre törekednek, erőszakosak, megvesztegethetők és demagógok. Arisztotelész a moralitás szempontjából közelít a politikához: a helyes politika az egyenjogú polgárok részvétele a kollektív döntéshozatalban. 2. Áttekintés a római birodalomtól a koraújkorig 2.1 Róma Róma története csak az első századokban (i.e 5-3 század) követte a görög történelmet, ami az arisztokratikus és timokratikus köztársaság

berendezkedését jelentette. De nagyon hamar átlépett a polisz koron és Itália elfoglalása után a i.e 3 század után már kezdett kialakulni az Imperium Romanum A jogegyenlőség formálissá vált, majd a nagy birodalom létrejöttével meg is szűnt, a császársággal pedig egy ember kezébe került a hatalom. 2.2 A középkor első századai (7-12 század) A kialakuló feudális társadalom magába ötvözte a római-latin univerzalitást, a germán szabadságot és az egyház tanításait. A patrimoniális hatalom birtokában a politika az uralkodó kezébe került (földbirtok monopóliummal, hadsereggel rendelkezett, kiépítette a hűbéri viszonyokat). A keresztény monarchiában az egyház is egyre nagyobb befolyással rendelkezett – főleg az invesztitúra háború 4 12-13. századában A politikában a moralitás a következő fogalmakkal bővült ki: „hűség, hűbériség, hit, erény, lovagiasság”, stb. 2.3 A rendiség kora (13-14 század) A rendek

létrejöttével, a rendi monarchiák kialakulásával az uralkodó kénytelen volt hatalmát velük megosztani, amelynek intézményét a parlament jelentette. Ez a megosztás a törvényhozásban, a királyválasztásban, a hadsereg felállításában és az adók kivetésében jelentkezett. 3. A koraújkor, a tőkés árutermelés kialakulása Az árutermelés fejlődése a harmadik rend, a polgárság megerősödését eredményezte. A közte és a feudális rendek közti egyensúly eredményezte az abszolút monarchiák létrejöttét a 15-16. században Előzményeképp azonban ez a folyamat Észak-Itáliában már a 14. században végbement, ahol is monarchisztikus, avagy köztársasági alapú „türannizmusok” jöttek létre, ugyanakkor a polgárság eszmerendszere, a humanizmus is kialakult. 3.1 Niccolo Machiavelli (15-16sz) Firenzében Lorenzo Medici titkáraként írta meg a „Fejedelem” c. művét Ebben a politikát „megszabadította” minden moralitásától

– világi és vallási értelemben egyaránt. Nála a politika „a hatalom megszerzése és megtartása”. A közérdekkel azonosította az államérdeket, s ez a sikeres politika alapja. Az állam sorsát a vezető egyénisége és tevékenysége határozza meg. A politikusnak azt kell mérlegelni, hogy rendelkezik-e elegendő eszközökkel. Neki tulajdonítják a következő mondást: „A cél szentesíti az eszközt” – de megszorításokkal: rendkívüli helyzetben minden törvényes eszköz alkalmazható a közérdek érvényesítésére. A politika tehát nem lehet sem erkölcsös, sem erkölcstelen 5 3.2 A felvilágosodás filozófusai a politika új értelmezésében és az abszolutizmushoz való viszonyuk alapján nézeteikben kettészakadtak. Thomas Hobbes volt az abszolutizmus elméleti megalapozója. Felfogása szerint a politika nem más, mint engedelmesség a fennálló hatalomnak. A filozófusok többsége (Locke, Montesquieu, Rousseau) a természeti

jogokból és a „társadalmi szerződésből” indultak ki. E szerint a hatalom jogokat biztosít a polgárok számára, ha ezt megsérti, akkor a polgároknak joguk van a hatalmat (az abszolutizmust) eltávolítani. Locke szerint a politika az élet és a tulajdon garantálását jelenti. Szerinte ennek biztosítására az alkotmányos monarchia megteremtése a garancia. Montesquieu a „Törvények Szelleme” c. munkájában jogdogmatikai megközelítést választott a hatalmi ágak szétválasztásának szükségességéhez. A szabadságjogokat törvényekké kell átalakítani, ez alapján pedig új intézményes rendet kell kiépíteni. Locke- hoz hasonlóan ő is az alkotmányos monarchiát tartotta ideálisnak. Felfogásában a politika: az állami intézmények tevékenységével foglalkozik. Rousseau szerint a népfelség elve csakis köztársasági keretek között érvényesülhet. Felfogásából alakul ki később a „jogállamiság” fogalma, vagyis a

fennálló törvényeknek megfelelő kormányzás. A politikatudományban a „jogállamnak” két eltérő értelmezése fejlődött ki. Az egyik a porosz, majd német (Bismarck) értelmezés, amely a politikát azonosítja a közigazgatási joggal. Ez alapján az alkotmányos viselkedés az a törvényeknek, a szabályoknak való formális engedelmességgel egyenlő. (Ezzel magyarázható például Hitler kancellárrá kinevezése 1933-ban, annak ellenére, hogy bár nyert az 1932-es választáson, de nem szerzett abszolút többséget.) Az angolszász (angol, amerikai) értelmezés szerint a jogi szabályokat felül lehet vizsgálni, amire megfelelő intézmények állhatnak rendelkezésre, mint például az alkotmánybíróság, vagy az esküdtszék. Vagyis megfelelni nem a törvényeknek kell, hanem a törvények szellemének. 6 3.3 A szociológiai nézőpont születése A szabadversenyes kapitalizmus negatív hatásainak köszönhető, a hihetetlen társadalmi

differenciáknak, az elszegényedésnek, tömegek kizsákmányolásának. E szemlélet szerint az államnak más feladatai is vannak, nem csupán jogi személy, hanem kezelnie kell a szociális problémákat is. Erre már az utópista filozófusok (Saint Simon, Fourir, Owen) is felfigyeltek, de ők ennek a problémának a kezelésére elegendőnek tartották a tulajdon- és elosztási viszonyok átalakítását. A szociológiai nézőpont hatásának megnyilvánulásai közé tartozott pl. a társadalombiztosítás, a munkásvédő törvények, a segélyezési rendszer kiépítése. Politikai értelemben pedig felvetődött az általános választójog megadásának szükségessége is (például legelőször 1848-ban Franciaországban). A 18.-19 század fordulóján kialakultak a politikai irányzatok, ideológiák is Legkorábban, szinte egy időben a liberalizmus (Mill) és a konzervativizmus (Burke), a nemzetállamok születésekor a nacionalizmus, majd a szocializmus is (Marx).

3.4 Alexis de Tocgueville („Demokrácia Amerikában”) szerint a politika az a tevékenység, amelynek a célja a demokrácia, amely úgy valósulhat meg, ha két értéket, a szabadságot és a rendet összeegyeztetünk. A rend letéteményese az állam, a szabadságot pedig az egyén képviseli. Ugyanakkor kettejük között ellentét is kialakulhat, ezért meg kell védeni az egyént az állam túlkapásaitól, védve az emberi jogokat, de akár egymástól is. Ehhez szükségesek un ütköző intézmények és szervezetek, mint például a társadalmi szervezetek, az érdekképviseleti szervek, a választott önkormányzatok, a független egyházak, vagy a független bíróságok. 7 3.5 Karl Marx Marx a politikát, a politikai tevékenységet az osztályharccal azonosította. A történelmi korszakokban a szembeállítások: szabad és rabszolga, jobbágy és földesúr, majd jelenkorban a „proletariátus és a burzsoázia”. Marx célja a munkásság felszabadítása,

amelyhez csak politikai forradalom útján juthat, mely nyomán megvalósul a „proletárdiktatúra”, vagyis a munkások kezébe kerül a politikai és – az álalmosításokkal – a gazdasági hatalom. A politika egy történelmi kategória, ahogy az állam előtti időszakban nem létezett, úgy a jövő társadalmában, ahol már nem lesz állam, nem lesz politika sem. A jövő társadalmának Marx szerint két szakasza létezne. Az alsó szakaszban a hatalom a proletariátus kezében van, a javak elosztása pedig a végzett munka alapján történik. A felső szakaszban, ahol a javak bősége áll fenn, az elosztás már szükségletek szerint történik. Marx nézeteit a szabad versenyes kapitalizmus ellentétei, végletesen elnyomó természete alakította. Ezért is látta úgy, hogy ezt a rendszert csak erőszakkal lehet megdönteni. Bár hozzátette azt is, hogy a proletárdiktatúra megvalósítását csak a legfejlettebb tőkés államokban tudja elképzelni. Épp

ezért, tanainak továbbvivője nem Lenin volt, aki a legfejletlenebb államban, Oroszországban kívánta Marx tanait valóra váltani, hanem Bernstein, aki a kapitalizmus új szakaszában, a monopolkapitalizmus időszakában, a kiegyenlítődés tendenciái miatt már nem forradalomban látta a megoldást, hanem reformokban és a demokrácia megteremtésében. A 19. század utolsó harmada már a monopolkapitalizmus időszaka, ahol megjelennek a modern politikai pártok, működik a parlament, a szavazati jog közelít az általános választójoghoz (férfiak esetében), és a konzervativizmus és a liberalizmus váltógazdasága is megindul. 8 3.6 Max Weber a modern politikai empirizmus előfutára empirikus módon viszonyul a politikához. Tudománynak tekinti, mivel megvannak a törvényszerűségei, csakúgy mint a természetnek. Pozitivista felfogásában a tudomány feladata az értékteremtés, ahol csak a tények számítanak. Visszanyúlván Machiavellihez, a

politika az nem más, mint harc a hatalom megszerzéséért, befolyásolásáért és megtartásáért. Az ehhez vezető út: a legfontosabb hatalmi tényezők az állami intézmények, az egyén és az intézmények között jelen vannak a pártok. Ebből következik, hogy a hatalomért folyó harc a pártszférában zajlik. E politikai életet nyitottnak tartja: be lehet kerülni, de ki is lehet kerülni belőle. Elitista felfogása alapján a politikai folyamatokban az elit a meghatározó. E szerint a demokrácia az egy népszavazáson alapuló, elitek által irányított rendszer. A versengő elitcsoportok között a nép dönt Weber szerint a hivatásos politikusnak és a politológusnak, mint személyiségnek szét kell válnia. A politika világát csak úgy lehet tudományos alapon elemezni, ha a politológus neutrális, nem pártelkötelezett, elismerhet politikai értékeket, de magát nem köti azokhoz. 4. Politika felfogások a huszadik században 4.1 A realista

irányzat Legfőbb képviselői, Woodrow Wilson és James Bryce szerint a valóságos politikai élettel kell foglalkozni, a ténylegesen működő hatalmi intézményeket, személyeket kell vizsgálni. Így juthatunk el a valós politikai erőkhöz, így ismerhetjük meg a valós politikai folyamatokat. Ezek pedig: az intézmények, a pártok, a civil szervezetek, a polgárok és a közvélemény. Vizsgálataikban adatfelvételeket, statisztikai technikákat alkalmaztak. 9 4.2 A pluralista felfogás Arthur Benthley a politika folyamatait nem személyek, vagy ideológiák, hanem csoportérdekek konfliktusaival magyarázta. A politika tehát olyan érdekérvényesítő folyamat, amely során a társadalmi csoportok közötti érdekkonfliktusokat érdekegyeztetéssel oldják fel, kompromisszumot kötnek. A sokféle érdek miatt eleve nincs egységes társadalmi érdek, ez a politikai folyamatokban alakul ki. 4.3 A behaviorista irányzat Főbb képviselői: Benthley, Harold

Lasswell, Robert Dahl, Gabriel Almond. Alapgondolatuk, hogy a politikai folyamatokat a személyiségek – azok viselkedése – határozza meg .A politika arra kíváncsi, hogyan reagál a polgár, mi befolyásolja a polgárokat. Ehhez kellenek a közvélemény kutatások, mely adatai alapján, az előrejelzések nyomán kiszámíthatóvá tegyék a politikai döntések várható hatásait. 4.4 A konfliktusos definíció Laswell felfogása szerint a politika azt jelenti, hogy „ki, mit, mikor és hogyan szerez meg”. A pluralista irányzathoz hasonlóan, itt is jelen vannak az érdekkonfliktusos szituációk, ám ezek nem kötnek kompromisszumokat, nem oldódna k meg. A politikát tehát az emberek „önös érdekei” határozzák meg 4.5 A modern elitista felfogás Max Weber nyomán e felfogás a politikát úgy definiálja, hogy lényege a harc a hatalomért, aminek végső eszköze az erőszak. Képviselői: Charles Mills és Karl Loewenstein. 10 4.6 A strukturalista,

funkcionalista megközelítés Gabriel Almond szerint a politika egy önszabályozó rendszer, amely beágyazódva a társadalmi környezetébe, annak működéséhez végez alapvető funkciókat. A politikai folyamatokat neutrálisan kell leírni, objektív vizsgálatokat kell folytatni. E folyamatokat technikai elemekre lehet bontani, az elemzésekhez pedig megfelelő szaknyelv szükségeltetik. 4.7 A kibernetikai felfogás Léte a tudományos-technikai forradalomnak köszönhető. Kialakulása az 1970-es évektől datálható. A politikát egy lefuttatható programnak tekinti (input, output) Például a választások előtt a bevitelnek szánt „bruttó” program a pártok választási programjai, melyeknek standard elemei vannak. Ha az illető párt megszerzi a győzelmet és kormányra kerül, akkor már ”nettó” programról beszélhetünk, hiszen tudják, hogy minden ígéretüket nem képesek teljesíteni. A ciklus végén a végső kimenetelnél pedig ennek a nettó

programnak is „nettóbb” változata valósul általában meg, vagyis az eredeti bruttó programot szinte soha nem lehet eljesíteni. 4.8 Magyar politika-felfogások A magyar politika felfogások átveszik Weber megállapítását a hatalom megszerzése tekintetében, melyben ötvöződik az érdek, az akarat és a hatalom. Mindez mára kiegészült a pluralista, a konfliktusos és a modern elitista nézetek beemelésével. (Néhány képviselő: Gombár Csaba, Bihari Mihály, Pokol Béla, Kulcsár Kálmán, Bayer József, stb). 11 5. Jelentéstartalmak Amíg a magyar nyelvben csak egyetlen szóalak létezik a politikára, az angolban három is, más-más jelentéssel. (Politics, Polity, Polity – politikai harc, folyamatok, intézmények tevékenysége, avagy szakpolitikák, stb.) A magyar politikatörténet a 18. századtól említi ezt a kifejezést Elsősorban a rendi országgyűlésben a rendek politizálására, vagy a törvényhatóságokban (vármegye, városok)

történő tevékenységekre vonatkozott. Később jelentéstartalma a közéletben egyre pejoratívabbá vált. A kiegyezés után, a Dualizmus választási rendszerének sajátossága („korteshadjárat”), és a képviselők-politikusok megvesztegethetősége („panamázásnak” nevezett korrupció) miatt a közvélekedés értékítélete a következő lett: „a politika úri huncutság”, lévén, úgy érezte a polgár, hogy úgysem szólhat bele a politikába. 1945 után az „úriból” „elvtársi” lett. Az ezt elutasító attitűd a mai napi tapasztalható, bizonyítékaképpen, a felmérések alapján a különféle intézmények, foglalkozások népszerűségi indexében a politika, a politikusok, a parlament, és a pártok rendszerint a lista alján kullognak. 12 II. fejezet A politika intézmény- és rendszerelméleti megközelítései 1. A politológiai háromszög. A politológia klasszikus felosztása az angolszász irodalomban a

„politológiai háromszög” mentén körvonalazható. A magyar nyelv nem tesz ilyen árnyalt különbséget a politológia 3 vizsgálódási területe között, mindezek ellenére fontos az angol nyelvben megtalálható fogalmak alapján elkülöníteni a politológia 3 klasszikus területét: 1. POLITY: a politológiának ez a területe a politikával, mint sajátos intézményekkel foglalkozik. 2. POLITICS: a politológiának ebben az esetben a szereplők közötti konfliktusos folyamatok jelentik a vizsgálódási területét. 3. POLICY: itt alapvetően a politika céljainak, tartalmának meghatározásáról van szó. Ilyen jellegzetes célok lehetnek a biztonság, az anyagi javak reprodukciójának keretei, a közszolgáltatások minőségének biztosítása, az eszmék és értékek megfogalmazása. 1.1 Politics; hogyan érhető el kollektív döntés? A csekély létszámú politikai közösségektől kezdve a modern államokig jellemző, hogy a politikai közösséget

olyan személyek alkotják, akiknek a nézete, értékrendje számos vonatkozásban különbözik. A politics egyik alapvető vizsgálódási területe, hogy hogyan lehet az ilyen eltérő érdekek, értékek, hitek és meggyőződések mentén a közösség egészére kötelező döntéseket hozni. Úgy is megfogalmazhatnánk ezt a kérdést, hogy a jó élet értelmezésében számos eltérő koncepció található, a modern politika feladata mégis az, hogy ezeket kollektív döntéssé transzformálja. Hogyan történhet ez a transzformáció? 13 A politika eszköztárásban számos megoldás kínálkozik, melyek közül a leg jellemzőbb a meggyőzés, az alkudozás és a manipuláció. A meggyőzés azt jelenti, hogy az uralom képviselői a retorika eszköztárát alkalmazva elhitetik a különböző alternatívák közül a számukra leg megfelelőbbet. Az alkudozás olyan elfogadást jelent, amiért cserébe mindig engedmények járnak. Az alkudozás eredménye egyfajta

kompromisszumként is felfogható. A manipuláció ezzel szemben a hatalom gyakorlói által, saját érdekükben történő tudatos megtévesztést jelent A közös ügyek eldöntésének módja, rendkívül leegyszerűsítve kétféleképpen történhet. 1. demokratikusan: ebben az esetben a többség akarata érvényesül 2. informálisan: ebben az esetben háttéralkuk a hatalom gyakorlói közötti megegyezés van a döntések mögött 3. önkényesen: ami azt jelenti, hogy vagy egy személy, vagy ehhez a személyhez kapcsolódó rendkívül szűk kör hozza meg a döntéseket (diktatúrák) A Politics értelmében felfogott politika mindenek előtt küzdelem az erőforrásokért, az érdekek és értékek érvényesítéséért. Ennek a küzdelemnek a szereplői egyaránt lehetnek egyének, politikai szerveződések, vagy a civil társadalom képviselői. 1.2 Policy; politikai magatartás és célmeghatározás A policy-t gyakran közpolitikának (public policy) szokás

fordítani. A közpolitika elsősorban arról szól, hogy milyen politikai célokat és programokat fogad el az adott politikai közösség, társadalmi részvétel mellett, vagy anélkül. A policy legfőbb kérdése az, hogy kik vesznek részt a döntésekben, kik befolyásolhatják érdemben a döntéshozatali mechanizmust és hogy mik is voltaképpen a politikai célok. 14 Ebből következően igen sok politikán kívüli tényező is meghatározza a fenti kérdésekre adható válaszokat. Minden politikai rendszer ugyanis beágyazódik egy kulturális közegbe, alakítják külső és belső gazdasági erők, és nem elhanyagolható a tömeglélektan szerepe sem. 1.3 Polity a politológia polity- értelmezése a politikát, mint sajátos intézmények rendszerét tárgyalja. Annak érdekében, hogy tovább tudjuk gondolni ezt a fajta megközelítést, mindenek előtt tisztáznunk kell az intézmény fogalmát. Minden intézmény tartós és az érintettek által elfogadott

szabályrendszeren alapul. A szabályrendszer elfogadása nem kell, hogy nyílt, formális legyen, elég ha az érintettek tisztában vannak azzal, hogy mit tehetnek és mit nem. Az intézményeket csoportosítani lehet többféle szempontból, melyek közül a leg tipikusabb a két következő szempont: formális: rögzített, többnyire írásbeli szabályok alapján működő, ezzel szemben informális: nincsenek írásbeli szabályok, de a tagok tisztában vannak a normákkal kényszeren alapuló: ebben az esetben minden érintett kényszer hatására veti alá magát a kötelező szabályoknak és ezzel szemben az önkéntes: ahol az emberek önként vetik magukat alá a szabályoknak. Formális intézményre példaként említhetünk számos politikai szervezetet, pl. egy államot. Informális intézmény például egy bűnszervezet (maffia) Ezek után vizsgáljuk meg, hogy az intézmények szerteágazó világában mik az állami intézmények tipikus sajátosságai. A

legfontosabb ilyen sajátosság a hierarchikus jelleg. Minden állami intézmény alá-, fölérendeltségi viszonyok alapján rendeződik. A következő specifikum, hogy az állami intézmények kötelező döntések meghozatalára jogosultak. Mindezeknek a döntéseknek a végrehajtása ugyancsak az állami intézmények feladata. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem minden politikai intézményi szereplő egyúttal állami szereplő is, ugyanakkor a két szféra közötti átfedés nem elhanyagolható. A 15 politikai intézmények sajátossága az, hogy tipikus tárgyalási és alkurendszerek szerint formálódik. Míg optimális esetben a politikai szereplők a közéleti viták eldöntésén fáradoznak, ehhez nyújtanak alternatívát, addig az állami intézmények a már eldöntött vitákat fogalmazzák meg jogszabályok formájában, szankcionálják a normaszegést és ezek az intézmények a tartósság jegyeit mutatják. 2. A politikai rendszer intézményi elemei

A politika rendszer intézményeit állami és nem állami elemekre bonthatjuk. Állami - Kormány, kormányzati szervek - Parlament - Államfő - Államigazgatás, önkormányzatok - Bíróságok - Alkotmánybíróság - Ombudsman - Államközi szervezetek Nem állami - pártok - érdekképviseleti szervek - lobbik - civil szervek - médiumok 16 A politikai rendszer állami intézményei közül 3, kiemelt jelentőségű intézménnyel foglalkozunk a továbbiakban: a Parlamenttel, az Államfővel és a Kormánnyal. Fontos rögzítenünk, hogy a most következő vizsgálódások a demokratikus politikai rendszerek intézményeire vonatkoznak. A hatalmi ágak Montesquieu óta bevezetett felosztásának az elve szerint 3 egymástól elkülönítetten működő hatalmi ágról kell beszélnünk: 1. törvényhozás 2. végrehajtás 3. igazságszolgáltatás 2.1 A Parlament A demokratikus kormányzati rendszerekben a Parlament a legfőbb

államhatalmi szerv. Kiemelkedő jelentősége annak köszönhető, hogy ez a szerv valósítja meg (ha korlátozott formában is) a népszuverenitás eszményét. Népszuverenitás eszménye szerint a politikai hatalom végső soron a nép akaratára vezethető vissza. Mivel a Parlament egy demokratikus rendszerben népképviseleti szerv, ezért annak képviselői a választópolgárok többségének felhatalmazása alapján nyerik mandátumukat. A Parlament legfőbb feladata a törvényalkotás. Jogszabályi hierarchia csúcsán lévő törvények, alkotmány megalkotása vagy módosítása demokratikus rendszerekben kizárólagos parlamenti hatáskör. A politológia szakirodalmában számos forrást találhatunk a törvényalkotói munka és a szakértelem igénye közötti lehetséges ellentmondásokra. Kétségtelen tény, hogy rövid idő alatt nagyon nagy számú törvény megalkotása a törvényalkotói munka minőségének rovására valósulhat csak meg. A

törvényalkotónak, azaz a parlamenti képviselőnek ettől függetlenül is gyakran szembe kell nézni azzal a dilemmával, hogy az őt jelölő pártjához legyen hű, vagy a saját szakmai, lelkiismereti meggyőződéséhez. 17 A Parlament másik, legalább ennyire fontos funkciója a mindenkori végrehajtó hatalom ellenőrzése. Erre a demokratikus parlamentek számtalan formában adnak jogi lehetőséget, például vizsgálóbizottságok, interpelláció, tájékoztatás kötelezettsége. A végrehajtó hatalom (Kormány) ellenőrzése természetesen a kormánypárti parlamenti képviselőknek is feladata, de a politikai játékszabályok szerint erre részükről ritkán kerül sor. Mindezek alapján különös jelentősége van a demokratikus rendszerekben a mindenkori parlamenti ellenzéknek. Még élesebben fogalmazva ellenzék nélkül aligha tekinthető demokratikusnak egy parlament. A parlamenti ellenzék szerepe nem merül ki abban, hogy a fennálló kormányzatot

bírálja, kritizálja, javaslatait opponálja, hanem lehetőség szerint alternatívát is kell, hogy kínáljon a választópolgárok számára. A demokratikus parlamentek a nyilvánosság, legitimáció, politikai szocializáció legfőbb fórumai is. Politikai viták a parlamenti nyilvánosság révén, választott képviselők közötti „pengeváltásokkal” juthatnak el kollektív döntésekig. A Parlament, ha demokratikusan működik, fontos legitimációs bázist nyújt a fennálló rendszer számára. Parlamenti viták mindezen túl hozzásegíthetik a polgárokat ahhoz, hogy a közéletben felmerülő vitás kérdésekben megismerjék a különböző álláspontokat. Éppen emiatt különösen fontos a parlamenti viták stílusa, hangneme. Ha érvek ütköznek érvekkel, akkor a vita segíti a polgárok tájékozódását (politikai szocializáció), ellenben a személyeskedő, szexista, rasszista, stb. típusú megszólalások közéleti viták színvonalának és

értékének a lebutításához vezetnek. Mindez nem jelenti azt, hogy az indulatoknak és az érzelmeknek ne volna helye egy parlamenti vitában. Sokkal inkább azt jelenti, hogy az indulatokat és az érzelmeket a racionális érvek szolgálatába kell állítani, nem pedig a racionális érveket kioltó módon használni. A parlamentek lehetnek egy vagy két kamarás intézmények. A Parlament elnöki tisztét jellemzően a házelnök tölti be. A parlamenti munka leegyszerűsítve két szinten zajlik, egyrészt a plenáris (teljes ülés) üléseken, másrészt a szűkebb 18 körű, speciális szakterületekkel foglalkozó bizottsági szinten. A jogszabályok előkészítésének, véleményezésének „apró munkája” a bizottságokban zajlik. A Parlament plenáris ülése frakciókra tagolódik. A frakciók képviselőcsoportot jelentenek, melyek alapvetően pártok szerint tagolódnak. A frakciók élén frakcióvezető áll. Olykor független képviselők is alakítanak

önálló frakciót Fontos fogalom a parlamenti munka politológiai elemzésében a frakciófegyelem. A frakciófegyelem azt jelenti, hogy az azonos frakcióhoz tartozó képviselőktől elvárt az együtt szavazás. Az együtt nem szavazókat szankciókkal sújtják. Az egyes parlamenti frakciók az eldöntendő kérdésekben zömében előre egyeztetett álláspont szerint szavaznak. Az a frakciótag, aki nem ért egyet az előre egyeztetett állásponttal, két dolgot tehet: „kiszavaz”, ezzel magára vállalja a szankció terhét, vagy „beadja a derekát” és a frakció közös álláspontja szerint nyomja meg a gombot. Frakciófegyelem komoly lelkiismereti, szakmai dilemmákhoz vehethet, amennyiben a parlamenti képviselő szakmai, lelkiismereti meggyőződésével ellentétes álláspontot követelnek. Kormánypárti frakciók esetén az erős frakciófegyelem megkönnyíti a Kormány akaratának a Parlamenten keresztüli érvényesítését. Másfelől, az ilyen

helyzetben megkövetelt erős frakciófegyelem azzal a kockázattal jár, hogy egyes lelkiismeretes parlamenti képviselők előbbutóbb elhagyják a frakciót. A lazább frakciófegyelem megnehezíti a közös döntések gyors meghozatalát, lelkiismeretességnek és a ugyanakkor szakmaiságnak. nagyobb A német, teret enged holland, a svéd parlamentekben megfigyelhető, hogy a frakciófegyelem lazább, ugyanakkor a bizottságok jogkörei erősebbek. A mai magyar parlamentben a kormányzópártok frakciójának frakciófegyelme erősebbnek mutatkozik, mint az 1990-2010 közötti bármelyik parlamenti frakcióé. 19 2.2 Az államfő Az államfő intézménye a legrégibb a politikai rendszer állami intézményei között. Ez természetes is, hiszen a legrégibb politikailag szervezett közösségek is valamilyen „elsőszámú vezető” irányítása alapján működtek. Az államfő intézménye a hatalmi ágak egymáshoz való viszonya alapján helyezhető el

a politikai rendszerben. Az államfő intézménynek a betöltése háromféleképpen történhet: 1. választás 2. öröklés 3. a hatalmat gyakorló államfő általi kijelölés. Mindennek magyarázatát célszerű a harmadik formával kezdenünk. Az utód önkényes kijelölése a diktatórikus rezsimnek sajátossága. Ebben az esetben az állam feje önkényesen nevezi meg az őt követő utódját. Ettől eltérő a helyzet az államfői pozíció örökletes betöltése esetén. Az örökletes államfői pozicíó lehet vérszerinti, vagy dinasztikus elven történő. Amennyiben az államfői pozíciót az öröklés fenti elveinek valamelyike alapján töltik be, akkor monarchiáról beszélünk. Amennyiben az államfői pozíciót választás útján töltik be, a kormányzati forma köztársasági. A köztársaság az államfő szempontjából kétféle lehet. Amennyiben az államfő (köztársasági elnök) a népképviseleti szerv, azaz a parlament

választja, akkor parlamentáris rendszerről beszélünk. Fontos hangsúlyozni, hogy a parlamentáris rendszer egyaránt lehet köztársasági, és monarchikus. Parlamentáris köztársasági rendszer például Magyarország, monarchikus, azaz alkotmányos monarchia pl. Hollandia, Svédország, Spanyolország, Egyesült Királyság. A köztársasági rendszeren belül beszélhetünk prezidenciális (elnöki) rendszerről is. Ebben az esetben a választópolgárok közvetlenül, illetve úgynevezett elektorok útján választják meg az államfőt. A választópolgárok által közvetlenül választott államfő természetesen lényegesen szélesebb jogkörökkel bír, mint a 20 parlament által választott. Amennyiben a parlament választja az államfőt, jellemző módon az államfő (elnök) szerepe a végrehajtó és a törvényhozó hatalom közötti egyensúly biztosítására korlátozódik. A közvetlenül választott államfő (elnök) esetén megvalósulhat egy olyan

alkotmányos berendezkedés, amelyben nincs külön miniszterelnök, hanem a végrehajtó hatalom feje és az államfő egy és ugyanaz a személy. Ilyen rendszer például az Amerikai Egyesült Államok berendezkedése. 2.3 A kormány Demokratikus rendszerekben a kormány, mint a végrehajtó hatalom képviselője a parlamentnek felelős és a parlamenti többség szabályai alapján jön létre. A kormány a legmeghatározóbb szereplő a politika formálásban. A Kormány határozza meg a parlamenti jogalkotás fő irányait, menetrendjét. Jellemző, hogy a Kormány hivatalba lépésekor vállalásait, célkitűzéseit kormányprogramba foglalja. A kormányprogram természetesen eltér a kormányt alkotó párt, vagy pártok választási programjától. A különbség kézenfekvő A választási programok a választók meggyőzéséről, a választók figyelmének a felkeltéséről, némi túlzással vágyaik táplálásáról szólnak. A kormányzati pozíció elnyerése azonban

már olyan felelősséggel ruházza fel a kormányzó erőket, amikortól kezdve a vállalások konkrétan számonkérhetővé válnak. Ebből adódik az a különbség, ami a kormányprogram és a választási program között jellemző. Egyszerűen szólva a választási program mindig többet ígér, mint amennyit a kormányprogram felvállal. Természetesen a kettő közötti különbség indokai meglehetősen fantáziadúsak, csak néhány példát említve; „nem láttuk, hogy milyen rossz a helyzet, ki nem fizetett számlák terhelnek, az elődök által kötött szerződések korlátoznak” stb. A kormány a végrehajtó hatalom szerve. Mint ilyen, jogalkotást kezdeményez a parlamenten keresztül, de maga is hoz rendeleteket, és végrehajtja az elfogadott jogszabályokat. 21 A kormány erejét mindenek előtt a parlamenti támogatottsága határozza meg. Demokratikus rendszerekben ugyanis a kormány a parlamentben legerősebb képviselettel rendelkező politikai erők

támogatásával alakul. Ez nem jelenti azt, hogy kisebb támogatottságú parlamenti erők ne juthatnának parlamenti pozícióhoz, ez mindig azon múlik, hogy milyen egyezkedésekkel biztosítható a kormányzás számára a biztos parlamenti többség. A kormány tagjai a miniszterelnök, a miniszterek (államtitkárok). A legtöbb miniszterhez, illetve államtitkárhoz úgynevezett tárcákat kapcsolhatunk, ami azt jelenti, hogy egy meghatározott szakterület, közigazgatási ágazat tartozik hozzájuk. Nem ritka ugyanakkor az ún tárca nélküli miniszter pozíciója, amikor erről nincs szó. A miniszterek személyének a kiválasztásakor az ideális az volna, ha a jelölt egyszerre rendelkezne tiszteletre méltó múlttal, és stabil politikai hátországgal. A gyakorlatban ez ritkán valósul meg Többször merült fel az igény hazánkban is, úgynevezett szakértői kormány felállítására. Ebben az esetben arról lenne szó, hogy a miniszterek sokkal inkább az adott

szakterület tekintélyes képviselői, semmint politikusok. Hangsúlyozni kell ugyanakkor azt, hogy a hatékony kormányzáshoz napjainkban a megfelelő politikai tapasztalat és hátország szinte rendkívül fontos. A Kormány belső struktúráját tekintve beszélhetünk miniszterelnöki, vagy kabinet-kormányzásról. döntéshozatali jogkör Miniszterelnöki a kormányzás miniszterelnök esetén kezében a legtöbb összpontosul. Kabinetkormányzás esetén az egyes szakterületeken illetékes miniszterek kollektív döntéséről van szó, ekkor a miniszterelnök vétójával fejezheti ki egyet nem értését, vagyis első az egyenlők között. A kormányok egypárti, vagy koalíciós kormányok. Egypárti kormányzásra akkor van lehetőség, ha egy párt vagy pártszövetség a választásokon olyan fölénnyel győz, hogy ezáltal biztosítható a biztos parlamenti többsége. Amennyiben nem ez a helyzet, akkor a politikai erők koalícióra kényszerülnek a

kormányzás érdekében. A koalíció tehát nem más, mint a választási eredmények 22 függvényében kötött szövetség a kormányzóképesség biztosítása érdekében. A koalícióknak különböző fajtáit különböztethetjük meg az ideálistól a legkevésbé ideális formákig. A koalíció ideális formája az ún. szakpolitikai koalíció Ebben az esetben a szövetséges pártok hasonló programjaik alapján könnyen jutnak megállapodásra, ráadásul személyi ellentétek sem terhelik a feleket. A legkevésbé ideális koalíciós forma ennek az ellentéte, amit kényszerkoalíciónak nevezünk. A kényszerkoalíció azt jelenti, hogy a választási eredmények függvényében olyan pártok kénytelenek egyezkedni a kormányzóképesség érdekében, melyek között jelentős szakpolitikai és vagy személyi ellentétek feszülnek. Beszélhetünk még nagykoalícióról is, ami azt jelenti, hogy a két legnagyobb egymással rivalizáló, a politikai paletta

ellentétes oldalán álló párt köt kormányzati szövetséget (erre példa lehet az Angela Merkel által vezetett német kormány, melyben CDU/CSU és az SPD együtt kormányoz). Nagykoalíciót általában válságos periódusok hívnak életre és ez sokszor meghatározza esetleges tartósságukat is. Előfordulhat még úgynevezett kisebbségi kormányzás is. Ebben az esetben a kormányzó erők számára nem áll rendelkezésre stabil, biztos parlamenti többség. Mindez nem csekély mértékben veszélyeztetheti a kormányzó képességet, ettől függetlenül akad példa arra, hogy kisebbségi kormányok tartósan hivatalban maradnak. Magyarországon a Bajnai-Kormány működött ebben a formában, úgy, hogy a korábbi koalícióból kilépő SZDSZ kívülről támogatta. 3. A politika rendszerelmélete Az eddigiekben politikai rendszer statikus vizsgálatát végeztük el. Az egyes állami intézmények bemutatásakor a demokratikus intézményekre korlátoztuk

elemzésünket. A politikai rendszerelmélet a politikát dinamikájában vizsgálja Rendszerelmélet a természettudományokban született és innen került át az 195060-as években a politikatudományba. Mi alapján azonosítható egy rendszer? A 23 rendszert alkotó elemek tárgya változó, egymással kölcsönhatásban (interdependenciában) vannak. Mindezek mellett a rendszer alapvető ismérve a más rendszerektől történő elhatárolhatóság. A különböző rendszerek egymásba ágyazottan működnek. A rendszerelmélet folyamat ábráját az alábbiakban tekinthetjük át. KÖRNYEZET BEMENET (INPUT) RENDSZER KIMENET (OUTPUT) VISSZACSATOLÁS Minden rendszer egy szélesebb környezetbe ágyazódik és egy ún. kettős kód (bináris kód) alakítja működését. Ez a kettős kód a bemenet (input) és a kimenet (output). A két oldalt a visszacsatolás folyamata köti össze 3.2 A társadalmi rendszer A politikai rendszer meghatározása felé vezető

úton elkerülhetetlen a politikai rendszert átfogó, szélesebb környezet, azaz a társadalmi rendszer azonosítása. A társadalmi rendszer alap sajátossága szintén az elhatárolhatóság, ebben az esetben a társadalom kommunikáló tagjai, mint a társadalmi rendszer elemei, körülhatárolhatók. A rendszerelmélet hangsúlyozza, hogy minden egyes beágyazott rendszer a szélesebb rendszer működésén keresztül írható le. Minden rendszert emellett a funkciója alapján tudunk elhatárolni. A rendszerelmélet tehát nem az intézmények elemzésével, hanem a struktúrák és funkciók vizsgálatával foglalkozik. A társadalmi rendszer T Parsons négy funkció alapján határozta meg. Mind a négy funkcióhoz egy-egy sajátos eszközt társított 24 Az alábbi felsorolásban összefoglaljuk ezeket a funkciókat és a hozzájuk kötődő eszközöket: 1. adaptáció + reprodukció (alkalmazkodás + anyagi javak előállítása) – gazdasági alrendszer – pénz 2.

céltételező – politikai alrendszer – hatalom 3. integráció – jogi (erkölcsi) alrendszer – kötelezés 4. mintafenntartó – kultúra – befolyás A társadalmi rendszer Parsons szerint tehát 4 alrendszerből a gazdasági, a politikai, a jogi, és a kulturális alrendszerből áll. Bármelyik hiányzik a 4 közül, már nem beszélhetünk társadalmi rendszerről. A felsorolt 4 elem egymást feltételező módon része a társadalmi rendszernek, amiből következik, hogy a politikát nagy mértékben befolyásolja, alakítja a gazdaság, az erkölcs, a kultúra és viszont. 3.3 A politikai rendszer két modellje (Easton és Almond) Easton modellje: Easton meghatározása szerint a politikai rendszer azoknak az intézményeknek és eljárásoknak az összessége, melyek révén a társadalom számára kötelező döntéseket meghozzák, elfogadtatják, és betartásukat kikényszerítik. A bemeneti oldalon (input) igények, támogatások követelések jelennek meg az

állampolgárok részéről. A politikai rendszer a szervezetein és intézményein keresztül mindezeket becsatornázza, feldolgozza és a kimeneti oldalon (output) döntések, szankciók, jutalmak és elosztás formájában jeleníti meg. Ezek után a rendszer a visszacsatolás funkcióját mutatja, a döntések , jutalmak, stb. újabb igények, támogatások és követelések előidézőivé válnak. Almond modellje: Almond a politikai rendszert úgy definiálja, hogy az az integráció, adaptáció, reprodukció biztosítását végzi el a legitim erőszak lévén (kötelező döntések és azok kikényszerítése formájában). 25 Hasonlóan Eastonhoz a bemeneti oldalon szintén különböző követeléseket vázol fel Almond, melyek lehetnek anyagiak, szabályozást, részvételt igénylők, vagy akár szimbolikusak. A követelések mellett szintén a bemeneti oldalon jelennek meg a politikai közösség tagjai általi támogatások (engedelmesség, részvétel,

jogkövetés). A politikai rendszer ezeket a követeléseket és támogatásokat feldolgozza és ennek a következménye lesz a kimenet (output). A kimeneti oldalon elvonások, szabályozás, elosztás, szimbolikus funkciók formájában jelenik meg a politikai akarat. Almond a bemeneti oldalon 4 fontos politikai funkciót különböztet meg. 1. politikai szocializáció (a politikai szocializáció jelentése a politikai rendszer képessé teszi a közösség tagjait a közügyekben való részvételre, érdekeik és értékeik felismerésére) 2. érdek artikuláció( itt az érdekek feltárásáról és kifejezéséről van szó) 3. érdek aggregáció (ez a különböző eltérő érdekek csoportosítását, egyesítését, döntési alternatívákká alakítását jelenti) 4. kommunikáció a kormányzók és a kormányzottak között Összegzés Ebben a fejezetben a politikai rendszer intézményeit és a rendszer dinamikus működésének modelljeit vizsgáltuk.

Befejezésképpen egy összefoglalás következik a politikai rendszer összetevőiről. 1. politikai szervezetek 2. politikai normák 3. politikai magatartások 4. politikai kultúra 5. politikai ideológiák A 2-5. pontokkal a tanagyag más fejezetei foglalkoznak 26 III. fejezet A politikai érdek- és érték Érdekartikulációs elméletek 1. Az érdek értelmezései Az érdek magyar jelentése, csakúgy, mint a politikáé, nem egyértelmű, sőt kissé inkább pejoratív hangzású jelentéstartalommal rendelkezik. Ezt igazolják azok a kifejezések, mint a „saját érdek, érdekből teszi”, stb. Az érdek a politikai hatalom érvényesülésének és működésének a közege. A politika nem más, mint az érdekek érvényesülése. David Hume megkülönbözteti a „vélt és valós érdeket”. A vélt, vagy hamis érdekek az egyéni érdektörekvések, amíg a közjó, a közérdek a valós érdekek. A közjóhoz tartoznak: a társadalmi rend, a

biztonság, az egyetértés és együttműködés a közérdekekben. A vezetők legfontosabb feladata tehát a közjó biztosítása, a polgárok pedig engedelmességgel tartoznak azoknak a vezetőknek, akik ezt biztosítani tudják. Ha erre azok nem képesek, akkor jogos az emberek ellenállása, ami azzal is járhat, hogy az alullevők megdöntik a rendszert és új vezető réteg kerül hatalomra, akik újrafogalmazzák a közérdeket és hozzálátnak annak megvalósításához. Karl Deutsch érdekfelfogása szerint az érdek=haszon, követelés, vagy elvárás jellegű. A követelésnek van szubjektív és objektív összetevője A szubjektív oldal az, amire az emberek odafigyelnek, amitől valamiféle hasznot remélnek. Az objektív oldal ennek a várt haszonnak tényleges valószínűsége. A figyelem és a hasznosság között összefüggés van. Visszaköszönhet Hume vélt-valós 27 felfogása akkor, ha a várt haszon helyett idővel nem haszon, hanem kár keletkezik.

A valós érdeknek tehát hosszú távon vissza kell igazolnia az érdekkövetés helyességét, amely valóban tartós hasznot eredményezhet. 2. Az érdekek csoportosítása, felosztása 2.1 Tartalmi jellegű felosztás Gazdasági érdekek. Lehetnek primer érdekek, amelyek a létfenntartással függenek össze (pl. lakhatás, ruházkodás, táplálkozás, vagyis általában az életszínvonallal összefüggő dolgok). A szekunder értékekhez tartoznak a tulajdonhoz való viszonyok, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely. Politikai érdekek a politikai természetű szükségletek, úgy, mint a politikai jogok érvényesülése, garantálása és gyakorlása. A kulturális érdekek körébe a kulturális javak tartoznak, amikhez beleértjük a szellemi termékeket , de az anyagi kultúrának az eredményeit is. 2.2 Az érdekhordozó társadalmi egység szerinti felosztás A következő szintek lehetségesek benne: Egyéni érdek, amely csupán a polgár saját

érdekének kívánalmát jelenti. Csoport érdek. Egy bizonyos (gazdasági, társadalmi, kulturális, stb) csoportosulás közös – csoportösszetartó - érdeke. Réteg érdek. Társadalmi, szociológiai, etnikai, foglalkozásbeli rétegek közös rétegkialakító - érdeke Társadalmi érdek. Olyan közösségi akaratot feltételez, amelyet az egyének, csoportok, rétegek nagy többsége elfogad és magának vall. De megkülönböztethetünk: Mikro érdeket: például az egyéni, családi érdekeket. Makro érdeket: foglalkozásbeli, státuszhoz kötött, vallási alapú, vagy nemzetiségi, stb. érdekeket 28 Az össztársadalmi szintet, amely lehet országos érdekű, államérdekű, vagy nemzeti érdekű. 2.3 Időtáv szerinti csoportosítás Pillanatnyi érdek, ami csupán a közbeszéd nagyon rövid tematizálására alkalmas és taktikai jellegű Rövid távú érdek. Néhány hónapig, maximum egy évig tart, ugyancsak taktikai jellegű (pl. egy adott időszak

költségvetési terve) Középtávú érdek. 4-5 évre szól Ilyen lehet egy-egy kormányzati ciklus, ahol már stratégiai feladatok teljesülhetnek. Hosszú távú politikai érdek. Legalább 2-3 ciklust ölel fel, jellemzője az átfogó politikai-stratégiai tervezési időegység (ilyen lehet például az Európai Unió 7 éves költségvetései ciklusa). Távlati politikai érdek. A 8-10 évet meghaladó, de a jelenből kivetítve még belátható időtáv. 3. A politikai értékek Karl Deutsch szerint a politika az egyének és csoportok érdekeik megvalósításáért való tevékenység. A politika szerinte az érdekek kölcsönhatásával, azaz valójában az értékek szétosztásával foglalkozik. Az értéken azokat a dolgokat, vagy társadalmi kapcsolatokat érti, amelyeket az emberek birtokolni szeretnének. A politikai értékek koronként változtak, körük vagy kibővült, vagy éppen beszűkült. A görög antikvitás felfogásában a politika a

közügyekkel való foglalatosság, a közjóra törekvés. A középkor elejétől ez kibővült a hűbériséggel, a hűbéresküvel, a hittel, a lovagiassággal, az erénnyel, stb. Machiavelli mindent lesöpört és egy értéket tartott meg, a hatalomért folytatott harcot. Hobbes az engedelmességet emelte ki Az abszolutizmus időszakának 29 értelmezése: a rend, a változatlanság, a stabilitás. A felvilágosodás filozófusai az emberi jogokat is beemelték (lsd. első fejezet) Harold Laswell a politikában 8 alapértéket emelt ki, amely re nemcsak a politikának van szüksége, de minden ember ezekre törekszik: A hatalom, amiből minden embernek részesednie kell(ene); A felvilágosodás, ami tudást, tudásvágyat jelent; A vagyon, az anyagi javakhoz való igazságos hozzáférést; A jólét, ami a társadalom jó közérzetét okozza; A jártasság, vagyis a szakmai tudás; A szeretet, akár keresztény-keresztyén felfogásban; A becsület, idetartozik a

tisztesség és az igazságosság; A tisztelet, vagyis a tisztelet megadása és megkapása; Mindezen értékekhez Deutsch még hozzáadta a stabilitás, a rend és a szabadság értékeket is. Ezeket az értékeket egymással szükséges összeegyeztetni is. Egyik érték megszerzése nem mehet egy másik rovására. (Sajnálatos módon ezeknek az alapértékeknek a betartása és a politikában való érvényesülése ma még az ideák világába tartozik.) 4. Az értékek funkciói Négy alapvető funkcióval rendelkeznek a politikai értékek: Befolyásolják a polgár magatartását. Egyben értékmérők is. Integrálják azokat, akik hasonló értékeket vallanak. Meghatározzák az életminőséget. 30 (Sajnos az értékek közül mára dominánssá vált a javak megszerzése és birtoklása, ami szinte egyetlen értékmérővé vált és alapvetően befolyásolja a polgárok életminőségét.) 5. A politikai értékek és a meghatározó ideológiák összefüggései

5.1 Elsődleges – vagy klasszikus politikai értékek a demokráciában A hét klasszikus politikai érték a következő: Szabadság. Ez korlátozás nélküli életet jelent Felosztásában lehet egyéni, vagy közösségi. Sok relációja létezik: például egyén – egyénhez, egyén – közösséghez, közösség – közösséghez, stb. Lényegét azok a szabadságjogok adják, melyek kibontását még a felvilágosodás filozófusai kezdték. Ezt az értéket általában a liberalizmus ideológiája használta fel. Rend. Több jelentéssel rendelkezik Egyrészt magában foglalja a stabilitást, a közbiztonságot, másrészt a tradíciókhoz való ragaszkodást is. Ezt az értéket a konzervativizmus tette ideológiájának középpontjába. Egyenlőség. Ez az érték nagyon sok relációban használatos: pl: gazdasági-, politikai-, jogi-, kulturális-, oktatási-, nemzetiségi, etnikai-, vallási-, állami-, stb. Persze más a formai- és más a tényleges egyenlőség.

Az egyenlőség mindazonáltal nem jelenhet egyformaságot. A „létezett szocializmus” egy időszakában ez ténylegesen egyenlőséget eredményezett, ami a szegénységet illeti, mint ahogy a sematikus kommunista felfogásban a javaknak szükségletek szerinti elosztásastb. Ezt a politikai értéket a szocialista és a kommunista ideológiai használta fel (és ki). Demokrácia. Jogi garanciát jelent és annak intézményesült biztosítékait A demokrácia feltételezi az előbbi értékek összhangját és érvényesülését is. Igazságosság. Feltételezi az emberek hitét a politikában, a hatalmi ágak tisztességes működésében, csakúgy, mint a gazdaság területén, stb. Humanizmus, az emberközpontúsághoz való visszatérés. Béke, a konfliktusok, viszályok, háborúk nélküli nyugodt élet. 31 5.2 Ugyan nem tartoznak az elsődleges, klasszikus értékekhez, de fontos feltételeket képeznek az un. leszármaztatott demokratikus értékek is Ezek a

következők: a részvétel joga és lehetősége a politikai életben; a vezetők felválthatósága (alkalmatlanság esetén, vagy a ciklus végén); a nyilvánosság, melynek feltétele a sajtószabadság; a szerveződés szabadsága; a hatáskörök decentralizáltsága. (például a központi kormányzat és az önkormányzatiság viszonyában.); a sokféleség tolerálása – szintén több relációban; a megbízhatóság, és a stabilitás; a szuverenitás; a szolidaritás; a demokratikus politikai kultúra; a kollektivitás; 6. Érdekartikulációs elméletek Ezek az elméletek a politikai érdekek kifejeződésének és érvényesítésének módozatait jelentik. Ezeket az elméleteket eredetileg modellnek, politikai rendszer- és folyamat értelmezési kereteinek szánták. 6.1 Elitista érdekartikulációs modell Főbb képviselői Joseph Schumpeter és Giovanni Sartori voltak, elitista felfogásukkal. A politikai folyamatokat, illetve azon belül a választások

lebonyolítása, szerintük piac alapon történi, ahol a „termékeket” – vagyis a politikai elit által kidolgozott pártok programjait – a választók, mint „fogyasztók” vásárolják meg. E szavazók politikát befolyásoló lehetősége jószerint csak a voksolásra korlátozódik. 32 A politikai elitek, pártok és politikusok között zajlik a verseny a szavazatokért, ami a választások után tovább folytatódik. Az állami és politikai intézményekben és azon kívül állandósul a politikai konfrontáció. A kormányzó párt súlyának megfelelő döntéseket hoz, melyeket a többi párt, az egyéb érdekcsoportok és érdekképviseletek érdemben nem tudják befolyásolni. Ebben a modellben a politikai folyamatokat a politikusok és a pártok dominálják, mintegy „rátelepszenek” a társadalomra. 6.2 Populista érdekartikulációs modell Képviselői Robert Dahl és Antony Downs. Ebben a modellben az egyéni és csoportérdekek jól

artikulálódnak, a pártoknak és a politikusoknak az a feladata, hogy azokat összegyűjtsék és beépítsék a programokba. A politikai folyamatban a polgár kinyilváníthatja érdekeit, amit megkaphat, illetve felfedezhet a programkínálatokban. A győztes az a párt lesz, amelyik programjában a legtöbb választó ismeri fel saját érdekének megjelenítését. A politikai folyamatok a csoportérdekekért küzdő lobbik közreműködésével zajlanak. A választásokkal a hatalmi vetélkedések lezárulnak, a döntéshozatallal a viták is. A törvények társadalmi értékelése azonban tovább tart, a lobbizás pedig folyamatos. A kormánypolitika tehát követi az egyének többségének akaratát, mint ahogy a politikai folyamat teljességét is a társadalmi tényezők uralják. 6.3 A liberális érdekartikulációs modell E modell kidolgozói – E. Schattschneider és A Ware elutasították mind az elitista, mind a populista felfogást. A pártprogramok nem

tartalmaznak sem populista, sem elitista jellegzetességeket. A liberális érdekartikuláció esetében a társadalmi és politikai tényezők összhangban vannak egymással. A politikai pártok nem foglalkoznak napi érdekartikulációval, csak kereteket adó döntéseket hoznak, lehetőségeket kínálnak, melyek a politikai pártokban – nyilvánosan 33 játszódnak le. A választási verseny az eredmények kihirdetése után befejeződik A politikai – kormánypolitikai – viták is nyilvánosak, helyszínük a parlament. A társadalmi tényezőknek mindig van lehetőségük a döntéshozatal befolyásolására. A törvények életbelépésével pedig lezáródnak a társadalmi, politikai viták is. A társadalmi-politikai tényezők a végrehajtásban is részt vesznek. A populista modell gyakorlata az USA-ban alakult ki, a liberálisé NagyBritanniában. A posztkommunista országokban pedig az elitista modell és gyakorlat terjedt el, így Magyarországon is. 34

IV. fejezet Politikai eszmék, ideológiák 1. Érték-ideológia-politika Az értékek az emberi gondolkodás szükségszerű és nélkülözhetetlen velejárói. Értéknek összefoglalóan az előnyben részesítés általános szabályait, mérvéjét nevezzük. Társadalmi, közösségi szinten érték mindaz, ami az adott társadalom önfenntartását, biztonságát, gyarapodását szolgálja, nevezhetjük mindezt közjónak. Az értékek a politika világában szintetizáló jellegűek, általános eszmék formájában jelennek meg, melyekből politikai ideológiák származtathatók. A politikai ideológiák az eszmék hierarchizálását, általuk vélt sorrendbe állítását végzik el azzal, hogy egyes eszméket egyáltalán nem tartanak megvalósítandónak vagy megvalósíthatónak. A modern politikai eszmék közül a legalapvetőbbek a francia polgári forradalom során fogalmazódtak meg. Ezeket tartalmazza a francia forradalom hármas jelszava:

szabadság, egyenlőség, testvériség (nemzet). Emellett alapvető politikai értéknek tekinthető a biztonság, a rend, a béke, az igazságosság, a jólét. A politikai döntések kapcsán mind a cél megjelölésében, mind az egyes alternatívák közötti választásban fontos szerepet játszanak az eszmék. Különösen fontos szerepük van tehát a politikai cselekvés általános irányainak, kereteinek a kijelölésében, különös tekintettel például egy kormányprogramra, vagy akár az alkotmányozási folyamatra. Bár nyilvánvalónak látszik, hogy a politikában az eszméken alapuló értékválasztás végső soron elkerülhetetlen, különösen napjainkban terjedt el az eszmékkel, ideológiákkal kapcsolatos szkepticizmus. Egyesek szerint a politika ugyanis nem több, mint technikailag megoldható problémák sorozata, mely leginkább egy gazdasági vállalkozás 35 menedzseléséhez hasonlít. Az értékmentesnek tekintett tudáson alapuló

hatalomgyakorlást „szakértői” politizálásnak, szakkifejezéssel technokráciának nevezzük. Napjainkban éppen egy ezzel ellentétes folyamat is erősödik, melyet populizmusnak nevezünk. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy az eszmék és ideológiák akadályozzák a „hatékony kormányzást”, hanem arról, hogy az eszméket és ideológiákat a pillanatnyi hatalmi érdektől vezéreltetve lehet felhasználni, cserélni, vegyíteni. 2. Ideológia és politikai gyakorlat A szervezett társadalmak létét konfliktusosnak tekinthetjük, mivel a társadalmak érdek- és értéktagoltak. A politikai ideológiák ezekben a konfliktusokban nyújtanak tájékozódási pontokat. Fontos funkciójuk, hogy minden ideológia felvázolja az általa kívánatosnak vélt társadalmi együttélés alapvonásait, és ezek megoldásához programot kínál. Az ideológiák egy része ezt a programot racionális alapokra helyezi, mások, mint például a nácizmus kifejezetten

elutasítja az észérveket, ehelyett az ösztönökre, vagy „megérzésekre” apellál. Az ideológiák fontos funkciója, hogy identitást nyújt, csoportokat képez. Ez kétirányú folyamat: egyfelől az egyének saját érdekeiket és értékválasztásaikat látják megerősítve egy ideológiában, másfelől maguk az ideológiák is segíthetnek az egyén érdekeinek felismerésében, értékrendjének alakításában. Fontos különbséget tennünk a politikai ideológiák szerepét illetően a demokratikus, illetve a diktatórikus rendszerek között. A demokratikus rendszerek pluralizmusából következően többféle politikai eszme, ideológia mutathatja meg magát, versenyezhet egymással. A diktatúrákban ezzel szemben az ideológia egyféle lehet, és a hatalom gyakorlásának puszta eszközévé válik. Van némi különbség e téren ugyanakkor a diktatúrák autoritárius és totalitárius változatai között. Az autoritárius diktatúrákban a nyilvánosság

korlátozott ugyan, a rendszer hivatalos ideológiája mellett a rendszer szempontjából nem 36 fenyegetőnek ítélt nézetek a megtűrt kategóriába, míg a veszélyesnek tekintettek a tiltott kategóriába soroltatnak. A totalitárius diktatúrák ezzel szemben nem tűrik a kötelező ideológiáktól való eltérést. A gyakorlati politika világában demokratikus keretek között igen eltérő szerepet játszhatnak a politikai ideológiák. A politika szereplői közül vannak, akik mindig az „itt és most” változó körülményeinek függvényében hozzák meg döntéseiket, eszmei alapok nélkül. Ez gyors alkalmazkodást tesz lehetővé, ugyanakkor a hiteltelenség veszélyével jár. Olyanra is akad példa, hogy egy párt, vagy politikus számára az ideológia olyan szigorú keretet jelent, ami lehetetlenné teszi a realitás felismerését, a változékony viszonyokhoz való alkalmazkodást. Ezt a típust dogmatikus politikai erőnek vagy politikusnak nevezzük.

Fontos szempont még a gyakorlati politikában az egyes programpontok, politikai döntések illeszkedése az adott politikai ideológiához. Ha ezek egymásra épülnek, szerves egységet képeznek, akkor ideológiailag koherensek és konzisztensek. Ritkán található ugyanakkor a gyakorlati politikában bármely politikai ideológiának „vegytisztán” megfelelő program vagy politikai cselekvéssorozat. Ezért nagyon fontos a politika elmélet szempontjából különbséget tennünk egy politikai erő ideológiai önbesorolása és tényleges hovatartozása között. 3. Lehetséges csoportosítási szempontok A politikai irányzatok eszmei megalapozottságukat tekintve többféle szempontból csoportosíthatók. A köztudatban legismertebb csoportosítást a baloldal-jobboldal koordinátái jelölik ki. Az ilyen típusú megkülönböztetések egészen a francia forradalom korszakáig nyúlnak vissza. A 18-19 században születnek a modern politikai eszmék a

szekularizáció következményeképpen, ami a vallás(ok) hittételeitől való fokozatos függetlenedést jelent. Az így 37 megüresedő teret töltik be a politikai eszmék és ideológiák, a közügyekről folyó viták a nyilvánosság szférájában ekkortól új formát öltenek. A klasszikus felosztás szerint a baloldalisághoz a következő értékek kapcsolhatók: • egyenlőség • haladás • ésszerűség • társadalmi tervezés • modernizáció • szolidaritás • a „gyengék” képviselete az „erősekkel” szemben • nemzeti, vallási, nyelvi törésvonalak helyett a társadalmi munkamegosztásban húzódó törésvonalak mentén való politizálás • női emancipáció • munkavállalói érdekek felkarolása. A jobboldali értékek eszerint a következők: • a hagyományos társadalmi hierarchiák elfogadása • hagyomány • az érzelmek és az ösztönök hangsúlyozása a politikai cselekvésben • szerves fejlődés, a

társadalmi tervezés elutasítása • történelmileg és kulturálisan behatárolt programok • verseny • a munkaadók, befektetők, elitcsoportok támogatása • nemzeti, vallási, kulturális törésvonalak mentén való politizálás • általában a hagyományos erkölcsök és társadalmi szerepek prioritása. 38 A gazdaságpolitikai értelemben vett bal- és jobboldaliság klasszikus jelentése ezen felül: • A baloldali gazdaságpolitikák az állam fokozottabb gazdasági szerepvállalását, az esélyegyenlőség előmozdítását, a progresszív adórendszert részesítik előnyben. • A jobboldali gazdaságpolitikák az állam gazdasági beavatkozásának minimalizálását, a gazdasági növekedést előmozdítani képes erők feltétlen támogatását, az egykulcsos adórendszert részesítik előnyben. További csoportosítási szempont lehet az államhoz, mint hatalmi intézményhez való viszonyulás. Ez felülírja a hagyományos jobb- és

baloldali szempontokat Minél fokozottabb szerepet tulajdonít, vagy igényel az államnak egy politikai ideológia, annál inkább etatistának tekintjük. Az etatizmus szélső formája nem más, mint az állam mindenhatóságának igénylése, ami tipikusan a totalitárius rendszerek sajátja. Ebből következik, hogy létezik bal- és jobboldali típusú szélsőséges etatizmus (totalitarizmus), például a sztálini, illetve a náci típusú rendszerek. Csoportosíthatjuk továbbá a politikai eszméket a demokráciához való viszonyulásuk alapján is. A demokratikus alapelveket elfogadó irányzatokat tekinthetjük a modern európai gondolkodás fő sodrának, míg az azokat tagadó felfogásokat általában szélsőséges jelzővel szokás illetni. A politikai ideológiák csoportosításhoz hasznos támpontul szolgálhat F.A Hayek „háromszöge”: 39 L - szabadság (egyéni szabadság) - egyes ember, individuum - „laissez faire” m. st konz. lib. dem. konzkkko

nzkkonz. konz. dikt. konz r-k.áll fasizmus szoc. lib. szoc. dem prol. szoc kommunizmus K t. áll SZ - egyenlőség (társadalmi egyenlőség) - társadalmi osztályok, csoportok - centralizáció - rend, stabilitás (társadalmi rend, stabilitás) - organikus közösségek, nemzet, család - decentralizáció Több „üzenete” is van ennek az ábrának (Forrása: Körösényi András: Liberális, vagy konzervatív korszakváltás? Magvető, Budapest, 1989.) Témánk szempontjából az első és legfontosabb az, hogy a politikai doktrínák alapértékei nem ellentett, egymással szembenálló, egymást tagadó, hanem egymást kiegészítő kategóriák. Ennek érzékeltetésére a háromszög alakzat kiválóan alkalmas, a csúcsaira helyezett doktrína-jellemzőkkel. Másképpen fogalmazva: mindegyik alapértéknek van egy olyan minimum-értelmezése, amelyet minden politikai párt, amely igényt tart a demokratikus jelzőre és a politikai demokrácia keretei között

kíván maradni, el kell, hogy fogadjon, és el is tud fogadni. Érdemes röviden áttekinteni, hogy mi az egyes alapértékek vonatkozásában a 40 politikai irányzatok közötti demokrácia-minimum, mi a politikai doktrínák alapértékének egy, a demokratikus politikai tényezők számára kölcsönösen elfogadható és elfogadott szűk értelmezése. Ezek az alábbiak: - Szabadság-érték: szabadság, mint valamihez való szabadság (F. D Roosevelt), azaz szabadság, a magatartást korlátozó tényezők hiánya értelmében (például vallásszabadság, szólásszabadság); - Rend és stabilitás értéke: rend és stabilitás, mint az élet megőrzése és a tulajdon védelme, a (köz)rend, (köz)biztonság állami megteremtése révén; - Egyenlőség-érték: egyenlőség, mint formális politikai jogegyenlőség (az egy ember-egy szavazat elve biztosításával); (Janda-Berry-Goldman) Minden, ezen a szűk értelmezésen túlmenő értéktételezés már csupán az

egyes irányzatok differencia specifikája, sőt az egyes irányzatokon belüli kettős elágazások különbségeihez is el lehet jutni az irányzatos fő politikai értékek „továbbfejlesztései” segítségével (Varga 2009). Ennek bővebb kifejtésére az egyes irányzatok bemutatásán keresztül kerül sor. A három meghatározó konzervativizmus és európai a politikai eszme a liberalizmus, szocializmus/szociáldemokrácia. a Mindhárom demokratikus, a fenti felosztás szerint a konzervativizmus jobboldali, a szocializmus baloldali, míg a liberalizmusnak vannak dal- és jobboldali változatai is. Sajátos változata a politikai eszméknek a nacionalizmus, melynek besorolhatóságát leginkább az nehezíti, hogy a legkülönfélébb politikai irányzatokhoz kapcsolódhat. A demokráciát elutasító politikai eszmék a kommunizmus, az anarchizmus, a fasizmus, a nácizmus, valamint a nacionalizmus szélsőséges változatai. 41 4. A liberalizmus A

liberalizmus eredetileg a feudális abszolutizmussal szemben fogalmazta meg az akkoriban forradalminak számító követeléseit. A 20 század derekára ezek a követelések a modern állam alapelveiként széles körben elfogadott értékekké váltak. Nyugat-Európában, Skandináviában, Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon széles körű konszenzus alakult ki a népszuverenitás, a jogállamiság, az emberi jogok elismerése és védelme tekintetében. Ezek az értékek eredetileg a klasszikus liberalizmus követeléseiként fogalmazódtak meg. A liberalizmus legfontosabb értéke a szabadság. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a liberálisok szerint a szabadság az ember természetes állapota, ezért minden szabadság korlátozó intézmény, így az állam is folyamatos igazolásra szorul. Ez a liberális hagyományban jellemzően két irányból történik. Egyfelől a társadalmi szerződés-elméletekre támaszkodva (J. Locke, J J Rousseau, J Rawls), melyek

szerint az állam a polgárok egybehangzó akaratának a terméke, a polgárok természetes jogainak védelmezője. Másfelől a haszonelvű irányzat alapján (J Bentham, J. S Mill), amely azt hangsúlyozza, hogy a jól berendezett állam az egyének szempontjából nagyobb hasznosságot nyújt, mint annak hiánya. A haszonelvű gondolkodók élesen kritizálják a polgárok életébe túlságosan beavatkozó, atyáskodó (paternalista) államot. A liberális gondolat eredetileg szorosan kapcsolódik a felvilágosodáshoz. A felvilágosodás ugyanis az ésszerű és autonóm egyén kultuszát jelentette szemben a tekintélyelvűséggel. A felvilágosodás tűzte zászlajára a szabad gondolkodás elvét, amely a vitákat a józan ész ítélőszéke elé rendelte, szemben a klérus, a hagyomány, a közfelfogás vagy a babonák által megtámogatott nézetekkel. Ebből egyenesen következett a lelkiismeret és a vallás szabadságának követelése is. A liberalizmus tehát az embert

alapvetően racionális lénynek tekinti, aki képes az autonóm döntésekre, és aki képes mérlegelni előnyök és hátrányok között. 42 Fontos különbséget tennünk gazdasági és politikai-kulturális liberalizmus között. A gazdasági liberalizmus jelmondata lehetne a laissez faire laissez passer elv, azaz hogy „menjen minden a maga útján”. Ezt úgy kell értenünk, hogy az állam vonuljon ki a gazdaságból, engedje szabadon versenyezni a piaci szereplőket. A klasszikus közgazdaságtan atyja, Adam Smith A nemzetek gazdagsága című művében fogalmazta meg a „láthatatlan kéz” elméletét. Eszerint megfelelő feltételek mellett a piac önmagát szabályozza, a maximális gazdasági teljesítményt nyújtja, a piaci versenyben résztvevő szereplők önérdekkövető magatartása így automatikusan a gazdasági optimumhoz vezet. Az állam szerepe mindösszesen annyi, hogy a verseny tisztaságát jogi eszközökkel garantálja, a közszolgáltatásokat,

a külső és belső biztonságot biztosítsa („éjjeliőr állam”). Az első nagy gazdasági világválság az 1930-as évektől megosztotta a szabad piaci elvek liberális híveit, a klasszikus elvek újragondolására késztetve őket. Az egyik irány a kudarcok okaként éppen a nem kellően szabad, torzulásmentes piacot látta, ezért kitartott a szabad piac klasszikus elvei mellett. Ezt a felfogást, amely a mai napig komoly befolyással rendelkezik, neoliberalizmusnak nevezzük. A neoliberális felfogás szociális kérdésekben az öngondoskodás elvét hangsúlyozza, és elfogadhatónak, olykor szükségesnek tartja a közszolgáltatások privatizációját is. A 80-as évektől ez az irányzat az angolszász neokonzervativizmussal kapcsolódik össze Ezzel a felfogással szemben bontakozott ki a szociál-liberalizmus. A szociálliberalizmus programja a szociáldemokráciához közelít, lényege az állam aktív újraelosztó szerepének hangsúlyozása. Ennek

érdekében a szociál-liberálisok nem zárkóznak el a progresszív adórendszertől és a munkahelyteremtő állami beruházásoktól. Mindezek alapján a neoliberalizmust (konzervatív liberalizmust) jobboldali, a szociál-liberalizmust baloldali politikai eszmének tekinthetjük. 43 A politikai és kulturális liberalizmus lényege a nyitott társadalom, az emberi jogok iránti elkötelezettség, az állam semlegességének elve és a tolerancia. A nyitott társadalom lényege a tekintélyelvűség és az atyáskodó hatalom kritikája. A nyitott társadalom szabad vitákon keresztül próbálja meghatározni a közjó mibenlétét. Az emberi jogok eszméjének a lényege minden egyes ember egyenlő méltóságának a tisztelete, olyan értékek elismerése, és garanciák biztosítása, melyek a lehető legjobb feltételét kínálják az emberi személyiség kibontakoztatásának. Az állam semlegességének elve szerint az állam elsősorban szolgáltató

intézmény, melynek nem feladata az állampolgárok nevelése, fegyelmezése, meghatározott vallások, nézetek melletti kiállás. A tolerancia az eltérő hitek, vélemények, életformák, ízlések békés egymás mellett élésének lehetőségét jelenti. A 20. században a liberalizmus Európában és Észak-Amerikában jelentős befolyásra tett szert. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy a „tisztán” liberális pártok általában a harmadik, negyedik politikai erőt jelentik az egyes államokban. A liberalizmus alapeszméinek egyes elemei ugyanakkor beszivárogtak a szociáldemokrata, zöld, konzervatív irányzatokba is. Nagy hatást gyakorolt a liberalizmus az európai integráció folyamatára. A liberálisokat gyakran éri az a vád, hogy elitisták, „nemzetietlenek”, mindent a piac elvei szerint működtetnének. A „nemzetietlenség” vádja abból fakad, hogy a liberális alapelvek között kiemelt szerepe van az univerzálisnak (mindenhol

érvényesnek) tekintett értékeknek, mint amilyen az emberi jogok eszméje. A rendszerváltás utáni első években a liberalizmus Magyarországon meglehetősen befolyásos volt. Magát liberális pártként definiálta a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ), a FIDESZ (1994-ig) és az MDF egyik szárnya is. Önmeghatározása szerint az SZDSZ képviselte a liberalizmust Magyarországon, a jobboldali, gazdasági liberalizmus számos eleme jelent meg 2002-ig a FIDESZ politikájában (olykor a mai -2010-14- kormány politikájában is), az MSZP politikájában 2002 és 2010 között. Jelenleg a politikai, kulturális 44 liberalizmus képviselete leginkább az Együtt, a PM és az LMP politikájában érhető tetten, habár utóbbiak gazdasági programja a lehető legtávolabb áll a liberalizmus elveitől. A gazdasági liberalizmushoz legközelebb az Együtt és a DK áll. Mindkettőt képviseli a Magyar Liberális Párt 5. A konzervativizmus A konzervativizmus az ipari

forradalom következtében felbomló tradicionális világ keretei között született. A modern polgári társadalmak, melyek a termelők és kereskedők szabad versenyére épültek, az emberi önzés előtt nyitottak tág lehetőségeket, széttépve ezzel a hagyományos közösségek összetartó szálait. A klasszikus konzervativizmus a felvilágosodással és az ipari forradalom következtében kialakuló társadalommal szemben a romantika örökségére támaszkodik. A romantika az érzelmek és kiszámíthatatlan ösztönök szerepét hangsúlyozza az értelemmel szemben, a múltat idealizálja, a tudománnyal a hitet helyezi szembe, az embert eredendően esendőnek, bűnre hajlamosnak mutatja be, amin csak a hősök képesek felülemelkedni. A konzervativizmus a romantika mellett kötődik az eszmetörténetben folyamatosan jelen levő tradicionalizmushoz is, ami azt jelenti, hogy előnyben részesítjük a hagyományokat a „járt utat járatlanért el ne hagyj”

szellemiségének megfelelően. A konzervativizmus emberképét a következő három fő jellegzetesség adja. Először az ember esendő, gyarló, tökéletlen Másodszor az emberben a bűnre való hajlam legalább annyira jelen van, mint a jóra való készség. Harmadszor az emberek eredendően egyenlőtlenek, ami elsősorban az erkölcsi értékességben, illetve az intellektuális képességekben mutatkozik meg. Mindebből arra a következtetésre jutnak, hogy a közösségek összetartásához szükség van intézményes tekintélyekre. Ezek a tekintélyek mindenek előtt a stabil állam és jogrend, a tradíció és a vallás. 45 A konzervatív politika politikai szkepticizmuson alapul, ami azt jelenti, sem az ember, sem az emberi együttélési formák nem tökéletesíthetőek. Így a konzervatív politikai programok számára nem marad más, mint a társadalmak szerves, organikus alakulásának elfogadása, valamint a kipróbált intézményekre támaszkodás. A

konzervatív hitvallás két kulcsszava tehát a „megőrizni és ápolni”. A folytonosság meghatározó konzervatív érték, különös tekintettel a jogfolytonosságra. A modern konzervatívok szemében a joguralom és az alkotmány stabilitása különösen fontos. Gyakran állítják példának a jelenkor elé a múlt meghatározott korszakát, eseményét, erkölcsi, politikai rendjét. A konzervativizmus olyan közösségelvű eszme, melyben az egyén beágyazottságának, identitásának van különös jelentősége. Az egyén életét nagyban meghatározó közösségek a család, az anyanyelvünk közössége, szülőföldünk közössége, a nemzet, a vallási közösség. Ezeknek a közösségeknek a múltja és jelene alakít bennünket és erkölcsi kötelezettségeket ruház ránk. A modern konzervativizmus a magántulajdont nem pusztán materiális értékként, hanem a személyes kötődés részeként értelmezi. Szociális kérdésekben a

konzervativizmus igencsak megosztott, az állami gondoskodást is elfogadó keresztény-szociális gondolattól a gazdasági verseny szabadságát abszolutizáló neokonzervativizmusig széles a skála. Mindezeket összegezve konzervatív olvasatban a politikai közösség legfőbb értéke a rend, amely a tekintély szabályozó, fékező erején alapul. Sajátos színnel gyarapítja az európai-amerikai konzervatív hagyományt a kereszténydemokrata, keresztényszocialista mozgalmak felbukkanása a 1880as évektől. Eredetileg azokhoz a pápai enciklikákhoz köthetjük születésüket, melyek a kapitalizmus önzésének igazságtalanságáról, a vele járó individualizmust erkölcstelenségként való megbélyegzéséről szólnak. A kereszténydemokráciának később megjelennek a katolikushoz képest Észak46 Európában jóval liberálisabb, míg az Egyesült Államokban ultrakonzervatív protestáns, neoprotestáns változati is. A kereszténydemokrácia

kialakulása felfogható a katolikus egyház hatalomvesztésére adott politikai reakcióként is, mely az egyház világi befolyásában támadt űrt kívánta és kívánja betölteni. Ugyanakkor ezeknek a mozgalmaknak az ideológiai kötöttsége különösen a második világháború után kezdett fellazulni, így tudtak befolyásos tömegpártokká alakulni, például Németországban és Olaszországban. A kereszténydemokraták „balszárnyát” a keresztényszocialisták alkotják, akik társadalmi-erkölcsi kérdésekben határozottan konzervatív, gazdasági, jóléti kérdésekben határozottan baloldali nézeteket képviselnek. A keresztény alapú politizálás igen széles skálán mozog világszerte, jórészt attól függően, hogy a háttérben lévő egyház(ak) milyen álláspontot foglalnak el társadalmi, gazdasági, erkölcsi kérdésekben. Napjainkban a konzervatív vonal Lengyelországban, Magyarországon, Írországban stabilnak tűnik,

Spanyolországban, Németországban igen heves viták által szabdalt ez az irányzat, az USA-ban a neoprotestánsok ultraliberálisok gazdasági kérdésekben, ultrakonzervatívok minden másban, míg Latin- Amerikában nem ritka az sem, hogy a forradalmi baloldallal lép szövetségre („felszabadítási teológia”). Magyarországon az 1990-es években konzervatív elemek elsősorban az MDF, a KDNP és a Független Kisgazdapárt politikájában jelentek meg. 1995-től a FIDESZ a neokonzervativizmus felé fordult. A 2010 utáni magyar parlamentben a tisztán konzervatív elvek mentén történő politizálás egyetlen parlamenti párt tevékenységében sem mutatható ki. 6. Szocializmus, szociáldemokrácia A francia forradalom hármas jelszavából a szocialista eszme képviselői az egyenlőség igényét emelték ki. A 19 századra kialakuló modern ipari társadalmak egyik legsúlyosabb feszültség forrását a szélsőséges egyenlőtlenség 47 jelentette. A

kizárólag fizikai munkaerejükkel rendelkező bérmunkások tömegei egzisztenciálisan kiszolgáltatottá váltak a tőke és a termelő eszközök tulajdonosainak. A modern szocialista gondolat ennek a kiszolgáltatottságnak, egyenlőtlenségnek az elfogadhatatlanságából indult ki. A radikálisok a tőkés rendszer megreformálhatóságát lehetetlennek tekintették. Róluk a következő alpontban lesz szó (kommunisták, anarchisták). A szocialista-szociáldemokrata irányzatok képviselői a tőkés rendszert reformok útján kívánják korrigálni, parlamentáris eszközökkel, a szakszervezetekkel együttműködve. A szociáldemokrácia tehát nem más, mint reformista szocializmus; a modern állam által nyújtott lehetőségeket kihasználva kell kevésbé egyenlőtlen társadalomért küzdeni. A legfontosabb szociáldemokrata érték tehát a szolidaritás, mely a 19-20. század fordulóján elsősorban a politikai jogok (választójog) kiterjesztésének programját

(nők, bérmunkások), a szakszervezetek erősítését jelentette. Az emberi jogok tehát a szociáldemokrata programok szerves részévé váltak, különös tekintettel a sajtószabadságra, a gyülekezési és egyesülési jogra, a hátrányos megkülönböztetés tilalmára, majd a később elismert gazdasági-szociális emberi jogokra. A szociáldemokrácia Nyugat- és Észak-Európában jelentős sikereket a második világháború utáni három évtizedben ért el. A szociáldemokrata pártok több országban komoly parlamenti tényezővé, gyakran kormánypártokká váltak, így sokat tehettek a méltányos munkafeltételek, a megfelelő bérek, a társadalombiztosítás rendszerének kiépítéséért. Különösen sikeres volt ez a program Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Kanadában. Skandinávia országait a mai napig szokás szociáldemokrata mintaállamoknak tekinteni, különös tekintettel Svédországra. A legfontosabb szociáldemokrata

értéknek, az esélyegyenlőségnek a lehetséges megvalósítási eszközei közül az állami újraelosztást és a kötelező társadalombiztosítást emelik ki. Mindez nem képzelhető el többkulcsos, progresszív adórendszer nélkül. Jellemző, hogy a kiugróan magas jövedelmeket, 48 a luxusfogyasztást és javakat a szociáldemokrata kormányok rendkívül magas adókkal terhelik. A szociáldemokrata programok jellegzetes eleme továbbá az oktatás, egészségügy minél szélesebb körben való hozzáférhetővé tétele, ingyenesen, a biztosítási elv méltányos érvényesítésével. A szociáldemokráciával szembeni legkomolyabb kihívást a felerősödő globális gazdasági verseny jelentette, ami nehézkessé, drágává tette a jóléti államokat. Erre reagál a szociáldemokrata gondolat legújabb hulláma a „harmadik út” (Giddens) a tudásalapú, államilag támogatott innovációra, az esélyteremtő államra helyezi a hangsúlyt a

klasszikus újraelosztási elv helyett, ezzel gyakorlatilag a szociál-liberalizmushoz kerül nagyon közel. Hazánkban öndefiníciója szerint az MSZP szociáldemokrata párt. A képet azonban számos ponton árnyalja az elmúlt két évtized nyugati kapitalizmusához való kritikátlan viszonyulásuk, a párt befolyásos nagytőkés holdudvara és vezető személyiségei, ezen felül különösen a neoliberális átalakulás, a neoliberális gazdaságpolitika programjának teljes elfogadása (1995; 2006-2010). A klasszikus szociáldemokrata elképzelések határozottabb képviselete általában nem tartott sokáig és nem volt igazán sikeres az MSZP történetében (1994; 2002-2004) A volt és jelenlegi (2010-2016) parlamenti pártok közül az Együtt, a PM, LMP, és az MSZP gazdasági-szociális elképzeléseiben mutathatók ki markáns szociáldemokrata vonások. 7. Röviden az egyéb politikai eszmékről 7.1 A kommunizmus A kommunizmus híveit a szocialista irányzat

radikális szárnyaihoz sorolhatjuk. Szerintük a kapitalizmus egyre súlyosabb feszültségeket szül, mely meghatározott feltételek esetén robbanáshoz vezet, és ez megteremti a lehetőségét egy osztály nélküli társadalomnak, melyben a termelés eszközei a közösség ellenőrzése alatt állnak. A gondolat részletes kifejtésére először Karl 49 Marx (1818-1883) és Friedrich Engels műveiben került sor, akik termékenyen hatottak a kapitalizmus kritikájának számos irányzatára is. A kommunizmust a politikai mező szélső baloldalára helyezzük. Az eszme jegyében, - legalábbis arra hivatkozva- megvalósított politikai modellek vagy totalitarizmusba torkollottak (Sztálin Szovjetuniója, Mao Kínája, vagy a mai Észak-Korea), vagy autoriter államszocializmusba (Kádár-korszak Magyarországon, Chávez Venezuelában stb.) A totalitárius kommunista rezsimek szörnyű népirtások elkövetőivé váltak, csak a sztálini terror áldozatainak

száma a legszerényebb becslések szerint is jócskán meghaladja a tíz millió főt. Közös a totalitárius és autoriter rendszerekben a diktatorikus hatalomgyakorlás, az állami tulajdon és a központilag igazgatott gazdaság. Valójában a Marx által felvázolt politikai rend még soha, sehol nem jött létre. A jelenlegi magyar politikában nincs mérhető erejű kommunista szerveződés. 4.2 Nacionalizmus A nacionalizmus, amely a francia forradalom jelszavai közül a „testvériségnek” adott egy sajátos olvasatot, a nemzeti identitás mindenek felé helyezését. A nacionalizmus szorosan összefügg a modern nemzetek kialakulásának folyamatával, ami egymástól eltérő utakat jelentett. Lényege, hogy a feudális kötöttségek megszűnése, vagy fellazulása után az egyes népek kezdték saját identitásukat hangsúlyozni, közös történelmi emlékezetre hivatkozni, anyanyelvüket a kultúrában, vallásgyakorlásban, oktatásban használni. A

nacionalizmus eredetileg ebben a folyamatban volt katalizáló erő, óriási tömegeket tudott mozgósítani, és bár a konzervativizmushoz áll a legközelebb, a másik két eszmeáramlathoz is kapcsolódhat. Az 1848-as forradalmunk például a liberalizmus és nacionalizmus közös programja mentén robbant ki. A nacionalisták a nemzet szuverenitását hangsúlyozzák, ami rendszerint a nemzeti közösség és az állampolgári közösség elválaszthatatlan egységének tételére épül. A soknemzetiségű államokban ez gyakran vezet szeparatizmushoz (elszakadási 50 törekvésekhez). A nacionalizmus a közös leszármazás fikciójára épít, gyakran támaszkodik eredetmítoszokra, a távoli múlt homályába vesző meseszerű történetekre. Progresszív szerepe lehet a hazafiság, a nemzet, szülőföld iránti felelősség érzésének erősítésében, ugyanakkor átválthat sovinizmusba (a saját nemzet felsőbbrendűsége, mások megvetése), illetve

xenofóbiába (idegenellenességbe, bezárkózásba). Különösen fontos történelmi szerepet játszott a nacionalizmus a gyarmati függetlenségi mozgalmakban. Napjainkban a globalizáció következtében felerősödött népmozgások, valamint az integrációs folyamatok (pl. EU) ellenhatásaként tapasztalhatjuk erősödését A kortárs magyar politikai arénában a Jobbik megnyilvánulásai tekinthetők radikális nacionalistának, emellett a FIDESZ politikáját szövik át a nacionalizmus elemei. 4.3 Fasizmus, nácizmus A fasizmus és nácizmus a szélsőjobboldal politikai eszméihez kapcsolhatók. Kialakulásának, megerősödésének okait a szakirodalom igen széles körben kutatta. Mindenképpen említést érdemel, hogy ezek az eszmék az első világháború vesztes országaiban (Olaszország, Németország) váltak befolyásossá. Nyilvánvaló, a háborús kudarc szülte revans vágy, a leromlott gazdaság, amit tovább gyengített a gazdasági világválság

szerepet játszhattak a két eszme térhódításában. Mindemellett a fasizmusra fogékony lelkialkat, a modernitás „arctalan tömegembere” (Ortega Y Gasset) is jelentős tényező lehet; olyan emberekről van szó, akiknek az énképe bizonytalan, ezért fokozottan vágyik a szoros, akár szigorú fegyelmen alapuló csoportokhoz való kötődésre. A fasizmus és nácizmus számára a liberalizmus, a marxizmus és a szociáldemokrácia, sőt általában a demokrácia egyaránt ellenséges eszmék (a konzervativizmus gyenge, cselekvésképtelen), melyek szemben állnak a radikális, kirekesztő nacionalizmusukkal, mely ellenségként tekint mindenkire, aki születési, vérségi alapon nem része az egységes egészként felfogott 51 nemzetnek, sőt azokra is, akik eszmei alapon „fertőződtek meg” a „néplélektől idegen” hatásoktól. A fasiszták és a nácik a gondolkodást a gyengeség jelének tartják, a tett elsődlegességét hirdetik, amibe beletartozik az

erőszak, a katonás jelleg (militarizmus) kultusza. A két eszme közös jellegzetessége még a szociális demagógia, mely azt hirdeti, hogy kizárólag a termelő munkából származó jövedelmet tekinti elfogadhatónak, ugyanakkor a színfalak mögött elfogadja, igényli a (nem zsidó) nagytőkések támogatását. Mindkét eszme totális államot hirdet, melynek feladata a nép átnevelése, a folyamatos propaganda eszközével. Nem ismerik el az egyéni szabadságjogok létjogosultságát. Lényeges elem továbbá az értelem kikapcsolása, az irracionális hitre épülő vezérkultusz, mely az egyén teljes behódolását hivatott szolgálni. A nácizmus specifikuma a fajelméletre alapozott harc. A fajelmélet (gyökerei 19.századi francia és brit szerzők) azt hirdeti, hogy az emberiség nem képez egységes fajt, hanem azon belül egymással kíméletlenül harcoló fajok vannak. A természetes kiválasztódás ellenében hat a gyengék segítését parancsoló

erkölcs, ezért az „uralkodásra termett fajnak” („árja”- germánok) kötelessége uralkodni a „szolganépeken” és elpusztítani az „élősködőket” (mindenekelőtt a zsidóságot). A nácizmus abszolút tagadása az európai szellem keresztény és humanista örökségének. Kiegészül mindez az „élettér” elmélettel, mely szerint az uralkodó nemzetet (germánok) az általa lakott területeknek a sokszorosa illeti meg. A fajelméletet borzalmas gyakorlat követte. Az európai zsidóság jelentős részét, mintegy 5-6 millió embert pusztítottak el a nácik a hírhedt haláltáborokban (Holocaust). A zsidók mellett a homoszexuálisok, cigányok, fogyatékkal élők, politikai ellenállók is nagy számban vesztették életüket a lágerekben. A második világháborúban a nácik és fasiszták által a civil lakosság körében elkövetett vérengzés áldozatainak a számáról a mai napig nincs pontos adata a történészeknek. Magyarországon a

Szálasi vezette Nyilaskeresztes Párt a náci ideológia hazai bástyájává vált, tagjait és követőit súlyos felelősség terheli 52 emberiesség elleni (népirtás) és háborús bűncselekmények elkövetésében, mindemellett a faji törvénykezés, a magyar zsidók elkülönítése és munkaszolgálatba kényszerítése már jóval hazánk 1944-es német megszállása előtt megkezdődött. 4.4 Anarchizmus A különböző anarchista irányzatok közös vonása, hogy nem csupán elképzelhetőnek, de megvalósíthatónak is tartanak működőképes emberi együttélési-közösségi formákat állami uralmi rend nélkül is. Az anarchisták a tekintélyelvűség minden formájának kérlelhetetlen ellenfelei, azt vallják, hogy az ember természetének egyedül a szabad individuumok önigazgató közössége felel meg, ami nélkülözi az állami léttel szükségszerűen együtt járó elnyomás különböző fajtáit. Az anarchizmus számos elkülöníthető

irányzatra osztható, szokás általában kollektivista, individualista és vallási alapon (zsidó, keresztény, hindu) különbséget tenni. 4.5 A zöldek Az 1960-as évek jelentős frissülést hoztak a politikai eszmék világában. Az akkori fiatal generáció körében kezdett terjedni a posztmaterialista értékrend, mely szerint az emberi élet nem az anyagi javak gyarapításától válik értékessé ráadásul az ún. fogyasztói életstílus tönkreteszi a környezetet, pazarló, feléli az erőforrásokat. A zöldpolitikai gondolat tehát környezet védelmének megóvásán túl egy átfogó, és egyben új stílusú politikai értékrendet hordoz. Ennek az értékrendnek a legfontosabb elemei a közvetlen részvétel decentralizáció, erőszakmentesség, antirasszizmus, új energiapolitika, alternatív modernizáció. 53 4.6 A populizmus A populizmus fogalma körüli viták résztvevői között a mai napig nem sikerült az alapkérdésben egyetértésre jutni,

Ez a kérdés úgy szól: vajon egy politikai stílus, beszédmód, vagy egy új fajta politikai ideológiai a populizmus. A populizmus egyik legfőbb sajátossága az ún. elit és az ún nép szembeállítása, a populista politikus mindig a nép, nemzet egészére hivatkozik, elfedve evvel az alapvető érdek és értékkülönbözőségeket. Nem jellemző a populizmusra racionális érvelés, sokkal inkább az érzelmekre próbál hatni, különösen népszerű előítéletekre, leegyszerűsítő szembeállításokra apellál. További sajátossága, hogy az aktuális hatalmi érdek szerint kedvére szemezget eltérő politikai ideológiák tartalmából. A populizmus tekinthető úgy is, mint a végletes leegyszerűsítések politikai ideológiája, a technokratikus (szakértői) politizálás elutasítása, az anti-intellektualizmus. Jobb és baloldali populizmusról egyaránt beszélhetünk, bár rendszerint vegyülnek a szociális demagógia (baloldali) és a nacionalista

lelkesítés (jobboldali) elemei. A populizmus előretörésének kedvez a globalizáció által előidézett számos bizonytalansági tényező. 54 V. fejezet A politikai hatalom 1. Hatalom és politikai hatalom A politikaelmélet egyik meghatározó kategóriája a politikai hatalom. Annál is inkább, mert a politikai hatalom fogalma szorosan kapcsolódik az államhoz, és a politikát ma is sokan azonosítják a hatalomért folytatott harccal. Voltaképpen az állam hagyományos – veszfáliai alapú – fogalmának egyik eleme is utal erre a szoros kapcsolatra, amely szerint az állam három fogalmi eleme a (1) terület, (2) a népesség és (3) a főhatalom. A hatalom fogalmának eredete a latin possum ill. potere szóra vezethető vissza, amely kb. annyit jelent, hogy „bír”, „valamit képes megtenni” Ha a köznapi szóhasználatot vizsgáljuk, a hatalom kifejezés meglehetősen ambivalens viszonyulásokat von maga után. Mindenekelőtt gyanakvást („fejétől

bűzlik a hal”), ellenérzést, távolságot („úri huncutság”). Az anarchista szellemiséget tükröző graffitik egészen odáig mennek, hogy „a hatalom öl, butít és nyomorba dönt”, utalva evvel a hatalmi pozícióval járó olykor tapasztalható személyiségtorzulásra, amit számos szociálpszichológus is megerősít. Másfelől ugyanakkor a hétköznapi gondolkodás szintjén nem ritka éppen annak az igénynek a megfogalmazása, hogy több hatalmat szeretnénk tapasztalni („több rendőrt az utcákra”, „tegyen végre rendet az állam”). A hatalmi viszonyok átszövik a legkülönbözőbb élő közösségek világát. Az állati populációkban is ismert a domináns egyed fogalma, a falkavezér, a hangyakirálynő stb. Az emberi közösségekben hatalmi relációk adottak a szülő és a gyermek, a felettes és a beosztott, az iskolai tanító és a diák, a hajó kapitánya és az utasok között, hogy csak néhány példát említsünk.

Emellett észrevétlenül is kialakulhatnak egyébként önkéntesen létesített emberi 55 kapcsolatokban hatalmi, függőségi viszonyok, például házastársak, szerelmi partnerek, csapatba verődött gyerekek között. A hatalmi viszonyok mindenképpen alá-fölé rendeltséget (hierarchikus viszonyt) jelentenek, ahol a hatalommal rendelkező valamivel bír, amivel az alárendeltje nem. Ez a valami nem más, mint a hatalmi helyzet forrása. Mik lehetnek a hatalom forrásai? Vizsgáljuk meg ezt a kérdést részletesebben H. Popitz nyomán, aki a hatalom négyféle formáját különböztette meg: 1. Az akcióhatalom, melynek forrása az erőszak, vagy az ezzel való fenyegetés. Minden ember óvja saját testi épségét és életét, ezért aki fizikai erejével azt veszélyezteti, hatalmi pozíciót érhet el vele szemben. A börtönlakók esetében jellegzetes hatalmi forrás ez, különösen a zárkatársak között. Az erőszak nem kell, hogy valóban

megtörténjen, sokszor elegendő az erőszakkal való hatásos fenyegetés. A maffiától kezdve egyes diktátorok hatalmáig széles a skála, amely ezen a forráson alapul. A hatalom a diktatúrák totális változata esetében nem csupán intézményesíti az erőszakot (állami terror), hanem ideológiai támaszt is keres hozzá, annak szükségszerűségét hangoztatva (propaganda). 2. A szimbolikus hatalom, melynek forrása a szellemi tekintély. Platón politikai filozófiájában az igazságos államot úgy írta le, melyet a legkiemelkedőbb szellemi tekintélyek kormányoznak. Ez a típus attól szimbolikus, hogy azokból a jelekből minden további hatalmi eszköz közreműködése nélkül alakul ki, melyek valakinek a kiemelkedő szellemi képességeit, magas szintű tudását közvetítik. („A tudás hatalom”) 3. Az instrumentális hatalom, melynek forrása a technikai fölény. A technikai fölény nagyobb hatékonyságot, gazdagságot, tudást

szimbolizálhat, ráadásul a technikai fölény birtokosa képes ellenőrizni, manipulálni, sőt fenyegetni a többieket. Mindemellett a technikai fölény egyfajta titok birtoklását is jelenti, melyből szerteágazó előnyök fakadhatnak. 56 4. Az információs hatalom, melynek forrása az információkkal való rendelkezés, azokhoz való hozzáférés. Az információk adagolása (visszatartás, manipulatív közlés, tudatos félelemkeltés) nagymértékben befolyásolja a többiek cselekvését, választásait. Az emberi közösségek vonatkozásában a hatalmi viszonyok kialakulásának ezek csak a legtipikusabb okai, szerepet játszhatnak mindemellett mélylélektani tényezők is (szadisztikus ill. mazochisztikus karakter) Mindenesetre a hatalom kialakulásának jellegzetes folyamata óhatatlanul megindul zárt közösségi térben, például egy elsüllyedt hajó lakatlan szigetre vetődött utasai között, hiszen rendezniük kell a szigeten található szűkös

erőforrások elosztásának módját. Hasonlóan tekinthetünk a politikai hatalom gyökereire is. A politikai hatalom abban különbözik a hatalom más formáitól, hogy mindig egy szélesebb közösség irányítását jelenti, amely a modern kortól kezdve kizárólagosan rendelkezik az erőszak megszervezésének és irányításának a jogával. A politikai hatalomgyakorlás egyik eszközeként értékelhető erőszak optimális esetben a béke és a társadalmi rend fenntartását szolgáló végső eszköz. Thomas Hobbes már a 17. században megfogalmazta, hogy az államhatalmat az emberek biztonság iránti vágya hozta létre, annak lényege, hogy az alattvalók átruházták rá az erőszak alkalmazásához való természetes jogukat. A modern államot, és a politikai hatalomhoz szorosan kapcsolódó államhatalmat tekinthetjük tehát a legitim erőszak monopóliumának. A politikai hatalom specifikuma, hogy ennek révén gyakorlója nyílt formában alkalmazhat

kényszert a társadalmi rend és a belső béke fenntartása érdekében, és erre a célra rendelkezésére áll az erőszak monopóliuma. Ez a meghatározás ugyanakkor a politikai hatalmat azonosítja az állami főhatalommal, így a politikai rendszer számos elemétől (pl. parlamenti ellenzéki pártok) elvitatja a politikai hatalom lehetőségét. Kiküszöbölhetjük ezt a leszűkítést, ha a politikai hatalmat 57 egyszerűen rendszerelméleti megközelítésben a hatalomnak a politikai rendszerben jelentkező változatának tekintjük. A legitim erőszak és a politikai hatalom összekapcsolására épülő megközelítést ki kell egészítenünk azzal a nem elhanyagolható jelentőségű problémával, amit egy forradalmi helyzet, vagy a hatalomnak történő erőszakos ellenállás számtalan formája jelent. Az elnyomó rezsimek ugyanis az állami erőszakot tekintik rendszerint hatalmuk legbiztosabb bástyájaként, ami ugyan megfelelhet az elnyomó rendszer

által saját magának alkotott törvényeknek (ennyiben legitim), de az elnyomó rendszer alapjainak legitimitása önmagában kétséges. A hatalomnak való engedelmesség kötelezettsége szorosan összefügg a hatalom morális (igazságosság) és törvényes (legitim) alapjainak szilárdságával. Bár már a hatalom szó kimondása jellemzően ambivalens érzelmeket, általában negatív asszociációkat ébreszt bennünk, megítéléséhez mégis hozzátartozik, hogy többnyire büszkék vagyunk rá, ha mi, vagy egy hozzátartozónk magas hatalmi pozíciót szerez. Az ellentétes megközelítések ellenére folyamatosan igényeljük egy hatalom jelenlétét, irányítását a társadalomban. Hatalom alatt általánosságban egy olyan alá-fölérendelődést jelentő akaratlagos jellegű viszonyt értünk, ahol a felül levés (a hatalommal rendelkezés) valamilyen többletből, túlsúlyból származik. A többlet forrása sokféle dolog lehet, például érzelmi kötődés

vagy fizikai erő, azonban közös bennük, hogy a fölé-helyezés mindig valamilyen többlettel, előnnyel jár, a hatalomnak alárendelt pedig hátrányban van. A politikai hatalom, a hatalomnak a politikai rendszerben jelentkező változata, egyúttal arra különösen jellemző kategória. A politikai hatalom szoros kölcsönhatásban áll a társadalmi, gazdasági viszonyokkal, demokratikus rendszerekben fontos forrása lehet az érdekek és értékek integrálásának képessége, speciális tudás és az anyagi bázis is (az információk eljuttatása a választók minél szélesebb köréhez pénzbe kerül). 58 2. A politikai hatalom elmélettörténetének vázlatos áttekintése Az antikvitás előtti ókori hatalomfelfogások zömében teokratikusak. Ez azt jelenti, hogy az uralkodót vagy istenkirálynak, vagy az istenek és a nép közötti egyetlen közvetítőnek tekintették az olyan folyamvölgyi államokban, mint Babilónia, vagy Egyiptom. Egészen más

vélemények olvashatók az ókori Kína több gondolkodójánál, például Lao Ce-nél (i.e 4 sz), aki az emberek közötti szeretet erejét hangsúlyozta, mint a hatalmi viszonyokat helyettesítő tényezőt, valamint kitért a hatalom személyiség-torzító (túl csábító erő, az ember hajlamos visszaélni vele) hatásaira. Konfucius (szülie 551) felismerte, hogy a hatalom gyakorlása nem alapulhat a puszta kényszeren, erőszakkal való fenyegetésen, vagy annak alkalmazásán, hanem erényekre is szükség van, a népnek hinnie kell a hatalom szükségességében, a hatalom gyakorlóinak érdemeiben. A politikai hatalom egyetlen lépést sem tehet anélkül, hogy ne hódolna az erényeknek, melyek közül a legalapvetőbb az igazságosság, állította Platón (i.e 427-347). Híres utópiájában a hatalomra való alkalmasságot a bölcsesség erényével kötötte össze, kizárólag a legbölcsebbek uralma közelítheti meg az igazságos politikai hatalmi rend eszményét.

Arisztotelész (ie384-322) a poliszpolgár kötelességének tartotta a közügyekben való részvételt, az egyéni erények csak ebben a tágabb közösségben fejleszthetők ki. Arisztotelész alapos vizsgálódás után a politikai hatalom tipikus torzulásait vette górcső alá, és ezek legjobb ellenszerét a középosztály uralmában (politeia, sajátos, korlátozott demokrácia) látta. Szt. Ágoston (354-430) a politikai hatalmat teológiai érvekkel indokolta, a vele járó kényszert és erőszakot az ember bűnbeesésének, romlottságának a következményeként fogta fel. Ágoston naivitásnak tartotta Platón és Arisztotelész abbéli meggyőződését, hogy az emberek képesek igazságosracionális (evilági) kormányzás megvalósítására. A földi államot az isteni akarat következményeként értékelte, hozzátéve, hogy a történelmi idő véges, a 59 végítélet felé halad, ezért az események majd csak annak fényében ítélhetők meg. Az

igazságosság tehát az átöröklött emberi bűn korlátozására, a viszonylagos béke megőrzésére redukálódik, e nélkül a korlátozott igazságosság nélkül a kormányok csupán „nagy rablóbandák”. A hatalomról való gondolkodás fenti hagyományával való radikális szakítást jelent Machiavelli, N. (1469-1527) munkássága, aki szerint a politikai hatalmat a természet szükségszerűsége teremti, a hagyományos erkölcs kívánalmaitól eltérő szabályok szerint fejlődik, igazolásának egyetlen kategóriája a siker. Az emberi természet alapvető sajátossága a mohóság, az önzés, ugyanakkor a biztonságos élet utáni vágy; a hatalmi viszonyok úgy rendeződnek, hogy egyesek befolyásolni tudnak másokat az előbbi ellentétes irányultságú szenvedélyeikben, azt a látszatot tudják kelteni, hogy így megszerezett hatalmuk mások, az alattvalók számára is „jó”. A politikai hatalom racionális igazolását voltak hivatottak elvégezni a

17.-18 század híres társadalmi szerződéselméletei. (Hobbes, Locke, Rousseau) Közös jellegzetességük, hogy a hatalmat ésszerű felek akarat-megegyezéseként (szerződés) fogják fel. Locke-nál megjelenik a mindenkori hatalom természetes (emberi) jogok általi korlátozottságának követelménye, míg Rousseau-nál az egyenlő polgárok által kifejezett, egységesített közakarat jelenti a társadalmi szerződés alapját. A politikai hatalom tehát az ésszerű polgárok megegyezésének a terméke. Rendkívüli jelentősége ennek az irányzatnak többek között abban áll, hogy korántsem mindegy, hogy a szabad és racionális egyének ruházzák-e fel a politikai hatalmat az erőszak alkalmazásának kizárólagos jogosultságával (ahogyan ezt a szerződéselméletek állítják), vagy úgy tekintünk erre a hatalomra, mint ami eredendően, a polgárok felhatalmazásától függetlenül rendelkezik ezzel a jogosultsággal. A politikai hatalom történelmi

meghatározottságát és fejlődését hangsúlyozza a történetfilozófiai iskola, többek között Hegel (1770-1831) és Marx (18181883). Hegel szerint a világtörténelemben az egyetemes ésszerűség bontakozik 60 ki, minden korszak politikai hatalmi formái az előző kor politikai hatalmi formáinak meghaladását („megszüntetve megőrzését”) jelentik, az egyes korok hatalmi viszonyai és annak következményei nem biztos, hogy az adott kor gondolkodói számára maradéktalanul megérthetők, de összességében a történelem a politikai hatalom egyre ésszerűbb struktúráinak megvalósítása felé halad. Marx a hatalmi struktúráknak Hegel által leírt meghatározottságát az adott kor gazdasági-termelési viszonyaiban látja. Ezek a viszonyok határozzák meg az egyes társadalmi osztályok érdekeit (elnyomottak-elnyomók), a mindenkori politikai-hatalmi viszonyok a mindenkori uralkodó osztály (elnyomók; rabszolgatartó, földesúr, tőkés) érdekeit

tükrözik. Ebből következik Marx szerint, hogy amíg ellentétes érdekű osztályok tagolják a társadalmat, addig az állam és a politikai hatalom természeténél fogva elnyomó jellegű marad. 3. Hatalomfelfogások a modern politológiában Bár számos hatalomfelfogás látott napvilágot a 20. században, az elméletek közül a szakirodalom alapján két jelentősebb csoportot emelhetünk ki; az elitista és a pluralista hatalomfelfogást. 61 Jellemzőik: A hatalom Elitista hatalomfelfogás Pluralista hatalomfelfogás Középpontjában A hatalom forrásai A hatalom gyakorlása (az ellenőrzés, vezetés, irányítás társadalmi szükséglete) Mibenléte képesség befolyás, befolyásolás ( főleg a legitim erőszak szükség esetén való alkalmazásának a képessége) Meghatározhatósága a hatalom nehezen a hatalom pontosan határozható meg behatárolható, definiálható; (mert szándékolt, tudatos ráhatás eredménye) a hatalmi döntéseknek

előre ki nem számítható a hatalmi döntéseknek Természetes állapota következményei is előre kiszámítható lehetnek; következményei vannak koncentráltság diffuzitás, a társadalmakban a társadalmakban erőteljesen szétszórtan helyezkedik centralizáltan el, nem halmozódik fel helyezkedik el, kevesek egyes intézményekben, (a vezetők) kezén vagy személyekben, halmozódik fel; hanem eloszlik; 62 Eloszlása hierarchikus struktúra egyenletesen oszlik szét, a többség vezetése és a kisebbség ellenőrzése egyszerre, aszimmetrikus aszimmetrikus társadalmi, vagy társadalmi, vagy személyközi viszony, személyközi viszony, de vannak, akik hatalommal az rendelkeznek „alávetett” fél is hatalommal, mások nem; rendelkezik; Hatalmi viszonyok vannak rejtett területei, nyilvánossága nincsenek megismerhetetlen, rejtett területei ezek nyilvánosságra a politikai hatalomnak hozatala nem kívánatos, minden

vonatkozása és sőt káros; „mozzanata” nyíltan felvethető,nyilvánosság elé kell tárni, elhallgatásuk káros A hatalomról alkotott definíciók általában nem sorolhatók kifejezetten az elemzett felfogások egyikébe, elemeik általában keverednek. A legelterjedtebb, Max Weber nevéhez köthető hatalom meghatározás döntően az elitista felfogás jegyeit hordozza magában. E szerint minden olyan esetben hatalomról beszélünk, amikor egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély. Weber elméletének központi kérdései közé tartozik a 63 hatalom uralomtól való elhatárolása, uralomról ugyanis akkor beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak jelentős számú személyek engedelmeskedni fognak. A kettő kölcsönhatása egymással abban állapítható meg, hogy a hatalom pillanatnyi,

általános és elvont jelentése konkréttá és tartóssá, azaz uralommá (lényegében hatalomgyakorlássá) akkor válhat, ha intézményesül, ha uralommá szervezik, a fogalmak közti különbség tehát jól érzékelhető. Weber hatalom elméletének a legfőbb elemei tehát; 1 aszimmetrikus társadalmi viszony, 2. lehetőség az akarat érvényesítésére, 3 ami magában hordozza a kényszer, végső soron az erőszak lehetőségét is. További jelentős elméletek kidolgozói többek közt Robert Dahl, Harold Lasswell, Talcott Parsons, Niklas Luhmann és Hans Morgenthau. 3.1 Behaviorista felfogások Robert Dahl, aki a fenti felosztás alapján a pluralista irányzatok egyik meghatározó gondolkodója, a hatalmat egyfajta személyközi (interperszonális) viszonynak, különleges 0viselkedési módnak, magatartásirányításnak tekinti. A hatalom lényegét tekintve a szereplők közötti olyan viszony, amelyben „az egyik szereplő más szereplőket rábír arra, hogy

olyan módon cselekedjenek, ahogy azt különben nem tennék. A hatalma pontosan mérhető, ha megnézzük A befolyásának hatására milyen mennyiségi és minőségi változások következnek be B magatartásában. Dahl meghatározása szerint a kormány hatalmának nagysága is jellegzetesen az által mérhető, hogy ciklusa alatt mekkora változásokat volt képes előidézni az állampolgárok meghatározott magatartásában. Lasswell szerint a hatalom lehetőség olyan döntések meghozatalára, melyek konfliktusos helyzetben javak, értékek elosztását szabályozzák. A hatalom tehát voltaképpen a tényleges döntések birtoklása, melynek határai a döntési jogosultság kiterjedéséig tartanak. 64 Ez a megközelítés vegyíti a két fő elméleti irányt, bár a pluralista vonások dominálnak, éppúgy megtalálhatók benne az elitista elemek is. A hatalmi viszonyok főleg pluralista módon rendeződnek el, amelyek mérhetőek; annyi hatalmam van, amennyi

lehetőségem az értékek elosztásáról szóló döntésekben való részvételre. A hatalmi viszonyok Laswell szerint nulla végösszegű játszmaként modellezhetők, ami azt jelenti, hogy az egyik fél oldalán lévő többlet (hatalom gyakorlója) csak a másik fél oldalán (aki felett a hatalmat gyakorolják) jelen levő azonos mennyiségű hiány esetén jelent hatalmi relációt. 3.2 Rendszerelméleti definíciók Talcott Parsons teleologikus felfogása szerint a hatalom képesség a funkciók realizálására, a társadalom, mint rendszer nevében és érdekében, képesség a társadalom tartalékainak mozgósítására olyan célok elérése érdekében, amelyek mellett az ’összesség’ elkötelezheti magát. A lényeg tehát a célok feltételezése és ezek elérésének biztosítása. Parsons megkülönböztet bruttó és nettó hatalmat. Ennek matematikai nagysága is megadható, de konkrét mennyiségére előre csak következtetni lehet. Bruttó hatalom lehet

például egy kormánynál az adott választáson megszerzett szavazatok száma, nettó hatalom lehet a ciklus folyamán bekövetkező közvélemény kutatás eredményében mért támogatás. Luhmann szerint a hatalom aszimmetrikus kommunikációs eszközként fogható fel, melynek lényege a kommunikációs partner választási lehetőségeinek korlátozásában áll. A közlő az üzenettel a fogadó kommunikációs partner akaratára kíván hatni, „ezt megteheted, azt pedig nem teheted meg, különben és jön a szankciók felsorolása.” A modell a felek ésszerű elvárásaiból indul ki, a hatalmi viszonyok amiatt működnek, mert a felek (a közlő és a címzett egyaránt) a végső szankciótól óvakodnak. A hatalom önmérséklete, önkorlátozása Luhmann szerint egyedül a hatalom önmagára való alkalmazása által lehetséges. 65 3.3 Realista hatalomkoncepciók A realista definíciók a nemzetközi kapcsolatok színterén használatosak. Központi kérdéseik

közé tartozik annak meghatározása, hogy de facto mik az egyes államok hatalmának forrásai, valamint, hogy egy-egy állam mekkora erővel bír érdekei érvényesítéséhez. Hans Morgenthau pontosan igyekszik meghatározni az államhatalom nagyságát befolyásoló tényezőket, ezeket nemzetközi dimenzióba helyezve. A modern politikai elitizmus egyik képviselőjeként a nemzetközi viszonyokat a Hobbesi „mindenki harca mindenki ellen” mintájára képzelte el, hiszen szerinte nem fejlődött ki az államok feletti, általános kötelező erővel bíró erő. E szerint az erő (hatalom) a nemzetközi kapcsolatokban államhatalomként nyilvánul meg, és egy állam nemzetközi hatalmi potenciálját de facto természeti adottságai, erőforrásai, eszközei és lakosságának mennyiségi és minőségi paraméterei határozzák meg. Az így felfogott hatalom összetevői, forrásai a természeti erőforrásokkal való rendelkezés, az ipari kapacitás, a geográfiai

tényezők (pl. földrajzi fekvés), a katonai potenciál, a népességszám, a nemzeti karakter, a jogkövetés mértéke, a diplomáciai képesség és a kormányzat minősége. 4. A politikai hatalom minőségei A politika szereplői számára a hatalommal való rendelkezés, illetve annak befolyásolása kulcskérdés. Fontos hangsúlyoznunk ugyanakkor, hogy a hatalom a politikában nem egyenlő az államhatalommal. Ha ez így volna, akkor például egy parlamenten kívüli, vagy kis létszámú parlamenti ellenzéki párt, nem rendelkezne politikai hatalommal. Az államhatalom nyilvánvalóan a politikai hatalom legfontosabb része, de a politikai hatalom ennél szélesebb értelmű. Érdemes tehát bevezetnünk a saját hatalom fogalmát, amivel rendelkezhet a politikai rendszer számos, kormányzati hatalmat, államhatalmat nem birtokló 66 szereplője. Éppen a saját hatalommal rendelkező szereplő és az államhatalom közötti viszonyon keresztül tudjuk a politikai

hatalom minőségeit csoportosítani. Amennyiben a politikai rendszer egyik eleme (egy párt) az államhatalmat nem birtokolja, hanem eltulajdonítja, akkor békés eszközökkel minimális az esélye a hatalomváltásnak, ezért a rendszer monolit. A monolit rendszer már tekinthető diktatúrának, amennyiben az államhatalmat eltulajdonító erő más szférákban is (médiumok, civil szféra stb.) kizárólagosan képes érvényesíteni akaratát, akkor nyílt, rendszerint totális diktatúráról beszélhetünk. Amennyiben az államhatalmat a politikai rendszer egy, vagy több ereje birtokolja, és a hatalmat közvetve, a fékeket és egyensúlyokat fenntartva gyakorolja, a rendszer demokratikus, itt a társadalom alrendszerei többé-kevésbé önállóak maradnak, a hatalomváltás egyenlő feltételekre épülő, általános és titkos választások alapján lehetséges. A politikai hatalom minősége szempontjából fontos vízválasztó a hatalmi ágak egymáshoz való

viszonya. A három fő hatalmi ág, a törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás egymástól való elválasztása azt is jelenti, hogy ezek a politikai rendszer több tényezőjének a kezében összpontosuljanak, egymást kölcsönösen ellenőrizve. Ebben az esetben a politikai hatalom osztott Amennyiben direkt, vagy indirekt formában ugyanaz a politikai tényező uralja mind a három hatalmi ágat, akkor a rendszer osztatlan. Demokráciában csak osztott hatalmi struktúra képzelhető el. 5. A politikai hatalom gyakorlásának eszközei A politikai hatalom az eszközök széles repertoárjára támaszkodik, ezek közül a legfontosabbak; az erőszak, a redisztribúció, a presztízs, a legitimáció, a manipuláció, az ellenségkép, a zsarolás, az „oszd meg és uralkodj” elve. Mivel a legitimációval külön fejezet foglalkozik, ehelyütt csak az első három eszközt tekintjük át röviden. 67 Az erőszak a legkevésbé kívánatos eszköze a hatalom

gyakorlásának. Nyilvánvaló, hogy a jogrend fenntartása nem nélkülözheti az állami erőszakot, vagy az azzal való fenyegetést. Mindezek ellenére akadnak olyanok, akik egy közösség erőszakmentes együttélésének, egyúttal az erőszakot alkalmazó hatalom kiiktatásának a lehetőségét nem vetik el (leginkább az anarchisták). Sokat elárul egy állam (politikai hatalom) „egészségi állapotáról”, hogy mikor, hol, milyen mértékben, kikkel szemben alkalmaz erőszakot. Súlyos tünet, ha az állami erőszakszervezeteken (hadsereg, rendőrség stb.) kívül más, erőszakkal fenyegető, vagy azt alkalmazó szervezetek is működnek. A politikai hatalom egyik jellegzetes elfajulása az erőszak alkalmazásával való visszaélés, amely végső formájában állami terrorba torkollhat. Ennek fordítottjaként, ha a hatalom nem képes kezelni, letörni az ellene irányuló erőszakot (terrorcselekmények, erőszakos tüntetések, forradalom), akkor fennmaradása

kétségessé válik. Kívánatosabb hatalomgyakorlási eszköz a redisztribúció, azaz a javak és esélyek újraelosztása. A politikai filozófia igazságosság elméleteinek kedvenc terepe ennek elemzése. Egyértelműen árulkodó jelei vannak a redisztribúció sikerének, vagy sikertelenségének; a növekvő életszínvonal, a javuló életminőség, a társadalmi mobilitás lehetőségének erősödése a pozitív jelek, a romló életminőség, szétszakadó társadalom, tömegek lecsúszása, tartós esélytelensége a negatív jelek. A legkívánatosabb persze az, ha mindannyian a hatalom tiszteletre, elismerésre méltóságából fakadóan vagyunk készek követni annak parancsait (presztízs). A hatalom presztízse fakadhat abból az általános meggyőződésből, hogy a hatalom eredményesen működik, alapvetően képes a közösség javát szolgálni, valódi tudás és szakértelem jelenti a bázisát, nem pedig félrevezetés, tisztán, átláthatóan bánik a

közpénzekkel, jogsértései nem maradnak következmények nélkül. Mindez átvezet bennünket a politikai hatalom legitimitásának kérdésköréhez, amivel a következő fejezetben foglalkozunk. 68 VI. fejezet A politikai hatalom legitimitása Bevezetés A politikai gondolkodókat, a szociológusokat és pszichológusokat régóta foglalkoztatja az engedelmesség kérdése. Miért vetem alá magam egy vélt vagy valós autoritás, hatalom akaratának, döntéseinek, parancsának? A társadalmi élet különböző viszonyait átszövik az alá- fölérendeltségen alapuló kapcsolatok. Minden politikailag szervezett közösség kötelező normák, uralmi parancsok szerint működik. A szociálpszichológia és a politikai szociológia alapos vizsgálatokkal tárta fel a hatalomnak való engedelmesség lehetséges okait. Ezek közül a leg jellegzetesebbek a következők. 1. félelemből (ebben az esetben a hatalom megtorlásától tartok /szankció/ engedetlenségem esetén)

2. megszokásból (különböző emberi karakterek között nem ritka könnyen alkalmazkodó „simulékony” típus, akiben ritkán merülnek fel a hatalom parancsaival, utasításaival szembeni kételyek) 3. érdekből (szintén jellegzetes emberi karaktertípus, akinél az engedelmesség motívuma az érdek, hiszen úgy látja, ez biztosítja legjobban anyagi, hivatásbéli előrejutását) 4. tehetetlenségből (Luther mondta „itt állok és nem tehetek másként”, adódhatnak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nincs más választási lehetőségem, mint az engedelmesség, még akkor is, ha ezt nem a félelem diktálja) Az engedelmességnek az előbbihez képest lényegesen magasabb szintjét biztosíthatja az, ha helyesnek, jogosnak ismerem el azt a hatalmat, amelyik az utasítást, parancsot kibocsátotta. Akkor is igaz ez, hogyha ez nem racionális 69 alapokon nyugszik, hanem pusztán hiten. Minél szélesebb konszenzust élvez ez a fajta hit, annál erősebbnek

tűnik a hatalom legitimitása. Bevezetésképpen tehát megállapíthatjuk, hogy a legitimitás az „érvényes rend képzetét” jelenti. Régi történelmi tapasztalat, hogy a politikai hatalom cselekvőképességét erősíti, ha az a hatalom kellően megindokolt. Megfordítva minden politikai hatalom cselekvőképessége csökken, vagy akár megszűnik ha nincs kellően megindokolva. Ebből következik, hogy a hatalom indoklásának kényszere még a zsarnoki rendszerekre is igaz. 1. Fogalmi tisztázás A hatalmat a történelem során mindig igyekeztek igazolni. A legitimitás a politikai rendszer egyfajta minősége, amely a politikai hatalom elfogadottságát jelenti. Ez az elfogadottság nem kell, hogy feltétlenül nyíltan és folyamatosan kifejezésre jusson az alattvalók, a nép, a társadalom által. Fontos elhatárolnunk a legitimitás fogalmát a hatalom legalitásától. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az adott hatalom a hatályos jogszabályoknak

megfelelően jött létre és aszerint működik. Természetesen a hatályos jogszabályok szerinti működés önmagában nem sokat jelent egy olyan nem demokratikus rendszer esetében, amely hatalmi pozícióból ezeket a szabályokat a saját uralmának fenntartása szolgálatába állítja. Lehet tehát egy politikai hatalom legális, de nem legitim. Mindezek ellenére a legtöbb szerző a legitimitás fogalmi elemei közé a legalitást is besorolja, azaz a legitimitás fogalma egyrészt a jogrend betartásán, másrészt az általános erkölcsi elvekkel való szinkronon és harmadrészt a hatalom eredményességén alapul. 70 A legitimitás szóból képezhetünk két szorosan ide kapcsolódó kifejezést: 1. legitimálás: az állampolgárok (alattvalók kifejezésre juttatják, hogy a rendszert legitimnek tartják) 2. legitimáció: a politikai hatalom birtokosainak erőfeszítéseit jelenti, mely arra irányul, hogy a polgárok politikai rendszerüket legitimnek

fogadják el A legitimációról beszélhetünk normatív és empirikus megközelítések szerint. Normatív megközelítések esetén azt próbáljuk feltárni, hogy melyek volnának a legitimitás leg kívánatosabb forrásai. Az empirikus megközelítések pedig abban segítenek, hogy megértsük, hogy a hatalmukkal visszaélő erők vajon hogyan tudnak hatalmuk számára legalább átmenetileg legitimitást biztosítani. 1.1 A legitimitás fogalomtörténete A XVII-XVIII. század környékén kezdődő európai modernizáció jelentős vízválasztóként tekinthető legitim hatalomról való gondolkodás történetében. Az ezt megelőző időszakot összefoglalóan premodern. A premodern korok jellegzetes legitimációs hivatkozása ISTEN. A politikai hatalmat, legalábbis annak legfőbb erőit a transzcendens szférából eredeztették. Az uralkodó „isten kegyelméből” uralkodott. Már ebben a korban is előfordult azonban, hogy másfajta legitimációs igényt is

megfogalmaztak. Ilyen volt például: Páduai Marsilius 1324-ben megjelent műve Defensor acis, melyben a nép már a népfelség gondolata mint legfőbb legitimációs forrás jelent meg. A népszuverenitás eszményét a modern kor karolta fel és a népszuverenitáson alapuló közmegegyezést értékelte a legfőbb legitimációs forrásnak. Megkezdődött az állam és az egyház szétválasztása a szekularizáció. Az uralom eredetének és helyességének a magyarázatai egyre inkább racionális formát öltöttek. Fokozatosan alakult ki az alkotmányos jogállamiság, ahol a mindenkori fennálló hatalom a jognak alárendelt, a jog által korlátozott. A XX. század elején egyre nagyobb befolyásra tettek szert az empirikus megközelítések. Empirikus megközelítést alkalmazott például Hans Kelsen A 71 hatalom legitimitásának kérdését az államhatalom legitimitásának vizsgálatára korlátozta, ebben a nemzetközi viszonyok szolgáltak támpontul,

nemzetközi jogalannyá az állam akkor válik, ha azt a többi állam jogi aktus keretei között elismertnek nyilvánítja. Az empirikus megközelítést alkalmazó iskolának a legismertebb és legnagyobb hatású alakja Max Weber volt. Weber nem azt vizsgálta, hogy mi a legitimitás leg kívánatosabb formája, hanem azt, hogy adott korokban tényszerűen fenn áll vagy fent állt-e a politikai hatalom legitimitása, vagy sem. 1.2 Max Weber legitim uralmi tipológiája Weber a legitim uralom különböző történeti típusait elemezte, egyúttal jelentősen hozzájárult annak megértéséhez, hogy akár egy egyszemélyi uralom hogyan tudott saját magának elismertséget teremteni. Három legitim uralmi típust különböztetett meg Weber. 1. tradicionális uralom Tradicionális legitim uralom esetén a legitimáció forrása a hagyomány, a hagyományok szentségébe vetett hit. Amennyiben az uralkodó, vagy az uralmat gyakorló a hagyományoknak megfelelően nyerték el

hatalmukat és azokkal összhangban gyakorolják, akkor uralmukat a hagyományok általános tisztelete alapján legitimálja az alattvalók sokasága. 2. karizmatikus uralom Ez az uralmi típus egy olyan személy uralmát jelenti, aki el tudja hitetni magáról, hogy kivételes képességekkel (isten küldötte, vezér, példakép) rendelkezik. A legitimáció alapja ennek a személynek a kivételes képességeibe vetett hit. Ez a hit teljességgel irracionális Az ilyen típusú uralom nélkülözi a formális hierarchiákat, hiszen minden a vezér kénye-kedvétől függ. Különös jelentősége van a tömegpszichózisnak karizmatikus uralom esetén. Sokan tették fel a kérdést, hogy vajon Hitlernek és Sztálinnak hogyan lehetett annyi meggyőződéses követője. Max Weber tipológiája segít a válasz megtalálásában 72 A tömeg lelkesen kész szolgálni egy olyan vezért, akinek a különleges képességeiről meg van győződve. Abban a pillanatban azonban, hogy ez

az általános hit megrendül, a karizmatikus uralom meginog, valószínüsíthetően összeomlik. 3. racionális, legális uralom Ez az uralmi típus modern alkotmányos jogállamokra jellemző. A lehető leg tökéletesebb ellentéte a karizmatikus uralomnak annyiban, itt a legitimáció a racionális jogrend alapján felhatalmazottak utasítási jogába vetett hiten alapul. Személytelen jogrend határozza meg a hatalom mozgásterét, világosan tagolt hierarchikus viszonyokkal. Az ilyen uralmi berendezkedést jellemzi a racionalitás nemcsak a jogrend eredetét illetően, hanem a döntések indoklási kötelezettségét illetően is. Ennek az uralmi formának a keretei között csak a jogi parancsnak kötelező engedelmeskedni, az állam igazgatását modern bürokrácia végzi. Mindhárom uralmi típus Weber szerint végső soron a hiten alapuló legitimációt mutat. Még a harmadik esetben is hitről van szó, annak ellenére, hogy a rendszer lényege a racionális jogrend.

1.3 Legújabb megközelítések S. Libset meghatározása szerint a legitimitás egy rendszer képessége ama meggyőződés kialakítására, hogy a fennálló politikai intézmények a legmegfelelőbbek az adott társadalom számára. A XX század második felétől az ilyen meggyőződés kialakításának újabb forrásait tárták fel a kutatók. Ezek közül a leg jellemzőbb a fogyasztás, mint legitimáló tényező. Az ún fogyasztói társadalmakban a politikai hatalom legitimációs bázisává válhat a javak széleskörű választéka és széles tömegek általi elérhetősége. A fogyasztói társadalom egyes kritikusai szerint (pl. Marcuse) az ilyen rendszerekben a hatalom gyakorlása automatikusan összefonódik a tömegek fogyasztási javakhoz való vonzódásával, ami azt jelenti, hogy minél többet fogyasztunk, 73 annál inkább elveszítjük a kritikai érzékünket. Modern tömegkommunikációs eszközökön keresztül erősítve ezt a mentalitást a modern

fogyasztói társadalom tagjai tulajdonképpen a valódi alternatívák felismerésére alkalmatlanná válnak. A rendszer legitimitása ily módon biztos alapokon nyugszik. A modern nemzetállamok kialakulása óta vált egyre növekvő jelentőségű legitimációs tényezővé az identitás megőrzése, erősítése. Az a politikai rendszer, amely a népesség etnikai és kulturális identitását a többség számára meggyőző módon óvja, erősíti, ezáltal legitimációs forráshoz jut. Jürgen Habermas modern állam legitimációs forrásainak vizsgálatakor hangsúlyozta, hogy az uralom gyakorlói egyre többször hivatkoznak a hatékonyságra és a szakértelemre. Modern államok II Világháború utáni évtizedeiben Habermas szerint fokozatosan erősödnek a technokratikus vonások. Ez azt jelenti, hogy egyre több és egyre bonyolultabb szakkérdés került a politikai szférába, így aki el tudja hitetni magáról, hogy kellően kompetens (szakértő) az növelni

tudja az uralom legitimitását. Habernas úgy határozta meg a legitimitás fogalmát, hogy az egy politikai rendszer elismerésre méltósága. Mivel az elismerésre méltóság mindig vitatható, ezért a legitimálás és legitimáció folyamatos vitának, diskurzusnak tekintendő. David Beetham (1991) meghatározása szerint legitim az a hatalom, amelyet igazolható törvényeknek megfelelően szereztek meg és gyakorolnak, és amely a konszenzus bizonyítékával bír. Beetham megközelítése szerint a legitimitás 3 szintre bontható. 1. legalitás szintje, azaz a hatalom a hatályos jogszabályok szerint jött létre és működik 2. a normatív igazolás szintje, mely alapvetően erkölcsi megalapozást jelent, azaz a rendszer alapjait a politikai közösség tagjainak többsége igazságosnak tekinti 3. az egyetértés kinyilvánításának a szintje, ami az állampolgári részvétel különböző megnyilvánulási formáját jelenti 74 1.4 Legitimitás és a

politikai rendszer stabilitása A politikai rendszer stabilitása nem keverendő össze a politikai rendszer legitimitásával. A rendszer stabilitásának mérésére ugyanakkor sokkal egyértelműbb szempontjaink vannak, mint a legitimáció fokának a mérésére. Mi alapján mérhetjük a rendszer stabilitásának a szintjét? Vegyünk néhány példát! - Kitölti-e a Kormány a mandátumát? - Van-e miniszterelnök csere egy kormányzati ciklus alatt? - Cserélődnek-e a kormányt támogató pártok egy ciklus alatt? - Milyen gyakori, hogy egy miniszter lemondani kényszerül? - Mennyire gyakoriak a minisztercserék? - Vannak-e tartós súlyos megoldatlan társadalmi konfliktusok? - Előfordul-e politikai tartalmú erőszakcselekmény (erőszakba torkolló büntetés, terrortámadás)? - Előfordul-e a hatalom részéről történő erőszakos fellépés (pl. békés tüntetés vérbefojtása)? - Sújtja-e gazdasági válság az adott időszakban a vizsgált

országot? - Működőképesek, hitelképesek-e a pénzintézetek? - Mélyülnek-e a társadalmi szakadékok, törésvonalak? Mindezek a szempontok természetesen további szempontokkal is kiegészíthetők, de a példálozó felsorolás mutatja azt, hogy mi alapján ítélhetjük meg egy-egy rendszer stabilitásának szintjét. A legitimitás és a rendszer stabilitása közötti összefüggést úgy sommázhatnánk, hogy a legitim rendszer természetes megjelenési formájában stabil, ugyanakkor az instabil rendszer természetes megjelenési formájában illegitim. Ebből következik, hogy akad példa legitim de instabil, illetve stabil de illegitim rendszerekre is. Számos olyan válsághelyzet adódhat (pl a 2008-as, a fejlett világ nagy részét sújtó gazdasági, pénzügyi válság), ami kikezdi a rendszer stabilitását. Az ilyen helyzetekben a bizonytalanságok és a növekvő elégedetlenség elvezethet a rendszer legitimációjának csökkenéséhez, akár 75

megszűnéséhez is. A 2008-as gazdasági világválság azonban a fejlett európai és észak-amerikai országok rendszerének legitimitását nem kezdte ki, ugyanakkor az instabilitás jeleit sokfelé tapasztalhattuk. Illegitim rendszerek is képesek tartós stabilitást elérni. Jellemző lehet ez pl katonai puccsokkal hatalomra kerülő tekintélyuralmi rendszerekre, vagy akár a magyarországi Kádárrendszerre a 60-as, 70-es években. Mára általánosnak mondható, hogy az egyes legitimációs források kombinációja a leghatékonyabb módja az adott uralmi rendszer megindoklásának. A modern demokráciák alattvalóból polgárrá emelték a politikai közösség tagjait, akik rendelkeznek a politikában való részvétel jogával. A felelős állampolgári magatartáshoz azonban egyfajta demokratikus beállítottság (attitűd) is szükségeltetik. 76 VII. fejezet A politikai pártok és pártrendszerek 1. A párt szó eredete A „párt” szó latin eredetű, a

„pars” szóból származik, amely jelentése: „rész”. A római történelem i.e 2 és 1 századaiban jelentkezett először: olyan elkülönült csoportosulás, amely eltérő érdekekkel rendelkezett, s amely csoportot mindkét részről tekintélyes személy - általában imperator - irányított. Rómában két csoportosulás alakult ki a polgárháborúk idején, a szenátori rend és a lovagokból álló néppárt. A csoportképző tényező a reformokhoz és a hatalomhoz való viszonyulás volt. A Néppárt (pl Marius, vagy Caesar vezetésével) radikálisabb reformokat szeretett volna elérni, pl. a jogállás – a római jog kiterjesztésének - területén, a föld- és hadsereg kérdésében, stb., míg az optimatákból álló szenátori rend ( pl. Sulla) konzervatívabb volt, csak óvatos reformokat tartott elképzelhetőnek. Az igazi tétje szembenállásuknak a hatalom megtartása, vagy megszerzése volt (lévén Caesar előtt az a szenátori rend monopóliuma

volt). A magyar politikatörténetben a párt kifejezés – hasonlóan a politikához – sokáig pejoratív minősítéssel rendelkezett, melyben a „pártoskodás, pártütés” értelmezések domináltak. A 14 században az alapot erre az un „bárói ligák” adták, majd a következő századokban a főúri és köznemesi rend harcai. Tartama minden esetben a hatalom megszerzése volt, következménye pedig a rendi anarchia és a központi hatalom – és eredményeképp az ország védelmi képességének - gyengülése lett, aminek a végkimenetele Mohács lett. A párt kifejezés csak a reformkor vége felé nyerte el „érték-semleges” jelentéstartalmát, melyben a pejorativitás háttérbe szorult. 1846-ban jött létre a „fontolva haladók” csoportja, a Konzervatív Párt, rá egy évre pedig Kossuth, 77 Deák, Batthyany vezetésével a teljes polgári átalakulást célul kitűző Ellenzéki Párt. A Dualizmus időszaka (1967-1918) a polgári rend

létrejöttét segítette, ám sok tekintetben megőrizte a rendi-feudális jelleget is. Ezért a megalakult parlamenti pártok – pl. Szabadelvű Párt, mint sokáig kormányzó párt, valamint a legnagyobb ellenzéki szervezet, a Függetlenségi Párt – között nem alakulhatott ki a parlamenti választásokon tisztességes verseny, lévén a választójog cenzusa igen magas volt (a választásra – elvileg - jogosultaknak kb. 8 százalékára terjedt ki), valamint az eljárás során a nyílt szavazás rendszere sem tette lehetővé a váltógazdaságot. A „korteshadjáratok” során, a szavazatok nem a jelöltek alkalmassága alapján gyarapodtak, hanem a polgárok „etetése, itatása” révén. A képviselőket pedig – okkal, ok nélkül - korrupcióval gyanúsították, akkori kifejezéssel „panamázásssal”. A Tanácsköztársaság által kialakított egypártrendszer (Magyarországi Szocialista Párt) és a hozzá kapcsolódó terror, sem növelte a

párt szimpátiáját. Amíg ez a rendszer csupán pár hónapot élt meg, addig 1945 után a Magyar Kommunista Párt és utódszervezete, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), szovjet irányítással, már 8 esztendős terrorrendszert épített ki 1948 és 1956 között. Rákosival ellentétben Kádár ugyan „puhább diktatúrát” működtetett 1957 és 1988 között, de a pártállam egypártisága nem csökkentette a társadalmi ellenszenvet. A közvélekedésben az állampárt neve – Magyar Szocialista Munkáspárt – helyett egyszerűen a „Párt” szó szerepelt, amelyet mindenki „elértett”. 2. Párttörténet, fejlődéstörténet 2.1 Előzmények – az angol polgári forradalom Az angol polgári forradalomnak már az első időszaka (1640-1642) ketté szakította a parlamentet. A „gavallérok” a király és az abszolutizmus hívei 78 voltak, szemben a „kerekfejűekkel”. Majd ez utóbbiak osztódni kezdtek, a „presbitériánusok” alkotmányos

monarchiát szerettek volna, míg az „independensek” – nagypolgári – köztársaságot. Ez utóbbiak balszárnya, a „levellerek” már jogegyenlőséget is követeltek. Az 1660- évektől két új csoportosulás jött létre, a konzervatív tory-k és a liberális whig-ek. A „dicsőséges forradalom” megalkotta az alkotmányos monarchia alaptörvényét, a Bill of Righs-t, aminek következtében megkezdődött a két párt között a váltógazdaság is. Ez a folyamat 150 évvel később Franciaországban is végbement 1789 és 1794 között. Az independenseknek a „girondiak” feleltek meg, a levellereknek a „jakobinusok”, akik 1793 és 1794 között Robespierre vezetésével diktatórikus rendszert építettek ki. 2.2 A pártok típusai R. Michels három történelmi időszakot különített el a párttörténeti folyamatban A korai időszakban még csak „protopártok” (előpártok, klubpártok, elitpártok) léteztek. Nem rendelkeztek sem

ideológiával, sem pártprogrammal, sem tagsággal. Az azt követő korszakban (18-19 század) megteremtődtek a „szervezett pártok”, melyek ideológiával még nem, de programmal, szervezettel már rendelkeztek. A harmadik szakaszt Michels szerint a huszadik század hozta el, amelyben megjelentek a „tömegpártok”. Max Weber csupán kettő szakaszt különített el, melyben az első szinte megegyezik Michels felosztásával. A korai időszak „protopártjait” Weber „honorácior pártoknak” nevezte, amiket a „patronázs-rendszer” fog össze. Vagyis az a képviselő, akit valakik „bejutattak a parlamentbe, ezért ellenszolgáltatással tartozik. A hatalom birtokában pl bizonyos pozíciókat, anyagi javakat tud biztosítani „patrónusának”. A 2 szakasz az „elvpártok” időszaka, tagjait nézetazonosság köti össze, ami az ideológiát, a pártprogramot, stb. illeti 79 2.3 A modern politikai pártok kialakulása A 19 század második fele a

monopolkapitalizmus időszaka a „centrum országokban”. Állandósult a parlamentarizmus, szélesedett a többpártrendszer, az általános – férfiakra vonatkozó – választójog egyre többeket vont be a politikai folyamatokba. Megjelentek a mai értelemben vett „tömegpártok, szervezett pártok, elvpártok”, stb. (Michels és Weber elnevezései nyomán) A politikai rendszerben a pártok mintegy beékelődtek a választópolgár és a hatalom közé és kialakultak azon tevékenységei, amik beteljesíthették a pártok, mint pártok funkcióit. Ehhez a szervezetté válás szükségeltetett Kiépülése eszmei-ideológiai meghatározottság alapján történt (konzervatív, liberális, szociáldemokrata, keresztényszocialista, nacionalista, stb), de az általános vonások mellett országonkénti eltérések is tapasztalhatók. A szervezet kiépítésének legfőbb célja mindenütt az érdekérvényesítő képesség hatékonyságának növelése volt. A

pártok jogi értelemben is szervezetté – jogi személyiséggé – váltak. A szervezettség legfontosabb feltételei: - állandó és nyilvántartott tagság; - választott vezetőség; - hierarchikus felépítés; - lefektetett elvek és pártprogramok; - szervezeti, működési szabályzatok; - folyamatos működés, - pártapparátus; - sajátos, jellegzetes szervezeti élet 80 3. A tömegpártok megjelenési formái A világnézeti pártokat az általuk választott ideológia különíti el. Az osztálypártokat a sajátos rétegspecifikum alakítja ki. A munkásmozgalom hozta létre a szociáldemokrata pártokat, Kelet-Közép-Európában pedig sajátságosak a parasztpártok is. Az érdekpártok valamiféle sajátos érdek-közösség nyomán alakulnak ki. A néppártok. A néppárt több, mint egy tömegpárt, mert mindenkit meg akar szólítani. Sajátossága még, hogy rendelkezik „karizmatikus” vezetővel is Az centrum országok nagy pártjai

(akár konzervatívok, számítanak. A tömegpártok közé sorolhatjuk a „totalitárius” pártokat is (pl. a kommunista, fasiszta jellegűeket), ám ezek nem illeszthetők bele a demokratikus politikai rendszerekbe. A regionális – helyi szerveződések nem érdekeltek az országos politikában, de helyi szinten (a régióban, a megyékben, vagy a településeken) fontos szerepet tölthetnek be és bejuthatnak a helyi önkormányzatokba (pl. a városvédők) 4. A párt értelmezése A pártok a politikai rendszer intézményes összetevőihez tartoznak. Lényege szerint a politikai párt olyan társadalmi, politikai, érdekképviseleti szervezet, amely az általa képviselt érdekeket közérdekként tünteti fel és közérdekként akarja megvalósítani. Politológiai értelmezése: A politikai párt olyan társadalmi szervezet, amely az egyesülési- és gyülekezési jog alapján szerveződik. Az a társadalmi szervezet, amely megjeleníti a társadalmi érdektagoltságot

és ezeket az érdekeket a hatalmi döntések tárgyává teszi. A politikai pártok legfőbb célja a hatalom megszerzése és ezzel az állami intézmények feletti irányítás. 81 A politikai pártok működéséről,, gazdálkodásáról, finanszírozásáról általában külön „párttörvények” rendelkeznek. 5. A politikai pártok általános vonásai 5.1 Szerveződés A párttörvények általában egyetértenek abban, hogy milyen intézményekben és foglalkozásoknál tilos működniük. Munkahelyeken, állami intézményekben hazánkban például nem szabad, a foglalkozásokat tekintve pedig az igazságszolgáltatás területén tilos a szervezeti párthovatartozás a rendőröknél, a bíróknál és az ügyészek körében. A pártok államszervezeti fő működési területe központi (országos) szinten a Parlament, települési szinten pedig az önkormányzatok szervei. 5.2 A pártok nem rendelkeznek közhatalmi jogosítványokkal A pártok tagjaikkal

szemben jogi szankciókat nem alkalmazhatnak, illetve a legszigorúbb politikai-közéleti szankció a pártból való kizárás lehet. 5.3 Önkéntes szerveződés A párttagság létrejöttének és fenntartásának kritériumai vannak. A tag értsen egyet a párt eszmerendszerével, irányvonalával,a párt programjával és alapító okiratával. Ezenkívül – általában havonta – tagdíj fizetésére kötelezett 5.4 A párt tevékenységének, működésének szabályozása Tiltó rendszer: a párt nem alapíthat céget, nem „mozgathat” pénzeket, nem fogadhat el titkos adományokat. Anyagi fenntartásáról a tagságnak kell gondoskodni, illetve állami támogatásban részesülhet. (Természetesen ennek ellenére létezhetnek „párthoz közeli” – támogató – cégek és létrehozhatnak – „párthoz közeli” – alapítványokat.) 82 5.5 Minden párt rendelkezik programmal, ideológiával, vagy „értékrenddel”. 5.6 A párt kiválasztja a

jelöltjeit és kiképzi azokat. Azok vagy a párt vezetésében vesznek részt, vagy helyi önkormányzati vezetők, illetve önkormányzati és parlamenti képviselők lehetnek. 5.7 A pártok pártstruktúrával rendelkeznek, amelyet az alapító okiratban fektetnek le. A párt élén a vezető áll (pl elnök), alatta helyezkedhetnek el az alelnökök, vagy egyéb szakpolitikai vezetők. Elvileg a párt legfőbb szerve a kongresszus, közgyűlés (vagy országos konferencia, országos nagygyűlés). Ez az intézmény választja az összes vezetőt és fogadja el a párt programját. Tagjait a helyi szervezetek delegálják. A párt apparátussal rendelkezik országos és helyi szinten egyaránt (fizetésük és fenntartásuk a párt anyagi helyzetétől függ). A pártok tevékenységét „tanácsadók” segítik (nekik nem muszáj belépni a pártba). Az önkormányzatokba és/vagy a parlamentbe bejutott pártok frakciókat alakíthatnak. Végezetül a pártnak természetesen

tagsággal kell rendelkeznie 5.8 Stabilitás. A pártnak anyagi, szervezeti és működési értelemben is stabilnak kell lennie. 5.9 Végezetül: minden pártnak – kimondva, kimondatlanul – célja a hatalom megszerzése, megtartása, vagy befolyásolása. 6. A politikai pártok funkciói Legfontosabb természetesen a harc a hatalomért. Ennek legfőbb területe a választópolgárokért folytatott küzdelem, azok meggyőzése. 83 Céltételező-célelérő, politikai akaratformáló funkció. Ehhez ki kell dolgozni a szakpolitikai elképzeléseket, politikai alternatívákat szükséges állítani. Mozgósítani kell a társadalmat a programok támogatására. Mobilizációs, toborzó és jelöltállító funkció. Biztosítani kell a politikus utánpótlást, ki kell képezni őket, akik lehetnek hivatásos politikusok, képviselőjelöltek, vagy aktivisták, szimpatizánsok, avagy szakértők. Érdekek artikulációja, integrációja. A társadalmi részérdekeket

fel kell tárni, össze kell gyűjteni, majd integrálni. Mindebből alakulhat ki a pártprogram Döntési funkció. Törvény, vagy rendeletjavaslat készítése Vita lefolytatása, majd döntés. Kormányzati funkció. Az államhatalmi ágakon belül a közvetett hatalomgyakorlás, vagy befolyásolás az állami-politikai intézményeken keresztül. Ellenzéki pozícióban: kritika, vita, ellenőrzés és ellenjavaslatok. Politikai integrációs funkció. Ebben a legfontosabb a rendszer stabilizálása, a politikai legitimitás építése. Közvetítő funkció. Közvetíteni kell a különböző alrendszerek felé, az odavissza csatolás igénybevételével Közvéleményt befolyásoló funkció. Ez elsősorban a médiával való viszonyt és a média feletti befolyásolást jelenti. A hagyományos – írott, elektronikus sajtó (Újságok, TV, Rádió) mellett az utóbbi időben egyre nagyobb szerepet kap az internet médiája. Szocializációs funkció. A pártok

tevékenységükkel hatnak a polgárok szociális, gazdasági helyzetére, közéleti kultúrájára és magatartására. Nemzetközi funkció. A pártok jó része nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, „nemzetközi pártcsalád” tagjává válhat. A Európai Unióban a politizálás egyik fő színtere például az Európai Parlament. 84 7. Pártcsaládok a politikai ideológiák mentén. (Bővebben lsd. az ideológiák c fejezetben) Baloldal: Ide sorolhatók a szélsőbaloldali – kommunista – típusú (de nem bolsevik! jellegű) – szerveződések, valamint a szociáldemokrata – szocialista pártok -, valamint az „újbaloldal” és a zöldek. Jobboldal: Ide tartoznak a kereszténydemokrata-, a keresztényszocialista pártok, a konzervatív pártok és a szélsőjobboldali (de nem fasiszta) szervezetek. (A migránskérdés előtérbe kerülésével megerősödtek ezek a mozgalmak.) Centrum: elsősorban a liberálisok három csoportja képezi, a

konzervatívliberálisok, a szociál-liberálisok, valamint a neoliberálisok. Az elmaradottabb régiókban, pl. Közép-Kelet- Európában létezhetnek még agrárpártok is 8. Új párttípus, „a kartellpárt” Richard Katz és Peter Mair jelenkorunk demokráciáiban az ilyen típusú párt általánossá válását feltételezik. A kartellpárt több tekintetben mutat eltérést, illetve sajátosságokat az un. „tömegpárokhoz, vagy gyűjtőpártokhoz” képest A kartellpártok legfontosabb jellegzetességei: A politika foglalkozássá válik, a politikus számára a szakpolitikai jártasság mellett egyre fontosabb a „menedzseri képesség, a hatékonyság és a marketing. A párt anyagi hátterét már nem a tagdíjak és hozzájárulások jelentik, hanem az állami szubvenciók. A párttevékenység és a politikai marketing igen tőkeigényes. A párttagok jogainak, kötelességeinek nincs jelentősége, a hangsúly a tagokon, mint egyéneken van. A pártnak már

nem kell versenyezni a médiáért, ugyanis kiváltságos hozzájutással rendelkezik a közszolgálati kommunikációs csatornákhoz. Amíg a gyűjtőpártok esetében a párt a civil 85 társadalom és az állam között helyezkedett el és alkupozícióban volt, addig a kartellpárt már az állam részévé vált. 9. A pártrendszerek 9.1 A „releváns pártok” Egy ország pártrendszerét az abban az országban található valamennyi bejegyzett politikai párt összessége jelenti. Mivel ez túl nagy tömeget eredményezne, ezért a politológiai elemzések csak az un. „releváns” pártokat veszik figyelembe. (Magyarországon napjainkban több, mint 160 párt került bejegyzésre, ám ténylegesen mindössze 8-10 fejt ki tevékenységet.) E szempont szerint releváns pártnak csak a törvényhozó testületekben mandátumot szerzett politikai erők számítanak. A pártrendszer a releváns pártoknak az egymáshoz való viszonyát, az egymás közötti

pártversengés során kialakított interakciós rendszerét jelenti. 9.2 A pártrendszert meghatározó tényezők a következők: - a kultúra, a politikai-közéleti tradíciók; - a társadalmi struktúra, az osztály- és rétegstruktúra, az etnikai sajátosság, a vallási-vallásfelekezeti meghatározottság; - a választási rendszer; - a politikai tagoltság, a pártosodási hajlam, a politikai kultúra; - a politikai rendszer hatalmi szerkezete (egy-, két-, vagy többpólusú); - az etno-regionális, területi viszonyok, sajátosságok; - az államforma, uralmi forma és államszerkezet (köztársaság, vagy monarchia, prezidenciális, vagy parlamentáris, vagy kancellári szerkezet, stb. (lsd a „Kormányzati formák” fejezetet) Egységállam, vagy szövetségi állam, stb. 86 9.3 A pártrendszerek tipológiája 9.31 A hatalomhoz jutás alapján Maurice Duverger három csoportot különített el ebből a szempontból: Erős párt. Erős parlamenti

képviselettel (pl abszolút többséggel) rendelkezik, így természetesen lehetősége van hatalomhoz jutni és azt megtartani. Közepes párt. A parlamentbe gond nélkül bejut, de önmaga nem képes kormányt alakítani, csak koalícióban. Gyenge párt. A parlamentbe bekerülés küszöbét épp átlépi, avagy nem tud bekerülni (Magyarországon ez a küszöb 5 százalék.) 9.32 Pártok száma szerint Duverger itt is három csoportot hozott létre: Kétpártrendszer. Több párt indul a választásokon, de csak két pártnak van esélye a győzelemre. Többpártrendszer. 3-5 párt szinte egyenlő eséllyel indulhat Sokpártrendszer. 6 párt, vagy akár több is bejuthat a parlamentbe 9.4 A pártok szervezettsége szerint Duverger csoportjai: Lazán szervezett. Ilyenek a liberális pártok Közepesen szervezettek szociáldemokrata és konzervatív pártok. Erősen szervezettek a radikális jobboldali (nacionalista) és baloldali (szocialista) pártok. 9.5 Koncentráltság

alapján a következő csoportosítást végezte Duverger: Merev kétpártrendszer. Hazája Nagy-Britannia Nemcsak a két pártnak van esélye hatalomra jutni, hanem tagságuk is stabil. „Átigazolás” (egyik pártból a másikba) nem – vagy nagyon ritkán - fordul elő. 87 Rugalmas kétpártrendszer. Kialakulása és működése az USA-ra jellemző Nincs stabil tagság, vagy szavazó. A pártszimpátia akár ciklusonként változhat Többpártrendszer. Két alcsoporttal: Az egyiket a valódi többpártrendszer alkotja, a másikat az „áltöbbpártrendszer”, ahol ugyan látszólag több párt létezik, de esélye a győzelemre mindig csak egynek lehetséges. 9.6 Giovanni Sartori a polarizáltság alapján két nagy csoportra osztja a pártrendszereket: 9.61 Nem versengő pártrendszerek Egypártrendszer. Ilyen típusú rendszer a diktatúrákban létezik, fajtáik szerint vagy totalitárius – fasiszta, kommunista rezsimekben, vagy autoritárius – szocialista,

jobboldali polgári, vagy iszlám – és esetleg pragmatikus diktatúrákban jön létre. Hegemonisztikus pártrendszer (áltöbbpártrendszer). A „létezett szocializmus némely országában az állampárt mellett formálisan létezhetett (de ténylegesen nem működhetett) más párt is (pl. a rendszerváltás előtti Lengyelország). 9.62 Versengő pártrendszerek Kétpártrendszer. Több versengő párt közül kettőnek van esélye kormányra kerülni, ők váltógazdaságot folytatnak, a rendszer kétpólusú, nincs polarizáltság. A győztes párt mindig megszerzi a parlamentben az abszolút többséget. (pl: Nagy-Britannia, USA) Predomináns többpártrendszer. A „tiszta és szabad” parlamenti választásokon több párt indul, de ugyanaz a párt szerez abszolút többséget legalább három cikluson keresztül (ez a változat, bár mutathat némi hasonlóságot, mégsem azonos a hegemonisztikus pártrendszerrel). 88 Mérsékelt többpártrendszer. 3-5

parlamenti párt alkotja, amelyek két pólusba rendeződnek. A polarizáltság mérsékelt és felelős ellenzékiséggel rendelkezik. Polarizált többpártrendszer (sokpártrendszer). 6 vagy több párt jut be a parlamentbe (köztük radikális rendszerellenes pártok is), a politikai élet jellemzője a sokpólusosság. Az ellenzék is megosztott, s nem képes egységet alkotni. Nagykoalíciók jönnek létre, sok a politikai feszültség, rendszeresek a kormányválságok, bukások, felelős helyett, „felelőtlen ellenzékkel” (pl.: Olaszország). 9.7 Választási rendszer szerinti tipizálás Duverger összeköti a választási rendszereket a pártszám alapú pártrendszerekkel és három csoportot állít fel: Egyfordulós többségi választási rendszer. Egyéni jelöltek versengenek, az „orrhossz”módszer alapján a „győztes mindent visz”, az alulmaradt szavazatai elvesznek. Ez a szisztéma alakítja ki a kétpártrendszert (két nagy, merev párt

váltógazdaságával). Arányos választási rendszer. Lehet vegyes, vagyis egyéni és listás és kétfordulós. A parlamentbe bejutáshoz küszöböt is megállapítanak (a pártoknál 3-5 százalékot). Ennek köszönhetően jön létre a mérsékelt többpártrendszer 35 párttal Küszöb nélküli egyfordulós egyéni-, vagy listás rendszerben 5-nél több párt is bekerülhet a parlamentben, ami sokpártrendszert eredményez. 2014-től a magyar választási rendszer egyfordulós, többségi, vegyes és küszöbös (5 százalék). Így mérsékelt többpártrendszer működik hazánkban, egy párt dominanciájával, ami „predomináns” (de remélhetőleg nem „hegemonisztikus”) többpártrendszer létrejöttét eredményezheti. 89 VIII. fejezet Demokrácia-értelmezések, demokrácia elméletek 1. A fogalom alapja és eszmetörténeti gyökerei A demokrácia kifejezés a görög démosz szóból és a kratein (uralkodni) szavakból összetett fogalom.

Legegyszerűbb és számos további kérdéshez vezető értelmezése: népuralom. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés; kiket foglal magába a nép, mint összesség? Könnyű lenne azt válaszolni, hogy egy politikai közösség minél szélesebb körben biztosítja tagjainak a közügyek érdemi befolyásolását, annál demokratikusabb. A válasz ennél azonban bonyolultabb. A demokrácia fogalma az antik görög „feltalálását” követően hosszú ideig szinte ismeretlen volt, helyette a köztársasági forma egyik, a nép bevonásával történő változatát értették alatta. A köztársasági forma helyettesítette tehát a demokrácia kifejezést, amint az Montesquieu 1784-ben megjelent híres művében, a „Törvények szelleméről” címűben is olvasható, mely szerint „a kormányzatnak három fajtája van: a köztársasági, a monarchikus és az önkényuralmi”.(2 könyv 1. fejezet) Ezt követően a 19 században kezdett a demokrácia kifejezés újra

elterjedni, ami innentől kezdve már nem kötődött a köztársasági típusú államberendezkedéshez. Látható tehát, hogy a demokrácia fogalma koronként némileg eltérő jelentéssel bír. Érdemes vizsgálódásunkat a demokrácia fogalmának fejlődéstörténetével kezdenünk. Athénben Kleiszthenész Kre 508-ban elindított reformjai révén alakult ki a jellegzetes poliszdemokrácia, mely a legfőbb hatalmat a népgyűlés kezébe adta, így a teljes jogú poliszpolgárok (akik tagjai voltak a népgyűlésnek) közvetlenül hozhatták meg a városállamra vonatkozó döntéseket. A népgyűlések tevékenységének jellegzetes eleme volt a városállamból száműzendők nevének 90 cserépszavazáson történő eldöntése, és a fontosabb állami tisztségek betöltésénél a sorsolás és választás mellett a rotáció (cserélődés) alkalmazása. Az évenként cserélődő állami-vezetői posztok megakadályozták a hatalom okozta jellegzetes torzulásokat,

visszaéléseket, ugyanakkor nem tette lehetővé az ügyek professzionális, tapasztalt kezelését, nem jöhetett létre a valódi közhivatalnoki réteg, a politika nem válhatott hivatássá. Bár a politész-ek, azaz a politikai jogokkal rendelkezők aránya a városállam összlakosságához képest csekély volt (a 300 000 lakosúra becsült Athénban kb. 35 000 fő rendelkezett a politikai jogok teljes körével), a közügyekben való részvételt nem csupán jognak, hanem kötelességnek tekintették, idiotész-ként bélyegezték meg azokat, akik hátat fordítottak a városállam ügyeivel való foglalatosságnak. Az athéni befolyás alá kerülő további számos városállam vette át athéni mintára a demokratikus kormányzást. Az ókor nagy klasszikus görög filozófusai többnyire nem sorolták a jó kormányzati formák közé a demokráciát. Ennek oka abban keresendő, hogy a különböző szavazásokon elterjedő gyakorlattá vált a Kr.e V– IV század

fordulójára, hogy a nélkülözők áruba bocsájtják szavazati jogukat. Platón és később Arisztotelész egyaránt érzékenyen reagált emellett arra is, hogy a népgyűlések tagjainak többsége nincs felvértezve a közügyek kompetens alakításának képességeivel, egyszerűen szólva, tudatlan, tájékozatlan és emiatt túlságosan könnyen befolyásolható. Arisztotelész a csőcselék uralmának (ochlokrácia) nevezte a demokráciát. Mindkét filozófus a demokrácia további veszélyét látta abban, hogy bizonytalansága, a tömegek befolyásolhatósága miatt ez a kormányzati forma tud a legkönnyebben átváltani türanniszba, azaz egyszemélyi zsarnokságba, ami pedig a lehető legrosszabb kormányzati forma. Arisztotelész ugyanakkor az általa politeia-nak nevezett modell mellett érvel, ami tekinthető egyfajta korlátozott demokráciának, a könnyen befolyásolható tömegek zsarnokságát és a türanniszt egyaránt kiküszöbölő megoldásnak. Ennek

lényege az erős középosztály uralma, ami a stabilitást garantálja, a politika 91 jogok elosztásában tehát Arisztotelész szerint erre kell törekedni. Az antik görög korban sem volt egyértelmű tehát a démosz, azaz a nép körébe soroltak terjedelme. A nép alatt egyesek a polgárok összességét, mások a többséget, megint mások a csőcseléket értették. A demokrácia szűkebb értelemben (erős megszorításokkal) érvényesült az ókori Római Köztársaságban, majd ezt követően Európában először a 13. századtól Svájcban, illetve néhány itáliai városállamban. Utóbbi esetekben szembetűnő, hogy a nagy kiterjedésű államok helyett kisebb méretű politikai közösségekben (kantonok, városállamok) tudott csak átmenetileg gyökeret verni a kormányzásnak ez a módja. A népuralom eszménye habár korai és kiforratlan formában, de felbukkan már Páduai Marsilius-nál, az 1324-ben kiadott „Defensor pacis” című művében,

melyben kifejti, hogy az igazságosságosság szempontjából abszurd a mindenkire kötelező törvény, ha annak megalkotásához csak pár ember járulhatott hozzá. Ezzel szemben a legjobb törvények éppen a sokaság bevonásával alkothatók meg. 2. A normatív (klasszikus) demokrácia-felfogás A címben szereplő „normatív” jelző arra utal, hogy a demokráciát értelmezhetjük feltétlenül érvényesítendő alapértékek kiteljesedéseként. A két legfőbb alapérték a szabadság és egyenlőség, melyek közötti ellentmondásos viszony feltárása a politikatudomány egyik legtermékenyebb területe. Kissé közhelyes az a megállapítás, hogy a szabadság maximálása növeli az egyenlőtlenségeket, és fordítva, az egyenlősítő politikák csökkentik a szabadságot. Ez a szembeállítás azonban csak bizonyos küszöbértékek átlépése után lehet igaz, hiszen empirikus vizsgálatok sokasága igazolta, hogy napjaink legstabilabb

demokráciáiban (Kanada, Skandináv államok, Benelux-államok) a szabadság és az egyenlőség nem egymás rovására, hanem egymást erősítve érvényesülő értékek. A normatív felfogás szerint csak a demokráciákban lehet 92 kiteljesíteni a népszuverenitás eszményét (a hatalom a nép akaratára vezethető vissza és aszerint működik), az alapvető szabadságjogokat garantáló intézményrendszert, az önigazgatás elvét, a jog uralmára épülő alkotmányosságot, és a pluralizmust. A normatív felfogás mindezeknek az elveknek a tényleges megvalósulását a demokrácia fokmérőjének tekinti, azaz minél több és minél teljesebben valósul meg ezekből, annál demokratikusabb az adott berendezkedés. A pluralizmus fogalma szorulhat bővebb magyarázatra. A pluralizmus magvait a protestantizmus veti el Európában, majd a felvilágosodás gondozza és ápolja tovább. Olyan értékválasztásról van szó, ami elveti a mindenki számára

kötelező hit, világnézet, értékválasztás, életvitel dogmáját és a toleranciát hangsúlyozza, amit manapság egyesek teljesen hibásan erkölcsi nihilizmusként értelmeznek. Sartori világos összegzésében a tolerancia azt jelenti, hogy elismerjük a miénktől eltérő hitvalláshoz való jogot. 2.1 Az individualista irányzat A korai társadalmi szerződéselméletek, különösen T. Hobbes-é (1651) a legfőbb hatalmat kizárólag az egyének közös akaratára (természetes jogaink átruházása) visszavezetve látta igazolhatónak, az ily módon jogokkal felruházott hatalmat azonban a továbbiakban nem korlátozhatja sem a nép többsége, sem kisebbsége. Hobbes elmélete tekinthető az első lépésnek azon az úton, ami egyedül a nép akaratára visszavezethető politikai hatalom elfogadhatóságának bizonyítását tekintette a politikai gondolkodás legfőbb feladatának. Hobbes csak a nép akaratából létrejövő hatalom igazolásáig ment el ez ezen az

úton, pesszimista emberképéből következően az átruházott hatalommal akár zsarnoki módon is élhet a kedvezményezett, ha az garantálja a külső-belső biztonságot. Hobbes tehát nem a demokrácia, hanem az egyének által jogokkal felruházott hatalom mellett érvelt. 93 J. Locke (1689) ennél lényegesen tovább ment, ő a természetes jogok tanából a korlátozott hatalom eszményét vezette le, mely hatalom a politikai közösségé szerveződött egyének többségi szavazatai alapján jön létre, mindenekelőtt a törvényhozó szerv formájában. A végrehajtó hatalom, azaz a kormányzat a törvényhozó hatalomnak alárendelt, annak felelős. Választásra Locke szerint kizárólag az Angliában adót fizető polgárok lehetnek jogosultak. Ezzel el is jutottunk a klasszikus, normatív demokrácia-értelmezések első típusához, az individualista demokrácia felfogáshoz. Az individualista demokrácia értelmezés az egyének akaratából létrejött

politikai hatalmat éppen a többség zsarnoksága megelőzése érdekében különféle alkotmányos korlátoknak (rule of law) rendeli alá. Így elkerülhető a demokrácia egyik paradoxona, nevezetesen, hogy a többség akaratának mindig alá kelljen vetnie magát az aktuális többséghez nem tartozóknak. Sartori meggyőzően mutatja be, hogy „a többségi elv alkalmazása szélsőséges esetben azt jelenti, hogy a szavazók 51 százaléka lesz a „nép”.() A demokrácia nem egyszerűen a többségi elv alkalmazásából áll, () a demokráciaelméletnek () szükségszerűen a mérsékelt többségi elvhez kell eljutnia. Eszerint a többség bizonyos korlátozásokkal jogosult akaratának érvényesítésére, vagyis tiszteletben kell tartania a kisebbségek szabadságát és jogait” (Sartori 23.o) Az individualista demokrácia koncepció szerint a kormányzat mindenekelőtt az egyéni jogok, különösen a szabadság és a tulajdon garantálásának

az eszköze, amit semmilyen vélt kollektív érdek nem írhat felül, tehát a demokratikus többség elvének érvényesülése nem lehet feltétlen és abszolút. Ahogy azt JS Mill „A szabadságról” (1859) című híres esszéjében megállapította, nem csak egy zsarnoki politikai hatalom gyakorolhat tényleges zsarnokságot az egyén felett, hanem a mindenkori „közvélemény”, a „többség” is. Az individualista felfogás nagy mértékben érződik az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat T. Jefferson által írt szövegében is Locke-hoz hasonlóan nála is az „élet, a szabadság és a boldogság keresése”, mint születésünktől fogva 94 mindenkit megillető és elidegeníthetetlen jogok adják a demokratikus politikai közösség alapját. 2.2 A kollektivista irányzat Másként fogalmazza meg a kívánalmait a demokrácia kollektivista értelmezése. Ennek illusztrálásra mindenekelőtt J.J Rousseau elmélete tűnik alkalmasnak Rousseau több

művében is kifejti elégedetlenségét azokkal a létező, és korábban létezett kormányzati formákkal szemben, melyek egy személy, vagy egy szűk kisebbség akaratát erőltetik a többségre. Ehelyett olyan társadalmi szerződésen alapuló kormányzatra van szükség, ami az egyenlő polgárok összességének akaratát tükrözi. A társadalmi szerződés az általánosított akaratot (volonté générale) fejezi ki, ami nem egyenlő a polgárok egyéni akaratának puszta összesítésével (ahogy az individualisták állítanák), hanem az egyéni szenvedélyektől mentes, tiszta ésszerűségen alapuló sajátos minőségű kötelék, amit a felvilágosult, jóakarattól vezérelt és a politikai közösség javát szem előtt tartó polgár, citoyen (ejtsd: szitoajen) képes felismerni. Ha a politikai közösség tagjai önérdeküket követve hoznak döntést, az sosem formál általánosított akaratot, így tehát Rousseau szerint az egyéni önzések nem állnak

össze valami kollektív boldogsággá. Az egyenlő citoyen-ek által szabadon meghozott törvényeknek aztán mindenki egyformán köteles alávetni magát. A legjobb kormányzatot, amelyet az általánosított akarat által létrehozott, kevés számú törvény szabályoz, köztársaságnak nevezi. Ezen belül különbözteti meg a monarchia és az arisztokrácia mellett a demokráciát, melyet kizárólag kis államok számára tart megfelelőnek. A hatalom forrása tehát a (citoyenekből) álló nép (népszuverenitás), a demokratikus hatalmat a lehető legközvetlenebbül kell gyakorolni. Rousseau ugyanakkor világosan látta azt, hogy abból, hogy a nép szeretné a jót, nem következik, hogy látja is. Voltaképpen minden azon múlik, hogy milyen emberekből áll a politikai közösség, annak tagjai mennyire képesek a közösség javának előmozdítása érdekében a helyes felismerésre és az 95 önkorlátozásra. Nem meglepő ezek után, hogy az állampolgári

nevelést milyen fontosnak tartotta Rousseau. Talán az első látásra legegyszerűbb, és sokat idézett demokrácia-definíció A. Lincolntól származik, aki a híres 1863-as gettysburgi beszédében így fogalmazott: The democracy is the government of the people, by the people, for the people. A demokrácia a nép kormányzása, a nép által, a népért Amennyire frappáns, annyira sok kérdést vet fel ez a meghatározás. Vegyünk ezek közül néhányat! A nép kormányzása nehezen értelmezhető; kik tartoznak a „nép” körébe, milyen módon tudja kormányozni a „nép” saját magát, vajon zsarnokok nem hivatkozhatnak arra, hogy mindent a „népért” tesznek? A normatív demokrácia értelmezésekkel kapcsolatban adódik a kérdés; vajon a „népnek” mindig igaza van? Tényleg megállja a helyét az állítás, mely szerint vox populi vox Dei – a nép szava Isten szava? Korántsem. Ismét Sartori válasza adja a legfontosabb támpontot a fenti dilemma

feloldására: „A népnek nem abban az értelemben van mindig igaza, hogy sosem téved, hanem abban az értelemben, hogy joga van tévedni, és hogy a tévedés joga megilleti azt, aki saját ügyében, saját rovására téved.” 3. A demokrácia sine qua non-ja Ezek után érdemes a demokrácia legalapvetőbb fogalmi ismérveként rögzíteni azt, hogy demokráciáról akkor beszélhetünk, ha a polgárok túlnyomó többsége egyenlő jogokkal részt vesz (vehet) az alapvető politikai döntések meghozatalában, ebből következően a polgárok többségének akaratából békés eszközökkel leváltható az éppen kormányzó (hatalmat gyakorló) erő. A polgárok részvétele a demokratikus döntések meghozatalában kétféle lehet. 1. Közvetlen részvétel. Erre példa az ókori népgyűlés, a modern korban a népszavazás, illetve a szabad politikai vélemény-nyilvánítás különböző formái. A nagyobb létszámú politikai közösségekben a közvetlen 96

demokratikus eljárásoknak nyilván csak korlátozott, kiegészítő szerepe lehet. Elképzelhetetlen ugyanis hogy például egy nyolc millió lelkes politikai közösség minden fontosabb közéleti kérdésben közvetlenül megnyilvánuljon. Új távlatokat nyit viszont ezen a téren a modern infokommunikációs technológia, ami lehetővé teszi az elektronikus, interneten keresztül történő szavazásokat. 2. Közvetett részvétel. Képviselők szabad választása útján, olyan választási rendszerben, ami méltányos feltételekkel biztosítja a versengést a jelöltek között. A választás csak akkor demokratikus a mai értelmezések szerint, ha azt általános, egyenlő és titkos választójog alapján bonyolítják, a versengő felek méltányos feltételekkel mutathatják be elképzeléseiket a választópolgárok előtt, a választási visszaélések (pl. szavazatvásárlás, „láncszavazás”, választók megfélemlítése) ellen hatékony jogi eszközök

állnak rendelkezésre. Ha visszatérünk a „nép” fogalmának meghatározási nehézségeire, akkor itt a „nép” mindenekelőtt azt jelenti, akik a választáson a győztes többséget alkotják. Természetesen a „nép”körébe a fenti körön kívül maradók (ellenzéki szavazók, távol maradó passzívak) is bele tartoznak. Amennyiben utóbbiak elfogadják azt, hogy a választáson kisebbségben maradtak, az ő jogaiknak és érdekeinek a képviselete a demokratikus hatalom megítélése szempontjából kulcsfontosságú. Nyilván a győztes politikai erő elsősorban a saját választóinak képviseletére szerződik (más kérdés, hogy amennyiben titkosak a választások, honnan tudja, kik szavaztak rá?), de garanciákkal kell védelmezni a társadalom más csoportjainak politikai érdekérvényesítő lehetőségeit, de mindenekelőtt emberi jogait is. Ezt a két döntéshozatali módot egészíti ki a modern demokráciában a fejlett nyilvánosság, ami

lehetővé teszi az érvek, vélemények, értékek ütköztetését, a regnáló hatalom alá nem rendelt civil társadalom, ami nem azért szerveződik, hogy megragadja a hatalmat, hanem azért, hogy érdekeket és értékeket jelenítsen 97 meg, képviseljen a közéletben. Ezek az értékek a pluralizmussal, a toleranciával, a kisebbségben maradók emberi jogainak védelmével, a vélemények szabad artikulálásával a liberális politikai filozófia alapértékei, melyeket evidenciaként vett át a fejlett világ modern demokratikus államainak döntő többsége, ha volt diktatórikus korszaka, akkor azzal szemben, ha nem volt, akkor pedig azért, hogy ilyen ne is legyen. Voltak olyan kísérletek, melyek liberalizmus nélküli demokráciát állítottak szembe a liberális demokráciákkal. Ilyenek voltak az ún népi demokráciák azokban az országokban, melyek szovjet típusú rendszereket próbáltak megvalósítani (pl. hazánk 1948-1989 között) A baj csak az, hogy

ezekben a rendszerekben éppúgy nem voltak szabad választások, mint ahogy nem volt pluralizmus. Manapság a tudósok és a demokratikus elkötelezettségű politikusok döntő többsége úgy látja, hogy a demokrácia csak liberális demokrácia lehet, amennyiben a demokrácia a többségi elvet, a jogegyenlőséget, az egyéni érdekek „becsatornázását”, a liberalizmus pedig a korlátozott hatalom, az egyéni alapjogok és egyéni szabadságok érvényesülését jelenti. Sartori szavaival: „ A demokrácia liberalizmus nélkül halva születik. Ez azt jelenti, hogy a liberális demokráciával együtt a demokrácia is meghal, értsünk rajta bármit.” 4. Elitista kritikák A 19.-20 század fordulóján jelentek meg a klasszikus, normatív demokráciaelméletek elitista kritikái, melynek képviselői közül V Pareto, G Mosca, és R Michels, G. Sorel munkáira utalhatunk Ők azok, akik a szabadság és egyenlőség értékeit kizárólag egymás rovására

megvalósítható értékeknek tekintették, szerintük az a nép, amelyet kormányoznak sosem azonos azzal, amelyik akaratára visszavezethető a kormányzás. Sartori szerint az iménti szerzők magát a demokráciát, és nem csupán annak normatív értelmezését bírálták. Véleményük egyezik abban, hogy a tömegek nem csak hogy nem 98 értenek az önkormányzáshoz, hanem nem is képesek rá, ebből következően mindig kevesek fognak uralkodni a többség felett. Az irracionalista filozófiák (pl. Nietzsche), valamint a Freud-féle pszichoanalitikus elméletek hatása nyomán hangsúlyozták, hogy az egyes emberek döntéseit erősebben befolyásolják tudattalan (tudat-alatti), ösztönös, indulatos, vágyvezérelt tényezők, mint a racionálisak, valamint hangsúlyozták a mítoszoknak, a hatalomhoz való igazodásnak a különböző irracionális aspektusait is. Mindennek a következménye, hogy a közjó meghatározásának a folyamatában a széles

értelemben vett nép, mint kollektív egész nem kompetens. Pareto például a demokratikus akaratképzési folyamatokat az elitek által meghatározott, ugyanezen oknál fogva korlátozott tevékenységnek tekintette. Szerinte tehát még egy demokráciában sem a „nép” akarata szerint alakulnak a politikai döntések, hanem kizárólag az elitek által megfogalmazott, vagy az általuk felkarolt és így behatárolt kérdések kerülhetnek a legfőbb döntéshozó fórumok napirendjére. Michels ugyanezt a folyamatot a modern tömegpártok működésben emelte ki, szerinte a modern tömegpártokban egyre távolabb kerülnek egymástól a vezér, a pártelit és a magasabb funkciókat nem betöltő párttagok tömegei. 5. A modern demokráciaelméletek néhány típusa 5.1 Elitista demokrácia Mindezek súlyos érveknek bizonyultak a normatív demokrácia- megközelítésekkel szemben, és termékenyítőleg hatottak a 20. század közepétől a

demokrácia-értelmezések újabb irányzatainak a kibontakozására. Ezek között külön figyelmet érdemel az osztrák származású, a fasizmus elől Angliába menekülő J. Schumpeter koncepciója, amely erősen elitista alapokon áll Schumpeter a Capitalism, Socialism and Democracy (Kapitalizmus szocializmus és demokrácia) című először 1942-ben, majd átdolgozva 1950-ben 99 publikált művében a demokráciát nem rendszerként, hanem egy döntéshozatali mechanizmusként fogta fel. Innen kapta elnevezését az általa elindított irányzat, a demokrácia procedurális (eljárás-szempontú) értelmezése. Hogyan is volna lehetséges, hogy a nép uralkodjon, teszi fel a kérdést Schumpeter. A nép, annak is többnyire csak egy kisebb része felhatalmazást ad a kormányzásra, de magát a kormányzást egy nagyon szűk kör gyakorolja. Schumpeter szerint le kell számolnunk a normatív felfogások illúzióival, mely szerint a demokráciában az érdekek és

értékek kifejezése alulról fölfelé tartó csatornákon keresztül történik, vagyis a nép egyes csoportjai maguktól felismerik és artikulálják véleményüket, érdekeiket, amit aztán a demokratikus akaratképzés formáiban (választás, népszavazás) próbálnak érvényesíteni. Nincs tehát sem eleve adott népakarat, sem többségi akarat. A demokrácia fordított irányban működik; az elit, a vezetők fogalmazzák meg, hogy valójában mit is akarnak az emberek. Mindez jól is van így, hiszen a modern politika egyre több szakértelmet, specifikált szaktudást igényel. Az elit tehát tudatosítja a nép érdekeit, sajátos módon, a meggyőzés eszközével érik el, hogy a nép azonosuljon a felkínált alternatívák valamelyikével, tehát az érdekartikuláció iránya felülről lefelé. Természetesen ez magában hordja a manipuláció (szándékos, félrevezető jellegű meggyőzés, befolyásolás) alkalmazásának széles spektrumát is. Schumpeter ezt

is természetesnek veszi, persze az elit felelősségét hangsúlyozva, hiszen a polgárok többsége nem racionálisan hozza meg döntéseit, vagy formálja véleményét, hanem érzelmi, indulati, vagy vágyvezérelt alapon. Schumpeter politikaelméletét a modern piacgazdaság analógiájára támaszkodva írja le. Ahogy a piacgazdaságban termelők, szolgáltatók, azaz áruk és szolgáltatások versengenek a fogyasztók kegyeiért, úgy a modern demokráciában poltikai termékek. A politikus is egy politikai termék ebben az értelemben, a kulcskérdés tehát az, hogy „eladható-e”. Mindez vonatkozik a programokra, ideológiákra is. A politikában az egyes elitcsoportok uralják a 100 politikai piacot, a köztük lévő versengés kimenetele attól függ, melyik elitcsoport tudja vonzóbbnak mutatni saját „portékáját.” A szavazatokért éppen olyan típusú versengés folyik a modern demokráciákban, mint a gazdasági életben a piaci versengés

terén. Mivel a verseny örökké nyitott marad, ezért az elitváltásra adott a lehetőség, a politikai játszma szabályozott keretek között zajlik. A politikai ellenfél nem válhat ellenséggé, hiszen a legyőzöttből újra győztes válhat, ugyanakkor a választási piacon csak azok lehetnek sikeresek, akik „hivatásos”politikusok, vagy legalábbis komoly professzionális stáb áll mögöttük. Schumpeter szerint ennél többet nem lehet elérni a demokráciákban, a lényeg, hogy a döntéshozók kiválasztása, a hatalomért folyó harc szabályozott rendben történjen. 5.2 A részvételi demokrácia Schumpeter „realista,” procedurális demokrácia felfogásának markáns kritikáit mindenekelőtt a hatvanas évek ún. újbaloldali mozgalmaihoz köthetjük (pl Paulantzas, Macpherson). Ezek a megközelítések ismét normatív szempontokat fogalmaztak meg, mindenekelőtt a részvétel fontosságát. A társadalom számos rétege nem képes élni a formális

szabadságjogokkal anélkül, hogy tevőlegesen ne venne részt a közügyekben. Az egyenlő jogok kiterjesztése (pl akkoriban az USA-ban az afro-amerikaiaké, máshol a nőké) egy folyamatos, az alulról felfelé működő (grassroot) társadalmi részvétel és érdekérvényesítés útján érhető el. Nevezhetjük ezeket a megoldásokat bázisdemokratikusnak is. A részvételi demokrácia elméletének egyik fontos újdonsága, hogy a demokratikus elvek politikai szintű érvényesülését akkor látja lehetségesnek, ha az a mikroszint demokratizmusával (család, munkahely) társul. Különösen fontosnak tartják az elmélet képviselői a civil társadalom szerepét az akaratképzési folyamatban, annak autonómiáját, működésének garanciáit. A részvételi demokrácia szószólói markáns érvekkel bizonyították, hogy a pénz, a gazdasági befolyás és a már megszerzett hatalom milyen torzulásokat okoz a verseny „szabadságában,” azaz 101 az elitek

éppen a már megszerzett befolyásuk miatt képesek saját érdekükben torzítani a közjó meghatározásának folyamatát. Különösen éles kritika zúdult és zúdul az ún. katonai-ipari lobbira nem csak az Egyesült Államokban, valamint a hagyományos, vagy kockázatos energia (szénhidrogének, atom) termelésében érdekelt csoportok befolyására. Az elmélet kritikusai szerint az a probléma, hogy a részvételi demokrácia modelljével visszakanyarodunk a klasszikus dilemmához; a hétköznapi polgár kompetenciájához, valamint a demokratikus beállítódás kérdéséhez; hogyan teljesíthető ki a demokrácia olyan közösségben, melynek a tagjai többségükben nem demokratikus érzelműek? További kérdés, hogy működhet-e hatékonyan egy politikai párt bázisdemokratikus alapokon, ahol a tagság beleszólása a párt ügyeibe nem válik el a pártelitétől? Hogyan lehet a szakmaiságot és a speciális szaktudást igénylő kérdéseket a részvétel

elvének kiszélesítése mentén megnyugtatóan rendezni, ha nem kellően alapos a résztvevők informáltsága? 5.3 A pluralista demokrácia Hogyan lehetséges az egyes eltérő érdekű, heterogén összetételű, nagy létszámú közösségeket közös célok mentén politikai közösséggé alakítani? A különböző politikai berendezkedések közül azért vált a demokrácia a legvonzóbbá, és a legéletképesebbé, mert a leghatékonyabban tudja ezeket az eltérő igényeket és érdekeket leképezni, ugyanakkor a legrugalmasabban tud reagálni a változó igényekre és érdekekre. A korábban ismertetett, egymással versengő, ugyanakkor egymással gyakran összebékíthető demokrácia-felfogások elemzéséből R. Dahl arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia ideáltípusa az általa poliarchiának nevezett berendezkedés. A poliarchia sok központú uralomszerkezetet jelent. Ennek lényege, egy olyan intézményrendszer, amelyik együttesen

garantálja a demokrácia korábban jelzett egyes feltételeit, így a szabad választásokat, a szabad véleménynyilvánítási jogot, a gyülekezési és 102 szervezkedési jogot, a szabad információáramlást, a többi polgári és politikai emberi jogot, valamint a legfőbb tisztségviselők meghatározott idő utáni kötelező rotációját. Sajátos közvetítési kísérletnek tekinthető D. Held megközelítése a részvételi és a pluralista irányzatok között. Held szerint a képviselet elve nem csupán a választások eredményétől függően tükrözi a társadalom tagoltságát, hanem bármilyen is a választási rendszer az arányos képviselet megvalósítására kell törekedni, ami azt jelenti, hogy egyes társadalmi csoportok (nők, etnikai és más kisebbségek) létszámarányos képviselete az ideális. Mindezt kiegészítik a kiterjedt közvetlen részvételi jogok, különös tekintettel a fejlett civil társadalmi aktivitásra. A közpénzek

elosztása terén a közvetlen részvétel (társadalmi ellenőrzés) ígéretes távlatai nyílnak meg, különösen a digitális technológia elterjedésével. Számos kortárs gondolkodó csatlakozik Held nézeteihez abban, hogy a demokrácia örökös fejlődés a konszenzuskeresés irányába, melyben a képviselet kiteljesítése és arányosítása mellett a közvetlen részvételnek is fontos szerepe van. Az egyre erőteljesebben mediatizált (info-kommunikációs eszközökön keresztül megjelenő) és perszonalizált (egyetlen személyhez kapcsolódó párt és mondanivaló) politikai erőtérben napjainkban újabb demokrácia-értelmezési kísérletek láttak napvilágot, melyek közül a „vezérdemokráciával”érdemes röviden foglalkoznunk. Ennek lényege, hogy a demokratikus döntéshozatal egyre inkább a vezető személyek kiválasztásáról, régi személy helyett új személy megválasztásáról, és kevésbé pártok közötti versengésről szól. Egy

párt vezetője, amennyiben „húzónév”, a korábbi időszakokhoz képest több szavazatot hozhat akkor is, ha pártja kevésbé karakteres, és fordítva, hiába bír karakteres, és esetleg sokak számára vonzó „arcéllel” egy párt, ha nincs egy olyan személy (vagy maximum kettő), akik a választók előtt hitelesen és közérthetően megjelenítik azt. Mind az elitista, mind a vezérdemokrácia-típusú megközelítés felértékeli a politikában a marketing, a politikai PR jelentőségét. 103 Záró megjegyzések A demokrácia hosszú utat tett meg az antik városállamoktól napjaink globalizált világáig, amikor már az a kérdés, hogy vajon a nemzetállami szintre hangolt demokrácia-kritériumok alkalmasak-e az államok feletti, szupranacionális egységekre vonatkozó követelményekként fennmaradni. A demokráciával kapcsolatos számos vita ellenére fontos hangsúlyoznunk, hogy a demokrácia ilyen, vagy olyan formája a mai napig talán a

legvonzóbb politikai berendezkedés. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy mögöttünk hagyott két évszázad újabb és újabb demokratizálódási hullámokat hozott a világban. Huntington szerint 1828-1926 között, 1943-62 között, és 1974-től kb. 2005-ig zajlottak le ezek a hullámok, melyeket mindig újabb, de csak átmeneti visszaesés követett. A legutóbbi, harmadik hullámba, melyet a déleurópai országok demokratizálódása indított el tartozott hazánk is (1989-90), más kelet- és közép-európai országokkal együtt. Az Economist Intelligence Unit 167 országot vizsgált 2015-ben (csak a kis területű országok maradtak ki) ezek között teljes és stabil demokráciát 20 államban azonosítottak, ezek Mauritius és Uruguay kivételével mind fejlett piacgazdaságú országok, 59 országot neveztek meg, mint fogyatékos demokráciát (flawed democracy) – többek között hazánkat is - valamint 52 diktatórikus rendszerű országot nevesítettek.

A többi ország a kettő között, ún „hybrid rendszerként” került meghatározásra. Természetesen eltérő módszertannal némileg eltérő eredmények is prezentálhatók. Az alábbi térképen a zöld szín különböző árnyalatai illusztrálják a demokratikus rendszerek különböző formáit, a sötétebb zöld a stabil demokráciákat, a világosabb a fogyatékos demokráciákat jelöli. 104 105 IX. fejezet A demokratikus politikai rendszer (kormányzati és politológiai rendszermodellek és gyakorlati megvalósulásaik) 1. A demokratikus politikai rendszerek normatív előfeltételei A demokráciaelméletek a politikai demokráciák normáinak a kidolgozására törekednek. Az amerikai Edward Shils (1910-1995) komplex szempontsora a politika-tudományban széles körben elterjedtté és tértől és időtől függetlenül alkalmazhatónak tekintetté vált. Nem véletlenül választotta Shils téziseit (valamint az előző fejezetben ismertetett

Robert Dahl -féle demokrácia kritériumokat) kiindulópontul nevezetes demokratikus rendszer-vizsgálata során korunk kiemelkedő rendszerelemzője, a fejezet címében szereplő politológiai rendszermodellek kimunkálója, Arend Lijphart sem. Téziseit Shils még az 1960-as évek elején írt „Politikai fejlődés az új államokban” című, a politikai demokráciát bevezetni szándékozó „fejlődő országokkal” foglalkozó munkájában fektette le, s ezeket Gabriel Almond érvényesnek tekintette „a nem-nyugati világ politikai rendszereire”, sőt Wiseman azokat az „összes politikai rendszer összehasonlítására” alkalmasnak tartotta. Shils a demokráciát képviseleti intézményeken és közszabadságokon keresztül érvényesülő polgári kormányzásként értelmezi, amelyet az alábbi kritériumok jellemeznek: - általános választójog alapján, ismétlődő rendszerességgel választott törvényhozás - a törvényhozásnak felelős,

hierarchikusan szervezett szakapparátus élén álló, a független és nem független közvélemény által ellenőrzött végrehajtás 106 - független igazságszolgáltatás; Különösen fontosak az ún. demokrácia-előfeltételei, amelyeket bármely működő politikai rendszer demokratizmusa minőségének a megítélése szempontjából iránymutatónak tarthatunk. Ezek az alábbiak: 1.) az uralkodó elit stabilitása, hatékonysága, befolyásossága, koherenciája 2.) az ellenzéki elit koherenciája, felelősségteljessége 3.) megfelelő (politikai orientációjában közömbös) hatalmi gépezet 4.) a közvélemény önálló és önfenntartó intézményei és 5.) a politika folytonossága; Az első előfeltétel részletesebben: A politikai elit koherenciája: „Az uralkodó elit stabilitására, koherenciájára, hatékonyságára és befolyásosságára van szükség” (A kormányzó elitrész legyen szilárd, hatékony, befolyásos és összetartozó,

belsőleg egységes.) „A koherencia nagyon fontos a két szembenálló csoport, vagy párt között is; kölcsönös és lényegi bizalomra van szükségük ebben a kapcsolatban.”(Az összetartozás a kormányzó és ellenzéki elitrészek között is szükséges, ezt a belső egységességet az elitrészek közötti kölcsönös és lényegi bizalom fennállása jelenti.) Hatékonyság, befolyásosság, legitimitás: „A kormánynak elegendő támogatást kell kapnia, hogy érezze politikája valószínű elfogadottságát és eredményes megvalósulását. A hatalom nagyrészt e politika meghirdetésének és végrehajtásának racionális hatékonyságán múlik” (A kormányzó elitrész politikája akkor lehet eredményes és elfogadott, ha meghirdetése és végrehajtása ésszerűen hatékonyan történik. Az eredményességnek és elfogadottságnak „elegendő” támogatottságban kell megnyilvánulnia.) 107 „.Az elit legitimitását a népesség lényegi

hányadának el kell fogadnia, különösen a politikailag tudatos résznek. Ennek alapja részben a kompetencia, részben az integritás” (A kormányzó elitrész legitimitása akkor áll fenn, ha politikáját a népesség „lényegi hányada” és „különösen politikailag tudatos része” elfogadja. Az elfogadottság alapja az elit hozzáértése és tisztessége) Politikai felelősség – politikai stabilitás: „A politikai vezetőknek képviseleti intézményekhez kell kapcsolódniuk, s érezniük kell, hogy felelősséggel tartoznak megválasztóiknak.” (A politikai elit felelős politizálásának fő helyszíne, középpontja a parlament.) „Nem szabad, hogy a „külső párt”, vagy annak a bürokráciája a parlamentet, illetve a parlamenti pártot puszta szócsövévé változtassa” „A felelősséget a parlament, a rendszer gravitációs centruma hordozza.” (A politikai pártok parlamenti frakciója és frakción kívüli részei között

kiegyensúlyozott befolyásoló viszony szükséges, a parlamenti párt-frakció domináns politikai felelőssége mellett.) A második előfeltétel részletesebben: Ellenzéki elit-koherencia és legitimitásépítő, konstruktív ellenzékiség: „Szükséges egy viszonylag koherens, és felelősségteljes ellenzék, amelyet a politikai rendszer szükséges részeként ismernek el” „Kritikájának nem rombolónak, hanem konstruktívnak kell lennie, és minden konspiratív vagy egyeduralmi módszert el kell utasítania” „Ahol túlnyomóan egyetlen párt irányít a többségi párt szakításának lehetőségét a parlamentben nem szabad megengedni” (Az ellenzéki elitrész nem törekedhet a kormányzó elitrész pártjának parlamenti felbomlasztására és fordítva) „A többségnek és az ellenzéknek hatékony blokkot kell alkotnia a szélsőségekkel szemben.” 108 A harmadik előfeltétel részletesebben: Jól képzett, jól szervezett államigazgatás, amely

politikai orientációtól mentesen végzi szakmai tevékenységét: „Szükség van a hatalom megfelelő gépezetére, amely magában foglalja a jól képzett és szervezett államigazgatást, amely politikai orientációjában közömbös, bármely alkotmányos kormányzathoz hűséges, de elég független ahhoz, hogy szilárd és objektív tanácsokat adjon, melyeket a politikusok is készséggel hajlandók figyelembe venni” „Talán említenem sem kellene, hogy a korrupció-mentesség mennyire alapvető” A negyedik előfeltétel részletesebben: Sajtó, média, a szólás szabadsága: „Létezniük kell a közvélemény önálló és önfenntartó intézményeineknem csupán kormányzati forrásból származhat információ” Szakmai szervezetek, érdekvédelmi szervezetek, szakszervezetek, helyi önkormányzat, az egyesülés szabadsága: „Az önkéntes privát egyesületek átfogó hálójára van szükség, de egyik sem válhat olyan hatalmassá, hogy kihívja a

társadalom többi részétÍgy a döntés és a hatalom olyan infrastruktúrája teremtődik meg, amely csökkenteni képes az állam által gyakorolt hatalmatés amely ellenőrizni képes a polgári kormányzásra és a közszabadságokra tendenciákat” 109 nézve kedvezőtlen politizációs Az ötödik előfeltétel részletesebben: A politikai élet folytonossága, megszakítatlansága – politikai stabilitás: „A folytonosság nagyon fontos a polgári rend szempontjából.” „a szenvedélyes konfliktusokat keltő megoldatlan problémák sértik a politikai demokráciát; olyan válságokat teremtenek, amelyek szükségállapotot idézhetnek elő, a rendszer lényegét alkotó garanciák felfüggesztését” „Szükség van közösségi érzésre, a közügyek iránti megfelelő érdeklődésre, a fennálló politikai rend legitimációjának általános elfogadására, az állampolgárok részéről jogaik és kötelességeik egyforma tiszteletére és az

intézményeket, értékeket és szabályokat illető konszenzusra.” 2. A demokratikus átmenet A politikatudományban a demokrácia-kutatások részeként kialakult a transitológiának nevezett diszciplináris részterület, ami a demokratikus politikai rendszerek keletkezésével, a kialakult demokráciák sajátosságaival foglalkozik. A transitológia tézise, hogy a megszületett demokratikus politikai rendszerek esetében konstatálni lehet egy korai, bevezető, átmeneti (innen a rész-diszciplína elnevezése) fázist. Ekkor már léteznek és működnek a demokratikus intézmények és érvényesülnek a szabadságjogok, de a demokrácia még „fejletlen”, „fiatal”, „, sorsa, jövője is még bizonytalan, a megdöntött diktatúrák „nyomait” még magán hordozza, szemben a stabil, „kifejlett”, „érett”, „tradicionális” demokráciákkal. Ezeknek a fiatal demokráciáknak a diktatórikus lét és a kifejlett demokrácia között átívelő

periódusát a transitológia demokratikus átmenetnek nevezi, és általánosan elterjedten három szakaszra bontja. E szakaszolás szerint a diktatúrából a demokráciába való átmenet - első szakasza (pre-transition crisis, illetve transition) a régi rendszer felbomlása, 110 - a második szakasz (democratic transition, illetve democratisation) a demokratikus átmenet, vagy „demokratizáció”, az új demokratikus intézmények megteremtésének a periódusa - a harmadik szakasz (democratic consolidation, illetve consolidation) a demokrácia konszolidációja. A konszolidációs periódust az elmélet hatalomtechnikailag a több problémamentesen lebonyolított választás, a kormányzati ciklusok maradéktalan kitöltése, a politikai váltógazdaság zökkenőmentes működése, mint a politikai demokrácia stabilizáltsága mutatóinak a meglétével jellemzi. Ebben a konszolidációs szakaszban kell lezárulnia (a régiónkbeli – posztkommunista –

demokratikus átmenet specialitásaként, mondjuk az ibériai új-demokráciákkal összevetve) a piacgazdaság (a magán-kapitalista tulajdonviszonyok, tőkés gazdasági-társadalmi formáció) kialakulásának és megszilárdulásának, azaz működőképessé válásának is. A konszolidációs szakasz utáni időszaknak értelemszerűen már „konszolidált”, vagy „kifejlett” demokráciának kell lennie, „kifejlett”, demokratikus politikai kultúrával, és demokratikus kormányzati gyakorlattal. Ezzel együtt meg kell jegyeznünk, hogy a visszarendeződés még egy konszolidáció után is lehetséges, külső és belső okok hatására egyaránt. A politikai demokrácia tehát formai, intézményi vonatkozásban egy tollvonással bevezethető, demokratikus tartalommal azonban csak hosszabb idő után telik/telhet meg, s a kívánt tartalmi minőség – a jegyzetíró tapasztalata szerint – kiváltképpen a politikai szocializációs gyakorlaton múlik. 3. A

demokrácia, mint kormányzati rendszer A politikai rendszerek jellegéhez, sajátosságaihoz a politikatudomány szokványosan a demokrácia-diktatúra dichotómián keresztül közelít. A demokrácia-elméletek fejezetben utaltunk arra, hogy a politikai rendszerkutatások témakörében a politikatudomány végszava, hogy a formai értelemben 111 vett demokrácia-kritériumok egy politikai rendszer politológiai „besorolásának” szükséges, de nem elégséges feltételei. A politikatudomány fent említett sajátos nézőpontjából (a demokrácia-diktatúra dichotómia, illetve a demokratikus politikai rendszerek demokrácia-minősége) a klasszikus közjogi témakörök közül az államformák vizsgálatának politológiai relevanciája nemigen van, nem úgy a kormányformák kérdésének. A közjogban kimunkált kormányforma területek, a legmegfelelőbb alkotmányos megoldások kiválasztása és alkalmazhatósága az egyes diktatúrából demokráciába

váltó politikai rendszerek számára, illetve a politikai rendszerek menet közben szükségessé vált átalakításai a politikatudomány számára is komoly feladatot, állandó vizsgálati terepet jelentettek és jelentenek. 3. 1 A prezidenciális kormányzati rendszer Az elnöki (prezidenciális) kormányzati rendszer meghatározó eleme, hogy a politikai rendszer hatalmi súlypontja az elnöki intézmény. A végrehajtó hatalom monisztikus jellegű, mert az államfői és a kormányfői pozíció egybeesik, az elnök legitimitása erős (közvetlenül választják) és a törvényhozástól független, hatalmi jogosítványai erősek (rendszerint hadsereg-főparancsnok tényleges jogkörrel, a rendkívüli stb. állapotok elrendelője, a külpolitika meghatározója és reprezentánsa, kinevezési jogkörei jelentősek, illetve vétójoga és feloszlatási jogköre van a törvényhozó hatalmi ággal szemben). A prezidenciális kormányzati rendszer tipikus esete az Amerikai

Egyesült Államok kormányzati rendszere. 3. 2 A parlamentáris kormányzati rendszer A parlamentáris kormányzati rendszerben a hatalmi dominanciával a törvényhozó testület rendelkezik, a végrehajtó hatalom letéteményese, a kormány, a törvényhozásnak tartozik politikai felelősséggel. A miniszterelnököt és a kormány tagjait a parlament választja, klasszikusan a kormánytagok a 112 parlamenti képviselők közül kerülnek ki. Az államfő és a kormányfő pozíciója elkülönül, azaz a végrehajtó hatalom dualisztikus jellegű, vagy az államfő teljesen kívül is állhat a végrehajtó hatalmon. Az államfő politikai felelősség (és politikai hatalom) nélküli intézmény. A parlament dominanciája az egyes kormánytagoknak és a kormányfőnek (az egész kormánynak) egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal történő leválthatóságát is magába foglalja. A parlamentáris kormányzati rendszer (monarchikus formájú) mintaadó esete

Nagy-Bitannia politikai rendszere. A prime - miniszter (miniszterelnök) pozíciója a kormányzati tevékenységben azután a 80-as évek elejétől (a markáns konzervatív Margaret Thatcher 1979-1990 -es, valamint a nem kevésbé karakteres munkáspárti Tony Blair 1997-2007-es kormányzása idején) jelentősen megerősödött és a parlamenti kormányzás lényegében miniszterelnöki kormányzássá alakult át. Mindez azonban nem változtat alapjában a brit rendszer parlamentáris jellegén. 3. 3 A semi-prezidenciális (köztes) kormányzati rendszer A kormányzati rendszerek történetében klasszikusan a francia politikatörténetben, a Francia V. Köztársaság alkotmányában, illetve politikai folyamatában 1958-tól forrott ki az a hatalommegosztási megoldás, ami a prezidenciális és a parlamentáris rendszereket ötvözi, mégpedig úgy, hogy a demokráciára nézvést bennük rejlő hátrányokat kiküszöböli. Vagyis a prezidenciális rendszerek

végrehajtó hatalmának a stabilitásából származó demokrácia-stabilizáló előnyöket párosítja a parlamentáris rendszereknek a végrehajtó hatalmat kontrolláló és a parlament előtti felelősség elvével korlátozó demokrácia-fenntartó előnyeivel. Ez a semi-prezidenciális (fél-elnöki) kormányzati forma. Jellemzője, hogy a végrehajtó hatalom – csakúgy, mint a parlamentáris rendszerekben - dualista, az államfő és a kormányfő személye (és pozíciója) elkülönül, a kormányfő (a kormány) az elnöknek és a parlamentnek egyaránt felelősséggel tartozik. Az elnöki hatalmi jogok erősek, az államfő a 113 kül- és katonapolitika irányítója, erős kinevezési jogkörei vannak, törvényhozási vétóval rendelkezik, nincs szüksége jogköreihez miniszteri jóváhagyásra. A kormányfő és kormánytagok személyét tekintve is nagy a befolyása, és a kormánytagok nem tagjai a törvényhozó testületnek. Az elnök nem felelős a

törvényhozásnak, attól pozícionálisan nem függ, a fél-elnöki rendszert ezért az elnöki rendszer altípusának tekinthetjük. Ugyanakkor kohabitáció (politikai „társbérlet”, vagyis olyan hatalmi konstelláció, amikor a közvetlenül választott elnök politikai hovatartozása nem egyezik meg a miniszterelnököt állító törvényhozási többség, politikai erő hovatartozásával) esetében a fél-elnöki rendszer államfőjének a hatalmi pozíciója a belpolitikában nem, inkább csak a külpolitikában érvényesülhet. 3. 5 A kancellári kormányzati rendszer A demokratikus politikai rendszerekre a fél-elnöki rendszerhez hasonlóan stabilizálóan hat a parlamentáris szisztéma megerősített kormányfői pozíciója. Ezt a kormányzati rendszert a német politikatörténeti megvalósulás nyomán (klasszikusan 1949-től a „Bonni Köztársaság”, illetve 1990-től az újraegyesített Németországi Szövetségi kormányformának nevezzük.

Köztársaság A Alaptörvényével) parlamentáris rendszer kancellári altípusának tekinthetjük, mert fennáll a kormánynak a törvényhozó testület előtti felelőssége, azonban a kormányzati felelősség helyett kancellári (kormányfői) felelősségről beszélhetünk. A kancellár-elv egyrészt azt jelenti, hogy a kormánytagokat a kormányfő jelöli ki és vonhatja felelősségre, azaz az egyes kormánytagok nem, csak a kormány egésze buktatható meg. A miniszterek tagjai lehetnek a törvényhozó testületnek, de ez nem kötelező, így a zömmel nem pártpolitikus szakemberekből álló kormányok tevékenysége kevésbé átpolitizált. A kancellár-elv másik fontos, a politikai folyamat stabilitására (ezáltal a politikai demokráciára) előnyösen ható eleme az, hogy a miniszterelnök egyszerű bizalmatlansági szavazással nem, csak az ún. 114 konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével buktatható meg. Ennek az a lényege, hogy a

törvényhozásban a kormányfőt csak úgy lehet leszavazni, hogy a leszavazóknak egyúttal meg kell nevezniük az új kormányfőt. Mögé felsorakozva egy új többség jöhet létre a meglevő törvényhozó testületen belül, politikai eszközökkel, így a kományválság és a hatalmi bizonytalanság elkerülhetővé válik. 3. 6 A direktorális kormányzati rendszer A kormányzati rendszereknek van egy igazi „kakukktojás”- típusú (egyedi) változata, jelesül a Svájci Államszövetség ún. direktorális kormányzati rendszere. A fejezet további részében a konszenzusos politikai demokráciamodell iskolapéldájaként szereplő, számos specialitással („extremitással”) rendelkező svájci kormányzati rendszer esetében a hatalommegosztási sajátosságot az jelenti, hogy a végrehajtó hatalom szervét ugyan a törvényhozó testület választja meg, de utána a továbbiakban felelősségre vonási lehetőség és függelmi kötelék a két hatalmi ág

intézményei között nem áll fenn. A kormányforma megnevezése onnan ered, hogy a 7 főből álló kormány tagjai egymással nem „szolidárisak” (párt)politikailag, azaz döntéseiket szótöbbséggel hozzák (amint a vállalati igazgató-tanácsok, azaz direktóriumok), együttműködésük tehát kollegiális-jellegű. További érdekesség – a később ismertetésre kerülő részleteket megelőlegezendő – hogy a kormány tagjai között a kormányfői és formális államfői poszt egybeesve évente rotálódik és a tényleges államfői funkciókat a törvényhozó testület kamarái látják el. 3. Arend Lijphart westminsteri és konszenzusos demokrácia-modelljei 4. 1 A lijpharti modellek általános jellemzői és elemei A demokratikus politikai rendszerek lijpharti elemzésében két elméleti modell körvonalazódott, az ún. „westminsteri” (többségelvű – a továbbiakban „w”) és 115 az ún. „konszenzusos” (arányosítási elvű

– a továbbiakban „k”) politikai demokrácia-modellek. Lijphart (holland-amerikai politológus) szerint arra a kérdésre, hogy ki és hogyan irányítsa az államot, ha az emberek igényei és lehetőségei eltérőek, két válasz lehetséges. Az első válasz szerint az emberek többsége irányítson, ezzel biztosítható az, hogy egy kisebbség ne kerekedhessen felül. Ez a „w” típusú demokrácia A w-modell a konfliktusokat kiélezésükkel, az álláspontok világos feltárása, kifejtése utáni ütköztetése nyomán kialakult többségi döntéssel kívánja feloldani. Lijphart ezt elkülönülő, „kizáró” szisztémának nevezi, ahol a demokrácia biztosítéka a hatalomváltás lehetősége. Ez lehetővé teszi, hogy a mindenkori többség uralma soha ne váljék a többség zsarnokságává, ahol a többségből a választások nyomán bármikor kisebbség válhat és viszont. A w-modell akár az „alig többség” (50%+1 szavazat) elve alapján is

működhet. A modell hatékonyságát növeli, hogy a megszületett döntések nem kompromisszumosak. A második válasz szerint a lehető legtöbb ember irányítson. A demokrácia lényege nem a többségi döntés, hanem a részvétel. Ebben az esetben az együttműködni tudók lehető legkiterjedtebb köréé a hatalom, ezzel biztosítható, hogy a lehető legtöbb ember számára a lehető legmegfelelőbb tartalmú legyen a döntés, ami garantálja a modell demokratikus jellegét. A k-modell a konfliktusokat konszenzuson (egyetértésen) alapuló döntéssel oldja fel, ahol a döntés tartalmát a lehető legtöbb egybeeső vélemény adja meg. A szisztémát Lijphart konfliktuskerülőnek, „befogadónak” nevezi. A k-modell optimálisan az „egyhangúság” (100%-os szavazategyezés) esetében működik, a rendszer előnyei ebben az esetben mutatkoznak meg a legjobban. A modell hatékonyságát szintén növeli az a körülmény, hogy a meghozott döntéseknek itt sem kell

kompromisszumosaknak lenniük. E modellek racionálisak, mert noha a két elv lehető legkövetkezetesebb megvalósítására törekszenek (w/ a lehető legtöbb hatalom összpontosítása a többség kezében és k/ a politikai hatalom lehető legnagyobb mértékű 116 szétaprózása, megosztása), de mindkét elv esetében elkerülik a logikailag várható szélsőséges eseteket. A demokratikus politikai rendszerek gyakorlati esetei a valóságban inkább az egyik, vagy másik modellhez közelebb álló, de nem „tiszta” formák. A westminsteri modellre a gyakorlatban legjobban az Egyesült Királyság (illetve a volt domíniumok), a konszenzusosra pedig Svájc, illetve Belgium politikai rendszerei hasonlítanak. Az európai politikai demokráciák politikai rendszerei kombinálják, vagy elegyítik a két felrajzolható elméleti modell elemeit. A legmegfelelőbb konkrét megoldások megtalálását a tradíció figyelembevétele és a politikatudomány elméleti

felismerései egyaránt elősegíthetik. A komparatív politológiában A. Lijphart holland-amerikai politológus nyomán a demokratikus politikai rendszerek elemzésére, sajátosságai felrajzolására a politikai rendszerek kilenc fontos területét felölelő szempontsor használata terjedt el. Ezek a területek az alábbiak: 1. Az államhatalmi ágak kapcsolata egymáshoz A a törvényhozó és végrehajtó hatalmi ágak pozícióit kellett Lijphartnak a vizsgálnia, mert az igazságszolgáltatás önállósága a demokráciákban evidens. A w-modell esetében a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak bár formálisan elkülönülnek, a végrehajtó hatalom (kormány) dominanciája érvényesül. A k-modell esetében a két hatalmi ág erősen elválasztott. 2. A kormány szerkezete Egy kormány szerkezetét tekintve lehet egyszerű többségi egy-párti kormány, vagy ettől eltérő, koalíciós, többpárti. A w-modell esete az egyszerű többségi, jellemzően

egy-párti kormány, a k-modellé pedig a több pártot is magában foglaló koalíció. 3. A törvényhozás szerkezete Egy törvényhozó testület szerkezetileg lehet egykamarás, vagy gyenge (erősen aszimmetrikus) kétkamarás, amikor a második kamara jelentéktelen, vagy nem túl jelentős; illetve erős (szimmetrikus, vagy közel szimmetrikus) kétkamarás, azonos, vagy közel azonos jogosultságokkal, specialitásokkal rendelkező második kamarák esetében. Az 117 egykamarás, vagy erősen aszimmetrikus kétkamarás a w-modell megoldása, a kmodell esete az erős kétkamarás rendszer. 4. A társadalom politikai dimenzionáltsága Ez attól függ, hány meghatározó politikai törésvonal jellemzi az adott ország társadalmát. A politikai tagoltság lehet egydimenziós, egy törésvonalas (ahol az alapvető gazdasági-szociális törésvonalon kívül több nem alakult ki), vagy többdimenziós, több törésvonalas (ahol az említetten kívül jelentősek

még a vallási, nyelvi-etnikai, város-vidéki, regionális, posztmateriális stb. törésvonalak is) A w-modell politikai tagoltsága egydimenziós, egy törésvonalas, a k-modellé több dimenziós, sok törésvonalas. 5. A pártrendszer A pártrendszer lehet kétpártrendszer, többpártrendszer (3-6 releváns párt a törvényhozásban), vagy sok-pártrendszer (6-nál több párt a törvényhozásban). A w-modell kétpártrendszerű, a k-modell sokpárti 6. A választási rendszer A választási rendszer a lijpharti szempontok felől tekintve lehet aránytalan. Aránytalan választási rendszerről akkor beszélünk, ha a leadott szavazatok közül túl sok nem hasznosul parlamenti mandátumban, akár egy plusz szavazattal is elvihető a mandátum, és alapvetően, vagy kizárólag egyéni körzetekben szerezhető mandátum. Ezzel szemben arányos választási rendszerről van szó, amennyiben a pártok által megszerzett parlamenti mandátumok aránya lehetőleg

tükörfordítása a választásokon rájuk leadott voksok arányának, ezt nagyban segíti a listás rendszer és a kompenzáció a vesztesek listáira leadott szavazatok tekintetében. A w-modell esete az aránytalan, jellemzően az egy befutós, egyéni választókerületes, relatív többséges („first past the post” – „az első mindent visz”) szisztéma, a k-modellé pedig az arányos, jellemzően küszöb nélküli listás megoldás. 7. A központi és a helyi hatalom egymáshoz való viszonya Az államfelépítést tekintve vagy a központi hatalom a domináns (általában az ún. unitárius – egyközpontú – államok esetében), vagy a helyi hatalmaknak is nagy a jelentőségük (általában a föderatív államoknál). A w-modell a központosított, a k-modell a decentralizált megoldásokat alkalmazza. 118 8. Az alkotmány A demokratikus politikai rendszerek alkotmánya vagy „íratlan” azaz nincs egyetlen, ünnepélyes formájú ún. kartális

megfogalmazású alaptörvény, vagy „írott”. Az „íratlan” megoldás a w-modell sajátja, a kmodellé az írott Megjegyzendő, hogy ez utóbbi esetben az írott alkotmány annál modellszerűbb, minél nehezebb a módosítása, a megváltoztatása minél több és bonyolultabb, nehezebben teljesíthető feltételhez kötött. 9. A politikai döntéshozatal (képviselet) jellege. A politikai akaratérvényesítésben és döntéshozatalban lehetséges a közvetett, képviselet útján megvalósuló, illetve a közvetlen, népszavazás útján megvalósuló döntéshozatal. A w-modell tipikusan képviseleti demokrácia, a k-modell ezzel szemben lényegesen nagyobb teret ad a népszavazás intézményének. Utóbbira Svájc akár extrém példaként is említhető, ahol a politikai akaratképzés legfontosabb formája a népszavazás, amely ennél fogva meglehetősen gyakori az ország történetében. 119 4. 2 Az Egyesült Királyság politikai rendszere, a

westminsteri modell példája NAGY-BRITANNIA ÉS ÉSZAK-ÍRORSZÁG EGYESÜLT KIRÁLYSÁG 120 Ország adatok (információk a társadalmi tagoltsághoz és a rendszer teljesítményéhez) Teljes terület: 244,820 nkm (szárazföld: 241,590 nkm, víz: 3230 nkm) Lakosságszám: 60,441,457 – 61,113,205(2004-2009); Népsűrűség: 247 fő/nkm Népességnövekedés: 0,28%/év – 0,279%/év; 10,78 születés/1,000 fő – 10,65 születés/1000 fő; 10,18 halálozás/1,000 fő – 10,05 halálozás/1000 fő; 2,18 bevándorló/1,000 fő – 2,16 bevándorló/100 fő (2004 - 2008) Etnikai csoportok: fehérek (angolok 83,6%, skótok 8.6%, walesiek 49%, északírek 29%) 921%; feketék 2%; indiaiak 18%; pakisztániak 13%; vegyesek 1.2%; mások 16% (2001) Vallási hovatartozás: keresztények (anglikánok, római katolikusok, presbiteriánusok, metodisták) 71.6%; muzulmánok 27%; hindik 1%; mások 1.6%; nem meghatározottak, vagy vallástalanok 231% (2001) GDP: 30,900 $ /fő –

36,600 $ /fő; Munkanélküliségi ráta: 4,7% - 5,5%; Inflációs ráta: 2,2% -3,8% (2005-2008) GDP előállítása: 1,1% - 0,9% mezőgazdaság; 26% - 22,8% ipar; 72,9% -76,2% szolgáltatás (2005 - 2008) Munkaerő megoszlás: 1,5% - 1,4% mezőgazdaság; 19,1% -18,2% ipar; 79,5% 80,4% szolgáltatás (2004 - 2006) Alkotmány Írott, kartális alkotmány nincs, az alkotmányosságot a tradíció (íratlan norma), és tartalmilag a parlamenti többség határozza meg. Államforma, államfő Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság, II. Erzsébet (1952-től) Államfelépítés, törvényhozó testület és megválasztása Unitárius állam, amelyen belül 1999 óta Skócia, Wales és Észak-Írország autonóm törvényhozással rendelkezik. Kétkamarás törvényhozás, Parliament (Parlament) House of Commons (Közösségek Háza - Alsóház) 121 651 tagú, 5 évre választva többségi választási rendszerrel, egyfordulós, egyéni választókerületű, relatív

többséges, un. FPTP (first past the post – a győztes mindent visz) módszerrel. A választás időpontját az 5 éves intervallumon belül a parlamenti többség határozza meg, a prime miniszter javaslatára. House of Lords (Lordok Háza – Fesőház) Létszáma az 1999-es reformtól kezdve kb. 750 fő, közülük 92 örökletes főnemes, 26 főpap, 12 lordbíró, a többi tag élethossziglan kinevezett. A reform jelenleg is tart, előtérbe került a kinevezés helyett a választás, illetve további létszámcsökkentés. Hatásköre a pénzügyi törvénykezésben (költségvetés) 1911 óta megszűnt, egyéb törvények esetében két ülésszakra (két évre) „fagyasztó” hatállyal rendelkezik, ami 1949től egy évre módosult. Kormányfő, kormány Anthony Charles Lynton [Tony] Blair (1997/2001/2004-2007) Lab – baloldali, lemondott, később Gordon Brown, Lab-baloldali, majd 2016-ig David Cameron konzervatív, jelenleg Theresa May konzervatív. Jelenleg a

Conservative Party a kormánypárt. Népszavazás Gyakorlatilag az Egyesült Királyság történetében eddig két alkalommal tartottak, 1975-ben, a Közös Piachoz való csatlakozás tárgyában (utólag), illetve 2016-ban a brexit –et eredményező, azaz az Európai Unióból való kilépés tárgyában. 122 4. 3 Svájc politikai rendszere, a konszenzusos modell példája SVÁJCI ÁLLAMSZÖVETSÉG Ország adatok (információk a társadalmi tagoltsághoz és a rendszer teljesítményéhez) Teljes terület: 41,290 nkm (szárazföld: 39,770 nkm, víz: 1520 nkm) Lakosságszám: 7,604,467 (2009); Népsűrűség: 185 fő/nkm Népességnövekedés: 0,276%/év; 9,62 születés/1,000 fő; 8,54 halálozás/1,000 fő; 1,76 bevándorló/1,000 fő (2008) Etnikai csoportok: németek 65%; franciák 18%, olaszok 10%, rétorománok 1%, mások 6%; Vallási hovatartozás: római katolikusok 41,8%, protestánsok 35,3%, muzulmánok 4,3%, ortodoxok 1,8%, más keresztények 0,4%, mások

1%; meghatározatlan 4,3%, nem vallásosak 11, 1%; (2000) GDP: 40,900 $ /fő (2008); Munkanélküliségi ráta: 3% (2008); Inflációs ráta: 2,4% (2008) 123 GDP előállítása: 1,5% mezőgazdaság; 34% ipar; 64,5% szolgáltatás (2003) Munkaerő megoszlás: 3,9% mezőgazdaság; 22,8% ipar; 73,2% szolgáltatás (2005) Alkotmány 1848-ban fogadták el, 1874-ben jelentősen módosították. Megváltoztatásához olyan igenlő népszavazás kell, amely nem csupán országos méretekben, hanem a kantonok többségében is többségi eredményt hoz, amivel a kisebb kantonoknak biztosítanak védelmet. Államforma, államfő Svájci Államszövetség, Hans-Rudolf Merz (2009. jan 1-től, FDP – Szabad Demokrata Párt, liberális), az államfőt (szövetségi elnök) 1 évre, a Szövetségi Gyűlés tagjai választják a Szövetségi Tanács Tagjaiból), ugyanígy a helyettesét is. Államfelépítés, törvényhozó testület és megválasztása Szövetségi állam, 26 föderatív

egységből (kanton – Kanton/canton/cantone) áll. Kétkamarás törvényhozás, Bundesversammlung/Assemblee Federale/Assemblea Federale (Szövetségi Gyűlés) Nationalrat/Conseil National/Consiglio Nazionale (Nemzeti Tanács - Alsóház), 200 tagú, tagjait 4 évre, közvetlenül, arányos, küszöb-nélküli listás módszerrel választják a 20. életévüket betöltött svájci állampolgárok, nők 1971-től rendelkeznek választójoggal, 1981-ben iktatták törvénybe a férfiak és nők közötti törvény előtti egyenlőséget. Standerat/Conseil des Etats/Consiglio degli Stati (Államok Tanácsa - Felsőház), 46 tagú, tagjait 4 évre a kantonok delegálják, a tejes kantonok két főt, a fél kantonok egy főt. 124 Kormányfő, kormány Szövetségi Tanács (Bundesrat/Conseil Federale/Consiglio Federale), hét tagú kormány, tagjait négyéves időtartamra a Szövetségi Gyűlés választja a Nemzeti Tanács Tagjaiból. Az 1958 óta működő ún svájci

„varázsformula” alapján a kormány nagykoalíciós, tagjai azóta a 4 meghatározó svájci pártból kerülnek ki. Ezek: SP (Sozialdemokratische Partei der Schweiz – Svájci Szociáldemokrata Párt) 2 fő, FDP (Freisinning-Demokratische Partei – Szabad Demokrata Párt) 2 fő, CVP (Christlichdemokratische Volkspartei – Kereszténydemokrata Néppárt) 2 fő, SVP (Schweizerische Volkspartei – Svájci Néppárt) 1 fő. A 7 tagból 5 vagy 4 mindig német, 2 vagy 1 mindig francia és 1 mindig olasz anyanyelvű. A mindenkori kormányfő személye megegyezik az államfő személyével, a kormány (és állam) élén lényegében a Szövetségi Tanács tagjai rotálódnak. Népszavazás Sűrűn tartanak népszavazást, ami egyfajta vétó-funkciót tölt be az 50 ezer támogató aláírás esetén kiírtak esetében, sőt 100 ezer támogató aláírás esetében alkotmánymódosító is lehet. 4. 4 Melyik a demokratikusabb? Érvek, ellenérvek A szakirodalomban kiterjedt – és

talán el sem dönthető – polémia zajlik e modellek előnyeiről és hátrányairól, érvek és ellenérvek állíthatók fel abban a kérdésben, melyik alkalmasabb a nagyobb, hatékonyabb teljesítményre a demokratikus politikai alapértékek, a szabadság, a rend, stabilitás és a (szociális) biztonság (qasi egyenlőség) megvalósítása területén, azaz melyik a demokratikusabb. Az álláspontok közelebbről: A w-modell hagyományos érvei, területenként: 1.) A kétpártrendszer több szempontból is mérséklő hatást gyakorol a politikai folyamatra. Elsősorban azért, mert a „szabad voksok” a politikai centrumban 125 vannak, a két vetélkedő (baloldali és jobboldali) politikai párt közül a centrum, a mérsékeltek „ízlését” a legjobban „eltaláló” párt lesz a befutó. A mindkét oldali szélsőségek esélytelenek a belpolitikai életben, releváns politikai tényezővé a wmodell keretei között képtelenek válni. Másrészt a

kormányoldal és az ellenzék programjai nem állnak messze egymástól, egy esetleges kormányváltás nem eredményez éles kormányzati irányvonal-váltást. Az ellenzék (az „árnyékkormány” révén) jól informált és a hatalomváltásra mindig „naprakész”. A modell ezzel is növeli a politikai folyamat kilengés-mentességét, kiegyensúlyozottságát, mérsékeltségét. 2.) Kétpártrendszer esetében a kormányoldal számára biztos parlamenti abszolút többség áll rendelkezésre, ami az egy-párti kormánynak erős stabilitást nyújt. A „gond nélkül” kitölthető kormányzati ciklusok a kormányprogramok megvalósíthatósága, „lefuttatása” számára megfelelő keretet biztosítanak. Ugyanez a tényező a magas kormányzati hatékonyságnak úgy is a forrása, hogy mivel koalíciós egyeztetések, viták nem lassítják a törvényhozás menetét, az kellő gyorsaságú lesz. 3.) A kétpártrendszer választása valódi,

egyértelmű, mert a pártok választási programjai egyúttal kormányprogramok is, így a választók szavazataikkal magát a kormányzati politikát közvetlenül befolyásolhatják, meghatározhatják, szemben a sok-pártrendszerek választási „zsákba-macskájával”, ahol a kormányprogramok csak utólag, a koalíciós partnerek politikai erőviszonyainak a függvényében formálódhatnak ki. 4.) Az egy-párti kormányok kormányzati politikáért való felelőssége világos, a felelősség nem áthárítható, nincs „egymásra mutogatás” – koalíciós partner híján. A k-modell érvei- ellenérvei: 1.) A sok-pártrendszerű demokráciákban (Benelux-országok, skandinávok, Svájc) a politikailag stabil, releváns politikai szélsőségek kialakulásától mentes 126 demokráciák gyakorlata vált tradícióvá, a sok-pártrendszer tehát nem jár okvetlenül együtt a szélsőségek túlzott megerősödésével és a politikai demokrácia aláásásával. A

radikális politikai szélsőségek megnyilvánulási lehetőségei a politikai folyamatban feszültség-levezető szelepként működnek, és végső soron a mérséklő hatás irányába mutatnak. A két-párti modell inkább feszültség-elfojtó, mint feloldó, mert keretei között számos érdek szükségszerűen artikulálatlan marad. 2.) A sok-párti kormányok valóban rövidebb életűek a w-modell egy-párti kormányainál, azonban a kormányátalakítások, kormányzati „mozgások” nem jelentik a sok-párti demokrácia kormányzati hatékonyságának alacsonyabb fokát, gyengébb minőségét, hiszen rugalmasságuknál fogva a programkorrekciók végrehajtására – ezzel a kormányzati hatékonyság növelésére – még alkalmasabbak is az egy-párti kormányokhoz képest. A törvények megszületése a koalíciós kormányzásból adódóan időben elhúzódóbb, de a jogi szabályozás éppen ezért tartalmilag kimunkáltabb és időt-állóbb lehet,

ami a joghatékonyságnak szintén fontos tényezője (a gyorsasági szempont mellett, sőt ellenére). 3.) A szavazók valódi politikai preferenciái csak a sok-pártrendszer keretei között tudnak igazán artikulálódni, csak ekkor képes a választás „valódisága” elve és gyakorlata teljesülni, a tényleges alternativitás megvalósulni. A kétpártrendszer azért sem lehet eléggé alternatív, mert a két nagy párt programja a centrumszavazók megnyerésének a szándéka miatt igen hasonló egymáshoz. 4.) A koalíciós kormányzás éppen azért felel meg jobban az elszámoltathatóság, felelősségre vonhatóság demokratikus követelményének, mert a felek közötti egyeztetések a nyilvánosság előtt zajlanak, így átláthatóbbá, követhetőbbé teszik a politikai folyamatot, a döntések hátterét. A két-párti modellben a döntéshozatali folyamat, a politikaformálás jórészt a színfalak mögött zajlik, a közvélemény számára többnyire

követhetetlen, ellenőrizhetetlen, a nyilvánosság elől szerkezeti okoknál fogva lényegében elzárt marad. 127 A. Lijphart úgy látja, hogy a dahli demokrácia kritériumok közül az első hat a w-modell szerint, illetve a k-modell szerint felépített politikai rendszereket egyformán jellemzi, közöttük különbségek a 7. és 8 pontok eltérő – de a demokrácia normáinak egyaránt megfelelő – szerkezeti megoldásaiban rejlenek. Munkásságával, kutatásaival a konszenzusos demokráciát igyekezett bemutatni, elfogadtatni, és egyúttal megoldásait ajánlani a 80-as 90-es évek fordulóján megszületett „fiatal demokráciák” számára. 128 X. fejezet A totalitárius diktatúrák jellemzői, történelmi változatai 1. Történeti áttekintés Az emberiség története – mondhatni – a diktatúrák története, amelyben sűrűn előfordultak azok totális formái. Már a civilizáció is ezzel indult az időszámítás előtti 4.-3 évezredben a

folyam-menti társadalmakban E despotikus államokban minden hatalom az uralkodó kezében volt, minden és mindenki az ő tulajdona, és ő maga istennek számított. A Hellászon a Mükénéi kultúra számított annak a wanax uralmával (i.e 16-13 század) A Római Birodalomban a császárság nyílt formáját, a dominátust tartják annak. A középkor hajnalán a korai időszak patrimoniális hatalma állhatott közel a diktatúra e formájához, ám annak ellenére, hogy az uralkodó kezében volt a föld túlnyomó része, a hadsereg, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás, mégis hatalmát korlátozta az egyház és a hűbéri láncolat. A koraújkor abszolút monarchiái – az angol Tudorok (VII. Henrik, VIII Henrik és Erzsébet), valamint a francia Bourbonok (IV. Henrik, XIII Lajos és XIV Lajos) nevéhez fűzhetők, ami persze az abszolút monarchiák fénykorára igaz, a 16-17. században Az arab rendszerek a 7. századtól, valamint a

török birodalom rendszere (a 13 századtól) egymással szinte teljes hasonlóságot mutat: a kalifa, illetve a szultán korlátlan hatalommal bírt, hasonlóan az ókori folyam-menti társadalmak despotáihoz, kivéve azt a tényt, hogy isteni hatalommal már nem rendelkeztek az iszlám vallás alapján. Az orosz történelem is a totális diktatúrák története, bármelyik korszakról is legyen szó: a Rusz állam nagyfejedelme, a széttagoltság részfejedelmei, a Moszkvai állam cárjai a huszadik századig. Sőt hatásuk kimutatható a Szovjet 129 történelmi korszakban is. Mint ahogy az évszázadokig fennálló tatár államiság nagykánjai esetében. A polgári forradalmak befejezése előtt is létrejöhet a totális rend, mint Angliában Cromwell diktatúrája 1653 és 1658 között, vagy a francia forradalom utolsó időszakának jakobinus diktatúrája 1793 és 1794 között Robespierre vezetésével (közel egy év alatt közel hatvanezer embert végeztek ki). Az

egyház történetében is akadtak hasonló időszakok. Az inkvizíció fénykorában a 13. században a pápai teokrácia (csalhatatlanság) a világ fölé emelte a pápa hatalmát. A reformáció polgári irányzata is mutatott hasonlóságokat, Genfben Kálvin egyháza 1541-től 1564-ig nemcsak átvette a hatalmat a világi rendtől, hanem a „genfi pápa” élet-halál ura volt, s nemcsak a katolikusokat üldözte, hanem a reformáció más irányzatait követőket is. A huszadik század totális rendszerei mégis újdonságnak tekinthetők, amellett is, hogy természetesen magukban rejtik a régmúlt diktatúráinak jellemvonásait. Kialakulásuk előtt ugyanis részben már megkezdődtek a hatalmi ágak szétválásai, létezett a parlamentarizmus és a többpártrendszer is. Érdekes módon szinte egyidőben – a huszadik század elején, az 1918-1922-es években alakultak ki a totális rendszereket megelőző szélsőséges ideológiák: a szélsőbaloldali kommunizmus

Leninnel, és a szélsőjobboldali eszmerendszer: Mussolinivel a fasizmus, Hitlerrel pedig a nemzetiszocializmus (nácizmus). Rendszerré a bolsevik kommunista és a fasiszta vált az 1920-as évek elején. A „totalitáriánus” diktatúra kifejezés egy olasz politikus-politológustól ered. Gion Amendola Mussolini rendszerének fokozatos és egyre gyorsuló kiépülésére figyelt fel. Az 1922-23-ban a még kisebbségben kormányzó Mussolini, 1924-re teljességgel átvette a hatalmat, betiltotta a pártokat, formálissá tette a parlamentet is. Amendola a fasizmust egy olyan abszolút uralomnak nevezte, amely „teljes és ellenőrizhetetlen parancsuralmat épít a politika, a közigazgatás minden 130 területén”. Formálissá teszi a parlamentet, megszünteti a parlamenti struktúrát Egypártrendszert épít, elutasítja a liberális pluralizmust. Homogenitásra törekszik. Rendszerét nemcsak tökéletesnek véli, hanem „egyetemességre” törekszik, ugyanis nemcsak

az országát, hanem a világot is át akarja formálni a maga képére. A totális rendszerek közül a két világháború között a szélsőjobboldali rezsimek örvendettek nagyobb „népszerűségnek”. 1933-ban a nácizmus vette át a hatalmat Németországban, majd a német „élettér” egyre növekedett, s a hatására 1939-től Szlovákiában, Romániában, Horvátországban jöttek létre hasonló rendszerek (Magyarországon csak a háború vége felé, 1944 október közepétől néhány hónapig), s Hitler ilyen rendszereket akart kiépíteni az általa elfoglalt európai területeken. Európán kívül Japán számított Hitler és Mussolini szövetségesének. A második világháború után a náci és fasiszta rezsimeket, pártokat, és ideológiát az antifasiszta nagyhatalmak betiltották. Igen ám, de mivel a Szovjetunió is a győztes hatalmakhoz tartozott, ezért nemcsak a volt német életteret vette át, hanem ezekre az országokra rákényszerítette

saját ideológiáját és államrendszerét. Európa után pedig Ázsia következett, Kína (1949), ÉszakKorea, Észak-Vietnám, az amerikai földrészen Kuba (1959), majd Afrikában is „elterjedtek” a kommunista rendszerek (Angola, Etiópia, Mozambik, stb.) 2. A totális rendszerek kutatása és elemzése a politikatudományban A totális rendszerek kiépülése együtt járt a politikatudomány kutatásaival. A második világháború után a politológusok elkezdték vizsgálni a szélsőséges rendszerek egy-egy jellemző vonását. A több évtizedet átölelő kutatások később nemcsak a szisztematizálásra adtak lehetőséget, hanem annak a ténynek a bebizonyítására, hogy a két szélsőséges rendszer sokkal több hasonlósággal rendelkezik, mint eltéréssel. 131 Raymond Aron (1905-1983) a totális rendszer következő alkotóelemeit különböztette meg: egy párt rendelkezik a politikai hatalom monopóliumával, erre a párt ideológiája ruházza

fel, ez az ideológia az állam hivatalos igazságává válik, ennek az „igazságosságnak” terjesztésére egyaránt használja a meggyőzést és a kényszerítést, a gazdasági szakmai tevékenységek az államnak és az ideológiának vannak alárendelve. A tévedés ideológiai bűn, amelyet meg kell torolni (terror). Ugyancsak az ő megállapítása, hogy a totális rendszerek valamiféle válságból, avagy „forradalmi ihletésből” születnek. Zbiegnew Brezinski (1928-) Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt az 1970-es években. Mint politológus a totális hatalom létrejöttével, illetve annak akadályozó tényezőivel is foglalkozott. Szerinte a politikai hatalom teljessé válásának három korlátja létezik: a „közvetlen, a közvetett és a természetes”. A „közvetlen” korlátot az alkotmányos garanciák jelentik. Teljesek-e a szabadságjogok, a hatalmi ágak szét vannak választva, létezik a többpártrendszer, a

választások szabadok, váltógazdaság alakult ki, stb. A „közvetett korlátot” a „civil társadalom” hordozza. Hiszen, ha sok és erős társadalmi szervezet létezik és a hatalom teret ad nekik, szintén nem jöhet létre diktatúra. A „természetes korlátot” a nemzeti karakter, a demokratikus, kulturális tradíciók jelentik. Ha adott, akkor ugyancsak nehéz totális hatalmat létrehozni, s ha mégis, az nem lesz időtálló. Ezekkel a korlátokkal Brezinski újrafogalmazta a „centrum-periféria”, avagy az „észak-dél” problémát. Hiszen, ha Nyugat-Európából indulunk például kelet felé, egyre gyengébbek ezek a korlátok. Olaszországban pl Mussolini hiába bontotta le a közvetlen korlátokat, a közvetettet – lásd katolikus egyház – már csak részben tudta. 22 éves uralma történelmi léptékben nem tekinthető 132 jelentősnek, csakúgy, mint a nácizmusé, mert Hitler csupán12 évig maradhatott hatalmon. Nem úgy Oroszország,

ahol a történelem során az abszolút hatalomnak soha, semmilyen korlátja nem volt (ma sincs), ezért ez az uralom kitartott a vezér (vezérek) haláláig. Ugyanezek a megállapítások Kínára és több ázsiai, afrikai országra is igazak. Waldemar Gurian (1902-1954) a totális rendszerek két vonatkozását emelte ki: az egyik a „tömeglegitimáció”, amely a vezér és a nép akarati egységét volt hívatva megteremteni, a másik a rendszer gazdaságában jelentkező „sajátos gazdasági modernizáció”. Friedrich August von Hayek (1899-1992) Gurian gazdasági modernizációs elméletét fejlesztette tovább és ezen rendszerek gazdaságpolitikáját „technobürokratikus parancsuralomnak” nevezte, ahol is nincs gazdasági szabadság, s az államosítások és a kollektivizálások nyomán centralizált tervgazdaságok alakulnak ki. Hannach Arendt (1906-1975) „A totalitarizmus gyökerei” c. művében a totális diktatúrák eredetét és jellemzőit elemezte.

Gyakorlatilag egyenlőségjelet tett a náci Németország és a kommunista Szovjetunió rendszer között. Ezeknek a rendszereknek két, nagyon fontos jellemzőjét tárta fel. Az egyik, hogy nincs szükség civil társadalomra, hanem csupán uniformizált tömegre, aki teljes mértékben azonosul a vezérrel. A másik: e rendszerek alapvető jellemzője az „ellenségkép” megteremtése és a velük való leszámolás, tehát a terror. 3. Példázatok a totális rendszerek létrejöttéhez A totális rendszerek létrejöttének előzménye: „a permanens forradalom”. A totális rendszerek kialakulását mindig válság előzi meg. A kezdeti gazdasági válságból polgárháború, és/vagy forradalmi válság is alakulhat. 133 Néhány példa: Oroszország 1917-ben totális válsággal nézett szembe. A keleti front összeomlott, a gazdasági válság mellett társadalmi válság is kialakult, ebben a földnélküli parasztok, valamint az elnyomott nemzetiségek

játszották a főszerepet. Ugyanakkor a cárizmus politikai válságot is eredményezett A februári polgári demokratikus forradalom ugyan megdöntötte a cárizmust és szabadságjogokat adott. Megígérte a földosztást és a nemzetiségi kérdés rendezését, ám mivel tovább folytatta a háborút – totális kudarccal -, ezért a politikai válság erősödött, aminek a vége a jól fegyverzett és tudatos – Lenin által irányított – bolsevik katonai puccs lett 1917 november 7-ére. Lenin, tudván, hogy nem rendelkezik többséggel, sem a politikában, sem a társadalomban, jó érzékkel első rendelkezéseiben földosztást jelentett be és a háború abbahagyását (Breszti Béke 1818 márciusában). Ezzel időlegesen konszolidálta hatalmát Olaszország, bár győztesnek számított, mégis vesztes lett, hiszen a háború okozta veszteségeket nem tudta ellensúlyozni sem jóvátételekkel, sem területi gyarapodással. A gazdasági válságot társadalmi és

politikai anarchia követte, melyben sorra buktak a középpártok és erősödött a kommunista és a fasiszta mozgalom. Mussolini az 1922 október 28-n a „Marcia su Roma”-val alkotmányos puccsal került hatalomra. Németországban a világ legnagyobb gazdasági válságával kellett szembenézni. A 44 százalékos munkanélküliség társadalmi és politikai válságot eredményezett, melyben a két szélsőséges párt növelte befolyását. az 1932-es két parlamenti választáson a Nemzetiszocialista párt nyert, ezért 1933 január 31én Hitler – még kisebbségi kormánnyal –megszerezte a kancellári posztot, majd néhány hónap alatt kiépítette totális rendszerét. A permanens forradalom kifejezés „szakadatlant, átmenetet” jelent, mely rombolással indít és építéssel folytatódik, de a rombolást sem hagyja abba. Célja ugyanis nem egyszerűen a hatalom megszerzése, hanem a régi rendszer telje elpusztítása, a társadalom teljes

átalakítása. Ezért az alulról indított forradalom, 134 a győzelem után is folytatódik és felülről vezéreltté válik és a terror, az erőszak már a kezdeti időszakban megjelenik. 4. A totális rendszerek jellemzői 4.1 „Radikális antipluralizmus” A hatalomra jutás után a cél annak monopóliumának megszerzése. Ehhez fel kell számolni a többpártrendszert. A fasiszta és náci rendszerben – parlamentáris eszközökkel – először a kommunista pártot, majd a szocialista, szociáldemokrata pártokat számolták fel, ami után a polgári pártok következtek. A szélsőbaloldali rezsimek ezt a polgári pártokkal kezdik, majd következnek a parasztpártok és a mérsékelt szociáldemokraták. A teljes hatalomhoz fel kell számolniuk a társadalmi szervezeteket és – az olasz kivételével – az egyházakat is. Így ezek helyett már csak egy közös nevező maradt, a PÁRT, minden érdek közös képviselőjeként. 4.2 Az állam és a párt

dualizmusa Az egypártú rendszert pártállamnak nevezzük, amely élén az állampárt áll. Vagyis az állam és a párt teljesen összeolvad, a párt állami funkciókat is betölt. Az állami vezetők egyben pártvezetők is minden szinten (és viszont). A kommunista, valamint a fasiszta és náci jellegű pártok nem tekinthetők normális pragmatikus pártoknak, hiszen egészen más a felépítésük, a programjuk és tevékenységüket az ideológiájuk. „küldetésnek” Az fogják abnormalitás fel, bizonyítéka, magukat hogy csalhatatlannak, tévedhetetlennek tartják. Messianisztikus, chiliasztikus felfogásuk párosul a „megváltás” hangoztatásával. („Megváltunk titeket nép, még ha beledöglötök is”). Működésükre jellemző: „a cél szentesíti az eszközt”, melynek lényege, hogy a párt a jog, a jogrend felett áll. A rendszer felépítése a piramiselven alapul, 135 amelyben a vezér alatt az alvezérek, az ő alvezéreik

állnak és ez egészen alsó szintig érvényesült. A kinevezések felülről indulnak, bárki, aki a piramis egy szintjére emelkedik, kivételezett juttatásokat és teljhatalmat kap, alárendeltjeinek élet-halál urává válik. Ám ő ugyanúgy ki van szolgáltatva a felette állónak. Ezt a piramist a politikai megbízhatóság és a rettegés tartja fenn 4.3 Az ellenségkép és a terror A diktatúrák hatalmuk, fenntartásához mindig a „külső belső ellenségre” hivatkoznak. A szélsőjobb, a szélsőbal majd később az iszlám jellegű rezsimek külső ellensége megegyezik: ezek a polgári demokráciák, amelyek közül kiemelkedik az USA és Nagy-Britannia. Természetesen hadosztállyal ezek is”. az A „imperialista belső hatalmak” ellenségek rendelkeznek tekintetében már „belső eltéréseket tapasztalhatunk. Oroszországban az 1920-as évek elejére lehetetlenné tették a pártok működését, így a volt kadet, eszer és mensevik

pártokét. Az ellenség azonban ennek ellenére tovább „szaporodott”. Megteremtődött ennek állami megfogalmazása is: „osztályellenség” Vagyis az új hatalom szerint a régi uralkodó rétegek, a birtokosok, a kulákok, a vállalkozók, és az egyház egyre elkeseredettebben akarják visszaszerezni hatalmukat. Az „ellenség” meghatározására az 1926-os BTK 58. cikkelyében került sor Ezekben a pontokban nemcsak a tényleges cselekedetet, hanem a szándékot is büntették, csakúgy, mint az ellenséges propagandát (kritikát), a feljelentés elmulasztását. A büntetés kollektív jellegű, a büntethetőség határa pedig 10 esztendő volt. Az ellenség-kép tovább szélesedett, az 1920-as évek végétől már „népellenségről” volt szó. Az „ártatlanság vélelme” helyébe a „bűnösség vélelme„ lépett, vagyis bűnös az, akit annak neveznek. A jelentősebbeknek számító közéleti személyek az un „koncepciós pereknek”

estek áldozatul. A 136 kreált vádakat szinte minden esetben bevallották a kihallgatások során, köszönhetően a fizikai, pszichikai kényszerítő eszközöknek. 1935-től gyakorlatilag lefejezték az állami-katonai vezetők krémjét. Mindezekben az állambiztonsági-államvédelmi szervek segítettek, akiknek teljes joguk volt bárkit letartóztatni, akár kivégezni eljárás nélkül. A fontosabb intézményei: CSEKA, GPU, OGPU, MVD, NKVD, majd a végén a KGB. A kisebb jelentőségű ellenségre a GULAG várt, vagyis azok a munka- és átnevelő táborok, amelyek egyben haláltáborok is voltak. Hitler a sok-sok ellenséget összegyűjtötte. A Mein Kampf-ban a zsidókra osztotta ezt a szerepet, zsidókra, akik károsak politikailag (lévén az ő találmányuk a kommunizmus, a szocializmus és a liberalizmus), kulturálisan (mert kultúrarombolók) és gazdaságilag is (mert nem működő tőkét alkalmaznak, hanem uzsora, bank és kereskedelemmel

foglalkoznak). Az ellenük való fellépésre az 1935-ös Nürnbergi törvények szolgáltak alapul, amelyben elvették állampolgárságukat, büntették a „fajgyalázást”. Eltiltották őket bizonyos foglalkozásoktól, majd az ingatlan elkobzások következtek. A fellépés következő stációját a gettókba terelések jelentették, amely után jöhetett a deportálás, először munkatáborokba, majd 1942 végétől a haláltáborokba és kezdetét vette az „Endlösung”, vagyis a zsidóság fizikai megsemmisítése. Ebben játszott aktív szerepet az SS és a Gestapo. 4.4 Népi legitimáció Általában egy rendszer legitimációját a parlamenti választások eredményezik. Választásokat a totális diktatúrák is rendeznek, magas, majd 100 százalékos részvétellel és ugyanakkora győzelmi index-szel. Azonban a manipulált választási eredményeket a hatalom kevesli, mert állandó visszajelzéseket akar arról, hogy a a nép támogatja őket. Több ez, mint

egyszerű diktatúra, mert a nép és a vezér egységét kívánják bizonyítani. Ehhez nem népre, hanem differenciálatlan tömegre van szükségük, 137 akik minden tekintetben uniformalizálódnak, gazdaságilag, politikailag, kulturálisan, sőt gondolkodásukban is. Ahhoz, hogy a tömeg kívülről irányítható, manipulálható legyen „Kulturális forradalomra” van szükség, melyben a tudat átalakítására törekednek. Ez az oktatásban veszi kezdetét, majd folytatódik a munkahelyen, a médiában, a mindennapokban. Így bármikor mozgósíthatóvá válnak A végcél egy új – kommunista, fasiszta, akár mohamedán – embertípus megteremtése, aki már ugyanúgy gondolkodik, érez, mint a vezér. Kínában az első kísérletre 1958 és 1961 között került sor az un. „Nagy Ugrás” időszakában, a kommunarendszer kiépítésében, melynek egyik fő célkitűzése a kommunista tudat megteremtése volt. A „kulturális forradalom Kínában

1965 és 1973 között zajlott, melynek kimondatlan célja az értelmiség – és a másképp – megsemmisítése volt. Ez Kambodzsában a kommunista gondolkodás diktatúra – és a totális kommunarendszer - rövid időszakában, 1975 és 1979 között fizikailag is megtörtént. A népi legitimáció, a tömegtársadalom kiépítésének a folyamata Észak-Koreában a mai napig is tart. 4.5 A vezérelv Hatalomra jutásuk előtt a szélsőséges pártok illegális, vagy féllegális helyzetben voltak, működésükre a konspiratív szervezkedés volt a jellemző, amiben nem volt helye a demokratikus vezetési stílusnak. Már akkor tekintélyuralmi vezetésről beszélhetünk, ami hatalomra kerülve tovább fokozódott. Az állampárt vezetője egyre nagyobb hatalomkoncentrációval rendelkezett, s már az első időkben eltávolította vélt, vagy valós vetélytársait, ellenfeleit. Pártelnöki, vagy főtitkári funkciója mellett egyszerre töltötte be a legfontosabb

állami tisztségeket is, kormányfő, vagy államfő lett, a hadsereg főparancsnoka, az erőszakszervek (és államvédelem) irányítója. Hatalma azonban nem merült ki ebben, hiszen „despotává is avanzsálták. Mint „istenkirály”, univerzális tudással rendelkezett, mindenhez ért, tévedhetetlen, szavaiban kételkedni árulás. A kultusz további jele, hogy személye jelen van nemcsak a közéletben, hanem a 138 magánéletben is, a család tagja, akit szeretni is kötelező. Minden vezért megfelelő jelző illette. Sztálin például „lángelme” volt, az észak-koreai Kim Irszen isteni jellegét alkotmányba is foglalták, miszerint „az emberiség történelmének legnagyobb hőse, aki a vízen és a hegyeken keresztül lát, a gondolatokban olvasni tud”. Néhány vezér és a társadalomban elfogadott elnevezésük: Szélsőjobb: Hitler (führer), Mussolini (duce), Antonescu (a román conducator), a szlovák Tiso, a horvát Pavelic és Szálasi Ferenc

(„nemzetvezető testvér). Kommunista vezérek: Ulbricht (NDK), Tito (jugoszláv), Hodzsa (albán), Cservenkov (bolgár) Gottwald csehszlovák) Bierut (lengyel), Cedenbal (mongol), Mao-ce-tung (kínai), Ho si Minh (vietnami), Pol-pot (kambodzsai), Kim ir-szen, Kim dzsong-il, Kim dzsong-un (észak-koreaiak) Ceausescu (román conducator), Castro (kubai) és a magyar Rákosi Mátyás, az „édesapa”. Az iszlám-arab világból Khadafi, vagy az iráni Khomeini. 4.6 Az ideológia hasonlósága Mindegyik totális rendszer állampártja magát csalhatatlannak, tévedhetetlennek látja és láttatja. A kizárólagosság mellett tevékenységét küldetésnek fogja fel és „megváltani” akarja népét. Felsőbbrendűnek tartja magát és valamiféle fajelmélettel rendelkezik. A nácizmus – Hitler – ezt a biológiai fajelméletből vezeti le, melyben vannak felsőbbrendű – germán – népek és alsóbbrendűek, pl. a szlávok, legalul a cigányok. A kommunista rezsimek

ideológiai alapon különböztetik meg a polgárokat, felsőbbrendűnek a „hithű” kommunisták számítanak, minden más ideológiát vallók, vagy alsóbbrendűek, vagy károsak, veszélyesek. Jellemző rájuk az egyenlőségeszme hangoztatása és a szociális demagógia alkalmazása. Elengedhetetlennek tartják az egypártrendszert és szükségesnek az erős államot, benne a vezéreszmével. 139 Egyetemességre törekednek, vagyis rendszerüket ki akarják terjeszteni. A náci Németország először Lebensraum-ot (életteret) foglalt el és épített ki . A fasiszta Olaszország a megújított „Imperium Románium-ot” szerette volna létrehozni. A kommunista rezsimek „proletár internacionalizmusnak” nevezték ideológiájuk és rendszerük exportjának szándékát. A radikális iszlám nézeteket vallók pedig az „igazhit (ki)terjesztését akarják elérni. 4.7 A totális diktatórikus rendszer felszámolása A második világháború az antifasiszta

nagyhatalmak győzelmével ért véget és ez megpecsételte a szélsőjobboldali rendszerek sorsát. Az 1945 július-augusztusi nagyhatalmi potsdami értekezleten minden fasiszta-náci jellegű szervezetet, mozgalmat, rendszert megsemmisítésre ítéltek. Azonban mivel a Szovjetunió is a győztesek közé tartozott, a hidegháború ellenére sem volt semmi akadálya, hogy diktatórikus rezsimjét kiterjessze először az európai, majd az ázsiai érdekszférájára (később következett Latin-Amerika, majd Afrika). 1953-mat követően, Sztálin halála után, 1956-tól a Kelet-közép-európai totális rezsimek fokozatosan autokratikus berendezkedésűre váltottak – kivéve Romániát és Albániát. Kína Mao halálát követően lépett erre az útra Az 19891991-es európai rendszerváltozások teljesen elsöpörték ezeket a rezsimeket a még fennálló totális rendszerekkel egyetemben. Napjainkban a totális berendezkedésű rezsimekből már csak Észak-Korea maradt

(Kuba is átalakulóban van). Remélhetően ez lesz a sorsa a radikális iszlám rendszereknek, vagy mozgalmaknak, mint a tálib Afganisztán, az Alkaida, a Boko Haram és az IS (Iszlám Állam) sorsa is. Totális rendszerek Afrikában is léteznek, de bennük – az elmaradott társadalmi-törzsi viszonyok miatt – kevésbé mutatható ki a fentiekben felsorolt jellegzetességek. 140 4.8 Vita az áldozatokról a szélsőséges totális rendszerekkel kapcsolatban A második világháború volt a világ történetében az első háború, ahol több civil vesztette életét, mint katona. Közülük kb 6 millió zsidó A szovjet kommunizmus áldozatainak számát csak becslik, 20 és 60 millió közé teszik. Ennél is nagyobb lehetett a kínai rezsim halálos áldozatainak száma, talán 60-80 millió, köszönhető az un. „nagy Ugrás” politikájának (1958 és 1961 között), de főleg az 1965 és 1973 között tartó „Kulturális Forradalomnak”, melyben értelmiségiek

milliói pusztultak el. Az észak-koreai rezsim áldozatairól is becslések lehetnek csupán, de számuk napról-napra növekszik. A terrorista iszlám szervezetek a mai napig is aktívan működnek 141 XI. fejezet Az autoritárius diktatúrák 1. Az autoritárius (autoriter, vagy autokrata) rendszerek főbb vonásai a politikatudományban Az „autoritárius” kifejezés Georges Boulanger (1837-1891) francia tábornoktól ered, aki, mint hadügyminiszter az 1880-as évek végén kísérletet tett egy olyan tekintélyelvű rendszer megvalósítására, ami a Harmadik Köztársaságot megbuktathatta volna. Mint politikus egyszerre rendelkezett a populizmus, a nacionalizmus és a szociális demagógia eszköztárával. Népszerűségét – majd bukását is – az okozta, hogy személyében – elképzeléseiben - képviselődött a bonapartizmus, a legitimizmus, sőt a szélsőbaloldalú blanquizmus is. Az általa elképzelt rendszerét nevezte autoritáriusnak, amelynek a

fő célja a népi mozgalmak megfékezése, avagy megszüntetése. Juan Linz (1926-2013) az autokrata rendszereket olyan politikai rendszernek tartotta, amelyben „korlátozott, nem felelős pluralizmus” létezik. Nincs kidolgozott, vezető ideológiája, inkább jellegzetes mentalitással rendelkezik. Hiányzik az intenzív, széleskörű mozgósítás igénye. A hatalom - akár egy ember, akár egy kis csoport kezében van – kiszámítható és korlátokhoz kötött. Gabriel Almond (1911-2002) Linz „korlátozott pluralizmusa” helyett a „strukturális pluralizmus” kifejezést használta, amiben természetesen hiányzik a politikai pluralizmus, de amely a társadalom, a gazdaság, a kultúra és más területeken megengedett. A hatalom a néppel kompromisszumokra, sőt együttműködésre törekszik. 142 megegyezni akar, 2. Az autokratikus rezsimek tipológiája 2.1 A politika szereplői szerint három csoportot lehet elkülöníteni: - A Polgári, melyben

civil – politikus – személyeké az irányítás - A Katonai lényege, miszerint politikai, vagy kormányválságok esetében a hadsereg úgy véli, hogy rendteremtés céljából be kell avatkoznia. Az ideiglenesnek szánt hatalomátvétel azután meghosszabbodik, majd állandósul. - A polgári-katonai. Ebben a polgári elit mellett az irányításban a hadsereg vezetői is részt vesznek. A katonai és vegyes rezsimek főleg Afrika és Dél-Kelet-Ázsia egyes országaiban jellemzőek. Európa autokrata rezsimjei, mint Oroszország és Fehéroroszország a polgári típusba tartoznak. 2.2 A politikai pártok szerint ugyancsak három csoport képezhető: - Pártnélküli, amelyben ha léteznek is pártok, nincs esélyük a hatalom megszerzésére, amelyet bizonyos érdekcsoport birtokol. - Egypárti rezsimben, a többi párt - főleg ellenzéki pártok - nem működhetnek, így kialakul a pártállam, az állampárt kizárólagos hatalmával. - A hegemón többpárti

rendszerben parlamenti választások ugyan vannak, de állandó az egypárti győzelem. Ugyanakkor – formálisan – fennmarad a többpártrendszer. Pártnélküli rezsimek főleg az afrikai területeken létezhetnek, egypárti rendszerek az arab államok egy részében, míg hegemón többpárti rezsim például az orosz és a belorusz. 143 2.3 Eszmei – tudati megalapozottság alapján is három típust különböztethetünk meg: Ez a megközelítés a gondolatrendszert és a gondolkodásmódot jelenti. Ha felépített gondolatrendszerről beszélünk, akkor az – állami - ideológia a domináns, ha az emocionális gondolkodásmód a meghatározó, akkor a mentalitásról van szó. - Domináns a mentális gondolkodásmód. (Például a Latin-Amerikai rezsimekben). - Domináns az ideológia. (1989-ig a poszt-sztalinista kommunista rezsimek állami ideológiája a „marxizmus-leninizmus” volt.) - Vegyes rezsimek, amelyekben keveredik az emocionális

mentalitás az állami ideológiával. (Az arab rendszerek nagy része ebbe a típusba tartozik.) 2.4 Kulturális tartalom alapján nagyszámú csoport alkotható Ez a csoportosítás az altípusok sokaságát hozza magával. Néhány közülük: marxista (szocialista-kommunista), polgári (kapitalista), korporatív, populista (balról, jobbról, vagy vallási alapon), bürokrata, technokrata, radikális, vallásos, laikus (nem vallásos), konzervatív, nacionalista, stb Természetesen ennyi sok alcsoportú rezsim nem létezik, hanem ezek az altípusok keverednek és egy-egy rendszer jellegét így színesítik. Például a posztsztalinista szocialista rendszerek jellemzői ezek nyomán: marxista, konzervatív, bürokratikus, laikus, majd később a bürokratikust felváltotta a technokrata, stb Az arab rezsimek vallásos alapúak (iszlám), ugyanakkor nacionalisták, konzervatívak, radikálisak. Némelyik fejlett kis arab államban a technokrácia kezében van a gazdasági hatalom.

144 2.5 A társadalmi változásokhoz való viszony szerinti alcsoportok - A konzervatív viszony lényege, hogy a hatalom megszerzése után, a rendszer kiépítésével a rezsim megmerevedik. Változás, változtatás nincs, sem politikai, sem gazdasági, sem társadalmi értelemben. A volt szocialista országok az 1960-as, 80-as években voltak ilyenek, kivéve Magyarországot. - Modernizációs viszonyok esetében az autokratikus rezsim kiépülése után modernizálják a gazdaságot, a társadalmat, majd a politikát is. (Törökország az Erdogán előtti időkben ehhez a típushoz tartozott, lévén, hogy szeretett volna az Európai Unióhoz csatlakozni.) - A részlegesen modernizáló rendszerekben a politikában nem, azonban a gazdaságban, a társadalomban végbemennek a modernizációs, korszerűsítési folyamatok. (A fejlett kis arab olajsejkségek egy része ilyen A szocialista magyar állam az 1960-as évek végéig konzervatívnak számított,

azonban az 1968-as gazdaságirányítási reform megindított részleges modernizációs folyamatokat.) - A változtatási törekvések forradalmi lökésekkel típusú rendszer kiépítése után a hatalmon lévők megérezték a gazdasági pangást, amely a leendő válság előszele és populista politikai-kormányprogrammal elébe mentek a változásoknak. Ez az altípus főleg a latin-amerikai országokra jellemző, először pl. Argentínában a peronizmus volt ilyen, az ezredforduló után pedig Bolívia, Venezuela próbálkozott hasonló fordulattal. 2.6 A mozgósításhoz és a társadalomhoz való viszony szerint két altípus létezik: - A leszerelő változatban a rezsim a társadalomtól nem vár el lojalitást, hűséget, szeretetet, megelégszik a közömbösséggel (A Kádár rendszer egyik szlogenje volt: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Vagy: „Gazdagodjatok, de ne szóljatok bele a politikába”.) 145 - A populista. Ebben a rezsimben a hatalmon

lévők mozgósító politikát folytatnak és elvárják a nagy mértékű részvételt. Ilyenek a latin-amerikai országok egy része és az arab rezsimek. 2.7 Az autoritárius rendszerek a társadalmi berendezkedés szerint Három rendszertípust különíthetünk el ez alapján. - Polgári típusú rendszerek. A posztkommunista országok közül Európában ma ilyen Oroszország és Fehéroroszország. Ehhez a csoporthoz tartozik a latin-amerikai országok jó része is. Ázsiából például India, Pakisztán, stb. A közép-ázsiai posztszovjet utódállamok is ebbe a csoportba tartoznak, de rendszereikben az iszlám is egyre befolyásosabb. (Például: Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Azerbajdzsán, Kirgizisztán, stb.) - Kommunista berendezkedésű rendszerek. A legnagyobb kommunista autokratikus rezsim Kína, de ide tartozik még Vietnám és Kuba is. - Vallási alapon szerveződő rendszerek. Ide tartozik az egész „arab világ”, mely országok

államvallása az iszlám. 3. Az autokratikus rendszerek létrejöttének történelmi-politikai szituációi 3.1 Nemzeti függetlenségi harc utáni helyzet A második világháborút követően megkezdődött a gyarmati rendszer széthullása. Az első szakaszban Délkelet-Ázsiában (1945-1949 között), központjaként Indiában. Háborús gócai: a vietnami és a koreai háború A második szakasz (1950-1956 között) Észak-Afrikában zajlott (központja Egyiptom). A harmadik (1957-1966) szintén Afrikában ment végbe (centruma Algéria). A negyedik stációban (1974-1975) a többi afrikai terület is felszabadult. Demokratikus rendszerek azonban nem jöttek létre 146 3.2 Poszt- és/vagy pre-demokratikus szituáció. Jelentése: demokratikus rendszer utáni és azt megelőző helyzet. (Tehát előtte demokratikus rendszer volt és azt követően is demokrácia lett.) 3.3 Poszt-és pre-totalitárius szituáció. Totális politikai rendszer után vagy az előtt.

(Vagyis előtte is, valamint utáni is totális rendszer volt) 3.4 Poszt-és pre-autoritárius szituácó. Autokrata rendszer utáni, vagy előtti szituáció. (Előtte és utáni is autokratikus rendszer létezett) 3.5 Kevert formák. Néhány példa Magyarország politikatörténetéből: A Horthy-rendszer poszt-totális és pretotális szituációban létezett 1920 és 1944 között. Előtte ugyanis a totális diktatúrát építő kommunista Tanácsköztársaság, utána pedig a nyilas hatalomátvétel következett Szálasival. A Kádár-rendszer: poszt-totális és pre-demokratikus szituációban létezett. Előtte a Rákosi korszak totális rendszere volt, utána pedig a rendszerváltással létrejött a polgári demokrácia. Európában például a mai Oroszország poszt- és pre-autokratikus szituáció eredménye: a rendszerváltás előtti időszak egy autokratikus kommunista rezsim működött, a rendszerváltás – 1991 után - után pedig Putyin – immár polgári

berendezkedésű – autokrata rendszert hozott létre. 4. Az autoritárius rendszerek mozgástendenciái Az autokratikus politikai rendszerek a totális rezsimek és a polgári demokráciák között helyezkednek el. Jellegüket befolyásolja az, hogy melyik rendszerhez állnak közelebb. (Ebből a szempontból érdeklődésre tarthat számot a Kádárrendszer mozgástendenciája 1956 után a restauráció és a megtorlás időszakában a totális rezsimhez állt közel. Az 1960-as évek közepétől kezdett távolodni attól, majd később a demokratikus rendszerekhez közeledett. (Bizonyítékaképp: az 147 1980-as évek végén a rendszerváltozás – a hatalom és az ellenzék tárgyalásainak eredményeképpen - békésen végbement.) 5. A diktatúrák két válfajának összevetése Azonosságok A totális és az autokrata rezsimek is pártállaminak tekintendők, a nullpárti rendszerek kivételével állampárt vezetésével. Politikai pluralizmus az autokrata

rendszerekben ugyanúgy nem létezik. Különbségek Az autokrata rendszerekben létezhet bizonyos pluralizmus a gazdasági, társadalmi, kulturális területeken. Nem rendelkezik vezérrel, legfeljebb vezetővel. A hatalom kiszámítható Nincs nyílt ellenségkép, ekként terror sincs Ellenzék természetesen létezik, ám azokkal nem fizikailag, vagy adminisztratív, jogi eszközökkel számolnak le, hanem egzisztenciálisan teszik őket lehetetlenné. Népi-, vagy tömeglegitimáció sincs, a legitimációnak más formáit alkalmazza. Természetesen a rendszertipizálásnak leegyszerűsített formája a három csoportra osztás: demokráciák, totális rezsimek, autokratikus rendszerek. (A Freedown House nem csoportosít, hanem pontozza a szabadságjogokat és a működést 1-től 7 pontig). Mi azonban maradtunk a leegyszerűsített tipizálásnál Már csak azért is, mert, ha áttekintjük a föld országait, akkor kiderül, hogy kb. 200 ország közül a diktatúrák jóval

nagyobb arányt képviselnek, mint a demokráciák és még ma is a „legnépszerűbb” rendszereknek az autokratikus rezsimek számítanak. 148 XII. fejezet A nemzetközi kapcsolatok elméletei 1. A nemzetközi kapcsolatok elméletei a politikatudományban 1. 1 Értelmezése, a nemzetközi kapcsolatok tipizálásai A nemzetközi kapcsolatok elméletei meglehetősen új ágát képezik a politikatudományoknak. Célszerű mindenek előtt néhány fogalom elhatárolását elvégeznünk. Belpolitika alatt azoknak a politikai cselekvéseknek az összességét értjük, melyeknek terepe a szuverén állam. A szuverén állam, amely területén kötelező erővel szabályozza az életviszonyokat, a javak és a terhek elosztását, és mindezek érdekében kényszert alkalmazhat. Az ilyen típusú szuverén hatalom a nemzetközi, de méginkább a globális közösségben hiányzik. Az egyes államok integrációján keresztül létrejöttek ugyan államok-feletti (szupranacionális)

hatalmi központok (pl. EU), de ezek szuverenitása az őt alkotó államoktól származik, és nem éri el azt a szintet, amelyre az államelmélet hagyományos állam-fogalma is utal: az állam főhatalom az adott területen élő népesség vonatkozásában. A külpolitika ezzel szemben a szuverén állam területén kívüli politikai cselekvések összefoglaló elnevezése. A külpolitika mindig egy adott ország, vagy ország csoport szemszögéből fogalmazódik meg, az adott ország, vagy ország csoport érdekeit, értékeit tükrözi. A nemzetközi politika ettől eltérően két vagy több állam kapcsolatrendszerére koncentrál, ily módon az egyes külpolitikákra adott reakciók sokasága alkotja, a nemzetközi politikát tehát a külpolitikák formázzák, míg a nemzetközi politika meghatározott feltételrendszert teremt a külpolitikák számára. A külpolitika és a nemzetközi politika tehát kölcsönösen hatnak egymásra. 149 A nemzetközi kapcsolatok

elméletei elemzik, modellezik mind a külpolitika, mind a nemzetközi politika mozgásait, átfogó jellegét. A nemzetközi kapcsolatok elméletei a hagyományosan államok közötti kapcsolatok vizsgálatán túl a gazdaságnak, kommunikációnak, társadalmi szerveződéseknek, környezeti problémáknak az államok határait átlépő folyamataira is jelentős figyelmet fordítanak. Éppen ezért ebben a tudományágban az egyik jellegzetes szempontrendszert a határokon átnyúló áramlásoknak a nemzetközi rend, vagy rendezetlenség erősítésében játszott szerepe, illetve ezek kategorizálása adja. A nemzetközi kapcsolatok tipizálását mindezek alapján a következők mutatják: állam -------------------- állam állam -------------------- nem állami szereplő nem állami szereplő -------------------- nem állami szereplő A nemzetközi kapcsolatok elméletein belül azonban korántsem egyértelmű a fenti három típus egyöntetű befogadása. a) Az

egyik meghatározó elmélet (a realizmus, lásd később) szerint ugyanis a nemzetközi egyenlő az államközivel, függetlenül a határokon átívelő folyamatok sokaságától, még akkor is, ha ezek a folyamatok néha még áttételesen sem köthetők kizárólag szuverén államokhoz. Az ilyen típusú megközelítések számára a fő kérdések mindig államközi típusúak, úgy mint háború és béke (mint kizárólag államok közötti probléma), valamint az államközi konfliktus és együttműködés lehetőségei. Ezek a teóriák minden esetben az állam szuverenitásából, és az államok feletti (szupranacionális) szuverén hiányából indulnak ki. 150 b) A másik megközelítés-típus szerint figyelmünket elsősorban a határokat átlépő áramlásokra és tranzakciókra kell koncentrálnunk. A modern technológia viharos fejlődése, az államok közötti gazdasági - kereskedelmi - pénzügyi kapcsolatok kiszélesedése és elmélyülése

következtében, a lakóhelyüket különböző célokból elhagyó személyek növekvő száma, valamint a globális összefüggéseket mutató környezeti kockázatok és károk miatt a nemzetközi kapcsolatokat csak ezeknek a transznacionális áramlásoknak az alapos elemzésével érthetjük meg. Ebből a perspektívából nézve a nemzetközi kapcsolatokban az állam csak egy szereplő a többi között. c) Végül szót kell ejtenünk egy harmadik lehetséges értelmezésről is, mely szerint nem csak hogy kiterjedtek és kölcsönös összefüggéseket (interdependenciát) mutatnak a transznacionális áramlások, hanem olyan globális hálózatok jönnek létre, elsősorban a pénzügyek, a kereskedelem és a kommunikáció terén, melyek fokozatosan felülírják a szuverén államokhoz kapcsolódó politikai, jogi és szociológiai fogalmainkat. A nemzetközi kapcsolatok lényegének feltárásához egyre inkább a transznacionális, globális hálózatok

sajátosságainak a vizsgálata válik szükségessé. A szemünk láttára bontakozik ki egy világtársadalom, melynek sajátosságai eltérnek a hagyományos társadalmaktól, amennyiben az előbbi kevésbé integrált, és ez a laza, hálózat-jellegű integráció sem területi jellegű. 1. 2 Történeti kitekintés A nemzetközi kapcsolatok európai történetében kétségkívül fordulópontot jelentett az 1648-as vesztfáliai béke. Ebben a békében ugyanis lefektették a szuverén területi államok alapelveit, melyek létrejöttével fokozatosan eltűnnek a hagyományos, dinasztikus elven irányított nagy kiterjedésű és heterogén népességű birodalmak, valamint az univerzalisztikus hatalmi igényekért 151 folytatott rivalizálás (pápaság-császárság). A vesztfáliai alapelvek a területiség, az állam egységes és oszthatatlan szuverenitása, a szuverén államok kizárólagos nemzetközi jogalanyisága voltak. Fokozatosan kialakul tehát egy szuverén

államokból álló államközi rendszer. Mintegy másfél évszázaddal a vesztfáliai béke után, a nagy francia forradalom és a népszuverenitás eszméjének győzelme idején egyre határozottabban kapcsolódik össze a szuverén hatalom és a magát közös nyelve, kultúrája, történelmi emlékezete alapján különálló egységként tételező nemzet fogalma. Az államok, melyeket jó néhány évszázadig „úgy tekintettek, mint egy-egy dinasztia, vagy uralkodó területi tulajdonát”, ettől kezdve az adott területen élő többségi nemzet szimbolikájával fejezték ki önállóságukat, az adott területen kizárólagosnak tekintett szuverenitásukat, létrejött tehát a nemzetállam. A nemzetállamok rendszere egymástól elvileg független, területi alapon szervezett, magasabb hatalmaknak alá nem vetett egységek rendszere. A kibontakozó nemzetközi jog ezt a struktúrát vette alapul, a nemzetközi jogi normák a nemzetállamok képviselőinek akaratát

és megegyezését tükrözik, a nemzetközi politika kizárólagos szereplői a nemzetállamok lettek. A két világháború között történtek meg az első kísérletek a nemzetek feletti (szupranacionális) autoritás megalkotására, először a Népszövetség vonatkozásában. A második világháború vége, az 1945-ös év hoz döntő fordulatot, amikor megfogalmazzák az ENSZ alapító okiratát, és körvonalazódni kezd az egyetemesnek tekintett emberi jogok védelmének igénye. Az egyetemes törekvések mellett ugyanakkor jelentős regionális integrációs törekvéseknek lehetünk tanúi, melyek jellegükben, céljaikban is eltértek a korábbi szövetségi rendszerektől, mint például a Szent Szövetség, vagy az Antant stratégiai típusú szövetségei. A nekilendülő integráció különösen Európa nyugati felén nyitott új fejezetet a nemzetállamok közötti együttműködés történetében, megteremti a szupranacionális autoritás sajátos formáját,

és ezzel a vesztfáliai elveken nyugvó nemzetközi rendszer felülvizsgálatára teremt lehetőséget. Mind az univerzalisztikus nemzetközi jogi 152 törekvések (emberi jogok, globális környezetvédelem), mind az elmélyülő és kiszélesedő államok közötti integrációk részei lehetnek a globalizáció elnevezésű, sokdimenziós folyamat(ok)nak, melyek a szakemberek túlnyomó többségének a véleménye szerint egy új korszakot jelölnek a nemzetközi kapcsolatok történetében. A következőkben bemutatásra kerülő elméletek a fenti jelenségeket eltérően értékelik, különböznek vizsgálatukhoz alkalmazott módszereikben éppúgy, mint alapfeltevéseikben. Számos lehetséges törésvonal mellett a legfontosabbnak ítélt különbségeket törekszünk bemutatni. Olyan világban élünk, ahol egy jogász (különösen, ha nemzetközi területen dolgozik), vagy egy politikával foglalkozó értelmiségi számára különösen fontos lehet, hogy rendszerben

tudjon gondolkodni, és lássa a nemzetközi kapcsolatok alakulása mögött feltárható lehetséges „koreográfiákat”. 2. A realista iskola 2. 1 A realizmus gyökerei a politikai filozófiában A realista iskola a nemzetközi kapcsolatokról való gondolkodás legrégibb megállapításait tükrözi, és a nemzetközi fogalmához a mai napig az államok közötti kapcsolatokat köti, módszere és érvelése egyaránt a rendszer hagyományos külpolitikai természetű módszereit tükrözi. A realista elnevezés egyúttal az iskola híveinek elhatárolódási szándékára is utal, amennyiben a realisták nem eszményekkel, ideákkal, hanem a valóság számbavételével kívánnak foglalkozni. Egyszerűbben: a realista szerzők arról írnak, hogy milyen a nemzetközi kapcsolatok világa valójában, és nem arról, hogy milyennek szeretnénk látni azt. A realizmus az 1930-as években formálódott modern és egységes elméletté, elsősorban a Népszövetség kudarcainak

láttán, mely arra engedte következtetni képviselőit, hogy a liberális demokráciák alapelvei, szellemisége önmagában 153 nem szolgálhat alapul a békés és tartós együttműködésre az egyes államok között. Felül kell tehát vizsgálni a nemzetközi együttműködésre vonatkozó olyan tévhiteket, melyek nélkülözik a gyakorlati visszaigazolást, azokat a szerintük naiv gondolatokat, melyek szerint a moralitás a politikában erősebb lehet a nyers érdekkövetésnél. A realizmus modern, és egységes elméletté formálódása előtt azonban a nemzetközi politika gyakorlatilag kizárólagos magyarázata volt, amennyiben lényegét a hatalmi logikában, az államok érdekeinek, azaz a nemzeti érdeknek a követésében látjuk. Thukididész (i.e 460-400) írja A peloponnészoszi háború című írásában: „az igazságosság szintje a kényszerítő hatalmak közötti egyensúlyon múlik, az erős megteszi, amit hatalmában áll megtenni, a gyenge

elfogadja, amit el kell fogadnia. () Ha mi barátsággal közelítenénk hozzátok, az alávetettjeink ezt gyengeségünk jelének tartanák, míg a ti gyűlöletetek irányunkban a mi hatalmunkat bizonyítja. Tehát azzal hogy leigázunk benneteket, nem csak a birodalmunk nagyságát növeljük, hanem a biztonságát is. () Általános és szükségszerű természeti törvény, hogy uralkodjunk mindazok felett, akik felett tudunk. () Mikor az önérdekünket követjük, akkor a biztonságra törekszünk, amikor az igazságosság és a becsület útjára tévedünk, veszélybe sodorjuk magunkat. () Így szól az athéniek beszéde a legyőzött mélosziakhoz” A fenti idézet hűen példázza azt a gondolkodásmódot, amit egyesek a realizmus „örök bölcsességének” neveznek. A fenti idézet bár durván egy 2400 éve elhangzott párbeszédet igyekszik rekonstruálni, mégis könnyedén el tudjuk képzelni, hogy történelmünk során hányszor, hány helyen történtek

brutális lépések a hatalmi politika jegyében, Napóleontól a náci Németországon át az 1956-os forradalmat leverő Szovjetunióig sorolhatnánk a példákat. Nem vitás, a történelem a realizmus igazát bizonyítja. A realizmus gyökereit a politikai filozófiában egyrészt a konzervativizmusban, másrészt Machiavelli, illetve Hobbes tanításaiban lelhetjük meg. A 154 konzervativizmus az emberi állapot tökéletlenségéből indul ki, ami visszatükröződik a nemzetközi viszonyokban is. A nemzetközi színtérre kilépő államok ellenfelek, ellenségek és potenciális szövetségesek kusza hálójában találják magukat, ezért a legtöbb, amit tehetnek, a jól felismert nemzeti érdek tűzön-vízen keresztül történő követése. A nemzetközi viszonyok éppúgy szigorúan hierarchizált viszonyok, mint a személyközi viszonyok egy társadalomban, ezért az államok alapvető érdeke, hogy ezekben a nemzetközi hierarchiákban a számukra

legkedvezőbb helyet biztosítsák maguknak. Niccolo Machiavelli híres tételei szerint a politikai erények és a hagyományos erkölcsi erények egymástól elválnak, és ezek nem is békíthetők össze. A „jó eredmény” érdekében a vezető mentesül az igazságosság, méltányosság, vagy a szerződések betartásának erkölcsi korlátjai alól. A külpolitikai játszma alapvetően zérusösszegű, az egyik fél előnye legtöbbször a másik fél hátrányára biztosítható A történelmi folyamatok az ok-okozat törvényszerűségei alapján magyarázhatók, ezért a jelen döntéseit szigorúan pragmatikus alapon, a hatalom szempontjából mért hasznosság alapján kell meghozni. Thomas Hobbes híres művében a Leviatán-ban fejti ki a természeti állapotról azt, hogy szuverén hatalom hiányában az emberek állandó háborúskodásban állnak egymással szemben, és miután az államok felett nincs szuverén hatalom, nincsenek egyetemesen érvényes rendező

elvek, ezért a nemzetközi aréna alapvetően a természeti állapot anarchikus világához hasonlítható. 2. 2 A realizmus legfontosabb tételei Mindezek után foglaljuk össze a realista iskola legfontosabb tételeit. Az iskolát nevezik hatalmi egyensúlyelméletnek is, amiatt, mert eszerint az államok közötti, sok összetevőből álló rendszerben, a rendszert alkotó elemek között egyensúlynak kell lenni, pontosabban az egyensúly megbontására tett lépéseket az egyensúly új alapokon történő helyreállítása követi. A rendszer alapvetően anarchikus, de mivel tapasztalhatóan a háborúkat hosszabb-rövidebb békés 155 időszakok követik, a hatalmi egyensúly, vagy másképpen az erőegyensúly újra beáll, és ez képezi az anarchia ellenpontját. A hatalmi egyensúly statikus értelemben azt jelenti, hogy a színtéren lévő nagyhatalmak, és a kisebb államok egyike sem képes uralomra szert tenni a többi fölött. Miután az egyes szereplők

hatalma eltér, ezért az egyensúly feltétele, hogy az államok kölcsönösen ellensúlyozzák egymást. Az egyensúly csupán két állam között kivételes, annál inkább megvalósulhat sokszereplős államközi modellben. Dinamikus értelemben azt jelenti, ha valamelyik hatalom hegemón pozícióra tör, a többiek vele szemben lépnek fel. Ha az egyensúly megbontása sikeres volt, akkor az új alapokon ismét visszaáll. Miután azonban egyik egyensúlyi helyzet sem tökéletes abban az értelemben, hogy minden állam számára, nemzeti érdekeiket alapul véve optimális volna, ezért a rendszer folyamatos mozgásban van, melynek motorja a nemzeti érdekek minél nagyobb mértékű érvényesítésének szándéka. Bismarck kancellár kijelentésével („hárman lenni”) illusztrálva: „Öt nagyhatalom világában mindig törekedj arra, hogy egy legyél a három között”. Mint már a fentiekben is rámutattunk, a realisták elvetik a morális megfontolások

lehetőségét a nemzetközi kapcsolatokban. A változékony, belpolitikai és stratégiai szempontból is sokszereplős játszmaként alakuló nemzeti érdekek között csak kompromisszum jöhet létre, konszenzus nem. A kompromisszum ugyanis a változó érdekek pillanatnyi konvergenciájára támaszkodó stratégiai egyezség, míg a konszenzust közösen vallott értékek teszik lehetővé, melynek következtében a megegyezések utóbbi típusa az esetek döntő többségében tartósabb. Talán a realizmust a gyakorlati politikában következetesen alkalmazó Henry Kissinger kedvenc Goethe-idézetével tudjuk ezt alátámasztani: „Ha választanom kellene egyrészről az igazságosság és a zűrzavar, másrészről az igazságtalanság és rend között, mindig az utóbbit választanám.” 156 A vesztfáliai típusú államközi rendszer az a keret, amelyen belül a realisták szerint a nemzetközi kapcsolatokat értelmezni lehet. Ebből két dolog következik számukra:

1. Az anarchia-hatalmi egyensúly kettősségére épülő rendszerben a háború, mint a konfliktusok "megoldásának" eszköze elkerülhetetlen. A háborút kettős értelemben használják, potenciális és tényleges háborúról lehet szó. Paradox módon nem ritka, hogy a potenciális háború éppen a tényleges háború kitörését megakadályozó garancia lehet, ha képes a hatalmi egyensúlyt fenntartani. Ez a leírás tökéletesen illik a hidegháború logikájára, a fegyverkezési verseny relatív "döntetlenjeinek" volt köszönhető, hogy nem került sor atomháborúra. A MAD mozaikszó, ha összeolvassuk angolból magyarra fordítva őrültet jelent, ha kibontjuk, akkor pedig kölcsönösen biztosított pusztítást, (kölcsönös elrettentést; Mutually Assured Destruction). Nem véletlenül lett ez a mozaikszó a háborúellenes mozgalmak által kigúnyolt, megvetett szimbólum. 2. Az államok saját nemzeti érdekük megvalósítása során

magukra vannak utalva, az átmeneti kompromisszumok lehetősége nem írja felül az önsegély elvét. A realista mindig a következő kérdést kell, hogy feltegye: „Miként érinti a nemzetközi porondon adott egyik vagy másik esemény országom erejét?” Az államok a nemzetközi arénában billiárdgolyókhoz hasonlíthatók. A nagy zöld asztalon (Glóbusz) minél előnyösebb elhelyezkedés elérése a cél, ahol tudomásul kell venni, hogy minden másik állam potenciális vetélytárs, tehát az erőnek, a geopolitikai érdekérvényesítésnek van kulcsszerepe. A realizmus nemzetállam-centrikus megközelítése nem zárja ki, sőt feltételezi hegemón hatalmak létét, azzal kiegészítve, hogy a hegemón hatalmak körül kialakuló szövetségi rendszerek biztosíthatják a hatalmi egyensúlyt. A kétpólusú világrend idején, különösen a hetvenes években zajlott heves vita az Egyesült Államok külügyi szakértői között, hogy az általuk forradalmi

típusúnak nevezett 157 államok, különösen a Szovjetunió és Kína valóban úgy viselkednek-e, mint a nemzeti érdekeiket világos költség-haszon kalkuláció alapján érvényesíteni kívánó államok, vagy a kommunista ideológiából táplálkozó forradalmi küldetéstudat, a rendszer ideológiai, és nem csupán stratégiai okokból történő kiterjesztésének igénye kiszámíthatatlanná teszi ezen államok manővereit. A hagyományos realizmus hívei (mint a fentebb hivatkozott Henry Kissinger, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója) nehezen tudták pusztán a realista logika alapján megmagyarázni a Szovjetunió 1979-es afganisztáni invázióját. Ez a bizonytalanság ugyanakkor termékenyen hatott a később tárgyalandó neokonzervatív irányzat kibontakozására. 2. 3 A realista iskolán belüli eltérések A realizmus, mint a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek klasszikus megközelítése természetesen számos különféle irányzatra

bontható. Az alábbiakban ezek rövid összefoglalására vállalkozunk. Strukturalista realizmus. Az irányzat legrégibb változata, melynek leghíresebb képviselője Hans Morgenthau, és alapvetése az általa 1948-ban publikált Politics Among Nations (Nemzetközi politika) című művében olvasható. Morgenthau szerint a nemzetközi politika a nemzeti haszonmaximálásért folytatott végtelen küzdelem, mely küzdelemnek a gyökerei az emberi természetben rejlenek. A nemzetközi jog és igazságosság erősen korlátozott lehetőségekkel bírnak, míg a nemzetközi társadalom, mint bármilyen szinten integrált közösség teljességgel hiányzik. A strukturalista realizmus későbbi hullámában azamerikai Kenneth N. Waltz (1924-) munkáiban jelentős elmozdulás tapasztalható a nemzetközi anarchia forrásának megítélésében. Waltz nem az emberi természetben, hanem magában a nemzetközi arénában látja a biztonság hiányának okát, ahol még akkor is konfliktus

születhet, ha a szereplők jó szándékkal viseltetnek egymás iránt. 158 Történelmi realizmus. Fő képviselője a brit történész és teoretikus Edward Hallett Carr (1892 – 1982). Carr megközelítése szerint a szűkösség által meghatározott világban mindig (leegyszerűsítve) két oldal néz szembe egymással: Az egyik oldalon állnak azok, akik előnyös pozíciót vívtak ki maguknak a szűkös erőforrásokért folytatott versengésben, az ő érdekük a status quo mindenáron való fenntartása. A másik oldalon, az előnytelen helyzetben lévők oldalán viszont éppen a fennálló helyzet megváltoztatása a cél. Az erkölcsi alapelvek tehát a nemzetközi viszonyokban tulajdonképpen ezeket az érdekellentéteket hivatottak leplezni. A láthatóan a marxizmus és a később tárgyalandó világrendszer-elméletek felé kacsingató teória a változó hatalmi erőviszonyokat hangsúlyozza, melyek következtében a politika határozza meg a moralitást,

tehát utóbbi alárendelődik a hatalmi-stratégiai szempontoknak. Liberális realizmus. Jelentős változást hozott a klasszikusokhoz képest Hedley Bull (1932 – 1985) 1977-es könyve, (The Anarchical Society), melyben meghatározza a „nemzetközi társadalom” fogalmát, szakítva a realisták általános nézetével, mely szerint a nemzetközi társadalom értelmezhetetlen fogalom, mivel a nemzetállamon túl nincs és nem is lehet integrált közösség. A nemzetközi társadalmat Bull szerint olyan egymáshoz kapcsolódó államok alkotják, melyeket közös normák és közösen vállalt kötelezettségek tartanak össze. A normák szerepének megjelenése komoly elmozdulás a nemzetközi etika lehetőségét következetesen tagadó iskolán belül. A közös kulturális értékeknek, a transznacionálissá formálódó közösségeknek éppen a nemzetközi anarchia "megszelídítésében" lehet döntő szerepük. Neorealizmus. A 80-as évekre a realizmus

főárama több ponton közeledett a liberális elméletekhez, és ez a közeledés kölcsönössé vált. A neorealisták Waltz és Bull nyomdokain haladva próbálták új színekkel árnyalni a klasszikus doktrínát. Szerintük a nemzetközi együttműködés lehetősége alapvetően az államok hatalmától függ, feltétele mindig az államok teljesítőképességében keresendő, korlátjait pedig a "ki nyer többet az együttműködésből" típusú 159 kérdések adják. Az anarchikus viszonyok ugyanakkor minden nemzetközi intézmény, integráció számára folyamatos kihívást jelentenek. A délszláv háborúk, illetve a 2001-es terrortámadás a neorealisták tipikus érveivé váltak az anarchikus viszonyok alátámasztására. Neokonzervativizmus. A neokonzertvativizmus tipikusan amerikai irányzat Legfőbb gyökereit az 1960-as évek második felében kibontakozó nyugati ellenkulturális (a fogyasztói társadalmat bíráló, békepárti, radikális

baloldali, az imperializmussal, a harmadik világ kizsákmányolásával, a hatalmi logikával kérlelhetetlenül szemben álló mozgalmak gyűjtőneve) irányzatokkal szembeni fellépés képezi. A neokonzervativizmus korántsem osztja a hagyományos realisták tartózkodását a morális elvektől. Ellenkezőleg Az Egyesült Államoknak szerintük mindig is volt, és kell, hogy legyen egyfajta „misszionárius” szerepe a világban, ami egyrészt a sokszínű USA nemzeti karakteréből következik (szabadságjogok), másrészt a kommunizmus, és más baloldali eszmékkel szembeni (vélt) erkölcsi fölényéből táplálkozik. Az igazságosság szerintük tehát nem előfeltétele, hanem következménye a nemzetközi stabilitásnak. Az emberi jogok vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a stabil intézmények jelentenek elsőbbséget az eszmékhez képest. Tehát óriási hiba az emberi jogokat eltipró, ám az Egyesült Államokkal baráti viszonyt ápoló államok

destabilizálása, hiszen ennek következtében általában szintén autoritárius, ám az Egyesült Államokkal szemben ellenséges rezsimek kerülnek hatalomra (Irán, Nicaragua, stb.) A nemzeti érdek szempontjából tehát nagy jelentőséggel bír az egyes országok belső berendezkedése, és önmagukban a liberális demokráciák külpolitikai lépéseit is a "barát-ellenség" dichotómia határozza meg. A neokonzervatív eszmerendszer soha nem látott befolyásra tett szert a közelmúlt elnöke, George Walker Bush (1946-) adminisztrációjában, melyben nyilvánvalóvá vált a „világ csendőre” kétes szerepével való azonosulás. Bush és stratégái mindezt kiegészítették egy nagy adag keresztény fundamentalizmussal, amiből egyenesen következett a világ felosztása a „szabad 160 világ híveire”, a „terroristákra”, és a „terrorizmus támogatóira”. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Bush-féle rezsim egyfelől hatalmi

fölényével visszaélve mindent elkövetett a „szabad” piac kiterjesztéséért, ugyanekkor rendkívül protekcionista gazdaságpolitikát folytatott. Ha hazai termelőkről, kereskedelmi érdekekről volt szó, nem vette komolyan a környezeti krízisről szóló jelentéseket, és az emberi jogi minimumot saját politikájára nézve nem tartotta kötelezőnek (Irak, Guantánamo, stb.) A neokonzervativizmus tehát nem kapcsolódik egyértelműen a realista iskolához, hanem annak kritikájaként egy sajátos ideológiai rendszer formájában fejlődött ki. A realizmus kritikusainak érvei leggyakrabban a teória elavultságára utalnak. A globalizáció szerintük számos ponton túlhaladta a vesztfáliai alapokon nyugvó, kizárólag erőegyensúlyban, hatalmi logikában gondolkodó megközelítéseket. „Az emberek többségének túlélését a globális politikában nem idegen hadseregek, hanem sokkal gyakrabban saját kormányaik, illetve tágabban a globális

kapitalizmus struktúrája veszélyezteti, ami kitermeli és újratermeli az olyan súlyos visszásságokat, mint az éhínség, a megelőzhető betegségek okozta halálok, a rabszolgaság, a prostitúció és a kizsákmányolás.” 3. A liberális (idealista) iskola 3. 1 Főbb tételeik, szemléletük jellegzetességei Az irányzat születését Woodrow Wilson amerikai elnök tevékenységéhez szokás kötni, aki 1918-ban, az első világháborút lezárni hivatott béke alapelveinek szánt 14 pontjában gyakorló politikusként először tett javaslatot egy demokratikus alapon működő nemzetek feletti „kormányzatra”, a Népszövetségre. A liberális idealizmus legfőbb gondolata abban foglalható össze, hogy a liberális demokráciák működési elveit, hatalmi szerkezetét át kell ültetni a nemzetközi viszonyokra, nagy szolgálatot téve evvel a béke ügyének. A nemzetközi kapcsolatoknak új alapelvekre van szüksége az újabb háború 161 megelőzése

érdekében, melyek egyrészt minél több államot segítenek hozzá, hogy liberális demokráciává váljanak, másrészt közösen elismert jogokon és felelősségen alapuló, minél több államot magába foglaló nemzetközi szervezetet, szervezeteket kell létrehozni. Kezdeteit tekintve tehát a liberális idealizmus „régebbinek” tűnik, mint a realizmus, valójában, mint fentebb már megjegyeztük a realisztikus gondolkodásmód gyökerei a legtávolabbi múltba nyúlnak vissza, míg a liberális idealizmus kifejezetten a felvilágosodásból kinövő modernizáció, és a tragikus első világháború következménye. Mielőtt sorra vennénk az idealisták jellegzetes tételeit, érdemes a realistákkal folytatott vitájukban használt érveiket összefoglalni. 1. Annak ellenére, hogy a Wilson által javasolt Népszövetség végül maradandó eredmény nélkül tűnt el, az ENSZ 1945 óta létezik, és több-kevesebb sikerrel ellátja feladatát. 2. 1948, az Emberi

Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása óta létezik egy olyan erkölcsi tartalmú abszolút és univerzális mérce, melynek iránymutatásai a nemzetközi kapcsolatok meghatározó értékeivé váltak, az új államalakulatok nemzetközi elismerésének fontos szempontrendszerét képezik. 3. Nemzetközi integrációk indultak el, melyek között találunk olyan szerveződéseket, melyek nem pusztán katonai-védelmi, vagy kizárólag gazdasági-kereskedelmi célból jöttek létre. (Európai Unió, Arab Liga, Afrikai Egység Szervezet stb.) Ezeket az integrációkat igen nehéz közösen képviselt értékek nélkül elképzelni, legalábbis ami a létrejöttüket illeti. 4. A globalizáció részét képezik azok a transznacionális áramlások (pl. javak, tőke, pénz, eszmék, személyek, szennyeződés stb.), melyek átírják a vesztfáliai elveket, különös tekintettel az államok egységes és oszthatatlan szuverenitására. 5. A nemzetközi közösség a

legsúlyosabb humanitárius (legalapvetőbb emberi) jogsértések esetén legitim módon alkalmazhat erőszakot. A humanitárius intervenció lehetősége a nemzetközi erőszak alkalmazásának merőben új, a szűken vett nemzeti-stratégiai érdekektől eltérő változata. 162 A liberális idealizmus alapvető tétele tehát, hogy a nemzeti szinten a kormányzás lehető legjobb formájának bizonyult liberális demokrácia alapvető elvei átvihetők a nemzetközi színtérre. Ennek persze feltétele az is, hogy minél több állam minél több polgára ténylegesen ezt a kormányzati formát tartsa kívánatosnak. Az idealisták meg vannak győződve arról, hogy léteznek univerzális értékek, melyek alapján a kompromisszumnál többre, konszenzusra is lehetőség van a nemzetközi viszonyokban. Az iskola szellemi előzményei között mindenképpen meg kell említenünk a híres német filozófus, Immanuel Kant (1724 – 1804) munkásságát, aki az „örök

békéről” írt történetfilozófiai eszmefuttatásában az (alkotmányos) államok között kialakítandó szerződéses viszonyban látta a háborúk kiiktatásának lehetőségét. Ettől eltérő alapokon érvelt, de hasonló következtetésekre jutott J Bentham, a haszonelvű filozófia meghatározó alakja, aki szerint a föderális államok példája igazolja, hogy az eltérő érdekek egy kölcsönösen előnyös jogrend védőernyője alatt békésen megférnek egymás mellett. Hasonlóképpen látja J. Rawls is, aki a kölcsönös előnyökön nyugvó társadalmi szerződést a nemzetek közötti viszonyokra is – megszorításokkal- alkalmazhatónak tartja. A klasszikus liberális szerzők szerint a szabadságjogok kiterjesztésén keresztül, a szabad kereskedelem biztosításával a világ népei között egy kölcsönös előnyökön nyugvó társadalmi szerződés érhető el, ami békésebb együttélést tesz lehetővé. Ehhez kapcsolható kereskedelmi pacifisták

érvelése is, akik szerint a szabad kereskedelem, a megfelelő elvek szerint szabályozott világpiac a racionális várakozások közgazdaságtanból ismert modellje alapján a leghatékonyabb eszköz a béke megőrzéséhez. Yoshihiro Francis Fukuyama (1952 -) híres, „A történelem vége és az utolsó ember” című művében a liberális demokrácia világméretű térhódításában látja annak lehetőségét, hogy az emberiség minél inkább maga mögött hagyja az irracionális törzsi, vallási, etnikai típusú konfliktusokat. A piac, mint racionális szervező rendszer elsősorban az erőforrások szűkössége miatt generál konfliktusokat, de ezek 163 éppen a piac racionalitása alapján maradnak kezelhetők. Bárhogy is vélekedjünk Fukuyama gondolatairól, egy általa érvként felhozott tény vitathatatlan: Liberális demokráciák az elmúlt 150 évben nem háborúztak egymással. A liberális irányzatok mindegyike szakít a vesztfáliai típusú

világképpel. Szerintük ugyanis a nemzetállamok mellett a nemzetközi szervezetek, és a kiépült jogvédelmi rezsimek egyenrangú szereplők. Szemben a realistákkal, azt állítják, hogy anarchia helyett a nemzetközi viszonyokat sokkal inkább multicentrikus viszonyokként írhatjuk le, ami azt jelenti, hogy sok hatalmi pólus egymással is rivalizál, és nem kizárólag állami típusú szereplők befolyásolják a nemzetközi viszonyok dinamikáit. A liberális megközelítések szerint nem igaz, hogy a nemzetközi politika mindig zérus-összegű játszma volna. Ellenkezőleg; kölcsönös előnyök motiválják az együttműködést, és a kooperáció a nemzetközi porondon minden résztvevő számára előnyösebb helyzetet teremt, mint a nemzeti érdekek kizárólagos érvényesítése. Nem is beszélve arról, hogy a „nemzeti érdek” a liberális idealisták szerint az esetek többségében kizárólag a politikai-gazdasági elit, vagy a lakosság politikailag

aktív szűkebb csoportjának az érdekeit fejezi ki. Az irányzat hívei szerint a nemzetközi jog intézményrendszerének kiépítése és hatékonyabbá tétele a legfőbb feladat a nemzetközi viszonyok pacifikálásának érdekében. A nemzetközi jogot univerzális értékekre kell alapozni, és a normaszegőkkel szembeni fellépés a nemzetközi közösség felhatalmazása alapján egy nagy nemzetközi katonai szövetség kötelessége lenne. Ez maga után vonja a biztonságpolitika újragondolását, ahol az önsegély helyét a kollektív biztonság elvével kell felváltani. Különösen fontos fejleménynek tartják a liberális szerzők a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság létrejöttét, hiszen ez közvetlen büntetőjogi felelősségre vonást tesz lehetővé természetes személyek esetén a nemzetközi közösség felhatalmazása alapján. Mindebből az is következik, hogy a forradalmakat, rendszerváltásokat nem lehet jó és rossz változásokként felosztani

pusztán attól függően, hogy marxista jellegűek-e, vagy 164 sem, hiszen a társadalmi emancipáció, a nemzeti önrendelkezés, az emberi jogok iránti vágy éppúgy motiválhat radikális baloldali fordulatokat (például Angola 1975, Nicaragua 1979, stb.), mint baloldali totalitárius rendszerekkel szembeni fellépést (például térségünk 1989-1992). A nemzetközi rendszert nem az egymással rivalizáló államok uralják, hanem több pólusú, egymást is ellenőrző hatalmi központok, melyben államok éppúgy részt vesznek, mint az államoktól részben önállósult integrációs egységek (pl. EU), globális gazdasági-pénzügyi szervezetek (pl. IMF), melyek ugyan államközi elven jöttek létre, de „önjáróvá” is váltak, amennyiben sajátos, a gazdasági - kereskedelmi - pénzügyi elitek érdekei szerint működnek. A liberálisok szerint fontos feladat az egyes hatalmi centrumok közötti „fékek és ellensúlyok” finom rendszerének a

megalkotása. A liberális irányzatokon belül egyes szerzők elkülönítik az internacionalista, az idealista és az institucionalista vonalat. Megítélésünk szerint ebben a vonatkozásban inkább hangsúlybeli eltérésekről van szó. Az internacionalisták a hatalmi egyensúly keresése helyett a szabad kereskedelemben, utazásban és a nemzetközi társadalmi szerződésben látják a béke feltételeit, az idealisták az egyetemes normák lehetőségében, míg az institucionalisták a kölcsönös előnyökön alapuló integrációban, a hatékony nemzetközi jogrendben vélik felfedezni ugyanezt. 3. 2 Neoliberalizmus, neo-idealizmus Külön érdemes szólni a liberalizmus legutóbbi három évtizedéről, amikor a szerzők a globallzáció folyamatára reflektálva számos ponton megerősítve látták a korábbi tételeiket. A 80-as években kezd kibontakoznia a neoliberális megközelítés, amelyik termékeny vitát folytatott a neorealistákkal. Ebben a körben kell

megemlítenünk az amerikai Robert O. Keohane (1941-) munkásságát, aki az iskolára oly nagymértékben jellemző normatív szemléletmódot igyekezett enyhíteni. A 80-as években egyre nagyobb számban 165 jelentek meg, és erősödtek meg a nemzetközi arénában az ún. nem állami szereplők (a továbbiakban NÁSZ), melyek lényege, hogy függetlenek az államoktól, nem a politikai hatalom megszerzése, hanem annak befolyásolása a céljuk, szerveződésük pedig általában átnyúlik az államhatárokon. Ilyenek jellegzetesen a multinacionális vállalatóriások (továbbiakban MNC), valamint a nemzetközi civil szerveződések (továbbiakban NGO). Keohane az új szereplőkkel úgy vetett számot, hogy kidolgozta az aktor fogalmát. Aktor lehet minden olyan szereplő, amelyik képes befolyásolni az erőforrások elosztását, és/vagy a nemzetközi kapcsolatok normáit, azaz etikáját. Ebbe a fogalomba nem férnek bele csekély érdekérvényesítési

képességgel rendelkező, egyébként szuverén államok, pl. a Maldív- szigetek, ugyanakkor minden bizonnyal aktor lehet például az IBM, az Al-Kaida, vagy a Nemzetközi Vöröskereszt. Keohane közelít a realisták nemzetközi anarchiáról szóló téziséhez, azzal, hogy szerinte a nemzetközi intézmények működésének lényege éppen az, hogy képesek ellensúlyozni ezt az anarchiát. Szerinte a transznacionális kooperáció szükséges a közös problémák megoldásához, a kollektív biztonság elérhető közelségbe hozható az egységes elvek szerint működő nemzetközi intézmények, különösen egy megreformált ENSZ jóvoltából. Neo-idelaizmus. Az irányzat hívei szerint a nemzetközi rendszer komoly reformra szorul. A nemzetközi intézményeket éppúgy demokratizálni lehet, mint az államokat. Az NGO-k bevonása fokozottan szükséges a nemzetközi döntéshozatali folyamatokba, hiszen ezek a szervezetek gyakran közelebb állnak az emberekhez, mint az

ő kormányaik. A neo-idealista szerzők, különösen az amerikai Richard Anderson Falk (1930-), és a brit David Held (1951-) arra hívják fel a figyelmet, hogy miközben gyors demokratizálódási hullámok söpörtek végig a világban (az államok szintjén), az egyre több szálon egymáshoz kapcsolódó államközi szint nem vált demokratikusabbá. A szükséges és lehetséges megoldást Held egy kozmopolita demokráciában látja, melynek első lépése olyan regionális egységek hatalmának kiterjesztése volna, mint az 166 Európai Unió, másodsorban szükséges létrehozni az emberi jogok új nemzetközi bíróságát, mely ellenőrizné a nemzetközi emberi jogi egyezményekben részes államok emberi jogi gyakorlatát, végül az ENSZ átalakításával a szervezetet egy ténylegesen elszámoltatható és demokratikus globális parlamentté válhatna. 4. Világrendszer elméletek A világrendszer elmélet kidolgozása Immanuel Wallerstein (1930-) nevéhez

fűződik. Azért indokolt mégis többes számban világrendszer elméletekről beszélni, mert Wallerstein gondolataiból kiindulva számos újabb hajtás bontakozott ki az iskola gyökereiből. Wallerstein módszerében, elemzésében használt logikájában teljességgel más utat jár, mint a realista és a liberális gondolkodók. Mindenekelőtt az egyes államok lehetőségeit, politikai berendezkedését nem egy anarchikusnak felfogott nemzetközi rendszer alapján, hanem a globális kapitalizmus versengő hatalmi központjai, sajátos tulajdon és csereviszonyai alapján látja meghatározottnak. A nemzetközi kereskedelemben és munkamegosztásban elfoglalt hely határozza meg a modern világrendszerben az államok minőségét. A modern világrendszer a profitmaximálás elvére épül, ami egyfelől a kereskedelemben képződik; azok a multinacionális cégek, melyek kivonják egy ország erőforrásait, lényegesebben drágábban tudják értékesíteni azokat

másutt, mint ahogy beszerezték, másfelől az általuk használt külföldi munkaerő töredékét kapja bérként annak az értéknek, melyet ők munkájukkal előállítanak. egyértelműen A kizsákmányolás felfedezhető klasszikus Wallerstein teoretikusa, gondolataiban, Marx éppúgy hatása mint a szociáldemokrácia "atyjának" tekintett Bernsteiné, illetve a centrum-periféria viszonyokat elemző Leniné. Wallerstein három részes kötetében, A modern világrendszer-ben a "világrendszer" megvalsulásának két fajtájáról ír. Az első a világbirodalmak (például aRómai Birodalom), a második a kapitalista világpiac, amelyik a XVI. 167 századtól bontakozik ki. A két típus között az a különbség, hogy míg az elsőnél a birodalom centruma felé történő áramlásokat (erőforrások, javak) egy erős központi hatalom fegyveres erővel és hivatalnoki apparátussal biztosítja, addig a világpiacon ugyanezt a

tőkés tulajdon- és csereviszonyok önmagukban elvégzik. A világpiacon ugyanakkor nincs kizárólagos hatalmat bíró centrumok, hanem a kereskedelmi- manufakturális kapcsolatok rendezik az államokat hierarchiákba. A tőkés világgazdaság és a versengő szuverén államok léte egymást feltételezi. Ebből a versenyből egy-két évszázadra győztesként emelkedik ki egy-egy magának átmenetileg domináns szerepet kivívó állam. Kezdetben a portugál és spanyol monarchiák, majd Hollandia, a XIX. századtól a XX század közepéig Nagy Britannia, a XX. század derekától napjainkig az Egyesült Államok A domináns szerep elsősorban a világkereskedelemből való részesedésből, földrészek közötti hálózatok ellenőrzéséből, és a gyarmatbirodalom kiterjedtségéből adódik, míg a XX. század második felétől egyre inkább a nemzetközi pénzügyi és kommunikációs hálózatok ellenőrzésére tevődik át a hangsúly. A modern nyugati állam

nagymértékben a világrendszerben elfoglalt előnyös pozíciója révén válhatott például jogállammá, homogenizáló nemzetállammá, szociális funkciókat vállaló állammá. Figyelemre méltó Böröcz József okfejtése: „Nyugat-Európa a szó szoros értelmében marginális helyet foglal el a modern világrendszer előtti világban - mind térben, mind pedig az afroázsiai kereskedelmi hálózat egészének saját logikájában. () A modern nyugat-európai állam legalább annyira - ha nem még inkább- következménye a gyarmati hálózatrendszer kiépítésének és az ebben elfoglalt központi helyének, mint a belső gazdasági, kulturális és politikai folyamatnak, illetve a szomszédjaival folytatott torzsalkodásainak.” A világrendszer összes alkotóeleme dinamikusan kapcsolódik egymáshoz, a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatának ezért a rendszer működésének elemzésére kell koncentrálnia, multidiszciplináris közelítésben. 168 A

modern világrendszer három státusba rendezi az államokat: centrum, félperiféria, periféria. A centrum államai demokratikusak, magas bérek, kiterjedt szociális ellátás jellemzi őket. Késztermékeket, technikát exportál, míg a perifériáról nyersanyagot, erőforrást, a fél-perifériától alacsony hozzáadott értékű termékeket, feldolgozóipari termékeket importál. A fél-periféria politikai rendszerei átmenetet képeznek a demokrácia és a tekintélyuralmi rendszerek között (hazánkat több írásában ide sorolja a rendszerváltás előtt és után is). A fél-periférián alacsonyabbak a bérek, kevésbé hatékony a jóléti rendszer, „lejárt” termékeket exportál tovább a perifériának, míg kész termékeket, technikát importál. A periféria államai a legelőnytelenebb helyzetben vannak a modern világrendszer egészén belül. Erőforrásai, nyersanyagai nagyrészt nem saját gyarapodásukat szolgálják, kész termékekből, és paradox

módon gyakran élelmiszerből is behozatalra szorulnak, jóléti funkciót alig, vagy egyáltalán nem látnak el az ide sorolt államok, és a demokrácia, mint kormányzati modell kivételes és törékeny errefelé. A rendszeren belül tehát egyenlőtlen erőforrástranszfer, egyirányú tőkeáramlás zajlik centrum és periféria között. Mindez kitermeli, és hatalmi pozícióban tartja az ún. komprádor elitet a periféria országaiban, akik elősegítik, bebiztosítják az erőforrások és a tőke kivonását hazájukból, amiért cserébe nagy vagyonra tesznek szert, és ez elég ahhoz, hogy a fegyveres erőket is maguk mellé állítsák. A legtöbb puccs a periféria országaiban nem más, mint a komprádor eliten belüli rivális csoportok véget nem érő küzdelme a hatalomért. A centrum országok jóléti rendszereit élvező lakosság és a periféria komprádor elitje így szoros érdekszövetségben van, szemben a kizsákmányolt többséggel, akik elől a

felemelkedésüket biztosító erőforrásokat, tőkét a rendszer „átcsoportosítja”. A világrendszer történelmileg meghatározott, fellendülését krízis, majd összeomlás követi. Wallersetein szerint a több, mint ötszáz éve létező tőkés világrendszer számos ponton a súlyos krízis jeleit mutatja, várhatóan nem éri meg a mostani évszázad végét. A krízis egyértelmű jelei a piac logikájának az 169 élet minden szférájába való benyomulása által okozott szociokulturális hanyatlás, a környezeti válság, a világ népességén belüli jelentős arányú marginalizáció, a pénzügyi rendszer kilengései. A nagy kérdés már csak az Wallerstein szerint, hogy a tőkés világrendszer bizonyosan prognosztizálható összeomlását mi követi majd, egy világkormányzat, vagy az új barbárság kora. Wallerstein nyomdokán számos iskola bontakozott ki, ilyen például a brazil elnökké lett szociológus, Fernando Henrique Cardoso (1931-) és

a németamerikai André Gunder Frank (1929-2005) nevével fémjelzett dependencia elmélet. Cardoso a latin-amerikai országok helyzetét tanulmányozva állapítja meg a függőség hátrányos következményeit, a nyersanyagexport bevételeiből ugyanis évről évre kevesebb készterméket képesek importálni, hiszen a centrum mesterségesen tudja lenyomni a nyersanyagárakat (protekcionizmus az USAban és az EU-ban is), illetve kijátszani egymással szemben a rivalizáló nyersanyag exportáló országokat. Frank részletesen bemutatja a hitelválság mesterséges előidézésének útját, melynek következtében az adós országok folyamatos ellenőrzés alatt tarthatók, az adósságtörlesztés pedig folyamatos forrással látja el az amerikai óriásvállalatokat és háztartásokat. 170 5. Összefoglalás Összefoglalásképpen az alábbi táblázat szolgáljon segítségül: REALIZMUS ALAPEGYSÉG LIBERALIZMUS Államok, illetve VILÁGREMDSZERELMÉLET Államok,

nemzetközi A világrendszer egymással szervezetek, (világbirodalom, majd „nemzetközi nemzetközi világpiac) társadalmat” alkotó „rezsimek” államok (H. Bull) A NEMZETKÖZI Anarchikus Multicentrikus VISZONYOK A világpiac által meghatározott SZERKEZETE Nemzeti érdek, hatalmi logika, önsegély, A POLITIKA A NEMZETKÖZI PORONDON hegemón hatalmak szükségessége háború elkerülhetetlen (potenciális és reális) A nemzeti érdek több dimenziós fogalom Nemzetközi jog erősítése, egyetemes normák szükségessége A komprádor elit által meghatározott A kiváltságos gazdasági pozíciók megőrzését és a függőség konzerválását szolgálja. A transznacionális tőke erős befolyása Kizárt, költség- Kollektív biztonság, kockázatviselő világtársadalom Lehetséges és A világrendszer kritikusai haszon kalkuláció jelenvaló, pl. érvelnek a világrendszerrel csupán egyetemes emberi szemben a globális jogok

igazságosság, Kompromisszum Konszenzus méltányosság fogalmaival Machiavelli, Kant Marx Hobbes Bentham Berstein Rawls Lenin ETIKA FORRÁSOK A nemzetközi politika nem zérus összegű játszma 171 A nemzetközi kapcsolatok elméleteinek fő három pillére mellett számos egyéb irányzat is kibontakozott, különösen a globalizáció folyamatának felgyorsulására reagálva. Jelentős és termékeny vita zajlik például a kommunitárius illetve a kozmopolita megközelítések között arról, hogy mennyiben fogadható el a kulturális különbségek hatása az emberi jogok alkalmazhatóságára, tekinthető-e az emberiség egy közösségnek, koncentrálhat-e a világpolitika az egyénre, vagy csak a politikailag szervezett közösség számít. A Frankfurti Iskola kritikai elméletéből nőtt ki a a nemzetközi kapcsolatok kritikai elmélete, melynek fő központja a Walesi Egyetem Aberystwythben. Kutatói igyekeznek feltárni, hogy korunk világrendjében

mik a történelmileg meghatározott esetleges elemek, illetve melyeknek van egyetemes érvényük, és megkísérlik ezeket elválasztani egymástól. Fő gondolatuk a "kormányzat nélküli kormányzás" lehetősége, ami a vesztfáliai rendszer felbomlása után az állami elitek relatív háttérbe szorulására és a progresszív társadalmi mozgalmak növekvő lehetőségeire utal a nemzetközi kapcsolatokban. Természetesen ez a bemutatás nem teljes, csak példálózó A nemzetközi kapcsolatok főbb elméleteinek bemutatásával reméljük sikerült egy használható áttekintést adnunk, és talán azt is sejtettük, hogy nem valószínű, hogy volna egyolyan elmélet, amelyik kizárólagosan helyes, mert egyedüli birtokosa az igazságnak. 172 XIII. fejezet A politikai kultúra 1. A politikai kultúra fogalma A politikai kultúra fogalma az amerikai politikatudományban született és formálódott a második világháború utáni évektől. Ennek

elméletét kidolgozó politológusok – Gabriel Almond és Sidney Verba – azokra a kérdésekre keresték a választ, hogy a háború előtt jó néhány országban miért bukott meg a polgári demokrácia, illetve a háború utáni volt fasiszta országokban, hogyan lehetett a polgári demokráciát stabilizálni. A magyarázatot nemcsak a politikai intézmények működésében – vagy épp ellehetetlenítésében – keresték, hanem a szubjektív dimenziókban, az emberi tényező kulturális, tudati vonatkozásaiban. A politikai kultúra tehát a politika világának „szubjektív birodalma”, az emberi tudat része, az egyénekben keletkező reakciókészség és attitűd. 1.1A politikai kultúra helye a politikai rendszerben A politikai kultúra a politikai rendszer nem intézményi rendszerelemei közé tartozik, együtt a politikai magatartással, politikai gondolkodással, ideológiákkal és a politikai szocializációval. A politikai kultúra „hordozói az

egyének és a különböző társadalmi-politikai csoportok, úgymint a politikai pártok, elitcsoportok, a politikához kapcsolódó civil közösségek, de a választópolgárok egész közössége, vagy különféle csoportjai is. Lehetnek foglalkozási csoportok, településformák, régiók, stb 173 1.2 A politikai kultúra alapjai A politikai kultúra mérésének alapozó része az általános kulturális szint feltárása. Ennek során az, hogy mennyiben van tisztában országa történelmével, milyen ismeretei vannak a politikáról, a politikai berendezkedésről, működéséről, a politikai pártokról, ismeri-e az érdekérvényesítés folyamatát és azt, hogy ő magának milyen lehetőségei vannak abban. A tudati szint mellett fontos az emocionális (érzelmi) viszonyulás a politika iránt, milyenek az érzései és milyenek az értékítéletei a politikáról, a pártokról, a politikusokról, stb A politikai kultúra – illetve az ezt érintő

vizsgálatok - része a közérzület és az egyének, csoportok, elitek viselkedésének kutatása is. 1.3 A politikai kultúra formálásának szintjei A kollektív és az egyéni szintet különböztethetjük meg. A kollektív szintet elsősorban az un. történelmi sorsfordulók alakítják, például háborúk, forradalmak, elnyomások, válságok, stb. (A magyar kollektív szintet sajnos nagyon sok negatív történelmi sorsforduló formálta, benne a huszadik század két vesztes háborúja, Trianon, szovjet megszállás, vagy éppen a rendszerváltás „anomáliái”.) Az egyéni szint alakítói a család, az iskola, a baráti közösségek, a munkahely, a média, különféle civil szervezetek, a pártok és a politikai rendszer, az ország külpolitika kapcsolatai, helyzete, valamint a gazdasági viszonyok és az életszínvonal. 2. Politikai kultúra tipológiák Almond és Verba három politikai típust határoztak meg, abból a szempontból, hogy milyen az

állampolgár részvétele a politikai közéletben. - Az alattvalói jellegű politikai kultúra esetében a polgár 174 csak tárgya, de nem alanya a politikai folyamatnak. A politika ugyan róla szól, de nélküle zajlik. Az egyént vagy nem érdekli a politika, vagy maximum a politikai rendszer kimenetelére koncentrálnak – a döntésekre, végrehajtásokra -, elsősorban azért, hogy a negatív következményeket elkerülhessék. - A parokiális (lokális) politikai kultúra viszonylatában a polgárt a politika egyáltalán nem érinti meg, nem alanya, de nem is tárgya a politikai folyamatnak. Érdeklődése maximum a településére terjed ki - A résztvevő típusú politikai kultúra esetén az egyén a politikai folyamatoknak tárgya és alanya és egyúttal részt is vesz benne. Ezek a típusok azonban szinte soha nem jelentkeznek tisztán, hanem keverednek. Adott ország politikai kultúráját az jellemzi, hogy a kevertség mellett melyik típus a domináns.

Almondék szerint az angolszász politikai kultúra (USA, Nagy-Britannia) inkább résztvevői, az olasz főként alattvalói, a mexikóiban a parokiális típus a meghatározó. (A rendszerváltás utáni posztkommunista közép-kelet-európai országokra az alattvalói és a parokiális típus keveredése a jellemző.) A fejlett polgári demokráciák esetében is vegyes a politikai kultúra, ahol az állampolgári aktivitás parokiális elemekkel egészül ki. (Talán Svájcot említhetnénk a legtisztább résztvevő típus kialakulásával, lévén a népszavazási forma alkalmazása ott igen gyakori, s az országos, kantoniális, vagy települési népszavazásokon a részvétel magas, mint ahogy a svájciak igénye is, azért, hogy minden szinten beleszólhassanak a politikai folyamatokba.) 175 3. Egyéb politikai kultúra tipológiák 3.1 A társadalmi integráció módja szerinti típusok H. Eckstein a következő történeti-nemzeti politikai kultúratípusokat

állapított meg: - a konszenzuson alapuló politikai kultúra, amikor a társadalmak politikai élete autonóm résztvevők közötti széleskörű megegyezésen nyugszik (például Nagy-Britannia); - a mechanikusan integrált politikai kultúrában a polgárok a kívülről hozott politikai kultúrájukat elhagyva integrálódnak (például az USA-ban); - a közösségi rendszerrel jellemezhető politikai kultúra az, amikor az egyes nemzeti, vallási tagoltságokon keresztül sajátos közösségi szolidaritás érvényesül az egész társadalomban (például a skandináv államokban, vagy a „balkáni népeknél”). A magyar politikai kultúra – ebben a relációban – az utóbbi évekig részben befogadó, részben elzárkózó volt. Jelen időszakunkban a befogadó képesség háttérbe szorult, s egyre inkább az elzárkózás dominál. 3.2 A konfliktuskezelés módja szerinti típusok G. Lehmbruck a társadalmi konfliktusok jellegzetes kezelési módja szerint

különbözteti meg a típusokat. Ezek a következők: - a versenymodell-típusú politikai kultúra. Itt a politikai konfliktusok többségi döntéssel oldódnak meg (például Nagy-Britanniában); - az arányosítási modell-típusú politikai kultúra országaiban a konfliktusokat konszenzussal, arányos elosztással egyetértésen alapuló döntésekkel oldják meg (Például Svájcban, vagy a Benelux államokban); - a hierarchikus bürokratikus-típusú politikai kultúra államaiban a politikai konfliktusok megoldása („kezelése”) bürokratikus, adminisztratív, részben 176 erőszakos eszközökkel történik (ilyen országok a posztkommunista közép-keleteurópai államok, köztük Magyarország is). 3.3 A keleti, illetve ázsiai típusok (L Pye elemzésében) A keleti politikai kultúra hatalomfelfogása szerint a hatalom azé, aki olyan helyzetben van, hogy nem kell döntenie. A döntés a „despota” (a vezér) kíséretének, „szolgáinak” a feladata. A

legfőbb vezető teljesítménye már nem fontos, a hatalom ugyanis misztifikálódott, hordozója minden problémát megoldhat, ha akar. A hatalom”mindenható”, de egyben kiszámíthatatlan is Ebben a politikai kultúrában nem az egyén fontos, hanem a család, a rokonok, a kliensek, patrónusok csoportjai. Ez a társadalom statikus, a hivatalnokok, a politikusok álszentek, képmutatóak, a közügyekben kerülik a vitákat, a nyílt és őszinte állásfoglalásokat. Helyette a személyi kapcsolatok és az intrikák kerülnek előtérbe. A politikai kultúra alapja a paternalizmus, melyben a polgárok úgy vélik – és természetesnek veszik -, hogy az „Úr” a népét szolgálja, a közösség megtestesítője. 3.4 A homogén és a heterogén típusok (Almond) Homogén a politikai kultúra akkor, ha a polgárok teljesen elfogadják és támogatják a politikai rendszert (például Nagy-Britanniában, az USA-ban, a skandináv országokban, stb.) Konfliktusok, viták csak

a politikai álláspontok között lehetségesek, az eltérő irányvonalak képezik a szubkultúrákat. Az eltérő szubkultúrák viszont nem veszélyeztetik a politikai rendszer stabilitását, nem kérdőjeleződik meg a hatalom legitimitása. A heterogén politikai kultúra esetén az állampolgárok eltérő véleménye magára a rendszerre vonatkozik (például az államformára). Amíg a homogén típusban a szubkultúrák egyenrangúak, addig itt a hatalmon lévő a domináns, emiatt a szubkulturális különbségek politikai instabilitást okozhatnak és vitatott lehet a hatalom legitimitása is. 177 A magyar politikai kultúra a heterogén kategóriába tartozik. A rendszerváltást követően létrehozott polgári demokráciát és a piacgazdaságot az emberek többsége elfogadta, de ennek politikai-gazdasági gyakorlatával már elégedetlenek voltak (a magas munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése és a szegénység növekvő aránya miatt). Az

emberek számára a demokrácia tartalmi, társadalmi és gazdasági mutatói sokkal fontosabbak, mint a jogi, politikai feltételek. Magyarországon az ezredforduló után a politikai elit megosztottsága soha nem látott méreteket öltött és ez a megosztottság rátelepedett a társadalomra is. A magyar politikai kultúra „vegyes”, vagyis a résztvevői és a passzív keverékét mutató. Jellemző rá a politikai részvétel alacsony szintje és az állampolgári aktivitás relatív gyengesége. 3.5 A magyar politikai kultúra jellegzetességei A magyar politikai kultúra az „európai” és „keleti” kultúrákhoz képest sajátos pozícióban van és inkább a két kultúra között helyezkedik el, mintegy „köztes” jellegű. Ezt a sajátosságot egyrészt a tragikus történelmi sorsfordulók okozták, másrészt a két világháború közötti neokonzervatív rendszer, majd a második világháború után a Kádár-rendszer tovább erősítette ezt a

tendenciát. (A mai politikai rendszer „anomáliái” segítik ennek az állapotnak a fennmaradását.) A magyar politikai kultúra néhány – ellentmondásos, „kettős értékrendű” – jellegzetessége: - Politikához, államhoz való kettős viszonyulás. A politika és a politikusok elutasítása, alacsony bizalom az állammal szemben. Ugyanakkor várakozások, elvárások az államtól és a politikától. - Passzív rezisztencia a politikai életben. De időnkét robbanások, forradalmak törik meg ezt az állapotot. - A politikától való távolságtartás mellett a szélsőbal és a szélsőjobb elutasítása. 178 - Paternalista igény a vezetőre, ugyanakkor a „führer”-elv elutasítása. A politikai „infantilizmus” mellett követeléseket is megfogalmaznak a vezető számára. - Fennmaradt az alkotmányos gondolkodás tradíciója, de mindez alacsony közjogi tudatossággal párosul. - Fejlett jogérzék és ragaszkodás a szerzett jogokhoz,

ugyanakkor szabályok, kötöttségek kijátszásának tendenciái („kiskapuk” keresése). - A függetlenség tudatának hangoztatása, de behódolási tendenciákkal. - „Elárultak bennünket” szemlélet, másrészt csatlakozási igény kinyilvánítása. - „Kuruc-labanc ( nemzeti-hazafi, avagy „árulók”) felfogás létrejötte, amely a társadalom kettészakadását eredményezte. - Korrupcióhoz való kettős viszonyulás. Kis korrupció elfogadása, a nagy korrupció elutasítása. 179 XIV. fejezet A politikai magatartás és részvétel 1. A politikai magatartás és részvétel rendszerelméleti, definíciós és felosztási kérdései 1.1 A politikai magatartás helye a politikai rendszerben A politikai magatartás, csakúgy, mint a politikai kultúra a politikai rendszer nem intézményes összetevői közé tartozik. A politikai magatartások hordozzák és jelenítik meg a politikai rendszer intézményes - például a politikai

szervezetek, politikai normák – és a nem intézményes – politikai kultúra, politikai ideológiák, politikai szocializáció – elemét. Szoros a kapcsolata a politikai kultúrához, de mivel egy attitűd több állásfoglalást, viselkedésmódot eredményezhet, és egy aktuális viselkedés többféle attitűdből eredhet, ezért önálló rendszerelemként különböztethetjük meg. A politikai szervezetek is politikai magatartásokon keresztül manifesztálódnak, de a politikai magatartások csak részben kötődnek szervezetekhez. 1.2 A politikai magatartás fogalma és felosztásai A politikai magatartásokat többféle szempont szerint csoportosíthatjuk: - a kifejeződés megvalósulásának formája alapján lehet szóbeli, történhet írásban, vagy különféle cselekvési módok szerint. - szervezethez kötődik-e, vagy sem, intézmények formalizált eljárási keretei között történik-e, vagy sem, legális-e, vagy sem. - Megkülönböztethetünk

ösztönös vagy tudatos politikai magatartást is. Ösztönös az a magatartás, amely pillanatnyi érzelmeken, benyomásokon, indulatokon alapul. Általában nem intézményi kereteken belül 180 történik, ám a politikai folyamatokra instabilizáló hatással lehet. A tudatos politikai magatartás viszonylag rögzült és általában intézményi keretekben nyilvánul meg. Mivel a politikai folyamatokban jól tervezhető, ezért a politikai rendszerre stabilizáló hatással lehet. 2. A politikai magatartás a politikatudományban 2.1 A politikai magatartáskutatás A behaviorista – a magatartást, a viselkedést kutató – politikatudomány a politikai szféra működését az „inger – válasz” séma alapján értelmezi. Az „inger” lehet egy politikai döntés és az általa kiváltott manifeszt cselekvés a „válasz”. A behaviorizmus kifejezést használják minden olyan esetben, amikor a politikai elemzések középpontjába a politikai magatartások

vizsgálata kerül. Területei: a politikai részvétel és a demokrácia értelmezések összefüggéseinek vizsgálatai, a politikusok – pszichológiai módszerű – személyiségfüggő tipizálásai, a választói magatartást befolyásoló gazdasági, szociológiai, pszichológiai természetű elemzései, vagy a politikai részvétel formáinak vizsgálata. 2.2 A politikai magatartás, mint részvétel elméleti megközelítései A részvétel lényege, hogy az illető részt vesz a politikai folyamatokban, közreműködik a célok megfogalmazásában, azok megismertetésében, elfogadtatásában és végrehajtásában. A résztvevő lehet egyszerű választópolgár, pártaktivista, hivatásos politikus, állami-politikai vezető, helyi-parlamenti képviselő, pártalkalmazott, médiaszakember, tanácsadó, stb. 181 2.21 A strukturalista-funkcionalista elméleti megközelítés (T.Parsons, G Almond és S Verba) E szerint a politikai részvétel lehetőség a

polgárok és érdekcsoportok számára a politikai rendszer működtetésére. A választópolgárok részt vesznek a közéletben, a rendszer cserébe kielégíti szükségleteiket. A részvétel természete instrumentális, azaz a résztvevők érdekeinek megvalósítása a célja, továbbá technikai jellegű. Amennyiben a jogszabályi előírások kötelező minimumot határoznak meg, akkor annak teljesülnie kell, a meghatározott mértéknek az elérése a politikai rendszer működése szempontjából elengedhetetlen. Ebben a modellben a részvétel mértékét érték-neutrálisan kezelik a demokratikus politikai rendszer stabilitásának vonatkozásában. Ez a felfogás közelít a közgazdasági meghatározáshoz is, miszerint a részvétel mértékét az határozza meg, hogy abból milyen hasznot lehet remélni, avagy éppen milyen költséggel járhat. 2.22A pluralista elmélet (A Benthley és D Truman) E megközelítés alapján a polgárok az érdekcsoportjaikon

keresztül befolyásolják a politikai döntéseket, ezért részvételük rendszerfenntartó jelentőségű. A részvételnek a demokrácia stabilitása szempontjából ezért fontos értéke van, mert abban a választópolgárok morális, társadalmi, közéleti-politikai tudatosságát látják és láttatják. Szorgalmazzák a minél nagyobb részvételt és az un. „részvételi demokrácia” típust tartják a legideálisabbnak 2.23 A közvetlen demokráciaelmélet (C Pateman és B Barber) Ennek képviselői - Rousseau nyomán - a tömeges, nagy méretű részvétel fontosságát hangoztatják, ami együtt jár a közvetlen politikai döntéshozatallal. Azzal érvelnek, hogy a közjóhoz közvetlen közösségi 182 hozzájárulás szükséges. (Ez Svájcban természetes gyakorlat) A nagy területű és lakosságú államokban ezt a funkciót letelepítenék a helyi szintekre, másrészt hangoztatják a „folyamatos népszavazási döntéshozatal”

szükségességét. 2.24 A konfliktusos elmélet (Laswell és J Schumpeter) A demokráciákban a polgároknak csak formális lehetőségük van a hatalom befolyásolására. Nem a politikai részvétel nagysága a fontos, hanem a részvételi igényeknek és a konkrét lehetőségeknek az összhangját kell vizsgálni. Az „alacsony részvételi hajlandóságot” úgy is lehet értelmezni, hogy az állampolgárok elégedettek a politikával. E szerint az állampolgárok a tényleges döntések meghozatalát a megválasztott kormánypolitikusoknak adják át, kiknek a tevékenységét a szintén választott politikai képviselet ellenőrzi. Ezért a polgároknak a politikai folyamatokban csak alkalmi jelleggel kell részt venniük, elsősorban csak a választásokra vonatkozóan – hangsúlyozzák a jelzett szerzők. 3. Az állampolgári politikai részvételt befolyásoló tényezők 3.1 Az állampolgárok egyéni demográfiai és szociológiai tényezői Ezek a következők

lehetnek: - a nem, az életkor, a családi állapot, az iskolai végzettség a lakóhely, - a foglalkozás, a családi, a baráti és a munkahelyi környezet, - a vallási-, a nemzeti-nemzetiségi-, az etnikai és a faji hovatartozás, - a szociális, anyagi helyzet, a társadalmi presztízs. Aktívabb résztvevő lehet például egy középkorú, nagyvárosi, iskolázottabb, a középosztályhoz tartozó férfi, mint egy foglalkozásnélküli, szegény, elmaradott településen élő. 183 A szociális helyzet, a társadalmi presztízs, a települési formák, avagy egy településen belül a városrészek közti különbözőség és a részvételi hajlandóság között határozott összefüggést találhatunk. A társadalmi mikrokörnyezet is fontos befolyásoló tényező. Parlamenti választások esetén inkább a makro társadalmi-szociológiai tényezők a dominánsabbak, az önkormányzati voksolásoknál pedig egyrészt a mikroszintek a befolyásolók. A

településformáknál pedig minél kisebb az adott település, annál nagyobb az aktivitás. A fent említett demográfiai és szociológiai tényezők az egyén szempontjából az objektív szempontok közé tartoznak. A szubjektív jellegű részvételt befolyásoló tényezők: az egyén politikai kultúrája, a politikai aktivitásának a mértéke, egy politikai párttal és annak politikusaival való – tartós – azonosulás. 3.2 A politikai aktivitás „támogató” szintjei - Alkalmi részvétel a választásokon, amelyben a választópolgár, bár nem rendszeresen, de alkalomként részt vesz egy-egy szavazáson, főleg, ha úgy érzi érdekében áll a részvétel (vagy, ha anyagilag preferálják a részvételét). - Rendszeres részvétel a választásokon, tartós, szilárd pártválasztással. Az illető nemcsak részt vesz minden választáson, hanem négyévente is ugyanarra a pártra szavaz. (2002 előtt a biztos pártválasztók aránya viszonylag csekély

volt, annál nagyobb volt viszont a „szavazati váltógazdaság”, vagyis az előző ciklushoz képest változott a pártpreferencia. 2002-től már rögzült) - Párttagság vállalása passzív formában, melyben belép ugyan a pártba, de nem vállal aktív szerepet, nem megy el pártrendezvényekre, nem vesz részt a kampányban, stb. - Aktív párttagság. A polgár rendszeresen részt vesz a pártja országos, vagy helyi rendezvényein, segíti a párt marketingjét önkéntes alapon. 184 - A pártpolitikus. Ő már nem egyszerű párttag, hanem a párt szervezetének vezetője, vagy a vezetőség tagja. Szakpolitikus is lehet, véleményét nemcsak a párttagok felé nyilvánítja ki, hanem jelen van a médiában is. - A hivatásos politikust kiemelik, avagy szakismeretei miatt kiemelődik. Helyi, vagy parlamenti képviselő lehet, akár frakcióvezető, akár állami vezető – helyi, vagy országos szinten fontos pozíciót tölthet be. 3.3 A politikai

támogatás „protest” szintjei A politikai részvételnek természetes léteznek olyan formái, amelyek nem támogató jellegűek, hanem ellenkezőleg, a politikai protestálás megnyilvánulásait hordozzák magukban. Részvevői kikerülhetnek az ellenzéki pártok tagjaiból, de akár a civil társadalom is kinyilváníthatja ellenzését. Megnyilvánulási formái lehetnek törvényesek, de kimeríthetik a „polgári engedetlenség” törvényellenes és hatóság által nem engedélyezett cselekedetét is. A tiltakozási formák példái (a politikai „elfogadottság sorrendjében): - népszavazási aláírásgyűjtés, - tiltakozó petíciók aláírása és szétosztása, - politikai performanszok, - flashmob – politikai „villámcsődület”, - bejelentett tüntetés, - bejelentett tiltakozó akciók intézmények, pártházak, politikusok házai előtt, - politikusok, állami vezetők, intézmények (pl. kormány) beperlése, - röpcédulák,

plakátok, - nem bejelentett tüntetések, tiltakozások, - törvények be nem tartása, - forgalom elzárása, - intézmény, gyár, stb. elfoglalása 185 A politikai részvétel támogatói, vagy protest csoportosítása mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat, akik egyik oldalt sem választják. Ezek az állampolgárok a „passzívak”. A választási részvételek indexei és a felmérések a választópolgárok 30- 35 százalékát a „passzív kategóriába” helyezik. Őket további csoportokba oszthatjuk. A „politikailag névtelenek” a társadalom legszegényebbjei, túlnyomó többségük ráadásul írástudatlan. A következő csoportot a „funkcionális analfabéták” alkotják, akik bár jártak iskolába, azonban mára már olvasni nem, vagy alig tudnak, értelmezni a szöveget végképp nem képesek (bár őket „kis juttatásokkal” el lehet csábítani a szavazófülkékbe). E két csoporthoz tartozóknak az ismeretszintje a

politikáról, politikusokról és általában a társadalomról, a műveltségről a nullához közelít. A harmadik csoport a politikát teljesen elutasító polgárok, akiknek a passzivitásukat a politikusokban való csalódás idézte elő, vagy éppen olyan „hedonisták”, akik műveltek, de lenézik a politikát és a politikusokat. Végezetül a negyedik csoportot a „bizonytalanok” képezik, akik nem tudják eldönteni, kire, mire szavaznának és ezért maradnak passzívak. 3.4 A politikai részvétel személyiségben rejlő okai A részvételt befolyásoló legfontosabb, személyiségben rejlő okok a következők: - A személyiség extrovertált, vagy introvertált alkata. Előző esetben aktívabb részvételre számíthatunk, míg a befelé forduló, introvertált személy sokkal nehezebben vehető rá aktivitásra. - A személyiség ereje. Ha erős, önbizalommal teli alkatról van szó, akkor pozitív a hozzáállása a politika részvételhez, ha gyenge

önbizalomhiánnyal szenved, már nehezebb a részvétel. - A kognitív kíváncsiság hajlama esetén szintén pozitív lehet a hozzáállás. 186 és - A személyes elkötelezettség mértéke, ha magas, szintén pozitív a viszonyulás. - A sikerélmény motívumának az ereje. A sikerorientáltság a részvételi hajlandóságot erősíti (kivéve, ha a biztos befutónak vélt jelölt elbukik). - Belső lelki feszültség, vagy hajlam az agresszivitásra. Kis mértékben pozitív lehet, nagyobb méretekben már taszító. - Az „anómia”, vagyis az elszigeteltség, a beilleszkedési zavarok, a foglalkozásának „nem megfelelés érzése” és a pozíciójával való elégedetlenség többségében inkább a politikai részvétel ellen hat. 3.5 A politikai részvétel egyénen kívül álló tényezői 3.51 A domináns demokrácia felfogás A politikai részvételt befolyásoló egyik tényező az, hogy az adott országban melyik demokrácia-felfogás a

meghatározó. A proceduális változatban (például az USA-ban) a választási részvétel célja az elnök felhatalmazása, ezért a választópolgár a részvételtől nem vár el egzisztenciális hasznot. A részvételi indexek ezért nem magasak, mindössze 50-55 százalék között mozognak. A szubsztantív (tartalmi) demokrácia felfogást képviselő országok választópolgárai számára az egzisztencia-haszon elvárásai nagyobb részvételt eredményeznek (például az Európai Unió országaiban). A posztkommunista országokban – így nálunk is – különösen erős a tartalmi jellegű demokrácia értelmezés. (Abban ugyanis olyan indexek találhatók, mint a GDP, GNP, az életszínvonal, a munkanélküliség, a szegénység, az infláció, a korrupció, a közbiztonság, stb.) Ugyanakkor ennek ellenére a részvétel nagysága mégsem éri el a fejlettebb államokét, aminek a fő oka az állampolgároknak az az érzülete, hogy ki vannak szolgáltatva a hatalomnak

187 ( amely érzést Magyarországon az utóbbi időkben hangoztatott „illiberális demokrácia”-kép is tovább erősíti). 3.52 A jogi szabályozás és a választási rendszer A demokratikus politikai rendszerekben a választásokon való részvétel általában önkéntes. (Kivétel például Málta és Görögország, ahol kötelező, a távolmaradást pedig pénzbüntetéssel szankcionálják.) A másik terület a választópolgárok választói névjegyzékbe történő felvételének módja. Az USA-ban például a regisztráció önkéntes, ezért a részvételi hajlandóság is alacsonyabb. Európában a regisztrációt az állam végzi és könnyebben elérheti a választópolgárokat is. A választási rendszerek típusai is változatosak. Nagy-Britanniában például a parlamenti választások egyéni, egyfordulós keretek között történnek. Az EU országok többségében vegyes (egyéni és listás), egy-vagy kétfordulós, küszöbös (4-5 százalékos), vagy

alacsony küszöbű (1 százalék). A magasabb részvételi eredmények a Benelux államokban vannak (70 százalék felett), közülük is Luxemburgban a legmagasabb, 90 százalékos. (Köszönhető annak is, hogy itt egy időben zajlik a parlamenti, a helyi és az európai parlamenti választás.) 3.53 A központi és a helyi hatalom viszonya A részvételt az is befolyásolja, hogy az adott rendszerben melyik hatalmi tényezőnek van nagyobb alkotmányos súlya, illetve a választópolgárok számára melyik szint a fontosabb. A szövetségi rendszerekben (például az USA-ban, Európában Németországban, Svájcban) a központi és helyi szintek egyenrangúak, sőt az állampolgárok a helyi ügyekben nagyobb részvételi aktivitást mutatnak. A fél-elnöki rezsimben (Franciaország) a sorrend elnökválasztás, parlamenti választás, helyhatósági választás. 188 a következő: Az EU-ban általában az európai parlamenti képviselőválasztásokon a

legalacsonyabb a részvételi arány. Magyarországon az állampolgárok döntő része úgy véli, hogy a parlamenti választásoknak van a legnagyobb súlya, ezért ott a legmagasabb a részvétel. Választói részvétel indexek a különféle szinteken Magyarországon: - Parlamenti választások: 65.68 százalék (A legmagasabb részvétel a 2002-es választásokon volt, az első fordulóban 70,5 százalék, a másodikban 73,5 százalék. A legalacsonyabb 1998-ban, ahol az első forduló indexe 59 százalék volt.) - Az önkormányzati választások átlaga 46 százalék. (Településforma szerint változó indexszel, a kisebb településeken jóval nagyobb a részvételi hajlandóság, mint a városokban.) - A népszavazások átlag indexe 42,5 százalék. 50 százalékot két esetben értek el, 2008-ban (50,5%) és 1989-ben (58 százalékos részvétellel). A NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozási népszavazás részvétele nem érte el az 50 százalékot (49,2%, illetve

45,6%). - Az Európai Parlamenti választásokon való részvétel átlaga 38 százalék. Az alacsony részvételi arány arról tanúskodik, hogy a választópolgároknak igen kevés az ismerete az EU-ról, és annak különféle intézményeiről, ezért azt a legkevésbé fontosnak vélik. 3.54 Aktuálpolitika, tematizálások, a politikai elit szándékai A részvételi aktivitást befolyásolhatja olyan téma „tematizálása”, melynek felvetését „sorsdöntőnek” tartják és összekötik az ország érdekeivel. Ha a kampány eléggé intenzív és a polgárok fogékonyak a témára, akkor a részvétel is magasabb lehet. Ilyen példa 2016-ban a „brexit”, vagyis NagyBritannia kilépése az EU-ból a népszavazás következményeképp Magyarországon jelen pillanatban a migráns-kérdés került a középpontba, a 189 kötelezőnek vélt betelepítési kvótával népszavazás kormányzati kampányában. 190 kapcsolatban, az októberi

Irodalomjegyzék A. Gergely András- Bayer József-Kulcsár Kálmán (szerk): A politikatudomány arcai. Akadémiai Kiadó, Budapest 1999 Almond, Gabriel A. - Powell, Bingham G: Összehasonlító politológia Osiris Kiadó, Budapest, 1996. Almond, Gabriel A.–Verba, Sidney: Állampolgári kultúra Szofi 1-2sz 1753o Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest 1969 Arendt, Hannach: A totaliarizmus gyökerei (1951.) 3 kiadás, 1973 átdolgozott kiadás, New York, 2004. Aron, Raymond: Demokrácia és totalitarizmus. ford: Kende Péter, SZTE Filozófiai Tanszék, Bp., Szeged, 2005 Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris, Budapest 1998 Bayer József: A politikatudomány alapvonalai Napvilág, Budapest,1999. Baylis, John - Smith, Steve (eds.): The Globalization of World Politics New York, Oxford U.P 1999 Bihari Mihály- Pokol Béla: Politológia. ELTE Tankönyvkiadó, Budapest 1992 Bogdanor, Vernon: (szerk.) Politikatudományi enciklopédia Osiris, Budapest, 2001.

Booth, Ken: International Relations Theory Today. Cambridge, Polity Press 1995. Csizmadia Sándor: Mondializáció és globalizáció. Számalk, Budapest, 1998 Dahl, Robert A.: A prulalista demokrácia dilemmái Osiris, Budapest, 1996 Egedy Gergely: Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe. HVG-ORAC, Budapest, 2007. Fábián György (szerk.): Választási rendszerek Osiris, Budapest, 1997 Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai. IC(P) Holding, Miskolc 1994. 191 Gallai Sándor-Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány Aula Kiadó, Budapest 2005. Gyurgyák János: Mi a politika? Századvég kiadó, Budapest 1992. Haskó - Hülvely: Bevezetés a politikatudományba. Osiris, Bp, 2003 Klingemann, Hans-Dieter: A politikatudomány új kéziknyve. Osiris, Budapest 2003. Kulcsár Kálmán: Politikai és jogszociológia. 3 és 4 fejezetek Kossuth Kiadó, Budapest, 1987. LaFeber, Walter: America, Russia and the Cold War, 1945-1992. New York, McGraw-hill

1993. Lijphart, Arend: (ed.) Parliamentary versus presidential government Oxford, Oxford University Press, 1992. Lánczi András: A XX. század politikai filozófiája Helikon, Bp, 2007 Machiavelli, Niccolo: A fejedelem. Kossuth Kiadó, Budapest 1991 Paczolay Péter - Szabó Máté: A politikatudomány kialakulása. Korona Kiadó, Budapest, 1996. Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth, Budapest, 1995 Sartori, Giovanni: Demokrácia. Osiris, Budapest, 1999 Szabó Gábor: Modern politikai eszmék, ideológiák. Publikon Kiadó 2011 Wallerstein, Immanuel: The Modern World-System. San Diego, Academy Press, 1974, 1980, 1989. 192