Jogi ismeretek | Római jog » Római személyi jog

Római jog - III. Személyi jog 1 Római személyi jog 3O1. A személy (jogképessége) fogalma, keletkezése, megszűnése * 1. A személyiség fogalma A persona v. a caput kifejezés jelölte azt a személyt, aki jogok és kötelezettségek alanya lehet, azaz személy. Az embernek azt a képességét, hogy jogok és kötelezettségek alanya lehet jogképességnek, őt magát pedig jogképesnek nevezzük. A római jogban nem minden embert tekintettek személynek, ennek megfelelően a társd. felbontása: A) jogképesek (pol-i és magánjogok összességének biztosítása, cives optimo iure) B) jogképtelenek; (rabszolgák) C) korlátozott jogképesek: a) nem teljes jogú polgárok (cives non optimo iure), b) latinjogúak (Latini), c) idegenek (peregrini). 2. Szabadok és rabszolgák „Az összes ember vagy szabad vagy rabszolga.” Gaius Személyek csak a szabadok (liberi) lehettek, a rabszolgák (servi) jogi helyzetüket tekintve dolgok voltak (servi rei sunt - Ulpianus).

Ugyanakkor mégsem esett azonos megítélés alá a dolgokkal, hiszen a egyrészt a patriarchális házközösség tagja volt, mászrészt nemcsak a testi, de a szellemi munkaerejét is kihasználták (ezért a jogtudósok néha persona servilisnek említették). 3. A személyiség kezdete és vége A személyiség a szabad anyától való élveszületéssel (nativitas, natale) kezdődött. Nem volt személy: a halvaszületett, a koraszülött (abortus - születés után meg is halt), a szörnyszülött (monstrum - akit meg is kellett ölni), a méhmagzat (nasciturus - mert csak az anyatest része, ettől függetlenül biz. fajta védelméről gondoskodtak = A fogamzás időpontját pontosan megállapítani nem lehet, ezért a fogamzás legkorábbi időpontját 182. és 3OO naptól számították (megdönthetetlen vélelem) A születésig a magzatot csak feltételesen tekintették jogképesnek. Valahányszor a méhmagzat érdekeiről van szó, úgy kell védelemben részesíteni,

mintha már élő ember volna.)  A személyiség megszűnése rendszerint az ember halálával (mors) történt. Nem volt anyakönyvi rendszer, ezért a halál tényét annak kellett bizonyítania, aki erre hivatkozott.  Az eltűnés is a halállal egy megítélés alá esett, ilyenkor a feleség elválhatott vagy férjét holtnak nyilvánítattva új házasságot köthetett. Az eltűnt személy halálát a római jog nem vélelmezte, de az ellenbizonyítás könnyített volt (hadifogságba esésre külön szabályok).  A posztklasszikus kor alakította ki azt a vélelmet (praesumptio iuris), hogy ha a szülők és gyermekeik közös veszélyben haltak meg, a serdületlen gyermekek (12 évnél fiatalabb lány és 14 évnél f. fiú) halála a szülők előtt következett be, a serdült gyermekek pedig a szülők után haltak meg. Római jog - III. Személyi jog 2 3O2. Cives, Latini, peregrini 1. CIVES ROMANI A polgári állapot egyszerre és elválaszthatatlanul

jelentett közjogi és magánjogi kategóriát. Egyfelől a római polgárok (cives, Quirites) joga volt (ius civile, Quiritium, Cives Romanus=állampolgár, államalkotó tényező), másfelől a civitas Romana alapvető magánjogi kategórai volt (jogképességgel azonos). A) a római polgárjog tartalma: a polgárokat megillető jogok és az őket terhelő kötelezettségek.  Jogok:  Közjogi jogosultságok: 1. szavazati jog (ius suffragii): a római polgár aktív választójoggal élhetett a Ngy-eken (a felszabadított rabszolga csak a comitia tributan); 2. közt-i tisztségek viselésének joga (ius honorum): passzív választójog, a plebs tagjait eleinte, a felsz. rabszolgákat később sem illette meg); 3. a római hadseregben való katonáskodás joga (ius militiae); 4. a római vallási szertartásokon való részvétel joga (ius sacrorum); 5. a halálbüntetés és más súlyosabb büntetés elleni fellebbezés joga a Ngy-hez (ius provocationis); 6. a halálbüntetés

helyetti önkéntes száműzetésbe vonulás joga (ius exulandi); 7. a kivándorlás joga (ius migrandi)  Magánjogi jogosultságok: 1./ vagyonjogi jogképesség a római tulajdon szerzésére és spec római jogügyletek létrehozására való jogosultság (ius commercii); 2./ családjogi jogképesség (ius conubii) - a házasságkötésre, de a matrimonium iuris civilis alapfeltétele is; 3./ az ősi civiljogi keresetek megindításának joga (ius legis actionis)  Kötelezettségek:  Közjogi: 1) hadkötelezettség (munus militiae), 2) közteherviselés (tributum) 3) közhivatal-viselés (pl. a bíráskodás - munus iudiciarium)  Magánjogi: pl. a gyámság és gondonkság ellátása (munus tutelar et curae) B) a római polgárjog megszerzése: természetes és mesterséges módjai vannak.  Természetes: a római polgártól való születés. A római házasságból (matrimonium iuris civilis) született gyermeknek legalább az apja római polgárnak kellett legyen,

egyébként ehhez a római anyától való születés is elegendő volt. A lex Minicia (Kr e I sz) szerint a polgár és a peregrinus házasságából (m. i gentium) született gyermek az alacsonyabb jogállású szülő statusat követte, egy hadrianusi senatus consultum később ezt eltörölte.  Mesterséges: többnyire egyénileg (viritim) v. a polgárjog csoportos adományozásával szerezték meg. C) a római polgárjog elvesztése: a libertas, a civitas elvesztése is egyben. Római jog - III. Személyi jog a) b) c) d) 3 a kivándorlás (migratio), a latin coloniába való település v. letelepíttetés, száműzetés (deportatio), egész közösségek lakosságának jogfosztása által. 2. LATINI (NOMEN LATINUM) Eredetileg a ltiumi városállamok polgárainak jogképességét jelentette (így a római polgárokét is), de Róma fokozatos terjeszkedésével ez egyfajta korlátozott római polgárjoggá alakult át. Kategóriái: prisci Latini = latin colóniák

lakosai, Latini colonarii = a provinciai colóniák lakói, Latini Iuniani = a lex Iunia Norbana (19) szerint egyes - formahibával - felszabadított rabszolgák nem kaphatták meg a civitas Romanat, vagyis ők a latinjoggal feltuházott libertinusok csak élők közötti ius commerciivel bírtak, de az öröklés formáiból kimaradtak. Ezt a kategóriát Iustinianus törölte el 531-ben. 3. PEREGRINI (IDEGENEK)  Kezdetben minden olyan idegen személy ellenség (hostis) volt, akinek állama nem kötött a rómaiakkal kölcsönös segélynyújtási (amicitia) vagy szövetségi szerződést (foedus), ezzel szemben a szövetséges államok lakosait peregrinusoknak nevezték köztük a latinokat is. Később e kifejezést már csak a nem latin idegenekre alkalmazták, akik továbbra is külföldiek voltak.  Az imperium Romanum kialakulásával a bir. nem római ill latinjogú alattvalóit jelölték így (bir-i állampolgárság).  Csoportosításuk még: a. önálló

állampolgársággal és saját népjoggal rendelkező népek (peregrini alicuius civitatis), b. sem állampolgársággal, sem helyi népjoggal nem rendelkező népek Sokáig érvényesült a személyiségi elv: mindenkit saját (helyi, nemzeti, stb.) joga szerint kell elbírálni. (Pl a praetor a római polgárok és a pereginusok közötti perekben a ius gentiumot alkalmazta.) Súlyosabb bűncselekmény elkővetőire nem vonatkozott ez az elv, ekkor a római hatóság járt el római jog szerint. Római jog - III. Személyi jog 4 3O3. Rabszolgák, félszabadok A rabszolgák emberi mivoltának elismerése 1. A rabszolgaság TARTALMA A sevitus jog tartalma: a rabszolga nem jogalany, hanem jogtárgy, urának tulajdonában áll és tetszése szerint rendelkezhet vele, eladhatja vagy meg is ölheti. Még sem tekintették közönséges „dolognak”, hiszen emberi mivoltát még jogi vontkozásban is elismerték, mert 1. a rabszolga feletti tulajdonosi hat-t nem tulajdonjognak

(dominium), hanem rabszolgatartói hat-nak (dominicia potestas) nevezték; 2. a rabszolga sírhelye vallási jellegénél fogva - a szabadokéhoz hasonlóan - forgalomképtelen dolog volt; 3. a rabszolgakori rokonság (cognitio servilis) a felszabadítás után házassági akadályt jelentett; 4. a rabszolga cselekvőképes volt - pl különvagyonnal gazdálkodva érvényes jognyilatkozatot tehet; 5. a delictumoknál a jogforrások a rabszolgát a szabad emberrel egy sorban említik A rabszolgák tényleges helyzete: a jogilag egységes osztályon belül sokféle réteget lehet megkülönböztetni. - patriarchális rabszolgaság korában családtagnak tekintették - kl. rabszolg korában lényegesen rosszabb volt a helyzetük - számuk tömegessé vált kényszermunkára voltak kárhoztatva Egy részük peculiumot kapott urától, mellyel vállalkozhatott - kl. rabszolg hanyatlásának idején egyre több szabály biztositotta a kiméletesebb bánásmódot:  rabsz.k megölésének,

kegyetlenkedésének tilalma  rabsz.családokat eladásnál, öröklés esetén nem szakithatták szét  császári perben a rabszolga és ura peres félként állhattak szemben 2. A rabszolgaság KELETKEZÉSE A foglyul ejtett ellenséget célszerűbb volt életben hagyni, mint megölni, az eredet tehát a hadifogságban keresendő, de egyéb módjai is léteztek:  fogságba esés - a legősibb és legáltalánosabb formája. A civiljog értelmében mint uratlan dolgot szabadon elfoghatták az ellenséget (háborúban vagy béke idején is, ha a területre tévedt),  rabszolganőtől való születés (partus ancillae) - a császárkorban már kimondták, hogy ha az anya a terhesség folyamán - rövid időre is - de szabad volt, a gyermek szabadnak születik (favor libertatis).  büntetésből rabszolgává lehetett: a civiljog szerint: - a capitis deminutio maximát elszenvedett polgár, az akit mint adós hitelezői eladtak, vagy - kivonta magát a polgárok

névjegyzékébe történő bevezetés alól, vagy - a katonai szolgálatból megszökött, vagy - lopáson érték; a praetori és cs-i perrend szerint: - akik rabszolgának adták el magukat (vételáron osztoztak), vagy - bányamunkára, állatviadalra ítéltek, vagy - Róma közelében telepedtek le, vagy - hálátlanságuk miatt uruk visszahivta rabszolgaságba Római jog - III. Személyi jog 5 - a szabad nő, aki idegen rabszolgával folytatott nemi viszonyt. 3. A rabszolgaság MESZŰNÉSE Felszabadítás útján (manumissio, kézből való elengedés) vindicta eljárás szerint: a felszabadítani szándékozó ellen egy bizalmi embere (mint assertor in libertatum) szabadságpert indított, melynek során a preator előtt pálcáját a rabszolgára téve kijelentette, hogy az szabad. A rabszolgát így az úr eleresztette a kezéből, a praetor pedig szabadnak nyilvánitotta. A felszabaditott személyeket azonban megkülönböztették a szabadon születettektől,

amennyiben jogaikat több szempontból korlátozták és súlyos kötelezettségeket rótak rájuk. Augustus korlátozásai: a lex Aelia Sentia (4) szerint 2O évnél fiatalabb úr nem szabadíthatott fel senkit, 3O évnél fiatalabb rabszolga pedig nem volt felszabadítható, csak jogos indokkal. Ha nem volt jogszerű az 1. esetében érvénytelen volt, a 2 esetében a rabszolga Latinus Iunianus lett 4. A FÉLSZABADOK Heterogén csoport volt Jogilag rabszolgának nem tekinthető, de szabadságukban korlátozott személyek.  Felszabadítottak (libertini): Lehettek:  római polgárok,  latinjogúak és  peregrinusok is. A patriárchális rabszolgaság idején családtag volt, ennek felbomlása után vissza is vonhatták a szabadságot (revocatio in servitutem). A libertinus csak korlátozott jogképességel rendelkezett (pol-i jogok nem, csak aktív választójog , sokáig légiókban sem szolgálhatott). A ius patronatus alapján továbbra is függőségi viszonyban maradt

volt urával, halálával ez megszűnt, de a patronatus örököseire átszállott. Így a felszabadított: 1) patronusa nevét viselte, 2) engedelmességgel (obsequium) tartozott, 3) ingyenesen köteles volt kezelni a vagyonát és ellátnia ügyeit (officium), 4) különböző munkákra, szolgálatokra (operae) is kötelezhették, 5) az elszegényedett patronust tartani volt köteles (alimentatio) 6) urát biz. öröklési jog is megillette Ellenben a patronus védeni volt köteles libertinusát, szükség esetén eltartani vagy a serdületlen, ill. libertina felett gyámságot volt köteles gyakorolni (A ius patronatus megszűntetése: büntetséből, ha patronus kötelezettségeit nem teljesitette császári privilágium által A ius patronatus fennmaradt ezután is, alóla a libertinust csak a restitutio natalium (születés orvoslása) mentesítette.  Colonusok: főldművesek Eredetileg mezőgazdasági kisbérlőt jelentett, császárkorban vette fel a „félszabad, röghöz

kötött földműves” jelentést. Kialakulásának oka: - rabszolgák fogyatkozása miatt megindult a termőföldek pusztulása Római jog - III. Személyi jog 6 - gazd.i válság, adóterhek miatt megindult elvándorlást meg kellett állitani. Római polgárok voltak ugyan, de közjogi (és magánjogi) jogképességgel nem rendelkeztek. Vagyonuk peciliumként urukat illette, annak tudta nélkül sem eladni, sem végrendelkezniük nem lehetett vele. Később nekik is lehetett földjük, ami után adózniuk kellett, terményeit eladhatta Nem rendelkezett ius conubiivel, házassága= volt a rabszolgák életközösségével. (Létrejötte: születéssel, szerződéssel, időmúlással; megszűnése: földtulajdonszerzéssel, 30, 40 évig curialisként működött, püspökké választással.) Római jog - III. Személyi jog 7 3O4. A statusok és a capitis deminutio fajai 1. Személyállapot a római jogban A teljes jogképességet 3 személyi állapot (status) együttes

megléte biztosította: a szabadság állapota, a polgárság állapota és a családi állapot. Mindegyik status feltételezte az őt sorrendben megelőzőt. Status libertaris szerint az emberek:  vagy szabadok (liberi)  szabadon születtek (ingenui)  felszabadítottak (libertini),  vagy rabszolgák (servi). Status civitatis szerint a szabadok  római polgárok (cives Romani),  latinjogúak (Latini),  jogképességgel nem rendelkező szabadok (peregrini, a külföldeik v. a római bir területén élő alattvalók). Status familiae szerint a római polgárok  önjogú személyek ( personae sui iuris),  apai ill. férji hat alatt álló személyek (personae alieni iuris) (A személyeket a modern jogtud. természetes és jogi személyekre osztja fel A jogképesség mellett a cselekvőképességet is tárgyalja.) 2. Capitis deminutio Fogalma: statusváltozás = caput jogi értelemben a személyt, jogképességet jelentette, amelyet a 3 állapot határozott meg.

Amennyiben bármelyik statusban változás állt be, a régi caput megszűnt és új caput keletkezett (kivéve, ha a szabadság állapota szűnt meg). De jelenthette valamey közösség létszámának 1 fővel való csökkenését is. A szabadság elvesztésével együtt járt a polgárság és a családi status elvesztése is. A polgárság elvesztésével csak a családi statust vesztette el. A családi állapot megváltozása a másik 2 statust nem érintette. Formái: capitis deminutio maxima: a szabadság elvesztése pl.  rabszolgává lett (pl. fizetésképtelen adós), vagyona, jogai, kötelezettségei is elvesztek, de a hitelezőknek a praetor jogsegélyt adott azon személy ellen, akire az illető vagyona szállott (restitutio actionis);  hadifogságba esett, ha meghalt a hadifogságban úgy tekintették, mintha szabadságának utolsó pillanatában halt volna meg (fictio legis Corneliae), de ha hazatért, visszanyerte elvesztett jogait, mintha nem is lett volna

hadifogságban = ius postliminii - a hátsó küszöb joga. capitis deminutio media: a római polgárjog elvesztését jelentette, civis Romanusból idegen lett, pl.  más államba költözött - vagyonát megtartva,  száműzték - vagyona az őt száműző államra szállt. Római jog - III. Személyi jog 8 capitis deminutio minima: a rokonságból való kiválást jelentette, (az agnatióból, a gensből is) pl.  önjogú személy arrogatio (örökbefogadás) révén,  önjogú nő férji hatalmat keletkeztető házasság útján más cs.fő hatalma alá került,  a hatalom alatti cs.tag átkerült egy másik csfő hatalma alá,  hat.alatti családtag felszabadítás útján önjogúvá vált A személy caputja a capitis deminutio minima esetében nővekedhetett is. Ez a pol-i jogokat nem érintette, de a vagyonban komoly változást jelenthetett. Pl: a hatalomalattivá lett önjogú minden vagyona -jogai, kötelezettségei is- átszállott a hatalmat

gyakorlóra. Római jog - III. Személyi jog 9 3O5. A statust nem érintő, de a jogképességet korlátozó tényezők 1. NŐI NEM A nő csak magánjogi téren volt jogok alanya, a közjogi téren nem, mert nem voltak pol-i jogai. Jogképessége a családi és vagyonjog területén is erősen korlátozottak voltak (nem lehetett családfő, formális szerződések tanúja, gyám - csak a posztklasszikus korban anya, nagyanya). A SC Vellaeanum megtiltotta továbbá, hogy kezességet vállaljanak, hogy perbeli képviselők legyenek; teljes öröklő- és végrendelkezési képességüket is csak a posztkl. korban nyerték el 2. BECSÜLETCSÖKKENÉS (MINUTIO EXISTIMANTIONIS) A rómapi polgári minőséggel együttjárt a megbecsülés is, melyet a capitis deminutio media elszenvedésével el is veszített. Egyéb „becsületcsökkentő” körülmények:  intestabilitas: tanúképtelenség, melyet a XII táblás tv. vezetett be Ha a polgár a régi jog ünnepélyes

szerződéseinél (mancipatio) mint tanú v. mérlegtartó szerepelt, s utána megtagadta a szerződés tanúsítását, többé nem tanúskodhatott, ha pedig ő akart szerződést kötni, nem vehetett igánybe tanúkat.  infamia: becstelenség, mely a közt-i korban 3 féle lehetett: a) a consul által megállapított infamia: a személyt törölte a magistratusjelöltek jegyzékéből; b) a censor által alkalmazott infamia; c) a praetor által kiszabott infamia. Az első 2 mindig közvetett volt, vagyis nem az infamáló magatartásánál fogva állt be, hanem a magistr. konstruktív aktusa váltotta ki; az utolsó lehetett közvetlenül beálló is A principatus alatt a praetori infamia került előtérbe, melynek fajai:  ipso facto beálló (közvetlen) némely magatartás (pl. kettős házasság), biz foglalkozások (kerítés, színészet) űzése, a fizetésképtelen adós csődje,  marasztaló ítélet (sententia condemnatoria) váltott ki közvetett infámiat bcs-ek

(crimen, delictumok elkövetői) és bizalmi jellegű jogviszonyokból (megbízás, gyámság) származó pereknél,  kiegyezés (pactio) az elkövetőnek a bcs. sértettjével való megállapodása, közvetett infamiat váltott ki. Az infamia joghatásai: a) pol-i jogok elvesztése, b) perbeli képviseletre való kétoldalú képtelenség, c) házassági tilalom az infamis személy és az ingenuus (becsületében nem sértett személy) között, d) senatori rang elvesztése. Az infamia élethosszig tartott, hacsak a császár v. a senatus nem adta meg a „jó hírnév visszaállítását” (bonae famae restitutio).  Turpitudo: a császárkorban a bíró széles körű mérlegelési joggal rendelkezett, amennyiben a közfelfogásra hivatkozva nyilváníthatott valakit becstelen személlyé. Turpis persona: - nem tölthetett be közhivatalt - megbizhatóságot feltételező jogviszony alanya nem lehetett Római jog - III. Személyi jog 10 3. EGYÉB KORLÁTOZÁSOK A római

polgár nem süllyedt le ugyan a félszabadok közé, de nem teljes jogú polgárnak minősült.  az alacsonyrendűekhez való tartozás: a szegényebb rétegek (közt-i korban a plebs tagjai, császárkorban a humiliiores) polgárjoga korlátozott volt:. III sz-tól szigorú büntetési tételek (kényszermunka csak nekik), a császáskorban a fizikai munkát végző szabadok (kézműves, kiskereskedő, bérmunkás) jogképességenek korlátozása, egyes mesterségek űzőit (hajósok, pékek) - a colonusokhoz hasonlóan - lakóhelyükhöz és foglalkozásukhoz kötötték (ipari colonatus).  a városi tanácstagokat (curiales) is, akik egyébként a honoratikhoz (társ. felső csopja) tartoztak az állam először az adók behajtásáért tette felelőssé (nekik kellett a hiányzó összeget kiegyenlíteni), majd curiákhoz kötötte őket és jogi korlátozásokkal is súlytotta.  egyes vallások követői: zsidókat (Iudaei), eretnekeket ( haeretici), hitehagyottakat

(apostatae) biz. jogok gyakorlásában korlátozták, utóbbiak magán- és közjogilag jogfosztottá váltak. Római jog - III. Személyi jog 11 3O6. A cselekvőképesség * 1. Fogalma és tartalma A jogéletben való önálló részévételhez a jogképesség önmagában nem elegendő, ehhez biz. egyéb körülmények megléte is szükséges, hiánya cselekvőképtelenséget idéz elő. A „cselekvőképesség” ugyan modern kifejezés és a rómaik nem ismerték, de a fogalom természetszerűleg ismeretes volt Rómában. Cselekvőképesség az a képesség, mely szerint valaki saját tényeivel jogokat és kötelezettségeket szerezhet magának vagy másnak. Tartalma: ahogy a jogképesség nem jár szükségképpen együtt a cselekvőképességgel, úgy a cselekvőképesség sem jár szükségszerűen a jogképességgel, pl. az önjogú személy nem volt feltétlenül cselekvőképes (serdületlen v. elmebeteg), ugyanakkor cselekvőképesek lehettek olyanok is, akik részben

vagy teljesen jogképtelenek voltak (rabszolga, hatalomalatti családtag). A cselekvőképesség tehát 2 irányú: 1. ügyletképesség - az illetőt a jog képesnek minősíti jogügyletek megtételére, (szerződést köthet) 2. vétőképesség - bcs-eiért az illető felelősségre vonható, ez korábbi életkorban kezdődik, mint az ügyletk. (A nők ügyletképessége korlátozott, vétőképessége teljes volt.) Az ember lehet: cselekvőképes, korlátozottan cselekvőképes, cselekvőképtelen. 2. Befolyásoló tényezők 1) Életkor számítása = Az emberek kor szerint 2 csoportba tartoznak: a) serdületlenek (impuberes)  akik még nem tudnak beszélni (infantes),  infantia koránál idősebb serdületlenek (impuberes infantia maiores), ezen belül is önjogú serdületlenek (pupilli) b) serdültek (puberes)  25 év alatti serdült személyek (puberes minores XXV annis, minor)  25. életévüket betöltött nagykorúak (maiores) A szabiniánusok iskolája a 2

közötti korhatárt a fiúknál egyedileg, az illető nemi fejlettsége alapján bírálta el, a lányoknál serdült a 12. életévet betöltött személy A prokuliánusok a lányoknál 12., a fiúknál 14 életév betöltését vette figyelembe, Iustinianus a pubertas határát ugyanígy, az infantia határát egységesen 7. életévben határozta meg 2) Az életkor jelentősége  Az infantest a római jog teljesen cselekvőképtelennek minősítette, a beszélni nem tudás azt jelenti, hogy nem tudják a szóbeli jogügyeletek szavait elmondani, így érvényes jognyilatkozatokat nem tehettek és felelősségre sem vonhatók, helyettük szüleik v. gyámuk cselekedett.  Az impuberes infantia maiores csak korlátozott cselekvőképességgel rendelkeztek, mely jogügyletek terén azt jelentette, hogy a serdületlenek szabadon köthettek olyan ügyleteket, melyekből egyoldalúlag csak jogot szereztek; olyanokat viszont , melyekből rájuk részben jogok, részben

kötelezettségek háramlottak, csak gyámjuk hozzájárulásával hozhattak létre (a gyámi auctoritas hiányában csak a jogokat szerezték meg). A delictumokat (bűncselekményeket) illetően esetenként vizsgálták, hogy a serdületlen bírt-e belátási képességgel (a serdültséghez közelebb állóknál vélelmezték a vétőképességet, az infantiahoz közelebb állóknak pedig nem). Római jog - III. Személyi jog 12  A puberes - egyéb fogyatékosság hiányában - teljes cselekvőképességgel rendelkezett, de a minor (25 év alatti serdült) sajátos jogvédelmet élvezett, ugyanis a lex Laetoria (Kr. e 2OO) szerint büntetőkeresetet indítottak az ellen, aki becsapott egy minort, a praetor egyfajta kifogást (exceptio l.L) is bevezetett arra nézve, hogy ha a minor már teljesített is, in integrum restitutiot adott, de, hogy ne riasszák el a szerződni akaró feleket, a minor a praetortól állandó gondnokot (curator) kapott, hogy annak egyetértése

mellett kösse meg a szerződést. Így alakult ki a cura minorum, mely túlvédettségi helyzetbe hozta a minort.  A nagykorú személyek rendelkeztek teljes cselekvőképességgel. Nagykorúak voltak a 25 életévet betöltöttek, és akiket császári privilégiummal nagykorúsítottak (fiúk 2O., lányok 18 életév). 3) Női nem tagjai akkor is korlátozottak voltak, ha elérték a serdült kort. Az önjogú nő élete végéig gyámság alatt állt, s bár vagyonát maga kezelhette, jelentősebb civiljogi jognyilatkozataihoz (perléshez) gyámja hozzájárulás kellett. A nők cselekvőképesség tekintetben csak a IV. sz-tól kezdve váltak egyenlőkké a férfiakkal 4) Az elmeállapotot tekintve a súlyos elmebajban szenvedők, az őrültek (furiosi) jognyilatkozataik és vétőképességük szempontjából hasonló elbírálásban részesültek, mint az infantesek. Hasonló a helyzete a múló öntudatlan állapotban lévőknek (delirantes) is A római jog az elmebeteget

„világos pillanataiban” úgy kezelte, mint aki semmilyen korlátozás alá nem esik. 5) A tékozlókat (prodigi) a praetor - a XII táblás tv. alapján - az apai örökség kezelésétől eltiltotta, gondokság alá helyezve, impuberes infantia maioresként kezelte őket. 6) A testi fogyatékosságok ugyan a cselekvőképességet nem korlátozták, szóbeli szerződést azonban a süket (surdus) és a néma (mutus) nem köthetett. A kasztrált személy (castratus) a házassági jognyilatkozat tételétől el volt tiltva. A vak személy (caecus) tehetett ugyan írásbeli végrendeletet, ám annak érvényességéhez (a rendesnél eggyel több) 8 tanú közreműködése volt szükséges. Római jog - III. Személyi jog 13 3O7. Jogi személyek 1. Általában A római jog nemcsak embereket ruházott fel jogképességgel, hanem jogképességgel bíró emberek egyesületeit is. Kezdetben a közjog, majd a magánjog területén is Jogi személyek a jogképességgel felruházott

bizonyos célra rendelt vagyontömegek A jogi személyek 2 fő típusa:  jogképességgel felruházott személyegyesülések (universitas personarum - gazd-i, ker-i társaságok)  jogképességgel felruházott vagyontömegek (universitas bonorum, alapítványok). (A modern jogrendszer mindkét alaptípusának előképe megtalálható a római jogban: az 1. az universitas, corpus, collegium, a 2. pia causa formájában Római jogalanynak sohasem az elvont „jogi személyt” hanem a jogi személyt mint testület mindenkori tagjainak összességét tekintették.) 2. A jogalanyisággal felruházott személyegyesületek 1. A személyegyesületekről ált-ban: kialakulásuk bonyolult folyamat volt, mert a jogképességgel való felruházás előzménye az volt, hogy biz. közösségek tagjaik változásától független létet nyertek pl. a városok (coloniae), néhány vallási testület (sodalitates), a magánemberek egyesületei (collegia). A magánjogi szabályok csak a közt-i

korban terjeszkedhettek ki a személyegesületekre. Kezdetben csak közjogi jellegűek voltak, az állami ellenőrzés miatt magánjogi jogalanyiságuk késett. Az universitás ált-ban valamennyi személyegyesülésre, a corpus és a collagium spec. egyesületfajtákra vonatkoztak (pl.: hajófuvarozók egyesülete) Nincs felruházva jogképességgel a societas: nincsenek jogaik, kötelezettségeik, a tagok vagyonától elkülönült önálló vagyonnal sem rendelkezik (max. közös tuladon van) 1. A római államot (populus Romanus) a római polgárok összessége alkotta, amely független volt a polgárai személyében beálló változásoktól, továbbá önálló vagyonnal (=a polgárok tulajdona) és szerződéskötési képességgel is rendelkezett. Az állami tulajdon nem a civiljogi tulajdon egyik formája, hanem a közjog hatálya alá tartozó tulajdoni forma, a polgárok, a populus közös tulajdona. Ennek megfelelően az állam földje ager publicus, rabszolgája servus

publicus, vagyontárgya res publica. Az állam minden vonatkozásban a ius publicum szabályai alá tartozott. A magánosokkal keletkezett jogvitái nem bírói, hanem közigi úton nyertek eldöntést. Ugyanakkor a közt-i államkincstár (aerarium) nem volt külön jogképességgel felruházva, de a császári kincstár (fiscus) ügyeiben kezdetben a magánjog szabályai, később (Claudius cs-tól) a cs-i delictumok érvényesültek, és egyre inkább a közjog hatálya alá került. 1. A köztestületek, úgy mint a városok (municipia), a községek (fora), az alsóbb tisztviselők testületei (decuriae) a magánjog területén a közt-i korban már önálló jogalanyokként tűntek fel. Saját vagyonnal rendelkeztek, így a ius privatum hatálya alá tartoztak („a városok magánszemélyeknek tekintendők” Gaius). A municipiumok a városi tanács által kinevezett (actor) útján ugyanúgy perbe állhattak, mint a magánszemélyek; később szerződéseket is köthettek. 2. A

magántestületek hamar kialakultak, de magánjogi jogképességük jogi rendezésére csak lassan került sor. A közt-i korban egymás uátn alakultak ki a kézművesek egyesületei (corpora pistorum), a magistrarusok segédszemélyzetének testületei (collegia apparitorum), a temetkezési egyesületek (collegia funeraticia). Római jog - III. Személyi jog 14 3. A testületek, egyesületek közös szabályai: a) Az egyesületek alapítása - kezdetben nem kellett engedély, de alapszabályaik nem ellenkezhettek a tv-ekkel, vagyis csak megengedett célra alakulhattak. Később - egy Augustus idjéből való lex Iulia de collegiis alapján - az alapításhoz a senatus engedélye kellett. Min taglétszám 3 fő. b)Az egyesületek jogi szervezete - a) befelé ügyintéző b) kifelé képviselő szervek voltak.  Az ügyintéző szerveknél a struktúrát az állam nem szabályozta, de az alapszabály (lex collegii) (hatáskörök megállapítása) alapját képezte a működés

engedélyezése iránti kérelemnek (pl. a be- és kilépés) Viszonylag teljes jogképességgel rendelkeztek, vagyis emberhez fűződő jogai és kötelezettségei nem lehettek, pl. apai hat-mal nem, de rabszolgákkal rendelezhetett.  Miután az egyesület önmaga fogalmilag cselekvőképtelen volt, képviselő szervei jártak el. Kezdetben közvetett, később közvetlen képviseletet jelentett. c) A testületek, egyesületek megszűnése - 1) ha a senatus v. a császár feloszlatta, 2) célja meghiúsult, 3) tagjainak száma 3 alá csökkent (bár 1 is lehet célmeghiúsítással), 4) tagsága a felosztást kimondta. 3. A jogalanyisággal felruházott vagyontömegek Az alapítványok kialakulását tekintve a keresztény egyházat (Ecclesia) a római jog uralkodásától kezdve egyesületnek kezdte elismerni, a püspöki egyházak kezdetben mint személyegyesületek bírtak jogalanyiságga. Vagyonnal rendelkeztek, mely nem a helyi közösségé, hanem az egyetemes egyházé

volt, felette a rendelkezési jog pedig a közös előljárót, a püspököt (episcopus) illette meg. Az emberek kezdetben vagyonukat az egyházra hagyták, csak az V-VI. sz-tól születtek olyan rendelkezések, mely szerint a vagyont egy meghat. kegyes célra (pia causa) (pl kórház fenntartása) rendelték, ezen vagyontömegeket személyekként kezdték kezelni. A pia causat az alapító okirat létesített, de lehetett végrendelet is. Ez az okirat hozta létre a szervezetet arra hivatkozva, hogy a jogképességgel felruházott vagyon betölthesse célját, megszűnésének döntő oka a vagyon kimerülése volt. A pia c éppúgy rendelkezett magánjogi jogképességgel, mint az egyesület. Ügylet- és vétőképessége (vagyis teljes cselekvőképessége) neki sem volt, helyette képviselőszervek jártak el. Római jog - III. Személyi jog 15 3O8. A család és a rokonság a rómaiaknál 1. A CSALÁDJOGI ÁLLAPOT (STATUS FAMILIAE) 1) A közt-i korban: a polgárok

családjogi állapotuk szerint 2 csop-ra oszlottak: a.) önjogú személyek (persona sui iuris) volt minden családapa (pater familias) és minden családanya (mater familias.), akik nem állottak családfői hat alatt A pater f teljes jogképességgel rendelkezett, jogosítványai: 1. apai hatalom (patricia potestas), 2. férji hatalom (manus), 3. rabszolgák feletti hatalom (dominicia potestas), 4. biz szabad személyek feletti hatalom (mancipium) b.) hatalomalatti személyek (persona aliene iuris) volt a családfőn kívül a család összes többi tagja:  feleség,  gyermekek,  örökbefogadott gyermekek,  fiúgyermek családja (meny, unoka)  örökbefogadott fiúgyermek családja. Korlátozott jogképességgel bírtak, melynek határait a női családtagok szempontjából tovább szűkítették. A pol-i jogok teljes egészében, a magánjogi jogosultságok közül csak a ius conubii és a ius commercii illette meg őket, de ezáltal minden jogot a hat.gyakorlónak

szereztek, ugyanakkor kötelezettségeik csak őket terhelte. A családfiú (filius familias) csak az apa beleegyezésével köthetett házasságot, és a felesége feletti manus ugyanúgy a pater familiast illette meg, mint a gyermekek feletti patria potestas. Az apai hatalom a családtagok korától függetlenül egészen a pater familias haláláig fennállott. 2) A császárkorban: A klasszikus jog már biz. értelemben elismerte a hatalomalattiak önálló vagyoni jogosultságát, azzal, hogy ha a fiú katonáskodással, állami szolgálattal szerzett vagyona fölött a tulajdonosi jogok teljességét már nem a pater familiasnak, hanem a filius familiasnak (felszabaditott családgyermek) biztosította. A posztklasszikus és a iustinianusi jog a családtagok önálló vagyoni jogalanyiságát már formailag is elismerte. 3) A családjog tárgyát a családi viszonyok képezik, melyeket ma önálló jogág szabályoz, de a rómaiak ezt a kategóriát nem ismerték, nem

különítették el a személyjogtól. A cs-i viszonyok 2 fontos formája: szülő-gyermek kapcsolat és a szülők egymás közti kapcsolata, melynek 2 spec. jogintézménye: az apai hat. és a férji hat, a rómaiak ui a családi viszonyokat is hatalmi viszonyként fogták fel. A családjogon belül tágyaljuk még a gyámság és a gondnokság jogintézményét is. 2. A CSALÁD ÉS A ROKONSÁG Az archaikus kori római jog a különféle jogviszonyokat (szülő-gyermek, házasság, tulajdon, kötelmi és egyéb v.) lényegében csak hatalmi viszonyként tudta tükrözni A családtagokat és a rokonokat egymáshoz fűző jogi kötelék a családfő hat-ában volt.  Család: egyazon pater familias hat-a alatt álló személyek összessége (jogi értelemben),  Rokonok (agnatio): azok a személyek, akik azonos pater familias hat-a alatt állnak vagy állnának, ha a közös pater f. még élne (civiljogi értelemben),  Vérrokonság (cognatio): a rokonság természetes fogalma

Római jog - III. Személyi jog 16 - Familia proprio iure: a család kezdettől fogva a monogám házasságon alapult, de jogi szempontból a familia a családfő hat-a alatt álló személyek közösségét jelentette. Nem érzelmi és vérrokoni, hanem vagyoni, gazd-i, kultikus házasságot jelentett (hiszen a családtagokat és a családi vagyont egyaránt a familia szóval jelölték). A házközösség tagjai, akik a pater f halála után a házközössgéi vagyont megszerezték, nem a pater f. utódainak, hanem a „saját maguk örököseinek” (sui heredes) minősültek, mert amíg a hagyaték az örökösök között nem került szétosztásra, addig a család tagjai ún. „családi vagyonközösségben” maradtak egymással A familia proprio iure magában foglalta mindazokat, akik a pater f. férji vagy apai hat-a alatt állottak, vagyis: a) a feleség (uxor in manu), b) a gyermek (filius vagy filia familias), c) a hat.alatti fiú felesége (nurus) d) a hat. alatti

fiú gyermekei (nepotes vagy neptes), e) az örökbefogadott gyermek (arrogate) és f) az örökbefogadott fiúgyermek felesége, gyermekei. A családfői hat. csak az ő akaratából szűnhetett meg, a családapa halálával a familia piure is felbomlott, s azok, akik korábban közvetlenül az apa hatalma alatt állottak önjogúvá váltak. - Agnatio: a civiljogi rokonság alapját a leszármazás képezte, de a hat-i köteléken alapuló rokonságot jelentett. Egyrészt „agnát rokonok azok, akiket férfiak által közvetített rokonság fűz egybe, vagyis az azonos apától származó vérrokonok” Gaius, ezek szerint a feleség nem tartozott az agnatioba! Másrészt az agnatiót familia communi iurének is nevezik, melynek tagjai: a) a szűkebb család tagjai (familia proprio iure) a feleség kivételével; b) a közelebbi agnát rokonok (proximi agnati, akik azonos pater f. hat-a alatt állnának, ha a családfő még élne, de nem tartoznak ide az anyai és női felmenők);

c) a legtávolabbi rokonság, a nemzetség (gens) tagjai, akiknek ősei közös patria potestas alatt álltak). Ezt a 3 csoportot rendnek (ordo) nevezzük. A családfő halála az agnatiora semmilyen hatással nem volt, mivel az agnát rokonságot nemcsak az aktuálisan létező, hanem az egykor fennállott patria potestas is közvetítette. Ugyanakkor az örökbeadás vagy házasság folytán felszabadult családtag nemcsak a familia proprio iure, de a familia communi iure (az agnatio) kötelékéből (a gensből) is kivált! A familia prorio iurét az különbözteti meg az agnatiotól, hogy a családot jogilag összetartó családfői hat. alatt nemcsak a patria potestas, hanem a manus is értendő, és a patria potestas a családi köteléket csak a pater familias élteében tartja fenn. - Cognatio: a tisztán vérségi kapcsolat szerinti rokonság. (Az agnatio a civiljogi, a cognatio a ius naturale szerinti rokonság.)  Kognát rokonok azok, a) akik közül az egyik a

másiktól közvetlenül (szülő és gyermek) vagy közvetve (nagyszülő, unoka) egyenes ágon származott = egyenes ági rokonok (felmenők-ascendentes és lemenőkdescendentes; b) akik egy közös őstől származtak (testvérek) = oldalági rokonok, ezen belül is  közös apától és anyától származnak=teljes testvérek (germani),  csak közös apától és csak közös anyától származnak=féltestvérek (uterini). Apaság vélelme: „az anya mindig biztos, még akkor is, ha házasságon kívül esett teherbe; az apa pedig az, akit a házasság annak mutat” Paulus.  A rokonság fokát a nemzések száma határozta meg, pl. nagyapa és unoka egymás II fokú egyenes ági rokonai. Római jog - III. Személyi jog 17  A sógorság amilyen fokban kognát rokona valaki az egyik házastársnak, ugyanolyan fokban sógora a másik házastársnak, pl. az anyós vejének I fokú egyenes ági sógora A császárkor törvényes öröklési joga egyre jobban

háttérbe szorította az agnatiot, a iustinianusi korban pedig a törvényes öröklés már teljesen a kognát rokonságon épült fel. Római jog - III. Személyi jog 18 3O9. A patria potestas tartalma, keletkezés, megszűnése 1 FOGALMA ÉS TARTALMA A családfőnek a családjához tartozó szabad személyek fölötti teljes magánjogi uralma. Kezdetben korlátlan volt, később ezt a mos szabályai korlátozták (pl. megölje vagy súlyosan megfenyítse gyermekét). Pozitív jogosultságai: 1) a gyermek élete és halála feletti rendelkezés (ius vitae necisque), 2) elsőszülöttek kivételével a gyermekkitétel joga (ius exponendi), 3) a gyermekeladás joga (ius vendendi), amely vagy teljes vagy részleges rabszolgaságba kerülést eredményezett, vagy pedig ideiglenes hatalom alá, mancipiumba kerüléssel járt, 4) a delictumot (magánbűncselekményt) elkövető gyermeknek a sértett részére történő noxába adása (ius noxae dedendi). Negatív jogosultsága: a

gyermeket visszatartó személlyel szembeni fellépés joga tulajdonjogi kereset alapján (vindicatio filii), a praetori interdictum de liberis exhibendis et ducendis útján is. Az ősi paraszti házközösség bomlásától lassan csökkentek a pater f. gyermeke feletti jogai, pl „Ha az apa fiát 3x eladta, a fiú szabaduljon az apai hat. alól” XII táblás tv Később a gyermek panasszal fordulhatott a bírósághoz apja ellen, hogy tartást követeljen tőle. Az apai hat. vagyonjogi tartalma: Vagyonilag a családgyermek sokáig nem volt jogalany, mivel mindent apjának szerzett, az általa vállalt kötelezettségek viszont csak őt terhelték. - A preklasszikus korban a pater f. által a gyermek kezelésébe adott különvagyon (peculium profecticium) - a rabszolga peculiumához hasonlóan - a családfő tulajdona maradt. - A klasszikus korban Augustus v. Caeasar rendelete a családgyermek katonáskodás (később tisztviselői és szellemi munka peculium quasi) útján

szerzett (peculium castrense) vagyonrészén névlegessé tette az apai tulajdont. Igy apa névleges tulajdonosi joga csak akkor vált ténylegessé, ha a gyermek végrendelet nélkül halt meg. - A posztklasszikus korban egy rendelet a családgyermek anyjától örökölt vagyonára (bona materna) előírta, hogy azt a pater f. el nem idegenítheti, halála után pedig a gyermeké lesz, de nem mint apai örökség, hanem a gyermek saját jogán. Iustinianus szerint a gyermek minen vagyona, amely nem az apától ered, ún ,jövevényvagyon (bona adventicia), azon az apát csak a haszonélvezet illeti meg, hacsak a vagyon juttatója ezt ki nem zárta. A gyermek által vállalt kötelezettségeket a praetori jog peresíthetővé tette az apával szemben (actiones adiecttiae qualitatis). SC Macedonianum rendelkezései szerint (E. Claudius cs idején)a filius familias részére folyósított pénzkölcsön az apa halála után sem vot peresíthető, vagyis ez naturalis obligtiot

eredményezett. (Ha a teljesítés elmaradt, a hitelező pert indított, a fiú pedig védekezhetett) 2. A PATRIA POTESTAS KELETKEZÉSE 3 féleképpen keletkezhetett: 1) törvényes római házasságból (matrimonium iuris civilis) való születés= eredetileg az apa beleegyezésével, utóbb pedig már önmagától is apai hat-t eredményezett. Abban az esetben, Római jog - III. Személyi jog 19 ha a születés a házasság megkötésétől számított 182 napon túl, ill. a házasság megszűnése után 3OO napon innen keletkezett (a gyermek apja az anya férje, praesumptio iuris). Házasságnak nem születéskor, hanem fogamzáskor kellett fennállnia. 2) örökbefogadás (adoptio) útján= az apai hat. mesterségesen jött létre; mindig állami közreműködést igényelt, szabályozása kógens volt. Előfeltétele volt az, hogy az örökbefogadó Iustinianus szerint az örökbefogadottnál legalább 18 évvel idősebb - önjogú római polgár legyen és az arrogatornak

gyermektelennek és legalább 6O évesnek kellett lennie. Nők - császári engedéllyel - csak a posztklasszikus korban fogadhattak örökbe, de ez patria potestast nem eredményezett, csak jogot az öröklésre. Örökbefogadásnak nem a gyermek nevelése, hanem az örökösről való gondoskodás volt a célja. 2 formája: a) arrogatio - az önjogú személy örökbefogadását jelentette. Eleinte a comitia calata előtt, a pontifex maximus közreműködésével történt, ahol az örökbefogadni kívánó előadta, hogy koránál vagy betegségénél fogva gyermeke már nem lehetne. Ezután a Ngy szavazott az örökbefogadás engedélyezéséről. Az örökbefogadottat a filius familias személyi és vagyoni helyzetébe juttatta (meglévő feleségével, vagyonával együtt). Csak önjogú, fegyverforgatásra képes férfi volt örökbefogaható, mert csak az jelenhetett meg a comitia előtt. A császárkorban az arrogatio rescriptum útján ment végbe, amiből már a nők és a

serdületlenek sem voltak kizárva. (821) Antonius Pius császár kimondta, hogy serdületlen önjogú csak úgy arrogálható, ha az örökbefogadó cautióval biztositja, hogy serdületlensége alatt nem bocsátja el apai hat. alól, s ha mégis, úgy kiadja az örökbefogadottra eső vagyont, ill. tv-es örökségképpen az arrogator vagyonának 1/4 részét (quarta divi Pii). b) adoptio szűkebb értelemben a hatalomalatti személy örökbefogadását jelentette, a 3x-i színleges eladással (mancipatio) és színleges perrel(vindicatio filii) ment végbe. A posztklasszikus korban az adoptio az örökbeadó pater f. nyilatkozatával jött létre, melyet az örökbefogadó és az örökbefogadandó jelenlétében, a bíróság előtt kellett megtennie. A iustinianusi jogban az adoptio csak akkor eredményezett apai hat-t, ha az örökbefogadó az örökbefogadott felmenője volt (adoptio plena), ellenkező esetben csak öröklési jogot biztosított az örökbefogadó után (adoptio

minus plena), amely végrendelkezési formaként szolgált. 3) a törvényesítés (legitimatio)= csak concubinatusból született természetes gyermekek (liberi naturales) részére volt lehetséges, de nem a futó nemi kapcsolatokból született részére. (Ez csak a császárszág korában alakult ki.) 3 formája:  utólagos házasságkötéssel  császár kegyelmi aktusával  fiúnak városi nemességi (curialis) szolgálatba adásával, leánynak curialishoz való férjhezmenetelével való törvényesités. 3. A PATRIA POTESTAS MEGSZŰNÉSE Elvileg az apa életének végéig fennállott, hacsak valamilyen jogmegszüntető ok közbe nem jött. A gyermek életkora nem bírt jelentőséggel. Megszüntette az apa hatalmát: a) az apa halála vagy capitis deminutiója, b) a gyermek halála vagy c.d-ja c) a gyermek örökbefogadása (Iustinianusnál csak az adoptio plena), Római jog - III. Személyi jog 20 d) a gyermek emancipatiója: az apa által eszközölt 3x-i

mancipatio, de 5O2-ben Anastasius cs. rendelete lehetővé tette, hogy az apa a bíróság előtti jognyilatkozatával kieszközölje az emancipatiót, de ehhez a császár engedélye és a gyermek egyetértése kellett, e) büntetésből, ha a pater f. gyermekét 3x (lányát v unokáját 1x) eladta vagy kitette, f) bizonyos papi méltóság, a keresztény kortól püspöki ill. patriciusi cím elnyerése folytán Római jog - III. Személyi jog 21 31O. A családtagok vagyoni önállóságának kialakulása A császárkorban a klasszikus jog már biz. értelemben elismerte a hatalomalattiak önálló vagyoni jogosultságát, azzal, hogy ha a fiú katonáskodással, állami szolgálattal szerzett vagyona fölött a tulajdonosi jogok teljességét már nem a pater familiasnak, hanem a filius familiasnak biztosította. A posztklasszikus és a iustinianusi jog ezt már formailag is elismerte Familia proprio iure: a család kezdettől fogva a monogám házasságon alapult, de jogi

szempontból a családfő hat-a alatt álló személyek közösségét jelentette. Nem érzelmi és vérrokoni, hanem vagyoni, gazd-i, kultikus házasságot jelentett (hiszen a családtagokat és a családi vagyont egyaránt a familia szóval jelölték). A házasság tagjai, akik a pater f. halála után a házközösségi vagyont megszerezték, nem a pater f. utódainak, hanem a „saját maguk örököseinek” (sui heredes) minősültek, mert amíg a hagyaték az örökösök között nem került szétosztásra, addig a család tagjai ún. „családi vagyonközösségben” maradtak egymással. Az apai hat. vagyonjogi tartalma: Vagyonilag a családgyermek sokáig nem volt jogalany, mivel mindent apjának szerzett. A preklasszikus korban a pater f. által a gyermek kezelésébe adott különvagyon (peculium profecticium) - a rabszolga peculiumához hasonlóan - a családfő tulajdona maradt. A posztklasszikus korban egy rendelet a családgyermek anyjától örökölt vagyonára

(bona materna) előírta, hogy azt a pater f. el nem idegenítheti, halála után pedig a gyermeké lesz, de nem mint apai örökség, hanem a gyermek saját jogán. Iustinianus szerint a gyermek minen vagyona, amely nem az apától ered, ún ,jövevényvagyon (bona adventicia), azon az apát csak a haszonélvezet illeti meg, hacsak a vagyon juttatója ezt ki nem zárta. A gyermek által vállalt kötelezettségeket a praetori jog peresíthetővé tette az apával szemben (actiones adiecttiae qualitatis). SC Macedonianum rendelkezései szerint (E Claudius cs idején)a filius f részére folyósított pénzkölcsön az apa halála után sem vot peresíthető, vagyis ez naturalis obligtiot eredményezett. (Ha a teljesítés elmaradt, a hitelező pert indított, a fiú pedig védekezhetett) Az arrogatio az örökbefogadottat a filius familias személyi és vagyoni helyzetébe juttatta (meglévő feleségével, vagyonával együtt). Római jog - III. Személyi jog 22 311. A

házassági kötelék 1. A HÁZASSÁG (matrimonium, nuptiae): Ősi római formája, amely szorosan összefonódott a férji hatalommal (manus), a férjnek a felesége felett szinte korlátlan uralmat biztosított. A XII t. tv idején már bizonyosan megvolt a házasságnak olyan formája, amelyhez nem kapcsolódott férji hatalom. Kr e V sz-ban 2 változata volt ismeretes: a) manusos házasság, (a matrimoniumhoz manus is kapcsolódott); b) manus nélküli házasság (a férj nem rendelkezett manusszal). A római jogszemlélet a házasságot alapvetően hatalm viszonyként tudta csak elfogadni, hiszen a manus nélküli házasságot is csak biz. joghatásokkal (jogi reflexhatásokkal) járó ténynek tekintetté, sohasem emelkedett jogi intézménnyé. A) A manusos házasság  a feleség a férje hatalma alá került, és így a capitis deminutio minimumát szenvedett el = a patria potestas alatt álló nő apja hatalma alól férje hatalma alá került,  az önjogú nőtt a manus

létrehozása megfosztotta önjogosultságától; a feleség vagyonjogi helyzetében a változás: minden vagyona a férj tulajdonába ment át és a továbbiakban csak neki szerzett. A régi agnatióból kivált nő öröklési jogot természetesen csak a férj familiájában kapott. B) A manus nélküli házasság ehhez nem kapcsolódott férji hatalom, s így a feleség a házassággal capitis deminutio minimát sem szenvedett.  Ha hatalomalatti volt, továbbra is megmaradt eddigi agnatiójában,  ha önjogú volt, megtartotta önjogúságát és ezzel együtt vagyonát is; nem csak agnat rokonná ne vált, de civiljogi értelemben a családnak (familia proprio iure) sem lett tagja, így sem ő nem örökölt gyermekei után, sem azok utána. Ezt a helyzetet csak fokozatosan számolta fel a praetori, majd a császári jogalkotás. 2. AZ ELJEGYZÉS (sponsalia) A régi jogban kölcsönös stipulatio formájban tett házassági ígéret volt, amely egyes latin városoknál a

házasság megkötésére kötelezett. A kései közt. idején: formálatlan kölcsönös ígéret, amelyből a házasság megkötésére nem származott jogi igény. Az eljegyzést felbontó fél viszont I Constantinus óta köteles volt a jegyesétől kapott ajándékokat visszaadni ill. amit ajándékozott, azt nem követelhette vissza A posztklasszikus korban K-en szokásba jött a görög ill. föníciai eredetű eljegyzési foglaló (arrha sponsalicia), melyet a házasságtól kellő indok nélkül visszalépő fél elvesztett, ill. 2x értékében volt köteles visszaadni. 3. A HÁZASSÁG KELETKEZÉSE ÉS FAJTÁI 2 változata volt aszerint, hogy a házasságot kötő felek rendelkeztek-e római házasságkötési képességgel (conubium) vagy sem. 1. Civiljogi házasság (matrimonium iustum v legitimum) = római házasság csak 2 conubiummal rendelkező római polgár köthetett, vagy római polgárok és olyan latinjogúak, akiknek városa és Róma között létrejött

szerződés conubiumot biztosított. Római jog - III. Személyi jog 23 Conubiummal a hatalomalatti is rendelkezhetett. Férji és apai hatalom (manus és patria potestas) ált-ban csak ehhez a házassághoz kapcsolódhatott (apai hat-t azonban kivételesen, örökbefogadás esetén házasság nélkül is lehetett szerezni). a) manusos házasság (matrimonium cum manu): az archaikus jog szemléletével adekvát házasság; a matrimonium és a manus még olyan szorosan összetartoztak, hogy férji hat. nélkül nem is volt házasság. A manus létrejöttének módjai:  confarreatio: a patríciusok köreiben szokásos, manust keletkeztető szertartásos aktus volt, amely 1O tanú jelenlétében ünnepélyes szóbeli formulák elmondásával zajlott le. Az ősi vallások szertartást, melynek központjában az áldozati kenyér elfogyasztása állt, a pontifex maximus és a flamen Dialis közreműködésével Iuppiter farreus tiszteletére mutatták be. Biz papi tisztségeket

csak ilyen házasságból származó személyek viselhettek.  Coemptio: mancipatióval végbemenő (előbb valóságos, majd színleges) vételi szerződés volt, melyet a férj a nő pater familiasával vagy gyámjával, utóbb az önjogú nővel kötött.  Elbirtoklás (usus): ha a manust keletkeztető aktust a felek elmulasztották vagy az formahibásan ment végbe, a férj a manust elbirtoklás útján is megszerezte és ezáltal a civiljogi házasság is létrejöt, de ehhez 2 feltétel együttes fennforgása kellett: az állandó házassági együttélés szándéka (affectio maritalis) és az így folytatott együttélésnek (a manus elbirtoklásának) 1 évig kellett tartania. Az elbirtoklás megszakadt, ha a nő 3 egymás utáni éjszakát férje házán kívül töltött. Az affectio maritalis nélkül megkezdett együttélés csak ágyasságnak minősült, melyet viszont az időközben keletkezett affectio maritalis házassággá emelte. b) manus nélküli házasság

(matrimonium sine manu): a felek a kölcsönös házassági szándék alapján létrejött megyezése alapján született meg (tehát a házassági szándékkal létrehozott életközösség önmagában is házasságnak minősült). Ennek külső jele volt: 1/ ált-ban a nőnek a férj házába való bevezetése, 2/ a cencor előtti eskü, 3/ a hozományi okirat kiállítása. A férji hat. a nő számára igen komoly terhet jelentett, ezért a manus nélküli házasságok fokozatosan kiszorították a manusos házasságokat. A férji hat usus révén történő megszerzése a közt. végén megszűmt, a confarreatio és a coemptio fennmaradt a klasszkos kor végéig A manusos házasságok eltűnése a női beleegyezés (consensus) fontosságát és a házasság hat-i jelének háttérbe szorulását eredményezte. („A házasságot nem az elhalás, hanem a megegyezés hozza létre.” Ulpianus) 2. idegenek házassága (matrimonium non legitimum) római polgárnak conubiummal nem

bíró latinjogúval, latinjogúaknak egymás között, ill. peregrinusokkal vagy peregrinusoknak egymás között között házassága. E házasságot Róma nem ismerte el római házasságnak, csupán olyannak, amelyhez a hatályukban meghagyott helyi jogok elismerte joghatások fűződtek. A constitutio Antoniniana után a matrimonium iuris civilis és a m. i gentium határai biz mértékben fellazultak 4. A HÁZASSÁGHOZ HASONLÓ EGYÜTTÉLÉSI FORMÁK Az együttélés 2 olyan formája, melyeket ugyan nem ismertek el házasságnak, de jogkövetkezmények fűződtek hozzájuk.  Concubinatus (ágyasság)= az affectio maritalis nélkül folytatott együttéléshez először a posztklasszikus jog fűzött joghatásokat:. csak az ebből származó gyernekek voltak törvényesíthetők); házassági akadály is lehetett; az abból származó gyermekek apjukkal szemben igényt támaszthattak biz. tartásra E gyermekek - a iust jog szerint - anyjuk után a törvényes gyermekhez

hasonlóan apjuk után - együttesen - 1/6 részt örökölhettek (törvényes hagyományként). Római jog - III. Személyi jog 24  Contubernium= a szabad embernek rabszolgával való együtélése, a rabszolgák életközössége. A rabszolgaság idején keletkezett vérrokonság a felszabadultak között házassági akadályt képezett, s a kései császárkorban az így keletkezett rabszolgacsalád tagjainak örökléskor, elidegenítéskor való szétválasztását erősen korlátozzák. 5. HÁZASSÁGI AKADÁLYOK (matrimonium interdicta) A római jog a h-i akadályoknak ugyan egész sorát ismerte, mégsem állította össze őket egységes rendszerré. Abszolút h-i akadályok: senkivel sem köthetett házasságot az, aki  serdületlen,  rabszolga,  elmebeteg volt,  vagy érvényes házasságban élt.  herélt (csak a posztklasszikus korban). Relatív h-i akadályok: a) nem köthetettek házasságot azok, akik közül az egyik a másiknak egyenes ági

vagy oldalági vérrokona volt (fel- és lemenő ágon korlátlanul, az oldalágon csak a testvérek és azok vér szerinti leszármazói között érvényesült); b) örökbefogadással keletezett ún. polgári rorkonság (cognatio civilis) egyenes ágon az örökbefogadási viszony megszűnte után is akadály volt; c) a sógorság (affinitas) korlátlanul jelentett akadályt (a posztklasszikus jog a sógorok házasságának ált. tilalmát mondta ki); d) nem házasodhatott össze a gyám gyámoltjával, a posztklasszikus kortól kezdve a gondnok gondnokoltjával; e) nem köthetett h-t senatori rangú személy libertinusszal vagy színésznővel; f) szabadnak született római polgár infamis személlyel; g) tartományi tisztviselő a tartomány lakosával, h) és a posztklasszikus kortól a keresztény vallású zsidóval; i) keresztszülő keresztgyermekével. 6. HÁZASSÁGKÖTÉSI KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK Augutus családjogi törvényei: lex Iulia de maritandis ordinibus és lex

Papia Poppaea elredelték, hogy a római polgárok közül minden férfi életének 25. és 6O éve, minden nő pedig 2O. és 5O életéve között római házasságban köteles élni A h-ban nem élő személyek a rájuk szálló hagyatékot egyáltalán nem, gyermektelenek pedig csak fele részben szerezhették meg. A tv. biz kivételes esetei: 1) 3 és 4 gyermekes szülőket felmentette az újraházosodás kötelezettsége alól (ius trium v. quattuor liberorum) A concubinatus (ágyasság), melyet valaki olyan római nővel folytatott, akivel rangszerű házasságban élhetne, törvénybe ütköző magatartásnak minősül. A concubinatusban római polgár csak hozzá rangban nem illő nővel élhetett. I Constantinus - a kereszténység szellemében - e tv-eket hatályon kívül helyezte, sőt a 2. házasság megkötését is megnehezitette 7. A HÁZASSÁG MEGSZŰNÉSE 1. Egyik fél halálával; ezzel szemben az eltűnés nem szüntette meg automatikusan a házasságot, de biz.

idő elteltével az eltűnt személy házastársa elválhatott, vagy házastársát holttá nyilvánítattva új házasságot köthetett. 2. Capitis deminutio maxima és media megszüntette a h-t (a minima csak a manust), a media m.i gentiummá fokozta le Római jog - III. Személyi jog 25 3. Válás minden hatósági közreműködés nélkül megszüntette a manus nélküli házasságot, akár a felek közös akaratából történik, akár egyoldalú nyilatkozattal kerül rá sor. Csupán a principatus idején írta elő a lex Iulia de adulteriis coercendis, hogy repudium esetén a válni kívánó fél 7 tanú előtt jelentse ki akaratát, a posztklasszikus korban pedig válóokiratot kellett kiállítani. 4. A manusos házasságot a manus megszüntetése szüntette meg, mely a manust létrehozó aktus ellentétes párjával történt:  confarreatio - kenyéráldozattal kapcs. szertartás (diffareatio),  coemptio, usus - a nő színleges „visszaeladása”

(remacipatio). A manus alatti feleség eltaszítását büntették. Római jog - III. Személyi jog 26 312. A házassági vagyonjog 1. A manus alá került nő vagyonjogi helyzete Ha a férji hat. alá került nő előbb önjogú volt, vagyona mint jogi egész férjére szállt Ha előbb apai hat. alatt állott, az őt férji hat alá adó pater familias ált-ban biz vagyont adott a férjnek, figyelemmel arra, hogy a manus keletkezésével a nő elvesztette öröklési jogát volt családjában. A manus keletkezése ez a vagyon hozomány címén a férj vagyonába olvadt bele. 2. A manus nélküli házasságot kötött nő vagyonjogi helyzete Míg a manus megszüntette a nő vagyonjogi jogképességét, a manus nélküli h-ban a nő vagyonjogi jogképessége ilyen esetben megmaradt, hiszen nem került férje hat-a alá. Nem változtatta meg a házasfelek vagyonjogi helyzetét, de voltak biz. joghatásai (reflexhatások): 1) A nő eltartása akkor is a férjet terhelte, ha a nő

saját vagyonnal rendelkezett, 2) A házastársak közötti ajándékozást a római jog tiltotta, kivéve a kisebb alkalmi ajándékokat, halál esetére szóló ajándékozást, vagy azt az esetet, mikor az ajándékozás élők között ment végbe, de a férj análkül halt meg, hogy azt visszaadhatta volna. 3) A nő házasság alatti szerzeményeinek eredetére nézve Q. Mucius Scaevola pontifex vélelme szerint az mind a férjtől származik (praesumptio Muciana), hacsak a nő az ellenkezőjét (hogy a vagyont örökölte, vagy 3. személytől kapta) nem tudja bizonyítani, nehogy annak gyanúja merülhessen fel, a nő a vagyontárgyat tisztességtelen úton szerezte. 4) A másik házastárs által ellopott dolgok visszakövetelésére a károsult házastárs büntetőkeresetet (actio poenalis) nem indíthatott, mert az infamiaval (becstelenség) járt volna a tolvaj házastárs terhére, és ez ellentétben állott a házasság erkölcsi tartalmával. 5) Mind a praetori, mind a

császári jog törvényes öröklést biztosított a túlélő házastársnak, igaz csak az utolsó helyen, az oldalági rokonok után. 6) Az önjogú nő vagyona megmaradt ún. női szabadvagyonnak, amelyről a nő szabadon rendelkezhetett = parapherna (hozomány mellett bevitt vagyon). E vagyont a házasság fennállása alatt annak gyümölcsei, de az öröklött vagy ajándékba kapott vagyontárgyak is gyarapították. Ha a női szabadvagyont a férj akarta kezelni, a házasfeleknek külön megbízási szerződést (mandatum) kellett kötniük; hűtlen kezelés esetén a feleség nem indíthatott férje ellen infamiát eredményező megbízási vagy büntetőkeresetet, így ilyenkor is csak az actio rerum amotarum állt rendelkezésre. 3. A hozomány (dos) Már a közt. idején szokássá, erkölcsi kötelezettséggé vált, hogy a házasság terheinek megkönnyítése céljából a nő családja - vagy maga az önjogú nő - biz. vagyont juttasson a férjnek, aki egyedül

viselte a házassággal járó terheket, s ezen belül ülönösen köteles volt gondoskodni felesége és egész családja eltartásáról. A görög jogban is ismert hozomány - a Iust. előtti szabályok szerint - többnyire a férj tulajdonát képezte, ám ez - szemben a tulajdonjog ált. szabályaival - időleges ill feltételes tulajdon volt, mert a dos a házasság megszűnése után ált-ban visszajárt. Ha a nő apja adta= dos profecticia, ha az önjogú nő= dos adventicia. A) Eredete Eredetileg csak akkor volt visszakövetelhető, ha annak visszaadását a férj stipulatio (kérdésfelelt formájában foglalt lekötelezés) formájában megígérte. Míg a válások száma meg nem szaporodott, a hozomány ilyen jogi rendezése (sui generis szabályozás) elegendőnek bizonyult, Római jog - III. Személyi jog 27 mert a férj halála esetén az annak manusa alól felszabadult nő egy gyermeknyi részt örökölt, ami biztositotta megélhetését. A válások

elterjedésével azonban a hozományt dos recepticia formájában létesítették, vagyis stipulatióval biztosították a visszaadási kötelezettséget, melyet később a praetor stipulatio hiányában is peresíthető tett. A császárkor elején már nem csak a hozomány-visszaadási, hanem a hozományadási kötelezettség is jogi jelleget öltött: az apát és az apai felmenőt, a iust. jogban kivételesen az anyát is terhelte. A hozomány kiadása céljából a nőnek perlési lehetősége is volt, cognitio extra ordinem keretében. Így a császárkorban már jogintézménnyé vált hozomány= a nőre tekintettel a férjnek adott (ill. adni kötelezett) olyan vagyon, amely - használata, gyümölcsöztetése, értékét nem csökkentő kezelése révén - a házasság terheinek megkönnyítésére szolgál, s amelyet a házasság megszűnése után a nő (vagy örökösei) részére ált-ban vissza kell adni. B) Alapítása Eredetileg stipulatiós ígérettel történt. A

formátlan hozományígéretet (nudum pactum) a posztklasszikus jog tette peresíthetővé. A hozomány alapítása érvényes házasságot tételezett fel, a házasság megkötése előtt adott hozomány a házasság meghiúsulása esetén jogalap nélküli gazdagodás címén lehetett visszaperelni. C) Tárgya Lehetett tulajdonjog, haszonélvezet, valamely követelés. A hozomány tárgya a férj vagyonának részévé lett, afelett tehát szabadon rendelkezhetett, kivéve az itáliai hozományi telket, melyre nézve Augustus korától kezdve elidegenítési tilalom állott fenn. D) A házasság megszűnésekor A hozomány rendszerint visszakövetelhető volt. Visszaadása eredetileg csak akkor volt peresíthető, ha a visszaadást stipulatioval kötötték ki (az erre irányuló kereset - actio ex stipulatu). Később a praetor kialakította az ún actio rei uxoriae formuláját, melynek segítségével a hozomány stipulatio hiányában is visszakövetelhető volt, amely a

principatus idején a civiljogi bonae fidei keresetei között nyert recepciót. A praetori edictum szerint a hozományt mindig vissza lehetett követelni, ha a házasság a) válással, b) a férj halálával szűnt meg. Ezzel szemben a nő halála esetén csak a dos profecticia és a dos recepticia volt visszakövetelhető (az előbbit a hozományt juttató apa halála után már nem lehetett). Az actio rei uxoriae felperese vagy az önjogú nő, vagy az apai hat. alatt álló nő apja; alperese a férj, ill. örökösei; a kereset tárgya pedig a hozomány természetben való visszaadása Ha ez nem volt lehetséges, akkor a hozomány értékét kellett megtéríteni. Az itáliai hozományi telket természetben kellett visszaadni. A hozomány gyümölcseire a visszaadási kötelezettség nem terjedt ki. A férjnek azonban biz mértékű visszatartási joga (retentio) volt gyermekenként, a nő házastársi kötelezettségszegése esetén, valamint a nő részére adott vagy az

utóbbi által ellopott dolgok és saját beruházásai erejéig. A iustinianusi jog a hozomány követelése iránti keresetnek egységesen az actio ex stipulatu elnevezést adta. Ennek már nem volt feltétele az előzetes stipulatio, de ha a házasság válással szűnt meg, az actionak csak akkor volt helye, ha a nő kellő indok alapján vált el férjétől, vagy a férj által kezdeményezett válásra nem adott okot. A kereset a nő örököseire is átszállott Az elidegenítési tilalom ekkor már minden hozományi telekre kiterjedt, a férj minden vagyonát törvényes zálogjog terhelte a nő javára a hozomány visszaadásának a biztosítására. A hozományt a férj csak a nő hibájából bekövetkezett válás esetén tarthatta meg, minden egyéb esetben vissza kellett adnia. A hozományt a feleség tulajdonában lévő, bár a házasság tartamára a férj vagyonában elhelyezkedő vagyonnak tekintették. 4. Donatio ante nuptias Római jog - III. Személyi jog 28

A házasság előtti ajándékozás szorosan kapcsolódott a házassághoz (még ha nem is volt a házassági vagyonjog intézménye). A vőlegény adta a mennyasszonynak, a klasszikus korban vált szokássá és az ajándékozás ált. szabályai alá esett A posztklasszikus korban - már jogintézmányként - a mennyasszony az így kapott ajándékot hozományként adta vissza mint feleség a férjének. 5. Donatio propter nuptias Az az ajándék, melyet a férj ígért feleségének a házasság megszűnése esetére. Ez az intézmény beolvasztotta magába a donatio ante nuotiast is. Ennek az ajándéknak a mértékét Ius a hozomány mértékéhez szabta, célja az volt, hogy a nő anyagi életfeltételeit a házasság megszűnése után is biztosítsa. Ezért az ajándék csak akkor járt a nőnek, ha a házasság a férj halálával vagy nem a nő hibájából bekövetkezett válással szűnt meg, a nő örököseit pedig nem illette meg. Ha gyermekek is votak, a nő csak

haszonélvezetet szerzett, a tulajdonjog a gyermekeket, leszármazókat illette meg. Római jog - III. Személyi jog 29 313. A tutela és cura 1. GYÁMSÁG (TUTELA) Az önjogú, de kora vagy neme miatt cselekvőképességében korlátozott vagy ilyen képességgel egyáltalán nem bíró személyeknél e képesség pótlására irányuló intézmény. Az archaikus korban a gyámi tisztség a családi vagyonegység fenntartását hivatott szolgálni, a gyám érdekeit juttatta érvényre, azaz azt illette meg, aki a gyámolt vagyonának várományosa volt a törvényes öröklés rendje szerint. Később a tutela fokozatosan, a klasszikus korban kifehezetten a gyámolt érdekeit kezdte szolgálni. („A gyámság erő és hatalom egy szabad személy fölött annak védelmére, aki kora miatt magát megvédni nem képes.„ Servius) A IV. sz-tól 2 féle gyámság létezett: serdületlenek és a nők gyámsága 1) A serdületlenek gyámsága (tutela impuberum)  a gyámság

létrejöttének 3 formája: a gyámot  a végrendelet jelölte ki (tutela testamentaria),  a törvény állapította meg (tutela legitima, amennyiben a pater f. a XII t tv-ben biztosított végrendeleti gyámkijelölés jogával nem élt, az arcahikus korban az agnát rokon(ok), a posztklasszikus és iustinianuis jogban a kognát rokon(ok) volt köteles a gyámi tiszt viselésére),  a hatóság rendelte ki a gyámot (tutela dativa) a lex Atilia értelmében.  a gyámság megszűnt:  a gyám vagy a gyámolt halálával,  capitis deminutiojával,  gyámolt felserdülésével,  ha a gyámot saját kérésére a praetor felmentette tisztsége alól,  büntetésként elmozdította abból.  a gyám feladata elsősorban a vagyonkezelés volt, míg a gyermek gondozását az anya látta el. A vagyonkezelési jog eredetileg a gyám érdekét szolgálta, utóbb e jog korlátozásai szaporodtak (főleg a császárkorban). Pl. Septimius Severus 195-ben megtiltotta a

gyámolt ingatlanának elidegenítését, I Constantinus pedig 326-ban a gyámolt értékesebb ingóságainak elidegenítését hatósági hozzájáruláshoz kötötte. A gyám az infas helyett jognyilatkozatot tett, szerződéseket kötött, míg az impubes infantia maior gyámja a pupillus helyett csak annak távollétében kötött jogügyleteket, jelenlétében csak alakszerű hozzájárulását adta a pupillus jognyilatkozatához (auctoritas tutoris). Ha a gyámolt helyett járt el, a jognyilatkozatból származó jogok és kötelezettségek a gyám személyében állottak be, ő csak a gyámsági jogviszony megszűnése után ruházta át a gyámoltra  a gyámolt vagyonának biztosítása érdekében a törvényes gyám (tutor legitimus) (mivel véletlen folytán nyeri el tisztségét) biztosítékot volt köteles adni (cautio rem pupilli salvam fore) a praetor előtt tett stipulatio formájában. A végrendeleti gyám (tutor testamentarius) és a hatósági gyám (tutor

dativus) egész vagyonát a törvény erejénél fogva egyetemes jelzálog terhelte a gyámolt javára. 2) A nők gyámsága (tutela mulierum) Gyámság alá került minden önjogú nő, kivéve a Vesta-szüzeket. 3 féle lehetett ugyanúgy mint a serdületleneknél, de itt a nő megkapta a szabad gyámválasztás jogát. Csak a legjelentősebb ügyeknél kellett a gyámi auctoritas Római jog - III. Személyi jog 30 A 3 ill. 4 családanyák gyámságának megszüntetését Augustus rendelte el Claudius eltörölte a nők agnát rokoni gyámságát, de a hatósági és végrendeleti gyámságuk IV. sz-i még létezett 2. A GONDNOKSÁG (CURA) A magánjog intézményei közé tartozik: aki ügyeinek önálló vitelére egészen vagy részben képtelen volt és nem állott apai hatalom vagy gyámság alatt, az gondnokság alá került. A gyámság és gondnokság közötti különbségek: 1. a gondnokot kérésre v hivatalból a praetor rendelte ki, végrendeletben legfeljebb

javaslat volt tehető a gondnok személyére, 2. a cura szükség esetén a gondnokolt (pl elmebeteg) személyi felügyeletét is magában foglalta, 3. a gyám részére alakszerű hozzájárulás (auctoritas) kellett a gyámolt jognyilatkozatához, a gondnoknál csak alakszerűtlen jóváhagyásra (consensus curatoris) volt szükség, 4. a gyámság mindig tartós jellegű, a gondnokság lehetett eseti jellegű is, 5. ha a gondnokolt csképes férfi, akkor hatásköre a célnak megfelelően korlátozott volt, 6. gondnoka teljesen cselekvőképes személynek (pl távollevőnek) is lehetett, gyámja azonban nem. A gondnokság fajai: az archaikus jogban 2 féle: a) az elmebeteg gondnoksága (cura furiosi), b) a tékozló feletti gondnokság (cura prodigi);ekkor gondnok a legközelebbi agnát rokon a klasszikus korban még - a közt-i lex Laetoria alapján -: c) a 25 évnél fiatalabb serdültek gondnoksága (cura minorum), d) a távollévő gondnoksága (cura absentis), e) serdületlenek

és nők gondnoksága, ha a gyám akadályozva van, f) a nyugvó hagyaték gondnoksága, g) méhmagzat gondnoksága, h) testileg fogyatékos személy gondnoksága. Római jog - III. Személyi jog 31 314. A római személyi és családjog továbbélése 1. Rendszere a glosszátorok és a kommentárok idején is az institúció-rendszert tükrözte, a koraújkorban a német természetjogi iskola próbálta meg összefoglalni a magánjog alapvető jogelveit, s ezzel megvetette az általános rész alapját. A modern pandekta-rendszerben a személyi jog jogalanyisággal kapcsolatos szabályai alkotják további anyagokkal együtt a magánjog ált. részét, a családi viszonyokra von szabályait a csakádjog tartalmazza 2. A jogképesség a középkorban és a koraújkorban nem volt még ált, a rendi tagozódásnak megfelelően a teljes jogképesség csak a nemeseket illette meg. A jobbágyság politikai téren teljesen jogképtelen volt, vagyonjogi és cs.jogi szempontból

részleges jogképességgel rendelkezett. A jogképesség csak a XIX sz-ban vált ált-sá és egyenlővé A római polgárjog egyszerre közjogi és magánjogi jellege is tovább élt (pl. Code civil) 3. A jogi személyekre von szabályok részletesebb kidolgozása csak a középkorban indult meg, a „képzelt személy” (ficta persona) fogalmának megállapításával, mely alapja lett a XIX.sz elején a pandektista iskola fikciós elméletének. A jogi személyeket csak a XIX sz-tól tekinették valóságos jogalanynak. Az állam jogi személyisége nehezen, csak a XIX sz-ban alakult ki. 4. Az apai hat-t a modern jogrendszerben ált-ban a korlátozottabb szülői hat, a szülői felügyelet váltották fel, melyek az anyát is megillették. A gyermek vagyonára kezelési és haszonélvezeti jog áll fenn. Az apaság vélelmének intézményét is átvették Rómától Ismeretes volt a törvénytelen gyermeknek utólagos házassággal, államfői engedéllyel való legitimatioja

is. Az örökbefogadásnál a iustinianusi adoptio szabályai érvényesülnek 5. A házasság megítélése fokozatosan átalakult A római és a keresztény egyház hosszú ideig egymás mellett élt, és csak a iust. kodifikáció után fogadták el a kánoni házasságot (VI Bölcs Leó érvénytelenített azt a házasságot, ami nem az egyház előtt köttetett.) A házasság manus nélküli formája vált ált-sá. A tridenti egyetemes zsinat (1545-1563) megállapította a házasság szentségét. A Code civil (1804) intézményesítette a polgári házasságot (állami közreműködéssel, világi szabályok szerint, válással felbontható). Mo-n 1894: XXXItc vezette be. 6. A férji hatalom sokáig fennmaradt, leginkább a jelentősebb családi döntések tekintetében, ill a nő megfenyitésének jogában. Némely jogrendszerben megmaradt, hogy házasságtörés esetén férj feleséget megölhette. A nő teljes vagyonjogi jogképességének elismerése csak az újkorban

következett be. 7. A gyámság alatt a modern jogrendszerben a kiskorúak állnak csak Formáik a középkorban is megmaradtak, de a hatályos jogban a gyámságot a családjogi tv., a gondnokságot a Ptk szabályozta