Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Orosz Mónika - Redisztribúció különbsége az angolszász és európai vonatkozásban

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Redisztribúció különbsége - az angolszász és európai vonatkozásban Nyíregyháza, 2003. november 29 Készítette: Orosz Mónika 2003/2004 tanév I. félév II. évfolyam gazdálkodási szak levelező tagozat D. csoport Tartalomjegyzék Bevezetés Az állam feladata A jövedelmek újraelosztása Jövedelemmegoszlás a jövedelmek nagysága szerint A jövedelmek funkcionális megoszlása A jövedelmek megoszlása társadalmi csoportok között Angolszász- monetarista (Hayek nyomán) szemszögből – kritika A jóléti állam kritikája A tartalmi igazságosság és következményei A "szabad társadalmi rend" Hayek szerint Jóléti állam-európai redisztribúció - kritika Jóléti állam lehet a gond? Az adófizetés mint (részleges) vásárlás A családi támogatások mint adókedvezmények A globalizáció és a kapitalizmus két alapmodellje EU – angolszász Az USA

és Európa szociális modellje Az alapvető különbségek foglalata Rugalmasság Lezárás Irodalomjegyzék 2 Bevezetés Az állam feladata Az állam elsődleges feladata a belső rend és igazságosság fenntartása, a gazdaság és társadalom uralkodó, mindenki számára kötelező szabályainak kialakításával és betartatásával. Ez magában foglalja a törvényalkotást, a törvények betartásának ellenőrzését és be nem tartásának szankcionálását. Az állam feladataihoz tartozik még az ország képviselete nemzetközi viszonylatban, a külpolitikai diplomácia és az önálló hadsereg fenntartása. Az állam tevékenységének nem célja a g azdasági életbe való aktív beavatkozás, hanem a gazdasági élet, a hétköznapok nyugodt, megbízható intézményi hátterének biztosítása. A modern gazdaságban az állam szerepvállalása a t ényezők egy részének központi hatalmon alapuló elosztása, amely nélkülözhetetlen az erőforrások hatékony

elosztásához. A jövedelmek újraelosztása Az állam fontos funkciója, hogy a piaci mechanizmusok által keletkezett jövedelemkülönbségeket a jövedelmek egy részének újraelosztásával enyhítse. A jövedelmeknek az újratermelési körfolyamat eredményeképpen kialakult eloszlását elsődleges jövedelemmegoszlásnak nevezzük. Az adók és támogatások rendszerét együttesen másodlagos jövedelemelosztásnak, újraelosztásnak - idegen kifejezéssel redisztribúciónak hívjuk. A jövedelmek megoszlását többféle módon lehet értékelni. A három alapvető módszer a jövedelmek nagysága alapján, a jövedelmek forrása szerint, valamint a társadalmi csoportok közötti megoszlás tekintetében. Jövedelemmegoszlás a jövedelmek nagysága szerint Ebben az esetben azt vizsgáljuk, hogy a lakosság, valamekkora hányada, az összes jövedelem mekkora hányadával rendelkezik. Mindezt az ún Lorenz-görbe négyzet alakú diagramja 3 szemlélteti.

Az ábrán a háztartások a legszegényebbtől haladnak a leggazdagabbak felé a százalékos felosztásban. A diagramm átlója azt a lehetőséget jelzi, amikor mindenki egyenlően részesedik a jövedelmekből. A tényleges állapotot egy átló alatti görbe képviseli Minél közelebb van a görbe az átlóhoz, annál egyenletesebb a j övedelmek eloszlása, és fordítva. Az ábrán látható még a vagyon eloszlása is, amelyben láthatóan nagyobbak a különbségek, mint a jövedelemnél. Az állam a d ifferenciált adórendszer, és támogatások segítségével az egyenletes eloszlás felé mozdítja a görbét. A jövedelmek funkcionális megoszlása A funkcionális jövedelemmegoszlás azt vizsgálja, hogy az emberek jövedelme milyen arányban származik munkatevékenységből, földtulajdonból, vállalkozói tevékenységből, nyugdíjból stb. Az ilyen, foglalkozás szerinti jövedelemkülönbségek nagyban összefüggnek az iskoláztatottsággal, a

feladatkörök bonyolultságával, valamint a munkaadó-tevékenység jövedelmezőségével. A jövedelmek megoszlása társadalmi csoportok között A különböző társadalmi csoportok jövedelemrészesedését vizsgálja. Nemek alapján a legtöbb országban a férfiak jövedelme nagyobb. A különböző háztartások (gyerekszám stb) között az egy főre jutó jövedelmet vizsgálja. Valamint végez regionális jövedelemmegoszlást is A jövedelmek tisztán piaci elosztása sem igazságos, sem méltányos, így az állam feladata, hogy redisztribúció útján csökkentse az indokolatlan mértékű jövedelemkülönbségeket. Azonban bizonyos országokban, illetve bizonyos közgazdasági szemlélet szerint nem jó, ha az állam ilyen mértékben beavatkozik az állampolgárok életébe. E két szemléletet kívánom bemutatni. Angolszász- monetarista (Hayek nyomán) szemszögből – kritika: A jóléti állam kritikája Az osztó vagy disztributív igazságosság, mely a

javak, kötelességek, adóterhek, képzési és foglalkoztatási esélyek, azaz a boldogság és a jó élet feltételeinek elosztására vonatkozik. 4 Nem véletlen, hogy Hayek kritikája erre a fogalomra koncentrál. Hiszen a t ársadalmi igazságosság nevében végzett állami redisztribúció jogosságát akarja cáfolni. Az általa felszámolni kívánt jóléti állam társadalompolitikája ugyanis azt jelentette, hogy a társadalom a piac működésének esetleges negatív társadalmi következményeit, működésének kockázatait az állam segítségével kezeli. Ilyen kockázatok például a munkanélküliség, a betegség, az öregkor Ennek a szabályozásnak az alapja egyrészt az, hogy a munkaerőt nem lehet egyszerűen a tömegméretekben előállítható áruvilág egy fajtájaként kezelni, hiszen itt emberekről (is) van szó. A munkaerőt nem a piacon történő eladás céljából termelik, az valójában a fiktív áru egyik fajtája. Másrészt pedig a

szabályozók abból indultak ki, hogy az államnak a gazdaság működésébe való beavatkozása a társadalmi egyenlőség és igazságosság szempontjai alapján igazolható. Hayek persze mindkét feltevést vitatja. Álláspontjának kifejtésében az egyenlőség és szabadság általa helyesnek tartott viszonyából indul ki: "A jog és az igazgatás általános szabályainak egyenlősége azonban az egyenlőség azon egyedüli formája, amely kedvez a szabadságnak és az az egyedüli egyenlőség, amelyet anélkül biztosíthatunk, hogy szétrombolná a szabadságot." Hayek azonban ennél továbbmegy. Szerinte a szabadság egyenesen szembeáll az egyenlőség minden egyéb formájával: "A szabadságnak nemcsak hogy nincs semmi köze az egyenlőség más fajtáihoz, de éppenséggel szükségszerű, hogy egyenlőtlenséget hozzon létre sok tekintetben." Ez az individuális szabadság szükségszerű eredménye és igazolásának része: ha az individuális

szabadság nem bizonyította, hogy bizonyos típusú életmódok sikeresebbek, mint mások, akkor a mellette szóló érvek jelentős része hitelét veszti. A törvény előtti egyenlőség követelményének lényege Hayek szerint az, hogy "az emberekkel azonos módon kell bánni annak a ténynek ellenére, hogy különböznek egymástól." Vagyis a tényleges egyenlőtlenség feltételei mellett az egyenlő bánásmód elvét kell követnünk ez Hayek álláspontja. Ez az igazságosság formális szempontja Hayek megáll annak a kettősségnek a leszögezésénél, miszerint a törvény előtti egyenlőség és a társadalmi egyenlőtlenség egymást feltételező tényezők. Szerinte a törvény előtti egyenlőséget a szabadság követeli meg. Ez pedig anyagi egyenlőtlenséghez vezet és "az egyiket, vagy a másikat elérhetjük, de mindkettőt nem érhetjük el egyidejűleg. Bár az államnak ott, ahol más okokból erőszakot kell alkalmaznia, az embereket

azonos bánásmódban kell részesítenie; az a vágy, hogy az embereket egyenlőbbé tegyük társadalmi feltételeik tekintetében egy szabad társadalomban nem fogadható el további és megkülönböztető erőszak igazolásaként." 5 Hayek szerint az osztó igazságosság nem más, mint a javak egy előre elképzelt megosztási sémájának a társadalomra való ráerőltetése. Vagy másként kifejezve, az erőszak alkalmazásának egyik formája. Ez az állítás azonban csak akkor fogadható el, ha elfogadjuk azt a nézetét, miszerint a piaci folyamatokba történő minden állami beavatkozás a szabadság korlátozása. Ennek megfelelően tehát ez a javak "igazságosabb" elosztása érdekében gyakorolt erőszak. Hangsúlyozza, hogy nem az újraelosztást veti el, hanem azt, hogy kikényszerítik. Szerinte "Az a tény, hogy bizonyos előnyök emberi intézkedéseken alapulnak, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy mindenki számára biztosítani

kell ezeket az előnyöket, vagy azt, hogy ha valaki számára rendelkezésre állnak, akkor valaki más meg van fosztva azoktól. Az e vonatkozásban tekintetbe veendő legfontosabb tényezők: a család, az öröklés és a nevelés (oktatás). És a kritika főleg azon egyenlőtlenségek ellen irányul, amelyeket ezek eredményeznek. Hayek azt mondja, hogy a közösség számára kedvező, ha a család kulturális, vagy vagyoni előnyt nyújt tagjai számára, mert ellenkező esetben több kár keletkezne a társadalom számára, mint a fenti működésből származó előnyök. Számára elfogadhatatlan minden olyan törekvés, amely állami beavatkozás révén akarja befolyásolni a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket, mert szerinte megengedhetetlen módon korlátozza az emberi szabadságot. Annak - következetesen alkalmazva - át kell fognia a társadalom egészét és így nem marad hely az egyén szabadsága számára: "Az osztó (disztributív) igazságosság, ha

egyszer bevezették, nem valósítható meg addig, míg az egész társadalmat meg nem szervezték annak megfelelően. Ez olyan társadalmat eredményezne, amely lényegi vonatkozásaiban a szabad társadalom ellentéte lenne - egy társadalom, amelyben a h atóság döntené el, hogy az egyénnek mit kellene tennie és hogyan kellene azt tennie." Hayek tehát azon az állásponton van, hogy az egyenlőség egy szabad társadalomban szükségszerűen korlátozódik a törvény előtti egyenlőségre, mert a társadalmi egyenlőtlenségek állami beavatkozással történő befolyásolása túlmenne saját eredeti célkitűzésén és megsemmisítené az egyéni szabadságot és egy tervgazdaságot, vagy parancsgazdaságot alakítana ki. Ennek elfogadása alapján azt gondolhatnánk, hogy a monetaristák (neoliberálisok, libertáriánusok) a szabadságot részesítik előnyben a (társadalmi) egyenlőséggel szemben, míg a jóléti állam hívei a (társadalmi)

egyenlőséget preferálják a szabadsággal szemben. Ennek alapján azt hihetnénk, hogy a megoldás az lenne, ha e két szempont közti kompromisszumra törekednénk. De ez csak akkor van így, ha elfogadjuk Hayek álláspontját Ezért vegyük szemügyre alaposabban ezt a kérdést. 6 Állításával szemben több ellenvetés hozható fel. Az első az, hogy lehetségesek igazságtalan törvények. Másként kifejezve: lehetséges, hogy egyes törvények forma szerint azonos módon kezelik az azonos helyzetben lévő embereket, tartalmuk szerint mégis igazságtalanok. Ilyen eset az, amikor az adótörvények túlzott mértékű terheket rónak a lakosságra. Vagy az az eset, amikor a törvények az emberek valamely alapvető jogát csorbítják. Ilyen volt az, mikor a létező szocializmusban megvonták az emberek alapvető jogait, korlátozták a tulajdon, a szólás, a gyülekezés stb. szabadságát Ezért tartalmi kritériumra is szükség van az igazságosság

megállapításához. A szabad piac egyaránt (legálisan) növeli a s zabadságot (a tulajdonosét), és csökkenti azt. (a nem-tulajdonosokét). Mind a szabad piac, mind az állam egyaránt teremt és elvon szabadságot. Tehát nem fogadható el az a Hayek által (is) képviselt monetarista álláspont, amely szerint az egyik oldalon van a szabad piac, ami egyenlő a szabadsággal, másrészt ott van az állami beavatkozás, ami egyenlő a szabadság korlátozásával. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a piaci folyamatok önmagukban jók lennének, mert a szabadságot fejezik ki, a piaci folyamatokba való állami beavatkozás pedig ezért mindenképpen rossz lenne, hiszen ez a szabadság korlátozása. Az állami beavatkozás minősítése a konkrét helyzettől függ. Például amikor a környezetvédelmi hatóság egészségünk és a környezet védelmében szennyező anyagok kibocsátásának megengedhető mértékét megszabja, akkor beavatkozik a piaci folyamatokba. Ez az

intézkedés a k özérdek védelme alapján jogosnak és morálisan igazoltnak tekinthető. De akkor is erről van szó, ha a munkavédelmi hatóság valamely egészségre ártalmas anyag esetében a dolgozók egészségének védelmében határoz meg küszöbértékeket. Ugyanígy értékelhető a termékek biztonsági szabványainak kibocsátása. A tartalmi igazságosság és következményei Az már nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a társadalomban élő emberek közti egyenlőtlenségek nem küszöbölhetők ki, tehát egy homogén társadalom megvalósítására irányuló kísérlet nem realisztikus. Azonban mégis érvényesíteni kell az egyenlőség szempontjait is, hiszen ennek feladása elfogadhatatlan mértékű társadalmi egyenlőtlenségekhez vezet. Azt hiszem, kiindulópontként elfogadható az a Hayek által is elfogadott nézet, amely az embereket különbözőeknek tekinti. Tehát a tényleges egyenlőtlenség mellett az egyenlőség csak mint 7

normatív fogalom tartható: azaz mint olyan követelmény, hogy azonos módon bánjunk a (különböző) emberekkel. Ez az igazságosság formális fogalma Frankena szerint azért kell az emberekkel azonos módon bánni mindaddig, amíg okunk ni ncs arra, hogy másként bánjunk velük, mert: "minden ember hasonló módon képes egy jó vagy rossz élet megvalósítására, és nem azért, mert minden ember egy bizonyos tekintetben egyenlő." Másként kifejezve: az egyenlőség szempontja formális módon, mintegy eljárás, módszer révén érvényesíthető: az egyenlő bánásmód elvének alkalmazása révén. Ez az osztó (disztributív) igazságosságnak is alapelve: "Az igazságosság egyenlőség-elve pusztán azt követeli, hogy mindenkinek azonos lehetőséget adjanak arra, hogy a lehető legjobb olyan életet éljen, amilyenre képes. De ez éppen azzal a következménnyel járhat, hogy bizonyos embercsoportok számára egy látszólag különleges

bánásmódot kell jóváhagynunk. A "különleges bánásmód" látszata ezekben az esetekben csak amiatt jön létre, mert csak az történik, ami ahhoz szükséges, hogy arányosan nézve mindenkinek a lehető legjobb életéhez ugyanolyan mértékben járuljunk hozzá. A szükséges indulási segítség bizonyos személyeknél egyszerűen természetszerűleg jelentősebb, mint másoknál. Ezért nem járunk el igazságtalanul, ha bizonyos személyekre több fáradtságot vagy pénzt fordítunk, mint másokra, amíg ezáltal mindenki olyan helyzetbe van hozva, hogy a jó élet irányába relatíve ugyanakkora lépést tegyen meg." Ezzel nem akarjuk az embereket egyenlő helyzetbe hozni, pusztán arról van szó, hogy eltávolítjuk azokat az akadályokat, vagy megteremtjük azokat a h iányzó feltételeket, amelyek akadályozzák, hogy mindenki a s zámára lehető legjobb életet élhesse. Ezért nem kell mindenkit ugyanazon a szinten iskoláztatni, nem kell

mindenkinek egyetemet végeznie. Ez a tartalmi egyenlőség irreális világába tartozna Amit meg lehet tenni az az, hogy mindenkinek azonos esélyeket és eszközöket biztosítunk az oktatás és művelődés területén. Így tudnak csak megmutatkozni a képességek és csak így tud az individuális szabadság érvényesülni. Leegyszerűsítő az az elképzelés, amely a szabadság minden korlátozását minden esetben rossznak tartja. Ez nem így van Adott esetben éppen a szabadság korlátozása teszi lehetővé a szabadságot és ennek legnyilvánvalóbb formája a törvény. A szabadságnak van formális kritériuma is, ez pedig az, hogy feltételeinek hiányában nem érvényesülhet. Így például a művelődés szabadságának, de még a foglalkozás szabad megválasztásának is vannak minimum feltételei. Ilyen esetekben az állam beavatkozását, azaz például a jól működő állami/önkormányzati közoktatást ennek tekinthetjük. Most pedig

feltehetjük a kérdést, hogy milyen társadalmi különbségek relevánsak a redisztribúció tekintetében? Frankena álláspontja, miszerint ezek nem határozható meg eleve: attól a kontextustól függnek, amelyben cselekszünk. 8 Arra pedig, hogy miért van szükség az igazságosságra, kétféle válasz adható. Egy kötelességetika alapján azt mondhatnánk, hogy azért mert az önmagában jó A haszonelvű etika alapján pedig azt mondatnánk, hogy közelebb visz bennünket ahhoz a társadalmi eszményhez, miszerint minden ember ugyanannyit számít. Ez az ér v azonban még kiegészítésre szorul Ugyanis az állami beavatkozás szükségtelenségét Hayek csak feltette, de nem bizonyította. Ennek megvilágításához vissza kell térni Smith "láthatatlan kéz" koncepciójához. Ez két dolgot állít: 1. A piac (a tökéletes verseny feltételei között) egy "láthatatlan kéz" segítségével a kereslet és kínálat egyfajta egyensúlyához

vezet. Mai szóhasználattal ez az erőforrások egyfajta "allokációs hatékonyságát" eredményezi. Ez a Pareto hatékonyság, amely a következőt jelenti: ".a rendszer egésze hatékony abban az értelemben, hogy senki sem kerülhet kedvezőbb helyzetbe anélkül, hogy ez ne lenne sérelmes valaki más számára." 2. "egy láthatatlan kéz az önző módon saját érdekeiket követő egyéneket sikeresen vezeti a "közérdek" előmozdítása felé - ahol is a közérdek úgy definiálható, mint amely a jövedelem és a tulajdon erkölcsileg igazságos elosztását foglalja magába." Az első állítását Smith nem tudta bizonyítani. Csak a huszadik század második felében sikerült bizonyítani azt, hogy egy kompetitív gazdasági rendszerben lehetséges az egyensúly. Ami a második állítását illeti, azzal kapcsolatban elmondható, hogy Smith ezt jogtalanul állította. Smith semmi ilyesmit nem bizonyított be, mint ahogy 1776

óta más közgazdász sem. Másként kifejezve: az állami beavatkozás a t ársadalmi igazságosság nevében önmagában nem jelent semmiféle parancsgazdaságot vagy totalitarizmust. Egyszerűen arról van szó, hogy a piactól nem várható semmiféle igazságosság. Ezért ha az igazságosságnak pusztán csak a f ormális kritériumát alkalmazzuk, akkor valójában bármilyen társadalmi állapotot szentesítünk és elfogadunk. Vizsgáljuk meg tehát Friedrich Hayek érveit a disztributív igazságossággal kapcsolatban. Ebből azt is látni fogjuk, hogy milyen társadalmi rendet tekint kívánatosnak. A "szabad társadalmi rend" Hayek szerint Az általa kívánatosnak tartott "szabad társadalom alapelveinek megértése szempontjából döntő fontosságú, hogy különbséget tegyünk az elvont szabályokon alapuló spontán rend - amely megengedi, hogy az egyének szabadon használják fel tudásukat saját céljaikra -, valamint az utasításokon alapuló

szervezet vagy berendezkedés között." Ezen spontán rend jellegzetességei a következők: 9 1. "a tények sokkal összetettebb együttesét tartalmazó rend alakítható ki, mint amikor tudatos törekvések révén valaha is elérhető lenne". 2. "a spontán rendnek, a szervezettel ellentétben, nincs célja, és egyetértésnek sem kell lennie az általa létrehozott konkrét eredmények kérdésében ahhoz, hogy egyetértsenek egy ilyen rend kívánatosságában.A piac rendje tehát,nem közös célokon, hanem a kölcsönösségen nyugszik, azaz a különböző céloknak a résztvevők kölcsönös javát szolgáló összeegyeztetésén." 3. "A társadalom közös jólétének, vagyis a közjónak a fogalma ezért sohasem határozható meg az elérendő konkrét eredmények összegeként, hanem csupán olyan elvont rendként, amely mint egész nem valamely konkrét célra orientált, hanem egyszerűen a legjobb esélyt kínálja

bármely találomra kiválasztott tagjának ahhoz, hogy tudását sikerrel használja fel céljainak elérésére." Ahhoz, hogy a piac természetét megérthessük, meg kell különböztetnünk "a szó szoros értelmében vett gazdaság"-tól, ami "az erőforrások adott állományának a célok egységes rendjét szolgáló szervezete, vagyis tudatos elrendezése." Ezzel szemben a piac sok ilyen gazdaság kölcsönhatásából eredő spontán rend, amit a legjobban a "cserélni", "cserekereskedelmet folytatni" kifejezés ír le. Hayek szerint az igazságosság az egyéni cselekedetekhez kapcsolódik, ezért azokból kell megmagyarázni. Kétféle cselekvési szabályt különböztet meg: Egyrészt vannak "az illendő egyéni magatartás olyan szabályai, amelyeket a " törvény uralmának" fogalma foglal magában, s amelyekre egy spontán rend kialakításához van szükség, másfelől a hatalom által szervezési céllal

kiadott összes konkrét utasítás között." Ezek után megfogalmazza igazságosság fogalmát: "a) csupán az emberi tevékenységnek van értelme igazságot tulajdonítani, nem pedig a dolgok valamiféle állásának, mint olyannak.b) az igazságosság szabályai alapvetően tilalmi jellegűek, vagyis.valójában az igazságtalanság az elsődleges fogalom, s az illendő magatartás szabályai az illetlen cselekvés megakadályozását célozzák; c) a megakadályozandó igazságtalanság embertársaink védett szférájának, annak a szférának a megsértése, amelyet az igazságosság ilyen szabályai segítségével kell meghatározni. d) az illendő magatartás ilyen szabályai, amelyek önmagukban negatívak, oly módon alakíthatók ki, hogy a társadalom által örökölt bármely ilyen szabályra konzisztens módon az egyetemes alkalmazhatóság ugyancsak negatív ismérvét alkalmazzuk." 10 Mindezek figyelembevételével Hayek kivonja az értékelés

hatóköréből a javaknak a piac által történő elosztását. Gondolatmenete a következő: "Az illendő magatartás szabályai azt igényelhetik az egyéntől, hogy döntéseiben cselekedeteinek csupán olyan következményeit vegye figyelembe, amelyeket ő maga előre lát. A katallakszia konkrét eredményei azonban adott emberek esetében alapvetően megjósolhatatlanok; s mivel ezek nem valaki tervének vagy szándékának a hatásai, nincs értelme illendőnek vagy illetlennek minősíteni azt, ahogyan a piac e világ jó dolgait adott emberek között elosztotta. Éppen erre törekszik azonban az úgynevezett "társadalmi" vagy "disztributív" igazságosság, amelynek nevében fokozatosan lerombolják a törvény liberális rendjét. A későbbiekben látni fogjuk, hogy.nem is lehet találni olyan ismérvet vagy kritériumot, amelynek segítségével értékelhetők a "társadalmi igazságosság".szabályai, s hogy következésképpen,

továbbá az illendő magatartás szabályaival ellentétben, a hatalom birtokosai önkényes akaratának kellene meghatároznia őket." Mint látható, ez a hayeki gondolatmenet impozáns szigorúsággal fejti ki az igazságosságra vonatkozó koncepcióját, amelynek lényege, hogy nincs társadalmi, vagy disztributív (osztó) igazságosság. Kiindulópontja, hogy csak az egyének cselekedetei lehetnek igazságosak, vagy igazságtalanok, nem pedig a dolgok állása. Vegyük szemügyre a következő esetet: Rabszolgát adnak el az USA déli államában a rabszolgapiacon a XIX. század ötvenes éveiben Ez az USA északi államaiban elfogadott törvények alapján igazságtalan, mert itt az emberi jogok sérelméről van szó. Így nem engedhető meg. De a déli államok érvényes törvényei szerint ez illendő viselkedés, tehát ez a cs elekedet igazságos. Hayek szerint "nincs értelme a "társadalom szempontjából vett" értékről beszélni." Ugyanis

itt a rabszolgaság intézményének értékeléséről lenne szó, ami rendszerében tilos művelet, mert nem egyéni cselekedetet értékel. Álláspontjának az a hibája, hogy egyénközpontú felfogása túlságosan leszűkíti a megvitatható dolgok univerzumát és így kivonja az értékelés hatóköréből az intézményeket. Az intézmények azonban emberi cselekedetek objektivációi és keretei, orientálói. Bennük ugyanúgy értékek testesülnek meg, mint a t ettekben. Ezért teljesen érthetetlen és megalapozatlan a H ayek által végrehajtott korlátozás, mert ha következetes lenne, akkor ez alapján nem értékelhette volna a katallakszia intézményét sem, hiszen az is egyfajta, az egyénen túlnyúló objektiváció, azaz intézmény. 11 Rejtélyes továbbá az is, hogy mi az alapja azoknak a szabályoknak, amelyek segítségével Hayek az "illendő magatartás szabályai"-t meghatározza. Itt is intézmények vannak, amelyek konkrét

értékeket hordoznak és adnak tovább törvények formájában, amelyek ugyancsak nem férnek bele modelljébe. A piac Hayek szerint kétszeresen is spontán. Egyrészt spontán módon alakult ki Ez az állapítása nehezen egyeztethető össze a történelmi tényekkel. Polányi Károly kutatásai kimutatták, hogy a piac Angliában történt létrehozása konkrét intézkedések, törvények, illetve azok végrehajtásának és ellenőrzésének, működtetésének eredménye: "A szabad piac előtt az nyitotta meg és tartotta nyitva az utat, hogy folyamatosan nőtt a központilag szervezett és ellenőrzött intervencionizmus. Adam Smith "egyszerű és természetes szabadságát" rendkívül bonyolult volt összeegyeztetni az emberi társadalom szükségleteivel. Ezt tanúsítja a számtalan bekerítési törvény rendelkezéseinek bonyolultsága; az új szegénytörvény - amelyet Erzsébet királynő uralkodása óta először ellenőrzött hatékonyan központi

hatalom - végrehajtásában alkalmazott bürokratikus felügyelet mennyisége, vagy a helyhatósági reform dicséretes vállalkozásával együtt járó kormányzati adminisztráció növekedése. Ám a központi kormányzat ezen erődítményeit mégis azért emelték, hogy biztosítsanak néhány egyszerű szabadságot: föld, a munkaerő vagy a települési közigazgatás szabadságát. Ahogy az emberi munkát megtakarító gépek feltalálása - a várakozásokkal ellentétben - nem csökkentette, hanem valójában növelte az emberi munkaerő felhasználását, ugyanúgy a szabad piacok bevezetése sem szüntette meg, hanem nagymértékben növelte az ellenőrzés, a szabályozás és beavatkozás szükségességét." Hayek szerint a piac spontaneitása másrészt azt jelenti, hogy a közös céllal rendelkező szervezettel összehasonlítva nem rendelkezik ilyen célokkal. Ezzel szemben kölcsönösségen, a különböző céloknak az egymás javát szolgáló

összeegyeztetésén alapul. Itt persze nem tudhatjuk, hogy az egyeztetés, amely messzemenően tudatos és racionális folyamat, miért és mennyiben minősíthető spontánnak. Talán csak azért, mert a különböző célok eredőjeként jön létre? Vagy azért, mert így lett definiálva? A kölcsönös előnyök fogalma sem egyértelmű, mert az egyeztetés eredménye adott esetben az egyik fél számára szisztematikusan kedvezőbb lehet. Gondoljunk csak a fejlett országoknak a fejlődő országokkal folytatott kereskedelmére. Hayek számára a közjó nem konkrét eredmények összessége, hanem "olyan elvont rend, amely mint egész nem valamely konkrét eredményre orientált, hanem a legjobb esélyt kínálja bármely találomra kiválasztott tagjának céljainak elérésére." Ez a meghatározás túl elvont és nem illik a piacra, mert a p iaci esélyek egy társadalomban nem azonosak az egyes aktorok számára és Hayek nem bizonyítja azt sem, hogy ilyen rend

lehetséges. 12 Ez a feltételezése egy teljesen homogén társadalmat vesz alapul, amelyben nincsenek prioritások. Nem valószínű, hogy a közjó általa adott fogalma ebben a formában valaha is működne. Ezen kívül a közjó fogalma több, mint az egyes egyének javának összessége. Tartalmaz olyan összetevőket is, amelyek nem vezethetők vissza az egyes egyének javára. Például a közösség életéhez szükség van bizonyos közösségi intézményekre, amelyekhez nem egyéni, hanem közösségi érdekek fűződnek. Ez pedig nem egyéni, hanem közösségi céloknak az elérését jelenti. Ez pedig hiányzik a közjó Hayek által adott meghatározásából, amiből így éppen a lényeg hiányzik. Hayek következő állítása az, hogy "nincs értelme illendőnek vagy illetlennek minősíteni azt, ahogyan a piac e világ jó dolgait az emberek között elosztotta." Másként kifejezve ez azt jelenti, hogy kivonja a rendelkezésre álló javak

eloszlását az értékelés, a megítélés hatálya alól. Mire alapozza ezt az állítását? A javak megoszlása számára úgy jelenik meg, mint első fokon az egyének piaci tevékenységének eredménye. Ezt a tevékenységet azonban az illendőség szabályai szerint csak addig a mértékig lehet megítélni, ameddig a cselekvő maga előre látja azokat. A piac spontán rendjének konkrét eredményei azonban előreláthatatlanok, továbbá mivel a piaci folyamatok nem egy tervnek, vagy szándéknak a megnyilvánulásai, ezért értelmetlen a j avak eloszlását megítélni. Ebből az következik, hogy nem lehet értelmesen felvetni a disztributív (társadalmi igazságosság) kérdését. Ha pedig mégis megteszik ezt, ez szerinte csak olyan hatalmi önkény lehet, amely lerombolja az általa szabadnak nevezett társadalom rendjét. Hayek természetesen nem veszi számításba, hogy a piaci spontán rend egyáltalán nem spontán jött létre és a létrehozás körülményei

e folyamat kezdeti feltételei. Vagyis ez a még nem spontán rend határozza meg a folyamat kezdetét. A kérdések kérdése az, hogy miként lehet igazolni a magántulajdon (és az általa megszerezhető egyéb javak) egy adott konkrét megoszlását. Ez pedig pusztán gazdasági érvekkel nem lehetséges: "Itt a társadalmi hasznosság és az egyéni jogok közti szokásos feszültséggel van dolgunk. Még ha fel is tételezzük, hogy a magántulajdonosok közti korlátlan interakció a javak optimális allokációhoz vezet, ezzel még nem bizonyítottuk az állami beavatkozás szükségtelenségét. Bármely optimális allokáció csak azon kezdeti tulajdonjogok egy halmazára vonatkoztatva optimális, amelyből ez a halmaz interakciók által létrejött: Annyi optimum lehetséges, amennyi kezdeti halmaz van. Ezért az állami beavatkozás igazolható tilalma feltételezi, hogy a kezdeti állapotban volt a tulajdonjogoknak egy (morálisan) igazolható 13 halmaza. Ezt a

g azdasági érv nem tudja rendelkezésünkre bocsátani: a lopott javak piaca ugyanúgy képes optimális allokációra, mint bármelyik más fajta piac." Emiatt nem vethető el az állami beavatkozás azon fajtája, ami enyhíti a piacgazdaság működésével együtt járó társadalmi problémákat, s amelyet történetileg a jóléti állam tevékenysége foglalt rendszerbe. Ez rendkívül fontos, mert ez képviseli a t ársadalmi igazságosságot. Ezért ez legitimálja a társadalmi és gazdasági rendet A monetarista elvek alapján kidolgozott szabad társadalom rendje így legitimáció nélkül marad. Itt említhető még meg, hogy az erőforrások optimális allokációja nem érzékeli a gazdasági tevékenység környezetének, az ökoszisztémáknak esetleges túlterhelését sem. Ezért megfelelő állami beavatkozás hiányában előállhat olyan helyzet is, hogy a jól működő piac szétrombolja saját működésének előfeltételeit: "Ismeretes továbbá,

hogy a Pareto-optimum független a fizikai erőforrások tulajdonának jellegétől - azaz az erőforrások bármely (tulajdonosi) megoszlása esetén van Pareto-hatékonyságú allokáció, beleértve az erőforrások tulajdonának igazságtalan megoszlását is. Ezért a disztributív igazságosság társadalmi céljára az ármechanizmustól függetlenül (de nem szükségszerűen vele ellentétben) kell törekedni.De éppúgy, ahogy semmi sincs az árrendszerben, ami a legjobb tulajdoni szerkezetet meg tudná határozni, semmi olyan sincs, ami lehetővé tenné, hogy az árrendszer meghatározza a termelés legmegfelelőbb méretét a fenntarthatóság ökológiai kritériumai szerint." Vagyis arról van szó, hogy mivel a s zabad piac érzéketlen a t ársadalmi igazságosság és a környezeti problémák iránt, ezért működését korrigálni kell e két szempont szerint az állami beavatkozás segítségével. Más szóval a monetarizmus elveinek megfelelő társadalomra

törekedni ugyan lehetséges, de nem kívánatos. a fenti két szempontból korlátozni kell (Molnár 2002) Jóléti állam-európai redisztribúció - kritika: Jóléti állam lehet a gond? A bajok oka lehet a jóléti állam. Jó példa erre a Délkelet-Ázsiai, ahol csak hírből ismerik a jóléti államot, melynek fenntartási költségei így nem terhelik a munkaerőt, ekként az olcsóbb. Azonban ez így nem igaz. Jövedelmet két dolog képes termelni: a tőke és a munka, így az adót vagy a tőke vagy a munka jövedelméből lehet megfizetni. A tőke jövedelmére – a profitra – vállalati nyereségadót (nálunk társasági adónak nevezik) vetnek ki, míg a munka jövedelmét három főbb adó terheli: a személyi 14 jövedelemadó, a fogyasztási adók (forgalmi és jövedéki adók stb.) és a járulékok A járulék olyan adó, amelynek hovafordítását nevesítik (a nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküli ellátására stb. fordítják), s fizetésével

a fizető cserébe jogosultságot szerez, hogy – ha életkora vagy a szükség úgy hozza – nyugdíjat, egészségügyi és munkanélküli ellátást stb. kapjon A személyi jövedelemadót nem csupán a munkajövedelmekre, hanem a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részére is kivetik, míg a járulékokat csupán a munkajövedelmekre. Jó tudni, hogy a fogyasztási adót a “végső” fogyasztó fizeti, a vállalatok, bár vásárlásaikkor fizetnek forgalmi adót, azt vissza is igényelhetik. A sorban az utolsó a munkajövedelméből vásárló “végső” fogyasztó, aki – mivel nem igényelheti vissza – ténylegesen a fogyasztási adó fizetője. Könnyen belátható, hogy a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adó korlátlanul felcserélhető egymással, s a kettő helyettesítheti a járulékot. (A járulékot az államnak arra kell költenie, aminek hovafordítására nevesítik, de ami nevesített, az nem kizárólag járulékból

finanszírozható.) Mindebbõl az következik, hogy önmagában értelmetlen magas fogyasztási adókról/személyi jövedelemadóról/járulékokról beszélni. Az elsõ kettő együttesen vizsgálandó (magas fogyasztási adó és alacsony személyi jövedelemadó mix azonos a fordítottjával), a harmadik esetén kissé más a helyzet. A személyi jövedelemadó az országok zömében progresszív, vagyis a jövedelem emelkedésével, túllépve meghatározott szinteket, a szintre vonatkozó adókulcs is (nálunk 20, 30, 40 százalék, de létezik “technikailag” 0 százalék is) emelkedik. A fogyasztási adó szintén progresszív, de a k ulcsok nem a j övedelem emelkedésével, hanem a f ogyasztás szerkezetének megfelelően emelkednek – ki mennyi és mekkora jövedéki adótartalmú és forgalmi adókulcsú (nálunk 25, 12 é s 0 százalék) terméket/szolgáltatást vásárol, jövedelmének el nem fogyasztott – megtakarított – része után pedig értelemszerűen nem

fizet fogyasztási adót. A járulék e kettőtől eltérően hagyományosan lineáris, (bár nálunk megjelent a f ejjárulék, az úgynevezett tételes egészségügyi hozzájárulás). Lényeges különbség, hogy a személyi jövedelemadó rendszerek gyakran alul, az alacsonyabb jövedelműeket kedvezményezik, míg a járulékok gyakran felül, egy felső határ meghúzásával az afeletti munkajövedelmet mentesítik a járulékfizetés alól. Az adók attól függően vannak hatással a gazdaságra, hogy a tőke vagy a munka jövedelmére vetik ki őket. Modellszerűen a tőke jövedelmének egésze megtakarítás, amelyből befektetéseket finanszíroznak, míg a munka jövedelmének egésze fogyasztásra kerül – bár tudjuk, hogy az előbbi egy részét a tőkés elfogyasztja, az utóbbi egy részét pedig megtakarítják. Ha egy országban magas a vállalati nyereségadó, az – okkal feltételezhetjük – visszafogja a befektetéseket. Ha a munkajövedelmekre (ide

értve a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részét 15 is) vetnek ki magas adókat, az legfeljebb szerény mértékben csökkenti az összjövedelmen belül egyébként is szerény mértékű (háztartási) megtakarításokat. Annyi történik – képletesen mondva –, hogy a gazdagoknak Ferrari helyett Porschéval, a kevésbé gazdagoknak Audi 6-os helyett Volkswagen Passattal kell beérniük, viszont e típusok árkülönbségéből a köz által fizetett munkák végzői vásárolhatnak maguknak Opel Astrát és Suzukit. Vagyis az történik, hogy a munkajövedelmekre kivetett adók átalakítják a fogyasztás szerkezetét, egyébként pedig a gazdaság növekedésére gyakorolt negatív hatásuk elhanyagolható. Csakhogy az újraelosztási hányad mérőszáma érzéketlen arra, hogy az államháztartás GDP-hez hasonlítandó bevétele milyen mértékben származik tőke- és munkajövedelembõl. Minden szem e hányadosra függesztődik, miközben az két, a

gazdaság növekedése szempontjából homlokegyenest ellentmondó tartalmú részből áll. Ugyanaz a szám egészen mást jelenthet két részének nagyságától függően. Zárt, de szabad piacgazdaság esetén a vállalati nyereségadó mértéke alig számít, a végső (vállalati nyereség) adófizető a vállalat termékeinek vásárlója, a fogyasztó. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy oly mindegy, mekkora ezen adó mértéke, a vállalat át tudja hárítani. A globalizált világgazdaságban azonban gyökeresen más a helyzet: a vállalatoknak módjuk van olyan országban adózni, ahol alacsony a nyereségadójuk, s ott termelniük, ahol alacsony a számukra szükséges minõségű munkaerő ára. Mivel pedig termékeik szinte bárhol eladhatók és a vámok jelentõsen zsugorodtak, azokat a magas(abb) fogyasztási adókat kivető országok polgárai megvásárolhatják az alacsony(abb) fogyasztási adókat kivetõ országokban. Mindez nagyon hasonlít arra,

ami az 1920-as évek végén, az 1930-as évek első felében, a nagy gazdasági világválság idején történt, amikor is az egyes országok valutájuk leértékelésével kívántak versenytársaiknál előnyösebb helyzetbe kerülni (az előny addig tartott, amíg más országok hasonlóan nem cselekedtek), ami végül is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szétzilálódását eredményezte. Ez a felismerés vezetett az 1944 évi Bretton Woods-i világgazdasági konferencián létrehozott aranydeviza-rendszerhez, a n emzeti valuták árfolyamainak rögzítéséhez és egy nemzeti valuta, az USA dollár világpénzként való elfogadásához. Napjainkban az országok vállalati nyereségadó-csökkentési és -elengedési versenyben állnak egymással, de az így megszerzett előny – multinacionális cégek letelepítése – csak relatív lehet. Ez sem lesz sokáig tartható Idővel az Európai Unió (EU) szabályozni fogja a kivetendõ nyereségadó minimális

mértékét, ami a versenysemlegesség jegyében kötelezően beszedendõ, s abból kedvezmény nem adható. Ez a mérték sejthetően 25 százalék lesz, jóval a mai 35-40 százalékos mértékek alatt. Hazánkban a n yereségadó kulcsa 18 százalék, jóval 16 elmarad a fejlett országokban alkalmazott mértékektől, ráadásul az adókedvezmények miatt ténylegesen csak 11-12 százalékot szednek be. Ez szóra sem érdemes teher Irritálja is az EUországokat, s ennek hangot is adnak Ez az adó csak felfelé emelhető Tehát a tőkejövedelmekre kivetett adó – gazdasági növekedés szempontjából döntő – mértéke nem akadálya felzárkózásunknak. A munkajövedelmekre, a munkaerõ árára kivetett adó pedig csak a fogyasztás szerkezetét alakítja át. Ez rossz hír ugyan a luxuscikkek gyártóinak, de rajtuk kívül szinte minden termelő jobban jár. A munkajövedelmekre kivetett adók csak abban az esetben gyakorolnak negatív hatást a gazdaságra, ha

mértékük és/vagy progresszivitásuk visszafogja a munkapiac felső és középső szegmensének munkakínálatát. (Az alsó szegmens e tekintetben nem döntő) A fejlődéshez elengedhetetlen, hogy több elsajátított tudással és megszerzett tapasztalattal érzékelhetõen magasabb jövedelmet lehessen elérni. Tehát lehetséges a munkajövedelmeket úgy adóztatni, hogy eltűnjenek, vagy túlzottan csekéllyé váljanak az adózás utáni jövedelmi különbségek, de nem volt olyan jóléti állam, amelyben ezt akár csak megközelítették volna. Magyarországra ez még kevésbé igaz, mint a jóléti országok többségére. Az adófizetés mint (részleges) vásárlás Az adófizetést még felkészült közgazdászok közül is sokan hajlamosak úgy felfogni, mint az állam nevű moloch etetését, mint pénzdobálást egy mindent nyom nélkül elnyelő fekete lyukba. Pedig a pénz nem vész el, legfeljebb rosszul költik el. A jóléti (nagy) állam azért vet ki magas

adókat, mert kiterjedt nyugdíj-, egészségügyi és családtámogatási rendszert működtet, munkanélküli és szociális segélyeket oszt, s nyakába veszi a köz- és felsőoktatás, a szakképzés, az óvodák és bölcsődék gondjait is. A jóléti állam elvon, hogy adjon, esetleg ugyanannak, akitől elvon, vagy a már a szóhasználattal is lesújtó véleményként megfogalmazva: a fosztogató-osztogató állam fosztogat, hogy osztogathasson. Ami azonban a felületes szemlélő számára adó, elvonás vagy éppen fosztogatás, az alaposabban szemügyre véve többé-kevésbé jól kivehetően vásárlás vagy éppen sajátos adótechnikai megoldás. A látszat szerint az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhető arányban újraosztja a jövedelmeket, valójában e hányados csupán azt mutatja, hogy jövedelmek mekkora hányada folyik keresztül az államháztartás “könyvein”. Egy számoszlop végösszege és a jövedelem-újraelosztás

nagysága között nem elhanyagolható a különbség. Ennek megértéséhez az újraelosztás közgazdasági fogalmának tisztázása szükséges, amihez a biztosítás fogalmából kell kiindulnunk. 17 A biztosítás során a biztosító biztosítási díj fizetése ellenében biztosítási szerződésben arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a biztosítottal előre meghatározott káresemény bekövetkezik, meghatározott kártérítést fizet. E csereügylet a felek részéről azért racionális, mert a meghatározott káresemény bekövetkezte csupán valószínűség. A biztosított (a szerződő) számára olcsóbb a biztosítás megkötése, mint a kár bekövetkeztekor annak elhárítása saját forrásból, viszont a biztosítási díj fizetése nem nagy veszteség ahhoz a lehetőséghez képest, hogy a biztosító fizet kár esetén. A biztosító tehát egy biztonság nevű terméket ad el, amely arra szóló ígéret, hogy a káresemény bekövetkeztekor

fizetni fog. Ha pedig a piacon verseny van, annak a biztosítónak a termékét vásárolja meg, amelyik meghatározott káresemény bekövetkeztekor meghatározott kártérítést a l egalacsonyabb díjfizetés ellenében vállal. A pénz termék ellenében csere pedig vásárlás, nem a vásárló jövedelmének újraosztása az eladónak. A nyugdíjjárulék-fizetés vásárlás: a munkajövedelemmel rendelkezők nyugdíjat vásárolnak az államtól, s a v ásárlás nem jövedelem-újraelosztás. Az állam az így befolyt pénzből régi tartozásait törleszti: azoknak a nyugdíjasoknak fizet, akik valaha járulékot fizettek, s ezért számukra nyugdíj lett megállapítva. Az állam azért kénytelen előírni, hogy tőle vásároljanak nyugdíjat, mert jelentős nyugdíjfizetési kötelezettségei vannak, amelyeknek úgy tud legkézenfekvőbben eleget tenni, ha adósságát görgeti maga előtt. (Ezért a nyugdíjjárulék-fizetés nem csupán az államtól való

vásárlásként, hanem az államnak nyújtott kölcsönként is felfogható.) A nyugdíjjárulékként befolyt pénzt azonnal kifizeti nyugdíjként, nyugdíjadóssága pedig változatlan szinten megmarad. Az állam “rendes” adóssága esetén se történik ez másként Annak kimondásához azonban, hogy a nyugdíjjárulék-fizetés egyenlõ vásárlás/hitelnyújtás, további feltételeknek is kell teljesülnie. Először is a nyugdíjjárulékot kamat illeti meg, amelynek mértéke azonos kell legyen az állam más hitelezőinek fizetett kamattal. Ha a kamat ennél alacsonyabb, az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ezt a pénz- és tőkepiacon keresztül kellene megtennie. Ekkor az állam önmaga számára újraosztja a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. Ha viszont a nyugdíjjárulék után az állam magasabb kamatot fizet, mint a pénz- és tőkepiacon felvett hitelei után, akkor a nyugdíjjárulék-fizetők az újraelosztás nyertesei.

Mindkét megoldás tisztességtelen Nem árt tudatosítani, hogy az 1997 é vi nyugdíjreform lényege a nyugdíjjárulék kamatának leszorítása volt, hogy az állam önmaga számára újraoszthassa a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. A nyugdíjrendszer nagy dúrral létrehozott második, tőkefedezeti pillére kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet az első pillérben történt – a járulékfizetők számára hátrányos – lépésekről. 18 Ha valamit, az állami (helyesen: állam által könyvelt) nyugdíjrendszer esetén csupán a fizetett nyugdíjjárulékok és a kapott nyugdíjak különbségét lenne szabad feltüntetni újraelosztásként, ahogy az államadósság esetén történik: az állam által felvett hitelek sem szerepelnek az államháztartás mérlegének bevételi oldalán, ahogy törlesztésük sem a k iadási oldalon, csupán különbségük, az államháztartás hiánya vagy többlete. Ugyanígy kellene

számba venni a nyugdíjrendszert, cserébe viszont tudomásul kellene venni a nyugdíj (implicit) államadósság létét, melyet ma nem tartanak nyilván. Meg kell jegyezni, hogy generációs szinten az újraelosztás kiküszöbölhető azzal, ha a nyugdíjjárulékok kamata azonos az állampapírokéval, de egyéni szinten további feltételként annak is teljesülnie kell, hogy a nyugdíj-megállapítás során kizárólag az egyén nyugdíjcélú megtakarítására és a várható élettartamára vannak tekintettel. Ha ez teljesül, a nyugdíjrendszer semmiféle újraelosztást nem hajt végre. Az egészségügy esetén a h elyzet bonyolultabb. Az egyének aktív életszakaszukban, munkajövedelemre szert téve, egészségbiztosítási járulékot fizetve fizetik meg gyermekkoruk orvosi költségeit, s fizetnek aktív korukban – előre – a nyugdíjas korukban kapott egészségügyi ellátásért. Az egészségbiztosítási járulék nem kockázatarányos, nem is lehet az Nincs

az a biztosító, amely felelősséggel kalkulálni tudná aktív korban a teljes nyugdíjaskor egészségügyi ellátásának ellenértékét, tehát azokat és abban az életkorban fenyegetné az egészségügyi ellátás nélkül maradás veszélye, akik a legkevésbé fizetőképesek, noha a legnagyobb szükségük lenne rá. Egy társadalom, amely némiképp is ragaszkodik az általa elért társadalomcivilizációs szinthez, nem tűrheti, hogy azért haljanak meg polgárai, mert szegénységük miatt képtelenek megfizetni gyógykezelésük költségeit. Ez még a magánegészségügyéről ismert USA-ban sincs másként: az időseknek (Medicare) és a szegényeknek (Medicaid) külön programot működtetnek, s most tervezik ezek gyerekekre való kiterjesztését. Az USA e p rogramokra (beleértve a köz szolgálatában állókat is: tisztviselőket, alkalmazottakat, katonákat stb.) közpénzekből GDP-je arányában annyit költ, mint amennyit Magyarország köz- és

magánforrásból összesen. (Az USA közforrásból GDP-je 6,5 s zázalékát fordítja egészségügyre, miközben összesen több mint 14 százalékot fordítanak rá, emellett félszáz millió körüli az egészségbiztosítással nem rendelkezõk száma. Magyarországon összesen 6,5 százalékot fordítanak egészségügyre, közpénzekből 4,5 százalékot, miközben az ellátottság csaknem teljes.) Tételezzük fel, minden egyén esetén megállapítható lenne, mekkora egészségbiztosítási díjat kellene fizetnie ahhoz aktív korában, hogy a biztosító élete végéig állja egészségügyi ellátásának költségeit. Ez persze gyakorlatilag lehetetlen (és meglehetősen költséges), már csak azért is, mert 19 nem tudhatjuk biztonsággal előre megmondani, hogy milyen új fejlemények történnek például a várható élettartam növekedésében, az orvostechnika fejlődésében stb. – de most nem ez a lényeg Kockázatarányos biztosítási díj helyett

azonban jövedelemarányos egészségbiztosítási járulékot szednek. Ekkor lesznek ugyan mutatóba néhányan, akik éppen annyi járulékot fizetnek, amennyi biztosítási díjat kellene fizetniük, de a döntő többség kisebb-nagyobb mértékben több vagy kevesebb járulékot fizet annál, amennyi biztosítási díjat kellene fizetnie. Az egészségbiztosítási járulék és díj megegyező része vásárlás. A rendszer azok esetén, akik több járulékot fizetnek, mint amennyi díjat kellene fizetniük, a járulékuk díj feletti részét azokhoz csoportosítja át (azokkal szolidáris), akiknél fordított a helyzet: kevesebb járulékot fizetnek, mint amennyi biztosítási díjat kell fizetniük. Utóbbiak a szolidaritás kedvezményezettei Mindennek alapján elmondható, hogy az államháztartás mérlege “egészségbiztosítás” címszó alatt feltüntetett bevételi és kiadási összegének csupán egy része újraelosztás, a másik része a biztosítási díj

teljes vagy részleges megfizetése. Az előbbi újraelosztás, az utóbbi vásárlás Az államháztartás mai számbavételi rendszerében azonban az egész újraelosztásnak minősül. Mindezzel szemben fel lehet vetni, hogy az egyének fizessenek egészségbiztosítási díjat, s aki ezt nem tudja megfizetni, azt támogassák a központi költségvetésből. Ez lenne a rászorultsági elv. Ennek azonban számos hátránya van: egyrészt költséges a biztosítási díjak megállapítása, másrészt szintén költséges adminisztratív apparátust kellene létrehozni a rászorultság megállapítása, nyilvántartása és ellenőrzése céljából. Hasonlót mondhatunk el az oktatásról. Az átlagcsaládoknak átlagban két gyermekük van, akik átlagos iskolákba átlagos ideig járnak, s e családok átlagos adót fizetnek, melybõl az állam többek között oktatási rendszert tart fenn. E család gyermekeinek iskoláztatási költségeit egész aktív életpályáik során

(átlagos) jövedelmeikből fizetik, nem egy-másfél évtizedre összesűrítve. Akinek az átlagosnál kevesebb gyermeke van, az persze „kényszerszolidarít” a háromgyerekesekkel. Szociológiailag pedig igaz, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és jobban keresők gyermekei átlagosan hosszabb ideig maradnak az oktatási rendszerben. Vagyis az oktatási kiadások jó része is „oktatásvásárlás”. A családi támogatások mint adókedvezmények A családok, a gyermeknevelés támogatása két módon történhet. Az egyik a családi pótlék folyósítása: a gyermekes családoknak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget utal ki a központi költségvetés. A másik a személyi jövedelemadó-kedvezmény (gyermekkedvezmény): a gyermekes családok jövedelmük adójából megtarthatnak meghatározott, gyermekszámtól függő 20 összeget. Közgazdasági értelemben lényegében mindkét esetben ugyanaz játszódik le, két nem elhanyagolható

eltéréssel. Családi pótlék esetén magasabb az állami újraelosztás szintje, tehát „nagyobb az állam”, ami – láttuk – a mainstream közgazdasági gondolkodás szerint nem kívánatos. Az adókedvezmény viszont nem folyik keresztül az államháztartáson, tehát nincs hatással az állami újraelosztás szintjére, tehát „kisebb az állam” – s ez jó dolog. Valójában ugyanaz történik mindkét esetben. Hogy mégsem teljesen, az annak tulajdonítható, hogy az adókedvezmény kizárólag a család jövedelmének adójából érvényesíthető. Ott, ahol a kedvezmény mértéke meghaladja az adóét, e t ámogatás kisebb a l ehetségesnél vagy egyenesen nem létező. (Csak egyetlen példa: a KSH számításai szerint a három vagy több gyermeket nevelők 56 százaléka nem rendelkezik állandó munkajövedelemmel.) Az persze elképzelhető lenne, hogy utóbbiak negatív jövedelemadóként megkapják az adókedvezményt, s akkor közgazdasági értelemben

az teljesen azonosan viselkedne a családi pótlékkal, bár a felszínen kisebbnek látszana az állam. (Csupán a negatív jövedelemadó növelné az újraelosztási hányadot.) A gyermekek utáni adókedvezménytõl nem lesz „nagyobb az állam”. Tehát ha hiány van az államháztartásban, annak oka a másutt túlzott kiadás, vagy a túlzottan alacsony adók. A gyes és a gyed felfogható olyan gyermek után járó adókedvezménynek, amely vagy a házastárs által aktuálisan fizetett, vagy a már megfizetett, vagy a későbbiekben fizetendő adóból kerül kedvezményezésre. Tehát technikailag megoldható lenne elszámolásuk aktuális vagy jövőben fizetendő adó terhére igénybe vett kedvezményként, már megfizetett adó visszatérítéseként. Ahol ez nem lehetséges, csupán ott történik újraelosztás Most már tudjuk, hogy miért mélyen hamis Bokros Lajos azon megállapítása, mely szerint „Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban

áll a g azdaság rugalmasságával és hatékonyságával [flexibility and efficiency]. Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.” Ha el is fogadjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdasága rugalmasabb és hatékonyabb, mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé, az nem azért van, mert a 32 és 39 alacsonyabb szám, mint a 47, az 50 és az 54. Persze mindez nem Bokros saját leleménye, ő csupán egy szélesen elterjedt közvélekedés fenntartás nélküli elfogadója. E számok alapján csak azt tudjuk megmondani, hogy ezekben az országokban mi az, aminél biztosan kisebb jövedelmet osztanak újra. A hivatkozott angolszász országokban az európaiaknál kisebb a közgazdasági 21 értelemben vett újraelosztás, de a különbség

mértéke legfeljebb a GDP néhány százaléka, s ennek semmiféle káros növekedésgátló hatása nincs. A közgazdász, a politikus és a gazdasági újságíró abban, hogy úgy gondolják, a jóléti államot fenntartó adók a gazdaságtól vonnak el forrásokat, s ha nincs ez az elvonás, gyorsabban száguldhat a gazdaság. Tisztáztuk, ha ez a tőke jövedelmére kivetett adók esetén igaz is, a munka jövedelmeire kivetettekre semmiképp, s az előbbi hazánkban nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. A matematikai közgazdász nem vett tudomást arról, hogy a fogyasztási adók és a s zemélyi jövedelemadó korlátlanul felcserélhető, s emiatt érvényét veszti azon megállapítása, mely szerint: „Ha két gazdaságban a kormányzati kiadások azonosak, de egyikben a fogyasztási adónak nagyobb a szerepe, vagy a munkabér adóterhei kisebbek, akkor abban a gazdaságban a hosszú távú jövedelemszint magasabb lesz.” A globalizáció és a

kapitalizmus két alapmodellje Ha tehát a századforduló valóban több vonásában az előző századfordulón érvényesülő tendenciák felerősödését, vagy helyreállítását mutatja is, a ma globalizációnak nevezett folyamat legalább két döntő vonatkozásban nem hozhatja vissza, vagy állíthatja helyre a XIX. század végének társadalmát és gazdaságát. 1. Az egyik meghatározó különbség az állam hatalmasra nőtt szerepe a gazdaságban A legegyszerűbb és egyben a legszemléltetőbb módon ez az állami újraelosztás (redisztribúció) alakulásán fogható meg. Néhány éve a londoni Economist melléklete történeti statisztikát közölt a közkiadások arányáról 17 f ejlett ipari országban a GDP százalékában kifejezve 1870-től 1996-ig. E szerint az államháztartás ma a szóban forgó országok átlagában a bruttó hazai termék több mint 45%-át költi el közcélokra (szociális-jóléti gondoskodás, egészségügy, oktatás és

művelődés, katonai és közrendvédelem, környezetvédelem, közigazgatás stb.) Az I világháborút megelőzően ez a százalékos arány még egy számjegyű volt, tehát nagyságrendi változás történt. S az állam újraelosztó szerepe nem mérséklődött a XX. század utolsó évtizedében sem Ugyancsak az Economist legújabb, négy évvel későbbi szemléje - ezúttal nem az IMF, hanem az OECD adatai alapján, s nem az államháztartás kiadásait, hanem bevételeit számolva - azt mutatja, hogy az állam az OECD-országok összességének átlagában és legfontosabb országaiban - Japánt leszámítva mindenütt - 2000ben a GDP legalább akkora hányadát vonta el, mint 1990-ben. Az OECD átlagában ez az 22 arány 43% körüli volt. (The Economist [2001], 16 ol d) A mostani századfordulón tehát olyan gazdaságok működnek a fejlett országokban, amelyekben a felhasznált jövedelmek csaknem fele végső mértékét tekintve nem piaci elosztás, hanem állami

újraelosztás következménye. Ez a megkerülhetetlen körülmény illuzórikussá tesz minden olyan törekvést, amely a mai világot a száz évvel ezelőttihez szeretné hasonítani. 2. A mai globalizáció másik, előzmény nélküli jegye a határokon át keringő óriási pénztömeg önállósulása, mozgásának elszakadása mind a gazdaság reálszférájától, mind a mindennemű nemzetállami vagy nemzetek feletti szabályozástól. (Németh 2001) EU – angolszász: Az európai modell sajátosságaira éles fényt vet, ha újra ránézünk fenti számainkra: a l egtöbb európai ország magas humán fejlettségi értéket mutat, párosulva viszonylag magas gazdasági teljesítményértékekkel. Amerika ugyanakkor a maga kiemelkedő gazdasági mutatóit észrevehetően alacsonyabb HDI-értékkel párosítja. Amikor olyan komplex dolgokat hasonlítunk össze, mint egy társadalmi modell, akkor a hasonlóságok minőségi meghatározására van szükség, s egyúttal a

mértékadó különbségek megragadására is. Melyek a releváns különbségek a két modell között? Az Egyesült Államok és Európa is egyaránt szekularizálódott modern társadalom képét mutatja. Ez a tény azt emeli ki, hogy társadalmi kohéziójukat tekintve a legfontosabb probléma számukra az anyagi érdekek gondja, illetve ezek egyeztetése. Ebben pedig a legfontosabb mechanizmus a munkaerőpiac és a társadalombiztosítás. A fejlett piacgazdaságokban tehát ezek a legfontosabb kohéziós mechanizmusok, és ennyiben ezek adják a társadalmi modell fő elemeit is. Más szavakkal: a két modell alapvetően munkaerőpiacuk működésében és társadalombiztosításukban különbözik. Az USA és Európa szociális modellje Az Egyesült Államok gazdaságának mai jellemzője egy megkülönböztetetten rövid távú szemlélet. Az értéktőzsde, amely a gazdaság tőkeszükségletétnek javát fedezi, kifejezetten a rövid távú megtérülésben érdekelt. A

legutolsó két évtized gazdaságfejlesztésének is megkülönböztető sajátossága volt Amerikában, hogy a leghíresebb márkanevekkel bíró cégek mind elfordultak a bankoktól és más, pénzügyi közvetítőktől, s közvetlenül a pénzpiacokról finanszírozták magukat. Így persze átvették a pénzpiacok rövid távú szemléletét is, amelyet a pénzügyi befektetők határoznak meg. Ezek pedig előnyben részesítik a részvényekkel szemben a hosszabb távú kötvénybefektetéseket. Ugyanebbe az irányba hatott az a trend is, amely a 23 legmagasabb vezető állású munkatársak ösztönzését a vállalati piaci érték mozgásához kötötte, ez ugyanis szintén a részvényárak rövid távú mozgásából olvasható ki. A munkaügyi érdekegyeztetés bevált mechanizmusainak hiánya az érdekkonfliktusokat nulla összegű játékká változtatja, és ez az alapvető akadálya minden hosszabb távú beruházásnak, gazdasági és társadalmi beruházásnak

egyaránt. Az amerikai modellben nemigen van olyan szereplő, aki tudna vagy akarna várni a maga érdekeivel egy magasabb, kollektív cél fényében – márpedig ez a fenntartható társadalmi modernizáció alapja. Az amerikai modellt a munkaerőpiac és a meglehetősen kezdetleges szociálpolitika szétválasztása jellemzi. Az amerikai jóléti állam kezdetben a k atonák és az anyák támogatására szorítkozott. Sem az intézményrendszer, sem a tudomány nem reflektál ezek kapcsolatára: at ársadalombiztosítás erkölcsi kötelezettségvállaláson alapszik, a gazdaság és a s zociálpolitika összefonódása negatív felhangokat vált ki. Ez a gyenge kapcsolat a két intézményrendszer között számos opciót nyit meg – tényszerű és normatív lehetőséget egyaránt. Így Amerikában számtalan formája létezik a munkának, már ami az elérhető jövedelemnagyságot, a munkaidőt vagy a munkafeltételeket illeti. Meggyőződéssé érlelődött, hogy a

munkaerőpiac megszorító jellegű szabályozása hibás irányvétel, mi tö bb, amennyiben a legkisebb kétely is felmerül a szociálpolitika valamely intézkedésével kapcsolatban – hogy talán korlátozó hatású –, akkor mindig a munkaerőpiac logikáját engedik érvényesülni. A következmény a munkaerőpiac komoly mértékű expanziója, amelyet a j övedelemszerzés módjainak pluralizálódása jellemez, és ami, mint a p iacosodás jellemzője, az egész társadalomra rányomja bélyegét. A modell másik oldala a viszonylag szerény átlagos termelékenység, amit jól mutat, ha összehasonlítjuk az ipari országokra jellemző 1960–1995 közötti termelékenységnövekedést: a hosszú időszak egészében az USA kifejezetten gyenge teljesítményt mutat. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az amerikai modell legfontosabb tulajdonságai a következők: - a gazdaság és a társadalom kifejezett rövid távú beállítottsága; - a szociálpolitikával

és társadalombiztosítással kapcsolatos teljesítmények és várakozások alacsony szintje; - az átlagbér, a béren kívüli juttatások és a járulékok viszonylagosan alacsonyabb szintjéből adódó szerény általános bérköltségek; - az egy munkaórára eső termelékenység alacsony átlaga. A fentiek megállapítása nem sugallja azt, mintha Amerikában nem születnének a szociálpolitikát előmozdító intézkedések. A nemzetközi összehasonlítások gyengéjeként fel kell hívni arra a 24 figyelmet, hogy azok egyrészt csupán a kifejezetten hasonló intézmények között működőképesek, másrészt kevéssé tudják kezelni a funkcionális ekvivalenciát is. Az Amerika és Európa közti összehasonlításban például az európai állami szociálpolitikával egyenértékű tényezőként kellene figyelembe venni a magánjótékonykodás nagy amerikai intézményrendszerét. Itt most nem mehetünk bele abba a vitába, hogy vajon a

filantrópia legalább részben átveheti-e a szociálpolitika szerepét, hiszen a mi kérdésfeltevésünk ennél sokkal körülhatároltabb: arra irányul, hogy hosszabb távon melyik modell kínál előnyöket. A válasz lényegében attól függ, hogy melyik rendszer ad kézzelfogható jogokat az állampolgárainak. Meggyőződésem szerint ez a kérdésfelvetés világítja meg az alapvető különbséget, nevezetesen azt, hogy míg a szociálpolitika Európában kialakult intézményrendszere jogilag is kezelhető jogosultságokra épül, eladdig az elnagyoltnak tetsző amerikai rendszer a magánjótékonykodás fejlett intézményrendszerével együtt sem állapít meg ilyesmit. A szociálpolitika európai rendszere a hosszú távon keletkező jogokra épül. A beruházások kereskedelmi bankokon keresztüláramló finanszírozása és a menedzsment Európában is gyakorolt anyagi ösztönzése egyaránt hozzájárulnak ehhez a hosszabb távú orientációhoz. Egynémely

szociológus túlzó megállapításai ellenére az ipari demokrácia neokorporatív intézményei hozzájárulnak ahhoz, hogy a munkaügyi konfliktusok pozitív végösszegű elosztási játékokká, mindenki számára nettó haszonnal járó egyezségekké transzformálhatók. A társadalombiztosítással párosuló munkahelyek biztonsága hosszú távra szóló jövedelemstabilitást kínál a munkavállalóknak, de a potenciálisan a munka világán kívül rekedőknek is. Mindez segít elfogadtatni Európában a modernizáció átmeneti, rövid távú költségeit. Az Európában található szociálpolitikai intézményrendszerek szorosan kötődnek a munkaerőpiac intézményeihez. Ezekről elmondható, hogy a bérmunkát állították a középpontjukba. Mi több, az európai integráció előrehaladása során is várható, hogy ez a kétoldalú kapcsolat csak még szorosabb lesz. A bérmunkát a maga középpontjába állító szociálpolitika egyrészt erőteljesen

befolyásolja a munkaerőpiacot: számos olyan, explicit rendelkezés és implicit szokás van érvényben, amely korlátozza a munkaerőpiacon köthető szerződéseket. Ez persze azonnal elvezet az illegális munkaerőpiaci jelenségek ismert elszaporodásához. Másfelől a szociálpolitikai intézményrendszer stabilitása nagymértékben függ a munkaerőpiaci folyamatoktól. A társadalombiztosítás bevételi oldalának függősége a bérhez kapcsolt járulékszerű befizetésektől alaposan alárendeli a rendszert a munkaerőpiacon végbemenő folyamatoknak. Ennyiben az európai modell kettéhasítja a munkaerőpiacot: az egyik oldalon ott van 25 egy első gazdaság a maga élenjáró termelékenységével, a másik oldalon pedig ott vannak az alacsony termelékenységű második gazdaságba kényszerítettek plusz a munkanélküliek. Összefoglalóan az európai modellről a következők állapíthatók meg: - a társadalombiztosítással és

szociálpolitikával kapcsolatos teljesítmények és várakozások magas szintje; - a járulékszint miatt magas bérköltségek; - az egy munkaórára eső magas átlagos termelékenység; - a gazdaság és a társadalom nyitottabbsága a hosszú távon érvényesülő folyamatok iránt. Az alapvető különbségek foglalata Három pontban összefoglalva a szociális modellek különbségei a következők: 1. Amerikában alacsonyak a szociálpolitikával kapcsolatos várakozások, ennek megfelelően a kifizetések is, az Európai Unió tagállamaiban azonban javarészt magasak. Azt lehet viszont mondani, hogy a várakozások és a tényszámok aránya mindkét kontinensen azonos. 2. Az európai szociálpolitika költségei magasabbak az Amerikában érvényesülőnél Mi több, az itt érvényesülő finanszírozás is jobban nehezedik a vállalati versenyképességre. Európa szívében azonban magasabb a termelékenység, ennélfogva az egységre jutó bérköltségekben nem

mutatkozik érzékelhető különbség. 3. Míg az Egyesült Államokban a rövid időtáv a mértékadó orientáció, addig Európában mind a kulturális beállítódottság, mind pedig az intézményes előfeltételek kedvezőbbek a stratégiai szemlélet érvényesítéséhez. Az időtávlat ilyetén különbségei magyarázzák a társadalmi változások kapcsán felmutatható stabilitásigény és rugalmasság különbségeit. Amerikában a munka világából hiányzik a hosszabb távon érvényesülő stabilitás, ez rugalmasságra kényszeríti a munkavállalókat; Európában viszont, ahol a hosszabb távon érvényesülő stabilitás jelen van az emberek gondolkodásában, a szintén meglévő munkaerőpiaci rugalmasság eredményként értékelhető. Végső soron mindkét modell ambivalens természetű. Az amerikai modellben nincs mese, mindenféle drasztikus társadalmi változás eredőjeként kell élni és cselekedni, az emberek megtanulták előnyben részesíteni a

pillanatnyi sikert a jövőbenivel szemben – akár még a jövőbeni árán is. Az európai szociális modell nagyobb szabadságfokot biztosít: lehet alkalmazkodni a sodró erejű társadalmi változásokhoz, de a jóléti állam talaján ellen is lehet állni annak – bár ez a mentalitás ritkább, mint gondolnánk. Az európai kétértelműség tehát a jövőbeni siker és stagnálás ambivalenciájában rejlik. 26 A két modell abban különbözik, hogy más az egyéni stratégiai cselekvés időhorizontja és ez döntő fontosságú, ha a rugalmasságról van szó. Ezért az elkövetkezőkben a rugalmasság két válfaját elemzem, hozzárendelvén ezeket a két társadalmi modellhez: az adaptív rugalmasságot az amerikaihoz, a kreatív rugalmasságot pedig az európaihoz. Rugalmasság Az elmúlt évtizedben a rugalmasság visszatérő jelszóvá vált mind a társadalomtudományban, mind pedig a politikai diskurzusban. Népszerűsége ellenére jelentése némiképpen

homályba vész. Sokan a modernizáció szinonimájaképpen használják, mások pedig a gazdasági kényszereknek engedő alávetettség jellemzéseként használják. Ahhoz, hogy a rugalmasságot a társadalmi változás problematikájához kössük, egy új megkülönböztetést kell bevezetnünk ebbe a diskurzusba: az adaptív és az innovatív rugalmasság megkülönböztetését. A kettő különbsége a jóléti államhoz való viszonyulásukban rejlik. Amennyire megítélhető, különbségük mérvadó a két szociális modell továbbfejlődése szempontjából. Manapság két diskurzus konvergál a rugalmasság fogalmában. Ezek a cél eléréséhez javasolt eszközeikben különböznek, ennélfogva más jelentést is tulajdonítanak ennek a fogalomnak, és más jelentőséget tulajdonítanak a jóléti állam közreműködésének is a rugalmasság elérésében. A rugalmasság első diszkurzív fogalomkonstrukciója úgy jellemezhető, mint "megszabadulás a jóléti

államtól", a második pedig mint "felszabadulás a jóléti állam révén". Innovatív versus adaptív rugalmasság A "felszabadulás" diskurzus azon a feltételezésen alapszik, hogy a jóléti állam (és vele együtt a szakszervezetek) szabályozólag megkötik az emberi viselkedést. Ez a konstrukció azon az értelmezésen nyugszik, amely szerint a jóléti állam beszűkíti az emberi cselekvés manőverezési lehetőségeit. A civil társadalom politikai szószólói ebben a diszkusszióban a szabályozó hatásokra koncentrálnak, és például egy másfajta társadalombiztosítás követeléséig jutnak el. A gazdasági neoliberalizmus a társadalombiztosításról azt tartja, hogy az megakadályozza az emberek alkalmazkodását a gazdasági realitásokhoz. Mindkét áramlat, élükön a Bill Clinton nevéhez fűződő törekvéssel, megszüntetné a fennálló társadalombiztosításokat, pedig a két áramlat között igen széles politikai

spektrum húzódik meg, és javaslataik is olykor alaposan eltérőek, többértelműek. A "felszabadulás" felfogás gyakran kéz a kézben mutatkozik az alábbi tendenciákkal: Elmozdulás érzékelhető az anyagi gondoktól a kommunikatív problémák felé: a szociális juttatásokat szociális szolgáltatásokkal helyettesítik, ez utóbbit pedig önkéntes nonprofit 27 szervezetekkel. A segélynyújtástól a h angsúly eltolódik az esélyteremtés felé: a pénzügyi transzferek átadják helyüket az aktív munkaerőpiaci eszközöknek, gyakran kiegészülve az egyre nagyobb mértékű, a felajánlott munkavégzésre irányuló kényszerítéssel. Ide tartozik a kirekesztésről folyó európai szintű diskurzus is, hiszen a kirekesztés megszüntetését célzó erőfeszítések rendre ingadoznak az esélyteremtés és az integratív kényszerítés között. A szociálpolitika egyre inkább átadja helyét a rábeszélésnek: a társadalom fejlődése egyre

kevésbé látszik az intézményes előfeltételek eredményének, inkább az emberek motivációiról esik szó, jóakaratról és erkölcsről. Lezárás: Az Európai Unió továbbra is megőrzi különbségét Amerikával és Japánnal szemben. A jólét termelésében nagyobb a szerepe az államnak, és a jóléti állam minőségében is különbözik az amerikaitól vagy a japántól. Végképpen leegyszerűsítve: a domináns európai jóléti modell a nagyobb, a transzfereket illető állami szerepvállalást, társadalombiztosítást, generációk közti szolidaritást és a közepesnél inkább erőteljesebb vertikális újraelosztást jelenti, valamint a tagállamok zömében a családon belül meghatározó kenyérkeresetet lehetővé tevő munkahelyek védelmét, a munkaerő magvát alkotó munkavállalók számára a garantált béren kívüli juttatásokat, az emberitőke-beruházásokat, továbbá a szegénység és egyenlőtlenség szerény szintjét jelenti. 28

Irodalomjegyzék: A jóléti állam politikai gazdaságtana Szerkesztette: Csaba Iván – Tóth István György Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium Budapest, 1999. Nick Bosanquet: Friedman In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996 Az új jobboldal In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996 Barbara Ehrenreich: Az új jobboldal támadása az állami jóléti politika ellen In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996 Julian Le Grand: A jóléti állam jövője In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996 Friedrich August von Hayek, A liberális társadalmi rend

alapelvei, In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996 Norman Johnson: A konzervatív szociálpolitika céljai In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996 Hans-Peter Martin - Harald Schumann: A globalizáció csapdája, Perfekt, Budapest, 1998. Molnár László: A monetarizmus elméletéről, s a keretében megmutatkozó történelmi perspektívákról in: Inco 2002/1. szám Németh György: Az újraelosztás - Egy közgazdasági mítoszról In: Eszmélet 2001. 51 szám 29 Paul A. Samuelson/William D Nordhaus: Közgazdaságtan Budapest, KJK, 2001 David Stoesz – James Midgley: A radikális jobboldal és a jóléti állam In: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996

Georg Vobruba: Szembenézés drasztikus társadalmi változásokkal - amerikai és európai összehasonlításban Esély 2001. 3 szám 30