Gazdasági Ismeretek | Magyarország » Dr. Petz Ernő - A magyar villamosenergia ipar privatizációjának tragikus története

Dr. Petz Ernő A magyar villamosenergia-ipar privatizációjának tragikus története. „Salus publika suprema lex” /Cicero/ A mottóként választott csupán négy szó, amilyen tömör, olyan aktuális (megvalósulatlansága okán) még ma is. E mottóra Helmut Schmidt A globalizáció c könyvében 1 bukkantam, amely a szerzőnek a düsseldorfi Heinrich Heine Egyetemen tartott vendégprofesszori előadásait tartalmazza. Ebben írja: „Valamennyiünknek, tanároknak és diákoknak, professzoroknak és egyetemistáknak, politikusoknak és választóknak, vállalkozóknak és munkavállalóknak emlékeznünk kell a Cicero által megfogalmazott római bölcsességre: Salus publika suprema lex – vagyis a közjó a legfőbb törvény – nem pedig személyes egoizmusunk.” A hazai villamosenergia-ipar privatizációjának értékelésekor, ennek tükrében elsősorban azt érdemes vizsgálnunk, hogy mennyiben szolgálta a közjót. A vizsgálatot az teszi aktuálissá, hogy a

parlament 2005 nyarán módosította a privatizációs törvényt 2, melynek melléklete szerint a Magyar Villamos Művek Rt.-ben a tartós állami tulajdon legalacsonyabb részesedése 99 % ( a korábbi 50 %-al szemben). A törvény 72/A új §-a pedig rögzíti, hogy „Magyar Villamos Művek Rt. részesedése a Paksi Atomerőmű Rtben, a MAVIR (Magyar villamosenergia-ipari Rendszerirányító) Rt-ben, továbbá az OVIT (Országos Villamostávvezeték) Rt.-ben nem lehet alacsonyabb 99 %-nál Ez tehát azt jelentheti, hogy ebben az ágazatban befejeződött a privatizáció, így elérkezett a mérlegkészítés ideje. Hogy valóban befejeződött-e a privatizáció, arra majd érdemes még visszatérni. A címben szereplő jelzőt Lévai András akadémikustól, volt professzoromtól vettem át , aki a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről írt dokumentum értékű könyvét A Duna Pozsony alatti magyar szakaszának tragédiája 3 címmel jelentette meg. Az igazi tragédiát az

jelentette, hogy az államközi szerződésben (1977) a magyar politikai hatalom hozzájárult a Duna, mint határfolyó eltereléséhez, és csehszlovák oldalon az oldalcsatornás bősi vízerőmű megépítéséhez. A hazai villamosenergia-rendszer végrehajtott privatizációja ennél sokkal nagyobb tragédiát jelent, hiszen egy kiemelkedően fontos stratégiai ágazatról és egyben közszolgáltatásról van szó, amelyet egyetlen felelősen gondolkodó hatalom sem engedhet ki a kezéből, különösen nem olyan módon és mértékben, ahogy azt a magyar kormány tette a parlament által elfogadott privatizációs törvény felhatalmazásával. A parlamentet szándékosan kis betűvel írtam, mert ilyen nemzetellenes törvényt csak egy nemzeti identitászavarokkal küzdő „törpe” parlament hozhat. 1. A privatizáció háttere Mielőtt a privatizáció történetének és következményeinek az ismertetésére rátérnénk, érdemes röviden azokat a mozgató rugókat és

érdekviszonyokat is áttekinteni, amelyek végül is itt a közép-keleteurópai országok körében a legszélsőségesebb privatizációhoz vezettek. 1 Helmut Schmidt: A globalizáció. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999 1995.évi XXXIX törvény az állam tulajdonában levő vállalkozói vagyon értékesítéséről Kihirdetve: 1995.V17 3 Lévai András: A Duna Pozsony alatti magyar szakaszának tragédiája. Püski Kiadó, Budapest, 2000 2 A privatizációs törvény bevezető mondata a következőképpen hangzik. „A magántulajdonra épülő gazdasági viszonyok erősítése, az állami tulajdon csökkentésének ésszerű gyorsítása, az állami tulajdonban lévő vállalkozói vagyon piaci alapokon magántulajdonba juttatása, az állam gazdasági szerepvállalásának csökkentése érdekében az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:” A törvény szövege kiegészül egy táblázatos melléklettel, amely azokat a társaságokat tartalmazza, amelyeket

tartós állami tulajdonú részesedéssel kell működtetni, megjelölve a tartós állami részesedés legalacsonyabb mértékét. E mérték számos esetben csupán 1 db szavazatelsőbbséget biztosító (un.”arany”)részvény (pl az összes áram- és gázszolgáltatók esetében), néhány esetben 25 %, 50 %, 75 %, ill. az egyáltalán nem privatizálható társaságok esetében 100 vagy közel 100 % (ilyenek, pl. az erdőgazdaságok, és az említett törvénymódosítás révén most az MVM Rt.) E mellékletet több ízben, a mindenkori kormányok érdekei szerint megváltoztatták, minthogy un. „feles” törvényről van szó. Az idézett bevezető mondat sokféle, akár még pozitívan értékelhető privatizációs módra is lehetőséget adott volna, mégis a szélsőséges kiárusító privatizáció valósult meg. Önmagában az is megdöbbentő, hogy milyen kevés társaság szerepel az egyáltalán nem, vagy csak részlegesen privatizálható cégek között. Ez

egyértelműen az alább vázolandó neoliberális piaci fundamentalista elveknek és érdekeknek való teljes behódolást igazolja, másrészt azt a nyílt beismerést, hogy a hatalom nem is lenne képes az állami tulajdont eredményesen működtetni, „az állam csak rossz tulajdonos lehet” ostoba dogma szerint. Ezzel egyben eljutottunk az alapproblémához: ezek szerint léteznek tehát „jó államok”, amely a közjót szolgálják, és léteznek „rossz államok”, amelyek erre nem képesek, mert hatalmi elitjeik – számító szándékossággal - nem képesek a közjó szolgálatára. Megdöbbentő, hogy még a nagy tradíciókkal rendelkező, hungarikumokat előállító cégeket is privatizálják. Ezek körében még a nemzeti identitást is csupán piaci szempontok és érdekek határozzák meg. 2. A privatizáció mozgató rugói Hogy megérthessük a hazai privatizáció szélsőséges voltának okát, át kell tekintenünk az ide vezető utat, mellyel

kapcsolatban nem térhetünk ki a neoliberális közgazdasági modellen nyugvó globalizációs folyamatok lényegének ismertetése elöl. A globalizációnak már számos definicióját megfogalmazták, mi e helyen (témánkhoz kapcsolódva) L. Thurow könyvére hivatkozunk, mely szerint 4 : „a globalizáció () elszakítja a nemzetet a saját gazdaságától, () a nemzeti intézmények, a kormány, a minisztériumok és az önkormányzatok lehetőségei csökkennek atekintetben, hogy az adott országban folyó eseményeket aktívan formálják, befolyásolják,” „A diktálók közé felsorakoznak az ún. nemzetek és kormányok feletti intézmények, a Világbank, az IMF és a WTO.” Ezzel eljutottunk a globalizáció intézményrendszeréhez. A globalizáció intézményrendszere. A globalizációval kapcsolatos alapkérdés, hogy vajon a világgazdaság szerves fejlődéséről, vagy egy tudatosan felépített és terjesztett, érdekvezérelt ideológiáról és

gyakorlatról van-e szó? D. C Korten szerint a globalizációt megvalósító intézményrendszer kialakítása amerikai ötlet volt, és már a II. világháború előtt megfogalmazódott 5 Legfontosabb állomásai: 1941. A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa kidolgozza a „Nagy Térség” koncepcióját Fő célkitűzés az USA gazdaságához szükséges nyersanyagok biztosítása. 4 5 Lester Thurow: The Future of Capitalism. Nicolas Brealey Publishing, 1996 David C. Korten: A tőkés társaságok világuralma Kapu Kiadó, Budapest, 1996 2 1944. A győztes hatalmak létrehozzák a Világbankot és Nemzetközi Valutaalapot (IMF) Két fő célkitűzésük: 1. A nemzetközi pénzpiac stabilizálása és szabályozása 2 A szabad kereskedelem általános elterjesztése. 1945. Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD) létrehozása a Világbank intézményeként (a Világbank még további négy intézményt hozott létre). Cél a közepes jövedelemszintű országok

fejlesztésének finanszírozása. 1947. Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény létrehozása (23 ország írja alá, később 84-re bővül). Cél a szabad kereskedelem előmozdítása 1989.„Washingtoni megállapodás” az USA gazdasági vezetői, a Világbank és az IMF között jött létre. Célja a kelet-közép-európai országokra is rákényszeríteni a neoliberális gazdaságfilozófiát. 1991. Európai újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) Célja, hogy a volt szocialista, közép és kelet-európai országokat mielőbb tegye elérhetővé a globális cégek és általában a külföldi befektetők számára. 1995-ben a GATT-ot felváltja a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), amely többoldalú kereskedelmi megállapodásokkal hivatott elősegíteni az egész világgazdaságra kiterjedő szabad kereskedelmet. 1995-97. A „Többoldalú Befektetési Megállapodás” (MAI) előkészítése az OECD-n belül A szerződés célja a külföldi

tőkebefektetések még létező korlátinak lebontása, és a nemzetközi tőkepiac további liberalizálása. Aláírását a civil mozgalmak megakadályozták Számos szakértő szerint, a három alapintézmény, a Világbank, az IMF és a WTO, valamint a mögöttük lévő gazdag államok és azok globális cégei együttesen hajtják bele a világot a globalizációba. Az intézményrendszer jellemzése. Az intézményekkel kapcsolatos megállapítások dióhéjban az alábbiak szerint foglalhatók össze 6: - A felsorolt intézmények, mint „nemzetek feletti szervezetek” a valóságban sajátos globális érdekeket képviselnek. Alapvetően azoknak a tulajdonosoknak az érdekeit, akik többségi szavazati joggal rendelkeznek az intézményekben (A Világbankban 5 gazdag ország – USA, Németország, Japán, Franciaország, Nagy-Britannia - együtt a szavazatok kb. 40 %-ával rendelkezik. Az un G7 országok - az ötön kívül még Olaszország és Kanada tartozik ide – a

szavazatok közel 50 %-át, míg a másik 50 %-ot a többi 173 ország mondhatja magáénak). Az IMF-nél is hasonló a helyzet. Mindkét intézmény központja Washingtonban van - A hitelt nyújtó országok érdekeit képviselik, azok „adósságbehajtó ügynökségeként” működnek. - A hiteleket feltételekhez kötik, amelyek révén szerkezetátalakító programokat kényszerítenek az országokra. Szerkezetátalakító programok. Ezek keretében a nyugati tanácsadók ellepték az országokat, garantáltan működő recepteket ajánlva. Az alaprecept – figyelmen kívül hagyva az egyes országok eltérő történelmi, kulturális, értékrendbeli és fejlődési szintbeli különbségeit: - dereguláció, vagyis a különböző állami szabályozások leépítése, - gyors privatizáció, az állam kiűzése a gazdaságból, - piaci liberalizáció. Mindezek a társadalomra felülről, a politika szintjéről ráerőltetve, radikálisan, sokkterápia alkalmazásával.

Tudnunk kell, hogy a tudatosan kiválasztott tanácsadók nemcsak az amerikai tankönyvszagú neoliberális közgazdasági modellt közvetítették, hanem feladatot hajtottak 6 Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001 3 végre. Közben a privatizáció céllá vált, pedig eszközként kellett volna alkalmazni a demokratikus elveken alapuló piacgazdaság megvalósításához, az életszínvonal javításához. J. Stiglitz, a Világbank volt elnökhelyettese, a 2000 áprilisában tartott „Hová jutott a reform: az átalakulás 10 éve” c. előadásában és a később megjelent könyvében, a közép- és keleteurópai változásokat elemezve egyértelműen negatív értékelést ad a szerkezetátalakítási folyamatokról 7. Azok a negatívumok, amelyek a szerkezetátalakításokkal kapcsolatban Stiglitz nyomán egyáltalán felsorolhatók, a magyarországi átalakulás során mind-mind bekövetkeztek, s mi mégis ezen az úton

haladtunk tovább. A legfontosabb ismérvek és következmények: a lakosság többsége kimaradt a privatizációból, a kétes privatizációs folyamat nem segítette elő a hatékonyabb termelést, növelte a munkanélküliséget (a béreket alacsony szinten tartva), sok esetben az etikai normák teljes hiánya súlyos visszaélésekhez vezetett, a tudás elpocsékolásával járt, pénzkivonással párosult, ugrásszerűen megnőtt a szegények száma és folyamatosan nő az elszegényedés, egyre nő a társadalmi rétegek közötti szakadék. Külön ki kell emelni a privatizációs kudarcok közül az un. természetes monopóliumok (gáz, villany, vízszolgáltatás, telefon) privatizációját. E területeken nem történt semmilyen rendszerváltozás, csupán a tulajdonosok változtak, a monopolhelyzetek maradtak. A cégek óriási extraprofitot tesznek zsebre, és visznek el az egyes országokból – állapítja meg Stiglitz. Mi tehát a szerkezetátalakító programok

valódi célja? Az országok globalizálása, vagyis megnyitása, a piaci és humán erőforrásuk elérhetővé tétele a külföldi tőke számára. És ehhez az országoknak még kedvezményeket és támogatásokat is kell nyújtaniuk. A globalizációs folyamatok egyik legfőbb sajátossága a növekedési kényszer, amit a cégek profitnövelési kényszere vált ki. A többletprofit új befektetési lehetőségeket igényel, amihez viszont új erőforrások és új piacok kellenek. Mindez végül egy ördögi kört eredményez, miközben a globális cégek stratégiai szövetségeket kötnek, és monopolhelyzetüket egyre erősítik. R Dauthwaite könyvében részletesen elemzi, hogyan vezet a növekedési kényszer a föld erőforrásainak gyors kizsákmányolásához, a kevesek gazdagodásához és a többség elszegényedéséhez. Statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy miközben a gazdaság növekszik, csökken az életminőség és devalválódnak az emberi értékek 8.

Hasonló megdöbbentő elemzést ad Susan George híres „Lugánói tanulmánya” 9, amelyről a 6-os lábjegyzetű hivatkozás ad rövid magyarnyelvű összefoglalást. Az elmondottakból egyértelműen megállapítható, hogy a globalizáció nem természeti, és nem társadalmi törvényből levezethető folyamat. A globalizációt „csinálják”, egy tudatosan előkészített és végrehajtott világméretű érdekvezérelt folyamat. Ezért le is lehet állítani és vissza is lehet fordítani. A globalizáció visszafordítása az ember- és természetközpontú lokalizáció, amelynek érdekében világszerte egyre növekvő társadalmi erők mozdulnak meg és fognak össze. 3. A hazai villamosenergetikai-ipar privatizációjának rövid története Az energiaipar privatizálásának előkészítése a rendszerváltozást követően – az említett nemzetközi intézmények nyomására - azonnal elindult. Legfontosabb eseményei: 7 Stiglitz J. E: A globalizáció és

visszáságai Napvilág Kiadó Budapest, 2003 Richard Douthwaite: The Growth Illusion. The Lilliput Press, 2000 9 Susan George: The Lugano Report on Preserving Capitalism int he Twenty-first Century. Pluto Press, 1999 8 4 - az energiaipari nagyvállalatok részvénytársasággá alakítása, a vagyonbecslések elvégzése (1991-92), - a törvényi háttér megteremtése (bánya-, gáz-, villamosenergia-törvény) (1993-94), - árkiigazítások, árszabályozás (1995-96), - új privatizációs törvény (1995), - nyugati tanácsadó cégek bevonása (MOL Rt.-Lazard, MVM Rt-Schroeders, Gázszolgáltatók- N. Rothschild and Sons) - Kormány-előterjesztések előkészítése (1994), - Kormányhatározat a gázszolgáltató Rt.-k privatizálásáról (1113/1994 (XII7)), - Kormányhatározat a villamosenergia-ipari Rt.-k privatizálásáról (1114/1994 (XII7)), és ennek módosításairól szóló (1063/1995. (VII 6)) sz és 1115/1995 (XII9)) sz határozatok. A kormányhatározatok

értelmében a privatizáció két fázisban hajtandó végre: első fázisban az áramszolgáltatók ÁPV Rt. tulajdonában levő részvényeinek (átlagosan 47,6%) értékesítése az un. „aranyrészvények” kivételével, az erőmű Rt-k ÁPV Rt tulajdonában lévő részvényeinek értékesítése a Paksi Atomerőmű kivételével, és az MVM Rt. részleges (24%) privatizációja. E fázis határidejét a kormány 1995 végében határozta meg, amelyet a privatizációs miniszter mindenképpen teljesíteni vállalt. Súlyos üzleti hibát követett el azzal, hogy ezt a nyilvánosság előtt is hangoztatta. A második fázisban a fennmaradó részvénycsomagokat tervezték értékesíteni, ill. ezzel párhuzamosan jutottak (törvényi rendelkezés alapján) az önkormányzatok, intézmények (pl. társadalombiztosító) és kárpótoltak meghatározott részvénycsomagokhoz. A második fázis végrehajtása érdekében először részvénycserére került sor az MVM és az ÁPV

Rt. között: az áramszolgáltatói részvények az ÁPV Rt. tulajdonába, míg a Paksi Erőmű és az OVIT részvényei az MVM Rt. tulajdonába kerültek Ezzel elhárultak az akadályok, hogy az ÁPV Rt. a tulajdonában lévő részvénycsomagok privatizációját nagy sürgőséggel meghirdesse A privatizáció első fázisa 1995 végére valóban lezárult, a privatizációs szerződéseket december 8-én írták alá. Valamennyi gázszolgáltató és áramszolgáltató meghirdetett vagyona értékesítésre került, az erőművek közül a két legfontosabb erőmű (Dunamenti, Mátra) értékesítése realizálódott, az MVM Rt. privatizálása eredménytelenül zárult A privatizációban kivétel nélkül szakmai (döntően német és francia) befektetők vettek részt. A tárgyalások során a kormány a pályázati kiírási feltételekből több lépésben is engedett (a hivatkozott kormányhatározatokban), és az aláírást megelőzően a befektetőknek 8 %-os

tőkearányos nyereséget garantált. A privatizációs árbevétel az áramszolgáltatóknál a jegyzett tőke 75,8 %-a (TITÁSZ) és 174,9 %-a (ELMŰ) között változott, a két erőmű esetében pedig 77,7 %-a (Mátra) ill. 118,2 %-a (Dunamenti) volt A privatizációs árbevétel kereken 250 milliárd forintot ért el (ami egyébként a teljes éves privatizációs bevétel több mint felét tette ki.) Ha figyelembe vesszük a vagyonbecslés óta bekövetkezett jelentős inflációt (amely pl 1995-ben 28 %-os volt), akkor durván fél áron valósult meg a privatizáció első fázisa. A kicsemegézés után a folytatás ennél már csak rosszabb lehetett. A privatizáció második fázisának előkészítése is elindult 1996 elején a Budapesti Erőmű Rt. és a Tiszai Erőmű Rt. 90, ill 95%-os tulajdoni hányadának meghirdetésével, majd valamivel később az MVM Rt. újabb, és júliusban már a többi erőmű tendereinek kiírásával 10 A határidőt 1997 végére

irányozták elő. Ez a fázis – a privatizációt ért heves bírálatok miatt már nem folyt a nyilvánosság tájékoztatása mellett, ezért a későbbiekben lopakodó privatizációról beszéltek. Mindenesetre 1998-ra az újabb privatizációs tenderek, a részvény felvásárlások és az új tulajdonosok közötti részvénycserék következtében valamennyi áramszolgáltató és erőmű (a paksi és vértesi erőmű kivételével) a külföldi befektetők 10 Dr. Járosi Márton: Még megmenthető a magyar villamosenergia-ipar Magyar Energetika 1996/5 5 többségi tulajdonába került, és kialakult az ország villamos energia piacának három nemzetközi monopólium (E.ON, RWE, EdF) közötti területi felosztása Az MVM Rt 1997 évi privatizációs kísérlete is meghiúsult, ismételt meghirdetését többször is beharangozták, de erre a szakmai és civil szervezetek, valamint a közhangulat hatására végül is nem került sor. Érdemes még megjegyezni, hogy a

Mátrai Erőmű privatizálásával együtt a gyöngyösvisontai és bükkábrányi lignitmezők bányászati joga is az új külföldi befektetőhöz került az említett (névértékhez viszonyított) 77,75 %-os áron. A TITÁSZ privatizálása során pedig a befektető, az ugyancsak említett 75,8 %-os áron nemcsak a legnagyobb területen fekvő észak-kelet magyarországi áramszolgáltatói piachoz jutott, hanem a debreceni és nyíregyházi erőművekhez is, ahol a jelentős (fűtési és technológiai) hőigények miatt jó hatásfokú, un. kapcsolt energiatermelés valósítható meg (mely lehetőséggel az új tulajdonos él is. E mellett a termelt villamos energiát közvetlenül is értékesítheti. Mindezek révén többszörös előnyöket élvez). A Dunementi Erőművel és a Budapesti Erőművel (utóbbi egyébként a legolcsóbban kelt el úgy, hogy az új gázturbinás egység hiteltartozásait sem vállalta át a befektető) - az 1993-ban az Országgyűlés által

jóváhagyott erőműépítési koncepció keretében létesült – legkorszerűbb gázturbinás egységeinket is szó szerint elkótyavetélték. És végül e helyen kell szóvá tennünk, hogy az erőművekkel együtt – valószínűleg a szerződésekben az ellenértékek külön soron való feltüntetése nélkül – azok telephelyét is elveszítettük, noha ezek szerepe a jövőben egyre inkább felértékelődik. Nagy veszteséget jelentenek a Duna melletti telephelyek (Kelenföld, Csepel, Dunamenti, Dunaújváros), ahová jobb hatásfokkal un. frissvízhűtésű nagy erőművi egységek telepíthetők. Egyedüliként megmaradt, ilyen Duna melletti telephelyünk a paksi, amelyet ezért nemzeti kincsként kell kezelni. 4. A privatizáció értékelése Kézenfekvő, ha a villamosenergia-ipar privatizációjának értékeléséhez az Állami Számvevőszéket hívjuk segítségül, minthogy a privatizáció első fázisát követően a számvevőszék e kérdéssel több

jelentésében is foglalkozott. E helyen a Dunamenti Hőerőmű privatizálásának konkrét példájához kapcsolódó részletes jelentésre 11 és az ÁPV Rt.1995 évi tevékenységének ellenörzésére 12 érdemes hivatkozni. Az ÁSz jelentésekben foglalt megállapítások alapvetően három csoportba sorolhatók. Az első csoport a privatizáció pillanatnyi céljával és annak elérése érdekében tett intézkedésekkel függ össze; a második csoportba a privatizáció előkészítése és végrehajtása során elkövetett szabálytalanságok, míg a harmadik csoportba a mulasztások sorolhatók. Meg kell jegyezni, hogy a Dunamenti Erőmű (DE) vizsgálata során az ÁSZ kénytelen volt az egész villamosenergia-ipar privatizációjával is foglalkozni, így az alábbi megállapítások nagyrészt az egész privatizációra érvényesek. • Privatizációs célok, döntések és intézkedések. Meghatározó, legsúlyosabb megállapítás: „Az erőmű privatizációjakor

abszolút prioritást kapott a készpénzes eladás a mielőbbi költségvetési bevétel érdekében" (.) "Az értékesítés ütemét nem az iparág fejlesztési érdeke, hanem a költségvetés bevételi igénye diktálta." Említettük, hogy 1995. végéig a privatizáció első fázisát minden áron végre kívánták hajtani, aminek mindent alávetettek. Ezt egyértelműen bizonyítják a következő megállapítások: - "A versenyeztetés kényszerű lerövidítése kedvezőtlenül hatott az adásvételi megállapodást megelőző tárgyalássorozatra. Az összesen több mint 2,8 Mrd USD értéket képviselő, és 14 11 12 A Dunamenti Erőmű Rt. működésének és privatizációjának ellenörzéséről Ász-jelentés, 1996 Az ÁPV Rt. 1995 évi tevékenységének ellenörzéséről Ász-jelentés, 1997 6 villamosenergiaipari társaság jövendő sorsát meghatározó pályázatokról négy nap alatt érdemi döntést hoztak úgy, hogy további két

nap múlva a szerződéseket már alá is írták." - "A kormány két lépcsőben a többségi tulajdon eladása mellett döntött a privatizációs törvény, majd az 1995. július 21-től hatályos LXIX törvénymódosítás alapján Az eközben eltelt két hónap alatt, törvényi felhatalmazás nélkül a DE Rt.-nél az állami tulajdonban maradó részarányt 50 %+1 helyett 1 db "aranyrészvényben" határozta meg." "Az aranyrészvény fogalma sem a privatizáció elején, sem azt követően nem volt törvényi szinten egyértelműen rögzítve, s így a hozzáfűződő jog sem." "A Kormány 1995. augusztus 4-én és november 29-én foglalkozott határozatban az aranyrészvény jogosítványaival. Az adásvételt közvetlenül megelőző határozatban visszavonta a társasági osztalék és fejlesztéspolitika meghatározási jogot és azt csupán egyeztetési kötelezettségre szűkítette. E határozat meghozatala feltétele volt az

adásvételi megállapodás megkötésének, illetve érvényességének." - "Az MVM Rt. és az ÁPV Rt a villamosenergia privatizációs modellalkotási és elbírálási folyamatban másodlagos kiszolgáló szerepet játszott, a külföldi tanácsadók előtérbe kerülése mellett." - "Az adás-vételi megállapodásban az ÁPV Rt. lehetővé tette a befektető számára a privatizációt közvetlenül megelőzően (1995. október) megkötött hosszútávú villamosenergia eladási és kapacitáslekötési megállapodások (HTM) újratárgyalását. A tulajdonosi szerkezet lényeges megváltoztatásával a megállapodások tartalmi kérdései már nem rendezhetők a szélesebb nemzeti érdekek érvényesítésére alkalmas pozícióból. A vitás kérdések eldöntését az adás-vételi megállapodás alapján nemzetközi választott bíróság elé kell vinni." - "A szakmai befektető kisebbségi részvénycsomag megvásárlásával többségi

management jogokhoz jutott, a többségi tulajdonszerzés lehetőségének kormányzati, véges határidejű garanciájával." E megállapításokból látható, hogy a gyors üzletkötés érdekében a Kormány hogyan "puhította" fel lépésről-lépésre a privatizációs feltételeket, engedve a nagyon is jól tájékozott befektetők nyomásának. Amiről az ÁSz-jelentés nem szól, de e helyen is meg kell említeni, hogy a Kormány a szerződések aláírása előtti utolsó ülésén még jóváhagyta a sokszor említett 8 %-s nyereség biztosítására vonatkozó határozatot. • Szabálytalanságok. Ezekből is akad bőven A DE Rt készpénzes privatizációjával kapcsolatban a jelentés megállapítja: - „Ez a megvalósítási mód ellentmondott mind az előkészítés során deklarált szakmai, kormányzati elveknek, mind az ágazat magánosításától elvárt komplex stratégiai szemléletnek." - „A Kormány, ügyrendje alapján határozatokat

hozott az energia privatizáció végrehajtására vonatkozóan, ezek viszont nem jogszabályok. A Kormánynak a jelenlegi hatályos magyar tételes jogszabály értelmében nem feladatköre és nem is joga az ÁPV Rt.-nek a privatizációval kapcsolatos üzleti döntéseit normatív úton megszabni" - „A Dunamenti Erőmű Rt. adásvételi megállapodását is 1995 december 8-án írták alá Az időpontból következik, hogy a garanciák vállalásához a törvényben előírt előzetes pénzügyminiszteri engedély nem lehetett az ÁPV Rt. birtokában E tekintetben az ÁPV Rt. törvényt sértő eljárásbeli szabálytalanságot követett el" - "A befeketető által megvásárolt részvények elidegenítési tilalmat nem a Kormányhatározatnak megfelelően szabályozta az ÁPV Rt. igazgatósága, és az adásvételi megállapodás sem." 7 - "A Dunamenti Erőmű Rt. magánosításakor az ÁPV Rt olyan megállapodásokat kötött, amelyek nem felelnek

meg teljes körűen a villamosenergia-ipar privatizációjára vonatkozó előírásoknak." Nem csoda, ha ilyen súlyos szabálytalanságok hallatán az állampolgár bizalma megrendült a privatizáció végrehajtásával kapcsolatban. Megállapítható, hogy a minimális felügyelet és ellenőrzés sem érvényesült. • Mulasztások. A szabálytalanságokhoz még mulasztások is társultak: - "A villamosenergia törvényben meghatározott, a villamosenergia-ellátás biztonságát alátámasztó, az energiarendszerek működését összehangoló stratégiai koncepció nem készült." - "A privatizáció során a fejlesztések megvalósításához szükséges befektetéseket összegző, alaptőke-emelési igényeket bemutató konkrét elemzések nem készültek." - "Nem készültek olyan hatáselemzések, amelyek a tulajdonosi szerkezet megváltoztatásának egyes lépcsőihez kapcsolódnak és annak várható következményeit modellezik." -

"Az energetikai szakmai érvek másodlagos szerepet kaptak. A szakmai szervezetek javaslatait nem vették figyelembe, szaktanácsadóként, szakértőként nem vettek részt a privatizáció előkészítésében és lebonyolításában." - A vevő számára az adásvételi megállapodás előírja: "A vevőnek minden ésszerűen elvárhatót el kell követnie", továbbá "minden ésszerű erőfeszítést megtesz", hogy vállalt kötelezettségeit teljesítse. Az adásvételi megállapodás minden olyan kötelezettség vállalás teljesülése ellenőrizhetetlen, számonkérhetetlen, amelyeknek része e fogalmazás. A szakmai befektetők vállalt kötelezettségeinek teljesítése ily módon stratégiai területen vált szubjektív megítélés tárgyává – állapítja meg a jelentés. - "A privatizációs tárca nélküli miniszter, mint a részvényesi jogok gyakorlója, nem tett maradéktalanul eleget a privatizációs törvény szerinti

jogaiból fakadó kötelezettségeknek." A tudományos és szakmai műhelyek teljes mellőzése erre az esetre is érvényesíti Dobó Andor megállapítását: „most keresik az utat a tudományos szocializmusból a tudománytalan kapitalizmusba”. Néhány megállapítást az ÁPV Rt. 1995 évi tevékenységével foglalkozó jelentésből11 is érdemes felemlíteni. E jelentés egy-egy alfejezete a MOL Rt, a gázszolgáltató társaságok, és a villamosenergia-ipari társaságok privatizációjával foglalkozik. Az utóbbival kapcsolatos fontosabb megállapítások: 1. A tanácsadó szerződésekkel kapcsolatban - Az ÁPV Rt. Igazgatósága 30/1995 (II 21) sz határozatában a Schroders cég további alkalmazása mellett döntött versenyeztetés nélkül. - A Schroders cégnek 1992. novemberétől az 1995 évi privatizáció lezárásáig az ÁPV Rt összesen 2,2 millárd Ft tanácsadói díjat fizetett ki. - A jogi tanácsadói feladatokat a Stikeman Elliott cég végezte.

Versenyeztetésnek nyoma sincs és tanácsadói szerződést sem kötöttek. A teljesítés érdemi ellenőrzésére nincs mód - A Stikeman Elliott cég részére 1993-tól az 1995. évi privatizáció lezárásáig több mint 600 millió Ft díjat fizetett ki a vagyonkezelő. A megbízás feltételeit rögzítő levél alapján a teljesítés, illetve számla ellenőrzés csak formális lehetett. Az ÁPV Rt. elmarasztalható tehát abban, hogy nem a tőle elvárható, kellő gondossággal járt el annak érdekében, hogy jogi, ellenőrzési, szankcionálási lehetősége, mint megbízónak 8 biztosított legyen. Ez a súlyos mulasztás azt a lehetőséget hordja magán, hogy az ÁPV Rt bármit kontroll nélkül kifizethetett. 2. A privatizáció 1995 évi folyamatával kapcsolatban - Az előkészítés hiányosságára utal, hogy nem került az igazgatóság elé olyan átfogó anyag, amelyben bemutatták volna az iparág privatizációjához kapcsolódó szakmai kérdések

megnyugtató rendezését. - Megállapítható, hogy az ÁPV Rt. garanciavállalási eljárásai a villamosenergia-ipari társaságok esetében sem felelt meg az 1995. évi XXXIX privatizációs törvény 23 § (3) bekezdésének (amely a kezességvállalásról, vagy szavatossági felelősségről rendelkezik). Az ÁPV Rt. Belső Ellenőrzési Ügyvezető Igazgatóságának vizsgálatára utalva: - Egyes erőművi társaságoknál (ahol létesítési engedélykérelmek folyamatban voltak) a Kormány a társaság értékesítését tőkeemelési kötelezettség előírása mellett engedélyezte. Ennek az előírásnak ilyen tartalmú konkrét megfogalmazását a szerződések nem tartalmazzák. - Kormányhatározat írta elő a Dunamenti Erőmű Rt értékesítése során a 6x215 MW-os blokkok rekonstrukciójának kötelezettségét. Ezzel szemben a szerződésben a vevő nem a rekonstrukció megvalósítását, hanem annak „támogatását és előmozdítását” vállalja. Az

ÁSz-jelentések után sem alakult ki érdemi párbeszéd a szakmával. A szakmai, társadalmi szervezetek, szakértők, tudósok állásfoglalásait továbbra sem vették figyelembe, mellyel kapcsolatban példaképpen utalunk Lévai András akadémikus Göncz Árpád köztársasági elnökhöz írt drámai hangvételű levelére. Ezzel szemben az Állami Számvevőszékkel perlekedtek, kétségbe vonták megállapításait, tevékenységét elfogadhatatlannak, hiteltelennek kívánták feltüntetni. Az ÁSz-jelentések nyilvánosságát is megkérdőjelezték, amellyel szinte új közjogi helyzetet állítottak elő. Tanulságos és végtelenül lehangoló e szempontból az Országgyűlés költségvetési és pénzügyi bizottságának, valamint a számvevőszéki bizottság együttes üléséről (1997. április 30) készült jegyzőkönyv is, mely ülésen az ÁPV Rt. 1995 évi tevékenységéről szóló jelentéseket tárgyalták Ha mindezek „eredményeként”még figyelembe

vesszük hogy az ország szuverenitását is érintő egyik fontos stratégiai iparág nagy része külföldi befektetők irányítása alá került, akkor az itt felsorolt döntések, szabálytalanságok és mulasztások együttesen már azt jelzik a társadalom felé, hogy a rend helyét elfoglalta az anarchia. Amit tetéz és igazol az a körülmény, hogy ilyen súlyos megállapításokat tartalmazó ÁSZ-jelentéseket követően, és még ma is mély csend uralkodik. Semmi következmény Ahogy Fricz Tamás cikksorozatának címe mondja: egy következmények nélküli ország. Ezek után nem csodálható ha e sorok szerzője a Magyar Energetikai Társaság 1996. ápr 12-ei ünnepi ülésén a szakmai nyilvánosság előtt talán először, összegzésképpen kénytelen volt kijelenteni: „E kiárusító privatizáció nemzetellenes!” 13 5. A titkos megállapodásról Külön szólni kell még arról a titkos megállapodásról, amelyet a privatizációs szerződések aláírása

előtt egy nappal, azaz 1995. december 7-én írt alá az ÁPV Rt az RWE Energie AG és az Energie Baden-Wüttenberg AG által alkotott konzorciummal. A csupán másfél oldalas titkos külön-megállapodás értelmében a konzorcium 26 millió USD-t fizet az ÁPV Rt.-nek a következő ellenszolgáltatások fejében: 1. a vásárlók lehetőséget kapnak az ELMŰ Rt és az ÉMÁSZ Rt. regionális áramszolgáltatók megvásárlására ( a szerződéseket másnap írták alá); 13 Dr. Petz Ernő: Magyar energetika 1991-1996 Magyar Energetika 1996/3 9 2. a magyar fél garantálja, hogy a vevő a bükkábrányi lignitmezőre két 500 MW-s erőművi blokkot építhet (versenyen kívül, a bányászati és vízkiemelési jogokkal); 3. az eladó kötelezettséget vállal az erőmű teljes élettartamára vonatkozó áramvásárlási szerződés megkötésére; 4. az eladó kötelezettséget vállalt arra is, hogy a megépítendő új lignit tüzelésű blokkokat a terheléselosztás

során közvetlenül a Paksi Atomerőmű után fogják besorolni. Mint a témában jártas szakember, ennél pimaszabb és egyoldalubb (az országra nézve hátrányosabb) megállapodást nem tudok elképzelni. Biztos vagyok benne, hogy a szerződés ÁPV Rt.-s aláíróinak (minthogy a megállapodást a legnagyobb titokban kellett előkészíteni) szakmailag fogalmuk sem volt, hogy mit írnak alá, és annak milyen következményeivel kell számolni. Kritikátlanul elfogadták a befektetők által diktált igényeket 1997-ben az MVM - annak demonstrálására, hogy a privatizáció milyen erőműépítési versenyt képes generálni – erőműépítési tendert írt ki, amelyen az RWE is kénytelen volt elindulni az említett Bükkábrányi Erőművel, miközben sérelmében Horn Gyula kormányfőhöz fordult a titkos megállapodásra hivatkozva. A kormányzat válaszát az IKIM 1998. ápr 9-én kelt levele tartalmazza: „Az önök részvétele a kapacitástenderen biztosíthatja

fennálló jogaik érvényesülését. Biztosíthatjuk önöket, hogy mi a vállalt kötelezettségünket teljesíteni fogjuk.” Jellemző, hogy a választ öten írták alá Arra viszont nem számítottak, hogy a Dunamenti Erőmű a széntüzelésű erőművi kategóriában jobb ajánlatot fog benyújtani, és hogy az ügy időközben nyilvánosságra kerül. Emiatt e kategóriában inkább nem hirdettek eredményt. Érdemes még arra is kitérni, hogy a kormányváltás után az ügy kivizsgálására 1998-ban parlamenti vizsgáló bizottság jött létre, amely azonban nem vállalta fel az ügy mélyreható vizsgálatát, s mint más esetekben is szereptévesztésbe esett. Végül a tényfeltáró albizottság jelentése a probléma megoldását a kormányra hagyta. Az RWE ugyanis még a választások előtt kártérítési perrel fenyegetett. Végül a felek peren kívül megállapodtak és az ÁPV Rt 2000 januárjában az összeget kamatostul (30,16 millió USD-t) visszafizette.

E közjáték („Esettanulmány, avagy a privatizáció állatorvosi lova” 14 ) nagyon is jól jellemzi azt a morális mélymocsárt, amelyben az egész privatizációt végrehajtották. 6. A privatizáció következményei A legfontosabb következmények körében a tulajdonosi struktúra megváltozásáról, az önkormányzatok kisemmizéséről, az áremelkedések alakulásáról, az ellátásbiztonságról, a munkahelyvesztésekről, az új tulajdonosok viselkedési kultúrájáról, valamint az energetikai kutatási és az oktatási tevékenységre gyakorolt hatásról érdemes szólni. S mindezek tükrében arra választ keresni, hogy a privatizáció mennyiben szolgálta/ja a közjót. A tulajdonosi struktúra megváltozása A villamosenergia-iparban a röviden vázolt privatizációs fázisok, és a későbbi lopakodó privatizációs tranzakciók, a részvénycserék, a részvényátruházások és részvényfelvásárlások eredményeként kialakult tulajdonosi

struktúrát az 1. ábra szemlélteti 15 (amely a 2004 dec 31-ei állapotot tükrözi). E szerint a magyar állam valamennyi privatizált erőműben és áramszolgáltatóban csupán 1 db. különleges részvénnyel rendelkezik E mellett az MVM-nek 99,5 %-os, a MAVIR-nak100 %-os tulajdonosa. Az MVM viszont valamivel több, mint 99%-ban tulajdonosa a Paksi Atomerőműnek és az OVIT-nak, és 25%+1db. részvényhányada van a privatizált Dunamenti és Mátrai erőművekben. A több alkalommal is sikertelenül meghirdetett Vértesi Erőmű tulajdonosa kb. fele-fele arányban az állam, ill az MVM. 14 15 Járosi Márton – Petz Ernő: Uniós csatlakozás előtt a magyar energiapolitikáról. Püski Kiadó, Budapest, 2000 A magyar villamosenergia-rendszer 2004. évi statisztikai adatai MVM Rt, 1995 10 1.ábra 11 Az egyes erőművek tulajdonosok szerinti piaci részesedését a 2. ábrán látható kördiagram szemlélteti. A hazai MVM viszonylag nagy (41%-s) részesedése a

Paksi Atomerőműnek köszönhető. Az egész országra kiterjedő árampiac területi felosztása pedig a 3 ábrán látható 2. ábra Ezekhez az ábrákhoz sok kommentárt nem érdemes fűzni, hiszen a számok önmagukért beszélnek. Annyit azonban mégis meg kell jegyezni, hogy a két legfontosabb objektum: a Paksi Atomerőmű és a magasfeszültségű átviteli hálózat az MVM tulajdonában maradt, így külön örülhetünk annak, hogy többszöri próbálkozás ellenére nem sikerült az MVM-et is privatizálni. 3. ábra Ha figyelembe vesszük, hogy ugyanazok a befektetők a szénhidrogén iparban és az egyéb közszolgáltatások területén is jelen vannak, akkor nyugodtan megkockáztatható az a 12 vélemény, hogy néhány multinacionális cég a globalizációs folyamatok keretében megszállta a magyar közszolgáltatási szektort. A ránk erőltetett kiárusító privatizáció és az azt követő liberalizáció felér egy második Trianonnal. S mindez az EU

asszisztálása mellett és direktívái szerint folyik. A tulajdonosi struktúra átalakulása az álam szerepvállalási eszköztárát nagymértékben szűkitette: az erőteljes tulajdonosi funkció hiányában már nem képes e fontos stratégiai ágazatban a közjót megfelelő szinten érvényesíteni. Az önkormányzatok kisemmizése Tudni kell, hogy a helyi önkormányzatoktól szóló 1990. évi LXV törvény szerint a teljes belterületi közművagyont át kellett volna adni az önkormányzatoknak. A privatizáció megkezdése előtt azonban (éppen a kiárusító privatizáció érdekében) 1995-ben a törvényt lényegesen módosították. Az 1955 július 21-től hatályos törvénymódosítás az önkormányzatokat megrövidítette, minthogy az őket megillető teljes belterületi villamos, ill. gázközmű vagyonként, csupán a közműveket üzemeltető gazdasági társaságok állami tulajdoni részvényeinek 25, illetve 40 százalékában határozta meg. Tehát nem

közmű vagyont, hanem töredék részvénycsomagokat kaptak, amelyektől a legtöbb önkormányzat, szűkös pénzügyi helyzete miatt szabadulni próbált. De még ez sem volt elég, hiszen az ÁPV Rt. ügyvédi irodák bevonásával alkudozásokba kezdett az önkormányzatokkal, hogy készpénz-fizetéssel minél olcsóbban hozzájusson a részvényekhez. Ez vezetett az elhíresült Tocsik-féle botrányhoz. Az önkormányzatokat ilyen galád módon valóban kisemmizték, amivel egyrészt megteremtették mind a villamos, mind a gázszektorban a teljes privatizálhatóság lehetőségét, másrész végérvényesen megfosztották a településeket attól, hogy – mint nyugaton – létrehozhassák a saját városi szolgáltató és a település hasznára gazdálkodó integrált gazdasági (Stadtwerke típusú) társágaikat. Ezt a privatizáció egyik súlyos bűneként értékelhetjük csak. Az önkormányzatok tulajdoni részesedése az energetika területén mintegy 4 %, de a

villamosenergia-termelőknél csupán 0,23 %, és a közüzemi szolgáltatóknál 0, 49 %. Az áremelkedésekre gyakorolt hatás Mindenek előtt szóvá kell tenni, hogy mind a privatizáció végrehajtásának, mind a piaci liberalizáció bevezetésének legfontosabb indokaként, ill. várható eredményeként a villamos energia árának csökkenését nevezték meg. Tették ezt felelőtlenül a legmagasabb kormányzati szinten is, és sok-sok alkalommal, egyes szakmai szervezetek figyelmeztetései ellenére. Egyszerűen szólva félrevezették az állampolgárokat. Amellett, hogy bemutatjuk a villamos energia árának folyamatos emelkedését, röviden ki kell térnünk arra is, hogy miért voltak az említett, szándékos politikai ígérgetések itt Magyarországon teljesen megalapozatlanok és felelőtlenek. Áremelkedések. A privatizáció első fázisa óta bekövetkezett áremelkedéseket a 4 ábra szemlélteti, amelynek alapján a legfontosabb megállapítás: a lakossági

villamos energia ár 1996-tól 2005-ig 3,5-szeresére(!) emelkedett. Természetesen nem állítjuk, hogy ez egyenesen és közvetlenül a privatizáció és a liberalizáció következménye, hiszen jelentősen befolyásolta az árakat az időközben bekövetkező infláció és a primer energiahordozók árának növekedése, hogy csak e két legfontosabb ármeghatározó tényezőt említsük. De hogy a privatizáció és a liberalizáció is jelentősen hozzájárult, az alábbiakban kívánjuk megvilágítani. Elegendő első lépésben csupán az éremelkedések ütemét szemügyre venni, hiszen egyértelműen látható, hogy éppen a privatizáció említett időszakában és 2003-tól, a liberalizáció bevezetésétől növekedtek rohamosabban az árak. Kérdés, hogy e növekedési ütemek mivel magyarázhatók? 13 Lakossági fogyasztói ár (Ft./kWh) 35 30 25 20 Lakossági fogyasztói ár (Ft./kWh) 15 10 5 19 96 19 97 19 98 19 99 20 00 20 01 20 02 20 03 20 04 20 05 0

4. ábra Ármeghatározás, árnyomás, nyereségek. A lakossági villamos energia hatósági áras termék. Az árakra a Magyar Energia Hivatal tesz javaslatot, a Kormány hagyja jóvá és a gazdasági miniszter hirdeti ki. Az energiaellátási folyamatban háromféle ár létezik: a termelői ár 16 (az erőművek és a nagykereskedő MVM között), a nagykereskedői ár (az MVM és az áramszolgáltatók között), valamint a fogyasztói ár (a szolgáltatók és a fogyasztók között). Az új külföldi tulajdonosok – multinacionális voltuk és érdekérvényesítő képességeik révén – jelentős árnyomást gyakorolnak a kormányra, s így az ármeghatározások során jelentős előnyökhöz jutottak. Szemléltető példaként említhető az 1997. jan elsejei áremelés, amikor a fogyasztói ár 24,9 %-al emelkedett, ezen belül a termelői ár 15 %-al, az MVM árrése 18 %-al, de az áramszolgáltatók árrése 41 %-al. Az áremelésből származó évenkénti 48 Mrd

Ft többlet 85 %-át a külföldi irányítású társaságok kapták meg. Többször is előfordult, hogy az áremelések a hazai társaságok rovására növelték a külföldi befektetők profitját. Ennek következtében az MVM-nek alaptőke leszállítást is végre kellett hajtania. A külföldi befektetők éves tőkearányos nyeresége 1998-tól mindig nagyobb volt a garantált 8 %-os értéknél. A privatizált erőművek átlagos nyeresége több évben is meghaladta a 20 %-ot, az áramszolgáltatóknál pedig elérte a 15 %-os értéket. De pl 2004-ben az erőművek átlagos 22,36 %-s nyereségén belül kirívó értékként a Csepeli Erőmű 84,7 %-os és a Dunamenti Erőmű is 33,22 %-os nyereséget ért el. Az áramszolgáltatók esetében az átlagos nyereség 15,38 %-os volt, de pl. az ÉMÁSZ 33,22 %-os, az ELMÜ pedig 24,81 %-os nyereséget realizált (mindkét társaság az RWE tulajdona). Hogy érezzük e nyereségek súlyát, megemlítjük, hogy a privatizált

erőművek 2004 évi adózott eredménye 30,8 Mrd. Ft, míg az áramszolgáltatóké 36, 9 Mrd. Ft volt Ugyanekkor (2004-ben) a hazai állami társaságok tőke arányos nyeresége lényegesen kisebb: az MVM-é 3, 67 %, a Paksi Atomrőműé pedig -3,74 %. Utóbbi azonban a 2003-ban bekövetkezett súlyos üzemzavarral is összefügg Az MVM az említett negatív diszkriminatív hatósági ármegállapítás következményeként 1996 és 2005 között három évben (1997, 2002, 2003) is veszteséges volt. Teljesen érthetetlen a kormányok nemzetellenes ármeghatározó tevékenysége, amit megtold még a 2003 évi ÁFA-emelés (amikor is a villamos energia áfája 12-ről 25 %-ra emelkedik). 16 1993. jan 1-től a termelői ár már szabadáras (nem a hatóság állapítja meg), amivel az ármeghatározási lánc egyensúlya felborulhat 14 Annyi minden esetre megállapítható, hogy a bemutatott, kirívóan nagy nyereségek is jelentősen hozzájárulnak a magas fogyasztói

árakhoz. Végül is a fogyasztó fizet mindent Az viszont már morális kérdéseket is felvet, hogy a szóban forgó befektetők otthoni nyeresége sokkal, de sokkal kisebb. Ahogy már József Attila is megírta: „kis búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája.” Nem csoda, hogy a múlt év végén már az EU figyelmét is felkeltették az említett nagy nyereségek, sőt vizsgálatot is indított a „luxusprofitok” ügyében. Minden esetre nem így képzeltük el a rendszerváltozást és az un. piacgazdaságot A legkisebb költség elvének szétverése. A rendszerváltozás előtt a hazai villamosenergiarendszer létesítése, bővítése és üzemeltetése területén egyaránt az un legkisebb költség elve érvényesült. Ennek lényege a rendszerszemlélet alkalmazása, annak a célnak az elérése érdekében, hogy az egész rendszer szintjén, azaz országos szinten a villamos energia fogyasztói egységköltsége minimális legyen. Ennek elérése egy

összetett, hierarchikus optimalizálási eljárás alkalmazásával volt lehetséges, amelynek tudományos megalapozása Lévai akadémikus vezetésével a „Lévai iskolákban” (a Műegyetemen és az ERŐTERV-ben) alakult ki. Az egész villamosenergia-rendszer bonyolult technológiai felépítése miatt a végtermék költségét igen nagyszámú tényező (tüzelőanyag összetétel, erőműtípus, erőműnagyság, tartaléknagyság, karbantartás ütemezés, gazdaságos terheléselosztás stb., stb) függvénye Mérnöki szemmel könnyen belátható, hogy a privatizált és liberalizált rendszerekben ez a sokrétű optimum távolról sem állhat be csupán a piaci verseny eredményeképpen. Hiszen az egyes tulajdonosok célfüggvénye a saját profitjuknak a maximálása, amelynek érdekében a költségminimalizálás csak a saját szűk területükön, és nem rendszerszinten érvényesül. Ennek következtében a fogyasztói villamos energia ára csak nagyobb lehet. Azok a

félrevezető hírek, amelyek szerint a fogyasztói árak csökkentek egyes országokban a privatizáció és a liberalizáció bevezetése után, más okokra vezethető vissza. Pl Németországban összesen 30 ezer MW teljesítőképességet képviselő erőműparkot állítottak le a liberalizáció bevezetése után. Minthogy a legdrágábban termelő erőműveket állították le, átmenetileg valóban csökkentek az árak, de mára újra meredeken emelkednek, olyannyira, hogy a lakosság már tiltakozik. Hogy miképpen tudtak ekkora kapacitást leállítani, az egy másik kényes kérdés, amire itt nem tudunk kitérni. (Csak összehasonlításul: a magyar villamosenergia-rendszer összes beépített teljesítőképessége 8700 MW.) Ellátásbiztonság A privatizáció és liberalizáció sokoldalúan befolyásolja az ellátásbiztonságot. A primer energiaféleségek felhasználása tovább változott a gázfelhasználás növelésének az irányában, minthogy a privatizáció

óta a külföldi befektetők, saját szempontjaik előtérbe helyezésével csak kapcsolt energiatermelést megvalósító (legkedvezőbb típusú) gáztüzelésű egységeket voltak hajlandók építeni. Ennek kockázatai éppen napjainkban, az orosz-ukrán gázárvita kapcsán jutottak el a felelős kormányzati szervek ingerküszöbéig. Most meg kapkodnak, noha a kockázatok már régóta ismertek. Az erőművi rendszer összetétele egyéb szempontok tekintetében is rossz irányban változott: az egyre növekvő számú privát gázmotoros és szélturbinás kis erőművek miatt egyre jobban romlik a rendszer szabályozhatósága, megfelelő helyettesítő tartalékkapacitások biztosítása hiányában. Különösen a hétvégi fogyasztási völgyidőszakokban akár kritikus helyzetek is előállhatnak. Azt kell megállapítanunk, hogy e tekintetben sem a rendszerszintű, azaz országos szempontok érvényesülnek. A frissen módosított villamosenergia-törvény az áram

kötelező átvételével és a magas átvételi árral (23 Ft/kWh) még támogatja is az említett kis erőmű típusokat. Az ellátásbiztonságot az elöregedett erőművi egységek is veszélyeztetik, amelyeket az 1993 évi erőműépítési koncepció keretében már rég le kellett volna állítani, és 15 helyettük korszerű egységeket kellett volna létesíteni. De miért állítsák le az új tulajdonosok e rossz hatékonyságú eszközöket, ha ezekkel, azaz új beruházások nélkül is elérik az említett magas nyereségeket. Inkább átalakítják, pl biomassza tüzelésre, élvezve az állami támogatásokat. Egyéb, a rendszerigényeknek megfelelő erőművi egységeket csak megfelelő garanciák mellett (pl. hosszú távú áramvásárlási szerződések megkötése mellett) lennének hajlandók építeni. Már számos súlyos eset igazolta, hogy az ellátásbiztonságot a privatizált és liberalizált rendszerek nem képesek garantálni. Pl Kaliforniában az

1996-ban végrehajtott erőszakos privatizáció és liberalizáció után, csupán néhány év múlva (2000-ben) a villamosenergia-rendszer a téli időszakban valósággal összeomlott. Hathatós állami beavatkozásokra volt szükség. Ide tartozó téma a hétköznapi műszaki biztonság, amelyről azt hihettük, hogy a fejlettebb nyugatról idejött befektetők irányításával majd javulnak az áramellátás minőségi mutatói. Sajnálatosan nem így történt. A minél nagyobb profitra való törekvés következményeként nem javult a szolgáltatás minősége. A privatizáció utáni időszakban, 1996 és 1999 között, pl a háztartási fogyasztói panaszosok aránya 67 %-ról 87 %-ra emelkedett, a jogos panaszoké 38 %-ról pedig 52 %-ra. Növekedett az áramkimaradásokkal járó üzemzavarok száma, és romlott az üzemzavar-elhárítás gyorsasága. Versenyfeltételek. A nagy vezetékes energiaszolgáltatások területén a rendszeradottságok miatt az igazi szabad

verseny sohasem alakítható ki. Igazán versenyző és független termelő, szállító és elosztó rendszerek ugyanis párhuzamosan nem építhetők meg, ezért minden ami ezen a területen folyik, s amit az EU is szorgalmaz, csupán felesleges erőlködés, képmutató az un. „piackonform” megoldások bevezetése Mindez a neoliberális doktrínának megfelel, de tudományosan megalapozatlan. Egyszerűen irreális olyan mértékű szabad termelő és szállítási kapacitásokat létrehozni, hogy valódi verseny létrejöhessen. A piac liberalizálása következtében jelentősen megnő a kereskedésben résztvevő szereplők száma, ami a költségeket, a szükségszerűen növekvő (akár nemzetközi nagytávolságú) tranzitszállítások pedig a szállítási veszteségeket növeli. A következmény egyszerűen megfogalmazható: lesznek (általában a nagyobb ipari és közösségi) fogyasztók, amelyek előnyösen élni tudnak a liberalizált piac lehetőségeivel, és

szükségszerűen lesznek (a védtelen kisfogyasztók), amelyek csak rosszabbul járhatnak. Mivel a költségek a piaci liberalizációval önmagában nem csökkenthetők, szükségszerűen ravasz keresztfinanszírozás alakul ki a nagyszámú kisfogyasztó kárára. Létszámleépítések. A privatizáció emberileg elfogadhatatlanul legsúlyosabb következménye a privatizált társaságoknál bekövetkezett létszámleépítés. Az iparágban a rendszerváltozás előtt kereken 45 ezer fő dolgozott, 1995-re már (privatizáció nélkül is) 33700-ra csökkent. Amint a privatizációs szerződésekbe foglalt moratóriumok leteltek, elindultak a létszámleépítések. 1997-től három év alatt a létszám 26 %-al csökkent, a mai létszám 21000 fő. A leépítés mérteke és módja tekintetében voltak különbségek, egyes társaságoknál fondorlatos, másoknál „emberségesebb” módszereket alkalmaztak. Tették ezt egyes esetekben oly szélsőségesen, hogy az

üzemeltetést a kisebb létszámmal csak az üzemviteli előírások megszegésével tudták biztosítani. Mindenesetre sok előnyugdíjast és munkanélkülit „termeltek” az új befektetők. Ezzel az ő profitjuk nőtt, a leépítésekkel járó összes gond maradt a miénk. Ami teljesen érthetetlen, hogy kiváló, az iparágban elismerést szerzett szakemberektől is megváltak. Ahogy Stiglitz említette: a privatizáció „a tudás elpocsékolásával” jár. Mert az elbocsátott, pl kitűnő és nagy tapasztalatú turbina gépész másutt nem tudja tudását hasznosítani. Az áramszolgáltatók egész kirendeltségeket is megszüntettek, ill. összevontak, nem törődve a fogyasztók érdekeivel 16 Hazai energetikai cégek, kutatás és oktatás. A rendszerváltozás előtt kialakult az egyensúlyi hazai intézményrendszer az energetikában: tervező, beruházó és kutató intézetek, tudományos műhelyek, szaktanszékek az egyetemeken. Akadémiai támogatású

kutatás nem folyt, így az említett intézményeket az energiaipar látta el feladatokkal. A privatizáció után a helyzet gyökeresen megváltozott. A privatizált társaságok által finanszírozott kutatások gyakorlatilag megszűntek, a tervező irodák sem kapnak elegendő munkát, aminek következtében másodlagos hatásként ezek is leépültek, a fennmaradásért küzdenek. Az egyetemi tanszékek ipari megbízásos tevékenysége említést sem érdemel. A külföldi befektetők a jelentős munkákat otthon végeztetik, a hazai cégek csak kiegészítő, vagy alvállalkozói feladatokhoz jutnak. Jellemző, hogy az új létesítményeknél még az egyszerű vasszerkezeteket is külföldről szállítják ide. Az energetikai oktatás legfontosabb bázisa a Műegyetem, ahol a 60-70-es években még négy szaktanszék működött, ma már csak egy. Az okleveles mérnökképzés fokozatosan leépült A hallgatók nem látnak perspektívát az energiaiparban. A hallgatói

normatív támogatási rendszer bevezetése óta a különböző (főiskolai, mérnökasszisztensi) oktatási formák erőltetett indításával próbálják ezt ellensúlyozni, amelyeknek a feltételei viszont nem adottak. Igaz, hogy így nő a hallgatók létszáma, miközben az oktatói létszám az országos létszámleépítések miatt jelentősen csökkent. Mindez természetesen a régi, jóhírű hazai energetikai oktatás színvonalának romlása mellett megy végbe. De hát a privatizált cégek nem is igénylik az „okoskodó” jól képzett magyar mérnököket, csak lojális üzemeltető (végrehajtó) szakemberekre van szükségük. A külföldi befektetők viselkedésmódja. Külön szólni érdemes a külföldi új tulajdonosok otthoni központjainak, ill. az ide („volt szocialista országba”) küldött vezetőknek a mentalitásáról, viselkedésmódjáról. Noha általánosságban tudjuk, milyen a neoliberális mentalitás e globalizálódó világunkban, hogyan

működtetnek mindent a nyers profitérdekek, személyesen megtapasztalni mégis megdöbbentő. Pontosan úgy viselkednek, mint a gyarmatosítók, csak a gyarmati kiszolgáltatottságunkat más eszközökkel érik el. Nekik csak a piacunk és az olcsóbb munkaerőnk kell. Nemzetek felettiek, a legcsekélyebb módon sem érdeklik őket a mi közösségi gondjaink. Az országon kívül maradnak, s gyakorta váltogatva küldenek ide (a”félbalkánra”) olyan vezetőket, akiknek egyetlen feladata a központban született döntések és utasítások rideg végrehajtása. Szakmai felkészültségük általában gyenge, a magyar képzett mérnökök sokszor értetlenül fogadják a szakmai döntéseiket. Ki kell egyenesen mondani azt is, hogy a dolgozók nem kedvelik a külföldi tulajdonosokat és itteni helytartóikat. Gyakoriak az átszervezések, szándékos bizonytalanságot gerjesztenek, hogy a dolgozókban egzisztenciális félelem alakuljon ki. Hiszen ezzel sakkban lehet őket

tartani. Ennek eredményeképpen rossz a dolgozók munkahelyi közérzete, ami természetesen még a biztonságos üzemeltetésre is kihat. Érdekes megfigyelni, hogy eltérés tapasztalható a szakmai és a pénzügyi befektetők viselkedésmódjában, az utóbbiak előnyére. Gyakran politikai kapcsolatépítéssel, diplomáciai segítséggel érik el céljaikat, un. „bejáró embereket” pénzelnek, volt iparági vezetőket foglalkoztatnak, s mint azt az 1995 évi titkos megállapodás kapcsán láttuk, ha érdekeik úgy kívánják, immorális lépésekre is képesek, besimulnak a magyarországi korrupciós mocsárba. 7. Összegzésképpen az elmondottak alapján röviden csak annyit mondhatunk a magyar energiaipari privatizációról, hogy előnnyel nem, de sok-sok hátránnyal járt. Ebben a privatizált és liberalizált állapotában nem képes a közjót szolgálni. A jelenlegi energiaáraknál kisebb árak mellett mi magyar szakemberek eredményesebben tudnánk az

iparágat működtetni és fejleszteni. Ezért változtatni kell a helyzeten! Egy kidolgozandó új energiatörvénnyel az állam kezébe kell adni azokat a jogosítványokat és eszközöket, 17 amelyekkel elérhető, hogy az ország energiaellátása minden tekintetben a közjót legyen képes szolgálni. Ezt annak ellenére meg kell lépnünk, hogy az EU elkötelezte magát a szélsőséges neoliberális szabad piaci verseny dogmája mellett. Mindenesetre az biztos, hogy az energetika speciális adottságai miatt e területen e dogma erőszakos érvényesítésével az EU rossz úton jár. Ezt előbb-utóbb kénytelen lesz belátni (noha a közeli orosz-ukrán gázárvita kapcsán éppen fordított irányba mutató vélemények hangoznak el, közös EU-s energiapolitikát szorgalmazva). Egyre többen felismerik az EU energiapolitikájának zsákutcáját. Gondoljunk, pl a francia miniszterelnök által meghirdetett „gazdasági patriotizmusra”, amelynek védelmében már

készülnek a törvénytervezetek. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy a francia villamosenergia-rendszer állami tulajdonban van, és eredményesen működik.) De feltétlenül meg kell említeni a Közszolgálati Szakszervezetek Európai Szövetségét (EPSU), amely 8 millió dolgozót tömörít, s amely rendkívül kemény kritikával lép fel az EU szélsőségesen liberális energiapolitikájával szemben. Érdemes idézni az általuk – egy egyetemi szakmai műhely által elkészítettett - tanulmány alapján összefoglalt végkövetkeztetésekből. Az EU-s irányelvekben lefektetett szabadpiaci verseny bírálataként a következők szerepelnek 17: - „Nem fog működni, különösen a villamos energia gazdasági, fizikai és társadalmi jellemzőinek betudhatóan. - Veszélyeztetni fogja az ellátás biztonságát, valamint az európai villamos energia infrastruktúra hosszú távú stabilitását. - A háztartási fogyasztókat kiteszi a piac

kiszámíthatatlanságának. - Tovább károsítja a foglalkoztatást, a foglalkoztatási feltételeket, a képzést és a szakképzettséget, valamint a dolgozók jólétét. - Negatívan fog kihatni a nagy ipari fogyasztókra is, kockára téve ezek versenyhelyzetét, csökkentve a növekedést és a foglalkoztatást. Az irányelveken és a szabályozási megközelítésmódokon változtatni kell.” Az uniós parlamenti képviselőinknek is együtt kellene működni az említett szakszervezeti szövetséggel. De hivatkozhatunk Roger Scruton most megjelent könyvére, aki a nemzeti létet fenyegető veszélyek szempontjából bírálja az EU törekvéseit: ”Az EU magyarán szólva, azon áll, amit föltett szándéka lerombolni. Ha tehát helyreállítjuk nemzeti parlamentjeink szuverenitását, reményt adnánk az egész kontinensnek.” 18 Az EU gazdaság- és energiapolitikájának legsúlyosabb tévedése, hogy központjában nem az ember, nem a nemzetek, hanem a piaci verseny

van. A tőke szabad áramlásának és a szabad kereskedelem lehetőségeivel élő (visszaélő) multinacionális cégek viszont, a nemzetek közösségi érdekeivel misem törődve működnek. Az EU neoliberális energiapolitikájára nagyon is illenek József Attila sorai: „Tűz van/ És ti a tüzes tűzben jártok./ Ha engem láttok, bolondot láttok,/ Mert én tudom a ti haláltok.” 19 Ma sokan bennünket is még bolondnak néznek, ha felhívjuk a figyelmet az EU energiapolitikájának a tarthatatlanságára. Ha a külföldi befektetők nem akarnak szervesen ide települve részt venni a munkaerő újraelőállításában, a mi közösségi életünkben, és nemzeti céljaink megvalósításában, akkor szépen megkérjük őket, hogy csendesen menjenek haza. A befektetett összegeiket busás 17 Az Európai Unió gáz-és villamosenergia ipari direktívája. A Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége által készített összeállítás, 2005. november

wwwvdhu; wwwepsuorg 18 Roger Scruton: A nemzetek szükségességéről. Helikon Kiadó, 2005 19 József Attila: Tűz van. 1924 18 kamataikkal együtt már úgyis hazahordták. A gyarmatosítóknak is távozniuk kellett a gyarmatokról. Utószó. Ígértük, hogy még visszatérünk arra a kérdésre, hogy a villamosenergia-ipar privatizációja az említett törvénymódosítással valóban befejeződött-e. Sajnos nem biztos, ugyanis e „feles” törvény bármikor könnyűszerrel ismét módosítható. Véleményem szerint a törvénymódosítás célja a beterjesztők részéről csak azt szolgálta, hogy a külföldi privatizációt megakadályozzák. Mert közben már szövetkezik a „nemzeti töke” az energiaipar megszerzésére. Ehhez várják (kivárják) a kedvező hatalmi konstelláció és érdekviszonyok létrejöttét. Budapest, 2006. január 12 19