Irodalom | Könyvek » Dr. Mohácsy Károly - Irodalom a műszaki szakközépiskola és a szakközépiskola II. osztálya számára

Alapadatok

Év, oldalszám:2006, 204 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:405

Feltöltve:2007. január 21.

Méret:1 MB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

11111 Lisa75 2015. október 28.
  Kiváló.

Tartalmi kivonat

Dr. Mohácsy Károly – Irodalom a műszaki szakközépiskola és a szakközépiskola II. osztálya számára raktári szám: 15200 ISBN 963 18 3075 6 Tartalomjegyzék Tájékoztató a tankönyvhöz I. AZ EURÓPAI FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL A felvilágosodás Klasszicizmus és szentimentalizmus A klasszicizmus más művészeti ágakban Voltaire Candide vagy az optimizmus Rousseau Értekezések Szépirodalmi munkái Goethe Életpályája Az ifjú Werther szenvedései Vándor éji dala Faust Schiller Életpályája Hölderlin Hölderlin világa Hüperión Menón panasza Diotimáért Az élet fele II. A MAGYAR FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL Felvilágosodás Magyarországon Irodalmi élet Bessenyei György Kulturális programja Kármán József Batsányi János Kazinczy Ferenc Irodalmi programja és munkássága Csokonai Vitéz Mihály Életpályája Diákélet "Tudós koldulás" Az utolsó évek A stílusirányok sokfélesége Felvilágosodás és klasszicizmus Rokokó

A rousseau-i szentimentalizmus Dorottya Népiesség Berzsenyi Dániel Életpályája Neveltetése és tanulmányai Gazdálkodó és költő Tudományos munka A klasszicizmus és a romantika határán Ódák A magyarokhoz (I.) A magyarokhoz (II.) A költészet vigasza Elégiák Episztolák Recenzió és Antirecenzió III. AZ EURÓPAI ROMANTIKA IRODALMÁBÓL A romantika A romantika más művészeti ágakban A német romantika Novalis Hoffmann Heine Az angol romantika A francia romantika Hugo Az orosz romantika Puskin Életpályája Fiatalsága "Déli száműzetés" Visszatérés Jevgenyij Anyegin Műfaja A lírai főhős A mű világirodalmi kapcsolatai Az epikus hősök IV. A REFORMKORSZAK ÉS A MAGYAR ROMANTIKA IRODALMÁBÓL A közép- és kelet-európai romantika A magyar reformkor irodalmi élete A magyar színjátszás kezdetei Katona József Életpályája Bánk bán Bánk és Melinda A "tündéri láncok" széttépése Küzdelem kettős énje között A

szerelem "tündéri láncát" képtelen széttépni Nemzeti hős - lelki halott Kölcsey Ferenc Életpályája Örömtelen ifjúság Vidéki magány "Közdolgokba avatkozás" Kölcsey és Kazinczy "Szélsőségek között hányódó kedély" Himnusz Szemléletbeli fordulat Az utolsó évek kétségbeesése Parainesis Vörösmarty Mihály Életpályája Az ifjú Vörösmarty Az érett költő A meghasonlott ember Vörösmarty epikája Csongor és Tünde Új életcélok felé Szózat "A haza s emberiség" költője Etelka - Laura Világos után A magyar regény kezdetei Eötvös József Eötvös regényei Petőfi Sándor Életpályája Diákélet Vándorévek Az elismert költő Fordulópont Petőfi és a szabadságharc Indulása a népies költészet jegyében Népies helyzetdalok, életképek Családi líra Tájköltészet Elbeszélő költemények Felhők "Szabadság, szerelem." Forradalmi látomásköltészet Júlia Két

tájköltemény A politikai események sodrásában Az apostol Szabad ihletek Arany János Életpályája Szalontai kisvilág Debrecen "Közönséges ember" Nagykőrösi évek Az Akadémia "titoknoka" Az epikus költő Toldi Toldi estéje További epikus művei A lírikus költő Az 50-es évek költészete A személyes válság versei Nagykőrösi balladák Őszikék Jókai Mór Életpályája Pályakezdés Írói kibontakozása Az utolsó évek Jókai regényköltészete Egy magyar nábob Irányregény anekdotikus szerkezettel Irányzatosság a jellemalkotásban Irányzatosság az epizódokban Romantika és szentimentalizmus Romantikus jellemfordulat - realisztikus jellemfejlődés Az arany ember Összefogott szerkezet A kiábrándulás regénye Timár Mihály alakja Mellékalakok Irodalomelméleti tárgymutató Tájékoztató a tankönyvhöz Ez a könyv az első osztályos szakközépiskolai irodalmi tankönyv folytatása: ugyanolyan felfogásban és

szempontok szerint készült, mint az. Bőséges anyagválogatással igyekszik hozzájárulni az általános műveltséghez, megfelelő képet kíván nyújtani a 18. és a 19 századi világ- és magyar irodalomról. A terjedelem itt se ijesszen meg senkit! Nem minden "kötelező tananyag", a könyv egésze magától értetődően - nem fér bele az iskolai keretekbe. A szaktanárnak kell eldöntenie, hogy a többszörös választási lehetőségek közül milyen irodalmi alkotásokkal foglalkozik részletesebben a tanítási órákon. Az iskolában fel nem dolgozott irodalmi anyag is nagyon fontos, hozzátartozik az értelmiségi ember megkövetelhető műveltségéhez. Reméljük, hogy az érdeklődőbb s a továbbtanulni szándékozó tanulók megismerkednek majd a tankönyv teljes ismeretanyagával, s megmarad számukra ez a könyv az érettségi után is művelődéstörténeti forrásnak. Mivel tankönyvről van szó, segíteni szeretnénk az iskolai és az otthoni

tanulást. De másfajta tanulást feltételez a könyv, mint a szöveg szó szerinti rögzítését, puszta reprodukálását (az ún. "magolást"). A műelemző részek elmélyült, gondolkodó olvasását össze kell kapcsolni az irodalmi művek (többnyire versek) párhuzamos figyelemmel kísérésével, hiszen a legfontosabb cél, hogy minél alaposabban megértsük az irodalmi alkotásokat, tudatosítsuk az olvasói élményt, s erről - fogalmi nyelven - számot is tudjunk adni. - A művek itt található értelmezése - természetesen - nem az egyetlen lehetséges megoldás: tanár és diák újabb, másfajta magyarázata is indokolt és jogos lehet. Megnövelte a terjedelmet az a körülmény is, hogy a könyvet a tanárok munkaeszközének is szántuk, mivel nem állanak rendelkezésükre tanári segédkönyvek. A tankönyv végén az Irodalomelméleti tárgymutató az elméleti fogalmak visszakeresését könnyíti meg. Az idegen nevek és szavak megközelítően

helyes kiejtése zárójelben megtalálható a legelső előfordulás alkalmával. Szeretnénk, ha ez a könyv hozzájárulna ahhoz, hogy a diákok jobban megismerjék és megszeressék az irodalmat: az írókat és egyes kiemelkedő alkotásaikat, s a valódi olvasói élmény a feledhetetlenség fokára emelkednék. Jó tanulást kívánunk. I. Az európai felvilágosodás irodalmából A felvilágosodás A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely nagyjából a 18. s zázaddal esett egybe Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a józan emberi ész szabadságát, az évszázados tekintélyelvek kötöttségével szemben a gondolkodás merészségét. Immanuel Kant (1724-1804), német filozófus 1784-ben visszatekintve a f ény századára - a "Mi a felvilágosodás?" kérdésre azt válaszolta, hogy a felvilágosodás az ember kiszabadulása önhibájából előállt gyámoltalanságából, abból

a helyzetből, hogy valaki más vezetése nélkül ne tudjon gondolkodni. Ezért lett a felvilágosodás jelszava Horatius biztatása: "Sapere aude! (szapere aude): Merj gondolkodni!" (Levelek első könyve 2. - Lolliushoz) Az európai filozófia történetében ez a vallási kötöttségektől mentes gondolkodás hosszú történeti fejlődés eredménye. Az emberi ész erejére támaszkodó szabad vizsgálódás, a kritikai gondolkodás a reneszánszig nyúlik vissza. Később, a 16 és a 17 s zázadban a természettudomány nagy felfedezései, az ipari termelés fejlődése, az árutermelés kialakulása, az angol polgári és ipari forradalom újabb ösztönzést adtak a gondolkodás szabadságának. Kopernikusz, Kepler, Galilei működése eredményeképpen pl. az emberiség világképe, az egész világról alkotott felfogása gyökeresen átalakult: a geocentrikus világképet a heliocentrikus váltotta fel, Newton (nyúton; 1642-1727) angol fizikus pedig a

tömegvonzás törvényének felfedezésével már az egész világegyetem működésének matematikai képletét állította fel. A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az angol Bacon (békn; 1561-1626) és Loeke (lok; 1632-1704) dolgozták ki az ún. empirikus ismeretelméleti módszert, felfogást. (A görög "empeiria" szó jelentése: "tapasztalat, ismeret, jártasság") Szerintük a v ilág tudományos megismerése a t apasztalatokon nyugszik; a t udós feladata a tapasztalati adatok ésszerű feldolgozása, az igazság próbaköve pedig a kísérlet. Az empirizmus szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat, az érzékelés: a világ tárgyainak az ember érzékszerveire tett hatása; módszere az indukció: az egyes adatokból a t udományos általánosításhoz való eljutás. Locke nevezetes állítása: "Nincs semmi az értelemben, ami nem volt előbb az érzékletben." A valóság

megismerésének ez az útja - természetesen - szemben áll a biblikus, vallásos kinyilatkoztatáson alapuló hittel. A felvilágosodás egy másik lényeges kiindulópontja a racionalizmus. (A latin "ratio" kiejtése: ráció - jelentése: "ész, értelem, gondolkodás") Az újkori racionalizmus alapelveit a francia Descartes (dékárt; 1596-1650) dolgozta ki Értekezés a módszerről (1637) című tanulmányában. Míg Bacon főleg a fizika eredményeiből indult ki, Descartes a matematikát tartotta a legtökéletesebb tudománynak, s úgy gondolta, hogy minden más tudományt is a matematika mintájára kell felépíteni. Nem tagadta ugyan a tapasztalat jelentőségét, de nem ezt tartotta az ismeretek egyetlen forrásának, s azt hirdette, hogy az értelem, a ráció ismereteink végső forrása. Ismeretelméletének kiinduló tétele volt: "Gondolkodom, tehát vagyok" (latinul: Cogito, ergo sum - kogitó ergó szum). Felfogása szerint - szemben

az empirikusokkal - a logika és a matematika alapvető fogalmai és elvei az emberekkel velük születtek, nem pedig tapasztalati eredetűek. Az empirikus indukcióval szemben Descartes-nál a dedukciónak van kiemelt jelentősége: az általánostól kell eljutni az egyes, az egyedi megismeréséhez. Descartes nyomán a felszabadult gondolkodás a legfőbb érték rangjára emelkedett a művelt emberek körében. Ezt példázza Pascal (paszkál; 1623-1662) szép mondása is: "Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik." A felvilágosítók - túlzott magabiztossággal és meglehetősen igazságtalanul - a józan ész világosságát szembeállították a középkori vallásos gondolkodás sötétségével. A világosság szó minden nyelvben megtalálható az új világszemlélet megnevezésében. (A felvilágosítóktól származik a "sötét középkor" vádja is.) - A sötétség és a v ilágosság allegorikus-jelképes ellentéte vissza-visszatérő

motívuma lett a kor irodalmának, művészetének. A 18 századot "a legokosabb századnak" tartották, s azt képzelték, hogy minden társadalmi baj, szenvedés fő oka a tudatlanság. Ebből logikusan következik mind a tudományok lendületes fejlesztésének, mind az új tudományos ismeretek terjesztésének programja. A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélőszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették. Mindenekelőtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelő magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún deista felfogást A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlődésébe, működését a

természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e s zerkezetnek megadta az első, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg. Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a s zületési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a t ermészeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlőség, testvériség értékei. Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnő optimizmusukra jellemző az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság

megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendő a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789). A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmező szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18 század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a t

eológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel. A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztőként dolgozott mellette DAlembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztők tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnő francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektől kezdve a mezőgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte. Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különböző okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, előfizetőinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedő ipari forradalmat. A

Rajnától keletre, Németországban a polgári fejlődés gyengesége miatt a felvilágosodás eszméinek elterjedése csak később indult meg. Kelet-Európában - a polgárság hiánya miatt az új eszméket elsősorban a polgárosodó és értelmiséggé váló nemesség tette magáévá Klasszicizmus és szentimentalizmus A felvilágosodás egyben művelődéstörténeti korszak is volt. Uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus, mely az antik görög és római művészetet tekintette mintának, s céljának e műalkotások utánzását tartotta. A klasszicizmus alapelve az a meggyőződés, hogy az ókori görög és római szerzők, alkotók művészileg tökéleteset hoztak létre, s ezt a művészi értéket az eltelt hosszú idő és minden nép csodálata kétséget kizáróan igazolta. Az ókortudomány fejlődése, a pompeji ásatások (1748) eredményeinek megismerése csak megerősítette ezt a véleményt. A klasszicisták racionalisták voltak: szentül hittek

abban, hogy a "józan ész" az antik remekművek elemzése útján képes elvonni a tökéletes műalkotások létrehozásának szabályait, s a művészeknek, íróknak csupán e szigorúan kötelező szabályok pontos megtartása, alkalmazása a feladatuk. Tudás, tudomány nélkül tehát nem lehetséges a művészi tökély elérése. Horatius figyelmeztetése nyomán célul tűzték ki, hogy a művészeknek gyönyörködtetni és egyúttal használni, tanítani is kell. A római költő nevezetes Ars poeticájában jegyezte meg: "Szórakozást nyújt vagy használni szeretne a költő, / vagy mi az életben gyönyörű s jó, mondani együtt." (Muraközy Gyula fordítása) Ennek értelmében egy műalkotás tökéletességéhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy szép legyen, gyönyörködtessen, hanem hogy valamely nemes erkölcsi célt is szolgáljon. A művésznek, a költőnek társadalmi hivatása embertársai nevelése, jóra oktatása, az általános

emberi és erkölcsi értékek kifejezése, a felvilágosult eszmék terjesztése. Ezzel függ össze az a gondolat, hogy csak az igaz (a jó) lehet szép is. A klasszicizmus művészetelmélete az utánzás érdekében merev művészi szabályokat, dogmákat alkotott. Ilyen áthághatatlan előírás volt pl a francia klasszicista drámaírásban a "hármas egység" törvénye (Corneille, Racine, Moliére). A klasszicista teória szigorúan elkülönítette egymástól az egyes műnemeket és műfajokat, a hozzájuk tartozó hangnemeket és műformákat. Megkövetelte a kompozíció harmonikus kiegyensúlyozottságát, kerekded zártságát, befejezettségét, valamint a stílus világosságát, érthetőségét. A klasszicizmus legfőbb műfajai az eposz, a tragédia, az óda és az epigramma, de kedvelte ezeken kívül a didaktikus (tanító) irodalom különböző műfajait is, pl. a tanmesét, a nevelődési regényt, az államregényt, a szatírát és az

episztolát is. A klasszicizmus közel két évszázadon át, 1630 é s 1830 köz ött volt Európa legfontosabb művészeti irányzata. Stílustörténeti értelemben a barokk és a romantika között foglalt helyet Kezdetben a barokkal párhuzamosan, vele együtt létezett. (Gondoljunk a 17 századi francia drámára!) A korszak vége felé a rokokóval és bizonyos romantikus törekvésekkel osztotta meg uralmát. Mindebből következik, hogy tökéletesen "tiszta" klasszicizmusról valójában nem is beszélhetünk. A klasszicizmus irodalma a n émet klasszikában (a németek szívesebben használják a "klasszikát" a klasszicizmus helyett), Goethe és Schiller művészetében érkezett el a maga kiemelkedő csúcsaira. A németek inkább a görög művészetekre támaszkodtak, s ennyiben eltértek a f rancia mintától, melynek a r ómai kultúra volt az eszményképe. Winckelmann (1717-1768) nem is az irodalmat, hanem a görög képzőművészetet,

elsősorban a szobrászat emlékeit tekintette mintaképnek, s az antik művészetet örök, mindig jobban megközelíthető, de soha el nem érhető harmónia-eszményként vetítette az emberiség elé. Szerinte a görög művészet legfőbb jellemzője a "nemes egyszerűség és a csendes nagyság". - A német klasszika nem a francia klasszicizmus követéséből, hanem ennek ellenére jött létre, s már elég szoros kapcsolatba került az új, a romantikus irányzattal. A klasszicizmus mellett, mely főleg a racionalizmus alapjain bontakozott ki, a 18. században kialakult egy másik, a klasszicizmustól távolodó, a romantika felé közeledő irányzat, a szentimentalizmus (az irodalmon kívül más művészeti ágakban nemigen jelentkezett). Ezt a szakirodalomban általánosan elfogadott elnevezést többen vitatják, s helyette az érzékenység kultusza megnevezést ajánlják. A szentimentalizmus az egyoldalú és túlzott racionalizmus helyett az empirizmusra

épült, és főleg az érzelmeket, a tapasztalatok által kiváltott lelki folyamatokat vizsgálja, elemzi és állítja az irodalmi alkotások középpontjába. Társadalmi háttere ennek az irányzatnak is a polgárosodás felerősödése: az öntudatos polgárság érzelmi lázadását, tiltakozását fejezi ki az elavult társadalmi rend szokásai, intézményei, emberi kapcsolatrendszere ellen. Az érzelmek szabadságát hirdeti, tiltakozik az embereket elválasztó érdekházasság erkölcstelensége ellen, hangot ad a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságának. A szentimentalizmus irodalmának tipikus szereplői azok a szenvedélyes szerelmesek, akik különböző okok, gyakran társadalmi-vagyoni különbségek miatt nem lehetnek egymáséi, nem élhetnek boldog házasságban. Ezek a hősök és hősnők, bár érzelmeikben rendkívül gazdagok, valójában cselekvésképtelenek, csak szenvedni, gyötrődni, lemondani tudnak. Nem képesek harcolni a boldogságukat

lehetetlenné tevő akadályok ellen, ezért sorsuk a lassú és rejtett sorvadás, majd a pusztulás. A külvilág minden ütésére, minden megpróbáltatásra kétségbeeséssel, visszahúzódással reagálnak. Ez az irányzat különösen fogékony a melankolikus és elégikus kedélyállapotok iránt, s összefonódott a természet kultuszával is, hiszen sérülékeny és sérült lelkű hősei bánatukkal rendszerint a t ermészet magányába menekülnek. A szentimentalizmusra egyébként is jellemző vonás az elfordulás a társadalmi kötöttségeket jelentő várostól, az elvágyódás a társasági élettől a szabad természetbe, a csendes erdők, a fenséges hegyek világába, mely némaságával megőrzi a sebzett szívű ember titkait. Ennek az irányzatnak az érzelmessége a műnemek közül a lírát helyezi előtérbe, a műfajok közül pedig az elégiát. Valóságos divattá lesz az ún temetői költészet, a sírköltészet: a magányos, a világtól

elidegenedett ember a maga panaszát a temetőben sírja el a halvány hold fénye mellett. - A szentimentalizmus jellegzetes műfaja továbbá a napló- és a l evélregény: ennek egyes szám első személyű előadásmódja lehetővé teszi a mélyre ható önelemzést, a szereplők lelkiállapotának belülről való ábrázolását. Fellazulnak itt má r a klasszicizmusban oly szigorúan elkülönített műnemi határok: az epika a lírával keveredik. Ennek megfelelően a stílus is oldottabb, érzelmektől átitatott, zeneibb, s a regények hangnemét szelíd mélabú járja át. Ilyen típusú nevezetes regények: Rousseau (russzó): Új Héloise (eloíz); Goethe: Az ifjú Werther szenvedései; Kármán József: Fanni hagyományai. A klasszicizmus más művészeti ágakban A "józan ész" korában (18. század) a művészek már tudatosan kezdték boncolgatni a stílus kérdéseit, s azt kutatták, hogy új világszemléletüket miféle formák, megoldások fejeznék

ki a leghitelesebben, józanabb ízlésük számára mi lenne a legcélravezetőbb. A forradalom hívei egy újonnan létesített "római" vagy "athéni" köztársaság polgárainak képzelték magukat, s a képzőművészetekben is az antikvitás lett a mintakép. Az ókor utáni vágyakozást táplálták az 1746-ban megkezdett herculaneumi (herkuláneum) és pompeji ásatások is, Johann Joachim Winckelmann (1717-1768) német művészettörténész és régész nagy hatású könyvei pedig elsősorban a görög remekművek nemes egyszerűségét és nyugodt nagyságát állították szembe a kor uralkodó barokk és rokokó ízlésével. Nyugat-európai utazók ekkortájt fedezték fel újra a Periklész korabeli görög templomokat, s tetszetős metszeteket készítettek róluk. A klasszicista építészet szembefordult a barokk és rokokó pompájával, a díszítőelemek zsúfoltságával, s a görög-római templomok és épületek áttekinthető rendjére,

szerkezeti egyensúlyára, harmonikusan egyszerű formáira törekedett. Különösen vonzódott az antik építészetben olyannyira kedvelt különböző oszloprendek alkalmazásához. A francia Jacques Germain Soufflot (zsak zsermen szuflo; 1709-1780) párizsi Pantheonja (1764) a klasszicizáló építészet egyik jelentős alkotása. Alaprajza görög kereszt alakú (görög kereszt: az egymást merőlegesen metsző szárak egyenlő hosszúságúak), kupoláját hatalmas oszlopok övezik. A főbejárat előtti csarnok korinthoszi oszlopsora fölött görög tümpanon (háromszögű mező domborműves díszítéssel) látható. Az egész épületre a nyugodt harmónia jellemző. A berlini Altes Museum (1824-1828) tervezőjét, Karl Friedrich Schinkelt (fridrih sinkel; 1781-1841) is a görög templomépítészet ihlette meg: ión oszlopsorral emelte épülete ünnepélyes méltóságát. A 19. század elején Angliában is jelentkezett a "görög megújhodás" Ebben az

időben indultak igazán virágzásnak a fontosabb angliai gyógyfürdők, s e városok szolgáltatták a klasszicista építészet legszebb példáit. A Dorset House (dószet háusz) Cheltenham (cseltönhem) városában épült, s a ház homlokzata igen sikeresen utánozza a görög tomplomok tiszta ión stílusát. J B Papworth (pepvősz) tervezte 1825 körül A 19. század első felében, különösen a reformkor időszakában Magyarországon is egymás után épültek klasszicista stílusú templomok, középületek és polgári lakóházak - főleg Pesten és Budán. Ezek európai viszonylatban is egyik legszebb példája a Magyar Nemzeti Múzeum (1837-1847) épülete. Tervezője Pollack Mihály (1773-1855) Kétemeletes főhomlokzatát nyolcoszlopos csarnok díszíti, amelynek jelentőségét a felvezető hosszú lépcsősor is emeli. A zárt tömeghatás, a nyugodt és egyenletes tagolás, a világos és áttekinthető felépítés együttesen adja az egész épület

harmóniáját. Az egyházi klasszicista építészet szép példája a Hild József (1789-1867) tervezte esztergomi Főszékesegyház (1824-1840). Feltétlenül meg kell még említeni az egri székesegyházat és a debreceni református Nagytemplomot is. A szobrászat mesterei is az ókori klasszikus művekből merítettek ihletet. A klasszicizmus "szabályait" művészeti akadémiák tanították antik szobrok másolásával, s úgy gondolták, hogy az előírások pontos megtartásával örök szépségű alkotásokat hozhatnak létre. Az antik szobrok fő lelőhelye ekkor még Itália volt, Rómába zarándokoltak hát Európa legjobb szobrászai. Átvették a görög szobrok kifejezési formáit: az arányok harmóniájára, a körvonalak folyamatosságára és a felületek gondos kidolgozására törekedtek. Témáikat leginkább a görög-római mitológiából merítették, mint az írók is. A kortársakról mintázott szobrok is hasonló szellemben készültek,

rendszerint ókori hősök tartásában, öltözetében. A klasszicizmus kiemelkedő szobrászai - többek között - az olasz Antonio Canova (kánova; 1757-1822) és a dán Bertel Thorvaldsen (tórvalszen; 1770-1844) voltak. - Canova egyik legszebb és legtöbbet emlegetett alkotása a tökéletesre csiszolt, fehér márványból készült Amor és Psyche. Mitológiai témát dolgoz fel: azt a jelenetet ábrázolja, amikor Amor (Venus fia) a halállal fenyegető álomból életre csókolja kedvesét, Psychét, a görög királylányt. Az alakok elhelyezése, a r uhátlan test szépsége, a gesztusok nemessége, a h ajviselet - mind a híres görög szobrokra emlékeztet. A francia Jean-Antoine Houdon (zsan antoán udon; 1741-1828) volt korának legjobb portréművésze. Mellszobraival alapozta meg hírnevét Voltaire-szobrának (1778) arcán láthatjuk az író gunyoros szellemességét, lenyűgöző intelligenciáját. A dán Thorvaldsen tanítványa volt a magyar Ferenczy István

(1792- 1856). Pásztorleányka című márványszobra Canova hatását mutatja. A felület csiszoltsága, gondos megmunkálása, a görögös leányarc s a f élig takart test antik emlékeket ébreszt. Görög pásztorlányról van egyébként is szó, aki a monda szerint féltérdre ereszkedve a homokba rajzolta búcsúzó kedvesének a képét. A klasszicista festészet igazi hazája Franciaország. Hősi pátosza miatt nagy sikert ért el 1785ben Jacques Louis David (zsak lui david; 1748-1825) A Horatiusok esküje című képével Kompozíciója kissé merev, szoborszerű. A római történelem egyik epizódját festette meg: a három Horatius (horáciusz) apjának esküt tesz a Curiatiusok (kuriáciusz) megölésére, akik nővéreiknek a vőlegényei. - Mivel a görög festészetből semmi sem maradt fenn, a festők kénytelenek voltak a görög szobrászatot tanulmányozni. Így akarták elsajátítani, miképpen kell megmintázni a test izmait, inait, hogy a nemes szépség

látszatát keltsék. David megfestette Marat halálát is (1793), mert úgy gondolta, hogy korának eseményei legalább annyira méltók a festő ecsetjére, mint az antik történelem jelenetei. Marat-t (mara), a forradalom egyik vezérét, miközben kádjában ült, gyilkolta meg egy fanatikus fiatal lány. A kép ebben a helyzetben is a vértanúság hősi pátoszát tudja árasztani. Az akadémikus klasszicizmus egyik jellegzetes képviselője Jean-Auguste Dominique Ingres (zsan ogüszt dominik engr; 1780-1867). David tanítványaként és követőjeként ő is rajongott az ókori klasszikusok művészetéért. Női aktjain jól szemlélhető mesteri ábrázoló készsége, a kompozíció tisztasága, fölényes technikai biztonsága. A zeneművészetben is beszélünk zenei klasszikáról, illetve klasszikus zenéről, bár ebben a művészeti ágban - ellentétben a többiekkel - nincs szó - nem is lehet - az antik múlt feltámasztásáról. Formaeszményére viszont

jellemző a szerkezet és a hangzás harmonikus egyensúlya, az arányosság, a formálás szimmetriája és világossága, a m értéktartás. Legjelentősebb képviselői: Joseph Haydn (jozef hajdn; 1732-1809), Wolfgang Amadeus Mozart (mócart; 1756-1791) és Ludwig van Beethoven (van bétóven; 1770-1827). A zeneművészetben azonban sokkal elmosódottabbak a határok a klasszicizmus és a romantika között, mint pl. az irodalomban vagy a festészetben Voltaire Voltaire (volter 1694-1778) a francia felvilágosodás kimagasló egyénisége. A 18 században egész Európa számára ő volt a szellem fejedelme, olyan tekintéllyel rendelkezett, amelyet utána csak a német Goethe vívott ki magának. Hatalmas irodalmi munkásságot fejtett ki, életműve szinte áttekinthetetlenül gazdag és sokrétű. Mindenféle műfajban alkotott: írt eposzokat, klasszicista drámákat, regényeket, tankölteményeket, politikai röpiratokat, filozófiai műveket, történelmi tanulmányokat.

Sokan levelezését tartják legsajátosabb remekének: levelei egy rendkívüli ember bonyolult egyéniségébe világítanak bele. Eredeti neve Francois-Marie Arouet (franszoá-mari arue), írói nevét később alkotta meg és vette fel. Párizsban született jómódú és művelt nagypolgári családban A jezsuiták híres iskolájában tanult, s imponáló műveltsége, szabad gondolkodása, könnyed szellemessége már fiatalon az irodalmi szalonok kedvencévé tette. Kényelmes, fényűző életet élt 1726-ban összeütközésbe került egy hercegi család tagjával; ezért megbotozták, a hírhedt börtönbe, a Bastille-ba (basztijj) zárták, majd Angliába száműzték. Angliai három éve alatt egy fejlettebb társadalmi rendet ismert meg, amely elveti a türelmetlenséget, s elősegíti a nép boldogulását. Ekkor kezdett kialakulni benne a rendíthetetlen hit a haladásban, az értelem erejében, s ettől kezdve harcolt elszántan mindenféle zsarnokság és fanatizmus

ellen. Hazatérte után 1734 és 1749 között tizenöt évet töltött okos és művelt barátnőjének, Mme de Chatelet-nek (madám dö satle) vidéki kastélyában. Átmenetileg az udvar kegyeit is élvezte, tagja lett a Francia Akadémiának, de hamarosan távoznia kellett Franciaországból. 1750-ben elfogadta a felvilágosodott Nagy Frigyes porosz király meghívását, és három évre Potsdamba költözött. II Katalin orosz cárnő is versengett barátságáért Élete utolsó két évtizedét a f rancia-svájci határ mentén lévő Ferney-ben (ferné) töltötte. Pompás kastélyában a kor sok jeles embere megfordult. 1778-ban visszatért Párizsba, a város lelkes ünneplésben részesítette, de Voltaire hamarosan meghalt. Az érsek megtagadta eltemetését, holttestét ezért egy vidéki apátságban helyezték el. 1791-ben szállították hamvait a párizsi Pantheonba. Candide vagy az optimizmus Voltaire műveinek többsége harcias, sziporkázóan szellemes, ironikus

alkotás. Szilárdan hitt az ésszerűség világának diadalában, ezt azonban nem a forradalmi tömegmozgalmaktól, hanem a felvilágosult uralkodók belátásától, felvilágosult szellemű törvényeiktől várta. Szenvedélyesen támadta az egyházat, a p apságot, de nem lett ateistává. Az ún természetes vallás híve volt - dogmák és szertartások nélkül. Eleinte bízott a Gondviselés erejében, jóságában, ez a hite csak később rendült meg - főként a lisszaboni földrengés borzalmainak hatására (1756). Hatalmas írói munkásságából nem a halhatatlanság igényével készített alkotások (tragédiák, eposzok) tartották fenn nevét, hanem azok a kisebb-nagyobb írásai, alkalmi rögtönzései, melyek csípős és keserű humorral, gunyoros modorban tárják fel korának bűneit, fonákságait. Ezek között a legtöbbet emlegetett, leginkább olvasott filozófiai regénye a Candide vagy az optimizmus (kandid; 1759). A filozófiai vagy tézisregény

(irányregény) valamilyen bölcseleti tétel, állítás igazságát vagy helytelenségét kívánja igazolni, de nem elvont fejtegetések útján, hanem érdekesen bonyolított cselekmény, változatos eseménysorozat segítségével. Voltaire ebben a kisregényében Leibniz (lejbnic; 1646-1716) német felvilágosult filozófus és matematikus egyik művének alaptételét állítja ironikus vizsgálódásának fókuszába. Leibniz azt állította: ha a világot Isten, a legfőbb jó és a legtökéletesebb lény teremtette, akkor ez a világ szükségszerűen a legjobb és a legtökéletesebb az összes lehetséges világok közül, tökéletlenségei csupán a fejletlen ítélőképességgel rendelkező ember szemszögéből tűnnek azoknak. Ezáltal Leibniz elveti a keresztény vallás "siralomvölgy"-felfogását, elveti a pesszimizmust, s világnézetét az a meggyőződés járja át, hogy a világ egésze szép és jó. - Ezt a tételt, ezt az optimizmust

csúfolja ki Voltaire szikrázó szellemességgel. A címadó szereplő, Candide ("tiszta, ártatlan, jámbor" a név jelentése) egy westfáliai báró kastélyában él - lenézett és szégyellt rokonként. Mégis boldog, mert szerelmes a bárókisasszonyba, Kunigundába, s hallgathatja a báró fiának nevelőjét, Pangloss (panglosz) mestert. Pangloss, a filozófus, Leibniz nézeteit hangoztatja, s Voltaire ironikus tréfálkozó kedve a világban uralkodó célszerűség istenbizonyítékát is a feje tetejére állítva, a képtelenségig eltorzítva adja a m ester szájába. Pangloss "bölcsessége" azt tanítja: "ha már mindennek célja van, minden ugyebár szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatóan arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk." Pangloss bárgyú optimizmusa, nyakatekert

logikája, a regény gunyoros stílusa már a mű elején megteremti azt a szatirikus-humoros hangnemet, mely az egészre is jellemző. A westfáliai idillnek az vet véget, hogy Candide a spanyolfal mögött csókolózik Kunigunda kisasszonnyal, akinek 72 őse van, s ezért az ifjút a báró őméltósága kidobja a kastélyból "jókorákat rúgva a fenekébe". Voltaire hősei ezután végigutazzák Európa nagy részét és Dél-Amerikát. Folyton úton vannak - a korabeli regények konvenciói (műfaji szabályai) szerint -, hogy különféle élményekben részesüljenek, megdöbbentő és fantasztikus kalandokon menjenek keresztül. Végigélik mindazt a szörnyűséget és elképesztő borzalmat, amit a természet és a társadalom tartogat a védtelen ember számára. Mert a k iábrándult Voltaire szemében már a t ermészet sem tökéletes, nem a t iszta erkölcs és a h elyes cselekedetek forrása. Épp ebben az időben keveredett nagy vitába Rousseau-val a G

ondviselés és az idealizált természet dolgában. A Candide-ban a természet is gonosz, az ember ellensége, szenvedések és tragédiák okozója. Betegségek pusztítanak, tengeri viharok roppantják össze a hajókat, Lisszabonban egyetlen földrengés harmincezer áldozatot követelt. A "romlatlan" természet ölén élő, a civilizáció által "meg nem rontott" emberek kannibálok (emberevők), a leányok pedig majmokkal szerelmeskednek. "Csakugyan, a t ermészeti jog azt tanítja - mondja ironikusan Candide a Fülesek országában a vadaknak -, hogy öljük meg felebarátunkat, s így is cselekszik mindenki az egész földkerekségen. Ha nem élünk azzal a joggal, hogy megegyük felebarátunkat, egyesegyedül azért tesszük, mert mással is jóllakhatunk" A civilizáltak társadalma még a bennszülöttekénél is gonoszabb, romlottabb: a háborúkban tízezreket mészárolnak le, a nőket megbecstelenítik, az inkvizíció a vallás nevében

embereket éget meg, rablás, tolvajlás, hitszegés, árulás, rágalom és erkölcsi fertő uralkodik a világban. A borzalmak azonban, amiket a regény szereplői átélnek, parodisztikus humorba ágyazva vonulnak el előttünk, hiszen a "halottak", a "felakasztottak", a "lemészároltak" ismételten felbukkannak. Candide, "akit úgy neveltek, hogy a maga feje szerint semmiről se merjen ítélkezni", tanácstalan. Tapasztalva a v ilág romlottságát, hogy az emberek "mindenkor hazugok, bitangok, csalfák, hálátlanok, rablók, gyengék, állhatatlanok, gyávák, irigyek, falánkok, részegesek, fösvények, becsvágyók, vérengzők, rágalmazók, kicsapongók, elvakultak, álszentek és ostobák", olykor becsapottnak érzi magát, s kétségbe vonja Pangloss tanításának igazságát. "Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek?" - kérdi magában elmélkedve. Máskor, ha földereng előtte valami parányi

remény, mindig visszanyeri naiv optimizmusát, s azt bizonygatja (pl. Velencébe való megérkezésekor): "Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon." Fennen hangoztatott derűlátását az események fordulatai persze ismételten megcáfolják. Egyetlen hely található a világon, mely kivétel, Eldorádó. Az eszményi társadalom és állam utópikus álma jelenik meg az ironikus regény lapjain. Eldorádóban az emberek boldogok, mindenki szabad, a zsarnokság ismeretlen, az uralkodó okos és felvilágosult. Itt nem imádják a kincseket: a drágaköveknek és az aranynak nincs értéke. Nincsenek törvényszékek, bíróságok, börtönök. A legszebb épület a tudományoknak szentelt palota Mindenki vallásos, szüntelenül köszönetet mondanak az Istennek, de papok, "disputáló, tanító, kormányzó és cselszövő" szerzetesek nincsenek. A felvilágosodott Voltaire így képzelte el az

ideális társadalmi állapotokat. Sok-sok hányattatás és szenvedés átélése után a regény szereplői újra összeverődnek, és Törökországban telepednek le. Egyedül az ifjú bárót, a jezsuitát küldik vissza Rómába: vele nem lehet együtt élni. A kiábrándító tapasztalatokból az olvasónak egyetlen logikus következtetést kellene levonnia: ez a világ a lehető legrosszabb. A két főhős azonban nem jut el idáig. Candide egyre kétkedőbbé vált - különösen azután, hogy Kunigunda olyan csúnya lett, hogy rossz ránézni. Panglosst is megzavarta mindaz, amit átélt, de nem változtat véleményén, mert a filozófusnak nem illik megtagadni önmagát, "s a nagy Leibniz mégsem tévedhetett". Az élet elviselésére egy öreg török ad példát, aki hátat fordítva a p olitikának családjával együtt műveli húsz hold földjét, s békében, nyugalomban él. Ő figyelmeztet arra, hogy a tétlenség és a filozofálgatás helyett dolgozni

kell, mert a munka távol tartja a három nagy bajt: az unalmat, a bűnt és a szükséget (szegénységet). "Dolgozzunk, ne okoskodjunk!" - mondja Martin is, mert ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életet. Így cselekszenek végül is: kis majorjukban mindenki hasznossá teszi magát. Pangloss "következetes" optimizmuson alapuló okoskodását Candide azzal vágja el: "Vár a munka a kertben." A "műveljük kertjeinket" eszmény - egyfajta értelmezés szerint - elfordulást jelent a világ dolgaitól, a terméketlen bölcselkedéstől; passzivitást sugall, beletörődést abba, hogy a világ, az emberiség helyzetén nem lehet segíteni. Kérdés, hogy ez csupán Candide vagy egyúttal az író véleménye is. Voltaire műve a regénynek azt a típusát követi, mely a megelőző évszázadokban (az antikvitás óta) uralkodó volt az elbeszélő prózában. Ezt a regénytípust szokás kalandregénynek, pikareszk

regénynek vagy mivel a szereplők állandóan változtatják helyüket, utaztató regénynek nevezni. Szerkezetét a kalandok laza egymásutánja jellemzi, de ezek sorrendje felcserélhető, számuk növelhető vagy csökkenthető, hiszen az események alig hatnak a szereplők jellemére, világszemléletére. A Candide-ban is csupán Kunigunda lett más: rettenetesen megcsúfult. Rousseau A francia felvilágosodás másik kiemelkedő alakja, Voltaire nagy ellenfele a svájci származású, franciául író Jean-Jacques Rousseau (zsan-zsak russzó; 1712-1778). Utóéletét, a későbbi korok irodalmára gyakorolt hatását tekintve felülmúlja zseniális kortársát, Voltaire-t is. Genfben született kispolgári családban; apja szegény órásmester volt. Nem járt előkelő iskolába, sőt: iskolába sem járt, apja tanította meg írni és olvasni. Vésnökinasként dolgozott 16 éves koráig. Ekkor egy csavargásából későn tért haza, s Genf városkapuját éppen az orra

előtt csukták be. Durva mesterétől félve nem mert hazamenni, hanem világgá bujdosott Egy fiatal (28 éves) és csinos asszony, Warensné vette pártfogásába a jókiállású fiút, s Rousseau a "mama", Warensné közelében és védőszárnyai alatt élt - olykor hosszabb megszakításokkal 1740-ig. 1742-ben Párizsba ment, s barátságot kötött a későbbi enciklopédistákkal. Nem volt tanult foglalkozása; életírói szerint több mint húsz mesterséget kipróbált. Az irodalommal, filozófiával viszonylag későn, 38 éves korában jegyezte el magát. A nagy fordulat 1749-ben történt. Rousseau Vincennes-be (venszenn) Diderot-hoz menet (Diderot ott volt bebörtönözve) az országúton egy fa alatt mint valami villámcsapás fényénél egyszerre meglátta hivatását és a követendő utat. "Megvilágosodása" következtében megírta első Értekezését a d ijoni (dizson) akadémia pályázatára, mely arra a k érdésre kereste a v

álaszt: használt-e a tudományok és a művészetek fejlődése az emberi erkölcsöknek? Tanulmánya 1750-ben jelent meg, s az ezt követő alig több mint tíz esztendőben alkotta meg legjelentősebb műveit. Írói, filozófusi pályája tehát meglehetősen rövid volt Az Emile (emil) című "regénye" 1762-ben jelent meg. Két héttel később a párizsi parlament a természeti vallásról szóló fejtegetések miatt - a könyvet elítélte, szerzője ellen elfogató parancsot adtak ki. Rousseau-nak menekülnie kellett: előbb Svájcba, majd Angliába ment, s csak 1770-ben térhetett vissza Párizsba. A különböző támadások, szétszakadt és szétszakított baráti kapcsolatai egyre magányosabbá tették. Az a r ögeszme hatalmasodott el benne, hogy összeesküvést szőnek ellene, volt barátai üldözőivé váltak. Élete utolsó másfél évtizedében már csupán önmaga felé fordult, önéletrajzi írásain dolgozott. Apologetikus művek, védőiratok

ezek: önmagát akarta megmutatni a maga igazságában, azt a hamis képet igyekezett megcáfolni, amelyet ellenségei rajzoltak róla. 1778 májusában megszabadult Párizstól, a szegénységtől. Egy régi tisztelője Párizs környéki birtokára, az ermenonville-i (ermönonvill) kastélyba hívta, s pár derűs hetet töltött itt a nagy park magányában. Július 2-án halt meg Egy kis tó szigetén temették el kedvelt nyárfái árnyékában. 1794-ben hamvait a P antheonban helyezték el a n agy ellenfél, Voltaire sírja mellé. Értekezések Rousseau művei szoros egységet alkotnak; az egyik mű igazolja és magyarázza a másikat: kölcsönösen kiegészítik egymást. A nagy vincennes-i "megvilágosodás" után írt legelső művében csírájában már ott van minden későbbi filozófiai és szépirodalmi alkotásának lényege. Az Értekezés a tudományokról és a művészetekről (1750) a dijoni akadémia kérdésére - a tudományok és a művészetek

fejlődése javította-e az emberi erkölcsöket? tagadó választ ad. Szerinte a kultúra, a civilizáció egyenesen megrontotta az erkölcsöket, vissza kell tehát térni az ősi, természetes és még romlatlan állapotokhoz. Az ember természeténél fogva jó, alkalmas minden szépre és jóra, csak a m egromlott társadalom és annak intézményei teszik az embereket rosszá. Dijoni pályázatra készült második, az előbbinél igényesebb, annak megállapításait továbbfejlesztő tanulmánya is: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól (1755). Ebben a "természeti emberről", az ősi, civilizáció előtti közösség emberének állapotáról kezd elmélkedni. "A természeti állapotban az emberek nem ismertek sem morális viszonyokat, sem kötelességeket, így hát első pillantásra úgy tetszik, nem lehettek sem jók, sem rosszak, nem voltak sem bűneik, sem erényeik." Ennek az embernek alapvető ösztöne,

hogy élni akar. Számára az egyedüli jó: "az élelem, a nőstény és a pihenés; az egyedüli rossz a fájdalom és az éhség". Ha jóllakott, békében van a természettel és minden embertársával. Mégsem állat, mert szabad akarata van, s találékony: változtatni tud élete feltételein. A "természeti állapotban" minden ember szabad és egyenlő Rousseau észreveszi, hogy ennek az ősi és idealizált állapotnak a megszűnése összefügg a termelés fejlődésével. Az emberek mindaddig szabadon és boldogan éltek, míg egy ember csupán önmaga szükségletéről volt képes gondoskodni. Amint azonban észrevették, "hogy hasznos dolog az egyén számára, ha két embernek elegendő készletekkel rendelkezik, eltűnt az egyenlőség, megjelent a magántulajdon, szükségessé vált a munka, az óriás erdők szántóföldekké változtak, amelyeket emberi izzadsággal kellett öntözni; ezeken a szántóföldeken nemsokára ott volt a

rabszolgaság, és a nyomor együtt csírázott és nőtt fel a vetéssel." A magántulajdon "megjelenését" úgy képzeli el, hogy valakinek egyszer csak eszébe jutott bekeríteni egy földdarabot, és azt mondta: "ez az enyém". "Mennyi bűntől, mennyi háborútól, mennyi nyomorúságtól és borzalomtól kímélte volna meg az emberi nemet - sóhajt fel Rousseau -, ha valaki, a földjelző póznát kitépve és mezsgyéjét betemetve, odakiáltott volna embertársainak: ŻNe hallgassatok erre a szélhámosra; ha elfelejtitek, hogy a gyümölcs mindenkié, a föld pedig senkié sem, el vagytok veszve!®" A magántulajdont követik a hatóságok; végül az egyenlőtlenség legmagasabb foka az önkényuralom, s itt újból egyenlővé lesz minden ember, mert a zsarnokságban valamennyien a semmivel lesznek egyenlővé, a zsarnoknak mindenki egyaránt rabja; de míg az a régi egyenlőség "maga volt a tiszta természeti állapot",

ez az utóbbi "a végső romlottság gyümölcse". Voltaire e tanulmány olvasása után írta kegyetlen szarkazmussal (keserű, maró gúny) Rousseau-nak: "Aki az ön könyvét olvassa, szeretne mindjárt négykézláb járni. De mivel ettől már elszoktam, legkevesebb hatvan éve, sajnos, nem tudom újrakezdeni, s átengedem azoknak ezt a természetes magatartást, akik méltóbbak rá, mint ön vagy én." A társadalmi berendezkedéssel, az államhatalom mibenlétével foglalkozik Társadalmi szerződés (1762) című tanulmánya. Arra a kérdésre keresi a választ, hogyan nyerheti vissza az ember régi szabadságát a fejlett társadalomban. A természethez való visszatérés a ci vilizált világban - Rousseau szerint - a népfelség elvét jelenti. A francia forradalmárok saját tetteik elméleti igazolását ebben a műben találták meg. Rousseau abból indul ki, hogy az emberek nem mondtak le szabadságukról a fejedelem javára, csupán megbízták,

hogy védje meg őket. Az uralkodó hatalma tehát nem Isten kegyelméből való, hanem a néptől nyeri: a társadalmi rend következésképpen szerződés, megállapodás eredménye. A nép "korlátozhatja, megváltoztathatja, vagy akár meg is vonhatja" az uralkodói hatalmat. Akkor vagyunk szabadok, ha a magunk alkotta törvényeknek engedelmeskedünk. Ha a szerződés előnytelenné válik, fel is bontható, s új szerződést kell kötni. Pedagógiai "regénye", Emil vagy a nevelésről (1762) szorosan kapcsolódik tanulmányaiban leszögezett alapelveihez. Az ember születésénél fogva jó, káros tulajdonságokat, negatív, bűnös vonásokat a megromlott társadalom plántál az emberi lélekbe. Ezért a gyermeket távol kell tartani a civilizáció rontó hatásától. Emil, az előkelő származású árva fiú a várostól távol, a falu idilli környezetében magányosan él, iskola és könyvek nélkül, pajtások nélkül, s csupán nevelője van

mellette. Ez a nevelő formálja, alakítja tanítványa érzelmi életét is: megismerteti vele a szerelem felemelő, lelket nemesítő szenvedélyét; feleséget is ő választ számára, megtalálva Sophie-ban (szofi) az ideális nőt. Rousseau a gyermekek - pontosabban: a fiúk - nevelésében nagyon fontosnak tekinti az aktivitást: a kíváncsi érdeklődéssel, önálló tevékenységgel való ismeretszerzést. A gyermek abból okul leginkább, amit maga lát, tapasztal, megfigyel, nem attól lesz értelmes, ha elhiszi a nevelő magyarázatát. - A kétkezi munkára nevelés is lényeges célkitűzés: Emil kitanulja az asztalosmesterséget. Rousseau pedagógiájának alapelve, hogy a gyermek nem kicsinyített felnőtt, ezért engedni kell, hogy élhesse a maga gyermekkorát, legyen gyermekként is boldog. A nevelő, a pedagógus "a természet segítő társa": az egyéniség szabad kibontakozása teheti egészségessé a testet, az érzelmeket és az értelmet, nem az

ismeretek nagymérvű halmozása. Szépirodalmi munkái Júlia vagy Új Héloise (eloíz; 1761) annak a művének a címe, mely a század legnagyobb könyvsikere volt, s mely - a romantika alá szántva - a legnagyobb hatást tette a későbbi nemzedékekre. A cím egy közismert középkori szerelmi történetre utal: egy fiatal leánynak, a "régi" Héloise-nek és tanárának, a 38 éves Pierre Abélard-nak (pier abélár; 1079-1142) tragikus kapcsolatára. Boldogságukat megakadályozták, házasságukat lehetetlenné tették a körülmények és ellenségeik, de lángoló szerelmüket mindketten megőrizték egész a sírig. Rousseau levélformában írt regényében a társadalmi előítéletek és vagyoni különbségek teszik lehetetlenné a s zerelmi boldogság beteljesülését. Saint-Preux (szen prő), a szegény, tehetséges svájci házitanító és tanítványa, a bárókisasszony Júlia egymásba szeretnek. Kölcsönös vonzalmuk egyre szenvedélyesebb

lesz, de házasságról - természetesen - szó sem lehet. Bár Saint-Preux ha nemes nem is, de egy regényesen nagylelkű angol lord ajándékával gazdag lehetne: a gőgös báró, a leány apja hallani sem akar a rangon aluli házasságról, Júlia pedig nem tud szakítani idős szüleivel: szíve a s zerelem és a gyermeki szeretet között vergődik. Saint-Preux világkörüli útra indul, hogy felejteni tudjon. Évekre elszakad szerelmesétől, kit apja idős földbirtokos barátjához ad feleségül. Az ötvenéves, kiegyensúlyozott Wolmar mellett Júlia - egyelőre így érzi - megtalálja nyugalmát, sőt korábbi érzelmeit gyermekes fellobbanásnak tartja. Életük a várostól távol, a természet közelében, a falusi idillben boldognak, harmonikusnak tűnik. Ezért is meri már Júlia és férje a visszatérő Saint-Preux-re bízni gyermekeik nevelését. Az ismerős tájak, a régi emlékek azonban - váratlanul - újra fellobbantják a régi szenvedélyt. A

megoldhatatlan érzelmi zűrzavarnak a halál vet véget Júlia fia egy kirándulás alkalmával a t óba zuhant. Júlia utána veti magát Mindkettőjüket kimentik, de a hideg víztől Júlia megbetegszik, s néhány nap múlva meghal. Utolsó pillanataiban Saint-Preux nevét suttogta. A hosszadalmasra nyúló regény feltárja az emberi szív rejtelmeit, a s zerelmi szenvedély viharait, szépségét, pátoszát, könnyes érzelmességét, s ezáltal lett a szentimentalizmus egyik forrásává. Tiltakozás ez a mű az elavult erkölcsök, az érdekházasság ellen, s azt hirdeti, mindenkinek joga van a boldogságra, érzelmeinek szabad követésére. A Vallomások egy rendkívüli ember rendkívüli alkotása. (1765 és 1770 köz ött írta; nyomtatásban csak halála után jelent meg két részben, 1782-ben és 1789-ben.) Önmaga mentségére írta kétségbeesett válaszként az "összeesküvés" cselszövéseire - akárcsak két legutolsó művét is. Nem egyszerűen

önéletrajzi írás ez: egy élet eseményeinek puszta elbeszélésével nem lehet feltárni a teljes igazságot. Rousseau arra törekedett, hogy cselekedetei mögött teljes mélységében feltárulkozzon legsajátosabb, legegyénibb énje, gondolatainak, érzelmeinek igazi valósága. Olyan önkínzó őszinteség hatja át művét, hogy sokan éppen ezért kétségbe is vonták egyes, önmagára szórt vádjait, pl. hogy ő, a nagy nevelő saját gyermekeit lelencházba adta. Az önleleplezés, akár a legszégyenletesebb titkok szépítés nélküli kiteregetése ma is magával ragadó és megrendítő olvasmánnyá teszi ezt az öregkori alkotást. "A nagy romantikus költők Rousseau-tól, a Vallomások Rousseau-jától kapták készen legszebb és legköltőibb témáikat, a magányt, a természet, az emlékezés, az aranykor, az álmodozás, az emberi lét elégikus vagy ódai szárnyalású meditációit, s a romantikus regényírókat Rousseau példája bátorította

arra, hogy .Żénregényekbe®, regényszerű önvallomásokba foglalják legmélyebb, legegyénibb élményeiket." (Szávai Nándor: Utószó Jean-Jacques Rousseau: Vallomások Magyar Helikon, 1962 6681) Goethe A "világirodalom" szót Goethe (gőte; 1749-1832) alkotta meg, s ő lett ennek az új fogalomnak - a maga korában - a legnagyobb alakja, "költőfejedelme" - ahogy mondani szokás. A 18 s zázad végének és a 19 elejének német irodalmát nem lehet egyetlen stílusirányzathoz kapcsolni. Legtöbbször úgy szokták emlegetni ezt az időszakaszt: "Goethe kora". A 17. és a 1 8 században Németország nem volt egységes állam: 300 kis fejedelemségre hullott szét. Ez a széttagoltság és a társadalmi megkésettség, azaz a polgárosodás fejletlensége lehetett - többek között - az oka annak, hogy a német irodalomban a felvilágosodás eszméivel együtt a klasszicizmus későn, a romantika viszont korán jelentkezett, s ez a

két irányzat itt egymást kölcsönösen áthatotta. Goethe művészi pályájában is vannak romantikusabb (pl a Sturm und Drang) és klasszicistább periódusok, s a kettő nála (is) nehezen választható el egymástól. Életpályája Johann Wolfgang Goethe a Majna melletti Frankfurtban született 1749-ben jómódú, feltörekvő polgárcsaládban. A nagyapa még iparos (szabómester, később vendéglős), az apa már jogot végzett, s címet is szerzett magának: "császári tanácsos" lett. Goethe is jogot tanult - előbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen, s itt szerezte meg doktorátusát. Íróvá válásának fontos állomását jelentette Strassburg, ez a francia földön épült német város. A "német irodalmi forradalomnak", irodalomtörténeti elnevezése szerint a "Sturm und Drang"-nak (kb. 1770 és 1780 köz ött) Strassburg lett egyik központja, félig-meddig szülőföldje. Itt találkozott a fiatal Goethe Herderrel

(1744-1803), az új mozgalom szellemi vezérével. Bár a Sturm und Drang (szó szerint: "vihar és előretörés"; magyarosan: "viharos előretörés") forrása is a felvilágosodás volt, az ésszerűséggel szemben többre értékelte az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított életet. A természet nevében lázadt a társadalom elavult konvenciói, a zsarnokság és a neki behódoló nyárspolgári erkölcs ellen. Eszményképe a természetellenes béklyóitól megszabadult ember s a szabályokat megvető, újat teremteni képes zseni volt. Irodalmi ideálokként Homérosz, Shakespeare és Osszián lebegett a Sturm und Drang hívei előtt. Herder szerint ezek a régi költők úgy költenek, mint a nép - képekben, logikán túli összefüggésekben, tehát igazi költészet csak a népköltészetből fakadhat. A szellemi pezsgésből Goethe útja rövid időre Frankfurtba (1771), majd 1772 májusában Wetzlarba vezetett. Mindkét helyen joggyakorlatot

folytatott Bárhol fordult is meg, szerelmek kísérték, szerelmes lányok és asszonyok vették körül, s valamennyi szerelem irodalmi alkotások ihletője lett. Wetzlari élményekből épült az a regénye is, mely viharos sikerekkel meghozta számára a világhírt: Az ifjú Werther szenvedései (1774). Goethe 1772 nyarán és őszén gyakran eljárt Buff intéző házába. Szenvedélyesen beleszeretett az intéző leányába, Lottéba, aki már másnak volt a jegyese. Ugyancsak itt, Wetzlarban történt, hogy egy fiatal követségi titkár agyonlőtte magát, mert reménytelen szerelem fűzte egy hivataltársa feleségéhez. 1775 őszén vendégként érkezett Weimarba, de hamarosan az uralkodó herceg, Karl August kérésére a nagyhercegség pénzügyeinek vezetője, majd (1782-től) miniszterelnöke lett. Mint államférfi felvilágosult-humanista reformok bevezetésére használta fel helyzetét, mint művész szellemi központtá kívánta tenni a kis várost (hatezer

lakosa volt akkor). Nagy szerelme ekkor egy nála hét évvel idősebb asszony, több gyermek anyja, Stein báróné volt. Reformterveit nem koronázta a kívánt siker, hivatali teendői egyre terhesebbé lettek, költői alkotó erejét pedig a k iszikkadás veszélye fenyegette az államügyek intézése miatt. Meghasonlott helyzetével, szerelmével, s 1786-ban valósággal elmenekült - önmaga elől is Itáliába. Ebben a "klasszikus országban" szinte újjászületett: alkotó ereje visszatért, meglelte önmagában a költőt. Túl volt már a Sturm und Drang forrongásain, most már az antik művészet által képviselt összhang, a harmónia, a tökéletes művészi forma s minden emberi érték klasszikus kifejezése lett vezérlő csillaga. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult. Két év múlva, 1788-ban tért vissza Weimarba. Megőrizte ugyan államférfiúi rangját, tekintélyét, de megszabadult az államügyek vitelétől: csupán a

kulturális intézményeket irányította. Klasszikus szépség-áhítatát teljesítette be az új szerelem: belépett életébe a 23 éves üde-szép Christiane Vulpius, az egykori művirágkészítő leány. "Lelkiismereti házasságban" élt vele, törvényesen csak 1806-ban vette feleségül. 1789-ben tőle született Goethe egyetlen gyermeke (1830-ban halt meg). 1794-ben kezdődött barátsága Friedrich Schillerrel (fridrih siller; 1759-1805). A két különböző természetű és világnézetű költőt szoros szövetség és irodalmi program fűzte össze. 1799-ben Schiller is áttelepedett Weimarba. Kettejük együttműködése teremtette meg a német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. - Baráti ösztönzésre Goethe 1796-ban befejezte két évtizeddel korábban megkezdett "fejlődésregényét", a Wilhelm Meister tanulóéveit. A mű folytatása, a Wilhelm Meister vándorévei, több mint húsz évvel később

látott napvilágot (1821). Újra elővette a szintén jóval korábban elkezdett Faustot is A nagy drámai költemény első részének végleges formája 1808-ban jelent meg; a második rész csak 1832-ben készült el. A goethei klasszikával, antik szépségeszményével és harmóniájával a századfordulón, a 19. század elején egy új, főleg a szomszédos Jenából kiinduló mozgalom, a romantika álomvilága, középkor-kultusza fordult szembe. Goethe támadást indított ugyan a romantika jenai központja ellen, de maga is sok mindent hasznosított az új irányzatból, a romantikusok nagy része pedig példaképének tekintette őt. - Egy új szerelem (Marianne von Willemer) és az arab-perzsa költészettel, a keleti világ bölcseletével való megismerkedés az ihletforrása hatalmas versgyűjteményének, melynek címe: Nyugat-keleti diván (1819; a "diván" jelentése: versgyűjtemény, antológia). A 10-es és a 20-as években gyakran töltötte nyarait

csehországi fürdőhelyeken, Karlsbadban és Marienbadban. Itt (Marienbadban) ismerkedett meg a több mint 70 éves költő utolsó nagy szerelmével, az akkor még csak 17 éves Ulrike von Levetzowval. Házasságra készülődött (felesége 1815-ben meghalt), de a fiatal lányt visszariasztotta a hatalmas korkülönbség s a félelem az örökségre váró irigyektől. Goethe kényszerűen lemondott a szerelem vigaszáról, s ezután csak a költészetnek élt. Jóllehet Weimar már régen zarándokhellyé lett őmiatta, Goethe a sok látogató közt fokozatosan magára maradt. Herder, Schiller, Christiane már nem élt, meghalt Steinné s nagy pártfogója, Karl August herceg, végül saját szerencsétlen fia is. - Haláláig folyamatosan dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert megnyugvást 1832ben (március 22-én) halt meg pár napos betegeskedés után - karosszékben ülve Az ifjú Werther szenvedései Goethe életművének "önéletrajzi

jellegét" szokták emlegetni, mivel nála költészet és élet elválaszthatatlan egységbe ötvöződött. Különösen lírai alkotásaira áll ez, hiszen csaknem minden verse valóságos élményben fogant. De ez az életrajzi jelleg érvényes - láttuk már - a Wertherre is. Az ifjú Werther szenvedései (1774) a költő Sturm und Drang korszakának alapműve, a szentimentalizmus irányzatának legnagyobb sikere. Levélregény ez is, mint az Új Héloise, de a cselekmény nem a szereplők kölcsönös levélváltásából derül ki. A regény főként Werther leveleiből áll. Ezeknek túlnyomó többségét egy barátjához, Wilhelmhez írta, csak egy-két levél címzettje Lotte. Hátramaradt leveleit, iratait - a kerettörténet szerint - egy barátja gyűjtötte össze szorgalmas munkával, s tárta az olvasók elé, hogy vigaszt meríthessenek szenvedéseiből. Az utolsó napok történetét a "kiadó" elbeszélése tartalmazza - idézve a megtalált elszórt

feljegyzésekből s a búcsúlevélből. A Werther egy jobb sorsra termett, értelmes és művelt fiatalember negatív fejlődéstörténete. Az ifjú főhős a tevékeny életből kiszakadva gáttalan szerelmi szenvedélyének megbéklyózott foglya lesz, s érzelmi zűrzavarában, belső meghasonlásában csak egyetlen megoldást talál: az öngyilkosságot. A külső történet szinte semmi. Az ifjú Werther egy terhesnek látszó szerelem elől menekül Wahlheim kies völgyébe. Egy táncmulatság alkalmával megismerkedik a tiszttartó bájos leányával, Lottéval, aki csupa szív, szorgalom s derűs kedélyével házának és a környéknek valóságos védőangyala. Hat árva kistestvérét neveli, ellátja a háztartást, betegeket ápol Werther tudja, hogy egy derék fiatalembernek, Albertnek a jegyese, de míg a vőlegény távol van, nemigen törődik ezzel. Nem tarthat jogot a leányra, mégsem tud lemondani róla - Egy ízben mégis megpróbálja kiszakítani magát a

lehetetlenné váló helyzetből: állást vállal, elhagyja Wahlheimet, egy követ mellett dolgozik. Itt azonban az arisztokrata társaság megalázza, vérig sérti polgári származása miatt, ezért benyújtja lemondását. Visszatér Lottéhoz, aki időközben Albert felesége lett. Werther szerelme s szenvedése egyre fokozódik, s észre kell vennie, hogy ő sem közömbös Lotte számára. Úgy érzi, Lotte vele boldogabb lehetett volna, mint Alberttel Mégis, hogy megmentse Lotte házasságának nyugalmát, önmagát ítéli halálra - forró szerelemből. A halált okozó fegyvert - tudtán kívül - Lotte nyújtja át Werther inasának. A búcsúlevélben erről ez olvasható: "Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezéből kívántam és ah! most kapom a halált. Íme, Lotte! nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelyből a halál szédületét kell innom! Te nyújtottad nekem és én nem késlekedem. Bár részesültem volna abban a

boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat! Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát, gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban." (Szabó Lőrinc fordítása) Werther útját a l elki bénaságig, a t eljes passzivitásig szórakozásainak, olvasmányainak megváltozása is jelzi. Kezdetben még derűs és vidám, boldogan táncol Lottéval, Wilhelm figyelmeztetésére újra meg újra hozzáfog a rajzoláshoz, eredetiben olvassa (tud görögül) Homérosz Odüsszeiáját. Később egyre jobban elkomorodik, lemond művészi becsvágyáról, Homéroszt pedig Osszián sötét, tragikus világa váltja fel. Legutolsó találkozásukkor Werther saját fordításában olvassa fel Lotténak Osszián néhány énekét. "Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő és megkönnyítette a szívét,

félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmes indulat háborgott Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek." Werther tragikus végzetének előképe fedezhető fel a gazdasszonyába reménytelenül szerelmes, ezért gyilkosságot elkövető és halálra ítélt fiatal béres esetében. Ez az epizód jól bizonyítja, hogy a bonyolult lelki élet, a túltengő érzelmektől fűtött kétségbeesés, az érzelmeknek a hideg ész fölé kerekedése nem csak a kifinomultan művelt emberek kiváltsága. A regény valóságos cselekménye Werther lelkében viharzik. Az első levelekben még a gyönyörű táj, a falusi idill szépsége, a derűs élmények friss benyomása és az ébredő szerelem ujjongása áll a beszámolók középpontjában. Később elkomorodik a

hangnem, a világszemlélet elsötétül. A külső történet jelentéktelenné válik, s helyette a felerősödő szenvedélyek szüntelen háborgásában vergődő lélekre fordul a figyelem. Werther figyeli önmagát, a lelkében lejátszódó viharokat, belső ziláltságát. Keresné a megoldást, de ellentétes végletek közt hányódik. Kétségbeesett állapotában még olyan visszataszító gondolatok is felbukkannak, hogy talán meg kellene ölnie Albertet. Saját boldogtalanságának mélységébe hullva tudomásul kell vennie, hogy puszta jelenléte Lotte boldogságát is lassan tönkreteszi. Mindezzel párhuzamosan több elszórt utalás ad hírt mások kisiklott életéről, arról a tapasztalatról, hogy "ami az ember boldogságát alkotja, nyomorúságának kútfejévé válik". A vetélytársát megölő szerelmes béreslegény már említett esete mellett megjelenik a télen virágot kereső, szerencsétlen tébolyodott, akit Lotte iránti szenvedélye

taszított őrületbe. Az első levelek még megható idillnek mutatják be annak a háromgyerekes fiatalasszonynak életét, akinek férje Svájcba utazott egy nagybácsi örökségéért. Az utolsó híradásokból tudjuk meg, hogy ennek a családnak a sorsa is gyászosra fordult: a legkisebb gyermek meghalt, a férj pedig örökség nélkül, koldusalamizsnára szorulva tért vissza Svájcból. De Lotte és barátnője is ismerőseik, barátaik betegségeiről, haldoklásáról suttognak egy ízben, s ezt Werther is hallja. Még a t ermészet is elveszti - mintegy a lélek dúltságával összhangban - meghitt szelídségét, vonzó szépségét: az öreg pap kertjének gyönyörű diófáit kíméletlenül kivágják; a téli áradás elpusztította Wahlheim "drága völgyét"; víz alá került a tisztás, ahol egy forró séta után egy fűzfa alatt Lottéval megpihent", kedvelt lugasukat összerombolta a sodró zuhatag. Keserű végkövetkeztetés vonható le

a regény végén: tragikus az emberi sors, az élet a boldogságból a boldogtalanság felé tart. - Werther sorsa beteljesedett, de a halálhírre ájultan összeeső Lotte sem lehet már sohasem boldog: hiábavaló lett Werther önfeláldozása. A Werther hatása szinte felmérhetetlen: valóságos Werther-láz fogta el Európát (hirtelen megnőtt az öngyilkosságok száma) és irodalmát. Számtalan Werther-utánzat keletkezett A másik "fejlődésregény", a Wilhelm Meister tanulóévei (1796) fókuszában már a pozitív irányú fejlődés gondolata áll. Wilhelm Meister cselekvő hős, keresi élete értelmét, megpróbál kitörni a német valóság által rákényszerített helyzetből. Orvos lesz, s élete értelmét mások szenvedésének enyhítésében találja meg. Vándor éji dala Goethe ezt a méltán híres kis dalt egy kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára írta 1780. szeptember 6-án este (más források

szerint 1783-ban; a kunyhó 1870-ben leégett). Magyarra többen lefordították, mégis érdemes ezt a n yolc sort németül idézni (az olvasása okozhat gondot), a műfordítások ugyanis sohasem képesek visszaadni tökéletesen az eredeti mű hangulatát, hatását. "Über allen Gipfeln Ist Ruh, In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch, Die Vőgelein schweigen im Walde. Warte nur balde Ruhest du auch." Szó szerinti fordítása: Minden hegytetőn nyugalom van, a facsúcsokon (minden facsúcson) alig érzel egy fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdőben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is. Ha így, prózára áttesszük a pontos szöveget, láthatjuk, hogy pl. nincs az eredetiben egyetlen jelző sem: hétköznapi megállapításokból áll. De ha a német verset hallgatjuk, olvassuk, a ritmus, a sorok hosszúságának változásai, a csilingelő tiszta rímek, a tompábban konduló belső asszonáncok révén kialakul egy olyan megejtő verszene, mely

nemcsak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy a szöveg puszta grammatikai jelentésén túl megsejtsük a mélyebb mondanivalót. A vers hangsúlyos ritmikájába beleszövődik némi trochaikus lejtés is. A rímelhelyezésben a keresztrímeket ölelkező rímek követik: a b a b c d d c. A sorvégi rímek ugyanígy jelentkeznek a magyar tolmácsolásokban is, de egyik sem adja vissza a halkabb belső rímeket (kaum Hauch: warte - balde), pedig az utolsó előtti sorban ennek poétikai szerepe van (várj - nem): hangsúlyozottan emeli ki az önmegszólításban a megnyugtatást. Ritmust visz még a vers szövegébe a hosszabb és a rövidebb sorok váltakozása: szabályosat az első négy sorban, kevésbé következeteset az utolsó négyben. Az első hat sor a természeti jelenségekkel kapcsolatos, az utolsó kettő a természetben jelen lévő emberre vonatkozik, de a rímek kapcsa egybefűzi - szinte elválaszthatatlanul - a természetet és az embert. Egymástól

távoleső és egymástól különböző szemléletet és érzékelést villant össze a vers háromnegyedét kitevő hat sor: a messzi hegyormokat és a közeli fák csúcsait, a bércek és a völgyek erdejének tágasságát és a p arányi madarakat. A távolban a mozdulatlanság, a közelben a csend köti le az ember figyelmét (illetve a "dalolóét", aki egyes szám 2. személyben beszél önmagáról); a szellő, a fuvallat hiánya egyszerre kelti fel bennünk a mozdulatlanság és a csend képzetét: a falevelek sem mozdulnak, vagy csak alig rezdülnek, s alig hallható valami gyönge nesz, zizegés. A nyugalom és a csend összefonódása felébresztheti bennünk az alkonyi erdő békés és vonzó idilljét, de a mozdulatlanság és a némaság a halál élettelenségét is. Ugyanígy legalább kétféleképpen lehet értelmezni az utolsó két sor figyelmeztetését is: jelentheti a "vándor" természetes éjszakai pihenését a napi vándorlás után,

de vonatkozhat arra is, hogy az életútban megfáradt vándor vágya szólal meg a végső nyugalomra. - A befogadó életkorától is függhet az értelmezés, a szöveg megfejtése. Ha az elmúlás nyugalmát érezzük ki a vers zárósoraiból, akkor még további érzelmek, gondolatok társíthatók ehhez a változathoz: a halál az élet természetes lezárása; a halál nem félelmetes és riasztó, hanem a végső pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat csupán, nem kell félni tőle, de tudni kell, hogy elkerülhetetlen. Goethe a német dal műfajnak, a Lied-nek (lid) a legnagyobb mestere. A Lied az "a 18. század vége felé kialakuló daltípus, amelynek fő vonásai az egyszerűség, népiesség, bensőségesség, világias érzelemvilág, valamint az erős zeneiség, amely szinte igényli a megzenésítést". (Világirodalmi lexikon) Faust Goethe leghatalmasabb műve a Faust című kétrészes drámai költemény. Ez a műfaj a romantika terméke, s benne

elmosódnak a líra és a dráma műnemének határai. A drámai költemény (vagy más elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma csupán külső burok: a költőien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi előadás nézőjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy, végső kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?), "világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni. Goethe szinte egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte. Ezt igazolja legutolsó

levelének következő részlete: "Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta előttem lebegett, elejétől fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen." (Öt nappal halála előtt írta Humboldtnak.) Doktor Faustus valóságos történeti személy, 1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faustkönyv, mely a monda első, kerek, írásos változata E szerint Faust ég és föld titkait kívánta kifürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite szellemében - szörnyen megbűnhődött, kárhozatra ítéltetett. Már a népmondában is benne rejlik a tudásra és a szépségre szomjazó emberi vágy

csírája, s a felvilágosodás századában Goethe ezt a v onást erősíti fel. Az ő Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfőbb erény, ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az ördög áldozata. A mű első része a meghasonlott és kiábrándult főhős panaszos monológjával indul. Végigtanult már minden tudományt, szerzett címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sőt élete is sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol. Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a feltámadást hirdető húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori

emlékek visszatartják a végzetes lépéstől. Faust tanítványával, Wagnerrel együtt elvegyül ugyan a városkapu előtt nyüzsgő ünneplő sokaságban, a népünnepély vidámságában, de nem szabadulhat gyötrő gondolataitól, életundorától. Séta közben egy fekete uszkár szegődik a nyomába Ez a kutya Faust dolgozószobájában Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja, hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust belemegy az alkuba - vérével pecsételi meg a szerződést -, de csak azzal a f eltétellel, ha Mefisztó valóban boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Ezért mondja neki: "Ha nyugton valaha heverőágyon érnél, Átkos legyen a pillanat! . Ha a perchez szólnék esengve: Szép vagy! Maradj! Tied vagyok! Akkor verj engem rabbilincsbe, Akkor akár meghalhatok!" (SÁRKÖZI GYÖRGY FORDÍTÁSA) Faust nem tud

hinni egy ilyen pillanatban; meggyőződése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért nyugodtan aláírja a szerződést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista, kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a megfiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust számára, nem tehetik boldoggá. Az első rész történésének gerincét a fiatal és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust Mefisztó biztatására és segítségével - elcsábítja a s zerelmes kislányt, de a h ázasság nem jelenthet neki (ti. Faustnak) megoldást, végső boldogságot Margit szégyene kitudódott, anyja a tőle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét elemészti, s ezért halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstől, de Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhődni akar, inkább a vérpadot választja Faust kétségbeesve hagyja el

őt, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott. Az első rész "kisvilága" után Faust a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári udvarban nagy lehetőségek nyílnak meg előtte, vágyai azonban itt sem teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ősi Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion (euforion), az ifjúság, a költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerő szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne, szertecikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegőbe, de a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi fiát az alvilágba. Faust a klasszikus szépségeszmény és humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a

múltból saját korába, a jelenbe. Megmenti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a t engerpart mocsaras, elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat építtet, csatornázza a tengertől elhódított területeket, s szorgos, teremtő munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is elbűvöli a jövő látomása: "Ha láthatnám a síkon át e nyüzsgést, szabad nép szabad honát, a pillanathoz esdve szólnék: Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább! Nem mossa el megannyi millió év halandó-életem nyomát. E boldogság sejtelme elragad, s már üdvözít a legszebb pillanat." (KÁLNOKY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA) A nem remélt boldogság pillanatának elérése - az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák, de angyalsereg űzi el őket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni: az isteni kegyelem megsemmisíti a szerződést, "rászedi"

az ördögöt. (A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma volt.) A Faust tehát nem végződik tragikusan: a főhős nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról. A világ titkainak kutatása helyett, az elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövő polgári fejlődésében bízva hirdette: "Millióknak nyitok tért, hol nem éppen biztos a lét, de szabad és tevékeny." Faust az "örök ember" megszemélyesítője, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge Mefisztó, akinek "a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is

segítője Faustnak, s a világrend előrelendítő erejévé válik: Mefisztó maga is tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ő, ilyen választ ad: "Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja. Schiller Életpályája Friedrich Schiller (1759-1805) tíz évvel volt fiatalabb Goethénél, s hosszú ideig sok minden elválasztotta "az istenek weimari kedvencétől". Az ifjú költőben még a Sturm und Drang lángja lobogott, mikor Goethe már elindult a klasszicizmus irányába. Esztétikai nézeteik sem egyeztek meg. Csak 1794-ben ismerték fel egymásban a fegyvertársat, s a két nagy költő ettől kezdve szorosan együttműködött - megteremtve és felvirágoztatva a "német klasszikát". Schiller a württembergi hercegség egyik

városában, Marbachban született. Bár szülei papnak szánták, mégis a herceg, Karl Eugen kívánságára a fiatal Schiller a ludwigsburgi katonai akadémiának elkeseredett növendéke lett: jogot és orvostudományt tanult. A tisztiiskola elvégzése után a stuttgarti rokkant-ezredhez nevezték ki katonaorvosnak, de igen nehezen bírta a hadsereg kaszárnyaszellemét. Ez ellen - egyelőre - úgy védekezett, hogy belemerült a régi és a modern filozófusok tanulmányozásába, megismerkedett a Sturm und Drang egy-két drámai alkotásával, s fölfedezte magának Shakespeare műveit. Gondolatait, szellemét nem korlátozhatta a katonai fegyelem, s a stuttgarti "börtönben" bontakozott ki követelődző, lázadó idealizmusa, végletekig fokozott zsarnokgyűlölete és lelkesült szabadságvágya. Az elvont szabadságeszme és a kiábrándító valóság ellentétéből fakadó csalódás olyan konfliktushelyzeteket teremtett életében, amelyeknek

legmegfelelőbb megnyilatkozási formája a dráma. Bár Schiller kitűnő költő, szárnyaló ódáiban a legnemesebb eszményekért lelkesedik, elsősorban mégis színpadi szerző volt. Még katonaorvosként írta meg első darabját A haramiák (1781) címmel. Minden sora elárulja a született drámaírót, Shakespeare legönállóbb német követőjét. A zsarnokság elleni keserű lázadás és az erkölcsi értékek iránti tisztelet szólal meg a darabban. Hőse arisztokrata, gróf, Karl Moor, aki - mivel apja hitelt adott egy koholt levélnek s kitagadta - haramiának áll. Kívülhelyezi magát a társadalmon, a törvényen. Gonosztevő lesz, rabló, gyilkos, hogy megbüntesse a társadalmat, hogy bosszút állhasson az emberi méltóságon és az erkölcsi világrenden esett sérelemért. A maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de végül önmagát pusztítja el. Tragikus irónia rejlik abban, hogy Karl Moor a darab végén aláveti magát annak az

igazságszolgáltatásnak, amely - véleménye szerint - meghamisítja, meggyalázza az erkölcsi törvényt. Bevallja tehetetlenségét a fennálló társadalom erőivel szemben, s az igazságszolgáltatást a gondviselésre bízza. Schiller első színművét a mannheimi színház nagy sikerrel adta elő 1782-ben. A herceg azonban a d arab engedély nélküli megtekintéséért laktanyafogságra ítélte katonaorvosát, s megtiltotta neki az efféle "komédiák" írását. Ez eldöntötte Schiller sorsát Megszökött a stuttgarti "börtönből". Később Mannheimba ment azzal a reménnyel, hogy drámaíróként keresheti meg kenyerét. Az anyagi gondokkal, betegségekkel terhes mannheimi egy év után egy barátja meghívta Lipcsébe. Itt, majd Drezdában s Drezda mellett két évig gondok és adósságok nélkül élhetett, s ez visszaadta önbizalmát. Mikor 1787-ben Weimarba látogatott, már készen volt két nagyszerű tragédiája: az Ármány és szerelem

(1784) és a Don Carlos (karlosz; 1787). Az Ármány és szerelem című "polgári szomorújátékát" ideiglenes menedékhelyén, Henriette von Wolzogen (fon volcógen) asszony lovagi birtokán, Bauerbachban írta, bár témája már megérlelődött kaszárnyafogsága idején. A herceg ellen érzett szenvedélyes haragjának és gyűlöletének nyomai végig felfedezhetőek a darabban. Témája jellegzetesen 18 századi: a nagyhatalmú első miniszter fiának, Ferdinándnak és a kispolgárlány Miller Lujzának tragikus szerelme. Ferdinánd nem az arisztokrata csábító szerepkörében közeledik a gyönyörű és erényes Lujzához: gátakat és konvenciókat széttörő igaz szerelmet érez iránta. Szembeszáll apja aljasságával, pökhendi előítéleteivel, aki jegyesét egyszerűen erkölcstelen nőszemélynek, lotyónak tartja. Megpróbál szembeszegülni az udvari intrikák szövevényével: nem hajlandó feleségül venni a fejedelem angol kegyencnőjét, Lady

Milfordot (lédi milford), bár erre a fejedelmi udvar érdekei kényszerítenék. Rajongó és áhítatos szerelme azonban nem tud megbirkózni a féltékenység gyilkoló mérgével, fennakad apja titkárának, Wurmnak ármány szőtte csapdájában. Lujza kénytelen megtorpanni a h atalmas akadályok láttán, már-már lemond Ferdinándról, s inkább a halált választaná. Az öngyilkosságtól azonban a vallás parancsa és apja iránt érzett gyermeki szeretete visszariasztja. Wurm, aki magának szeretné megszerezni a lányt, egy hazug szerelmes levél megírására kényszeríti Lujzát. Ez az ára ugyanis bebörtönzött apja szabadulásának. A von Kalb udvarnagynak címzett levél az intrikusok terve szerint Ferdinánd kezébe jut, s a szerelmes ifjú szörnyű kétségek közt vergődik: hol képtelenségnek tartja kedvese hűtlenségét, hol pedig pokoli gyötrelmek közt hitelt ad a koholt levélnek, s szajhának nevezi szerelmesét. Lelki vívódását nem képes

megoldani, inkább megmérgezi Lujzát, s maga is iszik a mérgezett italból. Lujza csak haldokolva vallja be az igazat a kikényszerített levélről, s a két fiatal együtt megy a halálba. - Bátran szembeszálltak egy becstelen világ elavult szokásrendjével, de annak gonosz hatalmát legyőzni nem volt erejük. A mű valóságábrázolását, ennek meggyőző voltát Schiller személyes élményei hitelesítik. Hasonló tiltott szerelmet érzett ő is Bauerbachban Wolzogenné tizenhat éves szőke leánya iránt, akiről Lujza alakját mintázta. A fejedelmi udvar romlott hivatalnokait is a valóságból léptette színpadra: mint a hercegi katonai akadémia növendéke közelről ismerhette őket. A darabbeli fejedelem pedig maga Karl Eugen württembergi herceg, aki zsoldos katonának adja el hercegsége parasztjait. Az ő ágyasa Lady Milford is Ferdinánd és Lujza hősi szerelme megközelíti Rómeó és Júlia történetének gazdag líráját. Színpadszerűsége

csaknem tökéletes, nem csoda, ha mindmáig ez Schiller legnépszerűbb drámai alkotása. A Don Carlos cselekményének mozgató ereje a társadalmi igazság és az emberi szabadság eszméje. A spanyol uralom ellen a 16 században kibontakozó németalföldi szabadságharcba ágyazódik a darab története. Schiller öt évig dolgozott ezen a tragédiáján, s nemes pátoszát fokozta az is, hogy nem prózában, hanem Shakespeare jambusaiban írta meg. A darab úgy indul, mintha fő témája a trónörökös, Don Carlos és a mostohaanyja közti titkos szerelmi kapcsolat lenne. Ebből természetesen következik az apa és a fiú féltékenysége, kölcsönös ellenszenve. II Fülöp spanyol király ugyanis feleségül vette fia menyasszonyát, Erzsébetet, Carlos pedig még mindig olthatatlan szerelmet érez volt jegyese iránt. Ezt a helyzetet használja fel céljai érdekében Posa márki (póza), a szabadság és az emberi jogok szószólója, s így a dráma szerelmi és

politikai szála egységes indítékhálózattá kapcsolódik össze. A márki ugyanis európai körútjáról egy új állam "merész álomképével" tér vissza Madridba, miután megismerkedett a dráma cselekményének időpontjában, 1568-ban a protestáns Németalföld politikai célkitűzéseivel. - Első dolga, hogy megnyerje törekvéseinek Don Carlost és a királynőt, szerelmüket pedig politikai szándékainak rendelje alá. Megkísérelte a hatalom birtokosát, II. Fülöp királyt is - bizalmába férkőzve - megnyerni eszméinek, a király azonban csak a nyílt szívű, egyenes embert, a barátot látja meg benne, fennkölt elvei iránt érzéketlen marad. A kölcsönös csalódás után Posa márki már csak Carlosban bízik. A királynőt is beavatva titkos terveibe megszervezi a trónörökös szökését Madridból s útját Flandriába, hogy a felkelés élére állva harcolhasson a zsarnokság ellen. A király megöleti a márkit, Carlos pedig barátja

holtteste mellett döbben rá feladatára. Felülemelkedve szerelmi szenvedélyén kész vállalni Posa márki örökségét, nagy céljainak megvalósítását. Megható jelenetben búcsúzik el a királynőtől, s elindul, hogy szorongatott népét megmentse a zsarnok kezétől. S épp ebben a pillanatban éri el végzete: a lesben álló király elfogja, s kiszolgáltatja a főinkvizítornak. Új weimari kapcsolatainak köszönhetően szilárdabb alapokra helyeződött Schiller élete. Goethe pártfogása révén 1789-ben kinevezték a jénai egyetem történelem-professzorává. 1790-ben megnősült, feleségül vette Charlotte von Lengefeldet (sarlotte fon). A két költő, Schiller és Goethe együttműködésének és szoros barátságának kezdete 1794-re tehető: ekkor Schiller megnyerte munkatársául új folyóirata, a Hórák számára Goethét (a Hórák az évszakok és az erkölcsi rend istennői); 1799-ben végleg áttelepedett feleségével együtt Weimarba. A 80-as

évek végén Schiller is a klasszikus-humánus műveltség-eszmény igézetébe kerül. Reá is nagy hatással volt Winckelmann munkássága s az Itáliából hazatérő Goethe megújhodott klasszicizmusa. Mindketten szellemi megújulást követeltek, a művészet terén kívánták megteremteni a klasszikus harmóniát. Schiller a művészet nemes hivatásáról vallott hitét, az ember esztétikai neveléséről kialakított felfogását A művészek (1789) című nagy költeményében foglalta össze. Az emberiség tökéletesedését, a kultúra fejlődését a művészetre vezeti vissza. A művészet - szerinte - az emberi tevékenység legmagasabb rendű megnyilvánulása, hiszen a művészi szép magában foglalja az igazat és az erkölcsi jót. - Ódai pátosszal ünnepli a v ers kezdetén századának büszkeségét, a felvilágosodott, erős és szabad Embert: "Mily szép vagy pálmaágaddal, sudáran, Ember, a század alkonyában, Te nemes, büszke dalia!

Értelmed nyílt, szellemed dúsan érett, Termő csendben komoly-szelíd a lényed, Idő legszebb fia! Erőssé törvény, szabaddá az ész tett, Naggyá a jóság, gazdaggá a lélek Sokáig rejtve őrzött kincsei; Természet úra vagy, s igád az áldja, Erőd ezer tusában szítja lángra, S vadságából veled lépett pompázva ki." Az Ember ezt a tökéletességet csak a művészi szépség révén érhette el: "Csak a szépség lángkapuján át Tárult eléd az ismeret; Elbírni metszőbb fény világát, Az elmét a báj edzte meg, S mellyel a múzsák hangja lágyan Átjárta kebled: az a hang Tett oly erőssé, hogy a lelked A Világszellemig suhant." (RÓNAY GYÖRGY FORDÍTÁSA) Schiller költészete a j énai-weimari években jutott el csúcsaira. Ekkor írta filozófiai és esztétikai nézeteit tükröző nagyszabású költeményeit. 1785-ben született Az örömhöz című verse, a s zeretet, a t estvériség és a b arátság nagyszabású himnusza,

melyet Beethoven Kilencedik szimfóniája ismertetett meg a világgal. Az a lelkesült hit ujjong az ódában, hogy a föld lakói végre "szent örömben" egyesülnek: "egy-testvér lesz minden ember", s megbékül minden, aki él. A költemény felhívja az emberek millióit, hogy "kart karba öltve" ünnepeljék az örömöt, az ég ajándékát, az élet mozgató rugóját, s adjanak hálát érte annak, aki túl a csillagsátoron mindnyájunknak édesatyja. A mindenféle kételyt kizáró ünnepélyes pátosz az elképzelt világharmónia földi boldogságát zengi: gyász és szegénység eltűnik, fátyol hull majd bűnre, bajra, s a megbocsátás szelleme pecsételi meg az emberek szent esküvel megerősített szövetségét. A felvilágosodás lelkesítő eszméiből fakadó reményt nem igazolták a történelmi események. Goethe is, Schiller is riadtan és értetlenül szemlélték a f rancia forradalom jakobinus fordulatát, de nem tagadták

meg századuk nagy eszméit. A Goethével való szoros kapcsolat termékeny korszak kezdetét jelezte Schiller pályáján. 1799-ben készen volt már háromrészes Wallenstein című drámája, mely a harmincéves háború (1618-1648) legkiválóbb német hadvezérének, a cseh származású Albrecht von Wallensteinnek (1583-1634) a tragédiáját dolgozta fel - a főhős életének utolsó négy napjába sűrítve a drámai eseményeket. Stuart Mária (1800) című tragédiájának magva a két királynő, Mária és Erzsébet párharca. Az író minden rokonszenve Máriáé, aki megigazulva, Istennel és emberrel megbékélve vérpadon végzi életét. Utolsó befejezett s egyik legnépszerűbb drámája a Tell Vilmos (1804). A 14 század eleji svájci népi felkelés eseményei jelennek meg a színen a népmondákból ismert Tell Vilmos alakja körül. A szabadságnak és a hazaszeretetnek állított művében Schiller példaképet A dráma igazi hőse itt már nem a magányosan

küzdő egyén, hanem a hazája szabadságát kivívni képes svájci nép. Szépirodalmi munkássága mellett jelentősek Schiller történelmi és esztétikai tanulmányai is. Ez utóbbiak közül kiemelkedik A naiv és a szentimentális költészetről 1795-ben írt értekezése, mely a weimari klasszika alapokmányának tekinthető. Az alkotó költő két fő típusát fogalmazza meg benne. Az antik költészetet nevezi "naiv"-nak, a modernet, kora művészetét pedig "szentimentális"-nak. A naiv költő képességében az ihlet első feltörése nyilvánul meg, alkotása az áldott természet láttán érzett boldogságból, a természettel való azonosulás öröméből fakad. A modern ember világában megszűnt ez a harmónia: a természettel való egység boldog állapota. Ez a hiány arra készteti a "szentimentális" költőket, hogy vágyakozva nézzenek vissza a régmúltra. Az elveszített harmóniát csak úgy teremthetik meg, ha maguk

visznek eszményt és eszmét alkotásaikba. A két költőtípus közül Schiller az elsőben Goethe, a másodikban önmaga költői eljárását is jellemezte. Goethe "naiv" költő, aki könnyedén alkot, a természet szól belőle, ő maga "szentimentális", aki nehéz munka révén jut el a művészi tökéletességhez. Schiller fiatalon, 1805-ben halt meg tüdőbajban. Goethével barátai nem merték közölni a szomorú hírt. Hölderlin Friedrich Hölderlin (1770-1843) a n émet költészet és az egyetemes világirodalom egyik legnagyobb lírikusa, a legtisztább eszményekért rajongó költő. Míg élt, kevés elismerésben volt része, igazi nagyságát csak az utókor ismerte fel. Életében verseinek szórványos közlése mellett csak a Hüperión című, regénynek nevezett műve jelent meg. Tragikus sorsú ember volt: élete utolsó negyven évét elborult elmével élte le; alkotásra alig egy évtizedet fordíthatott. Lauffenban született

kispolgári család gyermekeként. Apja is, mostohaapja is korán meghalt, anyja, az érzékeny lelkű papleány, négy gyermekét vesztette el, s a cs aládnak ez a g yászos komorsága nyomasztóan hatott a fiatal Hölderlin kedélyvilágára is. Az anya papot szeretett volna nevelni belőle. A tübingeni egyetemen végezte teológiai tanulmányait (1788-1793), itt szerzett doktorátust, de mégsem a lelkészi hivatást választotta. Jobban érdekelte a filozófia és a költészet. Ezt a vonzalmát erősítették fel tübingeni diák- és szobatársai, Schelling (17751854) és Hegel (1770-1831), a kor kiváló filozófusai és esztétái Velük együtt lelkesedett Rousseau-ért és Kantért, a francia forradalom eszméiért, amelyekhez hű maradt a forradalom eltorzulása ellenére is. Több helyen házitanítóskodott, szomorú sorsa kezdetben ide-oda vetette. Életének legboldogabb szakasza az a pár év volt, amelyet a gazdag frankfurti Gontard bankár házában töltött a

négy gyermek nevelőjeként (1795-1798). Itt szeretett bele élete egyetlen szerelmébe, a bankár még fiatal, törékeny alkatú, görögösen szép arcélű feleségébe, Susette Borkensteinba (szüzett), akit műveiben a Platón Lakomájából kölcsönzött Diotima névvel szerepeltet. Diotima a költő számára a természet harmóniájának foglalata, maga a megvalósult eszmény, a tökéletes szépség, az emberi és az isteni világ harmonikus egységének megtestesülése volt. Susette számára viszont Hölderlin az öntudatra eszmélést, a szellemi világ feltárulását jelentette a kisszerű polgári környezetben. Elragadtatott éveket töltöttek együtt a kölcsönös szerelem sugárzásában, amelyben egyébként nyoma sem volt a testi vonzalomnak: szerelmük mély lelki kapcsolattá nemesült. Frankfurtból - két évre - Hamburgba költözött: költeményein és Empedoklész című drámáján dolgozott. 1800-ban Svájcba indult - ismét házitanítónak Innen

1801-ben Franciaországba, Bordeaux-ba (bordó) ment Meyer konzul házába nevelőnek. A századforduló táján törés következett be Hölderlin pályáján. Elszakadása nagy szerelmétől, magánya, sikertelensége, kortársai közönye egyre érzékenyebbé, sebezhetőbbé tették ezt az egyébként is sérülékeny embert. Lelki élete csupa konfliktus: a túlcsorduló érzelmi telítettség és az elsivárosodás közt vergődve küzdött a harmóniáért. 1802-ben tért haza Franciaországból, s ekkor jelentkeztek rajta a megbomlott lelki egyensúly első tünetei. Ugyanebben az évben halt meg Diotimává eszményült bálványa, Susette is A kórházi kezelések nem tudtak segíteni rajta, s 1807-ben barátai súlyos elmebetegként egy tübingeni asztalosmester gyámságára bízták, aki élete végéig becsülettel gondozta. Közel negyven évig járt fel-alá nyughatatlanul Zimmer mester házának "tornyában", fennhangon deklamálva a Hüperiónt s

hangosan beszélve, vitatkozva önmagával. Néha-néha verset is írt, ha ritka látogatói megkérték erre, de nem vállalta többé az azonosságot önmagával: ekkori pár soros költeményeit Scardanelli (szkardanelli) néven írta alá. - Verseinek 1826-ban megjelent kötetét nem vette tudomásul, összes műveinek 1846-os kiadását nem érte meg. 1843-ban teste is meghalt. Hölderlin világa Költészete a klasszika és a romantika határán foglal helyet, de közelebb járunk az igazsághoz, ha művészetében a klasszicizmus kiteljesedését és lezárását látjuk. A német klasszika óriásai azonban - Goethe és Schiller - a nyugodt fenséget és a kiegyensúlyozottságot hiányolták benne, a középkorért lelkesedő romantikusok pedig - közöttük Novalis - sajátos antikvitását, "görögségét" tartották idegennek. Hölderlin rajongott az antik görögökért, a görög tájakért, a csodás szigetekért (pedig sohasem járt Görögországban). Saját

kora polgári világából a hajdani athéni demokrácia eszményeihez, héroszaihoz, isteneihez menekült, s elmerült a Természet minden ellentmondást feloldó misztikumába. Számára valóban léteztek Hellász istenei, akik valaha még együtt éltek az emberekkel. Sőt: úgy látta, az eltűnt s visszasóvárgott aranykorban ember és isten között nem is volt különbség, hiszen "az ember, mihelyt ember - isten már; s ha isten, akkor szép". Felfogása szerint "az emberi, az isteni szépség első gyermeke a művészet; benne ifjodik és újul meg az isteni ember". A hölderlini líra lényege: "harc az ünnepért, sóvárgás Héliosz fénye, az aranykor, a gyermekkor fénye, a szerelem, a görögség fénye után, s a jelen és a múlt kiáltó ellentétéből fakadó fájdalom" (Szabó Ede, Világirodalmi lexikon). Hüperión "Görögségét", az antik világ utáni sóvárgását Hüperión vagy a görögországi remete (17971799)

című művében bontotta ki a legsokoldalúbban. A frankfurti boldog években a Diotimaélmény hatására alakult ki véglegesen ez a legfontosabb prózai munkája Műfaja alig meghatározható, a hagyományos keretek egyikébe sem illik bele. Szokták lírai fejlődésregénynek, lírai-elégikus levélregénynek is nevezni, epikus értelemben azonban nem igazi regény. Valójában egyetlen nagy belső monológ, prózában írt lelkesült himnuszok sorozata: "bölcselet és líra, ábránd és vallomás, stilizált önéletrajz és megható utópia" is egyszerre. Hüperión a görög mitológiában titán, Uranosz és Gaia egyik gyermeke, akit a napistennel, Héliosszal azonosítottak. Homérosz mint a napisten atyját említi Hölderlin művének főhőse, Hüperión, nem a mítosz titánja, csupán rokonszenves, rajongó újgörög ifjú, aki a szolgaság földjén a régi aranykorról álmodik, s ezt az aranykort szeretné feltámasztani népe javára a j elenben. A

névazonosság azonban nem véletlen: a N ap fénye ragyog benne is, népe világító Héliosza kíván lenni; ő a magasba növő, a Végtelenbe törő Ember. Leveleiben német barátjának, Bellarminnak idézi fel múltja emlékeit: ifjúkora ábrándjait, lázas vágyakozásait. Első barátja, Adamasz a görög istenek és héroszok csodálatos világába vezeti be, Alabanda pedig - későbbi barátja - azt a vágyat erősíti meg benne, hogy közösen szabadítsák meg hazájukat a szolgaságtól és a nyomortól. Egyik kirándulása alkalmával Kalaurea szigetén megismerkedik Diotimával, "aki Egy és Minden", akinek "a neve: Szépség". Ez az istenek közé emelő szerelem új emberré formálja a vívódó Hüperiónt. Épp Diotima ébreszti rá arra is, hogy nem zárkózhat be önző módon a szerelem egébe, hanem népéért kell élnie. Az eszményi leány így oktatja kedvesét: "Be akarsz zárkózni szerelmed egébe, és hagyod elszáradni,

kihűlni a világot, amelynek szüksége van rád? Alá kell szállnod, mint a fénysugár, mint a mindent megfrissítő eső, alá kell szállnod a halandóság országába. Apollónként világítanod kell s Juppiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó." (Szabó Ede fordítása) Hüperión az antik világot szeretné hazájában újra megteremteni, "ki akarja emelni gyalázatából népét, s vissza akarja vezetni az anyai szépséghez, melyből származott". Földereng előtte "a jövendő szabad állam büszke látomása". A törökök ellen 1770-ben kitört felkelés élére áll Alabandával együtt. Néhány győztes ütközet után azonban a görög harcosok méltatlanokká válnak a nemes eszményekhez: fosztogatnak, gyilkolnak válogatás nélkül, lemészárolják testvéreiket, az ártatlan görögöket is. A szabadságharc elbukik, Hüperión súlyosan megsebesül. Kiábrándultan és megtörten úgy

érzi, hogy már nem méltó Diotimára. Kedvese távollétében a leányt is elpusztítja sorvasztó bánata. Halála kétségbeejti Hüperiónt A reményvesztett Alabanda is elhagyja, s a főhős teljesen magára marad. Hogy önmagát bátorítsa, előveszi rég elfeledett lantját, s dalt zeng a sorsról (Hüperión sorsdala). Ebben az örök derű közönyös, sorstalan fényében élő istenek világát állítja szembe a kínlódva élő halandók szirtről szirtre hulló sors-folyamával. Hazáját el kell hagynia. Fásult bolyongása közben elvetődik Németországba, s kíméletlen bírálatban ostorozza a németek "barbárságát": "Eleitől fogva barbárok, akiket a szorgalom, a tudomány s a v allás is csak barbárabbá tett, teljességgel képtelenek minden isteni érzésre, csontjuk velejéig romlottak, a szent gráciák boldogságára érdemetlenek." (Szabó Ede fordítása). Hüperión végül a Természetben találja meg nyugalmát, s a Természet

misztikus harmóniájában újra felleli Diotimáját: "Mi sem, mi sem váltunk el, Diotima, s aki könnyet sír érted, nem érti ezt. Eleven hangok vagyunk mi, harmóniádban, Természet, összecsendülünk s ez széttéphetetlen! ki választhatná el a szerelmeseket?" Menón panasza Diotimáért A Hüperión záró akkordjaival cseng össze egyik leghíresebb s legbonyolultabb szerelmes verse, a Menón panasza Diotimáért (1800), ez a kilenctételes, himnuszba forduló, disztichonokban írt elégia. Életrajzi háttérként szolgálhat a költő elválása Susette Borkensteintól, de szoros kapcsolatban van a vers a Hüperiónnal is, hiszen a "regény" cselekménye folyamán Diotima meghal. A költemény az elhagyatottság leverő állapotából indul ki: Menón magányosan, sebzett vadként bolyong, mint valami szomorú álomban. Eltűnt kedvese nyomait kutatja a régi tájakon enyhülést keresve, de nyugalmat nem talál, sebe nem gyógyul be (1.) Úgy érzi,

még a halál iszonyú éjjelében is őt kutatná, s kínjai közepette is boldog (2.), hiszen a szerelem aranyfénye, az emlékek ragyogása besugározza az éjszakát. Korszakok zúgnak el, évek múlnak az évekre, tavaszoknak nyoma vész, de a szerelem fölötte áll az örökös változásnak: a szerelem le tudja győzni az idő gyilkos hatalmát (3.) A fényben úszkáló szerelmes hattyúk tündéri képében idézi meg az elsuhant szerelmi boldogság önfeledtségét, meghittségét, s ennek roppant érzelmi gazdagságát állítja szembe a sivár, fénytelen léttel (4.) Ünneptelen az élet egyedül, s aki ennyire magányos, abból kihal minden isteni tűz. Csak érzéketlenül, bénán, sírva ül naphosszat, s búsítja a madárdal meg a bimbózó virág is. Az életadó nap hűvösen alkonyul borongós lelkében, az ég pedig sivár és üres, akár a börtönfal (5.) Visszazokogja Menón hajdani drága vidékét, ifjúságát, melyet csak a lélekkel telő ünnep

csodája tudna feltámasztani (6.) Az istenek gyermeke, Diotima, akit oly embertelenül régóta keres, mintha újra megjelenne előtte: hallja köszönését, "a rég-csengett égi, igaz szavakat" (7.) Él még, s olyan, mint rég, az athéni lány: halk lebegéssel jön, teste hibátlan, örök. Derűs és bölcs homloka fényt áraszt a halandókra, s egész lénye azt igazolja: "Żhogy: sem a düh, sem a gond, az öröm tart csak ki örökké, s hogy: majd alkonyidőn jönnek aranynapok is."® (8) Mindezért köszönet jár az égieknek; s a költő lelkéből is felszáll a hálaima. A költemény utolsó tétele (9.) ujjongó himnusz: az élet újjászületését, ifjúság, remények, szerelmek visszatérését ünnepli mámoros zengéssel. Az új aranykor látomásába belesimul a hésziodoszi Boldogok szigeteinek emléke is: létezik "egy föld"; a hősök, múzsák és szeretők hona: "Żs ott, vagy emitt, e sziget hűsén egymásra

találunk, ott, hol kedveseink élnek a kertek ölén, ott, hol a vers igazabb, s a tavasz lassúbb vonulású, s új évszázadokat kezdhet el újra szivünk.®" (BERNÁTH ISTVÁN FORDÍTÁSAI) Az élet fele Az élet fele (1802) című költemény írásakor a 32 éves költő már a felbomló tudat szakadékának szélén állt, mégis rendkívüli erejű és szépségű remekművet alkotott. Számvetésnek, léte összegzésének tekinthetjük ezt a p ár soros verset. Ez után már a negyvenéves sötétség következett. Az első szakasz megkapó természeti képe: a vadrózsákkal telehintett és sárga, érett gyümölcsökkel megrakott part az élet tavaszának és nyarának bőségét, örömét, a boldogság beteljesülését sejteti. Ezt dúsítja fel s egészíti ki - a költészet és a szerelem motívumával - a csókmámoros hattyúk boldog, játékos enyelgése a tó "szentjózan" vizében. A "jaj nekem" riadt kiáltása az emberre, a v ersben

megszólalóra irányítja a figyelmet. A lét fenyegetettségéről jajong a költemény: a lopva közeledő tél sivárrá teszi a világot és a didergő lelket; nem lesznek virágok, kihuny a fény, eltűnnek az árnyak. Az utolsó három sor fagyos némasága, rideg merevsége és a k ellemetlen hanghatás már a megsemmisülés rémületét árasztja. II. A magyar felvilágosodás irodalmából Felvilágosodás Magyarországon A felvilágosodás mint egyetemes, nemzetközi eszmerendszer Európa országaiban eléggé változatos képet mutat. E sokféleség főleg azzal magyarázható, hogy más és más volt mindenütt a történelmi-társadalmi helyzet. Kelet-Európában - s így nálunk is, Magyarországon - a társadalmi megkésettség s a polgárosodás hiánya miatt az új eszmék csak viszonylag későn, a 18. század harmadik harmadában s bizonyos mértékig átalakulva, új célkitűzéseket teremtve terjedtek el. Magyarországon mindenekelőtt a több évszázados

gyarmati függés következtében nem volt számottevő polgárság, éppen ezért az új világszemlélet iránt elsősorban néhány nagy műveltségű főúri család és főleg a közép- és kisnemesség értelmiségivé váló rétege lehetett fogékony. S mivel végeredményben az uralkodó osztály tagjai lettek nálunk "felvilágosodottak", a nyugati polgárság forradalmi eszméi szükségszerűen át is alakultak: a felvilágosodás magyar hívei az új gondolatokból leginkább az elmaradottság leküzdését, a mindenáron való kulturális haladás elodázhatatlan igényét vették át, s a m agyar nyelv "pallérozásának", "csinosításának", művelésének feladatát sürgették. A magyar felvilágosodás első szakaszában, melyet 1772-től 1795-ig számítunk, a nemesség által vezetett nemzeti mozgalom célkitűzései nem estek egybe általában (minden író, gondolkodó esetében) a társadalmi átalakulás, haladás eszméivel.

Nem sajátos magyar jelenség ez: az idegen uralom alatt élő közép- és kelet-európai kis népek is mind a nemzeti kultúra alapjául szolgáló nyelv fejlesztését tekintették ekkor legfőbb céljuknak. A felvilágosodás termékenyítő terjedését tette lehetővé, hogy Mária Terézia (1740-1780 között uralkodott) 1760-ban magyar nemzeti testőrséget állított fel Bécsben, s az európai kultúra egyik központjának számító császárvárosban magyar vidéki nemesifjak művelődhettek, látóhatáruk kitágult. Rádöbbentek a magyar parlag elmaradottságára, és céljaik érdekében megszervezték az első magyar írói társaságot. Ennek a csoportnak vezetője Bessenyei György volt. II. József felvilágosodott abszolutizmusa idején (1780-1790) még könnyebben terjedhettek a modern gondolatok. A "kalapos király", aki azért nem koronáztatta meg magát, hogy ne kössék meg a k ezét az alkotmány előírásai, több reformintézkedést hozott:

feloszlatta a szerzetesrendeket, államosította az iskolákat, enyhítette a jobbágyterheket, készült a nemesség megadóztatására. Ezeket az előremutató törekvéseit azonban összekapcsolta központosító célkitűzéseivel, s be akarta vezetni a német nyelv használatát a magyarországi hivatali életben is az addig használt latin helyett. II. József politikája megosztotta a magyar értelmiséget, a magyar írókat Voltak, akik szívvellélekkel támogatták felvilágosodott szellemű törekvéseit: ezek voltak a "jozefinisták" (részben a védelmébe vett protestáns értelmiség számos tagja). A jozefinisták polgárosodást akartak, a társadalmi rend modernizálását, de nem küzdöttek a nemzeti függetlenségért. - Azok a köznemesek viszont, akik szembeszállottak saját előjogaik csorbítása miatt II. Józseffel, harcoltak németesítő törekvései ellen; bár konzervatívok voltak politikai szempontból, akarva-akaratlanul a nemzeti

függetlenség harcosai lettek. Sőt, még a francia forradalmat is hajlandók voltak üdvözölni: nem láttak benne kezdetben mást, mint zsarnokellenes felkelést. A nemesi ellenállás hívei a n émetesítés ellen tiltakozva védték a m agyar nyelv ügyét is, divatba hozták a magyaros öltözködést, a magyar ételeket, a régi hagyományokat. Így a Bessenyei által elindított kulturális program sok pontjában találkoztak a jozefinisták és a nemesi-nemzeti patrióták. Sajátos kelet-európai helyzet alakult ki: szembekerült egymással a kor két haladó célkitűzése: a nemzeti függetlenségért és a polgári átalakulásért folyó küzdelem. A francia forradalom után (1789), a 90-es években bizonyos politikai radikalizálódás is bekövetkezik: egy maroknyi értelmiségi csoport próbált vállalkozni arra, hogy a nemzeti és a polgári törekvéseket összekapcsolva céljait "zendüléssel" (a "forradalom" szó maga még nem létezett)

érje el. Ezt a s zervezkedést, a m agyar jakobinus mozgalmat, melynek élére Martinovics Ignác (1755-1795) apát, volt egyetemi tanár állott, 1794 m ásodik felében a hatóságok könnyűszerrel felgöngyölítették, a vezetőket kegyetlenül kivégezték, sokakat (köztük több írót is) súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. A megrémült nemesség - a császárikirályi hatalommal szemben rebelliskedő nemesi ellenállók is - a központi hatalom védőszárnyai alá menekült, s az elkövetkező terroruralom I. Ferenc alatt a politikai életet 30 évre lehetetlenné tette. Majd csak a börtönből 1801 nyarán szabaduló Kazinczy Ferenc ismerte fel, hogy ebben a nehéz helyzetben egyetlen útja maradt a m agyar progressziónak: a l átszólag apolitikus nyelvművelés, stílusújítás. Az ő neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát, mely 1795-től a reformkor megindulásáig (1825) tart. Irodalmi élet A 18. század 70-es, 80-as éveiben - a

korábbi évtizedek viszonylagos pangása után - eleven, pezsgő irodalmi-szellemi élet bontakozott ki. Ez a fellendülés közvetlenül vagy közvetve összefüggött a f elvilágosodás szellemének elterjedésével, de szerepet játszottak benne más intézkedések is. Pl 1777-ben - Nagyszombatról Budára, majd 1784-ben Pestre helyezték a Pázmány Péter által alapított egyetemet. 1790-ben Kelemen László irányításával Budán megalakult az első magyar színjátszó társulat (1796-ig működött). 1791-ben a p esti egyetemen magyar nyelvi tanszéket állítottak fel, az ország gimnáziumaiban pedig bevezették a magyar nyelv tanítását. Az irodalmi élet rendkívüli pezsgését, sokszínűségét elsősorban az jelentette, hogy egyszerre több tucatnyi író alkotott, vitázott, csoportosult, írói társaságokat hozott létre, folyóiratokat alapított, s egy magyar tudós társaság felállításán buzgólkodott. Ebben az időben indultak meg az első

szépirodalmi folyóiratok: a Magyar Museum (Kassa, 1788-1792), a Mindenes Gyűjtemény (Komárom, 1789-1792), az Orpheus (Kassa, 1790-1791), az Uránia (Pest, 17941795). Csaknem áttekinthetetlenül gazdag - 1795-ig - a kor irodalmi élete a szinte egymásra torlódó stílusirányzatok, írói csoportosulások szempontjából is. - A felvilágosodással együtt érkező korstílus, a klasszicizmus kezdett érvényre jutni: először a francia, majd a német klasszicista ízlés formájában; ide sorolhatjuk Bessenyei Györgyöt és a testőrírókat, pl. Báróczy Sándort, Barcsay Ábrahámot, majd Kazinczy Ferencet és követőit. - Többen fölfedezték újra, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas antik időmértékes versek írására, pl. Molnár János, Kalmár György, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József s a legkitűnőbb köztük, Virág Benedek. - A klasszicizmus egyik változataként jelentkezett a szentimentalizmus is; írói közül a jelesebbek: Ányos

Pál, Batsányi János, Dayka Gábor, Földi János, Ráday Gedeon, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc stb. - A népi hagyományokat igyekeztek fenntartani az irodalomban Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Fazekas Mihály. - Meg kell még említeni néhány, csoportba nehezen besorolható költő nevét: Vitkovics Mihály, Ungvárnémeti Tóth László, a Berzsenyit fölfedező Kis János, Dukai Takács Judit. - Rengeteg regényátdolgozás, regénymagyarítás látott napvilágot. Az egyik legnépszerűbb mű alkotója Mészáros Ignác volt; eredeti műveket írt Dugonics András és mindenekelőtt Kármán József. - A stílusirányzatok tarkasága jellemző a felvilágosodás egyik legnagyobb költőjének, Csokonai Vitéz Mihálynak a művészetére. A kor egyik neves költője Kisfaludy Sándor, a Himfy-dalok szerzője Föllendült a tudományos irodalom, és a szellemi mozgást a különböző irodalmi "perek", viták is színezték. - Ennek a változatos,

pezsgő szellemi életnek megindítója, első programadója Bessenyei György volt. Bessenyei György 1772 - a magyar irodalomtörténet nagyon fontos dátuma: ettől az időponttól számítjuk nemcsak a magyar felvilágosodás megindulását, hanem egész újkori irodalmunk kezdetét: korszakhatár a régi és az új magyar irodalom között. 1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ágis tragédiája. De készen volt ekkor már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is. A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében) született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetős köznemességhez tartozott A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra. Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána apja hazavitette

gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelről egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testőrei közé. Itt döbbent rá hazája mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos felvilágosodott eszmékkel. Testőrtársaiból afféle önképzőkört, önművelő társaságot alkotott. (Később, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; főleg Bessenyei és Barcsay Ábrahám művei találhatók e kis kötetben.) 1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynőt, ekkor azonban kilépett a gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a "fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivője lett az

udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán is buzgólkodott 1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar Társaság tervét (az elnök Orczy Lőrinc, a titkár Bessenyei, a jegyző Ányos Pál lett volna), működésére azonban nem került sor. Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben: Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes őrévé nevezte ki jelentős összegű évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tőle 1782-ben II. József, s ezért el kellett hagynia Bécset 1782 őszén tért haza Bercelre, a szülői házba, majd néhány év múlva visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-től Pusztakovácsiban gazdálkodott A negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét. Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra is, de ezek a művek köztük igen jelentősek - kéziratban maradtak. Ebből az időből való pl A

természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot. 1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban Kívánsága szerint egyházi szertartás nélkül kertjében temették el. Kulturális programja Bessenyei György az új magyar irodalom első programadója, irodalmi életünk nagy tehetségű szervezője. Bár rendkívül termékeny író volt, s az irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektől kezdve klasszicista verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent, elsősorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre értékeli értekező prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális programját ún röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör

prózában írt tanulmányokban fejtette ki. Először 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat" (12 lap), 1779-ben a Magyar néző (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt levélként készült a magyar főrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész és költő adta ki 1790-ben a szerző nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi. Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következő gondolatmenet, kulturális program bontakozik ki: - a távoli és a legfőbb cél a "közboldogság", a "közjó", az "ország boldogsága"; - a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége; - ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha

minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott); - ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani; - a magyar nyelv egyelőre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új gondolatok és érzések kifejezésére; - ezért a legsürgősebb feladat a nyelv művelése, "pallérozása", tökéletesítése; - a nyelvművelő munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelőtt a fejlett nyelvekből való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a semmiből (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát,

készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát! Bessenyei művelődési koncepciójában - mint az előbbi gondolatmenetből is kiolvasható maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében. Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettől kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplők nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" - Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl, hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma

Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfőbb követelése tehát a magyar nyelvűség. Az akadémiát követelő s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak. Így öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettő minden országnak számosabb részére nézve." A Magyarság

című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon. Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden haza önnön n yelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik", tehát midőn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a m agyar nyelv értéktelenségét hirdetőkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy "aranykővel" tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, "ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják". Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: "Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán

egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem." Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a t udományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk előmenetelünkön." Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a p arasztságot is, s épp a p arasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe merülni. A magyar nyelv apológiája a M agyarság második részében áthajlik nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is lehetne

több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg." Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja: "Eleitől fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok." A Magyar nézőben is az új, világi magyar irodalom megteremtését sürgette. - Visszavisszatérő vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az irodalom hasznos legyen,

tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá. A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a " hármas egység" szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik. A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenő, kitűnően egyénített Pontyi (a mű legfontosabb szereplője) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkező francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a

kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló időt értünk." Kármán József A Bessenyei György által meghirdetett nyelvközpontú irodalmiságon lépett túl Kármán József (1769-1795), ez a rendkívül tehetséges író, kiváló stiliszta és merész gondolkodó. Tragikusan rövid ideig élt: írói működése is csupán egy-két évet foglalt magában. 1794-ben indította meg Uránia címmel negyedévi folyóiratát, s mindössze három szám jelent meg belőle. 1795 nyarán, a Martinovics-mozgalom vezetőinek kivégzése után Kármán Losoncon, szülővárosában halt meg máig is tisztázatlan körülmények között. Sokat ígérő műveit az Urániában adta közre. Az irodalmi programadás szempontjából

ezek közül korszakos jelentőségű A nemzet csinosodása című értekezése. A legelején szembeszáll a túlzott önteltséggel, az önámítással, "nemzetünk kényeztetésével", saját magunk tömjénezésével. Az elmúlt két évtized felbuzdulását, pezsgő szellemi életét nemigen sokra értékeli. Ironikusan jegyzi meg: "Nincs vége se hossza az öröm ujongatásoknak tudományaink felderült egéről, a világosság hasadó hajnaláról, a felébredt józan értelemről, és az édes anyai, hazai, nemzeti nyelv, literatura s tudományok szerencsés megérkezéséről." - "Ártalmas ez a szédítés" - állapítja meg kritikusan, s hozzáteszi: "Valljunk igazat! ott megállapodtunk, ahol elkezdettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája." Kármán már az eredetiség mellett állt ki, s ezzel a k övetelésével lényegében a romantika előfutára lett. "Szent, áldott és jó dolog a nyelven

magán dolgozni Nagy foganatú munka azt művelni. De még ez nem elég! a nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre. - Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a n emzetet és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába. Nagy akadálya az nálunk a tudományoknak, hogy nálunk termett eredeti munkák még nincsenek. Nincsenek! még egyszer jól megfontolva mondom." Maga Kármán vállalkozott "eredeti" munka alkotására: az Urániában jelent meg e k or legremekebb, "legmodernebb", a 20. századi olvasónak is élvezetet adó szentimentális naplóés levélregénye, a Fanni hagyományai (a cím alatt ez áll: "Napi jegyzések és levelek") Messze kiemeli ezt a kisregényt a kor átlagirodalmából a rövid mondatokra épülő stílus természetessége, könnyed bája, finom választékossága, ezenkívül a hősnőnek, Fanninak kitűnő, árnyalt és

egyénített lélekrajza, valamint a lelki fájdalom (elszakították szerelmesétől) által kiváltott sorvadásának, lassú haldoklásának érzékletes megjelenítése az őt körülvevő érzéketlen, durva társadalmi környezetben. Kármán nőolvasókra számított, lelki életet élő hölgyeknek szánta munkáját: "Megvallom, hogy nekem az egy legszebb képzelődéseim közül való, ha valamely szép leánykát valami szép könyvvel a kezében gondolok magamnak." (A módi) Batsányi János Irodalmi vezérszerepre tört Batsányi János is (1763-1845) a 80-as évek vége felé, de sorsa úgy alakult, hogy korán ki kellett szakadnia a hazai irodalmi élet áramából, s úgy halt meg 82 éves korában idegenben, hogy mit sem tudott az új kor irodalmáról, Kölcseyről, Vörösmartyról, Petőfiről, s az itthoniak többsége is megfeledkezett róla. 1763-ban született Tapolcán (Veszprém megye). Iskoláit Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban és Pesten

végezte. Joghallgató korában került az akkor már idős neves költő, Orczy Lőrinc házába mint fiának nevelője. Orczy révén kapott állást a kassai kamaránál Itt, Kassán Batsányi, Kazinczy és Baróti Szabó Dávid megalapították az első szépirodalmi folyóiratot, a Magyar Museumot (1788). A jozefinista, nyelvújító Kazinczy és a nemesi ellenállás oldalán álló, a hagyományokhoz jobban kötődő Batsányi nem tudtak eredményesen együtt dolgozni, s a folyóirat irányítása Kazinczy kiválása után hamarosan Batsányi kezébe került. -1793-ban főképp forradalmi hangulatú versei miatt elbocsátották állami állásából, s 1794 szeptemberében hasonló okok m iatt, meg Martinovics Ignác vallomása alapján letartóztatták, s bár a szervezkedésben való részvétel vádját nem tudták rábizonyítani, merész hangú védőirata miatt egyévi várfogságra ítélték. Büntetését a hírhedt kufsteini börtönben töltötte le. 1796 májusában

szabadult. Ezután Bécsben telepedett le, mert csak itt kaphatott pontos hivatali fegyelemmel körülhatárolt szerény megélhetést. 1805-ben feleségül vette a császárváros ünnepelt és nagyon szép költőnőjét, Baumberg Gabriellát, aki mindvégig kitartott hányatott sorsú férje mellett. - 1809-ben, amikor a f rancia hadsereg megszállta Bécset, állítólag lefordította vagy átstilizálta Napóleonnak a magyarokhoz intézett kiáltványát. Ezért a visszavonuló csapatokkal Párizsba menekült, s itt Napóleon kegydíjából élt. 1815-ben, Napóleon bukása után az osztrák hatóságok Párizsban letartóztatták, majd hosszas peres eljárás után - a felmentő ítélet ellenére - Linzbe száműzték. Itt halt meg 1845 május 12-én A magyar Akadémia 1843-ban választotta levelező tagjává. Batsányi a n emesi-nemzeti ellenállás oldalán állt, de híve volt a felvilágosodásnak is. Bessenyei programját kívánta folytatni (Bessenyeiről elismerő

tanulmányt is írt a Magyar Museumban), de ragaszkodott a nemzeti hagyományokhoz is. A Magyar Museum első számában (1788) megjelent Bevezetésében elismerte az első két évtized nagy eredményeit: "Ha erre az utolsó két tíz esztendőre, melyben hazai nyelvünket becsülni s mívelni kezdettük, és azokra a munkákra tekéntünk, melyek azolta sajtóink alól kijöttek, nem lehet valamennyire nem vigasztalódnunk. Úgy tetszik, mintha egyszerre ébredtünk volna fel hosszas mély álmunkból; vagyis inkább mintha egyszerre szabadultak volna fel kezeink a láncok alól, melyek alatt esztendőszázaktól fogva senyvedtenek." - Ezzel szemben felemelte szavát a r engeteg igénytelen, tehetségtelen fordítás ellen is: "Vannak olyanok, kik szájokat magyarul csak tátani se tudják jól, mégis könyveket, még pedig, ami nagyobb bosszúság, versekben fordítanak. Ezeket a szemteleneket korbáccsal kell Parnasszus alól elverni, hogy annak lakosit

ordításaikkal ne háborgassák." (A fordításról, 1788) 1789-ben a francia forradalom hírére jelent meg a M agyar Museumban sokat vitatott költeménye, A franciaországi változásokra. Sokszor leírták, hogy ez a magyar irodalom első "forradalmi verse", holott Batsányi legfeljebb forradalmi hevületű művet alkotott, de nem forradalmi verset. 1789-ben sokan, köztük a II Józseffel szemben álló, politikáját elítélő Batsányi is, a francia "változásokban" pusztán zsarnokellenes megmozdulást láttak. Nem egy elnyomott néposztályt izgat a kizsákmányoló osztály hatalmának megdöntésére, hanem királyellenességének dühét engedi szabadon. A látható nyelv a terjedelem rövidsége révén nemcsak azt sejteti, hogy epigrammáról van szó, hanem a páros rímmel ellátott négyütemű 12-es sorok a felvilágosodás korának egy újítására is felhívhatják figyelmünket. - A négyütemű, bokorrímes (a a a a) 12-esek a 16 s

zázadtól kezdve gyakran voltak verseink, különösen elbeszélő költeményeink sorfajai. A 18 század végén csupán azzal a változtatással, hogy a bokorrímet páros rímekkel cserélték fel (a a b b), ezt a korábban még nehézkes, döcögős, terjengős formát alkalmassá tették lírai érzelmek megfelelőbb kifejezésére: maga a forma is könnyedebbé, hajlékonyabbá vált. A költő - a műfajnak megfelelően - epigrammai tömörséggel fogalmaz. Két címzettje, megszólítottja van a versnek. Az egyik rögtön a legelején olvasható: "Nemzetek, országok!" Az ezután következő négy sor az első megszólított jellemzése, körülírása, pontosítása két minőségjelzői mellékmondattal. E négy sorban kép képre halmozódik, s a képzsúfoltság is felháborodott indulatokról vall, az egyes képek pedig (rút kelepce; a rabság kínos kötele; gyászos koporsó; vas-iga) a fokozás egyre súlyosabb kifejezéseivel szólnak a szabadság

hiányáról, a kegyetlen elnyomásról, a halálos megalázottságról. Az emiatti felháborodást, már-már fékezhetetlen haragot közvetíti nyelvileg a két sorátlépés (enjambement), mintegy szétfeszítve az egyébként is hosszú sor kereteit. Az első két sorban egy sajátos versmondattani képlet, az ún. " közölés" is lazít grammatikailag a sorhatárokon, amennyiben a két sorvégi mondatrész ("kelepcében", "kötelében") közrefogja, "közöli" azt a harmadikat, amellyel mindkettő egyforma mondattani viszonyban áll, s amely mindig a második sor elején helyezkedik el (itt az állítmány: "nyögtök"). De valóban forradalmi dühökről (felháborodás, gyűlölet, keserűség, bosszúvágy stb.) adnak hírt az akusztikai elemek is: különösen az első két sor "k"-s alliterációinak keménysége; de összecsengenek az "r"-ek is a "rút rabságban". A második megszólított a

maga felségsértő oximoronjával, meghökkentő képtelenségével ("felszentelt hóhéri") hatásosan most az értelmezői mellékmondat után a 6. sor végére kerül A "felszentelt hóhérok" a megkoronázott királyok, kiknek léte és uralkodása természetellenes és ésszerűtlen. (A "jobbágy" szó ebben a szövegösszefüggésben "alattvalót" jelent, nem földmunkás parasztot.) A két megszólítás után következik a felszólítás az utolsó két sorban, s ezek közül is a leghatásosabb a csattanó szerepét betöltő záró mondat: "Vigyázó szemetek Párisra vessétek!" A sor sajátos hatását, szállóigévé vált feledhetetlenségét az adja, hogy ugyanaz a m ondat egyszerre hordoz egymással ellentétes, egymást kizáró érzelmeket, s ez a kettősség különös vibrálást, feszültséget kelt. Ha tudatunkban a felszólítást az első címzettre vonatkoztatjuk, akkor a mondat reménykeltést,

biztatást, örömteli lelkesítő buzdítást tartalmaz, ha a "felszentelt hóhérokra irányul, akkor félelmetes fenyegetéssel telik meg. Az egész epigramma a m aga nyolc sorával egyetlen körmondat, felépítését tekintve előremutat Vörösmarty A Guttenberg-albumba című versére: a mellékmondatok sora itt is késlelteti a főmondat elhangzását. Letartóztatása előtt írt utolsó jelentős verse A látó (1791). - A címben szereplő szó "váteszt", "jövőbe látót", "prófétát" jelent. Eszmei tartalma, versformája ezt a hosszabb verset A franciaországi változásokra című epigrammához kapcsolja: ugyanaz a zsarnokgyűlölet és remény munkál ebben is, mint amabban, veszít viszont ez a tömörséget illetően: bőbeszédűbben, részletezőbben, retorikusabban fejti ki hasonló gondolatait. Ami újszerű s egyben meglepő is, az a közeljövőbe vetett optimizmus, az a töretlen hit, hogy még ebben (a 18.) a században

diadalmaskodik "a két világban" (Európában és Amerikában) a felvilágosodás, s "megújul a világ". Ezt az egy évtizeden belül bekövetkező megújulást üdvözli előre a vers első és utolsó két sora: örömre szólítja fel a reményüket már-már elvesztő embereket, nemzeteket és országokat. A nagy példa "ama dicső nemzet" (a francia) felkelése és szabadsága. Batsányi a forradalmat még most is inkább erkölcsi kérdésként fogja fel, nem veszi észre annak új társadalmi rendet kialakító voltát: a l egnemesebb erkölcsi elvek és erények győztes megvalósulását értékeli benne. Ezt fejezi ki a forradalmi szózat: "ŻÁlljon fel az erkölcs imádandó széki! Nemzetek, országok, hódoljatok néki! Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény s egyenlőség s te, áldott szabadság!®" A világ megújulásának igazi lényege a k irályok hatalmának összeomlása, a " koronás gyilkosok"

pusztulása. Az európai felvilágosodás irodalmának mindenütt felbukkanó képe; hogy a királyi trónusok a leigázott emberek csontjaiból épültek, e versben is megjelenik. Végre megrendültek ezek a trónusok is, s ezt a diadalt ünnepli a vers végén a kezdő két sor megismétlése. Kufsteinban együtt raboskodott Szentjóbi Szabó Lászlóval. A börtönben írt Kufsteini elégiák (a cím Toldy Ferenctől származik) költői eszközei, versformái Batsányi költészetének gazdagodását, átalakulását mutatják, s a szabadság utáni vágyódás egy oldottabb, szentimentális hangot kezd uralkodóvá tenni. Közülük a legszebbek: Tünődés, A rab és a madár, Gyötrődés. Kazinczy Ferenc Bessenyei korai visszavonulása, Kármán váratlan halála s Batsányi idegenbe sodródása után Kazinczy Ferenc (1759-1831) lett irodalmi életünk legtekintélyesebb vezéregyénisége. A 19 század első két évtizedében az ő szervező tehetsége nyomán született meg

az igazán modern magyar szépirodalom. Bessenyei örökségét szélesebb szépirodalmi alapon, tudatosabb ízléssel fejlesztette tovább, de Kármán törekvéseihez képest visszalépést jelentett programja az eredetiség kérdésében: az "originálok" helyett többre értékelte "a nálunknál szerencsésebb nemzetek remekjeinek" fordításait. Kelet-magyarországi református nemesi család gyermeke volt: 1759 ok tóberében született Érsemlyénben (Nagykároly közelében; ma Romániához tartozik). Gyermekéveit hétéves koráig anyai nagyapja házában töltötte. Apja otthonában, Alsóregmecen kezdett latint és németet tanulni, majd 1769-től Sárospatakon járt iskolába, s itt fejezte be főiskolai tanulmányait 1779-ben (filozófiát, jogot és teológiát hallgatott). Több városban végzett joggyakorlatot (Kassán, Eperjesen, Pesten) 1779 és 1784 köz ött, majd megyei szolgálatba lépett: zempléni, később abaúji aljegyző lett.

Ezekben az években komoly világnézeti válságon ment át: elfordult a tételes vallástól, a deista felfogást tette magáévá, s felvilágosodott világszemléletét erősítette szabadkőműves meggyőződése is (1784-ben lett tagja a titkos társaságnak). Pesti évei idején (1782-83) vált "jozefinistává": II József hívévé 1786-tól 1790-ig állami hivatalt vállalt Kassán: a kerületi főigazgató mellett az állami iskolák felügyelőjeként dolgozott. Íróként elég későn, harmincéves korában lépett csak a közönség elé. A Kassán 1788-ban meginduló Magyar Museum egyik társszerkesztője, de Batsányival való irodalmi és politikai nézeteltérései miatt hamarosan otthagyta a Museumot, és Orpheus címmel (ez volt szabadkőműves-neve) új folyóiratot indított (1790-1791; nyolc szám jelent meg belőle). 1791-ben elbocsátották hivatalából. Ebben az évben kezdte el kis birtokán kúriájának építkezését a S átoraljaújhely

közelében lévő Bányácskán, melyet később Széphalomnak nevezett el. 1794 n yarán csatlakozott a Martinovics-mozgalomhoz, s terjesztette ismerősei között a Reformátorok Titkos Társaságának kátéját. 1794 de cemberében letartóztatták, s pallos általi halálra és jószágvesztésre ítélték. A halálos ítéletet néhány hét múlva a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönbüntetésre változtatta. Spielberg, Kufstein és Munkács voltak rabságának fontosabb színhelyei. Börtönévei alatt is állandóan írt, tanult, fordított; néha a rozsda oldatát vagy saját vérét használta tinta helyett. 2387 nap után 1801 júniusában szabadult. Anyagilag tönkrement, széphalmi birtoka elvadult, családja elidegenedett tőle. 1804-ben feleségül vette - 45 éves korában - Török Sophie-t, a nála húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki mindvégig hű társa maradt. 1806ban költöztek Széphalomra Innen irányította és

szervezte újjá a halódó irodalmi életet: a magyar irodalom központja ekkor Széphalom volt. Roppant levelezésével (23 kötetben gyűjtötték később össze) kapcsolatot teremtett mindenkivel, akinek a szellemi élethez valami köze volt, s íróvá majdnem két évtizedig csak az lehetett, akit Kazinczy íróként ismert el. Dicsért és bírált, tanácsot adott és irányt mutatott, harcolt a maradiság ellen, egy kifinomultabb ízlést kívánt meghonosítani; vezette és diadalra vitte a nyelvújítási harcot. Közben anyagi gondok szorongatták, mert birtoka jövedelmét nagyrészt az irodalomra fordította: saját pénzén jelentette meg a maga és mások műveit. Helyzetén nem változtatott az sem, hogy az Akadémia 1830-ban tagjává választotta. Nehezen nevelte hét gyermekét Pörei saját és felesége családjával szinte koldussá tették. 1831 augusztus 23-án halt meg: az északi megyékben dúló kolerajárványnak esett áldozatul. A háza előtti kertben

temették el Irodalmi programja és munkássága Kazinczy legfőbb műveinek a fordításokat tartotta: ezeket, a nagy példaképek követését többre értékelte, mint az eredetiség követelményét, az "originál" alkotásokat. Első "műfordításai", átdolgozásai még a szentimentalizmus irányába tett lépéseit jelzik. 1788ban jelent meg Kassán Gessner-fordítása Geszner Idylliumi címmel - Gessner (geszner; 1734-1788) svájci-német író idilljei rendkívül népszerűek voltak a maga korában: kb. húsz nyelvre lefordították. Ezekben egy boldog álomvilágot teremtett: szereplői gondtalan pásztorok és kecses nimfák, akik csodálatos természeti környezetben élnek. - A következő évben (1789) látott napvilágot szintén Kassán másik "magyarrá tett románja": Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei. Ez egy Kayser (kájzer 1756-1811) nevű német regényíró gyönge Werther-utánzatának átdolgozása, magyarítása: Kazinczy nem

pontos fordítást készített. A levelek a hősnek Surányi Nincsi (Mantzi) iránt érzett reménytelen szerelméről, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. - Ezeket a munkáit az író az előkelő kassai szalonok hölgytagjainak szánta: az ízlést kívánta velük csiszolni, a társalgási nyelvet finomítani, választékossá tenni. Az első magyar színtársulat megalakítása drámafordításokra ösztönözte. Fogsága előtt tizenhárom külföldi drámát tolmácsolt magyarul: Goethétől négyet, Shakespeare-től (németből) kettőt (Hamlet, Macbeth), Lessingtől is kettőt - többek között. Lelkesedett a színházért, mert a s zínjátszásban nemcsak az új eszmék terjesztését, hanem a n yelv- és ízlésművelés szolgálatát is látta. A börtönben régebbi munkáit újra átdolgozta, s elkezdte fordítani Moliére-t is. Kilenc kötetben megjelent fordításainak nagy hatása volt, főleg a fiatalabb írókra, mivel sokféle műfajt szólaltatott

meg - sokféle hangnemben (idilli, érzelmes, tragikus, humoros, patetikus). - Még vagy hat kötetnyi fordítása maradt kiadatlan Börtönévei alatt Kazinczy ízlése megváltozott: a szentimentális érzelmességtől határozottan a klasszicizmus felé fordult. A klasszikus minták átültetése, követése azonban megkövetelte a nyelv, a stílus alkalmassá formálását is. Éppen ezért került a széphalmi mester művelődésiirodalmi programjának középpontjába az ízlésújítás, a stílusreform: egy olyan egységes és hajlékony irodalmi nyelv, a "fentebb stil" megteremtése, amely a művelt olvasókhoz szóló magas (művészi) irodalom eszköze lehet. Különbséget tett ugyanis a "fentebb nem" és a "mindenhez szóló", az egyszerű népnek, a kevésbé művelt embereknek szánt irodalom nyelve között. Kazinczy tehát szépirodalmi szempontú stílus- és ízlésreformot követelt, s ennek szolgálatába állította a nyelvújítást,

a szókincs bővítését is - akár új szavak mesterséges létrehozásával. Ez a program egyúttal egy fejlettebb, modernebb polgári ízlés meggyökereztetését is célozta, s erélyesen szembefordult mindazzal, ami a régi, maradi, provinciális és patriarkális szokásokhoz, gondolkodásmódhoz, életvitelhez tapadt. 1811-ben tudatosan - provokatív céllal - robbantotta ki a nyelvújítási harcot, hogy felébressze, "elektrifikálja" az alélttá vált szellemi életet. Már 1811 előtt is szemben álltak egymással az ortológusok és a neológusok. Az ortológusok a nyelvújítás - és mindenféle más (társadalmi) újítás - ellenfelei voltak; szerintük a nyelvben a legfőbb törvény a szokás: tehát tilos a nyelvbe, a nyelvfejlődésbe erőszakosan beavatkozni, új szavakat gyártani és meghonosítani. A neológusok ezzel szemben azt vallották, hogy éppen a nyelv elmaradottsága, szókészletének szegénysége miatt és esztétikai célok érdekében

nemcsak lehet, de szükséges is változtatni a nyelven, szókészletén, néha még szabályain is. "A nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez" - írta Kazinczy Bárócziéletrajzában. 1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz (nagy többségében epigrammákat) s a P oétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz. Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról: töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. - Támadja a tudás és ízlés nélküli, a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál; A kész írók). Többször használja a dialógus eszközét is - elsősorban epigrammái élén

-, de pl. a Kisfaludy Sándor ellen irányuló kritika disztichonja végig pergő párbeszédből áll (Himfy). Néhány epigrammatikus virága az új ízléseszményt fogalmazza meg hatásos tömörséggel (A nagy titok; Írói érdem; Az iskola törvényei). A maró szatíra csúcsa a Vitkovicshoz írt episztola. A mátészalkai Hőgyészi Hőgyész Máté fiktív bohózati figurájában az ostoba, tudatlan, az új irodalomtól makacsul elzárkózó fűzfapoéta beképzelt nagyképűségét és dühödt provincializmusát teszi nevetségessé. Hőgyész Máté "hitvallása" szerint csak az magyar és költő, aki: "Magát a nyelv urának nem hiszi, Nem szab törvényt és új szót nem farag, De a régit érti s tiszteli a szokást; Úgy ír, ahogy beszél - egyszóval: aki Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg." Kazinczy támadásainak meglett a h atása: sértve érezte most már magát nemcsak a n agy ellenfél, Debrecen, hanem Szatmár

megye meg a Dunántúl is. Ellenfelei, az ortológusok Mondolat címmel 1813-ban összetákoltak egy gúnyiratot, s egy terjedelmes szójegyzéket is mellékeltek hozzá - megadva az újonnan alkotott szavak régi, illetve latin vagy német jelentését. Ezzel szerették volna bizonyítani a nyelvújítás képtelenségét s azt, hogy majd ezután csak szótár segítségével fognak tudni a m agyarok egymással beszélgetni. Erre válaszul Kazinczy barátai, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál 1815-ben kiadták Felelet a Mondolatra című vegyes tartalmú pamfletjüket (gúnyirat). Kazinczy maga is belelendült a vitákba, de túlzó hívei sokat ártottak neki, még tisztelő barátját, Berzsenyi Dánielt is elidegenítették tőle. Támogatói közül többen is óvták a szélsőségektől, józanságra intették, sőt Kölcsey 1817-ben szembe is fordult vele. Most már Kazinczy is hajlott a m egbékélésre, s 1819-ben győztesként úgy zárta le a nyelvújítási harcot, hogy

békejobbot nyújtott az ortológusoknak, s kiegyenlítődést sürgetett. A Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1819) fontos tanulmánya: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Értekezése befejező szakaszában írta le a következő álláspontját, mely egyezséget teremtett a két szemben álló fél között: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat."

A nyelvújító mozgalom kb. tízezer új szót alkotott Ezek egy része nem gyökeresedett meg a nyelvhasználatban, de ha kiiktatnánk a m egmaradtakat, ma szinte lehetetlen lenne a mindennapi gondolatközlés (társalgás) is. A nyelvújítók a szókészlet bővítésének sokféle módjával éltek. Ilyenek: régi, elavult szavak felújítása (pl. aggastyán, év, fegyelem, hon, l omb, folyam stb); tájszavak általánosítása (pl betyár, bitó, bojtár, hulla, páholy stb.); idegen szavak lefordítása (pl előítélet, hangverseny, pincér, ellenszenv, rokonszenv, vaspálya stb.); szavak összerántása (pl cső+orr: csőr; híg+anyag: higany; könnyű+elméjű: könnyelmű; rovátkolt+barom: rovar; levegő+ég: lég; tanítás+árasztó: tanár; csípó+eszköz: csipesz stb.); ezeken kívül a szóösszetételeknek, a szabályos és a szabálytalan képzésnek, a szórövidítésnek igen sokféle lehetőségét is használták. Kazinczy pályája vége felé "originál

munkákat" is írt. Jelentős ezek közül az önéletrajzból emlékirattá és korrajzzá nőtt Pályám emlékezete. Házasságáig tekinti át életét, íróvá nevelődésének, szellemi gazdagodásának folyamatát, de saját életének eseményeit és a megújuló irodalom kibontakozásának történetét nem az időrend szigorú egymásutánjában adja elő, hanem a szinte csapongó emlékezet fonalát követi. A Pályám emlékezete élete vége felé is csak részletekben jelent meg. Hasonlóan kitűnő alkotás a Fogságom naplója. A börtönökben írt és megőrzött rövid feljegyzések alapján 1828-ban fogott hozzá fogsága történetének megírásához. A lazán szerkesztett műben olykor naplószerűen tömör részletek, olykor hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel megalkotott jelenetek s frappáns külső és belső leírások, alakrajzok olvashatók. A Fogságom naplója csak Kazinczy halálának százéves évfordulóján, 1931-ben jelent meg

nyomtatásban. A véletlen játéka ugyan, mégis érdekes, hogy éppen abban az esztendőben (1819), amikor Kazinczy diadalra vitte a nyelvújítási harcot, s befejezte, amiért világra jött, a székesfehérvári színészek zajos pesti sikere egy fiatal írót emelt ki az ismeretlenségből, Kisfaludy Károlyt (1788-1830). 1819 ut án Kazinczy vezérszerepe halványulni kezdett, személye fokozatosan háttérbe szorult. A fiatal írók Kisfaludy Károly és évkönyve, az Aurora köré csoportosultak, s Széphalom helyett Pest lett az irodalmi élet központja. - Mégis: Kazinczy igazi győzelmét az jelentette, hogy az új, romantikus írónemzedék (Kölcsey, Vörösmarty, Bajza József, Kisfaludy Károly stb.) már a megújított magyar nyelven alkották meg műveiket Csokonai Vitéz Mihály Életpályája Csokonai (1773-1805) Debrecenben született 1773. november 17-én Apja, Csokonai József, egy református lelkész fia, Győrből költözött át Debrecenbe. Borbély

és seborvos volt, s szorgalmas munkával tekintélyes vagyont gyűjtött. Korán meghalt (1786), és az özvegynek korábbi kezességi perek bonyodalmai következtében - két fiával együtt el kellett hagynia addigi otthonukat, s egy kis nádfedeles házban húzták meg magukat (a Darabos utcában). Az édesanya kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket. Diákélet Csokonait Debrecen nevelte fel, mely akkor az ország legnagyobb magyar városa volt. Ez a polgárosodó paraszti közösség nemcsak a maga konzervativizmusával, régi hagyományaihoz ragaszkodó "vaskalaposságával" tűnt ki - eleget kárhoztatta ezért Kazinczy -, hanem a korabeli Magyarország egyik legerősebb kisugárzású szellemi központja is volt. A 16 század elején alapított református kollégium (együtt volt itt a z elemi iskola, a gimnázium és a főiskola) professzorai és diákjainak jelesebbjei rendszeresen megfordultak Nyugat-Európa művelt országaiban, s

így a kollégium és annak hatalmas könyvtára egyben a legmodernebb eszmei áramlatok központjává is lehetett. 1780-tól a kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be, majd teológushallgató (papnövendék) lett. Gyors felfogása, rendkívüli memóriája, bámulatos nyelvtehetsége révén messze kiemelkedett a t öbbiek közül. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot, "önképzőkört" szervezett. Ennek tagjai felosztották egymás között a nyugati nyelveket és irodalmakat. Csokonai az olasz nyelvet választotta dallamossága miatt, de tudott - természetesen - latinul, s megtanult franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel és a perzsával. Tanárai már-már a jövendő professzort látták benne, s mint főiskolai hallgatót 1794-ben a gimnáziumi poéta-osztály vezetésével bízták meg. (1794 márciusától 1795 júniusáig tanított) Műveltségéről, olvasottságáról legendák keringtek,

1792-től Kazinczyval levelezett, s ezekben az években nőtt nagy költővé, ekkor születtek legkiválóbb filozófiai költeményei (Az estve, Az álom, Konstancinápoly). 1795-ben derékba tört nagy reményekkel kecsegtető életpályája: kizárták a kollégiumból. Már korábban is merültek fel ellene panaszok sajátos pedagógiai módszerei, az istentiszteletek kerülése s különböző szabályszegései miatt. Mindezeket betetőzte az 1795 évi húsvéti legáció Halason és Kecskeméten. Ezeken a "legációkon" a papnövendékek ünnepi prédikációkat (szentbeszédeket) tartottak a templomban, s utána adományokat gyűjtöttek a kollégium számára. Csokonai az ünnepi szolgálat után nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment: tisztelgő látogatást tett Dugonics Andrásnál, Virág Benedeknél, kapcsolatokat keresett más írókkal is, s szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és társai kivégzésének (lefejezték őket). - Hazatérve nem

jelentkezett azonnal a kollégiumban, s a legációban gyűjtött pénzzel nem tudott elszámolni (70 forint). Azt is a rovására írták, hogy az egyik professzorról tanítványaival gúnydalokat énekeltetett a Nagyerdőn. - Június 15-én - meg sem várva az iskolaszék ítéletét - az esti istentiszteleten egy tanárait sértő búcsúbeszédben fordult "ötödfélszáz tanuló társaihoz", s bejelentette kilépését. A június 20-án összeülő iskolaszék távollétében örökre kizárta a kollégiumból, s a diákokat eltiltotta a vele való érintkezéstől. Ez a súlyos, kiközösítő ítélet ha nem is közvetlenül, közvetve mindenképpen összefüggött azzal a megkeményedett politikai közélettel, mely a Martinovics-mozgalom leleplezése és megtorlása után kialakult Magyarországon. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, de ott sem bírta sokáig: 1796-ban abbahagyta tanulmányait, s ezzel lezárult deákpályája (nem szerzett főiskolai

oklevelet). "Tudós koldulás" Hátat fordítván Sárospataknak megkezdte négyéves dunántúli "tudós koldulását". 1796 őszén Pozsonyba sietett abban a r eményben, hogy az ott megnyíló országgyűlés (diéta) nemesi résztvevői között mecénásokat találhat. Egyszemélyes verses hetilapot indított Diétai Magyar Múzsa címmel, s ebben régebbi költeményei mellett közreadott néhány olyan alkalmi verset is, amelyben főurak előtt tisztelgett. - Vállalkozása - az akkori kulturális viszonyokat tekintve - eleve kudarcra volt ítélve. A példányokat nem tudta eladni (összesen 11 szám jelent meg), s csak Széchényi Ferenc gróf segítségének köszönhette, hogy megszabadult börtönnel fenyegető kiadójától. 1795 világnézeti fejlődésében is törést jelentett. 1795 után a múlt felé fordult, Árpádiász címen eposzt kezdett írni, közeledett a n emesi világszemlélethez, verseiben egyre több a franciaellenes indulat.

Természetesen nem elsősorban a kolduló nyomor, a nemességhez való törleszkedés játszotta ebben a fordulatban a főszerepet, hanem az a nagy kiábrándulás, mely az érzékeny és felvilágosodott humanistát érhette a f rancia forradalom elfajulása láttán. A terror, a vérengzések tömegessége kegyetlen csalódást okozott a magyar radikális értelmiség többségében is. 1797 tavaszán Komáromba ment a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Újraéledtek pozsonyi reményei, verses folyóirat kiadását tervezte itt is Nyájas Múzsa címmel, ebből azonban semmi sem lett. Igazi mecénásokra Komáromban sem lelt, de itt ismerkedett meg Vajda Juliannával - Lillával -, egy jómódú kereskedő leányával. Az ekkor írt versek arról vallanak, hogy - legalábbis eleinte - kölcsönös és boldog szerelem bontakozott ki köztük, s a költő joggal érezhette magát "víg poétának". Csokonai a házasság alapjaként

megpróbált biztos polgári állást szerezni: a keszthelyi Georgikonban szeretett volna professzor lenni, az új csurgói gimnáziumba is pályázott tanárnak. Egyik terve sem sikerült Lilla szerelme kilenc hónapig boldogította, de a leányt - míg Csokonai állás után járt - szülei 1798 márciusában férjhez adták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz. (Lilla 1855-ben halt meg Dunaalmáson.) Szerelmének elvesztése tudatosította benne társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását. Komárom után néhány évig a Dunántúlon bolyongott, Keszthelyen, Kaposváron, Nagybajomban vendégeskedett barátoknál, ismerősöknél. Csaknem egy évet töltött Sárközy István Somogy megyei alispán kisasszondi kastélyában. Az utolsó évek Sárközy alispán juttatta be 1799. m ájus 26-ától 1800 február 21-éig - helyettes tanárnak a csurgói gimnáziumba (a helyettesített tanár külföldi tanulmányúton tartózkodott). - Csurgón a

gimnáziumnak mindössze kilenc diákja és egyetlen tanára volt - tankönyvek és felszerelés nélkül. Csokonait mégis bizakodás fogta el (Jövendölés az első oskoláról a Somogyban), s lelkesen vágott bele a pedagógiai munkába. Jegyzeteket készített tanítványai számára (ekkor készült A magyar verscsinálásról közönségesen c. tanulmánya), megírta és diákjaival előadatta két színművét (Cultura; Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak), belefogott Vergilius Georgica (georgika) című tankölteményének fordításába, s Csurgón született legkitűnőbb epikai alkotása, a Dorottya. Mikor helyettesítési ideje lejárt, 1800 februárjában gyalog nekivágott a nagy útnak, hogy hazatérjen - meghalni Debrecenbe. Szűkösen és nehezen élt, szüksége lett volna pénzkereső foglalkozásra. Lett volna geometra (földmérő) Pesten, szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hírmondóhoz, könyvtárosnak, írnoknak ajánlkozott a megnyitás előtt

álló Nemzeti Könyvtárba, de minden terve zátonyra futott. Az 1802 július 11-i hatalmas debreceni tűzvész, melyben Darabos utcai házacskájuk nagy része is elpusztult, a nyomor szélére sodorta. Öröklött betegsége, tüdőbaja is egyre súlyosbodott: kedélyállapota végleg elkomorult, korábbi rousseau-izmusa emberkerüléssé fokozódott. Utolsó éveiben új verset már alig írt. Sajtó alá rendezte költeményeit - véglegessé csiszolva őket -, s az egyes kötetekhez bevezető tanulmányokat készített. Művei kiadását nem érhette meg. Életében mindössze két kötete látott napvilágot: Kleist A tavasz című költeménye (műfordítás) 1802-ben és a Dorottya (1804). 1804. április 15-én Nagyváradon Rhédey Lajos gróf feleségének templomi temetésén felolvasta nagy filozófiai költeményét, a Halotti verseket. A hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott, s nyomban ágynak esett. Sándorffy József orvos gyógyítgatta, s vitte haza

Debrecenbe. A Halotti verseket Rhédey a költő tudta nélkül - szövegét megcsonkítva kinyomtatta, s honoráriumként 100 forintot küldött neki A költő fájdalmas öniróniával ezt írta Rhédeynek: "Alázatosan köszönöm mégis Nagyságodnak mint versificator és mint a halotti pompára dolgozott egyéb kézművesek." Harminckét éves korában, 1805. január 28-án Debrecenben fejezte be fiatal életét Kortársa és barátja, Domby Márton, első életrajzírója rendezte temetését, ő intézte el, hogy a kollégiumi diákság nagy része mégis részt vehessen a gyászszertartáson. Első, latin nyelvű sírfeliratát is ő készítette. A Hatvan utcai temetőben lévő sírján ma egy bronz obeliszk áll ezzel a versrészlettel: "A Múzsáknak szózatja A sírt is megrázkódtatja S életet fuvall belé." A stílusirányok sokfélesége Költészete, poétai ízlése rendkívül széles skálán mozog: verseiben fellelhető a kor valamennyi

művészeti törekvése. A különböző stílusirányok nem egységbe forrasztva, hanem egymás mellett és után élnek nála, s ez teszi költészetét oly kedvesen bájossá, zseniálisan sokszínűvé. Nem kötötte magát egyféle versrendszerhez, mindegyik jó neki a maga idejében, "verselési gyakorlata pedig kétségkívül minden kortársáénál kitűnőbb, precízebb, elannyira, hogy szinte különválik tartalmától, s játékos önállósággal érvényesül." (Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai Kiadó, Bp, 1976 224 1) Egyszerre volt született őstehetség (poeta natus) és az esztétikai tudományokban jártas tudós költő (poeta doctus). "Egyenest arra volt hivatva, hogy a lángelme gazdag modulációjával és költői eredetiségével tükrözze egy forrongó korszak egész zsenge tanácstalanságát." (Horváth János: im 225 1) A Gyöngyösi-féle barokkos hagyományból indult el, a poétaosztályok

tananyagán és versgyakorlatain keresztül magába szívta a k lasszicizmus iskolás változatát, felhasználta költészetében a manierizmus bizonyos elemeit is, azt a reneszánszból kinövő irányzatot, mely "annak egyszerűségét változtatta bonyolultsággá, harmóniáját hangolta át diszharmóniává", és nyelvi virtuozitásával, erős intellektualizmusával nagyon jól egybevágott a tudós költő becsvágya. (Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály Gondolat, Bp 1975 63 1) De ott él költészetében az olasz irodalomból ellesett rokokó a maga kellemvilágával, kecses, miniatűr formáival és sajátos örömkultuszával s ennek egyik kiágazásaként az anakreoni dalok vidám életérzése. 1795-ig nagy költői erővel szólaltatta meg a francia felvilágosodás legfőbb eszméit - főleg klasszicista színezetű költeményeiben, s élete vége felé hangot kap költészetében a rousseau-i szentimentalizmus panaszos hangja, magányba menekülő

kiábrándultsága, halálvágya is. Az irányzatok tarkaságával rokon a h angnemek gazdag sokfélesége is: a f esztelen, dévaj hangtól, a diákszobák világának nyersen évődő, pajzán tónusától az ódai szárnyalásig, a könnyed, olykor kedvesen felszínes rímpengetéstől a tudós-filozofikus mélységekig, a realisztikus nyerseségtől a szerelmi líra tiszta lelkiségéig kipróbált mindenféle hangot, árnyalatot. Minderre tudományos érdeklődése, nyelvtehetsége és az egész világirodalomban való otthonossága tette alkalmassá. Az ember, a poesis első tárgya című, alkaioszi strófákban írt költeményében maga mutat rá költészetének forrásvidékeire: "Víg borzadással jártam el a görög Szépségek és a római nagy világ Pompás maradványit; s ezeknek Sírja felett az olasz negédes Kertjébe szedtem drága narancsokat; A franc mezőket láttam; az Albion Barlangiban s a német erdők Bérceiben örömöt találtam."

Felvilágosodás és klasszicizmus "Versificatorrá" az iskola tette, ahol a poéta-osztályokban meg lehetett és meg kellett tanulni a verscsinálás mesterségét, nagy költővé eredeti tehetsége révén vált. Az iskolai versfeladatoknak, "dolgozatoknak" két fő típusuk volt - mint Szauder József rámutatott Az estve és Az álom című könyvében (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1970) - a sententia (szentencia): az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint s a p ictura (piktúra): természet, tájak, évszakok, emberek leírása. E két verstípus vegyítéséből, határainak elmosódásából nő ki a 90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyben egyértelműen, nyílt bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait. Ismerte - a kor hírlapi ismertetéseiből is - Rousseau fontosabb műveit, tanulmányozta - jobbára barátja, Nagy Gábor magyar

nyelvű kivonatai alapján - Voltaire alkotásait, olvasott részleteket az Enciklopédiából, nem volt ismeretlen számára Helvetius és Diderot, lefordította dHolbach A természet rendszere című művének egy fejezetét (A természeti morál). Kiemelkedő alkotásai e témakörben a Konstancinápoly és Az estve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet, a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti. - Csokonai - Horatius tanítását megfogadva - hosszú időn át dolgozott művein: verseit újra meg újra elővette, csiszolgatta, tökéletesítette őket. A két vers végleges formájának kialakulása 1794-re tehető. A Konstancinápolyban az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik

át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. A "pictura" a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi: kívülről, a tenger felől közelít a városhoz, majd - a Múzsa kedélyes hívogatása közben - a konstancinápolyi utcák színes forgatagát villantja fel a dúsgazdag törökök kérkedő pompájával. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Az eddigi, inkább ámulatot sugalló-színlelő színes leírás komolyságát itt a csintalan érzékiség pajzánsága váltja fel a "dáma-bibliothéka" metafora kibontásával. A költői játékosságot a Múzsa óvó figyelmeztetése fokozza, nehogy a "szemfül heréltek" őt is a hárembe zárják. A zárt térből újra a szabadba jutunk: a csodálkozó leírás tárgya most a roppant templomok kérkedése, a felhők közé rejtett kőszálnyi mecsetek meghökkentő mérete. A leírást

követő elmélkedő részben (sententia) az időbeli szerkezeti elv érvényesül (jelen, múlt, jelen, jövő). A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át Az indulatos kritikát felkiáltó mondatok vezetik be két igen érzékletes metaforával: "Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!" A vallási fanatizmus sötétségének szarkasztikus ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még "állott a Természet örök építménye". Az emberi társadalom megromlásának a következménye a vallás, a vallások megjelenése. "A lenyomott értelem" szüleménye az a korlátolt bigottság, mely egy ígért túlvilági paradicsom reményében nyomorúságossá teszi, dehumanizálja az emberi életet. A költő a mohamedán vallásról beszél - látszólag, de egyetlen utalás, a pénteki böjtölés - később a harangok említése - világossá teszi, hogy a

keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja be az "emberséges embert". A költeményt szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet "örök törvénye" fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye. Csokonai rendíthetetlenül hisz az eljövendő "boldog kor" utópiájában, de ennek megvalósulását csak a "késő századoktól" reméli - ismerve saját kora kiábrándító realitásait (tehát 1795 előtt sem jellemezte a rövid távú optimizmus). - Batsányi ezt a boldog kort még a századforduló előtt várta (A látó). Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. A költői tájképben Szauder József szerint - kimutatható két "komor ánglus"

költő, Young (jang; 1683-1765) és Hervey (hárvi; 1713-1758) hatása is. A nappali világosság és az éjszakai sötétség közti napszak, az alkony, az "estve" tündérien szép leírásával indul - célzatosan - a költemény. Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával is telíti a tájat. Az intonációban az iskolás klasszicizmusból ismert kép tűnik fel, de a "tüzes napszekér" itt rokokó finomítással "tündöklő hintóvá" lényegül át. A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó: a tündöklő fény halovánnyá fakul, a horizont pirult, a felhők szegélye pedig aranyos lesz. A "híves" alkonyatban (átmenet ez is a hőség és a hideg között) nyugovóra készül a természet, s az erdő világa búcsúzik a fénytől. Most a hanghatások zenei elemei jelennek meg, és a különböző

hangjelenségek az első egység utolsó, alliteráló sorában lágy dallammá olvadnak össze: a madárkák "búcsúzó nótát" énekelnek, a kis filemile kisírja magát, a pacsirta szomorún hangicsál, a medve bömböl. - Romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben, az alkonyati erdőben. Ide, ebbe az ideálvilágba menekül a költő, a sebzett ember - vigasztalásért, lelki enyhülésért, bánatot oldó élményekért. A fájdalom, a szomorúság, az igaztalan megbántottság csupán az ember osztályrésze, ilyen érzelmek ismeretlenek a t ermészeti környezetben, s már itt előrevetítődik a későbbi éles kontraszt. Egyelőre azonban az alkony egyre szebb és vonzóbb lesz: az erdő "fűszerszámozott teátrom"-má, illatos színházzá varázsolódik át, a gyönyörűség színterévé; az "édes koncertek" kellemes melódiájára "a hold rezgő fényénél" a gráciák, a kellem és a báj antik istennői kartáncot

járnak a "berek barna rajzolatjának" színfalai előtt. A látványt és a z enei hanghatásokat illatérzetek egészítik ki ebben a r észben ("mennyei illat", "fűszerszámozott") mintegy élvezve a különböző érzékelések gyönyöreit a természeti lét ajándékaként. Bánat és vigasz, szomorúság és ennek oldódása teszi érthetővé a "vidám melankólia" (mélabú) jelzős szerkezet ellentmondását: a z sibbasztó emberi görcsök csak a természet "kies szállásain" engedhetnek fel. A "setét éj" a maga "komor óráinak" riadalmával nemcsak a teljes fényhiányt jelzi, hanem a megromlott, az értelem nélküli társadalom, az elviselhetetlen emberi világ ijesztő képévé is tágul. Kiszakad a költőből az áttételezés nélküli, közvetlen panasz is: "e világba semmi részem nincsen." A világ, az értelem fényét nélkülöző emberi közösség annak a m ásiknak, a t

ermészetinek az ellentéte, tagadása: a f ényjáték színpompája helyett sötétség; az édes koncertek helyett lárma, csörtetés, zsibongás; a gráciák kecses, ritmikus mozgása helyett részeg tolongás tapasztalható. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi-társadalmi rút, a harmóniából diszharmónia lett. Ezért az állapotért a "bódult emberi nem" a felelős: eltért a természet törvényétől, szabad létére "zárbékót vert" tulajdon kezére. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon ("az enyim, a tied") megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. A múltba visszaálmodott aranykort az ún negatív festés módszerével idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányait sorolja fel leltárszerű bőbeszédűséggel. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is (dézsma, porció, legelők, erdők bekerítése). (A

Diétai Magyar Múzsában ez a rousseau-i elmélkedő részlet kimaradt a versből.) A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj: az ősi idill maradványa, a közös kincs csupán a természet még áruba nem bocsátott néhány szépsége: az "arany holdvilág", az "éltető levegő", a "legszebb hangú szimfónia" és az "édes erdei hangzások". Ezeknek lett "örökös földesura" a társadalomból számkivetett, abban élni nem tudó ember. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő. Mindkét költemény versformája a páros rímű tizenkettes. (Ennek jelentőségéről Batsányi versével kapcsolatban már volt szó.) Rokokó A rokokó - mint láttuk - olasz hatásra már diákkorában megjelent sokszínű költői palettáján, s az ilyesfajta vonások későbbi műveiben is fel-feltűnnek. A rokokó - a barokknak ez a kései, monumentalitását elvesztő változata -

Csokonai számára a szépség s a boldogság világát jelentette, felülemelkedést a köznapi élet szféráján; benne "találta meg egy kifinomultabb, európaibb életforma csábító igézetét" (Orosz László). A rokokó életérzés örömkultuszának megfelelően legfőbb tárgyköre az epekedő, enyelgő, boldog és viszonzottnak érzett szerelem, olykor a finom erotika. Jellemző ezekre a versekre a miniatűr forma, a szimultán (bimetrikus) ritmussal előállított sodró zeneiség, a változatos ritmika alkalmazása, a csilingelő rímjáték, a finomkodó könnyedség, a mesterkéltség dacára is valami egészen spontán báj. Nem eszméket hirdetnek ezek a versikék: csupán játékos, fortélyos ötletek, udvarló elmésségek - a legjobb darabokban mégis mély és őszinte átéltséggel ötvözve. A barokk és a klasszicizmus heroikus istenvilága is átalakul: az istenek közül főleg Venus, Ámor, Flóra (a virágok istennője), Hébe (az ifjúság

istennője), a gráciák és amorettek (a báj és szerelem istennői és istenei) szerepelnek bennük díszítő kellékként. A mohó életigenléssel függ össze az érzékeléssel: a látással, hallással, ízleléssel, szaglással kapcsolatos élvezetek költői kiaknázása. Verseiben gyakori rokokó motívum a virágok bűbájos szépségében való gyönyörködés (rózsa, tulipán, jácint, nárcisz). Nem tudjuk pontosan, kikhez írhatta korai szerelmes verseit. 1795 előtt mintegy két tucatnyi dal szólt "Laurához" és "Rózához". Ezek jelentős részét később - átdolgozva, véglegesre csiszolva - besorolta a Lilla címen halála előtt kötetbe gyűjtött "érzékeny dalok" közé. Ilyen Lillára átköltött dal a Tartózkodó kérelem. Egyik - talán korábbi - változatát az ódák közé is felvette Egy tulipánthoz címmel. A vers lényege, "mondanivalója" megejtő nyelvi dallamában, eleven, friss zeneiségében

rejlik (a maga korában énekelték is). Csupa játékos vidámság, táncos jókedv ez a miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű a ritmikája: sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen is skandálni (szimultán verselés). Kétütemű nyolcasok (4/4) és hetesek (4/3) váltakozásából épül fel egy-egy versszak keresztrímekkel összefűzve. De ugyanezek a sorok az időmértékes ritmusnak is tökéletesen megfelelnek. Az uralkodó versláb a ionicus a minore (jónikusz a minóre): r r h h ( a h és r a szótag hosszára vonatkozik); ezt a lábat Csokonai honosította meg a magyar költészetben. "A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt." A kettős ritmus a 18. század vége óta jelent meg a m agyar vers történetében A kétféle ritmuselv egymásra játszatása jelentős mértékben fokozza, gazdagítja a verses szöveg zeneiségét, emellett a két különböző ritmika egyidejűsége sajátos belső feszültséget is létrehoz. - A

Tartózkodó kérelem zenei hatását felerősítik a tiszta rímek is (a mássalhangzók is megegyeznek). Csokonai más költeményeiben is csaknem kivétel nélkül ilyen rímeket használ. A vers alapja egy meglehetősen elkoptatott metafora: "a szerelem tűz". De vonzó szépsége, üde bája éppen abban áll, ahogy a költő jókedvűen, önfeledten eljátszik ezzel a képpel: kibontja és továbbfejleszti. Ha a szerelem tűz, akkor égő sebet ejt, s erre a fájdalomra gyógyír csak a "gyönyörű kis tulipánt"-nak becézett kislány lehet. Tekintetében lobog a tűz, de szerelmes szavai ("ajakid harmatozása") csökkenthetik ennek ártó hatását. Az enyelgő szerelmes viszontszerelmet kér kedvesétől, enyhítő orvosságot lüktető sebére, s igenlő válaszáért csókokat ígér. A költői udvarlásban megbújó bókokat az utolsó strófa keresztény "angyali" és antik "ambrózia" szavai elmélyítik, ünnepélyessé

színezik, az isteni szféra magasába emelik. A rokokó életérzéshez simulnak a görög Anakreón modorában írt költeményei. Ezeket 1802ben rendezte sajtó alá Anakreoni dalok címmel (21 darab) Többségükben rövid terjedelmű alkotások, és valamennyinek versformája az ún. anakreoni sor (negyedfeles jambusi sorfaj) Kötete elé írt tanulmányában maga jellemezte mintaadó poétájának költői világát: nincs abban "semmi fajtalanság, részegítő és lázadó indulat, vastag baromi gyönyörködés: hanem csak nyájas enyelgés, rendkívül való vidámság, lomhaság nélkül való elérzékenyülés, könnyű és szabad epikureizmus". Ezt az epikureizmust a felvilágosodás életbölcsességével kapcsolta össze Csokonai: "Éljünk vidámon, és minél kevesebb gonddal: mert egyszer meghalunk, ez a régi lírikusok filozófiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség

filozófiája." Vagyis az igazi és teljes boldogság magában foglalja és feltételezi mások boldogságát is. A boldogság című verse 1797-ben született, s benne föllelhető mindaz a "gyönyörű, becses", ami az élet vidám, könnyű és szabad élvezéséhez szükséges. Ez az anakreoni dal két részből, egy tizennégy soros leírásból s egy háromsoros tanulságból áll. A leíró rész első hétsoros egységét a "Most", a másodikat (szintén hétsoros) az "Itt" határozószó (illetve határozói névmás) vezeti be. Az elsőben az időt, a boldogság pillanatát ragadja meg, s ennek a pillanatnak központja Lilla: vele és körülötte történik minden. (Az időbeliséget hangsúlyozza a "Míg" időhatározói vonatkozó névmás is.) - A második egységben mintegy a boldogság táját, környezetét írja le, s ezt az ünnepi díszletet az "én" rendezte be az érzéki és szellemi élvezetek kellékeivel

(borocska, rózsaszál a kiürült palack vázájában, friss eper, "kellő danák", azaz szép költemények). "Egy öszveséggel" halmozódik fel ebben a kis költeményben a túlcsorduló szerelmi-lelki-esztétikai élmény körül mind az öt érzékszerv öröme: a virágok látványa, a jázmin "kimondhatatlan kellemetes és hathatós illata", a nyáresti hűvös szellő simogató susogása, a friss eper olvadó íze. A pillanat és a hely gyönyörűsége - a záró három sorban - két költői kérdéssel nyomatékosítja a már-már fokozhatatlan és nyelvileg alig kifejezhető érzést, mely mindenkinél boldogabbá teszi Vitézt. A válasz nélkül maradt kérdések lezáratlansága azt a benyomást sejteti, hogy ez a boldogság időtlen, örökké tartó állapot. (Bíró Ferenc elemzése nyomán - Miért szép? Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1975 37 1) A rousseau-i szentimentalizmus Lilla szerelme - néhány hónapra - boldogságba ringatta

Csokonait, elfeledtette vele csalódottságát a világban, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek kudarcait; kárpótolta meghiúsult vágyaiért, reményeiért. Lilla elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándjait, az álomvilágból való kihullás visszavetette a komor életbe. A rokokó kecses-játékos verseinek örömérzetét a k iábrándult csalódás szomorúsága, fájdalmas szenvedése váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének. Kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: a poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. A Lilla-ciklus harmadik könyvének végére helyezte a poétai román lezárásaként A Reményhez írott költeményét. Ez az ő szerelmének igazi "verskoporsója": elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől s költészetétől is, a "bájoló lágy

trilláktól". Különös hatású vers A Reményhez: a t eljes lemondást, a reménytelenséget és halálvágyat csengő-bongó, a rokokó könnyedségét megőrző forma fejezi ki, s így az érzelmi-gondolati tartalom - látszatra - ellentétbe kerül a külső formával. A látható nyelv, a tipográfiai megjelenítés a 16 soros versszakokat különösen mívesnek, cizelláltnak tünteti fel. A ritmus mindvégig trochaikus lejtésű A hosszú strófák első felében 6-5 szótagos sorok váltakoznak (6-5-6-5-6-5-6-5). Ezt a szabályszerűséget töri meg a 9 és 11 sor: ezek az eddigi hat szótag helyett nyolc szótagból állnak. A 13 sortól kezdve ismét 6 és 5 szótagos sorok következnek (8-5-8-5-6-5-6-5). A keresztrímek négy soronként váltják egymást (abab-cdcd-efef-ghgh). A 9 sortól kezdve (a versszakok második felében) mindig új gondolati-érzelmi egység kezdődik, s így a szakaszok két-két formailag is elkülönülő részből ötvöződnek össze. -

Ennek a meglehetősen összetett és bonyolult strófaszerkezetnek a kialakulása összefügg azzal a ténnyel, hogy Csokonai a szöveget egy már kész, adott dallamra írta (szerzője Kossovits József volt). Tudatosan átgondolt, szinte kiszámítottan logikus a vers szerkezete is: az 1. é s a 4 s zakasz tartalmi és érzelmi párhuzamot alkot, a közbezárt 2. és 3 strófa pedig hangulati ellentétet, éles kontrasztot fejez ki. A költő egy elvont fogalomhoz fordul, a megszemélyesített Reményt szólítja meg. A Remény jelenléte a dialógus lehetőségét hordozza magában, ám a megszólított, bár mindvégig jelen van, néma marad. A párbeszéd nem alakulhat ki, így a költemény fájdalmas monológ Az első strófában nemcsak megszólítja, hanem be is mutatja (definiálja) a Reményt. Nem is isten, csak annak látszó; csupán elomló tünemény, hiszen a f öldiek teremtménye; csalfa és vak. Mégis hatalommal rendelkezik a boldogtalanok felett: szép szavakkal

("sima szájjal") kecsegteti, hitegeti őket. A csalódott és kiábrándult lélek (a 9 sortól kezdve) - két felkiáltásszerű kérdő mondatban - ingerülten utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar. A második versszak a rokokó készlettárából is ismert képpel, a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó, reményekkel teli, szép ábrándokat szövögető korszakát. Különösen megragadó és merészen újszerű a következő szimbolikus értelmű kép: "Rám ezer virággal szórtad a tavaszt." Költői terveinek megvalósulással áltató ígéreteit a viszonzott szerelem koronázta meg: boldogsága kiteljesült. A következő szakasz az előző képsort a visszájára fordítja: álmainak összeomlását, a reményeitől megfosztott lélek sivárságát a kert téli pusztulásával, az értékeit vesztett természet kietlenségével ábrázolja. Nem

csak Lilláról van szó: egyéb vesztett remények emléke keserítette el. A strófa második része visszakapcsol az előző szakasz Lilla szerelmén örvendező soraira: a szerelem még kárpótolhatta volna művészi vágyainak kudarcaiért, a "gyöngykoszorúk" (hírnév, dicsőség) elvesztéséért. - Érdemes megvizsgálni a 2 és a 3 versszak mély és magas magánhangzóinak arányát: a 3. strófa mély hangjainak túlnyomó többsége a hangszimbolikával is kiemeli az érzelmek elkomorodását. A befejező versszak az első folytatása, a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal: a veszteségek sorozata után az élet értelmetlenné lett. Az utolsó sorok a természet és közvetve az emberi világ kiüresedéséről s önmagának a világtól való elidegenedéséről vallanak. Ezután hangzik el a szívbe markoló fájdalmas búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette. A vers mégsem a végletes kétségbeesés benyomását

hagyja az olvasóban. Megejtő szépsége, csilingelő verszenéje, formájának a grammatikai mondanivalóval szembeforduló önálló élete arról vall, hogy a remekmű megszületése közben oldódott is a fájdalom, a "rettenet" művészetté formálása fölébe kerekedett a gyászos tartalomnak. A tihanyi Ekhóhoz című vers is egy korábbinak az átdolgozása: csak később, 1803-ban került a Lilla-dalok közé. A füredi parton címet viselő első megfogalmazás 1796-ban, illetve 1798ban keletkezett (az időpont vitás), s eredetileg Rozáliáról (Rózsiról) volt benne szó A strófaszerkezet itt is újszerű és meglehetősen bonyolult - Csokonai költeményeinek formái egyébként is rendkívül változatosak. A trochaikus lüktetésű verssorok szótagszáma a következő: 10-7-10-7-8-10-7-/7/. A 8 szótagos sor kiválik a 10-7-esek váltakozásából, s innen "szabálytalanul" következnek a sorok: 8-10-7; az utolsó sor az előzőnek a

megismétlése, mintha a visszhang mondaná vissza, de Csokonai kéziratában nem is szerepel, csak az énekelt dallam kívánta a duplázást. A strófa így inkább hét-, mint nyolcsoros, s a hetedik sor rímtelen Ezt a hét sort az a b a b c c x rímrendszer fűzi össze (vagy: a b a b c c d d - ha figyelembe vesszük a nyolcadik sort is). A költemény nem is igazi ekhós vers, mely a 16-17. században volt divatos Ezekben a visszhang válasza más értelemben, feleletként, csattanóként ismételte meg az előző sor végét (ilyen pl. Balassi 54 verse: Dialógus, kiben uton járván a versszerző beszél Echóval) Az elégia megszólítottja (címzettje) a visszhang, az Ekhó, ki istennőként, segítő nimfaként jelenik meg mint Tihany "rijjadó leánya". A vers indítása nem felszólítás, inkább kiáltó könyörgés. Az 1-2 versszakban a költő (a versben beszélő) saját élethelyzetét mutatja be: a füredi parton, Tihannyal szemben - kirekesztve az emberi

közösségből, távol a Füreden vigadó boldogoktól - a sorsüldözött, hányatott ember, a "magános árva szív" segítségül hívja az Ekhót. Azt kéri a Nimfától, hogy panaszait felerősítve sokszorozza meg, kiáltsa világgá A megfogalmazás nyelvi eszközei a szentimentalizmus irányzatának ismert motívumai: a halvány holdnak fényén elhagyottan sírva sír, elpusztult reményét jajgatja el. Mindez azonban mégsem pusztán átvett stílusfordulat, hanem őszinte és megszenvedett realitás. A két strófa a boldogtalanság és a boldogság, a kitaszítottság és a vigasztaló társaság ellentéteit feszíti egymással szembe. A második szerkezeti egység a 3-6. versszakokat foglalja magában A harmadik szakasz panaszos kérése erőteljes felszólítássá tágul: most a Nimfa lakhelyét szólítja meg. A "Zordon erdők, durva bércek, szirtok" sorban az r hangok ropogásának hangszimbolikája az élettelen természeti tárgyak lélektelen

közömbösségét fokozza fel, de csak azért, hogy annál hatásosabb legyen a kontraszt az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben: "Tik talám több érezéssel bírtok, Mintsem embertársaim." A "szegény boldogtalan" a maga jajjait csak a természetre bízhatja, tőle várhat együttérző rokonszenvet. "Embertársai" száműzték, kigúnyolták, megtagadták, elárulták, közönyösen vállat rándítanak balsorsa hallatán. A reményeitől megfosztott, a teljes kilátástalanságba zuhant ember élete kisiklását, sorsának derékba törését, költői pályájának zátonyra futását panaszolja el (a debreceni kicsapatást, tudós koldulását, versei megjelenésének lehetetlenségét). A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az az utolsó csepp volt, mely véglegesen tudatosította veszteségeit. Ezért nincs egyetlen zokszava sem a hűtlen kedves ellen, akit mindenek ellenére még most is "áldott

léleknek" nevez. A 7-10. strófák új emberi tartalmakat tárnak fel: már nem a Nimfának panaszkodik, mint az előző szakaszokban, hanem az őt bántó világon való felülemelkedés önérzetével vonja le végső következtetéseit. A magányba kíván menekülni, erémi (remete) szállást keres, barlangot, "szent fedelet" a "setét hegyekben", a tihanyi "szigeten". Csokonai költői s emberi méltóságának öntudata jelentkezik abban, hogy magát Rousseau mellé emeli, az ő példájára hivatkozik: egyéni sorsát is rokonnak érzi az övével. Fájdalmas irónia nyilvánul meg abban, hogy csak egy társadalmon kívüli, emberektől távoli világban valósíthatja meg a felvilágosodás által elképzelt emberideált, csak ott lehet "ember és polgár", csak a természet "szent magánosságában" remélheti emberi kiteljesedését, a bölcsesség elérését. A megbántott költő "rejtek" érdemeinek

elismerését és igazolását a távoli jövőtől, a "boldogabb időtől" várja. A felvilágosodott gondolkodókra jellemző optimizmus Csokonainál összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű pesszimizmussal: költeményekben, levelekben ezért mindig a késői, a 20., 21 századról szól Az a biztos hit zárja ezt az elégikus hangú ódát, hogy a távoli jövő felismeri benne előfutárát, s még az "együgyű" (egyszerű, dísztelen) sírhalma fölé boruló fa is "szent lesz tisztelt" hamvaiért. A Magánossághoz című elégiko-ódáját 1798-ban írta Kisasszondon. Ihletforrásai között szerepet játszott a Sárközy István kúriáját körülölelő őspark vonzó szépsége, lelki fájdalmakat zsongító magánya. Újfajta és megint csak nagy művészettel megalkotott strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak egymással nyolc alkalommal a következő sorrendben: 11-811-8-11-11-8-8. Az azonos

szótagszámú sorok egymással rímelnek: az első négy sorban kereszt-, a második négyben páros rímeket találunk (a b a b c c d d). A vers legelső és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan - "Áldott Magánosság, jövel!" , tartalmi-érzelmi jelentésük más. A tíz versszak tartalmazza a jelentésváltozásig vezető eszmélkedés-elmélkedés ellentéteken átívelő folyamatát. A megszemélyesített magány itt "kedves istenasszony", s a négyszeri megszólításban "áldott"nak nevezi a költő. A világ nyüzsgésétől, részeg tolongásától való elvonulás, az egyedüllét menedék annak, "ki megvetette a világot, vagy akinek már ez a n yakára hágott". A magány jelent "bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstől, a bűntől; a magány fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van, a magány önmagában

pozitívum". (Nemes Nagy Ágnes: Szőke bikkfák Móra Könyvkiadó, 1988. 10 1) A 18 század vége felé a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektől elrejtező magányosságnak. A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot. Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá talált itt, Kisasszondon: "E helybe andalogni jó, / E hely poétának való." Két szakaszon keresztül (2-3.), mely varázslatos tájfestésével ejt rabul, a magány "lakhelyét" írja le. Az emberektől távoli, vonzó természeti tájban - dombos-völgyes vidéken erdővel, tóval és patakkal - szeret gyönyörködni és "múlatni" a Magánosság. Ide vágyódik a megsebzett ember is "nyugtatni lankadt lelkét". Csokonai pazar bőségben villantja fel a romlatlan, az ősi Éden szépségeit őrző táj elbűvölő gyönyörűségeit. De nem pusztán leírásról van itt sem szó: a kép mély filozófiai

mondanivalóval is megtelik. A következő négy sor különösen figyelemre méltó ebből a szempontból: "Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokban laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bőlcs s poéta jő." A kultúra, a művészetek - köztük az irodalom - nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit, értékeit csak az érzékeny, a művelt emberek veszik észre: az élet csak a szépségekre fogékony bölcsek, a poéták számára lehet értelmes és tartalmas. A nimfákkal csak ők találkozhatnak A 4-5. szakaszok azt a világot ábrázolják, mely az előző részben bemutatottnak mindenestül az ellentéte. A Magánosság kerüli a "nagy világot", a királyi udvarokat, a kastélyokat, menekül a városok zsibongásától, durva lármájától, fut a csatázó trombiták szavától. A hatalmasok, a f ösvények, a n agyravágyók részére a b ölcs által áhított magány fogyasztó gondokat, félelmet, bút,

vad unalmat s gyötrelmet szül. Újra szemléletváltás következik (6-7.): az előző szerkezeti egységgel szemben most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. "A magán szomorkodóknak", a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek "mentsvár" a magány. A "virtus" (erény) szülője, a bölcsesség forrása, a művész, a poéta számára az alkotó, teremtő ihlet lehetősége: "Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat." A semmiből világokat teremtő szellemi erő a későbbi romantika korai felvillanása, a művészi szabadság gondolatának, a zsenikultusznak egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. Ez a felfogás szemben áll a klasszicizmus merev szabályainak követésével, a nagy példaképeket utánzó elvével. A 8-9. strófákban az érzékeny lelkű poéta és a "kedves istenasszony" szoros, intim kapcsolata

kerül előtérbe. A Magánosság megérti őt, "ártatlanul kecsegteti", hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. Az örök természettel megosztott magány a cs endes és nyugodt létet, a békét ajándékozza neki. Ezzel szemben a "büszke lelkek" sorsa örökös nyugtalanság, félelem, zavart bizonytalanság. Napjaik úgy zajlanak, "mint Rajna bukkanásai" (Csokonai sohasem láthatta a Rajnát; olvasmányélményei alapján rajzolta versébe a sziklás medrű folyam görgetegeit, vízeséseit.) A "színes világtól" távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás "édes" lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a h alál, a h alál utáni "nemtudás kietlene" (10-11.) Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végetlen álomban el lehet felejteni a

világi szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik el újra az "áldott Magánosság" megszólítása, hívása, de ez a vers végén már nem a természet idilljének vágyott vigaszát jelenti, hanem a végső magánosságot, az elmúlás óhajtását és siettetését. A meghalás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordította tragikusra Talán utolsó nagy költeménye a Tüdőgyúladásomról. A halálos betegség biológiai tüneteinek árnyalt ábrázolása már szinte a lírai realizmus felé mutat, a vers igazi esztétikai értékei mégsem ebben rejlenek, hanem a testi szenvedéshez kötött lelkiállapotoknak, a kétség és remény közötti vergődésnek képi megjelenítésében. Jól megfigyelhetjük ebben a remeklésében Csokonai képteremtő fantáziájának működését: egy szerencsésen megragadott metafora

fokozatos kibontását. A magas láz keltette félig éber, félig eszméletlen állapot bizonytalan, hullámzó mozgáshoz hasonló lebegését úgy érzékeli, mintha a hold mozogna, "lengene". Ebből fakad, ehhez kapcsolódik, hogy az, amiben hánykolódik (tehát az ágy), nem koporsó, hanem "csónak". A láz szülte víziók a már önkívületi állapotban mind a csónak-kép folytatásai, továbbfejlesztői: a csónak "az élet és halál setétes hullámjain lebeg"; hol a halál, hol az élet partjaihoz ütődik "szörnyű hányattatásai" közben; az egyik parton "rémlet űl s jéghallgatás", a másikon a barátság szózatjai és "örömszerszámok" hangzanak; erre a p artra (az élet partjára) segíti fel jobbjával a "hószín leplekbe" öltözött "arany gyógyulás". Az ájulásból való ocsúdás során végül szétfoszlanak a víziók, s orvosára, Sándorffyra ismer; kis lantja

neki zengedez háladalt. Dorottya 1799-ben, somogyi tartózkodása idején írta meg Dorottya vagyis a dámák diadalma a Farsangon című komikus eposzát, vagy ahogy a költő nevezte, "furcsa vitézi versezetét". Négy "könyvből", azaz négy énekből áll, s ezek a napszakokat követik (ebédig, estvélig, éjfélig, hajnalig): a cselekmény időtartama tehát 24 óra. Színhelye Esterházy herceg kaposvári kastélya. Csúfondáros, szatirikus, dévaj hangnem uralkodik a költeményben, s fiatalkori diákköltészetének vaskosabb hangja is megszólal benne. A szerelmi csalódás, a t ársadalmi számkivetettség most nem a magányba vonulás melankolikus magatartását hívja elő, hanem ennek visszahatásaképpen a paródiához menekül. A századvégi dunántúli magyar úri társaság rokokó világának felszínességét, kulturálatlanságát, hazafiatlanságát gunyorosan mutatja be reális és fiktív elemeket vegyítve. Kritikájának éle az ellen

irányul, hogy a n emesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja: "Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot, Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot." Csokonai a maga véleményét egyik szereplőjével, Bordáccsal mondatja ki: "Mért nem táncol magyart az anglus, francia? Csak a magyarnak kell más nemzet módia? Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával." Szemrehányásait a nemes magyar tánc emelkedett hangú magasztalásával zárja. A Dorottyában mégsem ez a fajta bírálat a vezérmotívum: "a vígeposz alapjában mégis a bájos, játszi humor, a kecsesség, a vibráló-bizsergető kellem, s a sugárzó-légies és mégis érzéki szépség remekműve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása és csúcspontja". (Julow Viktor: i.m 188 1) - Egy kisszerű és nevetséges, de ironikusan a századforduló csodás dolgai közé

emelt történetet ad elő - a vígeposzok hagyományait követve - a hősköltemények modorában, az antik eposzok kellékeit is felvonultatva. Egy farsangi bál a mese kerete Az 1799-i "kurta farsang" miatt sok ifjú és idősebb leány maradt pártában. Ezért harcot indítanak a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. Elsősorban a leányságuk szégyenét és éveik számát nyilvántartó matrikulát (anyakönyvet) akarják Carnevál hercegtől megkaparintani, s magát, az ő sorsukat közömbösen szemlélő Farsangot is megbüntetni. A dáma-sereg fővezére, "marsallja" Dorottya, "egy öreg kisasszony", ki mindenkinél inkább vágyódik a férfiak után, "bár már hatvanötöd fűre lesz menendő. Alvezére, Orsolya ". csak annyival különb mamzel Dorottyánál, Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál; De abban ő rajta sem vág ki Dorottya, Hogy néki is tetszik Ádám állapotja." Bár a vénkisasszonyoknak a

táncban való mellőzöttségük miatt is elegendő okuk lenne a felháborodásra, méltatlankodásukat Erisz, a viszály istennője fokozza haraggá. Egy kráfli (fánk) formájában jut Dorottyába. A halandók küzdelmeibe itt is beavatkoznak az olümposzi halhatatlanok. A dáma-háborúban pl Ámor is Akhilleuszként nyargal harciszekerén A merész és elszánt dámák vadul csatáznak az ifjakkal - szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal, tűzkacsintásokkal, csókcsákánnyal, mosolygásfringiával, csiklandozással, kézszorítással, éles perlő nyelvvel és különböző rendeltetésű tűkkel, női kiskésekkel. Akik a harcban elestek, pl. akiket Ámor szekere taposott el, csak "metaforában" halnak meg A szorongatott férfiak cselhez folyamodnak: Opor, az ifjak vezére megígéri, hogy feleségül veszi azt a kisasszonyt, aki legelőször megcsókolja. Felbomlik erre a női hadrend; még az a nyolc szűz is, akik a dívánt emelték magasba

hadvezérükkel, elfutottak, "s keze, lába kitört marsal Dorottyának". A megoldást is egy istenasszony bonyolítja: hajnalban megjelenik Cythere, Venus nyilazó kisfiával és a gráciákkal. Megígéri a "halandó szép nimfáknak", hogy többé nem lesz ilyen rövid a farsang, s jövőre mindenki férjhez megy. Thalia, a legdelibb grácia az összes dámát ifjúvá teszi és megszépíti. Dorottya is "levetette a vénség szőnyegét", "Egy szóval belőle - csudáltam magam is Delibb dáma válék mintsem Semiramis. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták volna ki." Dorottya és Opor rögtön meg is tartják a kézfogót. A komikum áthatja a műnek minden részletét. Az urak és dámák szerelmi csatájának paródiája - a paródián belül - a cselédség vaskosabb, nyersebb szerelmi viháncolása, melyet Gergő beszél el tipikusan népies nyelven, okoskodóan körülményes módon. A különbség a két

történet között csupán térbeli: a kocsisok, kukták, szakácsok, szolgálóleányok a konyhában űzik ugyanazt, mint az urak az előkelő "szálában" (teremben). Az eseményekben jelen van maga az elbeszélő is: az első személyű közbeszólásokon, felkiáltásokon túl kétszer is szó van róla. Az első könyv "seregszemléjében" említi, hogy egy poéta siet a Kaposvár felé sikló szánok után, de a "parádés seregből" senki sem hajlandó neki helyet adni valamelyik szánkóban. Ezért felpattan a s zárnyas paripa, a P egazus hátára, és felettük repülve figyeli meg őket. - Keserű irónia színezi át azt a részletet, mikor Dorottya végrendeletében emlékezik meg arról a költőről, aki majd megénekli a dámák mellett tett harcát. Egy földbirtokot s házat hagy rá, ezenkívül valamennyi pénzét, hogy azzal holtig elverselhessen. Népiesség A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. 1799-ben

írta Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versét. A népi vonás ebben a rokokó virtuozitással megalkotott művében még csupán a tehetséges parasztgyerekek elkallódása miatt érzett aggodalomban és keserűségben jelentkezik. A táj elbájoló szépsége által keltett csodálkozás ("Múzsáknak szentelt kies tartomány") szembekerül a műveletlenség sivárságával. Az iskolák hiánya következtében Somogy "tudatlan, formálatlan": a jó eszű "pórlegények" bodnárrá, betyárrá, zsivánnyá lesznek. De itt is hangot kap a távoli jövő ígérete, a remény: ez a vidék még "új Helikon" lehet. - Érdemes megfigyelni, hogy a bonyolult szerkezetű strófák utolsó, rímtelenséggel is kiemelt sorában sűrítődik össze a legmarkánsabb gondolat. A népdalokat is gyűjtő Csokonai írt olyan költeményeket is, amelyekben már a m agyar parasztdalok nyelve, ízlése is jelen van. Népies helyzetdalaiban,

életképeiben (Parasztdal, Szegény Zsuzsi a táborozáskor, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz) már Petőfi elé készíti az utat. Fiatalon derékba tört költői pályája, s így irodalmi terveit csak töredékesen tudta megvalósítani. Életműve így is a halhatatlanság szintjére emelkedett, s ahogy ő írta egyik versében: "Századjai az elmúlásnak Átaladják őtet egymásnak, És megőrizik hűséggel." (SERKENTÉS A MUSÁHOZ) Berzsenyi Dániel Életpályája Neveltetése és tanulmányai Berzsenyi Dániel (1776-1836) 1776. m ájus 7-én született a dunántúli Kemenesalja egyik falucskájában, a Vas megyei Hetyén (ma: Egyházashetye) régi középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja jogvégzett ember volt, ügyvédi oklevelet szerzett, de leginkább csak gazdálkodott, ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, a megyei közgyűléseken sem igen szokott szerepelni. A világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos apa

sajátos pedagógiai elveket vallott; úgy vélte, "erőtlen és beteges" fiát nem kell korai szellemi munkával, tanulással gyötörni, előbb erősödjék meg a falusi, "a legtermészetesebb szabad élet és szakadatlan gymnastika által" (Döbrentei Gábor Berzsenyi-életrajzában), s csak ezután fogható iskolai stúdiumokra. Mindenesetre Hetyén 1786-ig nem is volt nyilvános iskola, s a fiatal Berzsenyi talán csupán a betűvetést, az olvasást tanulhatta meg apjától. - Később ezt a nevelési módszert ajánlja majd Kazinczynak is: "Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tíz esztendős korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendős korában esztendeig." (1815. március 2) A testileg megerősödött, megizmosodott fiú 1788 őszén, tehát 13. életévében került a soproni evangélikus líceum előkészítő osztályába, s kisebb megszakításokkal közel hét esztendőt töltött itt.

Túlkorosan, úgy látszik, nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni magát a líceumi rendtől, s többször is összeütközésbe került az intézet merevnek tartott szokásaival: gyakran elmulasztotta a tanórákat. 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai (a mai gimnáziumnak megfelelő) tanulmányait nem fejezte be, 1795-ben félbeszakította deákpályáját (nem szerzett érettségi bizonyítványt). "1795 júliusában eltávozott: ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket" - jegyezte fel az anyakönyvben Berzsenyi neve mellé akkori professzora. A soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne. Tudjuk róla, hogy sokat olvasott, kitűnően elsajátította az akkori iskolák legfőbb tárgyát, a latin nyelvet, s nagyon jól megtanult németül is a n émet ajkú városban. Versei arról vallanak, hogy igen részletesen ismerte az

antik görög-római mitológiát, költő mintaképe pedig a klasszikusok között a csodált Horatius volt. Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai pályafutása, s apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza, Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán, nagybátyjánál húzta meg magát. Nikláról néhány évre visszatért még apjához, de kettejük elhidegült viszonya nemigen oldódott - különösen azután, hogy édesanyja, aki némiképp a villámhárító szerepét töltötte be köztük, 1794 őszén meghalt. Négy évig azonban kibírták valahogy egymás mellett Ezekről az esztendőkről és apjáról így vélekedett később egy Kazinczyhoz írott levelében (1810. szeptember 1.): "Én őtet nem vádolom, sőt azt vallom, hogy ő tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mérsékelni, hanem

zabolázni akarta. Ebből harc lett és örökös idegenség Az ő háza nékem Munkács volt [hírhedt várbörtön], melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte" Gazdálkodó és költő Várfogságából, az atyai tömlöcből úgy szabadult meg, hogy 1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát. Az ifjú pár Sömjénben telepedett meg pár évre, s Berzsenyi végre a saját ura, önálló és kiváló gazda lett. 1804-ben a kemenesaljai Sömjénről a somogyi Niklára (vagy ahogy ő maga írta gyakran: Miklára) költöztek. A gyarapodásban és a vagyongyűjtésben egyetértettek a házasfelek, s az ekkor még csak titokban író költő gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét - legalábbis a külső szemlélő így láthatta. Volt kb 1200 hold rétje és szántója s vagy 40

hold szőlője, de ő bort nem, csak vizet ivott. Egy kis önelégült büszkeséggel jellemezte saját anyagi helyzetét Kazinczyhoz írott és előbb már idézett levelében: "Csakhamar jobb gazda lettem, mint atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szőlőt, mely hat- s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezeken felül pedig szerzettem magamnak egy oly kincset, mely mindezeknél többet ér a tudományokat és a Te barátságodat." Kazinczy Széphalom elnevezésű falucskája igen messze volt Niklától, itt pedig a messze környéken nem akadt senki, akivel bölcs társalgásokat kezdhetett volna a "tudományokról". Pedig már 20 éves kora óta, 1796-tól verseket ír, titokban, mindenki, családja elől is rejtegetve őket. Feleségét, gazdálkodó társát nem

vonhatta be a maga külön szellemi világába, mert fiatal fejjel "guzsalyra, tőre [tűre] kárhoztatta" a kor elfogadott "férfitörvénye" szerint, meghagyta a maga műveletlenségében. "Ami feleségemet illeti - írta a s zéphalmi mesternek még csak nem is szégyenkezve (1809. március 12) középszerű mindenben 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam. Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertya-vesztegetésért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem." Így lettek az ő "egyedül való barátai a magánosság és elmélkedés", így vált társtalan, magának élő, befelé forduló és sérülékeny lélekké. 1803-ban Kis János (1770-1846) nemesdömölki (ma: Celldömölk) evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költője, egyébként Berzsenyi egyik gyermekének keresztapja,

rajtakapta "firkálásai" közben, fölfedezte benne a költőt. Kissé szégyenlősen tárta fel keresztkomájának csaknem egy évtizedes titkát: "Már csak nyíltan megvallom komám uramnak, hogy én egy időtől fogva versírással bíbelődöm, nézze által ezeket, s mondja meg, ha mehetek-e valamire." - Kis János három költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak (A magyarokhoz; Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás; A reggel), s ő lelkesedett értük. Közben eltelt öt év úgy, hogy a nyilvánosság előtt nem esett szó a költőről. 1808-ban maga jelentkezett Kis Jánosnál (ekkor már soproni lelkész): egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki. (Sajnos, a verseket nem dátumozta, tehát megírásuk pontos idejét nem lehet biztosan megállapítani.) Kis János ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta őket, s megírta Berzsenyinek legelső, lelkesült hangú levelét (1808.

október 1), melyben ilyen dicsérő megállapítások találhatók: ".a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonon", "nyelved oly szép, oly nemes, hogy azt csudálni fogja a haza" (egyedül a helyesírást és a versszövegek központozását hibáztatta). Természetesen Berzsenyi is válaszolt, ő is elküldte levelét Széphalomra, s ezzel megindult hosszan tartó levelezésük. A kötet megjelenésére csak évek múlva, 1813-ban kerülhetett sor - részben pesti, székesfehérvári és zágrábi kispapok által gyűjtött pénzen; Berzsenyi maga 100 forinttal járult hozzá a költségekhez. - Nem volt termékeny költő: élete végéig összesen 137 verset írt Második kötete 1816 júliusában látott napvilágot: tartalma az elsőhöz képest 10 új verssel gyarapodott. Niklát, száműzetése helyét csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki otthonról. Pesten az első időkben - csak két ízben járt 1810 márciusában és 1813

májusának végén Első útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti író barátaival - Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal - kölcsönös idegenkedést ébresztve magukban egymás iránt. 1812-ben egy hetet Bécsben töltött; itt lefestette magát: készülő kötete élére készíttetett arcképet. A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más megpróbáltatások is okai lehettek viszonylagos költői terméketlenségének (pl. pénzleértékelés 1811-ben; pereskedés a földek miatt rokonaival; 1812-ben háza egy része összedőlt stb.) Bajza Józsefnek (1804-1858) írta 1834-ben: "Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt vesződségek az egyébiránt is nagyon szunyáta írásösztönt." Vidéki földesúri életformája és nagyra törő költői becsvágya tragikus ellentmondásba került egymással. Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra

hajló kedélye, hipochondriája s ingatag egészségi állapota. 1816-tól majd minden évben van valami baja: "hideglelés, epehideg". Ebben a szerencsétlen testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója (bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg A kritikát megalázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, s az a sejtése vált meggyőződéssé, hogy Kölcsey elmarasztalásai mögött Kazinczy állhat. Elhidegült tőle, levelezésük három évre teljesen megszakadt. Berzsenyiben ezután elhallgatott a költő: a hátralévő években igen kevés verset írt, "keblét szomorún bezárta". Legfőbb vágya volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek: ingerülten készült megtorolni sérelmeit. Legelső felháborodásában írta ún antirecenzióját - indulatosan, minden tudományos felkészülés nélkül, hiszen esztétikával mind ez ideig nem

foglalkozott. Kiadás végett elküldte ugyan a Tudományos Gyűjteménynek, de nem jelent meg, kéziratát azonban sürgető kérései ellenére sem kapta soha vissza. Tudományos munka A költői alkotás helyét a következő években a tudományos munkálkodás, az esztétikaiirodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el, lázas sietséggel igyekezett pótolni műveltségbeli hiányait. A "méltó" válasz - jobb esztétikai tájékozódás után - Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában (tehát nyolc évet fordított elkészítésére). Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfőbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza: olyan költő ő, akit nem lehet a "hellenica" (hellenika) szabályai szerint megítélni. (1825-re már Kölcsey is szembefordult korábbi esztétikai-poétikai nézeteivel.) Életét most már főként a

tudományoknak szentelte, s ezt jelzik egymás után elkészült tanulmányai. A versformákról címűt a Tudományos Gyűjtemény publikálta 1826-ban - 1829 és 1834 köz ött Kritikai leveleket írt. - 1830-ban nagy megtiszteltetés érte: az Akadémia (Magyar Tudós Társaság - későbbi neve: Magyar Tudományos Akadémia) filozófiai osztályán első vidéki rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalója Poetai Harmonistica (harmonisztika) címen jelent meg 1833-ban. Ebben a tanulmányában a romantikával szemben a klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdette, a hellenika mellett foglalt állást: a világ legfőbb törvényszerűsége a harmónia. - Ugyancsak 1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című értekezését. Utolsó éveiben sokat betegeskedett: Balatonfüreden s a budai gyógyfürdőkben kúráltatta magát. Mint akadémikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein, sőt azt is tervezte, hogy a

fővárosba költözik, ebből azonban semmi sem lett. - 1836 február 24-én halt meg Niklán Kölcsey híres engesztelő emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémiában. A klasszicizmus és a romantika határán Kis János 1803-ban az asztalfiókban rejtegetett versek közül két antik veretű, alkaioszi strófákban írt ódát s egy rímes verset küldött meg Kazinczynak. Ez utóbbinak (A reggel) utolsó két szakasza jól jellemzi a sömjéni (és később a kezdeti niklai) időszak költői önszemléletét: "A nagy lélek önként az aetherben Héjáztatja szabad szárnyait, Nem tartja itt fojtva porkötélben Az égi tűz nemes lángjait. Nem tébolyog gót épületeken Az éjjeli vak madarakkal: Feljebb evez a nagy Álpeseken A nap felé úszó sasokkal." Berzsenyi költeményeiben többször is előforduló látomás ez a költő röptéről, aki elszakad a kicsinyes napi gondoktól, s a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a

fojtó porkötélből. Tudjuk, csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnő gazda volt. Valóságos kettős életet élt: munka után, estefelé, ha már "cselédit" (tágabban értelmezett családi környezetét) nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költői világba húzódott, s a múzsákkal való társalgással próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét. Éjszakai költő volt Poétai álomvilágában, a képzelődések országában "egy szebb lelki világ szent óráit" élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángjai mellett a csodált Horatius ódáit, Gessner (geszner) és Matthisson (matizon) verseit olvasva virrasztott. (Gessner [1730-1788] német nyelven író svájci költő; költészete átmenetet jelent a klasszicizmusból a szentimentalizmusba: ritmikus prózában írt idilljeiben pásztorok és nimfák szerepelnek. - Matthisson

[1761-1831] német költő, klasszicizáló érzelmes költemények szerzője.) Ez volt az ő igazi élete; a nappali, a megszokott afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. - A falusi földesúri életforma és teremtett költői ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseiben volt egyik ihlető forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, s többek között ez okozhatta költészetének korai kifulladását is. Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektől való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része és még az élesszemű kritikus, Erdélyi János is főleg Horatius-másolóként jellemzi őt. "Ő meg lőn igézve Horácz által, mint a mese hőse, ki a

varázskörből nem szabadulhat." "Berzsenyit éppen csak mint magyar Horáczot szerettük leginkább" - írta 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében. (Erdélyi kritikájában az eredetiség értékelő szempontként, esztétikai értékként való elfogadása félreérthetetlenül romantikus nézőpont.) Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektől kapott klasszicista ösztönzést, de az ókori poéta világszemléletének magára erőltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, áhított harmónia fedezhető fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság. "E magyar Horatius erőteljes külsőségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog; titáni műfegyelme alatt emberi önmegtagadás; antik, pogány bölcsessége alatt keresztyén rezignáció borong. Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a

boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedő" - állapította meg róla Horváth János. Majd végső összegzésként szűrte le: "A forma antik; a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erőteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll, s lélekkel jelzi a változó időt." (Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete Akadémiai Kiadó, Bp. 1976 227, 232 1) A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta az említett német költők tanulmányozása is amellett, hogy a magyar klasszicizmus korában már Bessenyeiék óta kezdtek sarjadozni a romantika előzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. "A szentimentalizmus beütése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy nem vált hívévé a r ideg és racionalista klasszicizmusnak, hogy túllépett rajta a romantika felé." (Orosz László: Berzsenyi Dániel. Gondolat, Bp 1976 52 1) Két

stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett legalábbis egy ideig - a földjéhez rögzült földesúr s a porkötelet lerázó, az aetherben csapongó költő. Ideálvilágát azonban lassan felőrölte a rideg valóság; csalódottság, kiábrándult keserűség, illúzióvesztés lép álmai ligetének helyébe, "s az aranyvilágnak rózsaberkéből sivatag vadon kél". Barátimhoz című versében már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást, s múlt időben idézi fel korábbi merész költői száguldását: "A szilaj lélek, rekeszét kitörvén, A nap útján túl magasan csapongott, S mint az aetherben lakozó rideg sas, Földre se nézett." Ódák A magyarokhoz (I.) Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak: rímeshangsúlyos dalformában írt szerelmes versekre és klasszikus mértékre szedett hazafias ódákra. Minden valószínűség szerint időben

nem különíthetők el ezek egymástól. (Berzsenyi sohasem írt rímes-időmértékes költeményeket: ezt a formát túl cifrának, túldíszítettnek tartotta.) Az a három darab, melyet Kis János 1803-ban Kazinczyhoz küldött, az óda műfajához sorolható, jóllehet A reggel rímes költemény. Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. A Kis Jánoshoz küldött válaszlevélben barátjának lelkére kötötte: "Kérd, hogy az ódák útjáról el ne térjen. Az őtet egykor a fő polcig vezeti, s literatúránk itt kíván leginkább munkás kezeket, mert Virágon kívül még nincs egy poétánk is, aki a Horátz lantjának méltóságát érzette volna." Kazinczy csodálta az újonnan fölfedezett költőben "a poétai bátor és harsogó ömlödözést" s "az ő szent hazafiságát". A hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom nagy erővel jelentkezik irodalmunkban már a

Bessenyei fellépésével fémjelzett megújulási szakaszban is, de a nemzeti lét és nemlét hamleti kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérő témája. A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában - erről már volt szó - az egyes (idegen uralom alatt élő) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetőjévé lett, s ez - a közvélemény szemében -, bizonyos oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a toll mestereire. Berzsenyi is - Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve - vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsősorban hazafias ódáival. Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett A

magyarokhoz (I.) című Valószínűleg ez egyik legkorábbi, de mindenképpen a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye: első változata - egyes kutatók szerint - 1796 körül keletkezhetett, de a végleges, nyomtatásban is megjelenő szöveg csak 1810-ben készült el. "Azon szép ódák, melyek után becsültetik Berzsenyi, kétségkívül Horáczra való jobb órák emlékezései" - jegyezte meg 1847-ben Erdélyi János; sőt, a fentebbi verssel kapcsolatban egyenesen azt állította: "E különben remek és csudált óda, szinte csak hímvarrás Horáczéról, melynek címe: Ad Romanos" (A rómaiakhoz; III. könyv VI carmen) A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól; tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát (az ún. római ódák - III 1-6. - mind alkaioszi versszakokban szólaltak meg), a gyönyörködtetve tanítás kívánalmát, sőt még a nyelvi tömörségre is például szolgálhatott, Berzsenyi verse mégsem másolat csupán,

hanem önálló, eredeti alkotás. A magyarokhoz - a nagy mintakép említett versének egyszövetű, egyetlen szálra fűzött kompozíciójával szemben - izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kiáltó kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására. Az óda kulcsszava az erkölcs: ama régi, múltbeli, "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka - a kor felfogása szerint - a nemzet hanyatlásának, sőt menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelődött a köztudatban és az irodalomban, s mind ez ideig Berzsenyi tudta hazafias verseiben a leghatásosabban

megszólaltatni. A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét. Az 1. strófa megszólításában (1 sor) már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" - "hajdan erős"). Az indítás számonkérő, indulatos kérdései a felháborodó megdöbbenés hangján ostorozzák a jelen elfajulását. A vers címzettje: a "magyar"; a magyarság, a nemzet, melyhez egyes szám 2 személyben szól. Ezzel dramatizált monológgá válik a mű (kivéve az utolsó két szakaszt) A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi Ez a múlt nem idilli aranykor volt: "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. Buda vára - itt és a kor több más versében - a nemzeti lét, a

függetlenség jelképeként szerepel. Ezt a várat "szórja" most el (jelen), rombolja le a veszni tért erkölcs s az "undok viperafajzatok" (3. sz) Három szakaszon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belső "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. (A megszólított a 4 s trófában még Buda vára "Nem ronthatott el tégedet"; az 5-ben a vers elején aposztrofált "magyar", tehát a nemzet) A nagyság és erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt. A következőkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbővebb felsorolását (7-10.) A "lassú halál" okozója a belső szétzüllés, "a tiszta erkölcs" eltűnése, mely úgy pusztította el valaha

Rómát, mint ahogy a benne termő férgek őrlik meg az "éjszaki szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. (A képet minden bizonnyal Baróti Szabó Dávid Egy ledőlt diófához című művéből kölcsönözte.) Ebben a rendkívüli sodrású költeményben ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. - A romlásba döntő vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás. A 11-12. versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában (13-14.) hangváltás következik: a múlt nagy példáinak patetikus felsorolását és a bűnöket szenvedélyesen ostorozó

keménységet, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegezi fájdalmas tapasztalatait: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors, a "tündér szerencse" kezében; a hajdani nagy és erős birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a l ezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. Változást tapasztalunk a beszélő és a megszólított viszonyában a 9. strófától kezdve Eddig a prédikátori korholás egyes szám 2. s zemélyben szólalt meg, a "Mi a magyar most?" feljajdulása után azonban a dialógust a 3. s zemély megszakítja, majd a többes szám 1 személy válik uralkodóvá. A 12 szakaszban még csak a birtokos személyjelek mutatják ezt, a 13.-ban már igealakok is ("nyögünk"): mindez azt bizonyítja, hogy

a költő végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel. "Mint a többszöri átdolgozás is bizonyítja, Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költői megszólalásai egyikének tartotta. Gondolatilag nyilván nem, de érzelmi, indulati tartalmát tekintve tényleg ebben közölte a legfőbbet korával. Eléje vetítette a nemzethalál rémét is, hogy visszarettentsen a pusztulástól, felelősségérzetet keltsen, áldozatvállalásra, egy nemzet megmentésére mozgósítson." (Orosz László: im 74 1) Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban dübörgő nyelvének romantikája, zengő akusztikája: lépten-nyomon hatalmas erőt sugárzó - Berzsenyi kifejezésével élve - "energiás" szavakra, szókapcsolatokra (főleg igeneves szerkezetekre) bukkanunk. Ezeknek poétikai alapja a romantikus túlzás (hiperbola), a meglepő szembeállítás, mely újra meg újra váratlan, meghökkentő metaforákat teremt; ilyenek pl.:

"vérzivatar"; "vak tűz"; "ádáz ostromokat mosolyogva néz"; "világot ostromló"; "napkeletet leverő hatalom"; "öldöklő század"; "szent rokonvérben feresztő visszavonás tüze"; "nemzeteket tapodó harag" stb. A magyarokhoz (II.) Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. 1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa A vers azonban az alkalmi események, ihletforrások fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb (mondhatnánk: "klasszicistább"), mint a másiké, terjedelme

rövidebb: hat versszak, mely világosan két 3-3 szakaszra tagolódik. Az első egység (1-3. strófa) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerősíti a rá következő mitológiai metafora érzékletes és riasztó hatása (Erynnis - a bosszúállás istene - "vérbe mártott tőre"). Az első strófában felidézett háborús rémület a következő kettőben az egész világot felfordulással fenyegető véres zűrzavar látomásába csap át. A sorokat megterhelő (a mai olvasó számára már nehezen azonosítható) földrajzi tulajdonnevek észak és dél, kelet és nyugat szélső pontjait jelölve - romantikus eltúlzással - az egész földkerekség képzetét keltik fel. Mindebben a

legdöntőbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság: "A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak." Ebből a megrendítő élményből most nem a kétségbeesés és a reményvesztett pesszimizmus fakad, hanem éppen ellenkezőleg - cáfolva minden logikát - az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegő hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. strófa) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet ("Titus": a jó császár fogalma), másrészt a "lélek s szabad nép" erkölcsi-fizikai fölénye, mely képes

"csuda dolgokra" is. Ez a költemény is - az előzőhöz hasonlóan - világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelő menetét követően optimista tanulsággal: az ősi tiszta erkölcsök (az alvó nemzeti lélek felébresztése utal erre) tették naggyá és híressé Rómát, Marathont, Buda várát. Mindezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel s tömeggel szemben. A versforma itt is az alkaioszi strófaszerkezet, a fennkölt pátosz ebben a költeményben is az "energiás" kifejezések, metaforák bőségéből fakad. Más azonban a beszélő és a megszólított viszonyának módosulása. Az egyes szám 2 s zemély használatát (az 5 s trófa elejéig) a befejezésben az egyes szám 1. személy váltja fel: "nem félek", "bátran vigyázom" A költő önmagában is lecsendesítve a belső zaklatottságot immár nyugodtan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi

ítéletét. Reményt, biztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény nemcsak a maga korában, de a későbbi évtizedekben is. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belőle hatásos kórusművet a fasizmus világpusztítása ellen tiltakozva. A költészet vigasza Berzsenyi nemcsak azért kapta a m agyar Horatius nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtől, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erőszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi, a polgárháborúk szörnyűségei közt kialakított életfilozófiáját is. Hogy mennyire reménytelen kísérlet volt ez, már korábban láthattuk. - Ebből az életbölcsességből mindenekelőtt a m egelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége Berzsenyinek, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek bölcs önkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan

körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. Mert akár Sömjént, akár Niklát nézzük, mindkettő mégiscsak poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol eső falucska, "vadon tájék" volt. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, "osztályrészébe". Horác című költeményében (1799 után írhatta) ezért a fő hangsúly a pillanatnyi jelen értékeinek fölfedezésére esik. Ilyen sorokat olvashatunk: "Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld. . Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj." A romantikus "eredetiség" bűvöletében élő kritikusai fitymálhatták verseit, de hogy milyen merész módon használta a kapott nyersanyagot, arra épp ez a költemény lehet a legjobb

példa. Horatius a m aga Leuconoéhoz címzett carmenjét bölcs tanácsokkal zárja le, erkölcsi tanulsággal kerekíti ki: " . Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj." (TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE FORDÍTÁSA) Berzsenyi a maga művét a két záró hasonlattal a végtelenbe lendíti, nyitottá teszi - felkeltve velük az élet bizonytalanságának, céltalanságának, reménytelenségének stb. fájdalmas képzetét is: "Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak." Osztályrészem című (1799 körül) elégikus ódájában a "megelégedéssel" viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a mintaként maga előtt lebegő horatiusi ódáéval (I. 22) Az első két versszak hajó-képe szintén Horatiustól való: Licinius

Murenához írt parainézise (II. 10) az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja; az okosan kormányzott hajó a középutat választja (az "arany középszert"): kerüli a túlzott óvatosságot, a sziklászátonyos part közelségét, de nem is tör vakmerőn a mély tengerre (ez az óda is szapphói strófában íródott). A Berzsenyi-vers csak utal - már múlt időben - a "szelek mérgére", az Odüsszeiából ismert tengerörvényre, a "sok ezer veszélyre". Témája a m egérkezés, a p artra szállás a b ékés kikötőben. Mindkét strófa első sora két-két rövid, véglegességet sugalló, egymással mellérendelő viszonyban álló tömör kijelentő mondat. (Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálva a megmásíthatatlanság érzetét kelti.) Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált (önálló gazda ekkor: akár Sömjénben, akár

Niklán írta), a maga ura lett, lezárult egy szakasz életében. Az "elzárt hely" ugyan védettséget jelent, de a biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, a tündérképekkel, ábrándokkal, álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A második strófa jövőt jelentő igealakjai ("fel nem oldja", "fogadd") az új életformára való felkészülést jelzi. A költőnek nagyon is szüksége van az önvigasztalásra, s a "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja hát a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.) Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága, osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat akár az ókori irodalomból

ismert görög tájak, városok pompázatával, akár Horatius ligetes, szökőkutas tiburi birtokával szemben. (Ezt az értékkülönbséget emeli ki a nyelvi megformálás is: a 3-4 strófa megengedő alárendelő összetett mondat.) - A versszakot lezáró kérdő mondat (valójában erős állítást tartalmazó felkiáltás) grammatikai-gondolati tartalmával ellentétben éppen a rejtegetett, elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett vagy ellenében valami másra, teljesebbre, értékesebbre való sóvárgást takar. Az 5. s zakaszban nyilvánul meg leginkább az áhított és akart sztoikus nyugalom A "nehéz szükséget" kizárva (Horatiusnál "a rozzant putri szennye" - Szabó Lőrinc fordítása) bármilyen élethelyzetben (tehát a rosszat, zavarót, kellemetlent is beleértve), jó és balsorsban egyaránt "mindenütt boldog megelégedéssel" néz az égre. Az előzményeket tekintve éppen nem a

dicsekvő, hanem ellenkezőleg, a sorsába beletörődő filozofikus lélek lemondó gesztussal kísért kijelentése ez, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat. A megszorító "csak" módosítószó egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a mindenről lemondani tudás képességét, ez pedig a Camoena (kaména) jelenléte, a költészet vigasza (6.) S mintha elszólná magát a költő: az "itt", a korábban még kies szőlő és arany kalászt termő vidék már "vadon tájéknak" mutatja magát, mely csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép, "kiderült virány". A vers horatiusi lezárása (7) meghatott emelkedettséggel, őszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítő csodáját. A költő a Múzsához menekül mint egyetlen oltalomhoz. - Ha minden érték kihull is az emberi életből, ha

"vadon tájékra" sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet - erről is szól a költemény. "Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, aranyszavakkal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé" - állapítja meg Nemes Nagy Ágnes is. (Szőke bikkfák Móra Könyvkiadó, 1988 38 1) - (A Camoenák a görög Múzsáknak megfelelő itáliai istenségek.) Elégiák Berzsenyi 1809. m ájus 5-i levelében számolt be első ízben betegeskedéséről Kazinczynak, "nagyfényű barátjának": "Ez a tavasz nékem szomorúan köszöntött bé: egyik nyavalyából a másikba estem. Még eddig a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek." - Még csak 33 éves, fiatal ember Valójában nem is a testi nyavalyák sújtják igazán, évek óta kedélybetegség gyötri, csüggedt és kiábrándult. Hősi ódáival

nem tudta s már nem merte vállalni a politikai költő szerepét: kérdésessé vált számára - valószínűleg - az ősi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetősége. Nyomasztólag hathatott rá elszigeteltsége s poétai álomvilágának és a f alusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása. A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel is. Elégiáit 1804 után írhatta (Berzsenyi nem nevezte ezeket elégiáknak, mert nem disztichonban íródtak). Kb 8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, s valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idő gyors múlása, minden élő elkerülhetetlen végzete. Elsősorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a l élek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az eg yre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás.

Életéből eltűnnek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Búcsúzás Kemenes-Aljától című (1804 körül) elégiájában ezt az állapotot rezignált lemondással így fejezi ki: "Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja." Elégiái közül az utókor és a rostáló idő az egyik legsikerültebbnek A közelítő tél című versét ítélte (1804-1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben - Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az őszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága került, s így maga a cím is riadalmat sugall. A vers felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan

szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. - A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák "megmegrendülő r hangjai" a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére" emlékeztetnek (Horváth János). Legszebb példája ennek a második sor: "Tarlott bokrai közt sárga levél zörög" A költői negatív festés (hat tagadó szó, illetve tagadó ige fordul elő), az ősznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettős hatást ér el: nemcsak a j elen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző

emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia" szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált a külső természet; ezt összegzi a záró sor: "S most minden szomorú s kiholt." (A "hegy" dunántúli szóhasználatban szőlősdombot jelent.) Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti - látható-hallható formában - az idő kérlelhetetlen múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Ezt a sokszor és sokak által megénekelt

közhelyet a nyelvi-képi megformáltság emeli a feledhetetlenség fokára. A mindennapos metaforából ("az idő elrepül") egy sajátos gondolatváltással lesz "szárnyas idő", s e "tűnő szárny" körül "lebeg minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi élményét kapcsolja össze a p arányival, a földivel, "a kis nefelejcs" enyészetével. Az 5-6. versszakokban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az előbbi tételt Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. "A megismételt ŻItt hágy® köré egyre fájdalmasabb, sóhajtásból panaszos felkiáltássá növekvő megállapítások sorakoznak." (Orosz László: im 125 1) S a közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet új tavasza. A

lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A "béhunyt szem nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a s zerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált. "A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel fekvő halott: nincs barna szemöldök, bűbájos pillantás, amely feltámaszthatná." (Vargha Balázs: Berzsenyi. Gondolat, Bp 1959 1071) Lolli (az első változatban: Barcsi) nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei (koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet) újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire, s most a költemény elolvasása után a záró szakaszok visszasugárzó fényében -

döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. Az egyetemes mulandóság megrendültsége, az emberi sors tragikumának fájdalma a v ers dallamában, ritmikájában is jól észrevehető. Formája az ún. első aszklepiadészi versszak, mely áll három kis aszklepiadészi és egy glükoni sorból: - A kis aszklepiadészi sor 12 szótagos ereszkedő lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok vegyülete, középen (a 6. szótag után) erős sormetszettel: h h h r r h h r r h r h (a h és r a szótag hosszára vonatkozik); a glükoni sor ritmusa: ? ? h r r h r h (Az első kettő akár hosszú, akár rövid szótag lehet.) "Hervad már ligetünk, s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr." A közelítő tél párja szépségben és helyzetmegkötő varázsos hangulatában a Levéltöredék barátnémhoz (1804-1808

között). Ennek ütemhangsúlyos sorfaja van: a szabad ütemezésű négy ütemű 12-es; strófája négysoros, rímelhelyezése: keresztrím (a b a b). A címbeli "töredék" utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul - megszólítással, az érdeklődő kérdésre adott válasz látszólagos megtagadásával -, de hamarosan elejti a levél címzettjét, s a költő figyelme önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. A remek elégia a címe ellenére - természetesen - nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A költő falusi elvonultságát, lelki társtalanságát, egész életének szomorúságát festi le, ezért létösszegző versnek is szokás nevezni. Az első versszak még a távol levő barátnő (régiesen: "barátné") kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri - őt nélkülözve - társtalan

magányát, a további versszakok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe (2.): "cselédei" (családjának tagjai) már nyugovóra tértek, ő pedig egyedül - mint mindig - a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt. A kanóc ("parázs") pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata (3-4.): elszakad a környező világ kiábrándító szürkeségétől, "s egy szebb lelki világ szent óráit" éli át. Ebben a magányos esti álmodozásban életre kelnek "az emlékezetnek repdező szárnyain" a múlt, az ifjúság "eltűnt örömei". Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani "tündérképekben" gazdag (legalábbis ilyennek látott) múlt között - tudatosítva a

pótolhatatlan veszteségeket. A befejezésben, az ötsorosra bővült strófában (5.) a korábbi reális képsor életsorsát összegező jelképpé emelkedik: párhuzamot teremtve a 2., a 3 és a 4 versszak képrészletei és a beléjük sűrített szimbolikus tartalom között. Így lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. A kanóc pislogó lángja a hamvadó, kihűlő szerelmet, az őszibogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának "szomorgó nótáját" asszociálja. Ebben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében sincs semmi keresettség. A jelképes összegezés súlyos mondanivalója, az önábrázolás szándéka szétfeszíti a korábbi strófák négysoros rendszerét, az utolsó sor ráütő ríme hatásos kondulással, ezzel a nyomatékos akusztikai eszközzel érzékelteti az élet és a vers lezártságát. Episztolák Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készülve s a meginduló

Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevője a kibontakozó irodalmi életnek. 1810-től többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, s mindezek hatására tanulmányozni kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hallatlan lelkierő és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon korábbi - immár maradinak ítélt - nézeteivel. Újabb költeményei nemcsak költői világának tágulását jelzik, hanem bizonyos mértékű közeledést is a klasszicista elvekhez, ízléshez. Egyre gyakrabban lesz a művek témája a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (pl. Életfilozófia, A temető), s új, bölcselkedő hajlamának s filozófiai fejtegetéseinek leginkább két veretes klasszikus műfaj felel meg: az episztola (költői levél) és az epigramma. Az előbbi kötetlen tartalmánál és terjedelménél fogva (a minta ugyancsak Horatius) igen

alkalmas a felvilágosodás racionalista elveinek átélt kibontására, az utóbbi pedig tipikusan gondolati költemény lévén egy-egy ítéletalkotás magvas, tömör megfogalmazására. Episztolái köznapibb témájához igazodik a versforma is: 1815-ben írt ilyen műfajú alkotásai szép lejtésű ötös és hatodfeles jambusokban szólalnak meg. A legfontosabbakban egy-egy kérdéskör, életét izgató és felzaklató nyomasztó gond kapja meg a költői részletező kifejtés keretét. A Dukai Takács Judithoz (a költőnő távoli rokona volt) küldött levele mintegy önkínzó cáfolata annak, amit annak idején felesége "együgyűségéről" és ebben való megtartásáról írt. Megkésett bánattal vetette papírra korábbi véleményének elítélését: "Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vajjon jól van-e? Igen: ha az csak úgy tekintetik, Mint

ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze." A folytatásban arról van szó, hogy éppen a nőket kellene a legmagasabb kultúra szintjére emelni, mivel ők azok, "kik embert szülnek és nevelnek". Vitkovics Mihályhoz írt költői levelének eszmefuttatásai újra fölvetik életének nagy dilemmáját: a felvilágosodott költőhöz méltatlan magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és a "rokon lelkekkel" való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát. "Szivemnek ember és rokon kebel kell, Kivel vegyítse érzeményeit; Elmémnek elme, mely megértheti, S melyben sugárit tükröztetheti" - írja elégedetlenül. - Szinte lelkendezve idézi most fel 1813as pestbudai útjának jeleneteit: a Virág Benedeknél tett látogatást, a Szemere Pállal folytatott tudós beszélgetést s a színházi estét. - Eljutott földesúri önbírálatának arra a fokára,

hogy észrevegye: a paraszt "aszott kezéből lesi sültjét", viszonylagos jómódjának ára mások nyomorúsága és lelki elnyomorodása. Ebben a versben már ott kísért hamarosan derékbetört életének, költői pályájának tragédiája is: magányos életformáján változtatni képtelen, "s csak álma tündérképét kergeti, mint egy vadonban bujdosó fakír". Az 1813-as kötetének kiadását anyagilag is támogató pesti kispapok önképzőköréhez, A Pesti Magyar Társasághoz címzett episztolája jut el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendszerének magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, s ellenséges indulattal kárhoztatja "a hit vakító szentelt maszlagit": "Az ész az Isten, mely minket vezet, Az ő szavára minden meghajul, Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, S örök helyéből a tenger kikél; Ez alkot minden szépet és dicsőt, Az egyes embert, mint a milliókat, Ez

áldja s égi boldogságra inti." A felvilágosodott, széles látókörű költő "a szent emberiség" nevében hirdet világtörténelmi ítéletet Napoleonhoz című (1814) ódai emelkedettségű epigrammájában a császár bukásakor. Napóleonra hárítja a felelősséget: visszaélt a kor lelkével, a szabadsággal, s az egész emberiség ügyének elárulásával vádolja. Keményen, sallangtalanul koppannak a verssorok végével egybeeső ostorozó mondatok. Recenzió és Antirecenzió Az élete benső válságával küszködő költő számára szinte halálos csapást jelentett Kölcsey tudós bírálata (1817). Bár a recenzens kifinomult ízléssel választotta szét a nagy verseket a gyöngébb alkotásoktól, Berzsenyi az egyes kritikai megjegyzések jogosságát vagy vélt jogosságát megemészteni és elfogadni sohasem tudta, az egészet durva, kíméletlen támadásnak fogta fel. Ma már világosan láthatjuk, hogy voltaképpen a romantikus

költőkritikus, Kölcsey a klasszicista esztétika szigorú elveihez mérte a lényegében szintén romantikus Berzsenyi költészetét. Kölcsey a következő kritikai észrevételeit hangoztatta: Berzsenyi "soha sem a tárgytól veszen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat. - az ő fiatal, vidám lelke a görög felé röpdes vissza, phantásiája ideális képekkel foglalatoskodik, annálfogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak." - "Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el." Kifogásolja "a helyenként becsúszott provincialismusokat" is. Rossz néven vette, hogy egy regét (románcot) aszklepiadészi versekben írt. A legeslegfájóbb, a leginkább lesújtó, megsemmisítő erővel ható állítás az volt, hogy Berzsenyi költői géniusza már kimerült, csupán ismétli önmagát: ".némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel,

csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytől s minden értelemtől általában üresek." "Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik." Kölcseynek - természetesen - nem mindenben volt igaza, de Berzsenyi lírája valóban elhallgatott, kérdés persze, hogy ennek oka ténylegesen írói vénájának elapadása volt-e. Az elkövetkező húsz év alatt mindössze tízegynéhány verset írt már csak s néhány kisebb értékű csipkelődő epigrammát. A költői lélek repülését a tudós búvárkodás váltotta fel, s életéből nyolc évet szánt arra, hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún A ntirecenzió (Észrevételek Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni Kölcsey vádjait, s az ún. egzaltált kifejezéseket, a feleslegvaló s értelemtől üres expressziókat külön-külön is és nagy elhitető erővel megmagyarázza.

"A nimbus, lángkör, csillagkorona, Sonnenkrone stb. a romantikában csak az, ami volt a Hellenikában a koszorú, úgy hogy a dithyrámbok lángköre, semmi nem egyéb, mint a dithyrámbok koszorúja. Így változnak az ideák, s így kell a nyelvnek változnia!. Így kell a romantikának egész styljáról ítélnünk, mert valamint változnak az ideák, a szerint kellett változni az egész költői szellemnek és nyelvnek; sőt így kell azoknak változniok minden eredeti költőnél, mert minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek és nyelvnek harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs." - Berzsenyi tehát elméletileg is vállalta költészetének romantikus vonásait; lényegében azt szögezte le: ő a modern, ő az új költészet igazi, eredeti alkotója. (Az 1833-ban megjelent Poétai Harmonistica már az Antirecenzióval ellentétben a r omantika ellen, a " Hellenika" mellett foglalt állást.) Kölcsey

példamutató erkölcsi nagyságát, jellemének tisztaságát mutatja, hogy megbántott barátját halála után igyekezett kiengesztelni. Megható emlékbeszédét az Akadémia "közűlésében" 1836. szeptember 11-én olvasta fel Helmeczy Mihály (Kölcsey beteg volt, nem mehetett el). A beszéd utolsó mondatai így hangzanak: "Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb békeség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté maradt

végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja." Berzsenyi utolsónak tartott, rendkívül tömör, elég nehezen érthető versének, A poézis hajdan és most címűnek sokszor idézett "két varázsos hangulatú sora" a végleges lemondást, költészetének végét jelzi: "A szent poézis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben." III. Az európai romantika irodalmából A romantika A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata. A romantikával kezdődött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk: a 19. század második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza Annyira sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, hogy pontos és kielégítő meghatározása meglehetősen reménytelen. Mást jelentett országonként, mást az egyes művészeti ágakban, s mást az egymásra következő évtizedekben is. A klasszicizmust váltotta fel, de

kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért az újonnan született realizmussal - vele kölcsönhatásban fejlődve. Gyökerei még a felvilágosodás korába nyúltak: a Sturm und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen előde. Végeredményben a klasszicizmusból nőtt ki, de hamarosan esztétikai nézeteiben szembe is fordult vele. A romantika időszaka a 18. század legutolsó éveitől nagyjából a 19 század első kétharmadát foglalja magában, de egyes országokban még a 19. és a 20 század fordulóján is létezik (pl Magyarországon Jókai Mór művészetében). - Neve a "regény" jelentésű román szóból ered A középkorban így hívták a latin nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélő műveket. A romantika az irodalomban fejlődött ki, s innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). - Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó

illúzióvesztés és kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után fogta el főleg Nyugat-Európa népeit. Ez az érzés - természetesen - mindenki lelke mélyén ott lappangott, de legelőször csak a művészekben, a gondolkodókban, a tudósokban tudatosult. Az emberek csalódtak a felvilágosodás nagy, szent eszméit megtagadó és megcsúfoló polgári társadalomban, hiszen a világ egyre kegyetlenebb, ellenségesebb, kiismerhetetlenebb lett. Csalódtak a h íres "józan észben", korábbi optimizmusukat elveszítették, de a felvilágosodás meg is ingatta az előző évszázadokban oly kikezdhetetlennek vélt vallásos világnézetüket. A romantika első hullámai Angliából és Németországból indultak ki, a francia forradalom ugyanis ezekben az országokban okozta a legmélyebb megrendülést a polgári értelmiség között. Angliában a polgárság már megvívta a maga forradalmát, s most megszerzett nyugalmát féltette, s visszariadt a franciák

véres radikalizmusától. A németországi polgárság a fejlődésben sokkal elmaradottabb volt. A klasszika képviselői elfordultak ugyan a francia forradalomtól, de megtartották a felvilágosodás eszmerendszerét, a romantikusok azonban megtagadták az egész polgári ideológiát. A romantikának angol és német földön való jelentkezését segítette elő az a tény is, hogy ezekben az irodalmakban kevéssé érvényesült a klasszicizmus olyan megkötő erőként, mint a franciában. Az új irányzat - kezdetben - nem volt programszerűen klasszicizmusellenes, de hosszabbrövidebb idő múlva esztétikájában és írói magatartásában szembefordult vele. A klasszicizmus dogmákká merevült szabályai s az antik minták szigorú követése ellen lázadt végül is a romantika - meghirdetve a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény, sem

szabály. Igen szemléletesen jellemzi ezt a romantikus művészi magatartást Madách Imre Az ember tragédiája 10. s zínében (Prága II) A tudós Kepler így oktatja legkitűnőbb tanítványát a művészetre: "De a szabályt, a mintát hagyd pihenni. Kiben erő van és isten lakik, Az szónokolni fog, vés, vagy dalol, Ha lelke fáj, szívrázóan zokog, Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza. S bár új utat tör, bizton célra ér. Müvéből fog készítni új szabályt, Nyügűl talán, de szárnyakúl soha Egy törpe fajnak az abstractió." A korlátlan művészi szabadság értelmében az alkotói munka legfőbb ihletforrása a képzelőerő, a béklyóit levető szárnyaló fantázia. A művész zseni megdicsőül: a költő a semmiből teremt új világokat, s képes a lélek mélységeibe és a jövő távlataiba is pillantani; vátesznek, prófétának, látnoknak tartja önmagát. A romantika tűzte ki első ízben követelményül az irodalom fejlődése

történetében az eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. A korábbi minták követését elvetve új témák, új tájak, új életérzések, új műfajok, új kompozíciós szerkezetek jelentek meg. A romantika elégedetlensége a k ialakult világgal szemben a j elen valóságától való menekülésben is megnyilvánult: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek tartották a régit, a múltat. A klasszicisták az antik művészet alkotásait tekintették örök és utánzandó eszményképnek, a görög-római mitológiához, történelemhez nyúltak vissza feldolgozandó témákért. A romantikusok ezzel szemben - mintegy ellenhatásként - fölfedezték saját nemzeti múltjukat. Lelkesedtek a középkorért, a fényesnek látott lovagvilágért, s ezt szembeállították saját jelenükkel. - Az eredetiség elve nemzeti eredetiséget is jelentett: fölfedezték tehát a népi kultúrát, a népi művészetet (a népköltészetet), mert

múltcsodálatukban eggyéolvadt a régi a népivel. Már Herder is az igazi művészetet a nép művészetében látta, s a nemzeti költő az ősiség mellett a népi költészet kincseire kívánt támaszkodni, amikor nemzetien eredetit akart alkotni. Nagy lendülettel kezdték gyűjteni a népköltészet alkotásait (ekkor még dallam nélkül), kutatni kezdtek az egyes nemzeti ősvallások, mítoszok után. (Ha nem leltek ilyen adatokat, maguk alkottak "nemzeti" mitológiát, pl. Vörösmarty a Zalán futásában) Saját koruktól való lázongó menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy egzotizmus. Képzeletüket megragadta a polgári hétköznapok sivár szürkeségével szemben a Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa: a távoli összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal. Számos romantikus mű vezet a törökök, arabok, újgörögök földjére vagy nálunk a keleti őshazába. A

teremtő képzelet korlátlan jogainak kinyilvánítása nagymértékben kitágította az irodalom határait, s a klasszicizmus józan racionalizmusával szemben a romantikus alkotások jó részében lényeges szerephez jut a f antasztikum (az irrealitás). A fel- és elszabadult fantázia olykor szinte követhetetlenül messzire ragadja a művészt egy megszépített, illúziókkal teli világba, a fantasztikus mesék birodalmába. Az álomszerű tündérország gyakran a szerelmi boldogság színtere, ahol megvalósulhatnak a hétköznapi lét kicsinyességében meghiúsult vágyak. A klasszicizmus még kínos pontossággal különítette el a műnemeket, az egyes műfajokat, az ezekhez tartozó hangnemeket, sőt néha még a versformákat is. A romantika, ezzel szemben meghirdetve a művészetek egységét, igyekezett elmosni a hagyományos műnemek és műfajok határait, keverék műfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), s végeredményben az

összes műfajt lirizálta. A romantikusok kedvelték a műalkotások egyedi formáját, a töredékszerűséget, vonzotta őket a titokzatosnak, a borzongatónak, a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű kifejezése. A drámai és az epikus művek cselekménybonyolításában szinte keresték (hajszolták) a különleges élethelyzeteket, az érdekfeszítő eseményeket, a kalandokat, a váratlan, meghökkentő fordulatokat. A jellemalkotásban gyakori az erőteljes jellemkontrasztok alkalmazása: vagy úgy, hogy egyetlen személy jellemén belül ellentétes jellemvonások feszülnek egymásnak, vagy úgy, hogy az író a szereplőket jó és rossz irányban felnagyítja, tulajdonságaikat eltúlozza. A fentiek értelmében a romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától: általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, zeneiség és festőiség jellemzi. A látnoki képzelőerő olyan víziószerű képeket

teremt, amelyekben egyrészt az erős túlzások, másrészt a távoli és ellentétes dolgokat, fogalmakat egyesítő merész képzettársítások kápráztatják el az olvasót. A romantika más művészeti ágakban A romantika mint irodalmi stílus született meg, s innen jutott át más művészeti ágakba. Az építészetben lanyhult az érdeklődés az antik formák iránt, s ehelyett inkább a középkori stílusirányok, a romanika és a gótika felé fordult a figyelem. Így jöttek létre a különböző neostílusok (pl neoromán, neogót, neoreneszánsz) E motívumok mellett gyakran felhasználták a bizánci és a mór építészet formáit is. - Tipikusan romantikus vonás a régi romok iránti érdeklődés jelentkezése is, a középkori dómok, várak, kastélyok restaurálását célzó törekvések. A szobrászatban lényeges változást hozott a romantikus ízlés. A görög művek utánzása, a színpadias beállítás helyett az alakok mozdulatai érzelmeket,

indulatokat fejeznek ki, a szobrok az élet közvetlenségét árasztják. Az európai romantikus szobrászat talán legjellegzetesebb alkotása a f rancia Francois Rude (franszoá rüd; 1784-1855) domborműve, Az önkéntesek harcba indulása 1792-ben, melyet a párizsi Diadalív számára készített. Ezt az alkotását Marseillaise-ként (marszejéz) is szokták emlegetni. A szoborcsoport csupa lendület, tűz és erő. A zászlók áradatában a Szabadság géniusza viharzó mozdulattal hívja harcba a katonákat. - A párizsi operaházat díszíti a francia Jean-Baptiste Carpeaux (zsan-batiszt karpó; 1827-1875) Tánc című híres szoborcsoportja. Körtáncba perdülő, érzéki életörömmel telített alakjainak ruganyos mozdulatait finom fény-árnyék hatással formálta meg. Ugyanezt lehetne elmondani A három Grácia című szobráról is. A romantikus múltszemlélettel függ össze a historizmus, a történelmi témák kedvelése a tárgyválasztásban. Legnagyobbrészt

emlékműszobrok születtek: költőknek, tudósoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak megörökítésére igen sok szobor készült. Ezekben a főalak mellett megnő a mellékalakok száma. A 48-as szabadságharc miatt bujdosó Izsó Miklós (1831-1875) pályafutását a Búsuló juhász (1862) című szobrával kezdte. A klasszicizmus mitológiai vagy történelmi alakjai után merész újításnak számított a népi viseletben megjelenő, árvalányhajas kalapot viselő magyar juhász ábrázolása. Ugyancsak a népiesség hatását tükrözik táncoló figurákat megjelenítő későbbi terrakotta szobrocskái is. A 19. s zázad 20-as éveiben a festők is egyre nagyobb számban fordultak el a hideg és kiüresedő klasszicista festészettől. Az új mesterek az erőteljes fény-árnyék hatással, az élénk színekkel, a merész ecsetkezeléssel, a megdöbbentő, drámai helyzetek ábrázolásával szenvedélyeket, felfokozott érzelmeket, indulatokat kívántak vásznaikkal

kifejezni. A művészettörténet Théodore Géricault (teodór zserikó; 1791-1824) A Medúza tutaja (1818) című óriási festményét tekinti a romantika első nagy alkotásának. A Medúza nevű hajó a kapitány hiányos szakértelme miatt egy szirtnek futott és elsüllyedt. Géricault azt a drámai pillanatot örökítette meg, amikor a szerencsétlenség végletekig megviselt, szinte már félőrült túlélői egy vitorláshajót pillantottak meg a láthatáron. A piramis alakú szerkesztés, az ellenfényhatások alkalmazása s a borzalom jeleneteinek részletezése teszi rendkívüli erejűvé a képet. A spanyol Francisco Goya (fransziszkó gója; 1746-1828) híres rézkarcsorozata, de különösen a napóleoni háborúk véres kegyetlenségeit feltáró festményei nemcsak megdöbbenést keltenek, hanem állásfoglalásra is késztetnek az erőszak ellen. Megrázó erejű festménye a Május 3-ai kivégzés (1814). A madridi lázadást Napóleon csapatai 1808 május

3-án leverték és megtorolták. Ezt az eseményt örökítette meg a festő Egyetlen pillanatba sűríti a tragédiát: megmutatja az arcokra kiülő rémületet, a halálraítéltek kétségbeesését, a kivégzés szörnyűségét. A csoport középpontjában az erős fénnyel kiemelt alak úgy tárja szét karjait, mint a keresztre feszített Krisztus. A francia Eugéne Delacroix (özsen dölakroá; 1798-1863) a romantikus festészet vezéregyénisége Franciaországban. Képeit kötetlen kompozíció, laza kontúrok, dinamikus, könnyed ecsetvonások jellemzik. Legismertebb közülük A Szabadság vezeti a népet (1831) A jobb kezében a francia lobogót, a balban szuronyos puskát tartó nő a szabadság szimbolikus alakja, aki a halottakon át lépdelve harcba hívja és diadalra vezeti népét. Csupa tűz és lendület a kép: a z ászló lobogása, a t aglejtések szenvedélyes mozdulatai, az élénk színek mozgalmasságot visznek az ábrázolásba. - Az 1830-as júliusi

párizsi forradalomnak állított emléket benne. Korábbi festménye, A khioszi mészárlás (1823-24) a török kegyetlenség elleni tiltakozás. A törökök Khiosz szigetén vérbe fojtották a görögök szabadságharcát. Az erős fénnyel megvilágított főalakok tekintetében, arckifejezésében nemcsak a kétségbeesés, hanem mintha a jövőbe vetett bizakodás is megjelenne. A német romantikus festészet kiemelkedő művésze Caspar David Friedrich (kaszpar dávid fridrich; 1774-1840). Tájképei, köztük a Táj a sziléziai hegyekben (1815-20 körül), a természet meghitt szépségéről vallanak, s a romantikus lírai költészetnek, Schubert dallamainak hangulatát árasztják. A korszak két legnagyobb angol tájfestője William Turner (viljem törner 1775-1851) és John Constable (dzsón kansztebl; 1776-1837). - Turner képeivel lenyűgöző, drámai hatást vált ki: a természet romantikus, végsőkig kifinomult ábrázolását adja. Egyik legmerészebb

festménye: Gőzhajó hóviharban (1842). A kép csak érzékelteti a sötét hajótestet, az árbocon csapkodó zászlót, a dühöngő tengerrel, a fenyegető hullámokkal vívott küzdelmet. A félelmetes vihar újszerű megragadásával az emberi riadalmat tudja kifejezni Constable nem akarta meghökkenteni az embereket merész újításaival A vidéket járta, a természet után készítette vázlatait, s ezeket műtermében dolgozta fel. A szénásszekér (1821) című festményén a táj nyugalma, már-már idilli békéje jelenik meg. Témája egy mindennapos vidéki-falusi jelenet: parasztszekér kel át a folyón. A művész elsősorban őszinteségre törekedett. A magyar romantikus festészetre főképp a historizmus nyomta rá bélyegét: a festők többsége a nemzeti múlt dicsőségét, illetve történelmünk tragikus eseményeit igyekezett felmutatni képein. Madarász Viktor (1834-1917) Párizsban ismerkedett meg a francia romantikus festők művészetével, s

hatásukra fordult a magyar múlt felé. Legjelentősebb romantikus olajképe a Hunyadi László a ravatalon (1859). Drámai erővel tárul a néző elé V László király esküszegésének tragikus következménye. A sötét teret alig világítja be a gyertyák fénye A képen két szín, a fekete és a fehér uralkodik. A kettő éles kontrasztja: a sötét templomhajó és a hófehér halotti lepel ellentéte érzékelteti a h angulati feszültséget. - Madarász képének történelmi előzménye látható Benczúr Gyulának (1844-1920) Hunyadi László búcsúja (1866) című vásznán. - Gyárfás Jenő (1857-1925) Tetemrehívás (1881) című olajfestménye Arany balladájának hatása alatt készült. A lélekábrázolás mélységével s különösen a paraszti típusok gazdag, realisztikus visszaadásával emelkedik ki a kor átlagfestészetéből. Itt is megfigyelhetjük a sötét-világos ellentétben rejlő lehetőségek kiaknázását. Történelmi festészetünk

jeles mesterei között meg kell még említeni Székely Bertalant, Than Mórt, Lotz Károlyt, Wagner Sándort. - Barabás Miklós, a reformkor jellegzetes művészalakja, falusi életképein túl főleg politikusok, költők, művészek arcképét festette meg. - A romantikusan felfogott magyar táj jelenik meg id. Markó Károly (1791-1860) képein Magyar alföldi táj gémeskúttal (1853) című festményén Petőfi tájverseinek ihlető hatása fedezhető fel. Klasszicizmus, romantika, realizmus, naturalizmus, akadémizmus, historizmus egyidőben, egymás mellett, egymásra hatva létezett. Éppen ezért igen nehéz és rendkívül bizonytalan lehet egy-egy művész, alkotó besorolása egyetlen irányzatba. Ezt a fenntartást figyelembe kell venni a fenti "besoroláskor" is. A művészeti stílusok ugyanis nem "libasorban" követik egymást. Ugyanezt kell megállapítani a zeneművészettel kapcsolatban is. Beethoven pl nemcsak a klasszikus zene óriása, hanem

- sok zenetudós szerint - a zenei romantika egyik szülőatyja is. Ő vagy félredobja a szabályokat, vagy muzsikájának szolgálatába kényszeríti őket, míg Mozart és Haydn behódolt a szabályoknak. A romantikus zenét gazdag fantázia, erős érzelemvilág és az én belső világának kivetítése jellemzi. Témáit sokszor a múltból meríti Több romantikus nemzedék is létezett. Az "első generációt" Carl Maria von Weber (karl, fon; 1786-1826), Gioacchino Rossini (dzsoakkinó rosszíni; 1792-1868) és Franz Schubert (franc súbert; 1797-1828) képviselte. Schubert a romantikus dal műfajának legnagyobb mestere Gazdag dallamossága a német népdal hatását mutatja. A "második nemzedék" legismertebb tagjai az olasz Gaetano Donizetti (donicetti; 1797-1848) és a francia Hector Berlioz (ektor berlióz; 1803-1869). Az ún. " harmadik nemzedék" komponistáinak tevékenysége jelenti a romantika csúcsát Az utókor szemében

mindenképpen ez a h armadik generáció a l eghíresebb. Frédéric Chopin (frederik sopen; 1810-1849), Robert Schumann (súmann; 1814-1856), Liszt Ferenc (18111886) és Félix Mendelssohn (mendlszón; 1809-1847) zongorakompozíciói, szimfóniái, illetve oratóriumai, Richard Wagner (rihard vágner 1813-1883) és Giuseppe Verdi (dzsuzeppe; 1813-1901) operái a zeneirodalom felejthetetlen és kimagasló alkotásai. A magyar zene legnagyobb romantikus mestere Erkel Ferenc (1810- 1893). Zeneműveinek témáit a magyar múltból merítette. Legsikeresebb operái a Hunyadi László és a Bánk bán Erkel írta Kölcsey versére a magyar Himnusz zenéjét is A német romantika "Egyetlen irodalmat s művelődést sem járt át annyira a romantika, mint a németet." (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése Magvető, Bp 1978 8 1) A német polgárság s főleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom

radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nőttön-nőtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. "Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelőre, alig találtak. Az első nemzedék voltak ők a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben." (Németh G B: im 20 1) A kétség volt lelkük legfőbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek. A fiatal romantikus

nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elől menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a l élek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetőségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a későbbi korok irodalma is hasznosíthatott. Novalis A "korai" német romantikusok a jénai egyetemen szerveződtek csoporttá, s ők adták ki 1798tól a berlini Athenaeum című folyóiratot. Főleg a két Schlegel testvér a mozgalom programadója (Friedrich, 1772-1829; August Wilhelm, 1767-1845), legnagyobb költője pedig a nagyon fiatalon sírba szállt Novalis (1772-1801). Elszegényedett főúri családból származott Igazi neve: Friedrich von

Hardenberg, a Novalis (noválisz) csupán felvett írói név (latin szó, jelentése: "ugar"), de ezen a n éven szerzett hírnevet magának. Életének legnagyobb eseménye, hogy beleszeretett egy különös szépségű, akkor még csak tizenhárom éves gyermeklányba, Sophie von Kühnbe (szofi fon kűn), és eljegyezték egymást. Menyasszonyát két év múlva (1797) elragadta a tüdővész, s ez a veszteség alapvető hatással volt egész gondolat- és érzelemvilágára: maga is vágyódott a halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével. Nem sokkal élte túl Sophie elvesztését, hamarosan ő is a rettegett betegség, a tüdőbaj áldozata lett. Novalis szerint a költészetnek sok közös pontja van a misztikával, s a sejtelmeset, a titokzatosat egyenesen a p oézis lényegének tekintette. "A költészet fogalma szoros rokonságban van a prófétikus, a vallásos szellemmel, általában a r évülettel" - írta (az Athenaeumban).

Az elvágyódásnak, a t itokzatos szépségek keresésének, az élményekben gazdag élet utáni nosztalgiának ő teremtette meg feledhetetlen jelképét: a kék virágot Heinrich von O fterdingen (hejnrih fon ofterdingen) című befejezetlen regényében (17991800). Művének főhőse, a mondavilágba vesző, 13 századi lovagköltő látja meg egy ízben álmában a cs odavirágot. A magas, világoskék virág egy forrás mellett állt, s valósággal elbűvölte elbeszélhetetlen szépségével. "Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és alakulni kezdett: még fénylőbbek lettek levelei, hozzásimultak az egyre növekvő szárhoz; a virág Heinrich fölé hajlott; a szirmok széles, kék nyakfodorrá váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett." A kék virágban megpillantott gyönyörű leányarcot, az álmát keresi ezután Heinrich. A boldogságot, a szerelmet, az élet értelmét szeretné megtalálni, ezért is indul el anyjával

együtt Eisenachból Augsburgba nagyapjához. Föllelte-e álmát Heinrich von Ofterdingen Klingsohr (klingzor; maga is költő) leányában, Mathildében, vagy esetleg rátalált volna másutt, más alakban, a mű befejezetlensége miatt nem dönthető el egyértelműen. A regény mindenesetre arra tanít, hogy az ember megtalálhatja a boldogságot, "ha el van szánva keresve élni az életet: mégpedig szépséget, igazságot és szerető kölcsönösséget keresve." (Németh G B: im 45 1) A fantasztikus képzeletvilág, az álom szerepe meghatározó jegye lett a német romantikának. Forrására, jelentőségére a regényben Heinrich így világít rá: "Úgy vélem, az álom védszer az élet egyhangúságára és mindennaposságára, megújhodást hozó szabadulása lekötözött képzeletünknek, amikor az élet minden képét egymásra vetíti, s a felnőtt ember szűnni nem akaró komolyságát vidám gyermeki játékkal szakasztja meg." (Márton László

fordítása) Novalis igazi "évadja" tehát az éjszaka, amikor a külső fény hiányában megjelenhetnek az álmok, s az ember kiszabadulhat hétköznapi kötöttségeiből. Költeményei közül a legjelentősebb a Himnuszok az éjszakához (1800) című ciklus. A Sophie halála miatti megrendültség adja művének hátterét: utána sóvárog, vele szeretne találkozni legyőzve tér és idő korlátait; a szeretett nő teszi lehetővé számára a két világot (földi és túlvilági lét) elválasztó küszöb átlépését. A kevert műfajú, ritmikus prózát és hagyományos, rímes verset váltogató költeményt átjárja a keresztény vallás misztikuma. Az éjszaka a halál jelképe, s a halál nem ijesztő rejtély, hanem az igazi lét, az öröklét kezdete: "A halál az öröklét híre lett. A Halál vagy, s csak te adsz életet." Az emberi lelket türelmetlen honvágy vonzza a túlvilági otthon felé, s a hazatérés sóvárgása nem szűnik

meg egy percre sem. Ez az elvágyódás kap hangot a ciklus utolsó, Halálvágy című darabjában: "Mi tartoztatna vissza itt? Rég pihen sok szerettünk. Sorsunk zárják le sírjaik, s most fáj, szorong a lelkünk. Nincs mit keresnünk itt tovább telt a szív - üres a világ." Hoffmann A német romantika egy későbbi nemzedékének, az ún. berlini romantikának legmarkánsabb képviselője Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822). Író, zeneszerző, grafikus, karmester, színházi rendező volt egy személyben, ugyanakkor pedáns államigazgatási hivatalnok is. Átélte és meg is szenvedte a kispolgári lét szürkeségének, korlátozottságának, bürokratikus kicsinyességének és a művészlét teljességvágyának kínzó ellentétét. Irodalmi műveinek nagy részét élete utolsó évtizedében írta; legfőbb műfaja az elbeszélés. Az elszabadult képzelet szülte fantasztikum legtöbb írásában jelentős szerepet kap, de úgy, hogy közben a való

világról is pontos, szinte aprólékosan részletező leírást találunk. Novelláinak legsajátosabb vonása a folytonosan egymásba játszó többsíkúság. Éppen ezért lehet Hoffmann kapocs a realisztikus irányzathoz is, hiszen érzékelte és ábrázolta magát a környezeti és társadalmi meghatározottságot is. A valós és a f antáziaelemek egyensúlyára épül Hoffmann szép kisregénye is, Az arany virágcserép (1814). A fantasztikus mese hétköznapi városi környezetben, Drezda mindenki által jól ismert utcáin és terein történik. A cselekmény kezdetének még a napját és az időpontját is pontosan megjelöli az író: "Áldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor (svarcesz tór) alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába." A külső valóság azonban a regény folyamán - többször is - hirtelen vagy észrevétlenül

átcsap a belső történésbe, a r eális a f antasztikumba, a s ivár prózaiság a v arázslatos költőiségbe. A mű eseményvilágának két síkja van: az érzékfeletti csodavilág hitelesen beépül a v alóságos, hibákkal teli, kiábrándító világba, melyet finom iróniával ábrázol Hoffmann. A regény főhőse, Anselmus diák félszeg, ügyetlen, csetlő-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül. Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára már első alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha egy előkelő udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a kalapja repül ki kezéből, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra esik. Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna igaz derűvel megünnepelni a Linke-féle sörözőben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes lépése folytán. Pedig szívesen elidőzött

volna az ünnepre pompásan kicicomázott lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idősebbik leányával, az igen csinos, viruló, tizenhat esztendős Veronikával. Anselmus szerelmes a hiú Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta. Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett; Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton egy bodzafa alatt. Itt azonban különös dolog történik vele: három, zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergőzik a lombok között kristály csengettyűk csilingelésével társalogva. Anselmus az egyik kígyó gyönyörű sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét. Ettől kezdve még sivárabbnak érzi a maga szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölő

tevékenységét. "Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér." Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ő valójában a legfiatalabbnak, Serpentinának kék szemébe szeretett bele. "De a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat" - magyarázza a diáknak a levéltáros. "Ellenséges erők rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belső erő menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz. Hűségesen őrizd őt lelkedben, őt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany

virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron." Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. - És újra csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a "levéltáros" történetét olvasva. - Az ősrégi időben Atlantisz csodaországában a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó iránt. Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született, és tovasuhant a levegőbe. A szalamandra az elkeseredés tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a s zellemfejedelem arra ítélte, hogy "a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait". A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha

mindhárom lánya rátalál egy-egy olyan gyermeki, költői lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme fel tudja kelteni a t ávoli csodás ország sejtelmét. Ha ez az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétől, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sőt saját létében e csodák között, akkor az arany virágcserépből kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban. Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is ősi ellensége az a démoni gonosz lény, mely "létét a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti". Ez a boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori dajkájával, aki most javasasszony és varázslónő. Ez a varázserő képes ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától.

Néha úgy érzi, hogy valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, s ilyenkor szívből nevetnie kell bolond képzelődésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost. Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése, hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. A tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt. A bűnhődés nem tarthat sokáig, hiszen Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya. "Higgy, szeress, remélj!" - suttogja neki Serpentina, s ez a hang besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a

bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartó állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a s zépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével felhőtlen boldogságban élhet. Anselmus példázatos története, megszerzett zavartalan boldogsága azt sugallja az olvasónak, hogy a költészet, a művészet segítségével a kifinomult lélek felülemelkedhet a hétköznapok szürkeségén, sivár kicsinyességén, lehetséges tartalmasabb, értelmesebb emberi életet élni. A kisregény utolsó mondata így hangzik: "Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely előtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?" (Horváth Zoltán fordítása) A regény földhözragadt, filiszter szereplői is elérik "céljukat". De

mennyi gunyoros irónia nyilvánul meg abban, hogy a hiú Veronika végül álmai megvalósulásaként udvari tanácsosné lesz! Mint az öreg és göthös Heerbrand felesége ülhet szép házának erkélyén, és elégedetten hallgathatja a feltekintő nyárspolgárok elismerő sóhaját: "Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné." Neki és nekik ez az örömük! Hoffmann a kisregény tizenkét fejezetét "vigiliáknak" nevezte. A latin vigilia szó "virrasztást", "ébrenlétet", "éjjeli ünnepet" jelent. A keresztények a nagyobb ünnepek előtti éjszakát virrasztással töltötték, így készültek az ünnepre, s ezt hívták vigiliának. Minden bizonnyal erre utalnak a fejezetcímek: szép emberi tettekkel, hittel, reménnyel, szeretettel kell várni és készülni a boldogság ünnepére. Heine Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19. század egyik legnagyobb német művésze Írói pályáját igazi

romantikusként kezdte, később azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a német korai realizmus egyik vezető mestere lett. Lírája mellett meg kell említeni kitűnő prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, főleg pedig szépirodalmi értékű publicisztikáját. Családja kereskedelmi pályára szánta, ő azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom értékeiről írt tanulmányokat 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen haláláig ágyhoz - "matrac-sírhoz" - kötötték hátgerincbántalmai. Párizsban halt meg Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a

különböző ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költő a kötet korai darabjaiban bőven merít a német népdal motívum- és formakincséből: felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhető még a romantika egész kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségéből. Verseiben gyakori az ábrándokat szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla. kezdetű

vers a képzeletbeli tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a k ristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a b efejezés kiábrándító józanságra vall: "E messzi honba vágyom, örülne ott a szivem, a kín lehullna lágyan, nem fájna semmi sem. Álmomban sokszor látom a gyönyört, de a nap, a reggel kél, s az álom szétfoszlik, mint a hab." (JUSTUS PÁL FORDÍTÁSA) A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb forrása a mitizált első szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek. kezdetű versnek. A szeretett lány a költő unokahúga, Amalie Heine volt - A költeményben megjelenik a romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába. Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában

létrejöhetne két egymást szerető lélek találkozása, elérhető lenne az igazi boldogság üdvössége. Ide azonban csak a "dal szárnyán" lehet eljutni; a vers utolsó sorai azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a boldogság romantikus teljességéről csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban lehetetlenség. Álom és valóság - a nagy romantikusok lírájával ellentétben - már messzi esik egymástól Heine költészetében. Az angol romantika Az európai romantika első fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a városból a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe, az egyszerű

érzelmek világába menekül, Coleridge viszont a k épzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba. - A Táncoló tűzliliomok Wordsworth egyik jellemző, csupa zene költeménye. A természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó, "táncoló" tűzliliomok látványa boldoggá, lelkileg gazdaggá teszi a szemlélőt, s ezt a boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a merengő emlékezet, a természeti szépség felidézése. - A Kubla kán Coleridge sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket hordozó fantasztikus költeménye; színtere valamiféle sosemvolt egzotikus, mesebeli táj, a valóságtól független víziószerű vidék. - A költő vallomása szerint a vers egy ópium-álom töredék-emléke, melynek teljes rögzítését egy hívatlan vendég szakította félbe. Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költők új csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy

romantikus triász: Byron (bájron), Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte. Byron (1788-1824) régi főnemesi családból származott, a lordi cím birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot. 1812-ben szembefordult a főúri osztály politikájával, s a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát. A konzervatív körök feleségétől való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd Olaszországban telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem sikerült: betegségben halt meg görög földön. Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai útirajza tette, melynek

első két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a főhősben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérőkkel szakítja meg úti beszámolóját, az íróra ismertek. Byron fő művének tekinthető a befejezetlenül maradt, 16 énekből álló Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható, de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes célzások. Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, s hosszú időre elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját. Drámai költeményei - pl. Manfred (1817), Kain (1821) - a főszereplők magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hősök emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is hatalmasabb. Hősi harcukat a romantikus nyelv pátosza, képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni. Byron pesszimisztikus világképe, rezignált

lelkiállapota, hőseinek lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín) valóságos divattá tette a "byronizmust" a 19. század elején Európában Shelley (1792-1822), Byron barátja, előkelő földbirtokos családban született. Első szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt, hogy fiatalon megírt egy ateista pamfletet (Az ateizmus szükségességéről); ezért az oxfordi egyetemről eltávolították, apja pedig kitagadta. Ezután nyugtalan vándorévek következtek életében: Franciaországba és Svájcba utazott, majd 1818-ban végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le. 1822-ben egy csónakkirándulás során veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták a tengerből, egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet találtak. Holttestét barátja, Byron a t engerparton máglyán elégette. Szívét és hamvait a r ómai református temetőben helyezték el. A szabadság

fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden elképzelhető formája ellen - röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban. A megszabadított Prométheusz (1820) című drámai költeményében az egyetemes emberi vágyak, küzdelmek végső győzelmének látomása jelenik meg. Az istenekkel szembeszálló titán, Prométheusz diadalával együtt az emberek is megszabadulnak a zsarnokságtól, s beköszönt a béke, a szabadság és az egyenlőség boldog korszaka. Shelley egyik leghíresebb verse az Óda a nyugati szélhez (1819). Az ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából (hagyományos tercina-rímekkel) s egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. Az elsöprő erejű költemény hatalmas ellentéteket egybefoglaló látomásos képáradatában, sziszegő alliterációiban a viharokat görgető őszi szél vad zengése zúg. Az egész vers egymásba bonyolódó mondatszerkezetei, sorokat és strófákat összekapcsoló átlépései (enjambement-jai)

lélegzetnyi szünetet sem engedve sodorják az olvasót a legelső megszólítástól az utolsó sor ünnepélyes próféciájáig. Az első három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, s mindhárom az "óh, halld dalom!" fohászával zárul. A megszólított természeti jelenséget mitikus méretűvé növeli a költő: a nyugati szél hatalmas, vad, nyugtalan erő, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom, mely felkavarja, égig röpíti az őszi avart, "a pestises lombok holt népét", de jövőt védő oltalom is: az új életet rejtő magot "téli sutba hordva" megőrzi a kikelet számára, mikor "azur húga" virágba borítja a földet (I.) - Félelmetes erő: vad viharfelhőket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az ég ormáig (II.) - Felveri a szelíd, lustán pihenő Földközi-tengert, megnyitja az Atlanti-óceán roppant víztömegét, s látni engedi az irdatlan mélység titokzatos világát (III.) A

"vad Szellem", a szél mitikus hatalma, mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sőt a tenger alatt örvénylő mélységekre is. A IV. részben a széllel való azonosulás esdő könyörgése, imája szólal meg A versben beszélő - megismételve az első három egység fő motívumait - fájdalmas rezignációval sóhajtja: nem zengene most jajszava, ha lomb, felhő vagy hullám lehetne, vagy pedig élne még benne az a gyermeki hit, hogy oly szabad és hatalmas, mint a s zél. Az élet megsebezte, álmai szétfoszlottak, ezért kéri esedezve, ragadja magával "hab, felhő vagy lomb gyanánt". "Légy lelkem, én s te: egy személy!" - hangzik a teljes egyesülés vágya, hogy szelleme a Tér ölén sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, s "dala égő zenéje" hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtető próféciát: "Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?" Shelley ezt a verset

Itáliában, egy Firenze közelében lévő erdőben írta, egy viharos, őszi napon. Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát, mint fentebb említett drámai költeményét. John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költő csak a szépség rajongója volt. Németh László írta róla: "Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: Żköltő® - Keatsre gondolok. A többi költő más is volt: szabadsághős, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költő, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete." (Németh László: A minőség forradalma. Magyar Élet, 1942 14 I) Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott, mégis ő lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelője és megéneklője. Orvosnak készült, de 1817-től kezdve teljesen a

költészetnek szentelte életét. Súlyos tüdőbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára. 1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni Rómában érte utol a halál Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E remekművek egyike Óda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával. A költő (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus aranykor ("tűnt derű") tanúja. A rajongó áhítat a k ép meséjét szeretné megérteni, felfogni: az első strófa záporozó kérdései a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni. S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélő képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek, hanem a léleknek zeng dala; a

szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után; a lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát. Mindez azáltal válik igazán felemelő, katartikus élménnyé, hogy a művészet az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el, s az áldozatra készülő emberek nem térnek már vissza soha kicsi városuk csöndjébe. Így, a mulandó emberi lét szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejéről és halhatatlanságáról. Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá, világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény végén: "ŻA Szép: igaz, s az Igaz: szép! - sose Áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!®" (TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA) A költő szerint a költészet nagy célja,

hogy "barát legyen, enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat", tegye széppé az életet. - Keats - Tóth Árpád szavaival - "a Szépség angyali tisztaságú énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való". A romantikus múltidézés nagy hatású képviselője Walter Scott (szkot; 1771-1832), a középkori lovagvilágot megjelenítő, kalandos cselekményű történelmi regény megteremtője. Az egyetemes romantika egyik nagy jelentőségű alkotója volt az angolul író amerikai költő és novellista, Edgar Allan Poe (edgar elen pó; 1809-1849). Munkáinak kezdettől fogva a halál és a mulandóság a két alapvető élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai műveiben is. Elsősorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly s mindenféle gyötrelem kap központi szerepet; valójában a

modern világban magára maradó ember rémülete szólal meg bennük. Poe teremtette meg a detektív-novella, a bűnügyi regény (mai elnevezéssel: a krimi) műfaját, "ahol a borzalmat a logikával kapcsolta össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét" (Babits Mihály). Legelső s egyik legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság (morg; 1841) Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye szerint az oktató, nevelő jellegű költészet nem igazi költészet; a líra célja nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem "a szépség ritmikus megteremtése". Eszményének a végsőkig csiszolt, tökéletes és virtuóz formát tekintette, s a művészi hatáshoz vezető utat a rövidségben, a tömörségben s a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a romantikus poétika ihletkultuszával, s a tudatos, logikus alkotás elsőbbségét hirdette Híres verse, A holló (1844) is

józan meggondolások alapján született. Megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves siratását (a versnek tehát nincs közvetlen életrajzi háttere), s e köré komponálta rímekből, csengésekből, a szavak rejtett gondolattársításaiból a költemény különös hangzásvilágát. Itt minden hatás zenei elemekből tevődik össze. - Poe fedezte fel, hogy a v ers tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes szerepet játszik. - Hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska (lí) is A francia romantika A francia romantika később bontakozott ki, mint a német vagy az angol, és sokkal inkább közéleti-politikai jellegű, mint azok. A francia irodalom jobban kötődött a felvilágosodás és a nagy forradalom hagyományaihoz, a napóleoni császárság pedig hivatalos művészeti irányzattá konzerválta a klasszicizmust. Egyetlen nemzet irodalmában sem kellett a romantikának olyan heves harcot vívnia

elismertetéséért, mint Franciaországban, és sokan egyszerűen kétségbevonták nemzeti jellegét is arra hivatkozva, hogy az igazi francia szellemet a 17. századi klasszicizmus képviseli A korai "romantikusok" Napóleon ellenzékéből kerültek ki. Mme de Stael (madám dö sztál; 1766-1817), francia regényírónő, akit Napóleon száműzött Párizsból, 1800-ban kiadott kitűnő tanulmányában (Az irodalomról) már szembehelyezkedett a klasszicizmus egyetemes igényű, öröknek vélt ízlésével, s támadást intézett az antik minták utánzása ellen - korszerűtlennek ítélve a görög-római mitológia felhasználását. A francia romantika kezdetének dátumát - ha évszámhoz kívánjuk kötni - 1820-ban szokás megjelölni. Ekkor jelent meg Alphonse de Lamartine (alfonz dö l amartin; 1790-1869) első nagy lírai kötete, a Költői elmélkedések, a 20-as években lép az irodalom színpadára egy nagy költői nemzedék, s ezután indulnak meg a

heves viták a klasszicizmus és a romantika hívei között. Lamartine kötetének fájdalmas elégiáit nagy szerelmének betegsége, majd elvesztése ihlette. Az író - ahogy maga mondta - "a költészetet lehozta a Parnasszusról", azaz általános emberi érzelmek helyett egyéni fájdalmait, panaszait szólaltatta meg. Új szerepben jelenik meg a természet nála is (ugyanúgy, mint Wordsworth-nél): a lélek egykori boldogságát, örömét, kedves emlékeit hűségesen megőrzi az örökkévalóság számára a szépséges táj. - A kötet egyik leghíresebb darabja A tó. A költő halott kedvesének emlékét idézve keresi fel annak a tónak a partját, amely egy évvel korábban még a "drága nővel" együtt láthatta őt. Felsír a versben a boldog pillanatok megörökítésének vágya, az irigy, szökevény idő megállításának reménytelen hiábavalósága; a boldogság isteni percei éppúgy eltűnnek, mint a balsors napjai; ami mennyei szép

volt, sohasem tér vissza. Csak a tó, a zord rengeteg, a barlang, a száz néma kőszirt őrizheti meg mindörökre szerelmük boldogító emlékét legalább. A francia nagy romantika a maga művészi teljességében az 1830-as fordulat után bontakozott ki. A romantikusok, akik kezdetben monarchikus és katolikus szellemben indultak el pályájukon, a 30-as évektől kezdve műveikkel részt vettek a társadalmi harcokban is: lelkesedtek a liberális eszmékért, az emberi haladás, a s zabadság prófétái lettek, szembeszálltak a z sarnoksággal, s szót emeltek a szegények, az élet megnyomorítottjai érdekében. Hugo Az 1830. f ebruár 25-i dátum mint az "Hernani (ernani) csatája" vonult be az irodalomtörténetbe. Ezen a napon mutatták be Párizsban a legnagyobb francia romantikusnak, Victor Hugonak (viktor ügó; 1802-1885) Hernani című darabját, s a színházban kirobbant a botrány: a klasszicizmus és az új irány hívei összeverekedtek a

nézőtéren, s végül a romantikusok kizavarták ellenfeleiket a s zínházból. A darab témája, szerkezeti felépítése, nyelve, verselése gyökeresen eltér a k lasszicista drámai szabályoktól. Victor Hugo az ún hármas egységből csupán a cselekmény egységét őrizte meg, elvetette a hely és az idő egységének korlátait. Hőse, Hernani, igazi romantikus hős: mélabús, de nemes lelkű, lovagias bandita, akiről csak a darab végén derül ki, hogy spanyol főnemes, s öngyilkosságával halálba űzi szerelmesét is. - A botrány valójában egy verselési újítás ürügyén robbant ki a színházban: az első enjambement-t (sorátlépést) hallva (ezt a klasszicista verstan elítélte) a m aradiak füttykoncertbe kezdtek, a romantikus fiatalok pedig szembeszálltak velük. Az Hernani után Hugo lett a romantikusok kétségbevonhatatlan vezére. - Victor Hugo apja Napóleon tábornoka volt, de szellemi fejlődését édesanyja királypárti és katolikus

meggyőződése irányította. Az ifjú költő maga is katolikus és királypárti a 20-as években, később azonban mind liberálisabb elveket vallott, az 1848-as forradalom idején pedig már a köztársaság szószólója. Már az Hernani előszavában összekapcsolta a társadalmi és művészeti szabadság követelményét. III Napóleon császárrá koronázása után elhagyta Franciaországot, s emigrációjából a császár bukásáig (1870) nem is tért vissza hazájába. Így lett neve a levert forradalmak, a republikanizmus s a szabadság jelképévé, személye pedig a romantikus próféta-költő megtestesítőjévé. Hugo hatalmas irodalmi munkásságának legértékesebb része lírai költészete, a m agyar olvasóközönség mégis elsősorban fordulatos romantikus regényeit kedveli. Ezek közül első nagy alkotása A párizsi Notre-Dame (notr dam; 1831). A történelmi regény izgalmas cselekménye a középkor végi Franciaországban, a 15. századi Párizsban

játszódik Valósággal életre kel benne a múlt; a történet földrajzi és eszmei középpontjában a hatalmas katedrális áll, s ekörül kavarog a főváros népének tarka egyvelege: polgárok, diákok, katonák, csavargók, koldusok, vásári csepűrágók sokasága. Hugo hősei néhány eltúlzott vonással megrajzolt alakok, egy-egy tulajdonság megtestesítői: bennük az emberi jóság, tisztaság és a sötét, ördögi gonoszság ellentéteit, (jellem)kontrasztjait állítja szembe az író. - Esmeralda, a gyönyörű táncos "cigánylány" (csecsemőkorában rabolták el a cigányok, s köztük nőtt fel) a szépség, a jóság, az emberség és a művészet képviselője. Töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, Phoebus (főbusz) kapitányhoz, haláláig kitart mellette. Vele szemben Claude Frollo (klód frolló), a székesegyház esperese tudós alkimista ugyan, s látszatra aszkéta életet élő pap, mégis ördögi szenvedélyek megszállottja.

Érzéki vágyakozással próbálja megszerezni a m aga számára Esmeraldát, orvul leszúrja Phoebust, a leányt pedig bitófára juttatja, hogy ha már az övé nem lett, ne lehessen senkié. - A NotreDame harangozója, Quasimodo (kvazimódó) a legjellegzetesebb alakja a regénynek: egymásnak ellentmondó külső és belső tulajdonságok egyesülnek benne. Hatalmas erejű, ijesztően csúnya, púpos és sánta nyomorék, emberség dolgában mégis toronymagasan áll fölnevelője, Claude Frollo fölött. Ő is reménytelen szerelmet érez Esmeralda iránt Hálából, mert a cigánylány a pellengéren vizet adott neki, megmenti első alkalommal az akasztófától, s a katedrálisban rejtegeti. Mikor a p ap hazug ármánnyal kicsempészi a l eányt a t emplom menedékéből, nevelőjét irgalom nélkül letaszítja a székesegyház tetejéről a szörnyű mélységbe. Elkíséri halott szerelmesét a kivégzettek tömegsírjába (a sólyomhegyi vesztőhely pincéjébe), s csak

másfél év múlva találnak rá csontvázára, amint átölelve tartotta Esmeraldát. A regény a romantika poétikájának megfelelően váratlan és meghökkentő fordulatokkal, félreértésekkel görgeti az eseményeket. Quasimodót ártatlanul ítélik megkorbácsolásra és pellengérre; Phoebust Claude Frollo szúrta le, de Esmeraldát tartják merénylőjének, és halálra ítélik (Phoebus végül felépül sebéből); a csavargók megmenteni szeretnék a cigánylányt, Quasimodo viszont azt hiszi, hogy ellenségei ostromolják a templomot. S végül saját anyja adja Esmeraldát a pribékek kezére, aki az utolsó pillanatban ismeri fel a gyűlölt cigánylányban saját gyermekét, akit kicsi korában raboltak el tőle. A középkor végi világnak, a villoni időknek sajátos és valószerű levegője hatja át Hugo érdekfeszítő regényét, melyben az emberi boldogság utáni vágy ütközik össze a komor végzetszerűséggel. Későbbi regényei közül kiemelkedik

A nyomorultak (1862), mely máig is legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmékért lelkesedő közönségnek. A szegények, a nyomorultak, a megalázottak nagyszerű eposza ez, tiltakozás mindenféle igazságtalanság, jogtalanság ellen. A történet nagy része a franciaországi restauráció korában bonyolódik, s az egyes emberek életével párhuzamosan feltárul a korabeli történelem: a waterlooi csatától az 1832-es forradalomig. Főhőse Jean Valjean (zsan valzsan), egy becsületes favágó, aki özvegy nővérét és ennek hét kisgyermekét igyekezett tisztességes munkával eltartani. Még 1795-ben történt, hogy Jean Valjean az éhség kényszere miatt kenyeret lopott a gyerekek számára. Gályarabságra ítélték ezért, de többször szökni próbált, s csak 1815-ben szabadult 19 é vi raboskodás után. A fegyencélet durvává, gonosszá tette, de egy szentéletű püspök váratlan jósága következtében látványos jellemfordulat ment végbe benne. Ellopta

ugyanis a n eki éjszakai szállást adó pap ezüst evőeszközeit, de mikor a csendőrök visszavitték hozzá a lopott tárgyakkal, szállásadója még két ezüst gyertyatartót is odaajándékozott neki. Ez az irgalmas cselekedet elgondolkodtatta: megundorodott korábbi életétől, s ettől kezdve a jóság és az emberszeretet irányította minden lépését. Nevet változtatott, egy találmánya révén gazdag ember lett, s kinevezték egy kisváros polgármesterének. Vagyonából iskolákat építtetett, segélypénztárt alapított öreg és munkaképtelen munkásoknak, ingyen gyógyszertárat nyitott, s az egész vidék jótevőjévé vált. Javert (zsaver) rendőrfelügyelő azonban felfigyelt rá, s a törvény elől Párizsban kellett rejtőzködnie kis védencével, Cosette-tel (kozett), egy szerencsétlen prostituált árvájával. Cosette később egy derék ifjú, Marius (máriüs) boldog felesége lett, Jean Valjean pedig elhagyottan és boldogtalanul tengette

életét. Csak halála óráját szépítette meg a két fiatal látogatása és szerelmes boldogsága. Marius alakjába önmaga sorsát, világnézeti fejlődését is beleszőtte Victor Hugo. A rokonszenves fiatalembert előkelő és gazdag nagyapja királyhűségre nevelte, szembefordította a waterlooi csatában megsebesült édesapjával, Napóleon ezredesével. Csak az ő halála után ismerhette meg Marius apja érdemeit, s ettől kezdve republikánus és forradalmár lett. Az 1832-es felkelés idején bátran harcolt a barikádokon - többek között a hősi halált halt kis utcagyerekkel, Gavroche-sal (gavros) együtt -, s életét is csak Jean Valjeannak köszönhette, aki a Párizs alatti csatornalabirintuson keresztül mentette ki a harcokból. A forradalmi pátosz, a megigazult emberi jóság, az elesettek iránti megható részvét teszi felejthetetlen olvasmánnyá A nyomorultakat. A regényben megszólal annak a h azug és erkölcstelen társadalmi rendnek keserű

kritikája is, melyben egy volt fegyenc és egy utcalány képviseli az erényt. - A jóság és az emberi tisztaság ellenpontjaként - a romantikus látásmód alapján - megjelenik a regényben az emberi aljasság, gonoszság ábrázolása is a cs atatér sebesültjeit fosztogató, rabló, a szegényeket szipolyozó Thénardier (ténargyié) alakjában. Az orosz romantika Az orosz irodalom - hasonlóan a legtöbb kelet-európai nép irodalmához - a romantikával lett nemzetivé és európaivá. Kelet-Európában a klasszicizmus nem tudott olyan mély gyökereket ereszteni, mint a nyugati nagy irodalmakban. A romantika irányzatának jelentkezése nagyjából két évtizedes késést mutat Keleten: kibontakozása Oroszországban is az 1820-as évekre esett. A társadalmi háttér itt egészen más volt, mint Nyugat-Európában. Míg ott a forradalmak után kialakult új polgári rend váltotta ki a kiábrándultságot és a csalódást, itt a feudális viszonyok elavultsága és

a cári önkény szította fel az elégedetlenséget, s ösztönzött egy emberibb társadalmi berendezkedés utáni vágyat. Lendületet adott az orosz romantikának a n ép heroikus küzdelme 1812-ben a benyomuló franciák ellen, s ez a nagy diadal Napóleon felett nemcsak a n emzeti nagyság tudatát ébresztgette, hanem - főleg az értelmiség körében felerősítette a felvilágosodás szabadságeszméinek elterjedését is. A honvédő háború alig néhány hónapja alatt az orosz társadalom évtizedekkel lett érettebb: 1812 után már lehetetlen volt visszatérni a régi rendhez. Napóleon legyőzőiben az a meggyőződés alakult ki, hogy ha kiszabadították Európát a zsarnok jármából, ők maguk is levethetik tulajdon igájukat. 1815-ben jöttek létre Oroszországban az első forradalmi titkos társaságok, s ezek tagjai irigylésre méltónak, ünnepinek érezték, ha harcolnak és elpusztulnak a szabadságért. A dekabrista mozgalom hívei 1825 december 14-én

Pétervárott a S zenátus téren megkísérelték kirobbantani Oroszország első forradalmát. A felkelést vérbe fojtották ugyan, a mozgalom öt vezetőjét felakasztották, százhúsz résztvevőjét szibériai száműzetésbe küldték, mégis az orosz élet új korszaka kezdődött el 1825-ben. A következetes politikaitársadalmi cselekvés előtt - hosszú időre - a tökéletesen kiépített rendőri és besúgó rendszer elzárta a lehetőségeket, s ezért a nemzeti lét minden szellemi ereje az irodalomban összpontosult ebben az időben. Puskin Életpályája Az orosz irodalom első világirodalmi rangú nagy írója Alekszandr Szergejevics Puskin (17991837). Életműve meghatározta az orosz irodalmat: "hozzá áramlott szinte minden, ami előtte volt, majd pedig tőle indult ki, ami utána következett csaknem egy évszázadon keresztül." (Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században Gondolat, Bp 1970 28 I) Mindhárom műnemben, versben és prózában

kiemelkedőt alkotott. Fiatalsága Moszkvában született 1799. május 26-án régi orosz főnemesi család gyermekeként Anyai dédapja, Ibrahim Hannibal abesszin, etióp volt, egy kis uralkodó fejedelem fia. Annak idején a konstantinápolyi orosz követ talált rá a túszként tartott gyermekre Törökországban, s elküldte Nagy Péternek. A cár kegyeltje lett, taníttatta, s minden hadjáratára magával vitte kísérőül. A Hannibalokat a 18 század végére már számos orosz nemesi famíliához szoros szálak fűzték. A gyermeket a s zülők minden rendszer nélkül nevelték, szellemi fejlődését másodrendű francia nevelőkre bízták. Az otthoni taníttatásból Puskin csupán a kitűnő francia nyelvtudást hozta magával, s azt, hogy apja hatalmas könyvtárában rákapott az olvasásra. Nem volt boldog gyermekkora, ezt az időszakaszt kitörölte életéből: verseiben egyetlenegyszer sem említette sem anyját, sem apját. Szülei előkelő származásuk

ellenére szerény vagyonú emberek voltak: birtokaik gazdaságával nem törődtek, könnyelmű, nagyvilági életet éltek, s egész életükben az anyagi összeomlás szélén álltak. 1811-ben beíratták abba az intézetbe, melyet I. Sándor cár azért alapított, hogy a birodalom számára képzett tisztviselőket neveljen. A líceumot Carszkoje Szelóban, az uralkodó nyári rezidenciájának területén egy gyönyörű parkban helyezték el. Puskin - 29 társával együtt - a legelső évfolyam növendéke volt. Bár a líceumot elszigetelték a körülötte zajló élettől, s a növendékek hat éven át nem hagyhatták el a kolostori fegyelmet meghonosító intézetet, amely meglehetősen felszínes műveltséggel látta el őket, haláláig ez az iskola és nem az otthon maradt Puskin elveszett paradicsoma. Itt vált benne tudatossá, hogy költő, s számára a líceum a barátság eszményi birodalmává lett, a l íceumi barátok pedig költészetének igazi

hallgatóságává. 1817-ben - tanulmányainak befejezése után - Péterváron állami szolgálatba lépett: a Külügyi Kollégiumba osztották be titkárnak. A főváros megszédítette a költőt: afrikai vérmérsékletének hevével vetette bele magát az irodalmi, a társasági és a s zerelmi életbe. Felszabadult, bohém életet élt, tagja lett a Zöld lámpa elnevezésű irodalmi-baráti társaságnak is, de a s zertelen tobzódás s a s zabad politikai nézetek hangoztatása jól megfért egymás mellett. Puskin ugyanis nemcsak mint költő és hódító szerelmes kívánt kiválni társai közül, hanem politikai hangadóként is. Szabadságvágytól fűtött s szatirikus versei - köztük a lázító A szabadsághoz című óda (1817) - kézről kézre jártak, s így lett nemcsak a közönség kedvence, hanem a rendőrség és a cár érdeklődésének tárgya is. Pétervári korszakának legfőbb műve a Ruszlán és Ludmíla (1820) című elbeszélő költemény. A

klasszicista ízléstől eltávolodva a népmesei motívumok felhasználásával s a népies stílus megjelenésével fordulatot hozott ez a mű az orosz költészet történetében. "Déli száműzetés" "Lázító" versei s szabados életmódja miatt I. Sándor cár Dél-Oroszországba "száműzte" Hivatalosan nem volt száműzött, elutazásának okául a hivatali áthelyezést jelölték meg. 1820 májusában indult el Pétervárról Inzov altábornagy kancelláriájába szóló kinevezéssel. Megkezdődött életében a vándorlások korszaka, a rendszeres életmód nélküli, otthontalan lét. Legelső szolgálati helye Jekatyerinoszlav volt, majd négyhónapos kaukázusi és krími kóborlás következett, s csak szeptemberben érkezett meg Kisinyovba, ahová időközben Inzov áthelyezte székhelyét. A költő itteni barátai egy titkos társaságnak, A Közjó Szövetségének tagjai voltak, s ezek politikailag igen nagy hatást gyakoroltak rá.

A kisinyovi dekabrista körrel való leszámolás után került Puskin Odesszába 1823 júliusában. Kaukázusi és fekete-tengeri, krími élményei ihlették romantikus elbeszélő költeményeit. Déli száműzetésében írta A kaukázusi fogoly (1821) s A bahcsiszeráji szökőkút (1823) című alkotásait. Ezekben - s az 1824-ben befejezett A cigányokban - a byroni hősies-tragikus életsors ötvöződik a romantikus Kelet színes és vadregényes világával, melyet az orosz költők a Kaukázus környékén fedeztek fel. Kisinyovban fogott hozzá a Jevgenyij Anyeginhez 1823 május 9-én. A déli száműzetés éveiben lett neve ismertté Oroszország-szerte, s Puskin megízlelte a siker, a dicsőség ízét. A család közbenjárására a cár hozzájárult, hogy a költő "délről" "északra" kerülhessen: 1824 augusztusában érkezett újabb kényszerlakhelyére, Mihajlovszkojéba, anyja birtokára. A régi otthon vált most a számkivetés

helyévé, a társtalan magány lett osztályrésze. Családtagjai elhagyták a falut, s Puskin egyedül maradt a birtokon öreg dajkája (Arina Rogyionovna) társaságában. Mihajlovszkojei tartózkodása alatt mindvégig a n épélet és a n épköltészet bűvkörében élt, s a falusi nemesi világ kedves és csöndes atmoszférája vette körül. Magányában legfőbb tevékenysége az alkotás volt: befejezte A cigányokat, megírta a Borisz Godunov című színművét, elkészült a Jevgenyij Anyegin néhány fejezete, s több tucat jelentős lírai költemény került ki tolla alól. - Ez alatt az idő alatt halt meg Sándor cár (1825 nov.), robbant ki a dekabrista felkelés (1825 dec 14), s az új cár, I Miklós kicsinyes bosszúja véres megtorláshoz vezetett. A kivégzések és a kényszermunkákat kimondó ítéletek megrázták a költőt. Visszatérés I. Miklós taktikát változtatott Puskinnal szemben: igyekezett megnyerni magának, udvari költőt faragni belőle.

Megszüntette száműzetését, s 1826 szeptember 8-án Mihajlovszkojéből Moszkvába, egyenesen a cár dolgozószobájába vitték. I Miklós látványosan eljátszotta a megbocsátás jelenetét: megígérte a költőnek, hogy személyesen maga (ti. a cár) lesz a cenzora. Puskin azonban ekkor sem lett igazán szabad: besúgók és rendőrök figyelték minden lépését. Ezekben az években meglehetősen lármás és kaotikus életmódot folytatott, sokat és elkeseredett dühvel kártyázott. Tervei, hogy a kortárs irodalom szervezője legyen, kudarcba fulladtak. 1830. május 6-án eljegyezte a s zép és nagyon fiatal (18 éves) Natalja Nyikolajevna Goncsarovát, de még a házasság előtt (1831. február 18-án volt az esküvő), 1830 őszén elutazott egyik birtokára, Bolgyinóba, hogy az apjától kapott örökrész birtokbavételének ügyeit intézze. A párhetesre tervezett tartózkodás a k olerajárvány miatti vesztegzár következtében decemberig elhúzódott, csak

ekkor térhetett vissza Moszkvába menyasszonyához. - A bolgyinói őszben Puskin olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Ekkor fejezte be az Anyegint Több mint hét esztendőn át dolgozott rajta A házasság után Puskinék Péterváron telepedtek le. Négy gyermekük született: két leány és két fiú. - Natalja Nyikolajevna 13 esztendővel volt fiatalabb férjénél; hozományt nem kapott, de nagyon szép, királynői termetű fiatalasszonyként említik a kortársak. Oroszország első költőjének feleségeként a pétervári bálok tündöklő, kacér csillaga lett. A siker megszédítette, s egyre több pletyka keringett róla. Költekező életmódjával nyomasztó pénzzavarokat idézett elő, s Puskin kénytelen volt elfogadni, hogy a cár - megalázó módon - 35 éves korában "apródnak" nevezte ki. Utolsó éveiben ismerősei, barátai egyre fáradtabbnak, elkínzottabbnak, csüggedtebbnek látták a költőt, bár éppen ezekben a nehéz években

jutott el alkotó művészete legintenzívebb szakaszába. Ebben az időben születtek legjelentősebb lírai költeményei s új műfajként prózai epikájának olyan kiemelkedő elbeszélései, mint a Dubrovszkij (1833), A pikk dáma (1833), az Egyiptomi éjszakák (1835) és A kapitány leánya (1836) című történelmi regénye. A pétervári társasági élet mérte rá a végső csapást. Egy dAnthés (dantész) nevű francia emigráns, ki a fővárosi szalonok divatos hőse volt, feltűnően és otrombán kezdett udvarolni Puskin feleségének, aki éppen ekkor nagyvilági sikereinek csúcsán volt. A francia kalandort nem a v alódi szerelem vezette, egy kétes és kellemetlen mendemondát (azt suttogták: homoszexuális) szeretett volna kivédeni egy előkelő hölggyel folytatott viszony leleplezésével. Puskin párbajra hívta ki felesége becsületének védelmében, s ekkor érte a halálos sebesülés: a g olyó eltörte medencecsontját és szétroncsolta beleit. A

párbaj után két nap múlva, 1837. január 29-én halt meg Jevgenyij Anyegin A Jevgenyij Anyegin Puskin főműve, ezzel az alkotásával szerepel a világirodalomban. Az életrajzból már tudjuk, hogy hét Éven át írta: déli száműzetése idején Kisinyovban kezdte el 1823 májusában, s 1830 őszén Bolgyinóban fejezte be. A mű elkészültének ez az aránylag hosszú időtartama azzal járt együtt, hogy a személyes életsors fordulatainak függvényében az író többször is változtatott a regény tervezetén, terjedelmén. Az első rész végén még azt a nagyratörő szándékát szögezte le, hogy végiggondolva regénye tervét, ír vagy huszonöt éneket. Puskin későbbi kedvetlenségét, elfáradását jelzi, hogy pl a hatodik és nyolcadik fejezet lezárása között több mint négy év telt el, s végül is a tervbe vett tizenkét fejezet előbb kilencre zsugorodott, majd félredobta az Anyegin utazásairól készült versszakokat, s így lett a mű

nyolc fejezet. Részletekben adta ki verses regényét: 1825-ben külön kis kötetben került az olvasó elé az első rész, 1828-ban az eddig írt hat ének hagyta el a nyomdát; a teljes mű 1833ban jelent meg először. Műfaja Az Anyegin műfaja verses regény, a verses epikának a romantika korában kialakult népszerű válfaja. Az európai irodalomban főleg Byron művei tették közkedveltté A verses regény nem pusztán versbe szedett történet, eseménysorozat. Az eposszal és az elbeszélő költeménnyel szemben lényeges szerepük van benne a l írai elemeknek, az író személyes érzelmeinek és reflexióinak, tehát az összetevő két műnembeli jelleg, a lírai és az epikai egyenrangú és elválaszthatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen. A lírai főhős Az Anyegin és Tatjana, a L enszkij és Olga eseményszál mellett ugyanolyan fontossággal jelenik meg a műben a megírás hét éve során az író személyes sorsa. Beszámol

életének érzelmi-hangulati hullámzásáról, önmagáról, a korról, vágyairól, a kortársakról; az egész orosz életről, de mindenekelőtt saját művészetének, az irodalomnak kérdéseiről. A verses regénynek tehát két főhőse van: az egyik maga az elbeszélő, a másik pedig a címadó szereplő. Az író belép a történetbe, annak egyik alakja, s mint ilyen nem is elfogulatlan, hanem bensőséges - együttérző vagy elítélő - érzelmi szálak fűzik a "regény" szereplőihez. Anyeginnek jó barátja. Pontosan tudósít róla, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg, mennyire tetszett neki "különc világa, természetes fantasztasága, éles esze". Meleg rokonszenvvel, szeretettel és részvéttel beszél Tatjanáról: szentségként őrzi levelét, ő fordítja le franciáról oroszra. Olgát nemigen kedveli, Lenszkijt pedig afféle furcsa csodabogárnak látja, akit kevés szál fűz a rideg valósághoz. Az egész mű alapos

ismeretében azt mondhatjuk, hogy jóval többet tudunk meg a lírai főszereplő lelkének titkairól fájdalmas gyónásai, nosztalgikus kitérői és elégikus vallomásai révén, mint a mű epikus hőséről, Anyeginről. Az író - fejezetenként változó mennyiségben ugyan - újra meg újra elejti az epikus meseszövést, s rendre önmaga lép előtérbe. Az első fejezetben pl. a strófák fele nem Anyeginről szól, hanem a költő vallomásait, lírai megnyilatkozásait tartalmazza. - A hároméves pétervári tomboló élethabzsolás után fájdalmas szépítéssel említi déli száműzetését: "De észak rossz nekem, csak árt." Visszavágyódik a fővárosba, visszazokogja a pétervári nagyvilági életet: a színházak nyüzsgő tarkaságát, a színfalak mögött töltött ifjú éveket; lehűtő bús magányának álmaiban visszatér a bálok tolongása, fénye, jókedve, szilajsága mint elveszett, múlttá lett értékek, de emlékükre szívében most

is megzajdul a vér. Megrohanják a szerelmi emlékek, s valósággal himnuszt ír a kicsi női lábak bájáról. Anyeginnel közösen idézték fel gyakran nyári éjjeleken a Néva-parti zsenge ifjúság korát: múlt idők édes regényét. Akkor még benne (ti az íróban) lüktetett a boldogságra vágyó élet, most már beleunt a szenvedélybe, szívében csak hamu maradt, s ifjúkori kicsapongásaiért a bűnbánat s emlékezet kígyója marja szüntelen. A száműzött költőből az odesszai tengerparton feltör a szabadság utáni sóvárgás, az elvágyódás Olaszhonba, Velencébe, hol gyönyörű lányok ajkáról hallhatná Ámor és Petrarca szép szavát. De legforróbb vágya ősei szülőföldje felé vonzza - zord orosz hazájából a déli kék tenger és a romantikusnak képzelt Afrika felé: "Várlak, szabadság drága napja! Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem. A parton kószálok kutatva S vitorlásoknak int kezem. . Ideje itt hagynom sivár,

Ellenséges vizem s világom. S elérve dél kék tengerét, Meglátni Afrikám egét, S bánkódni zord orosz hazámon, Hol szívem sajgott, szeretett, Hol eltemettem szívemet." (I. 50) Ilyen és ehhez hasonló lírai kitérések, vallomások, elmélkedések végigkísérik az egész verses regényt. Hol a kacér, számító hölgyekről elmélkedik, hol a régi fajta udvarlásról, mely kötelezővé tette a nőknek érzelmeik takargatását, hol pedig a baráti és rokoni kapcsolatok ellentmondásos, hamis voltáról panaszkodik. - Érzelmektől erősen átszőtt strófák szólnak az orosz tájak és évszakok (főleg a tél) vonzó varázsáról. A legtöbb lírai kitérés az első (27 versszak) és az utolsó részben (24) található. A nyolcadik fejezet első strófái felidézik egész addigi életsorsát: megemlíti a Carszkoje Szeló-i éveket, poétai szárnybontogatásait, első költői sikerét, mikor Gyerzsavin (1743-1816), a nagy tekintélyű költő előtt

felolvasta egyik versét a líceumi vizsgán; Múzsája ettől kezdve sohasem vált meg tőle: pajzánná válva követte a pétervári vad dőzsölések között is, mikor Bacchusnak dallal áldozott. A száműzetés hányattatásai során sem hagyta el: magányos, bús ösvényein vigasztalta, becézte, akár a K aukázus szikláin bolyongott, akár a t engerparton hallgatta a habzó tengerárt, vagy "bús Moldva földjén kereste nomádok békés sátrait". Majd mikor újabb színváltozás következett életében, melankolikus vidéki lányként járt vele mihajlovszkojei birtokán. Innen, a csendes faluból vezeti Múzsáját először báli zajba, fényes úri házba (VIII fejezet), ahol tetszik neki a főrangúak pompás beszéde. Puskin ugyanis nemcsak regénye szereplőivel áll szoros kapcsolatban, hasonlóképpen bensőséges viszony fűzi a Múzsához is. De többször megszólítja magát a készülőfélben lévő regényt is, pihenésre vagy gyorsabb haladásra

biztatva, s ugyanígy bizalmas szálak fűzik az olvasóhoz is. Ez a s zemélyes líraiság, a n osztalgikus emlékidézések és fájdalmas-bús vallomások sora legalább olyan fontos (ha nem fontosabb) eleme a regénynek, mint maga a nem is nagyon bonyolult epikus mese: a többi szereplő története. Az Ajánlás utolsó sorai is azt emelik ki, hogy ez a mű életének summája, életérzéseinek összefoglalója: "Sok zsenge s hervadt színű évem, Mulatság, ihlet s egy sereg Álmatlan éj, borús kedélyem S hűvös látás termette meg." A mű világirodalmi kapcsolatai Puskin leghűségesebb barátai egyikének, az írónak és kiadónak, Pletnyovnak (1792-1865) ajánlja a Jevgenyij Anyegint, s a megilletődött hangú dedikáció is elárulja, hogy verses regényét nem "a hideg, kevély világnak" szánta, hanem annak a néhány nagy műveltségű olvasónak, akiben "költői álmok élnek", s aki értékelni tudja a regény sokféle

rejtett üzenetét. Ennek az alkotásnak egyik szembeötlő jegye ugyanis "irodalmisága", feltűnően irodalmi jellege: száznál jóval több nyílt vagy burkolt utalás, célzás, hivatkozás található szövegében a világirodalom nagyjaira, műveikre és ezek szereplőire. Homérosz, Theokritosz, Vergilius, Horatius, Ovidius, Seneca - Dante, Petrarca, Shakespeare - Tasso, Corneille, Racine Rousseau, Schiller, Goethe, Kant stb. szerepel a sorban, hogy csak a legnagyobbak közül említsünk találomra néhány nevet. De hiánytalanul ott van a kortárs orosz irodalom alkotóinak mindegyike, s rajtuk kívül mindenki - színészek, balett-táncosok, tudósok, kritikusok, festők, zenészek stb. -, akinek az irodalomhoz, a művészetekhez az akkori Oroszországban valami köze lehetett. Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, költői képeket, sorokat kölcsönöz tőlük, saját hőseit párhuzamba állítja más irodalmi hősökkel, s egyik legfontosabb jellemzési eszköze,

hogy verses regényének alakjai mit olvasnak, mi a viszonyuk az irodalomhoz. Puskin tehát olyan olvasókra számít, akik jártasak lévén az irodalomban könnyen felismerik és élvezik művének irodalmi vonatkozásait. Olvasóját is úgy szólítja meg, mint Ruszlán és Ludmíla ismerőjét, feltételezi ugyanis, hogy figyelemmel kísérte korábbi munkásságát is. Magával a műfajjal is kedélyes és huncutkodó játékot űz. Látszólag a nagy klasszikus eposzok hagyományaihoz híven "in medias res" kezdést alkalmaz. Rögtön a dolgok közepébe vág: a beteg nagybátyjához trojkán utazó Anyegin dohogó monológjával indítja a cselekményt, s csak ezután beszéli el neveltetését és ifjúkorát. Anyegin történetét később másodszor is - újra elkezdi az első fejezet 52 strófájában - A szokványos invokáció azonban az elején elmaradt, de azért "tiszteli" a k lasszikus szabályt, s a h etedik fejezet legutolsó versszakában

ironikusan pótolja a hiányt a propozícióval együtt: "Ifjú barátról szól az ének, Leír szeszélyt, hóbortokat. Áldd meg munkálkodásomat, Eposz Múzsája, buzgalommal! Adj egy botot, mely hűn vezet, Kerüljek tévelygéseket." (VII. 55) Olykor tudós kommentárokat fűz saját szövegéhez. Pl nem osztja a korabeli puristák (nyelvtisztítók) véleményét: szívesen használ idegen szavakat is, sőt szereti a gallicizmusokat, s ezért ironikus éllel bocsánatot is kér az orosz Akadémia elnökétől (Siskovtól), az idegen szavak kíméletlen ellenségétől. Szándékosan ellentmondásokat hagy szövegében, hogy legyen dolguk a bírálóknak is. Szembeszáll azzal a k lasszicista törekvéssel, mely a romantikus színezetű elégiákkal szemben ódákat követel, múlt kort idéző alkotásokat. - Végül semmibe véve a kompozíció kerek lezártságát kívánó klasszicista szabályt, laza szövésű regényét nem fejezi be, a cselekményszálakat nem

varrja el: Anyegint abban a k ellemetlen és kényes helyzetben hagyja el örökre, amint Tatjana visszautasításától villámsújtottan áll magában; s a férj sarkantyúpengés közben belép a szobába. - Műve szándékoltan töredezett: sok kihagyott strófát csak a megmaradt sorszám jelöl. Az epikus hősök A regény cselekménye meglehetősen egyszerű, nincs benne semmi különösebb bonyolultság, meghökkentő, váratlan fordulat. Az epikus történet kapcsán mégis felidéződik a regény megírásának történelmi kora, a fővárosi arisztokrácia fényűző, felszínes, nagyvilági élete s a falu, a f alu társadalma: a v idéki földbirtokosság átlagos és üres életvitele. A Larin család tagjai már tipikus figurák: a birtokkal nem sokat törődő, eszegető-iszogató családfő; a francia nevelés nyomait őrző, de nagyszerű kasznárrá vált Larinné; a férjhezmenésről ábrándozó lányok; s ott vannak körülöttük az idegent leső,

pletykázó, sértődő szomszédok is. Puskin végigvezeti olvasóját a k orban lehetséges valamennyi orosz nemesi magatartásformán, életstíluson, ezért is nevezte Belinszkij (1811-1848), a neves esztéta az Anyegint "az orosz élet enciklopédiájának". Puskin az Anyegin írásával már túllépett romantikus korszakán, s valójában útnak indította az orosz realizmust. Hőseiben - különösen Anyeginben s főleg Lenszkijben - még bőven vannak romantikus vonások, de az író az egész romantikus életstílust, különc magatartást már fenntartással, finom kritikával szemléli, s éppen ez az elítélt életvitel siklatja ki szereplői életét. Puskin hősei ugyanis végeredményben szomorú sorsú, szánalomra méltó emberek: nem oda érkeznek meg, ahová elindultak, sorsuk boldogtalanságba, meghasonlottságba torkollik. A címszereplő Childe Haroldra emlékeztető byroni jellem. Származása, neveltetése, élethabzsolása sokban hasonlít az

elbeszélőére. Szülei birtokukat elzálogosító, könnyelmű, adósságot adósságra halmozó emberek. Jellemének, műveltségének formálását, oktatását francia nevelőkre bízták; jól tud ugyan franciául, de kultúrája felszínes: tud - hibásan - citálni néhány latin idézetet, könnyedén hozzászól a társaságban minden témához, de a komoly vitákban okos képpel csak hallgat. Tizennyolc évesen már a fővárosi nemesi ifjúság jellegzetes alakja: piperkőc divatfi, kényeskedő dandy, különcködő pedáns. Legfőbb tudománya az Ovidius által is megénekelt csábítás művészete. Ahány leány vagy asszony, annyiféle módszer és taktika állt rendelkezésére: komor, büszke, engedelmes, közömbös, figyelmes, bágyadt, csüggedt, epedő, lángoló, fesztelen, gyengéd, szégyenlős, merész, könnyező - ahogy a helyzet megkívánja. Még híres kacér hölgyeket is meg tudott szédíteni, nem csupán fiatal, tapasztalatlan lánykákat. -

Éjszakáit bálok, estélyek, vendégeskedések, színházi előadások töltötték ki. Fordított sorrendben él: mikor a város munkára ébred, akkor fekszik le elgyötörten. Mégsem boldog legszebb korában! Hamar megunta a világ zaját, a nők sem bűvölték sokáig, az udvarlásban sem talált már örömet, kiábrándult a nagyvilági életből. Életét képtelen tartalmassá tenni. Amibe csak lelkesedve belefog, pár nap múlva fáradtan abbahagyja. Írni szeretne, de nem sikerül, könyveket halmoz fel maga körül, hogy tanuljon, de buzgalma pár hétig tart. Örökölt birtokán reformokba kezd, de rövidesen ez sem érdekli Kiégett szívű, komor és ingerült lesz. Valójában egy akkor divatos irodalmi típus áldozata: magára erőlteti a byroni világfájdalmat, a rezignált mélabút, a zord tekintetet, az életunalmat, a spleent. Az elbeszélő ebben az állapotban találkozott vele, s mert hasonló hangulat lepte meg őt is, barátja lett Anyeginnek:

"Akkortájt én is elvetettem A hívságos világ nyügét, S barátja lettem: megszerettem Jevgenyijünk természetét." (I. 45) Megszerette, megkedvelte, mert alapjában véve becsületes és lélekben nemes volt: "nagylelkűvé nevelte múltja". - Az Anyeginről festett ironikusra színezett rajz és az elbeszélő önportréja között oly sok a közös vonás, hogy az író fontosnak tartja leszögezni: a falusi táj szeretetében mindenesetre különbözik barátjától, s nem önmagát ábrázolta benne, mint Byron a maga hőseiben. Az enervált, kiégett szívű, az élet értelmes célját nem találó, a sorstól rámért boldogtalanság pózában tetszelgő Anyegin egy fölényeskedő gesztussal utasítja el - ostobán - élete megváltásának nagy lehetőségét, az ölébe hulló boldogságot, Tatjana szerelmét. - Ugyanez a blazírt szenvtelen közöny és cinizmus, becsületkódexeken nevelt álszemérem hajszolja gyilkosságba is: párbajban megöli

legjobb barátját, Lenszkijt, s ezzel megpecsételte életét. - Évek múlva, huszonhat évesen bukkan fel újra Péterváron, s csak most, miután bolyongásai során végleg levetette a byronkodás maszkját, csak most ismeri fel, hol és mikor hibázta el életét. A hercegasszonnyá lett s a nagyvilágban forgó Tatjana döbbenti rá az élet értelmére, az eltékozolt boldogságra, most, amikor már nincs visszaút. Tatjana még mindig kislányos szerelemmel szereti, de férjéhez hűtlen nem lesz soha. Anyegin az orosz irodalomban később oly nagy karriert befutó típusnak - ahogy Turgenyev (1818-1883) elnevezte -, a "felesleges embernek" az első jelentkezése. Jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult és kallódó ember, aki nem találja meg helyét az életben. Sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut, és végül nem is csinál semmit. Hozzá hasonló jellem az orosz irodalomban Lermontov (1814-1841) Korunk hőse

című regényének Pecsorinja vagy Goncsarov (1812-1891) Oblomovjának címszereplője, de ilyenek Csehov (1860-1904) álmodozó, tétlenségbe hulló hősei s Turgenyev műveinek alakjai. - A magyar irodalomban a legnevezetesebb "felesleges ember" Arany László (1844-1898) A délibábok hőse (1873) című verses regényének főalakja, Hübele Balázs. Anyegin komor életundorának ellentéte Vlagyimir Lenszkij, a romantikus költő barát. A Göttingából hazatért ifjú földesúr is tizennyolc éves: "Az ifjúság virága volt, Kant híve, verselt és dalolt. Ködülte németalföldi tájról Hozott új eszmét, új tudást; Szabadságról szent áldomást, Tűzlelket, mely lobogva lángol, Hozta rajongás szép szavát S vállára omló szöghaját." (II. 6) Semmiféle kétely nem fészkelte be magát a szívébe, gyanútlan jóhiszeműséggel nézett szét a világban, szűzi lélekkel rajongva lelkesedett minden nagy és nemes eszméért. Szép és gazdag

volt, s költő-szívének első szerelme Larinék Olgája lett. "Némettel beoltott orosz" - mondja róla Németh László -, s "Goethe és Schiller szelleme mintha a naiv lobogáson kívül minden konkrét vonást kioltott volna benne." (Németh László: Kísérleti dramaturgia Magvető, Bp 1972. 280 1) Bár Anyegin és Lenszkij életfelfogása mindenben különbözött egymástól, a két ifjú földesúr mégis sülve-főve együtt volt: jó barátokká lettek. Mégis ez a köztük lévő életstílusbeli különbség okozta végzetét. Tragikus és értelmetlen halála "az illúziók, az álmodozás, a fantázialét életképtelenségét, erőtlenségét fejezi ki a realitással szemben". (Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században Gondolat, Bp 1970 40 1) A fiatalabbik Larin-lány, Olga a regény legszimplább, legáttetszőbb figurája. Jellemzésére az író csupán pár sort szentel. Kedves, vidám, friss és rózsabájú, szőke és

kékszemű, de eléggé üres a fejecskéje: "De ezt a képet, ezt a színt, Az Olga-arcot rendszerint Meglelheted minden regényben, Vonzó leányarckép nagyon, Szerettem is fiatalon, Aztán meguntam szörnyüképpen." (II. 23) Olgácskának talán nincs is lelke, csak bájos külseje: érzelmeiben felszínes, könnyelmű. Egyetlen célja a férjhez menés. Lenszkijt, vőlegényét nem sokáig siratta: hamarosan egy ulánus felesége lett, s ezzel végleg ki is lépett a regény világából. Tatjana, Olga nénje egészen más: "Vadóc, bús, félénk, zajra rebben, Mint szarvasgím a rengetegben, Családi körből is kiüt." (II. 25) Befelé forduló, túlzottan is érzékeny, gazdag érzelmi életet élő, kifinomult lélek. Amit más lányok csináltak, ő azt nem csinálta kislány korában sem: nem vegyült ugráló, vidám gyermekseregbe, nem varrt, nem hímzett, babákkal nem játszott. Később az olvasásba temetkezett, a könyv mindent pótolt neki.

A rémtörténet érdekelte, de imádta az érzelmes regényeket, főleg Rousseau és Richardson (ricsardzon - angol regényíró; 1689-1761) gyönyörködtette. Merengő volt és álmodozó, őszinte és nyílt Puskin megható gyöngédséggel ír róla, s nagy szerelmének, Rajevszkij Máriának tulajdonságait kölcsönzi neki. A regény Tatjanát az orosz nő legértékesebb típusaként mutatja be, akit ösztönös kötelékek kapcsolnak az orosz földhöz, a falusi tájhoz, a néphez, a régi népszokásokhoz, babonás hiedelmekhez, a hagyományokhoz: "Tanjánk orosz volt ösztönében, S nem tudva, mit miért szeret, Zord szépségét élvezve; mélyen Szerette az orosz telet; A zúzmarát napos határban, A szánt, az esti fénysugárban A friss hó rózsás köntösét, A vízkereszti est ködét." (V. 4) Ebben a minden benyomásra érzékenyen reagáló, rebbenő leányban a legelső idegen férfi, ki megjelent szűzies világában, fellobbantja az első szerelem

mély és tiszta szenvedélyét. Pontosabban: nem is Anyegint szereti meg, hanem azt az eszményképet, amelyet beleálmodik, beleképzel. Vonzó és ideális regényhősei, Saint Preux, Werther, a "pompás" Grandison (Richardson regényének szereplője; grendiszn) és a többiek mind egy alakká egyesültek, Anyeginben öltöttek testet. Önmagát pedig szentimentális regényeinek hősnőivel azonosítja (Júlia, Delphine, Clarissa), s vágyuk titkos tüze ég túlfeszült szívében, felzaklatott, csapongó képzeletében. Ez a frissen született, harmatos érzés, mely nem ismer semmiféle szerelmi fortélyt, számító kacérságot, napról napra erősödik, tiszta, naiv, őszinte szenvedéllyé fokozódik. Gyanútlanul és lelkesülten hisz, bízik maga álmodta ideáljában, s erkölcsi nemessége, ártatlansága, gyermeki bája, egész belső összhangja magasan a szerepét játszó Anyegin fölé emeli. Kettejük viszonyában ő lesz a kezdeményező. Szűzi

tisztaságának merészségével konvenciókat félrelökve - megírja szerelmi vallomását Anyeginnek (Ezt a világirodalom legszebb szerelmes levelének szokták nevezni.) Remegve, félelem és szégyen között hányódva is egészen és feltétlenül feltárja benne szívét - eszményképe kezébe helyezve ezzel saját sorsát. Tatjana nagyon jól tudja, hogy szokatlan és bátor tettre határozta el magát, de jövendő boldogságukat tartja szem előtt. Ebben a szerelmes gyónásban nincs semmi szokványos női praktika: az őszinteség keresetlensége és egyszerű nyíltsága uralkodik végig a levélben. A távolságtartó magázás egy ponton - miután egy felkiáltással elveti azt a lehetőséget, hogy másnak is lehetne a felesége - a bizalmas tegezés szenvedélyesebb hangjába vált át. Levelét nem meri végigolvasni, s a záró sorokban újra visszatér a hűvösebb magázó formula. A kerti jelenetben a byronkodó Anyegin őszinte, bár fölényeskedő, kioktató

prédikációja Tatjanának csak lelkét törte össze, szerelmét nem zúzhatta szét. Ezt épen őrzi továbbra is haloványan, szótlanul, hervadozva. Szíve ugyanúgy lángol, szenved; álmatlanul epedezik, ha pedig álmodik, iszonytató látomásai vannak (V. 6-21), s álomfejtő könyvéből bánatra, tragédiára következtet. Szerelme akkor sem hagyja nyugodni, mikor a végzetes párbaj után Anyegin eltűnik a faluból. Tatjana azok közé a nők közé tartozott, akik életükben csak egyszer tudnak szeretni. Újra meg újra fölkeresi Anyegin elhagyatott kastélyát, üres szobáját, s ott a "könnye hullva hull". Beleolvas könyveibe, felfigyel bennük itt-ott egy-egy jelre, éles körömvonásra, ceruzajelzésre, mely számára "mind egy-egy áruló vonás, önkéntelen jött vallomás". Elnézegeti a falon Byron képét, az asztalkán Napóleon mellszobrát; Jevgenyij rejtélyét szeretné megfejteni: "Pokol-szülött? Ég küldte le? Kevély

ördög? Vagy angyal-e? Idegen hóbortok bolondja? Üres káprázat? Moszkvai, Ki tud Haroldot játszani? Divatszavak bő lexikonja? Utánozó korunk fia? Talán csak egy paródia?" (VII. 24) Tatjana nem tudja megfejteni a rejtélyt, nem lelhette meg azt a szót, melytől kinyílt a zár: Anyegin igazi énjébe nem pillanthatott be. A szokásoknak megfelelően férjhez megy egy herceghez, egy tábornokhoz - szerelem nélkül , s a pétervári társaság ünnepelt csillaga lesz. Jelleme nem változik: hű marad legelső szerelméhez, de nem lesz hűtlen férjéhez. Két boldogtalan lélek találkozik utoljára a tábornok herceg palotájában: a szerepeitől megszabadult, önmagára talált Anyegin s a gazdag házasság fogságában vergődő, titokban könnyező Tatjana. Sorsukon nem tudnak változtatni Tatjana a maga puszta létével, őszinte szerelmével szétrombolta ugyan Anyegin byroni szabadságeszményét, de megmenteni képtelen, mint ahogy önmagát sem teheti soha

többé boldoggá. Puskin a regény végén elbúcsúzik kész munkájától, eszményképétől, kiről Tatjanát mintázta, s olvasóitól, kik közül sokat e hét év alatt "szétszórt már a messzeség", vagy többen már a sírban vannak. Fájdalmas-elégikus hangulat lengi át az utolsó versszakokat, mint ahogy fájdalmasan zárul a főhősök életsorsa is. A regény 14 s oros strófákból áll. Az ún A nyegin-versszak 9 és 8 szótagú jambikus lejtésű sorokból épül fel. Rímelhelyezésében keresztrím, páros rím, ölelkező rím és ismét páros rím követi egymást. Rímképlete: a b a b - c c d d - e f f e - g g IV. A reformkorszak és a magyar romantika irodalmából A közép- és kelet-európai romantika A lényeges művészi jegyek egyezése ellenére a romantika koronként, nemzetenként, sőt nagyobb földrajzi egységenként is más és más. - "A megkésettséget mindig és mindenhol a lemaradás gyors behozása követi. Ennek során

eredetileg különböző, esetleg egymással homlokegyenest szemben álló gondolatokat, törekvéseket Közép- és Kelet-Európában egyszerre fogadnak be. Az eredmény: furcsa stíluskeveredés, néhol oly mérvű, amely egyesek szemében kétségessé teszi azt is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e klasszicizmusról, szentimentalizmusról stb., tehát olyan többé-kevésbé egymás után következő és körülhatárolható irodalmi irányzatokról, mint a nyugati irodalmakban." (Bojtár Endre: "Az ember feljő." Magvető Kiadó, Bp 1986 15 1) Közép- és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, az idegen uralmon belül is más, nagyobb nemzetiségek közé ékelődés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért már a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig ívelő nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a

nemzeti eszmélkedés, öntudatra ébredés legelső mozgalma - csaknem mindenütt Európának ebben a térségében. A függetlenségi eszme - természetesen - értelmetlen lett volna az önálló nyugati államokban. Nálunk, Közép- és Kelet-Európában - az orosz irodalmat kivéve - a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus irodalmát a nemzeti eszme éltette leginkább. Az idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erőszakolt rá: a közvélemény megkövetelte tőlük, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket alkossanak. A költő a társadalmi-politikai fellendülések idején a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, apostol, lángoszlop, vagy vállalta a n ép, a h aza pusztulását elsirató Osszián szerepét. Egybefonódtak a p olitika és a művészet célkitűzései. A népet vezérlő lángoszlop szerepével is összefügg a

népiesség új történelmi értelmezése. Amellett, hogy fölfedezték és nagyra értékelték a népművészet alkotásait, a "népi hős" a nemzeti szellem letéteményese lett, a nemzeti géniusz megtestesítője, múltbeli értékek őrzője és birtokosa, s a nép akarata Isten akaratává nemesült. A romantikus történelemfilozófia a nemzetet kollektív személyiségnek fogta fel, melynek ugyanúgy van gyermek-, férfi- és öregkora s halála is, mint az egyes embernek. Eszerint tartottak népeket, nemzeteket életképeseknek vagy életképteleneknek. Herder jóslata, hogy a magyarság el fog pusztulni a szlávok tengerében, sötét lehetőségként volt jelen - tiltakozást is kiváltva - a magyar reformkor közgondolkodásában. A romantikus történelemfelfogás Közép- és Kelet-Európában kikristályosodott sajátos válfaja volt a lengyel messianizmus, mely akkor az egész lengyel irodalmat áthatotta: Lengyelország a népek Krisztusa, Messiása, s

feláldozása hozza majd meg a világnak az áhított szabadságot. (Közel áll ehhez az orosz Dosztojevszkij messianisztikus hite.) A romantika a közép- és kelet-európai irodalmak első nagy virágkora, "aranykora", s elsősorban az akkor született művek esztétikai értéke tekintetében az. (Szokták nevezni a "nemzeti klasszicizmus" korának is a szónak a "magas művészi szint", a "tökéletesség" értelmében.) Világirodalmi rangú írók működése fémjelzi a romantika korát: az orosz Puskin és Lermontov, a cseh Mácha (1810-1836), a lengyel Mickiewicz (1798-1855), Slowácki (1809-1849), az ukrán Sevcsenko (1814-1861), a szlovén Preseren (1800-1849), a bolgár Botev (1849-1876), Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor. A magyar reformkor irodalmi élete 1819 májusában a Pesten szereplő székesfehérvári színészek bemutatták Kisfaludy Károlynak (1788-1830) még 1809-ben elkészült darabját, A tatárok

Magyarországban című "eredeti vitézi játékát". A siker rendkívüli volt: a magyar nézőközönség a saját nemzeti nagyságát, dicsőségét, áldozatkész nagylelkűségét hallhatta a színpadról, s ez mindenkinek tetszett. A hallgatóság tombolt az előadás alatt, "műveletlenül viselkedett" - a rendőri megfigyelő szerint. - Kisfaludy ezután négy nap alatt megírta újabb, Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele című darabját, s a zajos siker most sem maradt el. A Tatárok színműnek rendkívül gyönge, de megfelelt a korszellemnek, az ébredező önérzetnek, kielégítette a nemzeti hiúságot, s idézte az ősi dicsőséget. A nagy színpadi sikerek Pestet és Kisfaludyt helyezték az irodalmi élet középpontjába, s hamarosan ő lett az irodalom vezéregyénisége. Irányító szerepét erősítette, hogy 1821-ben Aurora címmel évenként megjelenő zsebkönyvet indított (1836-ban szűnt meg, Kisfaludy halála után Bajza József

irányította). Az Aurora körül egyre növekvő írógárda nőtt fel, s ez az Aurora-kör irányította a szellemi életet Kisfaludy Károly halála után is. - Az Aurora ellen-zsebkönyve volt a Bécsben megjelenő, Igaz Sámuel által szerkesztett Hébe (1823-1826). Kazinczy inkább ezt támogatta A nemzeti függetlenség vágya, a b écsi kormány elnyomásával való elégedetlenség és az 1823-as szembenállás a k amarilla rendeleteivel kikényszerítette 1825-ben az első "reformországgyűlést". A nemzeti büszkeséget, önérzetet erősítette az irodalom is: ekkor jelent meg ugyanis a várva várt "eposz", a Zalán futása, a honfoglalás "régi dicsőségéről". Sajátos közép-európai helyzetünkből adódott, hogy a kor progresszív célkitűzéseinek vezető osztálya nem az erőtlen és még fejletlen polgárság lett, hanem az uralkodó osztály, a liberális vagy kevésbé liberális köznemesség. Ennek a t énynek egyenes

következménye a reformpolitika. A nemesség haladó gondolkodású része forradalom nélkül, azt megelőzve, a fennálló törvényes rend keretei között, reformok útján, tehát az uralkodó által szentesített törvények végrehajtásával igyekezett megvalósítani céljait: sürgette a jobbágykérdés megoldását, és nagy önállóságot követelt az állami irányításban. - Nem valami emberbaráti filantrópia (emberszeretet), hanem saját jól felfogott nemesi érdekeik irányították a kor politikusait: jobbágyfelszabadítással, "örökös megváltással" akartak elébe sietni az eseményeknek, akarták "kifogni a szelet a forradalom vitorlájából". A literátornak, stílusművésznek is kiváló Széchenyi István 1825-ös fellépése a pozsonyi országgyűlésen (birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalapítására) s könyvei - mindenekelőtt az 1830-ban megjelent Hitel - a nemzeti haladást és

a művelődést szolgálták. Az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után legjobb barátainak, az ún. romantikus triásznak (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc) a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. - 1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek - Döbrentey Gábor lemondása után - 1835-től 1861-ig Toldy Ferenc, "a magyar irodalomtörténet-írás atyja" lett a titkára. - 1837-ben nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház: első igazgatója Bajza József volt. - Az Aurora-kör tagjai alapították meg mesterük emlékének ápolására a később oly fontossá lett Kisfaludy Társaságot. Vörösmarty asztaltársaságából alakult meg a Nemzeti Kör (1846-tól Ellenzéki Kör) A jelentősebb folyóiratokat is főleg a fiatal romantikusok szerkesztették. A Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi melléklete, a Koszorú 1828-tól 1832-ig Vörösmarty irányítása

alatt állt. Az ő kezükben volt a Kritikai Lapok (1830-1836), az Athenaeum és a Figyelmező (1837-1843) is. - Irodalmi elveiket a romantika francia változata határozta meg, főleg Victor Hugo nézeteit fogadták el. Az 1832-36-os diétán (Pozsonyban) már olyan erős volt a jobbágyfelszabadítást követelő liberális nemesi ellenzék, hogy a bécsi kormány 1836-ban feloszlatta az országgyűlést. Az alsó táblán Deák Ferenc és Kölcsey, a felső táblán Wesselényi Miklós vezette a szabadelvű ellenzéket. Az országgyűlés vitáiról Kossuth Lajos a kéziratos Országgyűlési Tudósításokban tájékoztatta a m egyéket. - Az 1836 után kibontakozó kemény politika börtönbe juttatta Lovassy Lászlót, az országgyűlési ifjúság vezetőjét (börtönében megőrült), felségsértési pert indítottak Wesselényi Miklós ellen (Kölcsey volt haláláig a védőügyvéde), s végül 1837-ben Kossuth Lajost is letartóztatták. 1840-ben a politikai foglyokkal

együtt Kossuth is kiszabadult, s 1841 elején megindította az első modern értelemben vett politikai napilapot, a Pesti Hírlapot. Hamarosan a Kossuth és Széchenyi között kirobbanó hírlapi vita kötötte le a politika iránt fogékony közönség érdeklődését. Kettejük vitájának lényege: Széchenyi a polgárosodást, az anyagi jólétet elébe helyezte a p olitikai függetlenségnek, a k özjogi helyzetet, az ország státusát nem feszegette, Kossuth pedig a legfontosabb és legelső feladatnak az önállóság megteremtését tekintette. Széchenyi István egy több mint 300 oldalas könyvben, A Kelet Népe (1841) címűben szállt vitába Kossuthtal, s elsősorban lázító, érzelmekre ható modorát kifogásolta. Azonosította magát valójában Kossuth elveivel, de hozzáfűzte: ".egyedül Żazon modor® ellen lehet és van kifogásom, melly szerint mint ő hiszi, Żfelemeli a hazát®, mint hiszem viszont én, Żsírba dönti a magyart®." -

Kossuth erre keményen válaszolt a Pesti Hírlap vezércikkében: "ha van e n emzetnek rendeltetése, az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülök, sőt ellenök ha kell." E vitában közbülső szerepet foglaltak el a centralisták: a regényíró Eötvös József, a történész Szalay László, az értekező Trefort Ágoston és Csengery Antal. A megyei autonómiát - éppen a megyei tisztségviselők visszaélései miatt - elítélték, s erős központi irányításért küzdöttek: ezért is nevezték magukat "centralistáknak". (Eötvös József 1845-ben megjelent A falu jegyzője című regénye valóságos centralista vitairat.) Az 1825-től kibontakozó reformmozgalmak kézzel fogható tényleges eredményeket nem tudtak elérni (legfeljebb annyit, hogy az 1844-es II. törvénycikk a magyart tette meg hivatalos állami nyelvvé), s a reformpolitika a 40-es évek közepe táján már kezdett kifulladni. A forradalmi

gondolat, a forradalmi megoldás került inkább előtérbe, s pl. Vörösmarty mellett és helyett Petőfi Sándor népszerűsége nőtt. Az irodalmi életben is új folyóirat-típus lett kedveltté, az ún. divatlap Az 1848. m árcius 15-ei pesti forradalom hírére és hatására iktatta törvénybe az utolsó rendi országgyűlés (1847-1848) a jobbágyfelszabadítást, a sajtószabadságot, a közteherviselést, a népképviseletet és törvény előtti egyenlőséget. Ezzel ért véget a reformkor A magyar színjátszás kezdetei A felvilágosodás korát (a 18. század utolsó harmadát) megelőzően hivatásos színjátszás nem volt hazánkban, s ennek megfelelően a magyar drámaírás is elmaradott volt. Mindenekelőtt az a városi közönség hiányzott, melynek igénye lett volna a színházi kultúra, a színházba járás. A korábbi századokban a színi előadásokat nem hivatásos, hanem alkalmilag összeverődő, műkedvelő emberek, diákok adták elő.

Létezhettek - minden valószínűség szerint - már a középkorban is ún. l iturgikus drámák és játékok egyes vallási ünnepek (húsvét, karácsony) alkalmával, ezeknek szövege azonban nem maradt ránk. Legkorábbi "drámai" emlékeink a 16. századból valók, de a hitvitázó drámák inkább még párbeszédes szövegek voltak, mint színpadra szánt alkotások. Ebből a korból két mű érdemel figyelmet: Bornemisza Péter Szophoklész-fordítása, az első ismert magyar tragédia: Tragédia magyar nyelven az Szophoklész Elektrájából (1558) és Balassi Bálint Szép magyar komédia címen emlegetett pásztorjátéka (1588 vagy 1589). A 17. é s a 18 s zázadból már tömegével maradtak fenn ún i skoladrámák - latin és magyar nyelven. Ezeket katolikus szerzetes tanárok (jezsuiták, pálosok, piaristák) és református iskolamesterek írták diákjaik számára, s ezek is adták elő. A színjátszás és a d rámairodalom fellendítésére

irányuló tudatos szándék legelőször Bessenyei György programjában fogalmazódott meg. A "pallérozott" magyar nyelv népszerűsítését és a nemzet "csinosítását" elsősorban a színház révén gondolta elérhetőnek, hiszen a színpadon jóval nagyobb közönséghez lehetett szólni, mint az alacsony példányszámban megjelenő könyveken keresztül. Hazafias buzgalmában maga Bessenyei is írt drámai műveket, tragédiákat és egy jól sikerült vígjátékot, A filozófust (1777). Csokonai Vitéz Mihály is alkotott színműveket, három komédiáját tanítványaival elő is adatta. De a ma már kevésbé ismert, ám a maguk korában jelentős írók csaknem mind kísérletet tettek drámai művek alkotására (Dugonics András, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc). Mégis az igen mostoha körülmények még a 18. század végén és a 19 század elején is akadályozták a színjátszás és a drámairodalom látványosabb

fejlődését. A magyar színészeknek nem volt otthonuk, állandó színházuk; a városok, különösen a főváros lakosságának többsége német nyelvű volt; örökös gondot okozott a pénz hiánya, a különböző testületek támogatásának ideiglenes jellege; a cenzúra pedig újabb meg újabb nehézségeket támasztott a d arabok színrevitelével kapcsolatban. A német színjátszás Magyarországon jóval fejlettebb volt, mint a magyar. Pesten és Budán, de más német ajkú városokban (Pozsony, Nagyszeben, Brassó) is rendszeresek voltak a német nyelvű előadások a 18. század 70-es éveitől fogva A pesti Rondellán kívül (a régi városfal kör alakú bástyája a Dunaparton a mai Erzsébet híd közelében) Budán két színházban is játszhattak a német színészek. Az egyik egy deszkából épült színház volt, a másik színházi terem a várban lévő régi karmelita kolostorban helyezkedett el. Sőt: 1812-ben új, hatalmas színház épült Pesten a

német színjátszás segítése céljából (3300 néző férhetett el benne). Az első magyar színtársulat Budán alakult meg Kelemen László (1762-1814) igazgató vezetésével 1790-ben. Főleg a hazafias értelmiség, a Pesten tanuló magyar diákok látogatták az előadásokat, de állami támogatás hiányában sorsuk csak vergődés volt. A Martinovicsmozgalom leleplezése és vérbefojtása után a társulat 1796 tavaszán feloszlott Az ún. második (pesti) magyar színésztársaság 1807 m ájusától 1815 j úliusáig játszott a fővárosban. Ezek a színészek valójában a Kolozsváron 1792-ben megalakult társulat tagjai voltak, akik 1806-ban magyarországi vendégjátékra jöttek át. Debrecen és Szeged után Pesten folytatták szereplésüket. Először a Rondellát bérelték a német színészekkel közösen, majd egy ideig egy fogadó báltermében tartották előadásaikat. 1812, az új német színház felépítése után visszatértek a Rondellába. Több

mint nyolc évig működött ez a társaság Pesten S bár a kislétszámú (15-20 fő) együttes tagjait elsősorban a hazafias érzület lelkesítette, olyan kiváló művészek voltak közöttük, mint Kántorné Engelhardt Anna (1791-1854), Déryné Széppataki Róza (1793-1872), Balog István (1790-1873) vagy Udvarhelyi Miklós (1790-1864), Katona József barátja. A szűkös anyagi viszonyok mellett tevékenységük legfőbb akadályát jelentette a gyérszámú közönség. Hetenként kétszer játszottak, és csaknem minden alkalommal új darabokat kellett betanulniuk és előadniuk. Mivel a magyar drámairodalom képtelen volt ezt a hatalmas mennyiségű színművet rendelkezésükre bocsátani, a bemutatott drámákat főként a német színházaktól kölcsönözték. Maguk a színészek "fordították általában a műveket, de ebben a roppant munkában segítséget kaptak a színházat lelkesen támogató pesti egyetemi ifjúságtól is. A "fordítások"

ebben az időben átdolgozások, magyarítások voltak: a szereplők nevét magyarra változtatták, az idegenben történt eseményeket magyar környezetbe és gyakran a nemzeti múltba helyezték. Így lett Shakespeare Lear királyából "Szabolcs vezér", a III Richárdból "Tongor, vagy Komárom állapotja a VII. században" 1815 után a magyar színészetnek vidéki városok adtak otthont (Kassa, Miskolc, Kolozsvár, Székesfehérvár). A magyar irodalomtörténet alakulásában is jelentős szerepet játszott a Székesfehérváron Balog István vezetésével 1818-ban létrejött színtársulat. 1819 t avaszán többhetes pesti vendégjátékuk alkalmával meglepő sikerrel adták elő Kisfaludy Károlynak már említett két darabját (A tatárok Magyarországban; Ilka). 1819 őszén - ugyancsak Pesten két másik Kisfaludy-művet is színre vittek: a Stibor vajda című tragédiát és A kérők című remek vígjátékot. A következő évi (1820-as) pesti

átruccanásukkor a régiek ismétlése mellett három újabb Kisfaludy-dráma bemutatójára került sor: Szécsi Mária, Kemény Simon, A pártütők. Kisfaludy diadalát fokozta, hogy előadott színművei 1819-ben és 1820-ban könyvalakban is megjelentek. A székesfehérvári színészek pesti szereplésének a Bánk bán sorsának szempontjából is döntő fontossága volt. A magyar színészet a fővárosban csak akkor talált végleges otthonra, mikor 1837-ben megnyílt - előbb Pesti Magyar Színház néven - a Nemzeti Színház. Katona József Életpályája Katona József (1791-1830) 1791. nove mber 11-én született Kecskeméten, ebben a Debrecenhez hasonlóan polgárosodó mezővárosban. Iparoscsaládból származott: apja és testvérei takácsmesterek voltak, leánytestvérei is iparosokhoz mentek férjhez. Életéről meglehetősen keveset tudunk, csupán gyér adatok maradtak ránk. - A kecskeméti katolikus elemi iskola befejezése után középiskolai

tanulmányait a nagy hírű pesti piarista gimnáziumban kezdte 1802-ben - minden bizonnyal azért, mert Pesten németül is tanulhatott. A III., IV és V osztályt szülővárosában végezte szintén az ottani piarista gimnáziumban Az egyetemre előkészítő kétéves filozófiai tanfolyamot Szegeden kezdte el, de Pesten fejezte be. 1810-ben iratkozott be a pesti egyetem jogi karára, s joghallgató korában került szoros kapcsolatba a második magyar színtársulattal. Mint egyetemi társai, a "játékszínért" lelkesedve ő is segített a színház műsorgondjain. 1811-ben négy, idegen nyelvből fordított darabját mutatták be, 1812-től pedig már "eredeti nézőjátékokat" is írt német regények dramatizálásával vagy más művek szabad átdolgozásával. Ezek a fordítások vezették be a drámaírás műhelytitkaiba. De írt olyan eredeti darabokat is, amelyek nem átdolgozások, hanem forrásuk maga a történelem; ilyen a Ziska (1813) című

dilógia (két részből álló mű) és a Jeruzsálem pusztulása című "szomorújáték". Nemcsak mint "szerző" állt a színház rendelkezésére, gyakran fellépett szereplőként is a színpadon. A statisztáláson túl 1812-től főszerepeket is vállalt, sőt ügyes, hozzáértő rendezőnek is számított. Mindezek mellett volt még egy gyöngéd lánc, mely a színházhoz kapcsolta: reménytelenül szerelmes volt az akkor még hajadon Széppataki Rózába. A szótlan, visszahúzódó, szinte félszeg fiatalember azonban szóban nem mert szerelmet vallani az ünnepelt színésznőnek, csak levélben tárta fel érzelmeit: "Én magát véghetetlen szeretettel szeretem; s lelkemben hordozom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva, véglehelletemig hordani." A levelet nem is írta alá, csak kézjegyével (K. J) látta el, s Déryné - amint emlékirataiban följegyezte - azt sem

tudta, kitől kaphatta ezt a s zerelmes levelet. Széppataki Róza házassága, a v iszonzatlan szerelem távolíthatta el a színészektől és a színháztól. Búcsúzásnak szánta egyetlen vígjátékát, melynek éle Déryné ellen irányult: A rózsa, vagyis a t apasztalatlan légy a pókok között (1814). Utolsó drámájának, halhatatlan remekművének, a Bánk bánnak létrejöttében a pesti színháznak már semmiféle ösztönző ereje nem volt. Ezt 1815-ben írta egy drámapályázatra Ezt a pályázatot Döbrentey Gábor folyóirata, az Erdélyi Muzeum hirdette meg azzal a céllal, hogy majd a pályanyertes eredeti darabbal nyithassák meg az épülőfélben lévő kolozsvári "kőszínházat". A Bánk bánnak Kolozsvárra elküldött első kidolgozása is kitűnő alkotás, bár sok tekintetben kezdetlegesebb a későbbi, végleges változatnál. A bíráló bizottság tagjai fel sem figyeltek rá, s a mai napig sem tudjuk, hogy valójában mi le tt a sorsa

(megérkezett-e egyáltalán?, mi kifogásolnivalót találtak benne?). A pályázat eredményét csak 1818-ban hirdették ki, de Katona erről nem értesült. A kudarc, a sikertelenség elhallgattatta benne az írót, véglegesen elfordult mind a színháztól, mind a drámaírástól. 1815 decemberében ügyvédi vizsgát tett, s 1820-ig ügyvédként működött Pesten. A székesfehérvári színészek 1819-es sikerei s Kisfaludy népszerűsége láttán gondolt arra, hogy Bánk bánját előadatja a fehérváriakkal. Művészi igényessége már korábban is arra késztette, hogy alaposan átdolgozza a Kolozsvárra elküldött darabot, az első kidolgozást. Segített ebben a m unkában barátja, joghallgató és drámaíró társa, Bárány Boldizsár (17911860), aki a Bánk bánról Rosta címmel hozzáértő kritikát írt (1816-ban vagy 1817-ben készülhetett). A Bánk bán végleges változata 1819 július 2-án már biztosan készen volt, ez a nap ugyanis a nyomtatásban

megjelent mű Jegyzésének (előszavának) dátuma. A cenzúra a színházi előadást megtiltotta, "mivel Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét", nem emelt viszont kifogást a könyvalakban való megjelenés ellen. Így látott napvilágot nyomtatásban a Bánk bán 1820 novemberében (1821-es évszámmal). Katona József elhagyta Pestet, visszatért Kecskemétre városi tisztviselőnek. 1820 novemberében alügyésszé választották, 1826-ban pedig a város főügyésze lett. - Drámaírói pályájának keserű tanulságait egy tanulmányban foglalta össze ezzel a hosszadalmasnak tűnő címmel: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? A Tudományos Gyűjtemény 1821. évi 4 számában jelent meg Hat akadályt sorol fel: a színház hiánya, a " nemzeti dicsekvés" (célzás ez Kisfaludy Károly korai darabjaira), a "nyomtatásbeli szükség", a cenzúra, a bírálat hiánya és a

jutalmazás elmaradása. Tíz évet élt még Kecskeméten, de erről a tíz évről alig tudunk valamit. Zárkózott, szófukar különcként tartották számon. Belefogott egy nagy mű elkészítésébe: Kecskemét város történetét szerette volna megírni, de ebből csak részletek készültek el. - 1830 április 16-án hivatalába igyekezve a városháza kapujában érte a hirtelen halál: szívszélhűdés végzett vele. Remekművének színházi bemutatását nem érhette meg. A Bánk bánt 1833 február 15-én vitték színpadra első ízben Kassán Udvarhelyi Miklós jutalomjátékaként. 1834-ben Kolozsváron, 1835-ben Budán, 1836-ban Debrecenben is előadták. Operaváltozatát Egressy Béni szövegére Erkel Ferenc alkotta (1861). Bánk bán Az irodalmi közvélemény Katonát egykönyvű írónak tartja, akárcsak Madáchot. A tudományt az ő korábbi műveiben is a Bánk bán felé mutató vonások, a kisebb-nagyobb hasonlóságok és egybeesések érdeklik, ezeket

kutatja és értékeli. - A Bánk bán sorsát is végigkísérték a legszélsőségesebb megítélések, akár a későbbi Madách-tragédiát. Voltak, akik rossz, elhibázott alkotásnak vélték, átírták, "átigazították", mások a remekműnek kijáró hódolattal és alázattal beszéltek és beszélnek róla. A sokféle értelmezés legfőbb forrása általában az, hogy mindig valami kívülről bevitt szempont szerint próbálták és próbálják magyarázni a tragédiát, s Bánk összeomlását közjogi méltóságából következő konfliktusában keresték. A színházi előadás sem adhat hű képet magáról a műről, mert a rendezők bizonyos hangsúlyok kiemelésével vagy eltolásával rendszerint saját elképzelésüket viszik színpadra. A Bánk bán megértéséhez elengedhetetlen az eredeti szöveg figyelmes olvasása, alapos tanulmányozása. Bánk és Melinda A Bánk bánban egyszerre van jelen a t örténelmi és szerelmi tragédia, a n emzeti

lét sorskérdése és az egyes ember egyéni létproblémája. Éppen ez a sokféle szálból összeszőtt eseménymenet, a különböző forrásokból fakadó indulatok teszik remekművé a darabot. Bár a magyar középkorban, 1213-ban történik a cselekmény, s a szereplők többsége is történelmi alak, Katona a reformkor előtti Magyarország nemzeti sorsproblémáival is viaskodik, Bánk pedig egyenesen modern, kifinomult lelkületű, túlzottan is érzékeny lélek, aki épp érzékenysége következtében is indulati szélsőségekre hajlamos. A címszereplő áll mindvégig az események középpontjában: minden szándék és erő rá irányul és benne összpontosul, minden sérelem egyben őt is sérti. A király távollétében az ő kezében van a legfőbb hatalom, ő a király helyettese, a "nagyúr" (Katona szerint ennek a szónak eltorzult formája a "nádor"). Még sincs a királyi udvarban, mert a királyné, Gertrudis igyekszik távol

tartani a központtól, s minden hatalmat a saját kezében szeretne tartani: ezért országjáró körútra küldte. (Katona nem nevezi meg a színhelyet, a műből nem derül ki, hogy földrajzilag hol is történik a cselekmény.) Az a tény, hogy Bánk elfogadta ezt a megbízatást, valamint az, hogy szép, fiatal, "együgyű" (gyermetegül naiv, az udvari intrikákban járatlan) feleségét vidéki kastélyából a királyi palotába hozatta, csak az erkölcsileg kiemelkedő nagyemberek gyanútlan jóhiszeműségével magyarázható. Bánk "angyali" tisztasága az őt igen jól ismerő Tiborc szavaiból is kitűnik. A negyedik felvonás ("szakasz") hatodik jelenetében (a végleges változatban a j elenetek nincsenek megszámozva) térdre esve így fohászkodik az Istenhez Bánkért: "Uram, bocsásd meg, mert nem tudja, mit beszél! Tudod, hogy ájtatos vala mindég: ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy ő angyal is lett volna földeden!"

Ezzel az angyali hőssel - és az egész magyar nemzettel - kerül szembe Gertrudis, a hatalom mániákusa. Más szereplők szavaiból, a dialógusokból sok mindent megtudhatunk arról, miért tűrhetetlen az uralma. A saját személyes tulajdonának tekinti az egész országot, a magyarok rovására csak a merániaiaknak kedvez: birtokot, hivatalt, tisztséget csak nekik adományoz. Visszataszító gőgje, a magyarokat lenéző megvetése jogosan váltja ki az ellene szervezkedő "békételenek" bosszúvágyát. Bár erős akaratú, céltudatos, uralkodásra termett asszony, a drámai küzdelemben betöltött szerepét (azt, hogy Bánk ellenfele lehet) mégsem elsősorban személyes tulajdonságai teszik lehetővé, hanem hatalmi helyzete, hiszen rendelkezik azokkal a politikai eszközökkel, amelyek szükségesek akaratának keresztülvitelére. Bánkban - úgy látszik - a királyné és a magyarság (főnemesek, parasztok) katasztrófával fenyegető szembenállása csak

akkor tudatosodik véglegesen, amikor titokban visszatér országjáró körútjáról. Megdöbbenti az országos nyomor és az udvari dőzsölés közötti ellentét, de az igazi csapás a magánembert, a férjet éri. Hogy megértsük a nagyúr későbbi magatartását, viselkedését, nyomatékosan figyelembe kell venni, hogyan jellemzi tömören Katona Bánkot: "Nemes méltóság, mindenben gyanakodó tekéntet, fojtott tűz, mely minden pillantatban kitörni láttatik, és minden környülállás azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belőlről." Ez a fojtott tűz tör fel elemi erővel, ezek a belül dühösködő hatalmas indulatok robbannak ki, mikor meghallja Peturtól: "A jelszónk lészen: Melinda!" Bánk "elkiáltja magát", majd döbbenetében elakad a l élegzete, "sok ideig nem tudja magát szóra venni". Most nem ura önmagának, szinte magánkívül van, nem lát és nem hall semmit és senkit (nem veszi

észre Biberachot, nem figyel Tiborcra). Lelki bénulatában, tehetetlen zavarodottságában már-már tébolyult rögeszmeképpen csak Melindára és a rá leselkedő ismeretlen veszélyre tud gondolni: "Melinda! és mindég Melinda! - szent név! égi s földi mindenem javát szorossan egybefoglaló erős lánc, úgy elomla törhetetlen élted, hogy abból a gazoknak is jutott?" A teljes lelki összeomlás állapotában "fájdalommal fejét kezei közé szorítja", és így tör ki belőle a kétségbeesés riadtsága: "Hát a világnak egyik pólusától a más pólusig, szerelmeimben, én miért öleltem mindent egybe? mért mindent? miért tebenned, oh Melinda!?" A "szerelme-féltő" ember vergődése ez, s szavai és egész szélsőséges magatartása azt bizonyítja, hogy Bánk bán életének értékei közül Melinda a legfőbb, s éppen ezért bukásának is csak - később - Melinda által lehet bekövetkeznie. A szeretett asszony

- Bánk szavai szerint - földi és túlvilági létének egyedüli értelme, nélküle teljesen értéktelen és értelmetlen mind az evilági, mind a h alál utáni létezés: egyetlen üdvössége Melinda. Ez az érzékeny, hatalmas indulatokat hordozó és sérülékeny "nagyúr" magánéletében is elüt a többiektől: "modern" szerelmi házasságban él feleségével - szemben a középkori érdekházasságokkal. - Melinda, a "világszerte híres szépségű" ifjú asszony, aligha lehet több húszévesnél. Teljesen vagyontalan, két bátyjával menekült a spanyol Bojóthiából Magyarországra. Bánk magas közjogi méltósága miatt sem lehet fiatal, minden bizonnyal túl van már 40. életévén, tehát közte és hitvese között kb. 20 é v lehet a korkülönbség Ez is magyarázhatja féltékenységét, meg Melinda különös, a magyar asszonyoktól eltérő spanyolos szépsége (fekete haj és szem, kreol bőr); ezért is figyelhetett fel

rá a királyné kéjenc, szerelmi csábításokban járatos öccse, Ottó. A Melinda körül támadt bizonytalanság, elveszítésének esetleges lehetősége olyan sokkhatást vált ki Bánkból, hogy az egész első felvonás folyamán szinte magatehetetlenül gyötrődik, képtelen a döntésre, elhatározásra, tudatos cselekvésre. Meghúzódik a rejtekajtó mögött, majd ismét benyit a t erembe, de meglátva Melindát Ottóval, aki az asszony kezét hosszasan homlokához nyomja, "tenyerét szemeire csapja", és "megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón". Szemtanúja tehát Ottó csábító udvarlásának, s kénytelen kihallgatni Gertrudis kétszínű beszédét. A magyarokat, az alattvalókat lenéző uralkodói gőgjében a királynét egyaránt felháborítják Ottó buja céljai Melinda iránt, de az is, hogy "kontár" maradt az asszony elcsábításában: egyszerre tiltja és bujtogatja is tulajdonképpen hercegi testvérét. "Gertrudis

magatartásának itteni, csodálatos következetlensége: a mű ember- és lélekábrázolásának csúcspontja" - jegyzi meg tanulmányában Sőtér István. Gertrudis voltaképpen nem szándékolt kétértelműséggel beszél, "számára sohasem válik tudatossá, hogy ő egyszerre tiltotta Ottót Melindától, és föl is bujtotta megejtésére". A meráni büszke dölyf beszélt belőle, s ez tette kerítővé. - Bánk mindezt - természetesen - másként éli át: "egy fertelmes asszonyról" beszél, "kit hogy ördögi érzésiben ne lephessen meg a jobb ember, érthetetlenűl beszéli kétféleképpen gondolatjait". A "tündéri láncok" széttépése Hogy megértsük Bánk tragédiáját, tudnunk kell, hogy az első felvonás 13. jelenetének párbeszédét Biberach és Ottó között nem hallotta, nem hallhatta. A lézengő ritter tudja, hogy a nagyúr itthon van, s nem sokat törődik már Ottóval, nem akar fölösleges kockázatot

vállalni érte. Inkább az erősebb fél, Bánk szolgálatába állna Tudja, legalábbis sejti, hogy a kis ajtó mögött lehet valaki, ezért a terem ellenkező oldalára vezeti Ottót, és súgva adja neki tanácsait, illetve a porokat: hevítőt Melinda, altatót Gertrudis számára. - Rejtélynek tűnhet viszont, hogy Melinda, aki már tapasztalatból ismerhette Ottó szándékait, miért megy el később a királynéhoz "egy János-áldását üríteni". (Szent János-áldásnak nevezték a búcsúzás előtti utolsó pohár bor elfogyasztását.) Csak gyanútlan naivitásában lehet erre magyarázatot találni (Arany János kommentárjaiban feltételezi, hogy az Ottó nyomában járó szerelmes Izidóra a harmadik felvonás előtt - ahogy a negyedik szakaszban Gertrudisnak mondja - "mindent kivallott" Bánknak, tehát a porokról is beszélt, s a hazatérő nagyúr ezután egy oldalszobába zárta. - "Talán mégsem mindent" - jegyzi meg a kritikai

kiadásban Orosz László is Lélektani képtelenségnek tarthatjuk, hogy Izidóra éppen gyűlölt és irigyelt vetélytársának vétkét kisebbítené, mentegetné a porok elbeszélésével, s ezáltal bűne alól mintegy feloldozná. Lehet, hogy az ellenkezőjéről "vallott": Melinda csábította Ottót. Ezzel féltékenységében is megsértett női büszkeségében Melindát hibáztathatta, rágalmazhatta, s szerelmese, Ottó tettét szépítgethette - a csábítót áldozatnak tüntetve fel. - Ha Bánk bán tudott volna a porokról, minden további tette értelmetlen és teljesen indokolatlan lenne.) Az első felvonásbeli élmények testet-lelket felzaklató hatása indítja el Bánk életének drámáját. Először tehetetlen zavarodottság, tétlen, zilált lelkiállapot lesz úrrá rajta, "előjön a rejtek-ajtóból meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-tapog" (I. felvonás utolsó jelenet). Nem tudja, mit te gyen: Erre ural a kivont,

"meztelen" kard Kétségbeesetten és szaggatott, töredezett mondatokban beszél, szinte hörög. Felháborodik Gertrudis kétszínű aljasságán, s habozik a kettős veszély elhárításának kényszere között: "De hát Melinda! oh! hát a Haza! Itten Melindám, ottan a Hazám a pártütés kiáltoz, a szerelmem tartóztat." Majd összeszedi magát, s gyökeresen megváltozott emberként áll előttünk: széttépi a királyi székhez és családjához kötő "tündéri láncait". Nem nádorként, még csak férjként, apaként sem, hanem puszta lelke szerint kíván cselekedni. Nem nagyúr többé, hanem csak ember: tetteit - most elhatározott szándéka szerint - csupán a h aza és a b ecsület parancsa fogja irányítani. Küzdelem kettős énje között A továbbiakban drámai küzdelem bontakozik ki régi énje és új elhatározása között. A nagy kérdés: sikerülhet-e engedelmeskednie puszta lelke belső utasításainak. Bánk az éjjel

elmegy Petur házába, az összeesküvőkhöz (II. felvonás) A hazát fenyegető csapást tarthatta komolyabbnak, hiszen annak fültanúja volt, hogy Melinda visszautasította Ottó ajánlatait. Lehet, hogy ezáltal (ti hogy Peturékhoz elment) akart két fátyolt elszakítani hazájáról és becsületéről. (Az első felvonás 6 jelenetében is hasonlóképpen döntött: éppen Melinda ügyében akart kapcsolatba lépni "a setétben ólálkodókkal".) Átérzi ugyan a főnemeseket ért sérelmeket, hiszen maga is arisztokrata, mégis leszereli az összeesküvést. Inkább a hazát védi, mint a trónt, pontosabban: a trónt csak a haza érdekében, a testvérháború elkerülése végett. Bánk itt, a nemesek között a s zegények, az ártatlanok képviselője, miattuk ellenez minden erőszakos megmozdulást, pártütést: " mivel hogy zendülésbe nem fog-é kiömleni az ártatlanok -, a felebarátjainknak vére is? mely bugygása közben fogja a szabadság jajos

tüzét átkozni - hörgeni." A hazát megmentette, de ugyanezen az éjszakán veszti el családi boldogságát, Melindát. Biberach hozza a hírt, hogy otthon Ottó és Melinda együtt van. Bánk legelső reagálása, hogy meggyilkolja a "bíboros gazembert" (Ottót), majd rohan haza, hátha még nem volna késő, s meg lehetne gátolni a szörnyűséget. Későn érkezett (III. felvonás) Bánk úgy viselkedik, mint aki széttépte a családjához fűző tündéri láncait: hazugnak nevezi feleségét, s megátkozza kisfiát. Sem Bánk, sem Melinda nem tudhat a porokról. (Arany János tévesen azt feltételezi, hogy Melinda a hevítő porral védekezett.) Bánkot az izgatja - talán éppen Izidóra szavai nyomán -, hogy "Ottó s Melinda egyaránt örültek", tehát Melinda hűtlen lett hozzá. Felesége - az olvasó, a néző előtt joggal mondja: "Én bűntelen vagyok." Erre vonatkozik a nagyúr "Hazudsz" szava A térdeplő, térdein

csúszó, a Bánk térdeit átkulcsoló, majd az atyaátokra sikoltva felugró Melinda magatartásán és beszédén a t ébolyodás jelei mutatkoznak. Bánk is észreveszi ezt ("Melinda úgyse tudja, mit beszéle"), s a feldühödött indulatok közé kezd beszivárogni a szánalom. Melinda megbomlott tudatának következménye a zavart, a helyzethez nem illő, összefüggéstelen, érthetetlen szöveg: "Ha a szegény Hold férjhez adja szép leányait, mondjátok, hogy királyi lakadalma van két nyíl-lövésnyire." Ez nyilvánvalóan őrült beszéd. De Bánk ugyanilyen zavaros, őrült beszédnek tartja Melinda következő szavait is (az olvasó persze tudja, hogy ez most nem a téboly jele), s ezért egyelőre, annak elhangzásakor nem is nagyon figyel rá, nem is igen érti: "Pokolbeli tűz ége csontjaimban, s a királyné aludni ment - álmos volt." Ha Bánk tudott volna a porokról - mint ahogy tud róla az olvasó -, akkor ez számára is

világos beszéd lenne. De csak később, mikor már Melinda azzal a tébolyult rögeszmével rohant el, hogy megátkozott gyermekét Gertrudistól követelje vissza, csengenek újra fel tudatában a szegény, boldogtalan asszony utolsó szavai. Elkezd magában töprengeni: "És a királyné álmos volt! - Nem-é?" Nem meri folytatni a gondolatot, a mondatot: a legelső pillanatban még visszariad annak a feltételezésétől, hogy a királyné csak mímelte az álmosságot, s ezzel a kerítőnő szerepét játszotta el. De aztán befészkeli magát agyába ez a gondolat, s vele együtt itt merül fel először Gertrudis megölésének szándéka, lehetősége, mely "meghatározássá" erősödik: "Épülj fel! izmosodj meg, gondolat! Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom felett, megéledő becsűletem!" Bánk tehát eldöntötte - itt, most -, hogy puszta lelke parancsa szerint becsületének tisztára mosása végett meg kell ölnie a

királynét. Ha most és így, ilyen elhatározással és lelkiállapotban ölné meg a királynét, szemünkben nem válna kiemelkedő tragikus hőssé, pusztán férji sérelmét, megcsalatását megtorló kisszerű gyilkos, bosszúálló lenne. Ettől azonban az író megmenti őt. Az Izidórával való jelentéktelen epizód után Tiborccal, régi jobbágyával, hű cselédjével találkozik. Tiborc panaszáradata feltárja a magyar nép, a magyar parasztság szörnyű nyomorát - erről Bánk országjáró körútján is tudomást szerezhetett -, de ez most egybevág saját sérelmével: Tiborc minden szenvedésük okaként az idegeneket s Gertrudist jelöli meg. A harmadik felvonás 3 jelenete sajátos "párbeszéd": dialógus meg nem is. Bár Bánk és Tiborc felváltva szólalnak meg, Bánk önmagával vitatkozik, Tiborc pedig azt hiszi, vele beszél. A panaszok özönét meg-megszakító rövid felkiáltások azt a belső keserves küzdelmet tükrözik, mely a

nagyúr lelkében dúl két énje között (nádor és nem-nádor), arról voltaképpen: szabad-e, helyes-e, kell-e megölni a királynét. Kételyek gyötrik, feltámadnak korábbi beidegzettségei, hivatalából, neveltetéséből származó kötöttségei. Az olyan közbeszólások, mint: "Oh, buzogj vér! csak buzogj" - "Te Isten!" - "Tűrj békeséggel!" (és a többiek is) azt mutatják, hogy az egyik pillanatban a királyné vére ontása mellett dönt, majd ettől borzadozva visszariad, s később mérsékletre, türelemre inti önmagát. Noha ez a belső küszködés köti le figyelmét, mégis hallja és lelkén átzuhogtatja Tiborc szavait, s szinte azonosul az áldozatokkal. Mikor az észreveszi, hogy a nagyúr nem neki válaszol, Bánk ezt mondja: "Beszélj, beszélj; igen jól hallom panaszod; de a magam panasza is beszél -" A végső tetthez, a királyné meggyilkolásához Tiborc és a parasztság, a nép szenvedései adták meg

a végső lökést, s Bánkban a személyes sérelem fölé kerekedik a Peturok és a Tiborcok együttes panasza. Csak ez magyarázhatja, hogy mikor a negyedik felvonásban oly éles négyszemközti szócsatába keveredik a gőgös, fennhéjázó, de egyben megszeppent királynéval, nem Melinda meggyalázását kéri számon, hanem a becsület megkínoztatását és az országos "elbúsulást" hányja a szemére. A szerelem "tündéri láncát" képtelen széttépni Melinda rögeszméjéhez ragaszkodva a királynénál van, s iszonyú, felségsértő szavakkal illeti: koronák bemocskolójának nevezi, aki mártírrá tette az erkölcsöt, s "testvéri indulatból egy szennytelen nyoszolyának eltörése végett királyházban bordélyt" nyitott. Gertrudis tehetetlen, nem büntetheti meg, hiszen beteg, tébolyodott. - Bánk a királyné előtt is megtagadja feleségét: "Való, hogy én házas vagyok; de hitvesem nincsen." Mégis, mikor

meglátja a beteg Melindát, s látnia kell, hogy "vége már neki", rá kell döbbennie, hogy szerelmének tündéri lánca erősebb, hogysem széttéphetné: ezt majd csak a halál szakíthatja szét. "Téboly, halál, meghasonlás, önkívület és kétségbeesés pokla fölött" is érintetlenek és csorbítatlanok maradtak érzelmei. Képtelen tovább hadakozni már szerelme ellen, átöleli a féleszelős, magatehetetlen Melindát, s Tiborccal kísérteti haza. Búcsúzóul ezt mondja neki: "Köszöntsd helyettem ősi váram - vezessen békével szerelmem!" "Bánk jellemének legragyogóbb vonása, emberségének legnagyobb próbatétele, hogy szerelme a meggyalázott Melinda iránt is ugyanolyan erősnek bizonyul, mint amikor még a világ mindkét pólusát ölelte egybe általa" (Sőtér István). Ez a feltétlen és végletes szerelem a központja tulajdonképpen a dráma érzelmi-indulati világának. A királyné megölésének

pillanatában is - végül - ez a keserűség, a boldogság elvesztése miatti fájdalom döfi Gertrudisba a tőrt, mikor odakiáltja neki a becsmérlő, megvető "kerítő" szót. Bánk ítéletét a haza (Peturok, Tiborcok) és a b ecsület (Melinda) együttes parancsa kényszerítette ki: tette jogos büntetés volt, mint ahogy majd ezt az ötödik felvonás végén a király is elismeri. Bánk azonban a gyilkosság után nem diadalt érez, hanem reszketni kezd, úgy érzi, a tető mindjárt reá szakad, s "elváncorog". Megint ugyanaz a lelki bénulat lett úrrá rajta, mint mikor az első felvonásban Melinda sorsa kétségbeejtette. Újra feltámadnak régi énjének kétségei: a "vérkeresztség" lemosta ugyan becsületének mocskát, de vajon helyesen cselekedett-e, megoldotta-e ezzel a haza gondjait? Megrémült tettének várható következményeitől: nem önmagát félti, hanem az ártatlanokat, a hazát. Félelmei nem voltak indokolatlanok:

később Peturt egész családjával együtt csakugyan ártatlanul végezték ki. Nemzeti hős - lelki halott Az ötödik felvonás temetési gyászszertartásába Bánk bán "egész elszánással" lép be: újra rendbe szedte lelkét, újra magabiztos. Tette jogosságának szilárd tudatában büszkén és öntudatosan vállalja a gyilkosságot: "el kellett neki akármiképp is esni, hogy hazánk ne essen el polgári háborúban!" A hazát mentette meg, s ezzel erkölcsileg felmagasodik. Mennyi bátorság és megvetés nyilvánul meg csak abban a mozdulatban is, ahogy Gertrudis koporsójára vágja nyakláncát, a nádori hatalom jelét. Így csak az viselkedik, aki biztos önmagában, aki véglegesen legyőzte korábbi kételyeit, aki el tudta tépni véglegesen a királyi székhez kötő tündéri láncait. Az ötödik felvonásban lezárult már a d rámai küzdelem: Bánk ellenfele, Gertrudis halott, a királlyal pedig nem száll szembe, nem harcol

"felkent királyok" ellen. (A feltétlen királyhűség olyan magatartás ebben a darabban, melyet senki sem akar és mer kétségbevonni.) A király az egész felvonáson keresztül bizonytalan és habozó Bánk megbüntetését illetően, végül felmenti őt, nem végezteti ki. "Büntetni nem tudtam - (magában) nem mertem is" - mondja a szakasz végén. A ravatal körül összegyűlt udvornikok a királlyal együtt felsóhajtva elfogadják a haldokló Biberach esküjére alapozva a k irályné ártatlanságát Melinda meggyalázásában. Biberach persze csak arra tehetett és tett esküt, hogy Gertrudis a porokról nem tudott, ebben valóban ártatlan volt. Bánk számára azonban ez nem bizonyíték: ő hallotta a kétértelmű beszédet, az ő szemében a királyné egyértelműen "kerítő", ahogy a gyilkosság pillanatában mondta. Az állítólagos ártatlanság egy pillanatra sem rendíti meg; ugyanígy Petur átka is legfeljebb egy percnyi

elgondolkodásra készti, hiszen Petur közvetlenül nem őt átkozta, nem tudhatta, hogy Bánk a gyilkos. Az ötödik felvonás kevés eseményt vonultat fel. Bánk legfőbb célja bebizonyítani tettének jogosságát, azt tudniillik, hogy a királyné halála szükségszerű volt, különben zendülés és polgárháború pusztította volna el az egész országot. Peturék kirobbanó összeesküvéséről a jelenlevők közül mindenki tud. A 2 jelenetben egy zászlósúr felolvassa azt a levelet, melyet a királyné asztalán találtak. Ezt Pontio de Cruce, a Délvidék királyi helytartója írta figyelmeztetésül a fenyegető pártütésről. Bánk Tiborctól is hallott egy parasztok közötti "titkos szövetségről", de saját tapasztalatai is támogatták ezt a tényt. Most így érvel a király előtt: "felért az égre a sanyargatott nép jajgatása, s el kellett neki akármiképp is esni, hogy hazánk ne essen el polgári háborúban! . Zendülés lappanga

mindenütt, s csak ő vala a gyűlöletnek tárgya; a legelső magyar, ki a hazáját kedveli, megtette volna rajta áldozatját." Az érvek és bizonyítékok súlya alatt a királynak is meg kell hajolnia. Igazat ad Bánknak, tettét jogosnak és törvényesnek ismeri el. Végső ítélete: "Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk előbb esett el méltán a királyné!" Bánk tehát diadalmas, nemzetmentő hős lehetne, mégis összeomlik. Mikor a király fenti szavai elhangzanak, lelkileg halott; közömbös neki már, hogy mi a király végső döntése, hiszen "végsemmiség" az ő ítélete. Nem erkölcsileg bukott el! Lelki megsemmisülésének kezdete az a p illanat, amikor meghallja a p ásztorsípot, Melinda halotti énekét. Újra az az önkívületi állapot lesz úrrá rajta, amely már többször is megbénította ezt a rendkívül érzékeny és sérülékeny lelket: "elcsuklik a k arja, reá támaszkodik a k ardra, de az is végre

kisikamlik alóla, s a földre esik; melynek zördülésére mintegy álomból felébred". Még nem tud semmit, de a pásztorsíp Melindára emlékezteti, s ez elég ahhoz, hogy - ha egy pillanatra is - elveszítse öntudatos biztonságát. A legszörnyűbb csapás a halott Melinda látványa "Letépetett az Istennek remeke", élete egyedüli és legfőbb értéke veszett el. "Fejét a földhöz nyomva görgeti", és azt kiáltja: "- nem ezt akartam én, nem ezt! - Siket fül - szem homályosúl hasadj ki, szív -" Bánk bán tragikumának értelme: magányos, "angyali" harca a világ gonoszsága ellen, amit Gertrudis testesít meg. Ebben a harcban nem azért bukik el, mintha Gertrudis "ártatlansága" valaha is kiderülne, még kevésbé azért, mivel Petur "alattomos gyilkosnak" átkozta. Bukásának egyedüli oka, hogy az ő tette (a királyné-gyilkosság), mellyel bár megmentette az országot a pusztító

testvérháborútól, egyszersmind ki is szolgáltatta Melindát a bosszúnak, s ezzel halálát okozta. Elvesztette élete legfőbb értékét: a szeretett asszony halála vezetett saját megsemmisüléséhez. Így vált a teremtés vesztesévé, további élete értelmetlenné lett Csüggedése olyan fokú, hogy Solom mester is szánakozva mondja: "Nézd, uram, e csüggedést! - Király, a büntetés már ennek irgalom." (Az elemzés Sőtér István Bánk tündéri láncai című tanulmányának felhasználása alapján készült. - Kritika, 1971 május) Kölcsey Ferenc Életpályája Kölcsey Ferenc (1790-1838) kivételes emberi nagyságát, ragyogó példaképül szolgáló jellemtisztaságát ihletett szavakkal foglalta össze a kortárs Kossuth Lajos. Börtönében értesült a költő váratlan haláláról, s döbbenetét édesanyjához küldött levelében fejezte ki (1838. szeptember 8.) Többek között ezt írta: "Oly sokratesi bölcsesség s oly roppant

tudomány oly igénytelenséggel, oly catói (kátói) karakter annyi szerénységgel, oly meleg emberszeretet, oly minden emberi salaktól tiszta szellemiség és személyesített erény, oly gyermeki szelídséggel mikor volt, hol van s mikor lesz?" - Kossuth szavai nem túlzások: a reformkorban kialakult, önösségtől mentes emberideál és tiszta, eszményi hazafiság legtökéletesebb megvalósítója valóban Kölcsey Ferenc volt. Örömtelen ifjúság 1790. augusztus 8-án született az Erdély északnyugati részén fekvő Sződemeteren (jelenleg Romániához tartozik), anyai nagyanyjának házában. Édesapja, Kölcsey Péter a Bihar megyei Álmosd községben gazdálkodó nemesi származású földesúr volt. Sződemeteren, édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. - Gyönge testalkatú s visszahúzódó, zárkózott természetű gyermek volt. Ennek egyik oka lehetett testi fogyatkozása is: kiskorában himlő következtében elvesztette balszemét.

Örömtelen ifjúság jutott osztályrészéül. Igen hamar magára maradt, árva lett: hatéves, mikor apját elveszítette, tizenkettő, mikor édesanyja meghalt. Ez a magány állandósult egész életében. - 1796-ban - tehát már hatéves korában - elszakadt az otthontól: a debreceni kollégiumban tanult ettől az évtől kezdve egészen 1809-ig. Nem volt bentlakó diák, egy nádfedeles kis házban élte diákéveit (később öccseivel együtt) egyik öreg cselédjük gondozása mellett. A magányos, emberkerülő, társai között igen nehezen oldódó gyermek - bár nem volt a legjobb tanuló - a könyvek világába menekült. Oly sokat olvasott - tilalom ellenére is -, hogy "a különben is gyönge testalkatú tanulót halál- vagy elmezavarodástól féltették". Olvasmányai közül elsősorban a római történetíró, Cornelius Nepos (kornéliusz neposz; i e 1. század) tankönyvként használt életrajzai (Híres férfiakról) voltak rá nagy hatással:

innen eredt az antik világ iránti rendkívüli vonzalma, az ókori hősök iránt táplált tisztelete. A kollégiumban - természetesen - görögül is tanult. - A korabeli magyar írók közül kezdetben nagyra becsülte Csokonait, és érdeklődéssel forgatta Kisfaludy Sándor (1772-1844) névtelenül megjelent Himfy szerelmei című (1801) "poétai román"-ját (A kesergő szerelem). Franciául magánszorgalomból tanult meg, s jól ismerte a francia klasszicista drámaírókat és a felvilágosítók nagy hatású alkotóit. Húszéves korában "egészen francia volt" - ahogy önéletrajzi levelében utalt rá 1833-ban -, azaz a francia felvilágosodás eszméinek hatása alatt állt. - Németül csak jóval később, 1809-ben kezdett "sok ösztönzés után" tanulni Kazinczyt - aki később oly nagy hatással volt rá - Csokonai temetésén látta először (1805), s főiskolai deáksága idején (1805-1809) már levelezett vele. 1808-ban

küldte hozzá legelső levelét, s ebben értékes felvilágosításokkal látta el egy hírlapi vita kapcsán "Magyarország régi abrosza (térképe) dolgában". Kazinczy szívébe zárta, bátorította őt, biztatta a görög nyelv tanulására, s ettől kezdve igen élénk levelezés alakult ki közöttük 1817 júniusáig. Legelső költeményét tizenhárom éves korában írta; 1805 és 1807 között "sok verset firkált", de 1808-ban filozófiai tanulmányai hatására és a K azinczyval való megismerkedés következtében megsemmisítette ifjúkori alkotásait. Miután 1809 őszén befejezte jogi tanulmányait Debrecenben, 1810 januárjának végén Pestre utazott joggyakorlatra, s itt maradt augusztus végéig. Ügyvédi vizsgát ugyan nem tett, de ez alatt a bő fél év alatt bekapcsolódott a Pesten szerveződő irodalmi életbe. Megismerkedett Kazinczy "triászával" (Horvát István, Szemere Pál, Vitkovics Mihály), találkozott - többek

között - Virág Benedekkel, Kis Jánossal, Berzsenyivel. Egy életre szóló szoros barátságot kötött Szemere Pállal, akinek Pest közelében lévő birtokán, Pécelen az elkövetkező években gyakran - hosszabb időn át is - vendégeskedett. Szemere ösztönözte a német irodalom alaposabb tanulmányozására, Goethe iránti rajongása pedig Kazinczy hatására ebben az időben alakulhatott ki. Vidéki magány Augusztus végén betegen hagyta el Pestet, s hol Sződemeteren, hol Debrecenben tartózkodott. 1812 tavaszán költözött Álmosdra, s 1814 m ájusáig maradt itt öccse (Sámuel) házasságáig. 1814 nyarát Pécelen, az őszt Tolcsván és Lasztócon töltötte. 1815-ben másik öccsével, Ádámmal együtt Csekén telepedett meg, s kisebb-nagyobb megszakításokkal itt kellett élnie haláláig. - Helyzete, sorsa ugyanolyan ekkor, mint amilyen Berzsenyié volt Niklán A természeti környezet, a táj ugyan elragadó, de a vidéki magány, a hozzá hasonló

emberek hiánya, a műveletlen földesúri társaság elkeserítette, letargiába sodorta: feloldhatatlannak tűnt az ő életében is a költői-tudós becsvágy és a porhoz kötött földesúri életforma ellentéte. A városi élet vonzotta, művelt emberek közé vágyódott, ámde birtokainak csekély jövedelme ezt nem tette lehetővé. Terveinek, álmainak összeomlása, a "jövendő minden kedves képeinek elsűlyedése után" súlyos lelki válságba zuhant. "Lelkem sötét volt. Örömmel választottam volna klastromot is" - írta 1815-17-es éveiről Szemerének önéletrajzi levelében (1833. március 20) Ezzel a sötét hangulattal is összefüggésbe hozható Kazinczytól való elfordulása, levelezésük megszakadása 1817 júniusától, jóllehet addig a széphalmi mester levelei jelentették magányában a legfőbb vigaszt. - Öccse, Ádám 1823-ban megházasodott, s Kölcsey most azt a tervet melengette, hogy a birtok gondját, a gazdálkodást

mindenestül Ádámra hagyja, s ő ennek fejében majd a fővárosban egyedül az irodalomnak, a tudománynak fogja szentelni életét. Annál is inkább vágyott Pestre, mert 1826-tól Szemerével együtt szerkesztette az első magyar esztétikai folyóiratot, az Élet és Literaturát (1829-ben szűnt meg; mindössze öt kötete jelent meg különböző időközökben). Itt közölte tudós tanulmányait, pl a híres Nemzeti hagyományokat és az ún. Íliász-pörrel kapcsolatos írásokat 1827-ben azonban Ádám meghalt, s ez a P estre költözés tervét végképp megsemmisítette. Kölcseynek egy percig sem volt kétsége afelől, hogy mit k ell tennie: az özvegyet nem hagyhatta támasz nélkül, s unokaöccséről, Kálmánkáról is gondoskodnia kellett. "Közdolgokba avatkozás" Életének új fordulatát jelentette, hogy "a közdolgokba avatkozás által" kívánta "kideríteni" lelkét. Az 1825 ót a felpezsdült politikai közélet őt is

magával ragadta 1829 júliusában Szatmár megye adminisztrátora megyei aljegyzővé nevezte ki, 1832-ben pedig főjegyzővé választották. A megyei közgyűlésen Nagykárolyban kitűnt fontos beszédeivel (pl A szatmári adózó nép állapotáról, 1830; A sorsvonás tárgyában, 1830), elméleti felkészültségével, meg nem alkuvó elvi következetességével. Pap Endre, patvaristája (joggyakornoka) jegyezte fel róla: "Egy volt a legérdekesebb jelenetek közül e nyulánk, magas termetű, de gyenge testalkatú, kopasz, borotvált arcú és ajkú, örökké halvány, szerény, egyszerű s igen tiszta alakot látni a megyének torzonborz bajuszú, piros pofájú, pohos hasú, vastag nyakú tisztei és táblabírái között, kikre szelíd szokásai és nemes filantrópiája által polgárosító hatással volt." Széchenyi István Hitel című műve is (1830) rendkívüli hatással volt rá: még inkább megerősítette azt a szándékát, hogy politikai

tettekkel is segítse a reformok ügyét. Ezért is fogadta el országgyűlési követté választását 1832 novemberében (követtársa Eötvös Mihály volt). 1832. december 11-én érkezett meg szekéren Pozsonyba, s még aznap elkezdte írni műfaji szempontból is egyedülálló remekművét, az Országgyűlési naplót (az utolsó feljegyzés 1833. augusztus 19-éről való). A haza szolgálatának szent célja irányította mindvégig pozsonyi tevékenységét, s az alsó táblán a liberális ellenzék egyik nagy hatású vezetője lett. Pozsonyban is folytatódott Kölcsey Nagykárolyban megkezdett orátori (szónoki) pályája. Terjedelemben egyik leghosszabb s kitűnően felépített szónoklata Az örökös megváltás ügyében hangzott el 1834 novemberében. Kemény szavakkal, a p arasztfelkelés riadalmát felkeltve sürgette a j obbágyfelszabadítást - legalább örökváltság útján. Bebizonyította, hogy ez a milliók közt elszórva élő pár ezer nemesnek is

érdekében áll. Még ugyanebben a hónapban (1834. november) Szatmár megye közgyűlése olyan új utasításokat adott követeinek, hogy tagadják meg eddig követett elveiket, forduljanak szembe a jobbágyfelszabadítással. Kölcsey jellemszilárdsága egy pillanatig sem ingott meg, nem volt hajlandó korábbi elveivel, meggyőződésével szembefordulni. Eötvös Mihállyal együtt úgy döntöttek, hogy lemondanak képviselői megbízatásukról. 1835 február 9-én mondta el Búcsú az Országos Rendektől című beszédét, s ebben hangzott el a már szinte szállóigévé vált figyelmeztetés: "Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a h aladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés." Pozsonyból való távozásakor az országgyűlés felfüggesztette tanácskozásait, Kossuth az Országgyűlési

Tudósításokat gyászkeretben jelentette meg, a búcsúbanketten Széchenyi is köszöntötte Kölcseyt, az ifjúság pedig bérkocsikon kísérte a városból kivezető úton. Kölcseyt lesújtotta a politikai fordulat s még inkább az országgyűlés terrorisztikus feloszlatása 1836-ban. Úgy vélte, a nemzet megmentésére elveszett a történelem által nyújtott legutolsó alkalom. Csekén a gazdálkodás mellett nagy gondot fordított a kis Kálmán nevelésére, s megtartotta a szatmári főjegyzőséget is. Foglalkozott az országgyűlést követő politikai perekkel: feliratokat készített többek között Lovassy László és társai, valamint a bebörtönzött Kossuth Lajos ügyében. Élete utolsó hónapjaiban a szintén perbe fogott Wesselényi Miklós védelmén dolgozott. Halála hirtelen, váratlanul következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt, s egy heti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt Mikor

halálhírét pár nap múlva megtudta Wesselényi, így sóhajtott fel: "Nem közénk való volt." Az Akadémián Eötvös József tartott felette gyászbeszédet Kölcsey és Kazinczy Amikor Kölcsey 1808-ban összetépte addig írt verseit, nemcsak korábbi "bálványát", Csokonait tagadta meg, hanem szembefordult Debrecennel, a d ebrecenieskedéssel is, s mindenestül Kazinczy oldalára állt. Ebben az időben a széphalmi mester hatása rendkívüli volt számára. "Idomult hozzá önként, előre is, verseire tett észrevételei s egyéb tanácsai pedig szinte szentírás voltak számára." Debrecent "szenvedései helyének" mondta egyik levelében, s Kazinczyhoz hasonlóan ő is irtózott a "napkeleti fejektől", a debreceni maradiságtól. Kazinczy példájára és ösztönzésére elsajátította és magáénak vallotta - kb. egy évtizeden át - a klasszicista esztétikát, jóllehet ez a műelmélet inkább

tanulmányaiban, kritikáiban (Csokonai, Berzsenyi, Kis János) jelent meg, költői munkásságában alig van nyoma. Lelkes híve lett a nyelvújításnak. Bár nem alkotott új szavakat, elsősorban a neológia újfajta stílusa, költői nyelve, ízlése vonzotta. Ebben az időben lépett az irodalmi nyilvánosság elé. 1814-ben Pécelen készítették el Szemerével együtt - Kazinczy és a neológia védelmében - a Felelet a Mondolatra című gúnyiratot (Antimondolatként is szokták emlegetni), melyben meglehetősen durván támadják az ortológia kulturálatlanságát. A Felelet 1815 augusztusában jelent meg - a szerzők akarata ellenére -, s ez Kölcseynek igen sok ellenséget szerzett - különösen Debrecenben. Mások, akik Kölcseyt nem ismerték, s nevét most olvashatták először (a Felelet előszava alatt szerepelt), álnévnek gyanították, s Kazinczyt sejtették mögötte. A legtöbb ellenérzést az 1817-ben megjelent két recenzió, a Csokonai- és

Berzsenyi-bírálat váltotta ki, de éppen ez az esztendő (1817) vetett véget Kölcsey és Kazinczy szoros szövetségének. Levelezésük is ekkor szűnt meg örökre, bár barátságuk nem szakadt meg, legfeljebb eléggé elhidegült. Ennek oka az a fordulat volt, mely ez idő tájt Kölcsey gondolkodásában, irodalmi nézeteiben, ízlésében bekövetkezett: a korábban a nyelvújítás mellett legharcosabban kiálló művész eljutott a neologizmus tagadásáig. Elítélte az ún lasztóci levelekben (1817) a nyelvújítás egyoldalú túlzásait, szembefordult a Kazinczy által tudatosan kiprovokált nyelvújítási harccal, mert - véleménye szerint - a neológia nyelveszménye (a "fentebb stíl") egyoldalúságra vezet, elszegényíti, elszürkíti a nyelv sokszínűségét. Szembefordult a Széphalomról ösztönzött irodalmisággal is: a kibontakozó romantika hatására (ugyanúgy, mint korábban Kármán József) az eredeti nemzeti irodalom igényét

szögezte szembe az elburjánzó fordításokkal. Kölcsey szerint Kazinczy vétett maga ellen, mikor csupán fordító lett, mert a publikum már nem a fordításokat keresi. Elhidegítette kettejük viszonyát az "Íliász-pör" is. Kölcsey néhány énekes Íliász-fordítását Kazinczy eljuttatta egy sárospataki tanárhoz, s ennek magyar Íliászát a fordító halála után 1821-ben Kazinczy jelentette meg. Kölcseyt felháborította, hogy saját fordításának igen sok részlete olvasható benne nevének megjelölése nélkül. Kazinczy ezzel kapcsolatban az átvétel, a "követés" jogosságát hangoztatta, Kölcsey azonban ezt az eljárást, az ilyesfajta kölcsönzést elítélte, s irodalmi lopásnak, plágiumnak bélyegezte. (Ez volt irodalmunk első plágiumpere) A világnézeti-esztétikai változások, vajúdások tetten érhetők ebben az időszakban lírai költészetében is: a korábbi panaszos-érzelmes-fájdalmas líraiságról most szeretne

áttérni valami újra, a könnyedebb dalformára, s érdeklődése a magyar népdal felé fordult. Erről a következőket írta önéletrajzi levelében: 1818 és 1823 között "Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam; de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki); s ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tónját [hangnemét] találgatám. Nehezebb studiumom egész életemben nem vala A sentimental-lyrisch ünnepélyes hangjáról a sokszor elkeseredett lelket szeszélyesen dévaj és mégis meleg, és mégis nemes hangra vinni által, nehéz thema [feladat] volt. Felvettem valami rímről rímre, s tárgyról tárgyra ugráló paraszt dalt s annak formájára csináltam előbb a legmindennapibb, keresetlen pór kitételekkel dalt s azután úgy nemesítém meg egyik sort a másik után." - Kölcsey bár nem utánozni akarta a népdalt, hanem megnemesíteni, a

népköltészet mint a magas irodalom forrása felé fordulás kétségkívül romantikus jellegzetesség. Ezt fogja a tudós elmélet rangjára emelni s a megújuló nemzeti irodalom programjává avatni 1826-ban megjelent híres értekezésében, a Nemzeti hagyományokban. Ez a tanulmány egyértelmű szakítás már a művelődés klasszicista eszményével, s mindenestül a romantika talaján áll. Keserűen fejti ki ebben, hogy a magyar irodalom nem az ősi, nemzeti hagyományokból fejlődött, hanem idegen ösztönzésre, idegen mintákat követve alakult ki. Jövőbe mutatóan hangsúlyozza ugyanakkor: "Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a k öznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet." Ezzel az állásfoglalással tulajdonképpen a következő évtizedek irodalmi irányát jelölte ki, s a romantikát a realizmussal ötvöző Petőfi és Arany művészete alá szántott, nekik

készítette elő a talajt. "Szélsőségek között hányódó kedély" Kölcsey - a szó mindennapi értelmét tekintve - sohasem volt "boldog" ember: szenvedésre volt teremtve. Korai verseinek hangja panaszos, érzelmes, s tárgya a korán elhalt édesanya miatti fájdalom és valami homályos, eszménnyé és szent emlékké tisztult "égi" szerelem, mely később is akadályává lett más valóságos szerelmek kibontakozásának. Sohasem gyulladt igazán szenvedélyes szerelemre, mert senki sem tudta megközelíteni azt az ideált, "mi a gyermek szíve alatt egykor támadt s azóta élni meg nem szűnt" (önéletrajzi levél): Mindehhez hozzájárult magányos elszigeteltsége, feloldódásra igen nehezen hajló természete, tépelődő, öngyötrő hajlama. Pedig boldogságra, örömre, az élet teljességére vágyott, csak ezt "elérni lehetetlen volt". A már többször idézett levelében állapította meg önmagáról s

vágyai elérhetetlen voltáról: "Elég, hogy én akart és keresett áldozatokkal s nélkülözésekkel gyötörtem magamat az élet legszebb szakaszán: s ez engem a hypochondria sötétségéhez siettetett." Lírai költészetét - különösen fiatalabb éveiben - egyrészt a megfoghatatlan, elvont ideálokért való rajongó sóvárgás, az elérhetetlen utáni vágy, valami elmúlhatatlan életérték utáni epedés, másrészt ennek következményeképpen az elégedetlenség, a belső meghasonlás, a céljainak elérhetetlenségéből fakadó fásult közöny jellemzi. "Klasszikus nyugalom és egyneműség helyett romantikus békétlenség és szélsőségek között hányódó szeszélyes kedély: ez Kölcsey lírai jelleme." (Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete Akadémia Kiadó, Bp 1976. 296 1) A vágy és a valóság, az ideál és a realitás ellentmondásai között vergődő lélek az önmagát sebző pátoszig emelkedik egyik

korai versében, az Elfojtódásban (1814). A kiáltás, a görcsös, síró kiáltás a vágyott állapotnak, a boldogságnak a megsejtése és ennek rögtöni s végleges elenyészése érzetében szakad fel benne. De megszólal a kínzó fájdalom oldódását jelentő sírás lehetetlenségének a felismerése is, s ez csak elmélyíti a k étségbeesés lélekállapotának gyötrelmét. A meddő erőfeszítések, a kielégítetlen vágyak visszahatása a fásultság, a közöny; a pesszimista ingerlékenység, s ez éppen korábbi sóvárgott ideáljait tagadtatja meg vele. S ki kellett ábrándulnia abból a téves elképzelésből is, hogy a világot valamiféle elvont rend, igazság és tudatos célszerűség igazgatja. Ilyen hangulat szülötte a Vanitatum vanitas (1823). Döbrentey Gábornak írta ideálokat romboló, komor pesszimizmusáról még 1814-ben: ".megvallom, gyakran teszek olyat, milyenre csak azon gyermek vetemedik, ki haragjában legkedvesebb játékait

rontja széjjel." A vers latin címének jelentése: "hiúságok hiúsága", "hiábavalóságok hiábavalósága" (mint figura etymologica a fogalom felfokozott teljességét fejezi ki). Az "írás", melyet forgatni kell, a Szentírás, az ószövetségi Biblia, azon belül a Prédikátor könyve. Az Ótestamentumnak ez a bölcseleti-oktató könyvecskéje, melynek szerzőjét Salamon királlyal azonosítják, egyetlen témát variál: a földön minden hiábavaló, hiúságok hiúsága; csalóka látszat csupán minden: a tudomány, a gazdagság, a szerelem, sőt maga az élet is; a halál egyformán elviszi a bölcset és bolondot, a gazdagot és szegényt, az állatot és az embert. Kölcsey hosszú ideig, hónapokig dolgozott ezen a költeményén (1823. febr-ápr), s jelzi ezt a gondolatmenet következetes logikája, az egyes részek kiszámítottsága. - A tanító, bölcseleti jellegnek felel meg a versforma is, az ún. kisebb Himfy-strófa

a maga epigrammai csattanót, szentenciaszerű fogalmazást sugalmazó szerkezetével. A szimultán ritmusú nyolcsoros versszak 8 és 7 szótagos sorokból épül fel: az első négy sorban váltakozva és keresztrímekkel, majd erre csattan a két-két 8 és 7 szótagos sor páros rímelhelyezéssel (8-7-8-7-8-8-7-7 - a b a b c c d d). A költő tulajdonképpen nem a maga nevében szólal meg (kivétel a verset indító négy sor kesernyésen ironikus felszólítása), hanem a bibliai Salamon király bölcsességét veszi pajzsulálarcul maga elé, s így méri fel a lét, a természet, a történelem és a kultúra területét. Az első strófa - mint a Prédikátor könyvének kezdete is - összefoglaló érvénnyel előrevetíti a tanulságot: "Minden épül hitványságon" - "Mind csak hiábavaló!" Ezt a tanulságot nyomatékosítva ismétli meg a költeményt záró két önmegszólító versszak, s egyúttal levonja az előzményekből a bölcs emberi

magatartás parancsát is: egykedvű nyugalommal, közönyös megvetéssel kell szembenézni a kiábrándító végkövetkeztetéssel. A közbezárt hét szakasz közül három a léttel (2., 7-8), négy (3-6) a történelmi erőkkel és a kiemelkedő személyiségekkel foglalkozik. A költemény legfőbb szerkesztő elve itt (2-8.) a metaforikus ellentétpárok (paradoxonok) halmozása, egymásra torlódása, s ez a maga sok-sok részletével a teljesség, a minden dologra való kiterjedés illúzióját kelti fel az olvasóban. A metaforák azonosított és azonosító elemei alany és állítmány viszonyában állnak egymással. Feltűnő az igék hiánya: a rövid, tömör, a megfellebbezhetetlen igazságot sugalló kijelentő mondatok döntő többségében névszói állítmány van, s ez a nominális jelleg időnkívüliséget, minden korra érvényes tapasztalatot érzékeltet. Az általánosan elfogadott történelmi, erkölcsi, emberi és létértékeket nem tragikusan,

csupán ironikusan leértékelő, már-már humorosan lekicsinylő metaforikus ellentétek (olykor oximoronok) a belső vívódás keserűségét árasztják: a költő szenved ideáljainak szétrombolásakor. Oximoron: kizáró ellentét jelző és jelzett szó között; pl. bölcselkedő oktalanság, forró hideg A földi létezéssel, az emberi élettel kapcsolatos három versszak (2., 7-8) metaforáinak képi síkja - kevés kivétellel - csupa "anyagtalan", elomló, semmivé foszló fogalmakhoz tapad: tünemény, pára, buborék, szivárvány, holdvilág, füst, fuvallat, illat stb. A föld, a természeti jelenségek s maga a történelmi idő is mind pillanatig tartó, szétpattanó buborékhoz hasonló jelenség; az élet semmi több, mint értelmetlen és cél nélküli körforgás ("Kezdet és vég egymást éri"); egész emberi világunk (boldogság, balsors) gyertyalángnyi lobbanás, a h alál, sőt a halál utáni hírnév és

"halhatatlanság" is percnyi káprázat, öncsalás. A 3-tól a 6. strófáig tartó egység a história, az erkölcs, a filozófia és a művészet kiemelkedő nagy személyiségeit és tetteit szállítja le önmarcangoló fájdalommal a nevetségesség szintjére. Rendszerint a szakaszok utolsó soraiban (egy, illetve két sor) hangzik el a legerőteljesebb megsemmisítő ítélet. Ez a kontraszt annál is inkább megdöbbentő, mert a költő szent példaképeiről, nagy ideáljairól van szó, s gyakran szinte akaratlanul is egy-egy felértékelő jelzős szerkezetre hull a gunyoros csapás. Sándor "csillogó pályájáról", Mátyás "dicső csatázásiról", Zrínyi Miklós "szent poráról" stb. beszél Az az ember tagadja meg most korábbi vezérlő elveit, "ki ez erkölcsiségnek szinte a szentségig menő rajongója volt" (Horváth János). Az utolsó versszakok (9-10.) a sztoikus bölcs rendíthetetlen lelki nyugalmát mint

egyetlen ésszerű emberi magatartását állítják szembe a világ hitványságával. Ezt a "tompa, nyúgodt, érezetlen" lelkiállapotot, a lélek szélcsendjét a mindenek fölé emelkedő megvetés teremti meg. "Bölcs az, mindent ki megvet" - mondja ki feltűnő inverzióval (szokásostól eltérő szórend) a szentenciát. A legutolsó sor visszakapcsol a vers indításához - magába sűrítve immár a korábbi versszakok keserű tapasztalatainak kínzó élményét. - A költemény - Németh G. Béla szavaival - valóban "a nagy romantikus szembenézések és leszámolások egyik legnagyobbika". De a vers olvasása közben érezhetjük: "a költőnek, aki szinte tréfálkozva hirdeti, hogy minden nagy törekvés hiábavaló, a szíve szakad e tanulság kimondásakor" (Orosz László). Himnusz A Vanitatum vanitas keserűsége, pesszimizmusa hatja át a valamivel korábban írt (Cseke, 1823. január 22) Himnuszt is, de ebbe az

imádságba azért némi reményt sző az Isten kért és feltételezett áldása, illetve szánalma. Kölcsey sajátkezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. Tehát az ún "alcím" a vers eredeti címének a szerves tartozéka Igaz, hogy mikor először jelent meg (1829-ben az Aurorában), címként csak a Hymnus állott, de az 1832-i kiadásban már az eredeti megfogalmazásban olvasható a cím. Mindez a költemény megértése szempontjából nélkülözhetetlen: Kölcsey ugyanis visszahelyezi költeményét a múltba, a "zivataros századokba", a török hódoltság korába (1617. század), s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe Ez a lélekbeli visszahelyezkedés érteti meg a költemény mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát, de leginkább sajátos történelemszemléletét. A vers legelején és az utolsó strófában

megszólított Isten ugyanis a történelem irányítója, az események mozgatója: tőle kaptuk mintegy ajándékba a "szép hazát", de bűneink miatt jogosan sújt a balsors százados szenvedéseivel. A 16-17 századi siralmas énekek, az ún j eremiádok történelemlátása ez, s ezek a régi énekek még részletező bűnlajstrommal is alátámasztják a büntetés jogosultságát, majd elsiratják - Jeremiás próféta modorában - a magyarság széthullását, pusztulását. (Ugyanezt olvashatjuk Zrínyi Szigeti veszedelmének I énekében: a nagy Mindenható is felsorolja a magyarok feslett erkölcseit, bűneit; egy néppel sem tett annyi jót: e "tejjel-mézzel folyó szép Pannóniában" letelepítette őket, mégis hálátlanok voltak; ezért a török megszállással bünteti őket; míg vissza nem térnek az ő tiszteletére.) A Himnusz Istene nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt

bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért stb. Igazságos Isten: bűneink miatt gyúlt harag keblében, ugyanakkor szigorúsága túlzott is, hiszen ez a nép már megbűnhődte, levezekelte a még el sem követett bűnöket is. Kölcsey pesszimizmusára vall az isteni igazságosságba vetett hitének megrendülése - (A 3 sorban a "feléje" szó értelme: "föléje"; védő kart nyújtani valaki fölé a pap áldó gesztusát jelenti, ezért a harmadik sor voltaképpen az elsőnek a szinonimája.) Kölcsey verse követi a jeremiádok szerkezetét. A 2 é s a 3 ve rsszakban Isten ajándékait sorolja fel: a h onfoglalással nyert szép hazát, az ország felvirágzását, a f öld termékeny gazdagságát, a győztes honvédő háborúkat s Mátyás király Bécset is megalázó hódítását. - A 16-17. században többen is párhuzamot vontak a bibliai választott nép, a zsidóság és a magyarok történelmi

sorsa között. E szerint a felfogás szerint a magyarság is Isten kiválasztott népe, amelyet megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal vesz körül: neki köszönhetjük a dicső múltat, a nemzeti nagyságot és függetlenséget. A 2 és a 3 versszakban Isten a cselekvő alany. - A múlt sikereinek áttekintését - egészen Mátyás koráig - átszínezi a jogosnak érzett nemzeti büszkeség tudata, s akusztikailag is hatásosan zárja ezt a s zerkezeti egységet az önérzetet is mozgósító alliteráció: "S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára." (Itt a "bús" szó jelentése: "felbőszült", "elszánt".) A következő három szakasz (4-6.) a balsors évszázadainak ijesztő, nagyerejű romantikus képeit halmozza egymásra. A jeremiádok részletező, indulatos bűnlajstroma helyén csak egy fájdalmas sóhaj szakad fel az áldásért könyörgő énekesből: bűneink miatt jogos az Isten haragja,

megérdemelt a büntetés, bár a sorscsapások, a nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Erre utal nemcsak a kezdő és a záró strófa utolsó két-két sora, hanem a hiperbolikus (erős túlzás) költői képek döbbenetes érzéki, láttató ereje. A tatárjárás pusztításainak felidézése után a török hódoltságot kifejező "rabiga" és a Tacitustól kölcsönzött félelmetes kép ("vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének") teszi teljessé a katasztrófa érzetét. (Cornelius Tacitus [kornéliusz tacitusz] római történetíró - i sz ? 55 - ? 118 - Annales (annálész) című művének I. 61 fejezetében írt a teutoburgi csatamezőn az i sz 9-ben elpusztult római légiók fehérlő csonthalmairól.) A bűnök végzetes következményei között említi a belső viszályt, a testvérháborúkat s az üldözöttek, a hazátlan bujdosók sorsát. - A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-6. versszak: komor

indulatokat, feszültséggel teli, izgatott lelkiállapotot sejtet az 5. strófa első négy sorának erőteljes inverziója, a két azonos névmással ("Hányszor") kezdődő felkiáltó mondat, a 6. szakasz paradoxona ("nem lelé honját a hazában") s a szerkezeti egységet záró két erős túlzás ("vérözön", "lángtenger") a maga szemléltető, érzéki jellegével. A 7. ve rsszak szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen sivárságába, reménytelenségébe. A tehetetlen kétségbeesés, a k ilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versben: három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan szembe a m últ nagyságával, dicsőségével a megalázó jelen törpeségét: vár - kőhalom; kedv s öröm - halálhörgés, siralom; szabadság - kínzó rabság. Az országos pusztulás láttán az utolsó szakaszban már csak Isten szánalmáért rimánkodik a bujdosó költő. Úgy látja, a nép sorsán önmaga

már nem, egyedül az isteni kegyelem és szánakozás változtathat. A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a k ölteményt, nem egyszerű megismétlése az elsőnek: képei a múlt sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek, komorabbak: a "jó kedv", "bőség" helyén "kit vészek hányának" áll; a "ha küzd ellenséggel" sort a "tengerén kínjának" (inverzió!) váltja fel. Versformája: nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet; az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3, illetve a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. - Rímelése meglehetősen igénytelen, dísztelen, s ebben is követni kívánja a 16-17 századi költemények kezdetlegesebb rímtechnikáját: elég gyakoriak a rangrímek, s többször előfordulnak tompított csengésű asszonáncok is (pl. miatt - villámidat) Az első strófabeli nép - tép rím a

Rákóczi-nótából csendülhetett át ide. A verset Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben a N emzeti Színház pályázatára, s így lett a magyar nemzet himnuszává. Ezután rohamosan terjedt az országban, s hangjegyes kiadása is megjelent. A Himnusz után költészetének legjobb darabjai a hazafias líra köréhez kapcsolódnak. Az első reformországgyűlés és elcsüggesztő megtorpanása, a konzervatív erők ellenállása a reformokkal szemben, a csekei elszigeteltség, az életformaváltás kudarca - ezek együttesen elmélyítették Kölcsey tragikus borúlátását, s a költő a nemzethalál víziójának rémületével viaskodott. Zrínyi dala (eredetileg: Szobránci dal; 1830 július) a hazafiúi keserűség és indulatos vád egyik leghatásosabb költeménye. Lírai dialógus ez, de a valóságos párbeszéd helyére a belső dialógus, "a költő elkomorodó, vívódó énjének önmagával vívott párharca" lép. (Szauder József: Kölcsey Ferenc

Művelt Nép, Bp 1955 168 1) A Vándor kérdései és Zrínyivel egybeolvadó énjének válaszai egyaránt az ő lelkéből szakadnak ki. A költemény tárgya a múlt és a jelen szembeállítása, mintegy a Himnusz 7. szakaszának részletezőbb kifejtése. A páratlan strófákban a kérdések, a párosokban az elutasító, tagadó válaszok hangzanak el. A Vándor egy messze földről ide vetődött idegen, aki a magyarságot csak régi nagyságának, dicső hőstetteinek híréből ismeri, s most szeretné azonosítani a lelkében elképzelteket a valósággal. A felcsigázott érdeklődés izgatottságát fejezik ki nyelvileg a kérdező szakaszok feltűnő inverziói különösen az első három-három sorban; a legkifejezőbb ez a legelső strófában. A Vándor keresi a régiek legendás honszerelmét, a szép hazát, az önfeláldozó hősök harcainak színterét s az ősök példamutató serénységét. A válaszok kiábrándítóak, elutasítóak, leverőek.

Különösen az utolsó versszak összegezése megborzongató: a dicső nép halott, "névben él csak, többé nincs jelen". E strófa mondatainak grammatikai tartalmán túl a nemzethalál víziójának döbbenetét sugallja a görög sírfeliratokból ismert megszólítás is: "Vándor, állj meg!" Szemléletbeli fordulat A megélénkülő politikai élet s filozófiai tanulmányai a 20-as évek legvégén s a 3 0-as évek elején kimozdították sötét hangulataiból, s a cs elekvésben, a h aza érdekéért való munkálkodásban látta az élet legfőbb értékét. Előbb a megyei közgyűléseken, majd a pozsonyi diétán küzdött a nemzeti függetlenségért, a jobbágyfelszabadításért. A költő ugyan ritkábban szólalt meg benne e harcos években, de hazafias lírája - egy időre - más irányt vett. Nemcsak Kölcseyre, hanem más költőkre s a gondolkodó közvéleményre is rendkívüli hatással volt Széchenyi István Hitel című művének

megjelenése 1830-ban. A Hitel ugyan szépirodalmi stílusban megírt közgazdaságtudományi mű, mégis végkicsengése, a gazdasági elemzésekből levont végkövetkeztetése idézett elő fordulatot a költők szemléletében: a régi dicsőség felé forduló tekintetüket irányította a jelen és a jövő sürgető feladataira, meddőnek és céltalannak hirdette a múlton való merengést. Végszavának utolsó mondatai így hangzanak: "Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni Żvalaha mik voltunk®, de inkább átnézni Żidővel mik lehetünk s mik leendünk®. A Mult elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk Sokan azt gondolják: ŻMagyarország - volt, - én azt szeretem hinni: lesz®!" (Ez a legutolsó mondat később szállóigévé rövidült.) Az új szemlélet, az új program célkitűzései, jelszavai rendszerint az epigramma tömör formájában jelentkeznek. A 30-as évek eleje

irodalmunkban az epigrammaköltészet térhódítását mutatja. Kölcsey világnézeti átalakulása is epigrammáiban érzékelhető Ezek arról vallanak, hogy legfontosabb kötelességének most a tettre kész, munkás, cselekvő hazafiság hirdetését tartotta. Az egyik legelső s legismertebb darabja ebben a műfajban a Huszt (Cseke, 1831. d ecember 29), de itt k ell megemlíteni a feledhetetlen Emléklapra (Pozsony, 1833. június 14) címűt a maga "négy szócskájával": "A haza minden előtt" Ezek mellé sorolható még a Versenyemlékek (1833) hét - egy kivételével - egysoros epigrammája is. A Huszt romantikusra színezett elbeszélést (1-4. sor) és valóságos drámai jelenetet 5-8) sűrít a disztichonokban írt klasszikus epigramma-formába. A romvár, az éjszakai csend, a felleg alól elő-előbukkanó hold, a sírokat nyitó éjféli óra és a sírból kilépő, a kései vándort megszólító "lebegő rémalak" a romantika

kelléktárából való, s mindez kísérteties borzongást idéz elő. A régi dicsőség árnyalakjának szózata, melankóliával vegyülő (a "mit ér?" kétszeri ismétlése) tanításának szigora a már szállóigévé lett parancsban összegeződik: "Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!" Az utolsó évek kétségbeesése Az 1832-36-os országgyűlés kudarca sötét, komor, remény nélküli pesszimizmusba sodorta Kölcseyt. Úgy érezte, hogy a történelem adta utolsó lehetőségét játszotta el a nemzet a nagy sorskérdések megoldására. A Búcsú az Országos Rendektől mondott beszédében megtalálhatjuk kétségbeesésének okát. Céljait a következőképpen fogalmazta meg: "Ide jöttünkkor, T. RR (tekintetes rendek), többek között két erős kívánat uralkodott lelkeinkben: emelkedést adni az adózó népnek, s a földbirtokot állandóbb és biztosb alapra helyhezni. Azt hivők, hogy e kettőt megtenni itt az

utolsó idő, itt a legszebb alkalom, midőn törvényhozás útján, a fejedelem és nemzet közti békés tanácskozásban eszközölni lehet azt, amiért máshol vérpatakok folytak s ínség borított el egész országokat." E tragikus megérzések sokkal nyomósabbak voltak a nemzethalál elképzelésében, mint Herder (1744-1803) nagy történetfilozófiai művének (Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) sokszor idézett "jóslata" a magyarok pusztulásáról: ".a mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok múltán talán már nyelvét sem lehet majd felfedezni." - Az 1830-31-es lengyel felkelés elfojtását is egy nemzet pusztulásaként élték át a lengyelekkel rokonszenvező kortársak. Utolsó nagy költeménye, a Zrínyi második éneke 1838-ból, halála évéből való. (Ez után már csak egy nyolcsoros vers született, a Szép Erdély.) A legpesszimistább műve ez a költőnek A cím utal a korábbi

Zrínyi-versre, a Zrínyi dalára, s ugyanúgy, mint amaz, ez is lírai dialógus: Zrínyi és a Sors vitája. Itt is szükséges leszögezni, hogy a költő meghasonlott tépettségét, ellentmondások között hányódó érzelmeit vetíti ki a párbeszéd két "szereplőjébe": egyaránt belehelyezkedik Zrínyi és a Sors szerepébe. A Himnusz kérő, esdeklő hangján fordul ugyan Kölcsey-Zrínyi a Sorshoz, itt mégsem az irgalmas, vezekléssel kiengesztelhető, megbocsátó Isten a megszólított, hanem a görög-római mitológiából ismert Végzet. Ennek döntései megfellebbezhetetlenek, hatalma az antik istenek fölé nőtt. A könyörgésben mégis ott bujkál a (reménytelen) remény, hiszen az első strófa fohásszal indul és fohásszal végződik. Ebbe a keretbe helyezi a költő a szenvedő, "vérkönnyel ázva nyögő" haza megszemélyesített képét, mely a továbbiakban az anya képévé nemesül. A végveszélyt, mellyel szemben a haza

védtelen, a halmozott metaforák ("kánya, kígyó, féreg") - egyelőre - nem konkretizálják, csak a szenvedés mértéktelen kínját érzékeltetik. Mégis az a benyomásunk, hogy valami külső veszély fenyeget. A második szakasz - a Sors válasza megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét: a haza azért jut sírba, mert gyermekei ("önnépe") - gyávaságból - "nem vontak körüle védfalat". Ennek a strófának érzelmi megrendültsége, belső izgatottsága alig tér el az elsőétől. Mintha a végső ítéletet már itt kimondó Sors is együtt aggódna az aggódó könyörgővel. Ezt jelzi a 2 sornak a figyelmet önmagára terelő inverziója és régies igealakja ("táplál vala"), az egymásra következő két szónoki kérdés, majd a felháborodást, szemrehányást magában foglaló két felkiáltásszerű kijelentés. A harmadik versszak a szánalomkérés indokolásában ("Te rendelél áldást

neki") visszautal a második strófa kezdő sorára, de a további mentegetőzés helyett a vád erősödik fel. S most az eddig külsőnek érzékeltetett veszély váratlanul az ellenkezőjére fordul. A "kánya, kígyó, féreg" metaforák mindeddig homályban maradt jelentése megvilágosodik: "S a vad csoport, mely rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki." Az "öngyermeki" szónak a mondat végére helyezése fokozza a vád súlyosságát. Kiderül, hogy a haza fiai azért képtelenek a haza védelmére, mert épp ők a haza, az édesanya ádáz ellenségei. Az emiatti mélységes felháborodás érteti meg a bibliai átkozódást s a bűnös és gyáva nemzedék elpusztításának követelését. A strófát záró két sorban ott remeg a jövőre vonatkozó halvány remény: "a hűv anya" talán életben maradhat, ha "jobb fiak" születhetnének. A negyedik versszak kemény, megváltoztathatatlan ítéletet

kimondó tőmondata elsöpör mindenféle reménykedést: a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt. A következő sorok (1-4) ünnepélyes hangú, az ítélet rettenetét némileg oldó képei régi néphiten alapulnak: minden embernek van egy őrző csillaga az égen, s ha ez lehull, az ember meghal. - A Sors végső döntése könyörtelen: a hazának meg kell halnia; mégis a záró szakasz annyi megrendült meghatottságot, gyöngéd szeretetet és szépséget sugároz, hogy a vers befejezése valóságos lírai rekviemmé válik. "A lélek szinte kiszínezi rettegése tárgyát": a költő mintha most tekintene szét először halálraítélt hazájában - felidézve múltját ("az ősz apák sírhalmai"), a négy folyam (Duna, Tisza, Dráva, Száva) metonímiájával földrajzi fekvését és szépséges tájait ("e föld kies határa"). - (Metonímia itt: t érbeli érintkezésen alapuló metafora, az egész

országot jelenti.) - A sajátos érzelmi tartalmú "bájkör" már a jövőre, a magyar nép pusztulása utáni korra utal. Kegyetlen és égető az a fájdalom, mely a befejezésben lüktet: ezen a földön az öröm és a boldogság lehetősége csak a magyarság eltűntével teremtődik meg. Az egyes versszakokat záró két-két sor minden esetben szentenciaszerű tömör kérést vagy ítéletet tartalmaz. Az utolsó sorokra helyezett hangsúlyos mondanivalót emeli ki a strófaszerkezet is: a hatodfeles (11 szótag) és a négyes (8 szótag) jambusi sorok váltják egymást keresztrímekkel, de az utolsó (nyolcadik) sorban a várhatóság ellenére 10 szótagból álló ötös jambusi sorfajta áll. A "szabályostól" való eltérésnek poétikai szerepe van (Bazsó Júlia - Miért szép?. Gondolat, Bp 1975 - és Szappanos Balázs verselemzéseinek felhasználása alapján - Verselemzések. Tankönyvkiadó, Bp 1970) A Rebellis vers gondolatvilága, indulatos

hangneme megegyezik a Zrínyi második énekével. Ennek egyik sorát - "Szent harcra nyitva várt az út" - részletezi, konkrét tartalommal tölti meg. Nyolc rövid sorban hangzik el ingerülten az elmulasztott történelmi lehetőségek miatti keserű szemrehányás: a magyarság magára hagyta Zrínyit, elárulta Rákóczit, nem fogadta el a Párizs ígérte szabadságot. Jogos tehát a gyáva népre kimondott átok Ez azonban fájdalmas önostorozás is egyben, mert érzelmi forrása mégsem a gyűlölet, hanem éppen ellenkezőleg: a nemzet jövőjéért érzett rettegő aggodalom. - Ezt az ostorozó-átkozó hangot Ady magyarságverseiben fogjuk újra hallani Parainesis Utolsó éveinek legkiválóbb alkotása, a magyar próza klasszikus remeke a Parainesis ("intelem", "buzdítás"). 1834-ben íratta meg vele az ifjúság iránti szeretete és felelősségtudata, s az 1837-ben megindult Athenaeum közölte folytatásokban. Unokaöccséhez,

Kálmánhoz intézi intelmeit, de a múlt sok-sok nemzedéke nevelődött sokrétű élettapasztalataiból leszűrt bölcs tanácsain. "Eszmei gazdagsága, nagy távlatai, érzelmi átfűtöttsége, stílusának zenéje elbűvölő szépségű alkotássá teszik, mely mindmáig nem veszített varázsából." (Szauder József: im 241 1) Az alig 40 lapos könyvecske legfőbb tanítása, hogy az ember a közösségé, nem önmagáé. Csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak (emberiség, haza, család) szenteli életét, a lélek harmóniáját ugyanis a cselekvésben lehet megtalálni. "Az élet fő célja a tett" - írja, s a boldogság, a léleknyugalom a "teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése". történelemszemlélete nemzet és emberiség végtelen haladásának elképzelésére épül, s ennek rendeli alá az egyének életét. Saját életére visszatekintő vallomása után arra figyelmezteti ifjú olvasóját, hogy

felnőtt korában sok csalódásban lesz része, de illúziói szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erényben (Kölcsey "rény"-nek mondja). Az életbe lépve "kedvetlenül" kell majd tapasztalnia: "miképen a legszentebb nevek vagy megtapodtatnak, vagy álorca gyanánt használtatnak gonosz célokat eltakarni." De ezek miatt mégsem szabad "az erkölcsiség azon ideálát, mit a bölcsek rénynek nevéznek vala, hiú képzeménynek tartani". A Parainesis ezt az erkölcsi ideált, a "rény" tartalmát fejti ki a továbbiakban. Ennek legelső parancsa: "Imádd az istenséget!" Mert "akármerre veted e t emérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végtelenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd". Ezután érkezik el a mű központi kérdéséhez, az emberiség és a haza szeretetéhez, mert ehhez kapcsolódik a

későbbiekben is mindaz, ami az erkölcsös embertől megkövetelhető, megkövetelendő. "Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele." De az egyes ember "csak bizonyos meghatározott körben munkálhat", s így elvetve a "világpolgárság" gondolatát - nem szentelheti életét "a föld minden országainak" Az emberiséget csak a hazán keresztül szolgálhatjuk: "Szeresd a hazát! Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk." "Minden erény önáldozattal jár", de "minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van". Kölcsey unokaöccsét (s a magyar ifjúságot) a közösség szolgálatára kívánja felkészíteni, hiszen "a társaságban született ember nem önmagáé". Ezért sorolja fel azokat a követelményeket, melyeknek eleget kell tennie a

"köztársaság férjfiának". Legfőbb tanácsai a következők: "Törekedjél ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. "Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás mire a köztársaság férjfiának törekedni kell." A közéleti szereplés nélkülözhetetlen feltétele a szónoklat, a r etorika szabályainak ismerete: "A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik." A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. "Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel." "Tisztelni és tanulni kell más mívelt népek nyelvét is", főleg a görögöt és a latint, "de soha ne feledd, miképen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség!" A műveltség legfőbb forrásai a könyvek, ezért kötelező és szükséges az olvasás, de

kerülni kell a "tartalmatlan könyveket". Csak olyan alkotásokat érdemes kézbe venni, mely a "genie (zseni) lángjegyét hordja homlokán". "A nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül" - figyelmeztet Kölcsey. Az egyéni fejlődés csúcsa, a legmagasabb fokú tevékenység a könyvek írása, de az írótól sokkal "több kívántatik, mint a beszélőtől" (a szónoktól): erő, tapasztalás, tudomány kell hozzá. A továbbiakban azt vizsgálja, hogy a korábban külön-külön kifejtett erények hogyan valósulnak meg a történelemben, hogyan lehetnek történelemformáló erőkké. Hitét az emberiség folyamatos fejlődésében nem rendítették meg sem a politikai pályán szerzett tapasztalatai, sem a történelemből levonható tanulságok. "Küzdés az élet!" - hirdeti Kölcsey is a reformkor egyik nagy jelszavát. S bár nem a mű végén található, mégis a következő idézettel zárjuk a

Parainesis áttekintését: "Fáradj a hazáért, s ne tenmagadért; így nem leszen okod panaszkodni. Ki magáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít." Kölcsey gondolatait nagy kortársai viszik és építik tovább. Különösen Eötvös József, kinek legelső regénye A karthausi (1839-41) a következő mondattal fejeződik be: "Csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." Vörösmarty Mihály Életpályája A Kisfaludy Károly által elindított folyamatnak, a magyar romantika kiteljesedésének legnagyobb alakja Vörösmarty Mihály (1800-1855). Az európai romantika nagyjai közül Byron, Shelley, Victor Hugo, Mickievics, Puskin állíthatók vele egy sorba. Az ifjú Vörösmarty Egy Fejér megyei kis faluban, az akkori Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék) született 1800. december 1-jén

elszegényedett katolikus nemesi családban. (Nadapon keresztelték meg, mert Nyéken nem volt katolikus pap.) Édesapja gazdatisztként 15 é ven át irányította Nádasdy Mihály gróf nyéki uradalmát, majd "árendássá" lett: a g róftól haszonbérbe vette annak velencei birtokát. A család mindig anyagi gondokkal küszködött, a "tisztes szegénység" és a súlyos nyomor határán tengődött. Ennek oka főleg a kilenc gyerek felnevelésének, iskoláztatásának természetes kötelezettsége volt (4 leány, 5 fiú; Mihály volt a fiúk között a legidősebb, a harmadik gyermek). Hétéves korában apja beadta a lakásuktól nem messze lévő helvét hitű (evangélikus) iskolába, a gimnázium öt osztályát viszont 1811 novemberétől 1816 júliusáig a ciszterciták székesfehérvári iskolájában végezte el. 1816 novemberében Pestre került a piarista gimnázium hatodik osztályába, a p oetica classisba (poétika klasszisz; jelentése: költői

osztály). A családot súlyos anyagi válságba sodorta az édesapa 1817-ben bekövetkezett váratlan halála. Vörösmartynak ekkor kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie, s gyámja révén már 1817 novemberében a P erczel családhoz került: Perczel Sándor három kisebb fiának nevelője lett (Sándor, Móric - később 1848-49 legendás tábornoka -, Miklós). Az első három évben Pesten lakott növendékeivel, s a tanítóskodás mellett elvégezte az egyetemen a kétéves filozófiai tanfolyamot. 1820 végén a családdal együtt Perczelék Tolna megyei birtokára, Börzsönybe, a Bonyháddal határos pusztára költözött. A börzsönyi időszakban magánúton elvégezte az egyetemi jogi tanulmányokat is (félévenként vizsgázott Pesten). - E falusi magányban töltött két év minden tekintetben nagy hatással volt műveltségének tágítására, s egyúttal érzelmi élete új szenvedéllyel, a szerelemmel gazdagodott. Perczel Sándornak szép könyvtára

volt, s a közeli Bonyhádon két tudós, irodalmi tanulmányokkal foglalkozó pap élt: Egyed Antal plébános és Teslér László káplán. Az ő barátságuk sokat segített a fiatal Vörösmartynak a világirodalmi tájékozódásban. - 1816-tól szép számban maradtak fenn költeményei, sőt 1816 és 1825 között több lírai verset írt, mint később egész pályája során - háromszáznál többet. Börzsöny ifjúságának romantikus Tündérországa is lett: 1821-22-ben kezdődött az a tiszta és reménytelen szerelem, mely Perczel Sándor legidősebb leánya, Perczel Adél (magyarosan: Etelka) iránt lobbant fel a fiatal és szegény házitanító szívében. Áthidalhatatlan volt köztük a társadalmi különbség: a költőnek minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa hiába - e szenvedélyt, és visszariadjon a vallomástól. "Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény" - írta egyik levelében, s Etelka olyan

eszményképpé nemesedett a szemében, mint amilyen Dante számára Beatrice volt. 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt, s Görbőre ment Csehfalvay Ferenchez, Tolna megye egyik alispánjához "patvariára", joggyakorlatra. Nevelői állását csak ideiglenesen függesztette fel. - Ügyvédi pályára készült, s az volt a szándéka, hogy a joggyakorlat végeztével ügyvédi vizsgát tesz, s Pesten újra átveszi a Perczel-fiúk nevelését. Görbőn nemcsak vidám jurátus pajtásokra talált, hanem itt került szoros kapcsolatba a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival is. 1823-ban csapott a l egmagasabbra a nemesi elégedetlenség, az ellenállás szelleme, s a v ármegyék többsége a megyei autonómia sáncai mögé húzódva megtagadta Bécs újabb alkotmányellenes rendeleteinek végrehajtását: az adók felemelésének és 40 ezer újonc kiállításának követelését. Az új hazafias szellem a n emzeti feltámadás, az öntudatra

ébredés illúziójával töltötte el a lelkeket. A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka-szerelem kínzó reménytelensége ihlette Vörösmartyt nagy "eposzának", a Zalán futásának írására. Az irodalmi közvélemény abban az időben semmit sem óhajtott inkább, mint egy nemzeti eposzt, a dicső múltat a sivár jelen kárpótlásául. Ösztönzést, termékenyítő eszmét is jelentett Vörösmarty számára, hogy 1823 elején a Hébe című zsebkönyvben megjelent Aranyosrákosi Székely Sándor négyénekes hexameteres eposza, a Székelyek Erdélyben. 1823 őszén már a Zalán futásából is elkészült néhány ének Az érett költő A görbői esztendő után Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését, s közben 1824. december 20-án letette az ügyvédi vizsgát. A Zalán futása nagy sikere (1825 augusztusában jelent meg) arra az elhatározásra vezette Vörösmartyt, hogy pusztán az irodalomból éljen, független ember

és író maradjon. 1826-ban vált meg végleg a Perczel-háztól Az 1827-es év Vörösmarty számára a szomorú nélkülözések, a s zegénység ideje lett. Barátai siettek segítésére, s 1827 decemberében megszerezték neki a T udományos Gyűjtemény című folyóirat és szépirodalmi melléklapja, a Koszorú szerkesztői állását (1828-tól 1832 vé géig szerkesztette e két orgánumot). Kisfaludy Károly halála után (1830. november 21) az ún r omantikus triász befolyása köztük Vörösmartyé is - egyre erősödött - Az Akadémia 1830 nov ember 17-én tartotta alakuló ülését, s ezen Vörösmarty Mihályt rendes taggá választották - rendszeres fizetéssel. Elismert író lett, vitathatatlan tekintély az irodalmi életben. Irodalmi szerepét politikai színezet is kezdte gazdagítani: versei reagáltak minden lényeges eseményre. Az 1832-36-os országgyűlés feloszlatása alkalmából született meg pl. a Szózat - 1838 elejétől fogva a Csiga

vendéglőben gyűltek össze rendszeresen az írók, színészek, tudósok, kritikusok, s ez a fogadó lett az otthona a Nemzeti Körnek (1846-tól Ellenzéki Kör), melynek első elnökévé Vörösmartyt kérték fel. A költő rendezett, kiegyensúlyozott életét 1841-ben az alig húszéves Csajághy Laura iránti fellángolt szerelem dúlta fel. Laura Bajza József feleségének a testvére volt, Vörösmarty pedig egy házban lakott Bajzáékkal, s náluk étkezett. Az idősödő és túlzottan is szemérmes költő érzelmeit először nem is a fiatal lánynak, hanem Bajzának tárta fel, s tőle tudta meg Laura is a v alóságot. Ez a s zerelem házassággal végződött, a menyegzőt 1843 május 9-én tartották Pesten. A 40-es évek második felében már kevesebbet írt, s Petőfi mellett halványodni kezdett népszerűsége. Elfogadta a vértelen márciusi forradalom vívmányait, s a megalakuló Batthyány-kormány politikáját támogatta - Petőfivel szemben is.

1848-ban képviselői mandátumot is kapott, s a nemzetgyűléssel együtt követte a kormányt Debrecenbe, majd Szegedre és Aradra. Állami állást is vállalt a s zabadságharc idején: 1849 júniusában kinevezték a kegyelmi szék közbírájává. A meghasonlott ember A világosi katasztrófa testileg-lelkileg összetörte. "Elkárhozott lélekkel" bujdosott 1849-ben Bajzával együtt (Nagyvárad, Szatmár megye), majd 1850-ben Pesten följelentette magát a katonai törvényszéken. Kikérdezték, de elítéléséig szabadon bocsátották 1850 n yarán pörét felfüggesztették, s Haynau, Magyarország teljhatalmú kormányzója több képviselő társával együtt kegyelemben részesítette. A kedvező hír Baracskán (Fejér megye) érte a családot, Vörösmarty ugyanis 1850 tavaszán itt vásárolt maguknak házat, pár hold földet, s szőlőt bérelt egy közeli faluban (Kajászószentpéteren). 1853 tavaszáig gazdálkodott Baracskán; ekkor

szülőföldjére, Nyékre költözött mint bérlő. Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Dolgozni, írni szeretett volna, de erre már alig futotta erejéből. Mindössze néhány verset írt (alig van 6-7 befejezett műve 1849 után), de köztük van életművének kiemelkedően nagy, felzaklató alkotása is, A vén cigány (1854). Betegsége 1853 őszén fordult komolyabbra. 1855 novemberében az egész család Pestre költözött, hogy a költő állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, de 1855. november 19-én váratlanul meghalt. Temetése (1855 november 21) a Bach-rendszer elleni nagyszabású nemzeti tiltakozásba torkollt. Vörösmarty epikája Vörösmarty elsősorban lírai alkatú költő, első nagy sikerét mégis egy epikus igényű művel, a Zalán futásával aratta (1825). Szerzője honfoglalási eposznak szánta, de főleg lírai részletek láncolata lett belőle. Már Gyulai Pál helyesen állapította meg: "Vörösmartyban az epikus előtt

elhalványul a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt vesz a lírikus." Másutt megjegyzi: "Zalán futásának majd mindenik része kitűnőbb, mint az egész. Vörösmarty inkább hol ódai, hol elégiai hangulatból indult ki, mint tisztán epikaiból." A műfaji kettősség, a műnemek keveredése azonban (ez egyébként romantikus jellegzetesség) a saját korában nem okozott semmiféle megütközést. Az olvasó közönség a 19 század elején semmit sem óhajtott jobban, mint egy hősi eposzt, hogy az a nagyszerű múlt dicsőségét ragyogtassa fel a s ivár jelen kárpótlásául. Vörösmarty Zalánja ezt a f elfokozott várakozást elégítette ki, s az irodalmi közvélemény lelkesülten fogadta ezt a 10 énekes, hexameterekben írt alkotást. - Az általános lelkesedés ellenére a maga korában is csak kevesen olvasták Az előfizetési felhívásra csupán 80 jelentkező akadt, de ebből is mintegy 40 Vörösmarty közvetlen baráti köréből került

ki. Nehéz olvasmány a Zalán futása: fárasztóvá teszik a r észletes seregszemlék, az ismételten visszatérő csatajelenetek és párviadalok, Hadúr és Ármány küzdelmei (Vörösmartynak magyar mitológiát is kellett teremtenie a nagy világirodalmi eposzok mintájára). A főcselekmény szála igen szegényes; a költőnek egyetlen forrása az akkoriban népszerűvé vált Anonymus gesztája volt, de bővebb adatokat tőle sem kapott, saját képzeletére kellett támaszkodnia. Az eposz hazafiasságát nem is a cselekmény hordozza, hanem az epikát minduntalan átható líra. Igazi értelme, szándéka a j elenhez szóló felhívás, saját korának kritikája A borongós, ossziáni hangulatú Előhang (az első 34 sor) a Berzsenyi által megkezdett s a reformkor nagy romantikus témájává nőtt ellentétet: a régi dicsőség illúziója és a törpe jelen közti kontrasztot emeli ki (Ossziánról bővebben Arany János Ősszel című versénél). Az ifjú költő, a

késő unoka a "puhaságra serényebb gyermekek" ellenében "az erősebb jámbor apákat" idézi meg követendő ideálul. A "tehetetlen korral" szembeállítja a hősi harci erényeket, a régi dicsőség fényes korszakát. "Az elmúlt szép tettek" felelevenítésével, a honfoglalást megéneklő "hadi dalával" akarja felrázni a jelen süllyedésének "riadó vak mélységét", szeretné tettekre hevíteni a haza "nagyra törő tehetősb fiait". A hanyatlást, a h ajdani nagyság elvesztését Berzsenyi is, Vörösmarty is, mások is e korban erkölcsi okokkal magyarázták, s ebben az érvelésben ott rejlett a titkolt remény is: ha a hősi példák követésre találnak, ha a j elenben feltámaszthatók a régi erények, az elkorcsosodással szemben helyreállítható a tiszta erkölcs, akkor még visszatérhet a bujdokló ősi dicsőség, újra megteremthető a "nemzeti nagylét". Ez a hit

éltette Vörösmartyt, a 25 éves költő a nemzet tanítója kívánt lenni. A Zalán futásának van egy mélyen személyes oldala is: a v éres csaták mellett, a főcselekménytől szerkezetileg is elkülönítve megjelenik az idill, a szerelem: deli Hajna és a kacagányos Ete boldog, beteljesült szenvedélye s a Hajnába reménytelenül szerelmes, ebbe a viszonzatlanságba bele is pusztuló délszaki tündér tragikus története. Vörösmarty boldogságvágya és az igazi boldogság elérhetetlenségének keserű kínja, az Etelka-szerelem teljes kilátástalansága zokog a Zalán futásának szerelmi epizódjában: "a költő minden szavát az elérhetetlen szépség és boldogság utáni vágy, a reménytelen szerelem fájdalmas nosztalgiája, a szeretett leány szépségének, bájának csodálata hatja át." Vörösmarty a Zalán futásában a gyakorlat erejével bizonyította a megújított magyar nyelv életképességét, a nyelvújítás diadalát.

Hexametereinek könnyedsége, természetessége tanúsította, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas az antik formák követésére. Még az eposzt kissé fanyalogva fogadó Kazinczy is dicsérte Vörösmarty hexametereit. A Zalán futása után még két olyan terjedelmesebb epikus művet írt, melyben követendő példaként mutatja be a nemzeti múlt egy-egy dicső korszakát: Cserhalom (1825 - egy ének), Eger (1827 - három ének). - Későbbi alkotásaiban a múlt fokozatosan elkomorul, a történelem csupán háttér, s a nagy közösségi célokért folyó küzdelmek helyébe az egyéni tragédiák megdöbbentő világa kerül. Utolsó "eposza", A két szomszédvár (1831 - négy ének) - e "kannibáli mű, ahogy Berzsenyi nevezte - a szélsőséges romantikával mutat rokonságot, s az emberekből való kiábrándulásról is vall, de pesszimizmusa egyben ítélet is a feudális világ rémségei felett, s már az ősi dicsőség illúzióinak tagadása (a

műben két ellenséges család tagjai a vérbosszú törvényeinek engedve az utolsó szálig kiirtják egymást). Más epikus alkotásai - szakítva az előbbiek történelmi témáival - a "lángképzelődés" segítségével a tündér-romantika csodavilágába vezetnek: a korlátokat nem ismerő féktelen fantázia tombol a cselekményben, a képekben, a nyelvben. Ilyen a Tündérvölgy (1826 - egy ének) s A délsziget (1826 - két ének, töredék). Igen jellemző a Tündérvölgy indítása: "Mit tudtok ti hamar halandó emberek, Ha lángképzelődés nem játszik veletek? Az nyit mennyországot, poklot előttetek: Bele néztek mélyen, s elámul lelketek. Én is oly dalt mondok világ hallatára, Melynek égen, földön ne légyen határa, Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, Azt én írva lelém lelkem asztalára." Mindkét elbeszélő költemény tárgya a boldogság keresése; de csak a valóságtól elszakadt csodavilágban, a m esében

találkozhatnak egymással boldog beteljesülésben a s zerelmesek, csak itt érhető el az igazi öröm, az élet célja. A Tündérvölgyben Csaba - Bendegúz fia kimenti szerelmesét, Jevét - Dalma leányát - a tündér, a h alál hatalmából, visszahozza a Tündérvölgyből az élet számára, a földi szerelem boldogságába. - A töredékben maradt hexameteres A délsziget című művében is találkozik egymással a két szerelmes, Hadadúr és Szűdeli, de első csókjuk alkalmával hatalmas morajjal "megnyílt a sziget, és egymástól válva levének". A befejezetlen műből nem derül ki, hogy találkozhatnak-e még - E két mű témavilága: a boldogságkeresés, a tündéri és az emberi szféra kapcsolata majd a Csongor és Tündében tér vissza. Csongor és Tünde Vörösmarty több mint húsz éven át írt drámákat, 1821-től 1844-ig. Az ifjúkori kísérleteket is beleszámítva 16 ilyen műnemű alkotása van, de kiemelkedő remekmű csak egy

akad köztük, a Csongor és Tünde (1830), mely Vörösmarty igazán nagy, soha felül nem múlt alkotása. Nyomtatásban 1831-ben jelent meg Székesfehérváron. A pesti cenzor ugyanis megtagadta a nyomtatási engedélyt, a székesfehérvári (egyik volt tanára) megadta. Ma sem világos, hogy min akadhatott fenn a cenzor, mit tartott elfogadhatatlannak. Megjelenésekor nem volt semmi különösebb visszhangja: a közönség hidegen fogadta, az íróknak sem igen tetszett. Kölcseyt is csak a h armadik olvasás után "kapta meg" 1831-ben így írt egyik barátjának: "Csongort olvasám Pesten, s mivel a drámai actio nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott Ezer oda nem valók és másképpen valók mellett is Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. A mű

forrása egy 16. századi magyar széphistória: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Szerzője mai tudásunk szerint egy Gergei (Gyergyei) Albert nevű, egyébként ismeretlen költő. Vörösmarty felhasználta e történet eseményeit, szereplőinek túlnyomó részét, a népmesei motívumokat (tündérfa, a tündérlány hajának levágása, pörlekedő manók, a szerelmesek egymásra találását akadályozó vénasszony, végül a vágyakozó szerelmesek boldog újratalálkozása), a mű maga mégsem pusztán dramatizált népmese. Egyrészt egészen új szereplőket is felléptet Vörösmarty, többek között a három vándort s mindenekelőtt az Éj "gyászasszonyát", másrészt alakjait és cselekményét oly bonyolult, többrétegű szimbólumrendszer fűzi össze, hogy a Csongor és Tünde méltán tekinthető az élet értelmét, célját kutató nagy filozofikus műnek, kiemelkedő drámai költeménynek. Helye ott van a

Faust és Az ember tragédiája között A mese magva ősrégi: két szerelmes története, akik közül az egyik földöntúli lény, s kiket valami ármány elszakít egymástól. A tündér visszatér hazájába, a m ásik pedig keresi, s hosszas, küzdelmes kalandok után végre tökéletes boldogságban egyesülnek. A szerencsés vég, a keresett és végül is megtalált boldogság ellenére az egész művet valami keserű, fájó mélabú lengi át, rá ereszkedik az Éj sötét gyászfátyola. A mondanivaló lírai jellegével függ össze Csongor jellemének és szerepének sajátossága: olyan drámai hős, akinek céljai, vágyai voltaképpen nem egészen pontosan meghatározhatók, s belső küzdelmet vív kétségeivel, tapasztalataival. Vele a darab legelején úgy találkozunk, mint aki eredménytelenül végződött vándorút végén csalódottan és kiábrándultan ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, szülei, otthona kertjébe. Első szavai ezek: "Minden

országot bejártam, Minden messze tartományt, S aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet Semmi földön nem találtam." Kudarcának legfőbb oka minden bizonnyal az elvont cél. A "dicsőt", az "égi szépet" itt az élet nehezen körülírható értelmével, céljával azonosíthatjuk, olyan különleges értékkel, amelyért valóban érdemes élni, semmi esetre sem a szerelmi vággyal. Úgy érzi magát most, "mint elkapott levél, kit süvöltve hord a szél", nyugtalan, türelmetlen vágyódás él benne kudarcai ellenére is valami ismeretlen nagy, szent cél felfedezésére ("lelkem vágy szárnyára kél"). Ez a mindenre kiterjedő vágy egy földöntúli lény, a tündérlány, Tünde konkrét szerelmében testesül meg, "tárgyiasul". A "dicsőt", az "égi szépet" nem a messze tartományokban lelte meg Csongor, hanem saját kertjében, hiszen Tünde érte és neki ültette az aranyalmafát,

hogy egymásra találhassanak. Két ellentétes világ, "két világszint" kapcsolólik össze a drámában, "a mű cselekménye a két szint határánál, érintkezési vonala mentén játszódik". A két főszereplő vágyódása is ellentétes: az "égi" Tünde a földre, a "földi" Csongor pedig az égbe, Tündérhonba vágyódik. E két szintet kapcsolja össze jelképesen a csodafa: "Földben állasz mély gyököddel, Égbe nyúlsz magas fejeddel, S rajtad csillagok teremnek." A főszereplők a két szint határánál találkozni tudnak, de egymáséi lenni, igazán boldogokká lenni nem: Csongor csupán megsejtheti az igazi boldogság örömét. Az öncélúan gonosz Mirigy teszi lehetetlenné szerelmük beteljesülését. Pontosan nem lehet tudni, hogy Mirigy miért ellensége, gyűlölője Csongornak, csak annyi derül ki, hogy Tünde aranyhajával leányát, majd pedig a megesett Ledért szeretné feldíszíteni, hogy

Csongor nála leljen utált szerelmet, s így kiszolgáltassa állati ösztöneinek. Ha Csongor beleesnék ebbe a cs apdába, lemondana az embert fölfelé emelő, ég felé vivő vágyakról is. Mirigy a darab szimbólumrendszerében az ártó démon, minden nemes törekvés akadályozója, az életünket, sorsunkat tönkretenni akaró, véletlenszerűen befolyásoló ember alatti erők képviselője, "aki az emberben növő s a boldogságot jelképező életfa tövében mindig ott ül" (Bécsy Tamás). Az ifjú hős Tündét elveszítve a "dicső", az "égi szép", a tökély, a teljes harmónia vágyát már meg tudja nevezni, de hogy "Tündérhon" hol található, hogyan érhető el, azt nem tudja. Ezért faggatja oly fáradhatatlanul a döntések, a "tévedések hármas útjánál" a célra vezető, a tündéri "üdlak" felé mutató út felől a három vándort. Itt, a hármas út vidékén Csongor nemcsak a saját

boldogságát. hanem az emberekét is keresi A "vándorok" - egy-egy óriásira növesztett szenvedély képviselői - (a kalmár, a fejedelem, a tudós), akik oly szemellenzős makacssággal hisznek önmagukban, saját céljaikban, útjuk helyes irányában, három különböző életideált, magatartásformát testesítenek meg: a pénztől, a hatalomtól s a tudománytól várják önző boldogságukat. - A három vándor felléptetése közvetlenül is megszólaltatja a Vörösmarty-versekben olyan gyakran megjelenő gondolatot: mi teheti boldoggá az embert, mi dolgunk a világon? (pl. A merengőhöz) Csongor álmai teljességéhez képest értéktelennek, üresnek találja a vándorok ajánlatát, s elindul - szándéka szerint - saját célja, Tündérhon felé: "Oh szerelem, gyújts csillagot utamra S te légy vezérem Tündérhon felé!" Csongor másodszor is elindul megkeresni most már a Tündében megvalósuló "dicsőt", "égi

szépet"; az ördögfiak örökségével - ahogy Balga mondja: "égen csillagon össze-vissza nyargalózva - eljut a H ajnal birodalmába, de Mirigy ármánya, Kurrah csalása s a j óskútból előlengő lányalak kacér csábítása megakadályozza a Tündével való találkozást: az ember nem szakadhat el a földtől, a boldogság nem érhető el az irrealitás világában. Kiábrándultan, csalódva és megcsalatva, ő, aki a mindent vágyott elérni, sehová sem jutott. Második vándorútjának végén, újra "fellépve" a hármas útra, az emberi lét céltalanságáról, abszurditásáról elmélkedik: "A hangya futkos, apró léptei Alig mutatnak járást, és halad: Nagy távolokról, gátak ellenére Fáradva és mozogva honn terem; Földhöz ragadtan mász a vak csiga, De a természet válhatatlanúl Hátára tette biztos hajlakát, Mikor kivánja, honn van, s elpihen: Elérhetetlen vágy az emberé, Elérhetetlen tündér csalfa cél!"

Csongor a kétségbeesés mélyére jutott: a puszta vegetatív állati lét is - a hangya-lét, csiga-lét értékesebbnek, tartalmasabbnak, többet ígérőnek tűnik az emberi sorsnál. Előbbi végkövetkeztetéseit felerősíti, hogy újra találkozik a három vándorral: céljaikban, hitükben, reményeikben csalódva, összetörten az ellenkező irányban mennek most, mint legelőször. Csongor úgy dönt, hogy kivonul az emberi társadalomból, a magányt választja utolsó mentsváraként, s belép az ősi otthon elvadult, gondozatlanul hagyott kertjébe. "El innen a magánynak rejtekébe, El, ahol ember nem hagyott nyomot!" - mondja lelépve a hármas útról. Csongor tragikus eszmefuttatását az Éj monológja helyezi kozmikus távlatokba: a semmiből születő és semmivé váló világegyetemben az emberi nem és benne az egyes ember léte pillanatnyi közjáték csupán, így maga az emberi történelem is kilátástalan, értelmetlen. Abszurd és céltalan

az ember sorsa, nevetséges és tragikus önáltatás minden nagyra, szépre törekvés, minden ég felé törekvés. Az ember "Kiírthatatlan vággyal, amig él, Tűr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság műve van porán, Még kőhegyek ragyognak sírjain, Ezer jelekkel tarkán s fényesen Az ész s erőnek rakván oszlopot. De hol lesz a kő, jel s az oszlopok, Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. Fáradtan ösvényikből a napok Egymásba hullva, összeomlanak; A Mind enyész, és végső romjain A szép világ borongva hamvad el; És ahol kezdve volt, ott vége lesz: Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj." Ennek az értelmetlen és céltalan létnek az igazi szerelem: az égi és a földi érzés harmonikus egybeolvadása adhat - ha adhat egyáltalán - valami valós tartalmat, célt, amiért még élni érdemes - erről vall a darab borongós

befejezése. A megoldás az eszményinek kibékülése a valóval: Csongor nem juthat el Tündérországba, Tünde pedig földi szerelméért ki van tiltva onnan - az Éj "büntetése" következtében "századok helyett rövid gyönyörnek kurta éveit" kell a földön élnie. Egyesült a két világszint: a tündéri földivé is lett (teljesen nem vesztette el tündér voltát Tünde), a földi pedig megnemesedett. Tündérország nem az övék, de a földön mennyet alkotnak maguknak. A világ értelmetlenségével, a pesszimista módon megítélt társadalmi élettel Vörösmarty csak a "háboríthatatlan", a világ bajairól tudomást nem vevő, a politikának hátat fordító "megzavarhatatlan" szerelmet tudja szembeállítani. A gyönyörfáról a szerelem beteljesülésének jelképeként hull az aranyalma, "s messziről im ez ének hallatik": "Éjfél van, az éj rideg és szomorú, Gyászosra hanyatlik az égi ború:

Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem." A darab végső kicsengése erősen pesszimisztikus: a rideg és szomorú éjben, az ember szomorú világában csak a szerelem őrizhette meg érték-voltát. (Ez a boldog-szomorú "záró" dal eredetileg az első felvonásban kapott helyet, s ez a négy sor volt legelőször kész a darabból.) A Csongor és Tünde kétségessé teszi a realitásoktól elszakadó, azokkal nem számoló álmokat, a testetlen illúziókat, a szerelem puszta légiességét. "Ember vagyunk, a föld s az ég fia" - írta a Gondolatok a könyvtárban című nagy művében. Az ember e kettősségét vetíti ki a drámai költemény Tünde és Ilma, illetve Csongor és Balga párhuzamaiban. A szereplőpárok egyrészt a maguk égi szárnyalásával, érzelmi fennköltségével, másrészt földhöz tapadt vágyaikkal, esetlen vaskosságukkal nemcsak egymás kritikáját fejezik ki, hanem természetes

egységüket, összetartozásukat, szétválasztásuk komikumát, értelmetlenségét is. Pl Csongor a csillagok között repülve is éppen oda jutott, ahová Balga kordélyával a földi vert úton. A bekötött szemű, vak szerelem egyaránt tragikomikus, akár Balga öleli a rogyadozó karosszéket, akár Csongor kergeti hiába álmait. A cselekmény időtartama egyetlen kozmikussá növesztett nap: éjféltől éjfélig tart a m esés történet. "A magyar költői nyelvnek legszebb diadala e mű" - állapította meg róla Beöthy Zsolt (18481922) jeles irodalomtörténészünk. S valóban: "meséset és valóságosat, tündérit és parlagit, fennköltet és rútat, szárnyalót és botorkálót, játékot és filozófiát, bűnöset és bájosat, reálisat és irreálisat ilyen harmonikus egységbe fonni" magyar irodalmi alkotás eddig nem volt képes (Tóth Dezső). Versformája is változatos: a dialógusok általában négyes vagy negyedfeles trocheusi

sorokba rendeződnek - rímesen és rímtelenül is: "Minden országot bejártam, Minden messze tartományt S aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet, Semmi földön nem találtam." A bölcselkedő, filozofáló részletek sorfaja: az ötös és hatodfeles jambusi sor: "A hangya futkos, apró léptei Alig mutatnak járást, és halad: Nagy távolokról, gátak ellenére Fáradva és mozogva honn terem." * "Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj." A záró dal uralkodó verslábai anapesztusok: "Éjfél van, az éj rideg és szomorú, Gyászosra hanyatlik az égi ború" Új életcélok felé A Csongor és Tünde válaszával szemben (a boldogság csak a magánélet intim szférájában, a társadalmi küzdelmektől elfordulva képzelhető el) A Rom (1830) című elbeszélő költemény a boldogságkeresésnek új, mélyebb tartalmat ad. Rom isten három álmát teljesíti a főhősnek, "a hírben

ragyogott fejedelmek végivadékának", akit a távoli "honni vidékről sors és szerelem üldözött el Siva kietlen sivatagába. Először édeni táj boldog pásztora lesz, majd ifjú barátok közt él vidám, szórakozásokkal teli életet, végül harmadik álmával megkapja a tiszta szerelem tündéri boldogságát is s a meleg családi otthon igéző harmóniáját. Boldogsága mégsem tökéletes, megzavarja azt egy közelben élő elnyomott nép szenvedése: "Átok volt az egész földön. Másnak vete a kéz S másnak gyüjte kepét. A tőt más mosta veríték Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma helyében. . Ily népet látott, a pártus népnek utóját Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat." Új álmot kér - de ez már a negyedik! - Rom istentől. A leigázott népet szeretné felszabadítani, de álmában nem lát semmit, csupán egy letaposott nép halálhörgése, egy vérbe fojtott szabadságharc félelmetes zaja

hallatszik: "Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség. És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte. Két roppant hadnak távol hallotta csatáját, Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni S kardcsengést, megütött paizson nagy dárda törését S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását, Végre halálhörgést s zajt; többé semmit azontúl." A Rom éppolyan körkörös szerkezetű, mint a Csongor és Tünde: a költemény végén újra megjelenik az értelmetlen üresség, a puszta sivatag képe, s a fejedelmek végivadéka "nőtlen, hontalanúl, fényes birodalma elesve" "a rideg országnak szomorún elhagyta homokját". - A Rom nagy tanulsága, hogy az egyén sem lehet boldog olyan országban, mely boldogtalan; elképzelhetetlen az egyéni boldogság a közösség boldogsága és szabadsága nélkül. Ez a felismerés előremutató annyiban, hogy jelzi már a közösségi és a magánélet meghasonlott

szembeállításának tarthatatlanságát, s új tájékozódási irányokat jelöl ki Vörösmarty költészetében. A húszas évek romantikája, nemzetszemlélete elmúlóban volt, a borongó, a múltba visszatekintő és visszavágyódó "eposz" időszerűtlenné vált, halványodott az ősi dicsőség fénye. A jelen, illetve a jövő felé fordulás, az álmokkal leszámoló nagyobb valóságigény előkészítette Vörösmarty költészetében is a hamarosan bekövetkező nagyobb fordulatot. Széchenyi István Hitel (1830) című művének Végszavában olvasható az a már idézett jóslat, tanács, mely ettől kezdve megváltoztatta a nemzeti közvélemény hangulatát és szemléletét. Széchenyi könyvének rendkívüli hatása összeolvadt azzal a riadalommal, amelyet az 1830-as francia forradalom híre, majd az 1831-es felvidéki kolerajárvány idézett elő. A jelen és a jövő sürgető reformjai felé fordult a közfigyelem, az 1832-es országgyűlésen

megerősödött a nemesi ellenzék: mindez magával hozta az új tematika megjelenését is az irodalomban. Az új társadalmi-erkölcsi célkitűzések, politikai jelszavak tömör megfogalmazásának igénye hozta létre a 3 0-as évek elején az epigramma-költészet fellendülését. Vörösmarty költészetében is ekkor már együtt van mindaz a gondolati tartalom, mely későbbi nagy lírájában uralkodni fog: az alkotó, tettre kész hazafiság sürgetése, illetve a n emzeti ügynek általános emberi problémaként való látása. Két epigrammát feltétlenül ki kell emelni a sok közül: a Pázmánt (1830) és a Magyarország címerét (1832). Ezekben már a Szózat költője áll előttünk. Szózat Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, abban a válságos történelmi pillanatban, amikor nyílt szakításra kerül sor a bécsi udvar és a magyarság között. A nemzet sorsdöntő napokat élt át, s a félelem és a r ettegés e légkörében, ezekben a

jellempróbáló napokban, amikor kockázatos volt jó magyarnak lenni, szólalt meg a költő rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve. Vörösmarty művészetében ettől kezdve a líra lesz az uralkodó műnem, s Szózatában nagy hazafias és gondolati költészetének első remekművét alkotta meg. A költemény jobb megértése végett hasznos lesz mindenekelőtt magát a versformát tüzetesebb vizsgálat alá vetni. Az ún skót balladaforma, a félrímekkel ellátott nyolc és hat szótagos jambusi sorok váltakozásából felépülő négysoros strófaszerkezet, nem volt ismeretlen ekkor a magyar lírában. Kölcsey 1817-ben ugyanebben a formában írta meg Fejedelmünk hajh! vezérünk hajh! című, a borongós pesszimizmustól "a vér szent mezején" győztesen feltámadó "szép hon" látomásáig ívelő költeményét. Témája ennek is a múlt tragédiájából táplálkozó honszerelem, a végzettel dacosan szembeszegülő, bátor és

győzelmes szabadságharc, mely képes megtörni végül is a múlt katasztrófasorozatát. Maga a forma, a formában megjelenő verszene csupa izgatott, zaklatott ellentmondást rejt magában. - A hosszabb és a rövidebb sorok folytonos váltakozása minduntalan megtöri a dallamot - nyugtalanságot, feszültséget teremtve ezzel is. Mindezt csak fokozza, hogy a rövidebb, tehát a hat szótagos sorok rímelnek csupán, s így a rímtelen nyolcasok s a rímes hatosok között újabb szembenállás keletkezik. Sőt, ha alaposabban szemügyre vesszük a szöveget, észre kell vennünk, hogy a rímhívó és a rímszavak a hat szótagos sorok végén a versszakok túlnyomó többségében egyben mondatlezárások, egy-egy gondolat hangzásbelileg is hatásos befejezését jelzik, a nyolc szótagos sorok pedig kivétel nélkül átlépések (enjambement-ok) a következő sorba: ez is a két sorfaj közti különbséget, eltérést emeli ki. Mindössze két versszak, a 9. és a 10 jelent

határozott, egyértelmű kivételt az előbb megállapított szabályosság alól, s némileg a 6. is, ennek az eltérésnek viszont a mondanivaló szempontjából fontos szerepe van. Hasonló ellentmondások, ellentétes tendenciák vehetők észre a tiszta ritmusideál és a megvalósult ritmus között is. Az emelkedő jambusi lejtés gyors pergetését egyrészt a spondeusok fékezik, lassítják, ezáltal a lüktetést tompítják, a vers megfelelő helyein ünnepélyesebbé téve így a mondanivalót, igazodva az egyes képek statikus vagy dinamikus voltához, a nagy erejű kijelentések, illetve fellobbanó szenvedélyek nyugodtabb vagy izgatottabb jellegéhez. Az egyes strófákban 1 és 8 között mozog a lassító spondeusok száma: a legtöbb található belőlük a 2. és természetesen a 14 versszakban (8), a legkevesebb a 8 (1), valamint a 9., a 11 és a 13 strófákban Elenyésző számban trocheusok és pürrikhiuszok is meg-megakasztják az ideálisnak tartott

ritmust. Másrészt ebben a költeményben is feltűnő az ütemhangsúlyos verselésnek az emelkedő jambusokkal szembeforduló ereszkedő lejtése, s ez újabb feszültséget, nyugtalanító mozzanatot visz a versbe. S ebből a szempontból is a rímekkel megkülönböztetett hat szótagos sorok a szembeszökőek: közülük a 28-ból 17 tiszta felező 6-os, de a többiekben is érvényesül ez a ritmus, legfeljebb az ütemhatár szó belsejébe kerül. Összegezve tehát: maga a versforma, a versdallam zaklatottságot, erős belső feszültséget, egymásnak ellentmondó, egymással szemben ható tendenciákat rejt magában, s így természetes kerete a romantikában amúgy is kedvelt érzelmi-hangulati ellentétek, erős és végletes szenvedélyek kifejezésének. Ez a versforma a Szózat megszületése előtt már kedvelt s gyakran használt versképlete volt Vörösmartynak, 1835-36-ban pedig egyszerre több költeményét is ebben a formában írta. A Szózat - felhívás,

kiáltvány, szózat a magyar nemzethez, s ez a jellege alakítja ki a szónoki beszédre emlékeztető szerkezetét: a legfontosabb tétel, a felhívás lényege a mű kezdetén azonnal megjelenik, s az egyre erőteljesebb érvsorozat után, immár a múlt, a jelen és a jövő szemszögéből is igazolva, kétségtelenné téve nyomatékosabban, paranccsá erősödve ismét elhangzik a költemény végén. Vörösmarty nagy költészetének ez a nyitánya az egész nemzethez szól. Az egész nemzethez, de úgy, hogy az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval (a hallgatóval), a rendületlen hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatja. Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról a költő, de közben maga is átéli, végigszenvedi a lehetséges ellenérvek elkeserítő vagy riasztó alternatíváját. Rejtőző félelmeket,

bujkáló, felfeltörő látomások rémét, az ezredévi szenvedésből logikusan levonható, keserű következtetéseket legyűrve, visszautasítva, önmagát legyőzve és meggyőzve szólaltatja meg újra a vers végén az indító gondolatot. Ez a belső vita, a reménytelenség és a remény, a hitetlenség és végül is a jövőbe, az életbe vetett hit megrendítő küzdelme adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét. Az első két versszak 6, illetve 8 spondeussal lelassított ünnepélyes sorai a megilletődöttség komolyságával intonálják a költeményt, s a később megtalált "rendületlenűl" a maga hosszú zengésével, élénk ritmusával szinte kiválva a többi szó közül különös nyomatékot kap. A "hazá"-hoz kapcsolt két főnévi (bölcsőd - sírod), majd ennek szinonimájaként a két igei metafora (ápol - eltakar) a haza fogalmát van hivatva megmagyarázni, pontosítani: a haza az egyes ember számára a kezdet és a

vég, életének egyetlen, értelmet adó kerete. Az egyes léten belül szembeállított múlt és jövő ellentétes pólusai között még szelíd, mondhatnánk intim, idilli érzelmek húzódnak meg: a születés bensőséges öröme és a kikerülhetetlen elmúlás mélabúja, a fölnevelő gondoskodás gyöngédsége és az elnyugtató szeretet szomorúsága. A bölcső és a sír metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következő versszak inkább fogalmi nyelven elhangzó parancsát, azt ti., hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség, a "nagy világ" nem adhat otthont számára. A haza és a nagy világ itt még egymással szemben álló fogalmak: az egyik befogad, a másik kizár, s ebből fakad az újabb ellentéteket felvonultató két sornyi megállapítás: "Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell." Megkülönböztetett, kiemelt szerepe van ennek a két sornak: a ritmusideáltól, a

ritmusnormától ez a kettő tér el a legerősebben (a 7 versláb közül 6 spondeus), s a nyújtott, lassúbb lejtés mintegy külön is figyelmeztet a gondolat fontosságára. Itt csendül fel először alliteráció (vagy verjen), s az első versszak intimebb, családiasabb hangulatát komorabb színbe vonja a sorscsapás lehetősége. Vörösmarty a Himnusz jóságos, ajándékozó, bűneinkért igazságosan sújtó, de gyarlóságainkat esetleg megbocsátó Istenével szemben a Sorsot, a Végzetet említi. A Sors pedig szeszélyes és kiszámíthatatlan, indokolatlanul, erényeinktől vagy bűneinktől függetlenül áld vagy ver, nem a Végzetet elfogadva, hanem vele szembeszállva kell élnie és halnia az embernek. A művelt olvasó tudatában a görög tragédiák atmoszférája asszociálódik e sorok olvasásakor. S a következő három versszak (3-5.) épp ezt, az igazságtalan Sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be, a korábbi bensőséges hazafogalmat

kiegészítve az ezeréves múlt történelmi eseményeivel, tanulságaival. Az anaforás (a verssorok elején található ismétlések) helyzetben ismétlődő közelre mutató névmások sora (itt, itten, ez) az indulatok erősödését, az érvelés fokozódó hevességét jelzi, s újra meg újra szoros kapcsolatot teremt a jelen és a diadalokat is, vereségeket is hordozó múlt között. Az "ezredév" a Szózat történelemszemléletében már nem csupán "régi dicsőség", csodált és elérni kívánt eszménykép, mely a kisszerű, elkorcsosult, tehetetlen korral, a jelennel áll szemben, hanem a nemzeti létért, a szabadságért folytatott váltakozó sikerű küzdelemsorozat, bátor szembefordulás önnön hibáinkkal, a belső viszállyal s a Sors csapásaival, a "balszerencsével". Az alliterációk gyakorisága e három strófában, a 19. században is régiesnek ható múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) használata

ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak, megrendült büszkeséget rejt a sorok közé. A jelen tehát nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A Végzettel való viaskodás következménye szenvedések, veszteségek ellenére is a k iharcolt élet, s ez végeredményben diadal a Sors ellenében. A "Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán" többszörös inverziója s az "él" ige sor eleji hangsúlyos helyzete ezt a dacos, a harcos múltat és a kockázatos jelent vállaló öntudatot sugározza. A 7. versszaktól kezdve egy másik idősík, a jövő dominál a költeményben, a múlt és a jelen ezentúl már csak egy-két utalásban szerepel. A költemény legfontosabb, leginkább vitatott része a következő hat szakasz. A magát a Sorsnak meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet küzdelmes múltja, ezredévi szenvedése jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért,

szembeállítva most a Végzettel "a szabad világ kiérdemelt szolidaritásának erkölcsi erőforrását is" (Tóth Dezső). - Folytatható-e tovább az ezredévi szenvedés? Volt-e, van-e értelme az áldozatoknak, az ész, erő és szent akarat összefogásának? Hogyan alakul a jövő? Ezek a kérdések kínozzák a költőt, akinek gondolatai már csak az élet és a halál ellenpontjai között vibrálnak elutasítva minden közbülső lehetőséget. A 8. ve rsszak felgyorsult, tisztán jambusi sorai (csak egyetlen spondeus található itt) a szenvedélyes tiltakozás izgalmát közvetítik: a költő az ezredévi szenvedés, a mégoly hősi, múltbeli küzdelmek hiábavalóságának rémével viaskodik, s a tiltakozás heve a 9. s trófában sodorja el első ízben a második sorok eddig szokásos mondatzárását: az első sorban indított mellékmondat egyetlen lendülettel fut a szakasz végéig. A tiltakozásnak azonban nincsenek érvei, csak indulatai: a

versszakok kezdetén makacsul megismételt "Az nem lehet" tagadja csupán a múlt és a j elen küzdelmeinek, áldozatainak értelmetlenségét, s csak az aggályokat legyőző, a kételyeken felülemelkedő hit söpri el az átoksúly fenyegetését. Ez az alig, illetve nem indokolt, de konok, s zenvedélyes hit munkál tovább a 10. s trófában, hirdetve a százezrek óhajtotta jobb kor eljövetelének nem a bizonyosságát, csak a szükségességét. A megbomló verszene (5 spondeus, 2 t rocheus, 1 pürrikhiusz), a második sor belsejébe eső mondathatár s az enjambement a sor végén mintha valami zavart, megtorpanást jelezne. A "Még jőni kell, még jőni fog" ismétlése és sorrendje ugyan még az előző versszakokban kiküzdött hitet és reményt fejezi ki, de a "jobb kor" nem képes megindítani Vörösmarty képteremtő fantáziáját: nem látja, nem tudja elképzelni azt. S ha van vallásos, illetve valláshoz kötött motívuma a

Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé. Ezzel az áhított, de látni nem látott jobb korral szemben rögtön megjelenik az élet vagy halál alternatívájának negatív pólusa: a megsemmisülés nagyszabású romantikus képekben festett, nyolc sorra terjedő látomása. A "jőni fog, ha jőni kell" megfordított sorrendisége a Végzet könyörtelen közeledését sejteti, s ismét visszalendül a költemény dallama az előbbi megtorpanás után a lüktető jambusi ritmusba. Ezt a másik lehetőséget Vörösmarty vizuálisan láttatja: a rímhelyzettel kiemelt "halál" felidézi a vérben álló ország képét, az egész nemzetet elnyelő sírgödör iszonyatát, a gyászoló milliókat, a magyarságot megkönnyező népeket. Ismerős látomások ezek: nemcsak Vörösmarty költészetében kísértenek, ott sötétlenek a korai magyar romantika alkotásaiban, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Károly

műveiben is. A Szózat nemzethalála azonban nem a l assú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes utolsó stációja, mint Kölcsey vagy Berzsenyi verseiben, hanem a korábbi versszakokban felidézett múlt történelmi tapasztalataival összhangban a kiszámíthatatlan, igazságtalan végzettel szembeszálló, a jövőért áldozatokat is vállaló nemzet tragikus, de egyben elismerést is kiváltó elbukása. (A "nagyszerű" szónak a maga korában "egyetemes", "teljes", "az egész nemzetre kiterjedő" jelentése volt, csak az utókor értelmezte "felemelő", "dicső", "hősi" értelemben, de ehhez - természetesen - már joga volt, hiszen a szó jelentésváltozáson ment át.) A nagyszerű halál nem csupán egyetlen, hanem minden nép tragédiája is egyben. Nem pesszimista jóslatról van szó, csak a jobb korral szemben ama másik lehetőség számbavételéről, és ha kell,

vállalásáról is, ám ez a lehetőség - érthetően - jobban izgatta a költőt, s szinte akaratlanul is többet foglalkozott vele. A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz, s felhangzik újra a verset indító két strófa, az első versszak azonban néhány stiláris változtatással: az állítmány a szakasz élére kerül, s így a korábbi kérés, felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik. Az intimebb hangulatot sugalló kezdeti metaforákat mozgalmasabb képek, igenévi, igei metaforák váltják fel, az "elbukál" ige pedig újra felidézi a tragikus halál vízióját. De nemcsak ennyi a változás a v ers lezárásában: a 1 3. strófa stiláris módosításai az ünnepélyesebb lassúságú elsővel szemben a ritmust is megváltoztatták: tisztábban lüktet, magabiztosabban zeng az utolsó előtti versszak, éreztetvén ezzel is a belső harcok viharának megcsillapodását, a kiküzdött harmóniát,

a döntés biztosságát. De a változatlan szövegű utolsó versszak is lényegesen többet mond, mint a második, hiszen magába sűrítette mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, melyek a vers folyamán megszólaltak, s így a záró négy sornak is egészen más az akusztikája: a hazához ragaszkodó rendületlen hűség új értelmet nyer, most már magában foglalja a balszerencsés múlt után a jelen megpróbáltatásait s esetleg a nagyszerű halált is vállaló elkötelezettség parancsát. A Szózat erkölcsi és esztétikai értékét, szépségét az ellentétes végletek közt hányódó belső vívódásnak az az őszinte feltárása adja meg, mely a jobb kor, az emberibb jövő érdekében mozgósítva nem tagadja le a k üzdelem kockázatát sem, hanem bátran szembenéz a b ukás lehetőségével is. Ez a bátor őszinteség teszi végül is optimista kicsengésűvé a költeményt: harcba hív, elszánt küzdelmet, hősi helytállást követel, nem a véres

harctól, legfeljebb a bukástól riad vissza. "A haza s emberiség" költője A Szózattól fogva - tíz éven át - Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője. A közösségi tematika uralkodik verseiben, s a lírikus Vörösmarty a 40-es években jut el költészete csúcsaira. Elsősorban az óda és az elégia lesznek meghatározó műfajai, de az óda klasszicista egyneműségét a belső nyugtalanság és öngyötrő vívódás a rapszódia felé sodorja. Híres epigrammája, mely hatalmas ódává mélyül, A Guttenberg-albumba (1839). Alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenberg Jánosnak a tiszteletére. Ebben meg is jelent Vörösmarty költeménye magyarul és gyönge német fordításban (a könyvnyomtatás 400. évét ünnepelték) A vers egyetlen mesterien felépített körmondat: a négy előrevetett, egy-egy disztichonba sűrített feltételes mellékmondat párhuzamos fokozást

tartalmaz. Az ötödik feltétel várakozásunkkal ellentétben - az előző négytől eltérően nem egy, hanem két disztichonra bővül, s azáltal fokozza érdeklődésünket, hogy késlelteti a főmondat csattanós bekövetkezését. A "Majd ha" anaforával kezdődő feltételek (a 3 kivételével) maguk is kapcsolatos mellérendelő összetett mondatok, méghozzá az első és az utolsó három, illetve négy tagmondatból áll. A versnek tulajdonképpen ünneprontó célzata van: Vörösmarty arról ír, hogy most még nem lehet ünnepelni Gutenberg emlékét és találmányát, a kultúra terjesztésének eszközét, hiszen nem valósult meg az az eszményi világ, a béke és az igazság uralma a "föld népsége" között, melyet a műveltség általános elterjedésétől vártak a kor gondolkodói. Az egyes feltételek felsorolásából bontakozik ki az emberiség alapvető problémáit megoldó jövőnek a felvilágosodás szellemében fogant, de az

utópista szocialista eszmékkel is érintkező víziója. A versben még nincs kétség, fenntartás, a hiábavalósággal vívott gyötrelem: a még ki nem kezdett humanista optimizmus ezért tudja ily tömören felvázolni az emberiség vágyott állapotát. Az első két sor (1. feltétel) a felvilágosodás követelését sürgeti: az áltudományok megszüntetését; képeiben, az "éj" és a "kitörő napfény" szembeállításában is az előző korhoz kötődik. - Az örök béke megvalósulásának óhaja (2 feltétel) nyelvi-képi anyagában már dinamikusabb, erőteljesebb, felzaklatóbb: megszemélyesíti az "erőszakot" (durva kezéből kihull a kard) és a "cudarítja" ige (Vörösmarty alkotása) segítségével a "gyilok" fogalmát is. A 3 feltétel a társadalmi igazságtalanság megszüntetését, a "népzsaroló dús" és a "nyomorú pórnép" szembenállásának feloldását óhajtja. Nem hirdet

vagyonegyenlőséget, csupán a társadalom minden tagjának erkölcsi megnemesedését, felemelkedését, "emberiségre javulását". Felfogása szerint az értelmetlen harc mindkét szemben álló felet elemberteleníti, dehumanizálja: a dúst is, a nyomorú pórnépet is egyaránt "barommá", "ördöggé" alacsonyítja. Az emberi társadalom átalakulását békés fejlődésként képzeli el. - A 4 feltétel "kelet" és "nyugat" kulturális kiegyenlítődését, a józan ész okosságának és az "áldozni tudó szív" jóságának harmóniáját követeli. - A négy sorra bővülő 5 feltétel a l egtágabb, tartalmát tekintve a l egigényesebb: az eszményi társadalom, a v ágyott emberi világ létrejötte csakis a "nagyvilág" összefogásával, a "föld népségének" megegyezésével, az "égi" igazság alapján valósulhat meg. Ez a távoli jövőbe helyezett, utópikusan

elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet csak méltó diadal, méltó emlékjel Gutenberg számára. Vörösmarty és annak a k ornak utópista szocialistái úgy képzelték el az igazságos, értelmes emberi világ megvalósulását, hogy a műveltség egy magas szintjén a s zemben álló felek belátják az osztályharc értelmetlenségét, az emberek majd "egymást szívben átkarolják", s uralkodni fog "igazság, szeretet". Ez a hit rendült meg a Gondolatok a könyvtárban (1844) című hatalmas filozófiai elmélkedésében. - A költemény egyetlen kínlódó monológ, tele kétséggel, tépettséggel, belső és önmarcangoló vívódással: "rettenetes pesszimizmus és vakremény hullámai váltják egymást vagy ömlenek át egymáson" (Szauder József). - (A vers kezdetének megértéséhez tudni kell, hogy a legelső szó, a "Hová" nem kérdő, hanem vonatkozó névmás, tehát így értendő: "Ahová most belépsz,

tudós, gondold meg, hogy.) A költemény abból a döbbenetből, "rettentő tanulság"-ból indul ki, mely már megjelent A Guttenberg-albumba című epigrammában is a "népzsaroló dús" és a "nyomorú pórnép" ellentétében. Ott még az "emberiségre javulás" reménye legyűrte a kételyeket, itt már a reménytelen kétségbeesés hangja zokog fel: ezen a földön mindenki boldogtalan. A túlnyomó többség, a "nagyobb rész", a "milliók" megalázó nyomoruk miatt, a néhány ezer nem nyomorgó pedig azért, mert retteg a nyomorra születettek forradalmi (lázadó) dühétől, hiszen ez a n em nyomorgó kisebbség nem rendelkezik "istenésszel", "angyalérzelemmel". Ezek birtokában ugyanis le kellene mondania kivételes helyzetéről, be kellene látnia a szembenállás, a kizsákmányolás elembertelenítő voltát, s csak így jutna számára "üdv a földön". A könyvektől, a

tudománytól, a civilizációtól kéri számon a felháborodott költő egyre ingerültebben ha már nem is mindenki, de legalább "a nagyobb rész" boldogságát: "Miért e lom?" - "De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?" - "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" De az egyes könyvek is megdöbbentő ellentéteket hordoznak magukban: a rongy, amelyből a papír készül, bűnökről, gaztettekről, gonosztevőkről, eltépett szüzekről, véres lázadókról, hamis bírákról, zsarnokokról, nyomorról, őrültekről vall, s mindezek százszorosan megcáfolják a könyvek tartalmának nemes, emelkedett eszmevilágát. A világban és a könyvekben tetten ért ellentmondások logikusan vezetnek el a kétségbeesett felkiáltáshoz: "Irtózatos hazudság mindenütt!" - A civilizációs-technikai haladás nem a nagyobb rész boldogságát segítette elő, hanem a klasszikus kapitalizmus korában a nyomort mélyítette el. Az

előbbi kérdésre ("Ment-e a könyvek által a világ elébb?") az ironikus igenlő forma kategorikus tagadást takar: "Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére." A költemény egyre lejjebb zuhan a kétségekbe, az eddigieknél is fájdalmasabb s ijesztőbb gondolatok torlódnak egymásra. A pesszimizmus mélypontjára jutottunk Ha ugyanis a könyvek nem vezetnek célhoz, ha a bölcsek és a költők művei hiábavalók, ha a népboldogító eszmék vértanúi értelmetlenül pusztultak el, ha a fényes lelkek sem tudtak irányt mutatni, akkor ésszerű a következő kérdés: a könyvek - a jók s rosszak együtt - "egy máglya üszkén elhamvadjanak?" S mindezt egy író kérdezi, akinek könyvek alkotása a hivatása. Elképzelhető tehát a lelkében dúló fájdalom. Vörösmarty azonban nem képes, nem tud ebbe a pesszimista

következtetésbe belenyugodni. Hallatlan erkölcsi erővel igyekszik felülkerekedni kétségein, cáfolni kívánja korábbi érveit. A versben megszületik a remény, hogy azután újra diadalmaskodjék - de már csak átmenetileg a fejlődést tagadó kiábrándulás. A földnek van már egy zuga, hol "legkelendőbb név az emberé", ahol már - a történelemben először - a felvilágosodás szellemében törvénybe iktatták az emberi jogokat (Amerikai Egyesült Államok), "Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák." A rabszolgaság miatti keserűség már nem tarthatja vissza a hinni akaró bizakodást, a mégisreményt: a kultúra értékeinek korábbi tagadását az utópikus szocialisták tanaival ellensúlyozza, azzal a hittel, hogy az "újabb szellem", az "új irány" megvalósíthatja az igazság és a szeretet uralmát a földön. Vörösmarty ugyanúgy, mint A

Guttenberg-albumba című versében, itt sem vagyoni egyenlőségről prófétál, csupán arról, hogy elképzelhető a világon a kulturális fejlődés következtében - az embertestvériség létrejötte: a "számos milliók" nem egymás ellenségei, hanem egymás testvérei lesznek. Felülemelkedik a csüggedésen, szembefordul korábbi leverő pesszimizmusával - "Ez az, miért csüggedni nem szabad" -, de igazán hinni mégsem tud. Úgy érzi, az emberiség minden erőfeszítése, a hangyaszorgalom, a fényes lelkek fáradozása csak ismételten összeomló Bábeltornyot épít: az előrehaladást törvényszerűen követi a hanyatlás. Vörösmarty az emberiség történetét körforgásszerűen képzelte el: elérhető ugyan egy igen magas szintű, fejlett társadalmi rend, de ez a civilizáció majd összeomlik, és utána mindent elölről kell kezdeni, a tűrést, a tanulást. - A tökéletes társadalom metaforája ebben a részben újra a "földi

menny". Már itt a földön részesei lehetünk a túlvilági boldogságnak: benézhetünk a menny ajtaján, hallhatjuk már ezen a világon az angyalok zenéjét, "és földi vérünk minden csepjei magas gyönyörnek lángjától" hevülhetnek. "Ez hát a sors és nincs vég semmiben?" - kiált fel a keserűség, de a hazafiság parancsa és a cselekvésvágy ha nem győzi is le a kétségeket, de legalább túljuttatja a megbénító pesszimizmuson. A költemény gondolati tere - látszólag - leszűkül: a költő elejti a megoldatlan alapkérdésen (a milliók nyomorán) való töprengést, s helyébe egy szűkebb körű erkölcsi kérdést állít: az egyén feladatát, az egyéni helytállás, magatartás időszerű kérdéskörét. Kétszer hangzik el a "Mi dolgunk a világon?" kérdése, s mindkétszer a válasz: "küzdeni". (Madách is ugyanezt a végső feleletet adja majd drámai költeményében.) Az első válasz általánosabb

tartalma után ("tápot adni lelki vágyainknak") a m ásodik válasz már az egyes ember "legnemesb" feladataként jelöli meg a nemzeti felemelkedés reformkori programját: a "szellemharcok tiszta sugaránál" kell kiemelni, "kivívni" a nemzetet a mély süllyedésből. Ez lehet az élet célja, ez teheti boldoggá az egyes embert is. Íme, ez a végső megoldása a Vörösmarty költészetében vissza-visszatérő boldogságkeresés motívumának. A költemény utolsó szakasza a reménytelenséget legyőző remény s a hősi helytállás hirdetésével ódai magasságokba emelkedik. A hazafiság konkrét parancsa természetesen nem jelenti a nagy emberi kérdésektől való elfordulást vagy éppenséggel az azokkal való szembefordulást - ellenkezőleg: azt tudatosítja - mint Kölcsey Parainesise -, hogy csak úgy szolgálhatjuk az egész emberiség ügyét, ha saját hazánk felemelkedésén fáradozunk. Ez ennek a költeménynek

végső, pozitív válasza a korábban felvetett nyugtalanító kérdésekre. A Gondolatok a könyvtárban című költemény arról vall, hogy Vörösmarty a felvilágosodás eszméibe vetett hitének megrendülését, a fejlett polgári társadalmakban való csalódását, a rongyos ember bőszült kebelétől való félelmét még le tudta győzni a nemzeti felemelkedés programjának, a hazafiasság parancsának hirdetésével. Ott még a gyötrő kételyeket, a mély pesszimizmust "meg tudta hazudtolni" a lírai optimizmus záradéka. Az emberek (1846) írásakor már a nemzeti kibontakozás lehetősége is reménytelennek tűnt: a tragikus kétségbeesésnek nincs feloldása. Az 1846-ban kitört galíciai felkelés riadalma, leverő tanulsága az egész emberi történelmet egyértelműen tragikusnak tüntette fel előtte. Galíciában, mely akkor a Habsburgbirodalomhoz tartozott, a lengyel nemesség függetlenségi harcba kezdett az idegen elnyomás ellen, de a

bécsi kormány fellázította ellenük saját jobbágyaikat, s így vérbe fojtotta azt a szabadságharcot, mely a jobbágyok felszabadításáért is síkraszállt. - Magyarországon is adva volt egy hasonló történelmi katasztrófa lehetősége: a nemzeti függetlenségért küzdő liberális nemesség egyre halogatta a jobbágykérdés megoldását. A kétségbeesett hangulatú költeménynek lefelé haladó kompozíciója van: egyre mélyebbre zuhan a teljes kilátástalanságba, a végleges kiábrándulásba. Az utolsó, a VII strófában már kétszer hangzik fel a refrén tragikus kiáltása: "Nincsen remény! nincsen remény!" A gyötrelem kínlódása római számokkal elszakított egyes versszakokra tördeli a költeményt. A versben megszólaló lírai alany a "világ" nevében beszél, az ő szavait közvetíti a többes szám második személyében megszólított címzettekhez. Az emberi nem múltbeli, jelenlegi és jövőbeli története - a

"világ" szózata szerint - kudarcok és antihumánus bűnök sorozata, maga az ember pedig végzetszerűen gonosz: "őrült sár", "sárkányfog-vetemény". Bármilyenek voltak is a történelem fordulói, akárkinek a kezébe került is a hatalom, a végeredmény ugyanaz: "Bukott a jó, tombolt a gaz merény", s az ember pusztult, szenvedett: egyszerre volt gyilkos és áldozat. A Gondolatok a könyvtárban című versben megjelenő testvériség helyett itt csupán a "testvérgyűlölési átok" szörnyű látomása kísért a vers végén, az ember megválthatatlanságának felismerése, a "minden hiábavaló" gondolata: "S midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb bűnt forral álnokúl." Összeomlottak Vörösmarty világában a felvilágosodás liberális elvei: a józan ésszel nem az áldozni tudó szív egyesül, hanem a " rossz akarat". Hitelüket veszítették az utópista szocialisták

tanításai is: nem "emberiségre javulás" lesz a fejlődés eredménye, hanem a testvérgyűlölési átok borzalmas következményeként valami apokaliptikus pusztulás. Felhangzik a versben a dúló ínség s a "rút szolgaság" panasza, a kisemmizettek siralma is, de benne van a forradalmaktól való rettegés is, a lengyel példa tanulsága. Az emberek után írt költeményében, az Országháza (1846) címűben, bár még mindig zaklatott formában, de egy fokkal higgadtabban tanulságokat von l e a lengyel tragédiából: még erőteljesebben sugallja az érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás szükségességét. Indulatosan veti saját osztálya szemére, hogy a jobbágynak nincs hazája, s ez az önző "büszke faj", a nemesség bűne. A haza neve csak szégyen és átok az elnyomottak számára: "Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok: Ezzé lett

magyar hazátok." Ezt a verset 1846-ban Vörösmarty elszavalta a N emzeti Kör estélyén. Így számolt be róla a Pesti Hírlap 1846. nove mber 19-én: "Nem volt semmi nesz, s Vörösmarty férfias hangja megcsendült. Minden szónak, mit elmonda, megvolt a súlya, meg hatása, mely szavalás közben gyakran nyilatkozott a hallgatók egyes tört felkiáltásaiban s a szemek lángoló pillanataiban. És amint a szavalásnak vége volt, leírhatatlan volt a zaj, amit az elragadtatás szült. Hangzottak mindenfelől a szavak: ŻÚjra! Újra! Kérjük még egyszer!® S Vörösmarty engedett a közkívánatnak, elmondá a remek költeményt még egyszer. A költemény címe: ŻOrszágháza®, tartalma hazafiúi érzemények, miket a költőben hazánk jelen, sok tekintetben szomorú körülményei szültenek." Etelka - Laura Vörösmarty politikai lírájának zaklatott hangja, disszonanciája belehangzik szerelmi költészetébe is. A titkolt Etelka-szerelem

elsősorban áttételesen, epikus alkotásokban fejeződött ki, s lassanként halványodni kezdett, de még egyszer felizzott az iránta érzett forró szenvedély Késő vágy (1839) című költeményében. Benne egy 39 éves férfi megzavart nyugalma talált kifejezést. A kezdetben még sztoikusan nyugodt, majd mindezt megcáfolva a fellobogó, végül elhalkuló érzelmi hullámzás adja az elégia feledhetetlen és felkavaró élményét. Az első mondat (1-12. sor) négy alkalommal, hangsúlyozott helyen (anaforaként) elhangzó "túl" névutója (inverziós szórendben: tehát megelőzve a hozzátartozó névszókat) az élet elszegényedését, a lélek kiüresedését, az értékek fokozatos eltűnését fejezi ki: múltba tűnt már az ifjúság, égő vágy, remény és érzelem ("a szív élete"). A lelki kiégettség érzését tovább fokozza a negatív értékű szavak gyakorisága: mostoha, keserv, hideg, éjszínű szemfedő, csalódás. Ezzel az

elsivárosodott léthelyzettel kerül szembe - a veszteségeken bölcs rezignációval felülemelkedve - mintegy új értékként "az őszi szép nap" nyugalmának, az érzelmi viharoktól mentes (öregkor) férfikor csöndjének ész diktálta élvezése. Az első mondat utolsó három sorában nincs lázongás, hiányzik - gondolatilag kifejtve - a tiltakozó elégedetlenség; csupán a magyar irodalomban mindeddig más érzelmek tolmácsolójaként használatos páros rímű kétütemű hatosok szakaszolás nélküli egymásra torlódása, a sorátlépések feltűnően nagy száma vall nyugtalanságról, a gondolati tartalommal ellentétes zaklatottságról. A "de" kötőszóval kezdődő második mondat (13-22. sor) az újra fellángoló, eddig visszafojtott szenvedély elhatalmasodását tartalmazza: a vers lírai énje visszasóvárogja eltűnt ifjúságának ábrándos álmait. Az Etelka-szerelem minden reménytelenségével, rejtegetett hiábavalóságával

és gyötrelmeivel együtt mégis szép, vonzó és értékes volt, mert az előbbi állapottal (az őszi szép nap nyugalma) ellentétben a szív életét jelentette. E vágyott, értékekben gazdag léthelyzet érzelmi kettősségét jelzik az oximoronok: a kéjt adó "édes bánat" és "a kínba fúlt gyönyör". - Ebben a szerkezeti egységben tovább tart a sorhatárokat átlépésekkel - szinte eltüntető páros rímű felező hatosok áradata (A rímrendszerben esetleg a 13-16. sorok alkotnak némi kivételt) Az egymásba átlépő sorok lendületét a kétségbeesés felkiáltása szakítja meg: "Hiába, hasztalan!" Ebben a harmadik, 8 soros mondatban (23-30. sor) a reménytelenség lesz úrrá, a fellobbanó vágyak erőszakos megfékezése, a szerelemről való végleges lemondás kényszere: az ész győzelme a szív felett. A vers látszólag visszatér a kiindulóponthoz, az ifjúság múltán a bölcs belátás által megteremtett

nyugalomhoz, a megváltoztathatatlanba való beletörődéshez, ám ez - a megváltozott rímrendszer: a keresztrímek is sejtetik - már csak erőszakolt nyugalom, s alá van aknázva a megfékezett, de kitörni kész szenvedélyekkel. Ezeket a m egbéklyózott szenvedélyeket szabadítja fel a Laura-szerelem. Későn született és kételyekkel, szorongásokkal teli ez az érzés, s a költeményekben nem is a boldogság, hanem a boldogságért rimánkodó ember hangja, könyörgése szólal meg. "Az Ábránd (1843) - a világirodalomnak alighanem egyik legszebb romantikus szerelmi költeménye - kérés, lecsendesülő és orkánerővel felzúgó rimánkodás a szerelemért. Egyetlen szenvedélyes kitörésnek ily dimenziókban, képekben és hanghatásban variálódó költői kifejezését nem találni még egyszer a magyar irodalomban." (Szauder József) A versben nincs részletezés, reflexió, töprengés; egyetlen indulat: a viszontszerelem heves vágya, a mindent

legyőző szenvedély önfelajánló gesztusa alakítja szerkezetét. A kulcsszó a nyolcszor felsíró "Szerelmedért", mely elindítja és lezárja a négy strófát s így az egész költeményt is. A versszaknyitó és -záró szavak között két-két hatalmas, a romantika ellentétkeresésére jellemző költői kép található: megannyi próbálkozás annak kifejezésére, miféle áldozatra lenne képes a gátakat szétzúzó szenvedély. A vers látható nyelve is ezt a korlátokat áttörő érzelmi vihart szemlélteti: a strófák első három sora rapszodikusan hosszabbodik: 4 - 6 - 9 szótagos sorok követik egymást, majd fordított sorrendben térnek vissza - az áldozatért mintegy viszonzást remélve, megnyugodva - az utolsó szóig. A rímrendszer is ezt az önmagába visszatérő, körszerű felépítést mutatja: a b c c b a A második és a h armadik szakasz képei a m agasság és a mélység eltúlzott távolságát kapcsolják össze: a b érc

ormán villám és vész haragját kiálló fa metaforája áll szemben a bércnyomta kő örökös pokoli szenvedésével. Ellentétes összefüggés található az első és a negyedik versszak képe, képtelen felajánlása között is: a szenvedély rombolta, eltépett lelket, a képzelet feldúlt tartományát a költő (a versben beszélő) Istentől visszakérné, s dicsőbb erénnyel ékesítve nyújtaná át kedvesének. A versben egyetlen reménykedő szó fordul elő: az "örömmel". Ez a követelőző, türelmetlen szenvedély, ellenállhatatlan ostrom megszerezte ugyan Laura beleegyezését, igazi szerelmét azonban nem. Vörösmarty ezek után sem írhatta meg a beteljesedett és viszonzott szerelem boldog költeményeit. A híres A merengőhöz (1843 március) című alkotás sokkal inkább filozófia, mint boldog vallomás: menyasszonyi ajándékul vitte Laurának a költő a Komárom megyei Csepre. - A 43 éves Vörösmarty Laura merengéseire is

féltékenyen az álmok, ábrándok ellen foglal állást, s ezzel mintegy saját költészetének éltető elemeit tagadja meg: "Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz." A 45 éves, beteg, fáradt, ideges költő egyetlen Laura-verset írt házassága idején, egy cím nélküli epigrammát, de ez elsősorban panaszos bocsánat- és segítségkérés: "Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet? Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erenyét Tenni napúl megtört életem árnya fölé." (1845) Világos után Vörösmarty 1848. március 15-ét, a sajtószabadság kivívását versben köszöntötte Szabad sajtó című költeményének nyolc sorát az Ellenzéki Kör helyiségeinek kivilágított ablakaiban lehetett olvasni. - 1848-ban egy kétsoros epigrammán kívül még egy verset írt (az egész évben mindössze hármat), a Harci dalt, ezt a fegyveres önvédelemre

buzdító, szokatlan hangú, lázító alkotást. Bár hónapokkal korábban már készen volt, csak 1848 szeptember 8-án tette közzé 1849-ből két verse maradt ránk. Mindkettőt bujdosása idején Gebén írta, Csanádi János házában október 10-én. Az egyik a teljes lelki összeomlást és kétségbeesést tükröző Emlékkönyvbe című, a másik a szabadságharc bukásáért a Görgeyt vádoló, túlfűtött indulatú Átok. A következő év (1850-51 tele) egyetlen termése a Baracskán írt Előszó, lírájának ez a kiemelkedő alkotása, mely a világosi katasztrófát kozmikus tragédia víziójává növeszti. A címet az magyarázhatja - bár áttételesen is értelmezhető -, hogy Vörösmarty kiadni készült az addig kiadatlan Három rege című, még 1845-ben írt költeményét. Ebben három allegória szólít fel mindenkit a hazafiúi hűségre és a haza iránti áldozatra. Aktualitását az is fokozhatta, hogy annak idején a költő Batthyány Emma

"ifjú grófnőnek", az azóta kivégzett miniszterelnök idősebb leányának ajánlotta. Az Előszó legelső sora - "Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég" - erre a reformkori műre vonatkozik, az 1849 előtti állapotokra utal. A Három rege 1851-ben meg is jelent, az Előszó azonban kéziratban maradt. Nyomtatásban csak 1865-ben látott napvilágot. A vers "időkerete" egyetlen hatalmassá növesztett (kozmikus méretű) esztendő: a boldog tavasztól a hazug áltavaszig ível a zaklatott látomás, melyben - talán az első sor kivételével minden egyes sor, szó áttételes, szimbolikus jelentést kap. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg, s így valami kikerülhetetlen végzetszerűség is rajta hagyja komor bélyegét. Az első 10 sor a reformkor ünnepi tavaszát jeleníti meg, annak derűs, bizakodó, lelkes hangulatát közvetíti. Az "ünnepre fordult természet"

zöld ággal virító tavaszában az emberek is munkalázban égtek, dolgoztak, reméltek. Ennek a hangyaszorgalmú munkának a friss lendülete, élénk ritmusa (ötös és hatodfeles jambusok) fejeződik ki nyelvileg is a 4-5. sor négy rövid mondatának halmazában (közülük három tőmondat): "Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt." Az oly gyakran megénekelt, vágyott állapot látszott megvalósulni: az ész és a s zív összefogása, a kéz és a szellem együttműködése. Az értelmes munkában megfáradt ember verejtéket törlő mozdulatával személyesíti meg a "békét", s ez a béke az "emberüdvért" fáradozott. A Guttenberg-albumba és a Gondolatok a könyvtárban című versek utópikus céljai, elképzelései jelennek meg ebben a szerkezeti részben, s elválaszthatatlanul összefonódik a haza és az emberiség sorsa. Nyolc soron keresztül (11-18.) a várakozás reszkető

türelmetlensége, az emberüdvöt hírül adó "szent szózat" megszületése (párhuzam vonható a Messiás eljövetelét hirdető angyali szózattal) és ennek következménye olvasható. A reményeket magában rejtő tavasz nyárrá érett, az idő beteljesedett, s a panteisztikus látomás keretében a "természet grandiózus vajúdásából" megszületett a s zabadság szent szózata. (A márciusi forradalomra, annak új korszakot ígérő örömhírére kell gondolnunk.) A világegyetem mozdulatlan csenddel válaszol a mélység és magasság dübörgő visszhangjára. A látomás eljutott az emberi vágyaknak és reményeknek arra a magaslatára, amely után - a körforgásszerű történelemszemlélet alapján is - csak a z uhanás, az összeomlás következhet: a t ermészet, a n emzet, az emberiség tavaszanyara együttesen fordul az ősz viharaiba, a tél halálába. "A vész kitört": a zsarnokság kegyetlen pusztítása is elemi erejű

viharként robbant ki, tombolt, és megsemmisítette a reményeket. A "vész" egy "veszetté bőszült szörnyeteg" irrealitásba torkolló, eget és földet összekapcsoló romantikus képében személyesül meg (1933. sor): játékos kegyetlenséggel "emberfejekkel lapdázott az égre", "emberszivekben dúltak lábai". A vész nyomában pusztulás jár: az első 10 sorban bemutatott értékgazdag világ tragikusan megsemmisül. A "tiszta éggel" az "elsötétült ég" és a villámok "vad fénye" kerül ellentétbe; a tavasz zöld lombjai "meghervadtak"; "a szellem működött" megállapítást "a szellemek világa kialudt" mondat tagadja; az "ész" és a "szív" együttműködését, összefogását a "vérfagylaló kéz" tépte szét; a cs endet az ordítás váltja fel; a b éke megszemélyesített képével itt a "nyomor" áll szemben, mely

"gyámoltalan fejét elhamvadt várasokra fekteti". A tél dermedtsége, mozdulatlansága, csendje az élet pusztulását, az önkényuralmi terror némaságát, az emberi remények halálát jelképezi (34-41. sor) A bevezető sor - "Most tél van és csend és hó és halál" az "és" kötőszó halmozásával (poliszindeton) éri el azt a hatást, hogy kimondása is nehézkessé, lihegővé, szaggatottá válik, mintha maga az élet (s a mondat is) agonizálna (hozzájárul ehhez a hatáshoz a h-s alliteráció is). - A tél képébe némi istenkáromló motívum is belevegyül: az Isten elborzadott szörnyszülött teremtménye: a "félig isten, félig állat" ember láttán, és "bánatában ősz lett és öreg". Az ember nem a teremtés koronája! Az emberek című költemény teljes reménytelensége szólal meg újra. A befejező nyolc sorban (42-49.) szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama A föld

új tavaszra készülődik, vendéghajat vesz, virágok bársonyába öltözik, jókedvet és ifjúságot hazudik, de boldogtalan fiai számára nem jöhet új tavasz, nekik örök a tél. Az önkényuralom zsarnoki korszakában mindenféle újjáéledés csak szemfényvesztő hazugság lehet - hirdeti a nagy költemény záró kérdése, mely a maga választalanságával nyitottá, nyugtalanítóvá teszi a verset, a b efejezetlenség hatását kelti. (Talán véletlen, talán nem: az Előszó 49 sora maga is utalás az 1849-es tragédiára.) Utolsó befejezett költeménye A vén cigány (1854). Nehéz és sokféleképpen értelmezett műve ez Vörösmartynak. Kevesen értették a saját korában is, sőt néhányan - köztük Gyulai Pál is - a "megrendült agyú" költő nem egészen világos alkotásának tekintették. Amit mindenki felfogott belőle, az a "Lesz még egyszer ünnep a világon" optimista üzenete, nem indokolt hite, s a befejezésnek ez a

megalapozatlan, reménytelen reménye éltette a verset a köztudatban, és tette - sajnos - elhibázott szavalmánnyá a pódiumokon. A rapszódia könnyű megértését akadályozza - egyben pedig a 19. s zázadban annyira 20 századivá teszi - a merész képek laza kapcsolódása vagy éppen a logikai összefüggéseket mellőző egymásra halmozása. A verset érteni kívánó olvasónak ezeket a hiányzó logikai szálakat kell pótolnia, a "kitöltetlen helyeket" kell kitöltenie. A cím képe, a vén cigány ismerős a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot, a gondot. A költeménynek az első strófa és a vissza-visszatérő refrén ad bordal-keretet: a verset indító és a strófák utolsó sorában is felhangzó "Húzd rá cigány" felszólítás a "sírva vigadás" hangulatát idézi, azt a keserű, vigasztalhatatlan állapotot, melyet csupán a bor meg a zene mámora oldhat fel - ha ideiglenesen is. A

vén cigány azonban az idős költő metaforája is: a költő önmagának is mondja, amit mond; önmagát buzdítja, önmagát szólítja fel "muzsikálásra", azaz versírásra. Az egész első szakasz és valamennyi refrén (természetesen az utolsó kivételével) ezt az önfelszólítást támasztja alá újabb meg újabb érvekkel, hiszen hosszú, tétlen hallgatás után kell önmagát újra - még egyszer a halál előtt - alkotásra kényszeríteni. Az alkotás, a z enélés szorító kötelesség is: a "cigány" nemcsak megkapta, hanem már el is költötte, "megitta" a muzsikálás árát (Vörösmarty elérte a legnagyobb magyar költőnek járó elismerést - a múltban); emellett teljesen értelmetlen dolog a "lábat lógató" semmittevés: ez senkinek, semminek nem használ. A sír szélén álló költő most az emberi történelem körforgásos menetéből, a "sors forgandóságából" biztatást csihol: a szenvedés

mélypontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie, hiszen "Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett." A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítás, a felszólítás erejét: ki tudja, mikor jön érte a halál, ki tudja, mikor lesz mások számára már ócska bot a muzsikus kezéből végleg kihulló "nyűtt vonó". A versben beszélő vén cigány tehát az utolsó nagy erőfeszítésre próbálja sarkallni önmagát. Ehhez valamiképpen felül kell emelkednie a bénító gondokon, le kell győznie legalább a bor és a zene zsongító hatásával az idültté vált fájdalmakat. Ezt a végső erőkoncentrációra való törekvést fejezi ki oly hatásosan az utolsó sorok kettős értelmű figura etimologicája: "ne gondolj a gonddal!" Milyen legyen ez az utolsó, a halál előtti pillanat által rendkívülivé, különössé, még soha nem hallottá emelt alkotás, költemény, amire

magát az idős költő, a vén cigány biztatja? - adódik magától logikusan a kérdés. Erre a n yelvileg meg nem fogalmazott kérdésre a választ a 2-3 strófa lazán összefüggő merész képsora adja meg. Legyen olyan hatalmas, rendkívüli, hogy vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját, a teremtés, az alkotás erőfeszítésébe szinte tébolyodjék bele. A "vér forrása", az agyvelő "megrendülése", az "üstököslángként égő szem" kétségtelenül az őrület, a téboly képei. De tovább halad a képsor: ez az utolsó alkotás legyen olyan rendkívüli erejű, mint "a zengő zivatar" ("Tanulj dalt a zengő zivatartól"): nyögjön, ordítson, jajgasson, sírjon és bömböljön, mert csak így lehet méltó a nemzeti és emberi katasztrófákhoz. A 2 és a 3 versszakban a páros rímmel kiemelt sorok (az 5. és a 6; az első négy sorban félrímek találhatók) aktuális utalások a

korra, a nemzeti és emberi szenvedéseket szülő múltra és jelenre: a magyar tragédiára és a krími háborúra: "És keményen mint a jég verése, Oda lett az emberek vetése." * "Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban." Miért kell ilyen verset írni, mi kényszeríti ki ezt a különleges, szokatlan alkotást? - A "válasz" a következő két strófából (4-5.) "hallható ki" - hasonlóképpen lazán összekapcsolódó képsorokból. Már a harmadik versszakban is uralkodni kezdtek az erőteljes hangok, e két szakaszban azonban csak auditív hatások találhatók, egyeduralkodóvá lesznek az akusztikai elemek, s ahol csak hangok vannak, és eltűnik a látvány, megjelenik a kísértetiesség, a vak bizonytalanság félelmetes képzete. A 4. ve rsszak iszonyatos hangjai - elfojtott sóhajtás, üvöltés, sírás, káromkodások dörömbölése az ég boltozatján, elkárhozott, pokoli zokogás -

kétségbeesésről, egyéni, nemzeti és emberi tragédiákról adnak hírt. Ezek a szörnyű kataklizmák követelik ki az utolsó nagy alkotást, de a "vakmerő remények" képtelen illúziója is belejátszik az okokba. A költő saját kora rettenetét párhuzamba állítja az emberiség történelem előtti, biblikus és mitológiai nagy tragédiáival. Olyan megdöbbentő időket élünk - sugallja hanghatások segítségével az 5. strófa -, mint amilyen végzetes csapás volt az emberiség számára a paradicsom elvesztése ("a lázadt ember": Ádám), amilyen ijesztő erkölcsi bukásnak minősült a "világtörténelem" első testvérgyilkossága (Káin megölte testvérét, Ábelt), vagy amilyen felháborító igazságtalanságot szenvedett el annak idején az emberiség jótevője, Prométheusz. Mindezt csak halljuk, vizuálisan semmi sem jelenik meg. A történelem előtti múltba távozást a következő versszakban (6.) a térbeli

távolodás váltja fel: a kozmikus messzeségből a "nyomoru föld" "keserü levében" forgó "vak csillagként" jelenik meg, de egyúttal ez a kép (ez a strófa) meg is állítja a k öltemény érzelmi ívének további zuhanását az egyre mélyebb pesszimizmusba. A hang bizakodóra fordul, mintegy azt sejtetve, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövő jeleit: közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába. Az utolsó szakasz (7.) már az eljövendő új világ, az örök béke próféciája, s fennhangon hirdeti a reményt: "Lesz még egyszer ünnep a világon." A hit, a remény valós indoklása elmarad ebben az ódai emelkedettségben, a kételyeket elsöpri a majdani öröm boldogsága. Megváltozik - természetesen - a refrén is: ebben az új világban érdemes majd újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömről énekelhet, s nem kell törődnie a

világ gondjával. Megszületett a nagy mű - Vörösmarty legnagyobb lírai teljesítménye -, s maga a kényszerítő biztatás, felszólítás lett azzá az alkotássá, ami a buzdítás célja volt. Ezután már csak egy töredék található Vörösmarty életművében, az 1855 őszén írt s félbehagyott Fogytán van a napod. kezdetű vers: panasz nélküli keserű ténymegállapítások csapnak át a válasz nélkül maradt kérdésekbe. A magyar regény kezdetei A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19 század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a regény az olvasók között, az érdeklődés e műfaj iránt egyre nőtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a m egnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetősen színvonaltalan. Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le,

pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni. Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása. A jelentősebb eredeti magyar regények megszületésének időszaka a 19. század 30-as éveire esik. Fáy Andrást (fái; 1786-1864) a "nemzet mindenesének" szokták nevezni. Széles körű közéleti tevékenységet fejtett ki. Megszervezte az első takarékpénztárt, volt színigazgató, országgyűlési képviselő; irányította a Kisfaludy Társaságot. Ő írta a magyar irodalom legelső társadalmi regényét, A Bélteky-házat (1832). Ugyanazon család két nemzedékének, az apának és fiának ellentétében mutatja be a konzervatív és a reformokért lelkesedő nemesség típusait. A családfő, Bélteky Mátyás műveletlen, parlagi nemes, aki durvaságával

halálba gyötri feleségét is. Fia, Gyula művelt, világlátott ember lesz Szembekerül apjával, s kénytelen elhagyni a szülői házat. A regény végén elrendeződnek az ellentétek, s a fiatal hős szerelme oldalán, barátai társaságában az új Magyarországért kíván munkálkodni. A magyar regény igazi sikere Jósika Miklós (józsika; 1794-1865) nevéhez fűződik. Nemcsak 117 kötetben kiadott 78 r egénye teszi szükségessé nevének megemlítését, hanem mindenekelőtt legelsőnek megjelent és legjobb regénye, az Abafi (1836), melyet a kortársak őszinte bámulattal fogadtak. Az Abafival írója a magyar romantikus történelmi regényt teremtette meg. Báró Jósika Miklós Erdély szülötte volt. Kolozsváron végezte iskoláit, majd katonának állt be Részt vett a napóleoni háborúkban, s közben bejárta fél Európát. A bécsi kongresszus idején, 1815-ben az osztrák fővárosban az előkelő tisztek vidám, fényűző életét élte, de közben

művelődött is. Tudott németül, franciául, spanyolul, olaszul és angolul - A katonaságot otthagyva vidéken gazdálkodott. A világosi katasztrófa után emigrációba kellett vonulnia, s többé nem is tért vissza hazájába. A regényírásban Walter Scott volt a példaképe. - Az Abafi cselekménye Erdélyben játszódik az 1590-es években. A regény arról szól, hogy a züllött és kicsapongó életet élő Abafi Olivérban az első jótett tudata tiszta, nemes érzelmeket ébreszt. Szembefordul múltjával, elszakad a rossz társaságtól, a javulás útjára tér, s a közösség javának önzetlen harcosa lesz. A regény előszavában az író is hangsúlyozta, hogy "erős akarattal minden aljast le lehet győzni", s a gyakori visszaesések ellenére is "a lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni". A fordulatos cselekményszövésben Jósika felhasználta a korabeli romantika egész kelléktárát: a titkolt szerelmi epekedést, a rejtett érzelmek

kibeszélését öntudatlan lázas álomban, a gyermekcserét, a szerelmi önfeláldozást, a cselvetést, gyilkosságokat, párviadalokat stb. Eötvös József Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a l egközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól. Báró Eötvös József (1813-1871) Budán született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a F ejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tőkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktől. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelője révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait,

Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a b udai gimnáziumban és a p esti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában. Eötvös látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba. Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetője lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ágoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai

programot dolgoztak ki. Erős központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták. 1848-ban a B atthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 őszén családjával együtt Münchenbe emigrált. 1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelező népoktatást (1868. évi 38 törvénycikk) 1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót

összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi főterén helyezték az anyaföldbe.) Eötvös regényei Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a három regény, amely még 1848 előtt született. A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Először az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Árvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841). A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélője és főszereplője Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét. Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek.

Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ő közvetíti Júlia szeretőjének levelét). Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti őt. Betty később belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el. A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdőbetegsége hamarosan sírba viszi. A karthausi

mégsem a lemondás, a csüggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyőző erővel hirdeti a reformkornak azt a figyelmeztető tanítását - mely Vörösmarty költészetéből és Kölcsey Parainesiséből is ismerős -, hogy az önző, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata. Ezt a végső parainesist köti Gusztáv is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengő szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erőtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke őrizze meg önösségtől lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki

fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldről hazatérő fiatal író reményei szólalnak meg itt. Eötvös a francia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a főhős lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez s a k issé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást. A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két főrészre oszlik: elő- és utószakaszra. A fő mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az előszakasz előkészíti, megvilágítja ezt a fő gondolatot, és felkelti az érdeklődést iránta. A falu jegyzője (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethető

urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává. Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyőződése volt, hogy megfelelő és kellő időben végrehajtott reformokkal meg lehet előzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzőjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepéről: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik." Az érdekfeszítő eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén. Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei

élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a főispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselőit, a megyei tisztviselőket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak előfordulhatott az országban, az mind föllelhető Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet előtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekről szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél előbb valószínűtlenné váljék." A

regény két főhőse közül az egyik maga a címszereplő: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzője; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál főszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítője gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített. A látszólag terjengős, olykor bőbeszédűnek is tűnő regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplőjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gőgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettől retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a p ap a maga személyes okmányait

egy korábbi sikertelen betörés után a jegyző hivatali vasas ládájában őrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyző ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sőt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcéből: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ő szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettől, s gyümölcsfákat ápol. A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselőket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal

visszaélő, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ő ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei főjegyző is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencről mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ákos kezdettől fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdő, tiszta szívű, cselekvő regényhősök. Violát pl Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ákos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövő látomásával zárul. A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű

társadalomrajz mellett Eötvös műve őrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merő véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet. A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztő tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erőszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végső következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetőjével, Mészáros Lőrinc ceglédi pappal mondatja ki

az író: "Az út. nem vala az, mely célhoz vezethet Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül. A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok győződve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielőbb eljöjjön, ez feladata életemnek." Negyedik regénye, A nővérek (1857) nem éri el az előzőek esztétikai színvonalát. Különböző társadalmi környezetben felnövő két leánytestvér sorsát mutatja be: az előkelő viszonyok között élő boldogtalan lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét. Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai

érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond felelős komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a hazát átszelő, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott rejtőzik - az első és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is. Költői elveinek megfogalmazása az Én is szeretném. (1846), mely a Victor Hugo-i költőeszményt állítja példaképül Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költő, mert "minden, amit énekelt., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzőjét ért támadásokra is Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek

kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le: "Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait." Petőfi Sándor Életpályája A Bessenyei Györggyel elindult irodalmi megújulás Petőfi Sándor (1823-1849) költészetével jutott el a csúcspontra: neve a magyar irodalmi közvéleményben összeforrott a költészet fogalmával. Művészete a romantika kiteljesedését, de egyben annak meghaladását is jelentette. "Külföldön Petőfi a legismertebb költő máig Ő az istenek magyar kedvence Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában." (Németh G Béla - A magyar irodalom története Kossuth Kiadó, 1982 170 1) Diákélet Kiskőrösön született 1823. január 1-én Apja Petrovics István mészárosmester, édesanyja Hrúz Mária, aki szlovák anyanyelvű

volt, s alig tudott magyarul; férjhezmenetele előtt cselédként, mosónőként dolgozott. - A kis csecsemőt még születése napján megkeresztelték a lutheránus templomban, a bába ugyanis csak pár órát jósolt neki, olyan gyöngécskének látszott. 1824 októberében a család Kiskunfélegyházára költözött. A gyermek itt tanult meg magyarul, itt kezdett eszmélkedni, ezért is nevezi ezt a várost születése helyének Szülőföldemen (1848) című szép versében - máig tartó vitát keltve ezzel a tudósok között szülőhelyéről. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdődött. Az ügyes családapa nemcsak itt, hanem egyidejűleg Szabadszálláson is bérelte a mészárszéket, saját és bérelt földeken gazdálkodott, ingatlanok tulajdonosa lett. A tisztes jómód, csaknem gazdagság lehetővé tette a gyermek (Sándor és öccse, István) gondos taníttatását. Petőfi igen sok, összesen kilenc

iskolában tanult - változó eredménnyel -, ez azonban azzal az előnnyel járt, hogy deákpályája befejezésekor, még nagyon fiatalon, igen gazdag élettapasztalattal rendelkezett. Az apa egyre jobb és igényesebb iskolákba igyekezett járatni fiait. - A kis Petrovics Sándor iskolai tanulmányait Félegyházán kezdte; három évig Kecskeméten tanult, majd egy jó félévig Szabadszálláson (szülei ideköltöztek időközben). A következő három tanévet már a dunántúli Sárszentlőrincen végezte (1831-1833) az itteni algimnáziumban. Az apa azonban német szóra kívánta fogni fiát, ezért két évig a német nyelvű Pesten taníttatta, előbb az evangélikus német, majd a híres piarista gimnáziumban. A pesti két évben igen gyenge eredményeket ért el. Ezután három esztendőt Aszódon töltött 1835-től 1838-ig, s itt a legelső tanulók egyike. 1838-ban a tanév végén pl ő mondja a záróünnepségen a búcsúbeszédet. Ez az 54 hexameterből

álló költemény (Búcsúbeszéd - más címmel: Búcsúzás 1838-ik évben) Petőfi első ránk maradt verse. Úti jegyzetek (1845) című útirajzában így emlékezik vissza az aszódi "eseménydús három esztendőre": "1. Itt kezdtem verseket csinálni. - 2 Itt voltam először szerelmes - 3 Itt akartam először színésszé lenni" Aszódról Selmecbányára került: 1838 augusztus 1-jén iratkozott be a selmeci líceumba Szláv neve ellenére a magyar önképzőkör, a Nemes Magyar Társaság tagja, s nevét és verseit több ízben megörökítették a kör jegyzőkönyvében. Itt ismerkedett meg alaposabban az újabb magyar költészettel, elsősorban Gvadányi Józseffel, Csokonaival és Vörösmartyval. Tanulmányait azonban eléggé elhanyagolta, s nem is tudott beilleszkedni az iskola pánszláv légkörébe. Félévkor (1839-ben) hittanból és római régiségtanból "alig kielégítőt" kapott, magyar történelemből pedig megbukott.

Édesapja, aki 1838-ban anyagilag tönkrement, elszegényedett, dühös indulatában azt írta fiának, hogy "leveszi róla a kezét". Ekkor kezdődött életének az az 5-6 éve, mely telve volt nyomorral, szenvedéssel, örökös vándorlással. 1839 f ebruárjának közepén, kemény téli hidegben gyalog elindult Pestre. Március elején érkezett meg, s beállt a Nemzeti Színházhoz kisegítő munkásnak. Nem sokáig maradt itt: szülei kérésére hazament Májustól szeptemberig a Vas megyei Ostffyasszonyfán élt egyik rokonánál, aki megígérte, hogy tovább taníttatja. Ebből azonban semmi sem lett, s kétségbeesésében meg dacból is 1839. szeptember 6-án Sopronban (a rokon fiúk ebben a városban folytatták iskolájukat) beállt önként katonának a császári hadseregbe. A következő tavaszon alakulatával együtt Grazba érkezett, külföldre jutott. A vékony, gyenge testalkatú fiú azonban (alig múlt 16 éves) nem bírta a katonai élet

megpróbáltatásait, a sok megerőltető gyalogmenetet s megbetegedett. Zágrábban katonai kórházban ápolták (itt már vért hányt), s végül betegeskedésre való hajlama miatt 1841 februárjának végén elbocsátották a katonaság kötelékéből - Sopronban. Vándorévek Leszerelése után sehol sem lelte meg nyugalmát: éveken át ide-oda cikázott - gyalog - az országban. Sopronból Pápára ment Március végéig (20-ig) időzött itt az Ostffyasszonyfán megismert Orlay Petrics Soma vendégeként, s eközben néhány hétig a gimnázium tanulója is volt. Innen Pozsonyon keresztül Dunavecsére gyalogolt szüleihez, majd Pest, Selmec és újra Dunavecse voltak nyugtalan vándorlásának állomásai. Ozorán felcsapott vándorszínésznek (1841. június végétől szeptemberig), de 1841 októberében visszatért Pápára tanulni Itt ismerkedett meg és kötött szoros barátságot Jókai Mórral. 1842 j úliusáig tanult a pápai kollégiumban. Írói sikert is hozott

már ez az esztendő: 1842 május 22-én az Athenaeum című folyóiratban megjelent nyomtatásban első verse, A borozó. Augusztusban egy hetet Komáromban töltött Jókaiéknál, majd Mezőberenyben Orlaynál vendégeskedett, közben megmeglátogatta elszegényedett szüleit Dunavecsén. 1842 okt óber végén Pápán örökre abbahagyta az iskolai tanulást pénztelensége miatt. - Itt kell megjegyezni, hogy bár középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de Petőfi később igen alapos műveltséget szerzett, "sokat s az erős gondolat olvasztó tüzével olvasott". Tudott latinul, németül, franciául, angolul (Shakespeare-t fordított). Ismét színész lett: 1842 novemberétől 1843 januárjáig Székesfehérváron, majd három hónapon át Kecskeméten szerepelt. Nem volt tehetségtelen színész, bár kiemelkedő sikereket nem könyvelhetett el. - A kecskeméti társulatot otthagyva Pestet és Pápát is érintve Pozsonyba gyalogolt, s itt más munka híján

az Országgyűlési Tudósításokat másolta (április, május, június). A pozsonyi nyomorban született Távolból című költeménye Az itteni szegénységből, koplalásból szinte menekült Pestre. 1843 nyarát - Pesten és Gödöllőn - azzal töltötte, hogy a Külföldi Regénytár részére németből két angol regényt fordított le, s a tiszteletdíjak enyhítettek anyagi gondjain. Kapcsolatba került a fővárosi értelmiségi ifjúsággal, s naponta megfordult a Pilvax kávéházban. 1843 őszén Debrecenben ismét felcsapott színésznek, s egy kisebb együttessel Diószegre vándorolt, onnan Székelyhídra. November végén nagybetegen vánszorgott vissza Debrecenbe, s a hideg telet ebben a "kövér" városban húzta ki - pénztelenül, "éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öregasszonynál". Ezen a télen határozta el, hogy felhagy a s zínészi ábrándokkal. A maga gyöngybetűivel összeírta addigi legjobb verseit (vagy nyolcvanat),

s 1844 februárjában süvöltő szélben, havas esőben nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költő lesz. Felkereste Vörösmarty Mihályt, aki már a korábbi években is segítette anyagiakkal, s az ő ajánlatára a Nemzeti Kör vállalta verseinek kiadását. Erről így számol be XI. úti levelében: "A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. - E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty." Az elismert költő Vörösmarty és Bajza József támogatásával Vahot Imre segédszerkesztőnek vette maga mellé az 1844. július 1-jén meginduló Pesti Divatlaphoz (a Regélő Pesti Divatlap

utódja) A divatlap a kor egyik népszerű képes folyóirattípusa volt: divatképek mellett szépirodalmi közleményeket - verseket, novellákat - is közreadott. - Állásának elfoglalása előtt majdnem két hónapot szüleinél töltött Dunavecsén - nyugodtan, megbékélten, boldogan. 1844 októberében megjelent A helység kalapácsa című komikus eposza, s két hét múlva (1844. november 10) első verseskötete is napvilágot látott Versek 1842-1844 címmel, s belefogott a János vitézbe (1845. március 6-án jelent meg) Pesten megismerkedett Vachott Sándor (Vahot Imre testvére) sógornőjével, a 15 esztendős Csapó Etelkével, a kislány azonban 1845. j anuár 7-én váratlanul meghalt Az ébredező, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze (Cipruslombok Etelke sírjáról; 1845 márciusában jelent meg könyvalakban). 1845. március végén kilépett a Pesti Divatlap szerkesztőségéből - 1845 április

1-jén indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt: mindenütt lelkesen üdvözölte az ifjúság a már népszerű költőt. E felső-magyarországi útról készült Úti jegyzetek elnevezésű útirajza a nyár folyamán került kiadásra. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép, szőke gödöllői lányt, Mednyánszky Bertát, szeptemberben megkérte a kezét, de a l ány apja hallani sem akart a házasságról. A Berta-szerelem szép verseit a S zerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. Nyugtalan volt, sokat utazgatott, s valamiféle kedélybetegség, borúlátás uralkodott el rajta. Barátaival is nehezen tudott kijönni, s gyakran ellátogatott elszegényedett szüleihez Szalkszentmártonba. 1845 november 10-én megjelent második verseskötete (Versek II) November közepétől 1846. március 10-ig leginkább otthon, Szalkszentmártonban tartózkodott - keserű, kétségbeesett, világmegvető

hangulatban. Lelkiállapotának hű tükre az a Szalkszentmártonban írt 66 e pigramma, amely könyvalakban 1846 á prilisában jelent meg Felhők címmel. 1846 elején elkészült Tigris és hiéna című drámája, s később regényén, A hóhér kötelén dolgozott. Fordulópont 1846 tavasza fontos fordulópont Petőfi életében és költői útján. A május 22-én Dömsödön kelt (szülei áprilisban ide költöztek Szalkszentmártonból) s Várady Antalhoz címzett költői levele megváltozott hangulatát, a kedélybetegségből való kigyógyulást bizonyítja. A tréfás, évődő hangnem derűsre forduló életszemléletét jelzi, az episztola befejezése pedig új politikai tájékozódásáról is hírt ad. Márciusban visszatért Pestre, s türelmetlen tettvággyal vetette bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a T ízek Társaságát, tíz fiatal író szövetségét; új folyóiratot szeretett volna

indítani Pesti Füzetek néven. Terveit nem tudta megvalósítani. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 éves Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértő leányát. Már a legelső találkozás szenvedélyes szerelmet ébresztett Petőfiben, Júlia azonban nem érezte mint írta - a szerelem "spontaneitását", s nem volt képes azonnal dönteni. Nem az udvarló férfi szépsége, csak költői hírneve ragadta meg, s a nyílt, egyenes választ hónapokon át halogatta. A szerelmi regény minden mozzanatát őrzik a költemények, s a Reszket a bokor, mert. (1846 november) kezdetű vers ha nem is a s zerelem végét, de már a J úliáról való lemondás szándékát sejteti. Ezt Júlia is észrevette A vers 1847 j anuárjában jelent meg az Életképekben. Júlia olvasta, s "a zárdabeli kislányok együgyűségével használja fel az elszakadt fonál összekötésére,

melyet aztán egy lasszóvető biztonságával ránt majd meg" (Illyés Gyula). Egyik közös barátjuk Petőfihez küldött levelének végére utóiratot biggyesztett, ennyit: "1000-szer Júlia". Ez a két szó eldöntötte Petőfi sorsát 1847 szeptember 8-án, megismerkedésük évfordulóján Erdődön megtartották az esküvőt a szülök tiltakozása ellenére. A mézesheteket Teleki Sándor gróf koltói kastélyában töltötte az ifjú pár Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költői levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, s ettől kezdve élénk és egyre bensőségesebb levelezés bontakozott ki köztük. Koltóról Kolozsváron keresztül Nagyszalontára utaztak Aranyék meglátogatására. November elején érkeztek meg Pestre. 1847 márciusában megjelent Összes költemények című kötete (második kiadás: 1848. február). Júliusban

Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s erről az útról az Úti levelekben számolt be a győri Hazánk című folyóiratban. 1848 januárjától a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben (olasz, francia, bécsi forradalom). Március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért politikai eredményeket kevesellte, s szinte másnap már kiadta a "respublika" jelszavát. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, szembekerült vezető politikusokkal, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. Így kerülhetett arra sor, hogy június 15-én a szabadszállási képviselőválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett - Júliával együtt - a félrevezetett, felbőszített paraszti tömeg elől. Csak csodálhatjuk lelki nagyságát, hogy ezen a napon

leírta a következőket: "És ennek meg kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én! .ma három hónapja, hogy március 15-ike volt, midőn első valék azok között, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! - De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat. a nép én előttem szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek." (Pesti Hírlap, 1848 június 21) A kudarc mégsem múlt el teljesen nyom nélkül: ebből a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. Petőfi és a szabadságharc A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelőre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Ezért rosszindulatú vádaskodások, célzások kereszttüzében állt: szemére hányták, hogy még él,

nem esett el a harc mezején. Petőfinek gondoskodnia kellett idős szüleiről s áldott állapotban lévő feleségéről is. Júliát Erdődre vitte, de a Szendrey család a felbőszült románok fenyegetése elől kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán Most már kötetességének érezte, hogy a harctérre menjen, de csak egyetlen ütőképes, harcoló hadsereg volt ekkor, Bem serege Erdélyben. Áthelyezését kérte, s 1849 j anuárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fővezér, aki egy szót sem tudott magyarul, megszerette, szinte fiaként bánt vele. Segédtisztjévé nevezte ki, vitézségéért kitüntette, s mindenképpen igyekezett távol tartani a csaták veszélyeitől. Ezért többször futárszolgálattal menesztette Debrecenbe, a k ormány akkori tartózkodási helyére (1849. január 1-jén tette át székhelyét a kormány, miután a főváros elesett). - Nem volt fegyelmezett katona,

feljebbvalóival (nem Bemmel!) többször összeütközésbe került. Ilyen "afférja" támadt Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, aki szóvá tette, hogy nem viselte az egyenruhához előírt "nyakravalót". Dühében Petőfi benyújtotta lemondását tiszti rangjáról A következő hetekben többfelé megfordult Erdélyben. Júliát és a kis Zoltánt Nagyszalontán helyezte el Aranyéknál Kolozsvár, Nagyszalonta, Kolozsvár, Szeben cikázásainak állomásai. Április 1-jén Bem visszaadta tiszti rangját, május elején őrnaggyá léptette elő, s futárként újra Debrecenbe küldte. Most Klapka Györggyel került kellemetlen helyzetbe, s ismét lemondott tiszti rangjáról, kilépett a hadseregből. Súlyos anyagi gondok is gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat nagyszerű győzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. El kellett adnia a Bemtől ajándékba kapott lovát is, hogy élni tudjon. Márciusban apja,

májusban édesanyja halt meg, őket is el kellett temetni. Május végén leutazott Szalontára, hogy elhozza onnan kisfiát (Arany feleségét fárasztotta a kicsi nevelése, mert Júlia néhány héttel korábban eljött Szalontáról). A kormány július 2-án Szegedre tette át székhelyét. Másnap családjával együtt Petőfi is elhagyta Pestet, s kb. két hetet Mezőberényben töltöttek Orlay Petrics Somáék rokoni otthonában. - Petőfi nem akart meghalni, nem készült a halálra Mezőberényben megírta Zoltánka életrajzát, egy nagy történelmi drámába kezdett, s papírra vetette utolsó költeményét (Szörnyű idő). Az orosz seregek előrenyomulása miatt Mezőberény sem volt már biztonságos hely. Petőfiék Aradon át kívántak Erdélybe menni, de a lovak megbokrosodtak, a kocsirúd eltörött, s az utat kénytelenek voltak elhalasztani. Másnap az érte jövő Egressy Gáborral és Kiss Sándorral együtt indultak Bemhez, hisz a katonai tábor nyújthatta

ekkor a legnagyobb védettséget. Velük ment Júlia és Zoltán is Őket Tordán hagyta Petőfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Bem ugyan visszaadta őrnagyi rangját, visszahelyezte segédtiszti beosztásába, de a költőnek sem egyenruhája, sem fegyvere, sem lova nem volt. Lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában, ahol 2700 főnyi magyar csapat állt szemben 16 ezer orosszal. Az ellenség először cselt gyanított, képtelenségnek vélte, hogy csupán ilyen maroknyi az ellentábor létszáma. Mikor délutánra felderítették a valódi helyzetet, az oroszok megindultak, s az addigi csatából fejvesztett menekülés lett. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi 1849 július 31-én Sokféle visszaemlékezés, hír és rémhír szólt sorsáról, az igazat azonban mindmáig senki sem tudja. Sírjának helye ismeretlen Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844) "Nem kész egyéniségként robbant elő Petőfi sem a

semmiségből. Első kísérleteiben tanulékony hajlammal idomult kora közlírájához s nagy elődeihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz, érzésmód, lírai anyag, stíl tekintetében egyaránt." (Horváth János: Petőfi Sándor. Pallas, 1926 497 1) De már "zsengéiben" is ép formakészséget árult el, verstechnikai gondjai már ekkor sem voltak. Az 1842 és 1844 között írt verseiben az érzelmes almanach-líra meghaladására törekszik, egy új irodalmi ízlést honosít meg. A romantika ünnepélyessége, retorikussága (szónokiassága), szerkezeti bonyolultsága s időmértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a t ermészetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a magyarosnak (nemzetinek) tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendő célnak, követendő példának. A népköltészettől nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt

(költőelődeihez hasonlóan), hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejező formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a hetyke, tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a természetesség jellemző. Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség. De bravúros egyszerűség ez, mely tudatos művészi munka eredményeképpen jön létre, s az olvasóban azt az illúziót kelti, hogy ennél egyszerűbben, természetesebben aligha lehet szólni. 1847-ben a Hortobágy láttán pl így kiált fel (III. úti levél): "Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?" - Elveti a stílromantikát: a stílussal nem akar önálló esztétikai hatást elérni, azt alárendeli a gondolat uralmának. Mint minden kiemelkedő, korszakos költő, Petőfi is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt. Népies helyzetdalok, életképek

Legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább megnyilvánulhat, a népies helyzetdalok. Ezekben beleéli magát egy-egy sajátos emberalak: szerelmes juhász, bánatos parasztlegény, vidám borissza stb. helyzetébe, s egyes szám első személyben magát az alakot szólaltatja meg (Befordultam a k onyhára., A szerelem, a s zerelem, A virágnak megtiltani nem lehet., Temetésre szól az ének stb) Bajza József a neki megküldött négy vers közül A borozót választotta ki s jelentette meg az Athenaeumban, s ezt Petőfi bátorításnak, biztatásnak vélte. Igazolást nyerhetett lírai egyéniségének cselekvő, szereplő ösztöne. Most kezd idomulni Csokonaihoz, ahhoz a költőtípushoz, amely - a közfelfogás szerint - szembe mer fordulni a nyárspolgári élet szokásaival. A borozó a maga vígan pergő trochaikus lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérő emberideált ünnepel. A vers beszélője fittyet hány a zord világnak: a

"gondüző borocska" erejével fölébe emelkedik a sors hatalmának; a bor lírájának ihletője, szerelmi bánatának feledtetője, s boros fővel fog nevetve a temető jégölébe dűlni. Ez az önarckép természetesen - nem Petőfié, akiről egyik tudós életrajzírója kimutatta, hogy egy ültő helyében képtelen volt 2,5 deciliter bornál többet meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele magát a költő. Helyzetdalnak kell tekinteni Ez a világ, amilyen nagy. kezdetű szerelmi költeményét is, hiszen életrajzi hátterük nincs ilyen témájú ekkori alkotásainak. Hangsúlyos ritmusú, kétütemű, páros rímű felező nyolcasok adják a dalformát, s benne a szerelemvágy és a szerelmi bánat szólal meg. Az első két strófa ritmikusan ismétlődő mondatpárhuzamaiban egy-egy ellentét (nagy - kicsiny; nap - éjjel) s ennek egybefoglalása található. A harmadik szakasz is ellentétre épül: a k épek (tüzes

szempár - elégő lélek) a vágy és a reménytelen lemondás érzelmeit közvetítik. Ilyesfajta "önarcképei" mellett gyakoriak a n épi életképek, melyek egy-egy kiragadott életdarabot, a nép világából vett jelenetet emelnek költői témává (Szeget szeggel, A csaplárné a betyárt szerette., Megy a juhász szamáron stb) Keletkeztek ezekben az években olyan költemények is, amelyek szerepjátszás nélküli önmagát, őszinte érzéseit tükrözik: rejtegetett szegénységének fájdalmát (Távolból), költői elhivatottságát (Jövendölés), lírájának ellentéteket kedvelő sokszínűségét (Megunt rabság), jellemének szilárd egyenességét (Én). Családi líra Új témakört jelent irodalmunkban családi lírája. Azt is mondhatnánk, hogy Petőfiig a költőknek nem volt apjuk és anyjuk: a családi élet intimitásai nem voltak korábban költői témák. (Egyetlen kivétel a latinul író Janus Pannonius, aki megható költeményben

siratja el halott édesanyját.) Petőfi jelentős újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensőbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél. Egy estém otthon (1844) című, Dunavecsén keletkezett költeményét Illyés Gyula "forradalmi nagy versnek" nevezi, az új ízlés egyik diadalának, mely szembefordul a korábbi költőeszménnyel. "Az egész vers olyan, hogy prózában is csak épp így lehetett volna elmondani Ezért kitűnő. A mondanivalón a vers nem ruha" (Illyés Gyula) A költő nagy művészi erővel imitálja a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét (olykor henye töltelékszavakat is felhasználva: "Hja", "No csak"), s a csipkelődő, ironikus dialógus és elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. A jambikus ritmusú versben valóban nincsenek "költői kifejezések",

csupán a legvégén ragyog fel a tükör-metafora, mely az édesanya iránti rajongást érzékelteti. Ebből az évből való a Füstbe ment terv, az István öcsémhez, a Szülőimhez című hasonló tárgyú három költemény, s ezeket a következő esztendőkben még több ilyen alkotás fogja követni (A jó öreg kocsmáros, A vén zászlótartó, Szüleim halálára). Tájköltészet Újat hoz Petőfi a tájköltészetben is. Az új tájeszmény a romantika vadregényes, zordon, ember nem lakta hegyvidékével szemben a délibábot ringató "arany kalásszal ékes rónaság", "az alföld tengersík vidéke". Szülőföldje is az Alföld, a m agyar nép hazája, de egyben korláttalansága következtében - a szabadság tágasságának jelképe is lesz E témakör első remeke Az alföld (1844). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör

tágításával, később fokozatos szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költő az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a k ölteményt. - A tájleíró versek nagy sora fog következni ez után: A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848), KisKunság (1848). Elbeszélő költemények Az új költői ízlés, magatartás megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában (1844. október) támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az érzelgős, szentimentális irodalmiság finomkodó cikornyásságától, a túlzásba vitt pátosztól, az előkelően fennkölt hangnemtől. - A helység kalapácsa komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató falusi történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdődő és lezajló szerelmi

versengést a nagy eposzok ünnepélyességével ad elő, valamennyi eposzi kelléket is felhasználva (az 55 éves "szemérmetes Erzsók" kegyeiért harcol a "szélestenyerű Fejenagy", a kovács s a "helybeli lágyszívű kántor"). Igen nagy távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu világa és a túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. A stílusparódia legfőbb eszközei: az eposzi jelzők, értelmezők állandó használata (pl. "szemérmetes" Erzsók; Vitéz Csepü Palkó, "a tiszteletes két pej csikajának jó kedvű abrakolója"); a szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások ("Már az idén negyvenedikszer értem meg a krumplikapálást"); a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletező hasonlatok (I. ének: "Szintén így kiderűl / A sötétlő konyha is éjjel"); a meghökkenést kiváltó tréfás fordulatok,

ellentétek (pl. "S ha leugornám: / Nyakamat szegném, / Vagy más bajom is esnék." - Vitéz Csepü Palkó "így adta bizonyságát / Ékesszólási tehetségének: ŻBort!®"). 1844 novemberében fogott bele a János vitézbe (1845. március 6-án jelent meg) Kiharcolt új ízlésének megkoronázása, összegezése ez az elbeszélő költemény, "mese"-eposz: a n épies epika mintapéldája. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemű 12-es, de már páros rímekkel; pátosztalan nyelve a népnyelv kifejező gazdagságából táplálkozik; cselekményében a valószerű falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival (óriások, boszorkányok, Óperenciás-tenger, Tündérország) s a n épi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze (pl. a huszárok fantasztikus útja, János vitéz és a francia király, a f elhőkbe kapaszkodás a tengeri viharban, utazás a griffmadáron).

"Minden eleme romantikus, az egész mű világképe azonban tagadása a romantikus világképnek" (Németh G. Béla) A talált gyerek Kukoricza Jancsi János vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyőznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut: nem nyúl a rablott pénzhez, nem fogadja el a királylány kezét és a francia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek. A János vitéz a szegények, az elnyomottak győzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól írójának derűs optimizmusáról is. A költő a világot, annak berendezését alapvetően jónak tartja: a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek pedig a maguk megérdemelt jutalmát: az igazság diadalt arat. Mi, mai olvasók, akik Petőfi

és Arany költészetén nőttünk fel, Petőfi lírájának korszaknyitó újszerűségét főleg azon az értetlenségen mérhetjük le, mellyel a korabeli kritika fogadta. Verseit "érthetetlennek" mondták, durvának, póriasnak, ízlést sértőnek bélyegezték, s a kritikusok többsége irodalmi hadjáratot indított ellene. A fiatal költő 1844 decemberében még öntudatosan, magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága című versében. Az indulatos, szinte durva intonáció a költő felháborodását, de egyben tudatosságát, határozottságát is bizonyítja. A versszakok végén csattanó refrén csak fokozza ezt a magabiztosságot. Eszménye a természetes, az iskolai szabályoknak nem engedelmeskedő, "korláttalan" költészet - szemben a mesterkélt, "üvegházi" irodalmisággal. Az esztétikai "szabályok" elvetése, az új utat követő "ép ízlés" hangoztatása romantikus magatartást

árul el. Felhők Az a magabiztosság, melyet az 1844-es év sikerei teremtettek meg, a következő évben kezd szétfoszlani, megrendülni. 1845-ben kísérletet tesz témaköreinek bővítésére Elsősorban a szerelmi költészettel szeretné gazdagítani költői palettáját. Ez az év főleg kudarcokat tartogat számára. Szerelmei (Csapó Etelke, Mednyánszky Berta) csupán "költői ábrándok" voltak, igazi mély érzést, szenvedélyt nem váltottak ki belőle. A Cipruslombok darabjaira is inkább a szándékoltság, némi színpadias póz, a m esterkéltség nyomja rá bélyegét; gyakori bennük az epigrammai szerkezet. Keresi az alkalmat, ürügyet, hogy Etelke haláláról, a maga gyászáról, bánatáról énekelhessen. Ilyen alkalom pl az Etelke sírhalmával mit sem törődő játékos téli napsugár, mely a Játszik öreg földünk. kezdetű, rímes hexameterekben írt megkapó kis versének ihletforrása lesz. Mikor megismerkedett Mednyánszky

Bertával, akkor is azt hitte, hogy igazán szerelmes, pedig csak egy újabb múzsát talált szerelmi verseinek. A gödöllői szőke szépséghez írt 39 darabja (Szerelem gyöngyei című ciklus; 1845. október 20-án jelent meg) esztétikai érték tekintetében alatta maradnak a Cipruslombok verseinek, mert ott legalább a bánat volt őszinte. Itt elsősorban a szerelemvágy s a szerelemköltői ambíció uralkodik. Akad azért ezek között is néhány szép vers, mint pl. a Fa leszek, ha Metaforikus szerkezetre épül ez a nyolcsoros kis dal: az egyes strófákban három-három, a lényegi összetartozást hangsúlyozó kép hordozza a szakaszzáró sorokban kifejezett egyesülés óhaját. Szerelmi és főként szerelemköltői kudarcai, barátaiban való csalódása, a kritika kíméletlen támadásai többszörösen is felsebzik érzékenységét, elmélyítik magányosságát. "Nincsen leány, ki engemet szeretne" - sóhajtja keserűen egyik versében (Minden

virágnak.) Szinte menekül Pestről: 1845 novemberétől 1846 márciusáig leginkább Szalkszentmártonban tartózkodik elkomorult kedélyállapotban. Keserűségét fokozza a haza sorsa is, sötéten látását, pesszimizmusát felerősítik olvasmányai, Heine és Byron művei. De nemcsak életrajzi körülmények állnak e kétségbeesett lelkiállapot mögött, a kiváltó okok között szerepel az önmagával való művészi elégedetlenség s az új utakat kereső szándék is. Súlyos lelki-világnézeti válságának legfőbb tünetei: az önemésztő kínlódás, a keserű kiábrándulás az eszményekből (erény, becsület, erkölcs, barátság, szerelem, hitvesi hűség, emberi haladás stb.), a teljes reménytelenség, a világmegvetés és a világfájdalom Egy érték nélküli, kiábrándító világ veszi körül - ekkori meggyőződése szerint - a magányos, sérült lelkű költőt. Lelki betegségének lírai tükre a 66 "epigrammából" álló Felhők

című versciklus, mely 1845 novembere és 1846 márciusa között keletkezett (1846. április 23-án jelent meg) A költemények arról vallanak, hogy nemcsak lelki válságot él át a költő, a művészi válság is éppúgy tetten érhető. Eljut korábbi korszaka legjellemzőbb műfajának, a népdalnak (általában a dalformának) legszélsőségesebb tagadásáig, s felerősödnek bennük a romantika túlzásai. E rövid versek ("költeménykék" - ahogy Gyulai Pál nevezte) formája, ritmikája is ideges nyugtalanságot, szeszélyességet árul el, szerkezeti elvük pedig - a legtöbbször - az epigrammáké: "kidolgozott tételekkel, hirtelen rácsapással, tervszerű előkészítéssel, hatást kereső éllel dolgozik" (Horváth János: i.m 188 1) Tartalmuk nem filozófia, inkább csak ötletek, gondolatok felvillantása. Olykor egy-egy metafora hatásos szembeállítása a v ers tárgya - minden különösebb elmélkedés nélkül (A bánat? egy nagy

óceán.) Máskor a szöveg, a stílus célja egyenesen a félrevezetés, hogy a l ezárás minden korábbi állítást a cs attanóra kihegyezett fordulattal megtagadjon, visszájára fordítson (Fönséges éj!, Barátaim megölelének). A legplasztikusabban érzékelhető ez a versépítési technika A férj haza jő betegen. kezdetűben A férj betegsége miatt aggódó asszonyi odaadás - kellő késleltetés és lassítás után - az utolsó rövid szóban ("öl") vált meghökkentően a maga szöges ellentétébe. Másutt a meglepő ellentét már a vers kezdetén elhangzik (Nem sűlyed az emberiség.) Vannak olyan költemények is, amelyekre nem érvényes az epigrammatikus szerkezet: ezek lezáratlanul fejeződnek be, további, ki nem mondott töprengésre késztetve az olvasót. Ehhez a típushoz tartozik az Emlékezet., mely a végére vetett három ponttal és két gondolatjellel hívja fel a figyelmet a nyitottságra. Ilyen talányszerűen befejezetlen, belső

folytatást igénylő s éppen ezért a lélekben további hullámokat vető vers: Itt állok a rónaközépen. Az utolsó sor - "Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?" - nemcsak a két egymást messziről néző ember gondolatainak titkát fürkészi, hanem belevonja harmadikul az olvasót, s őt is gondolkodásra ösztönzi. Belső vívódásának legmarkánsabb kifejezője Fejemben éj van. kezdetű felhőfoszlánya "Laktársam a kétségbeesés, / Szomszédom a megőrülés" - kiált fel a vers végén a költő. - A lelki válság - mint láttuk - művészi forrongással, új utak, témák, kompozíciós formák keresésével is együtt járt, s majd egyéni és költői meghasonlottságát legyőzve indul el újabb magaslatok felé. "Szabadság, szerelem." 1846 tavasza meghozza a lelki betegségéből való kilábalást, a gyógyulást: a falu, a természet, a kikelet volt leghatásosabb orvosa. A Dömsödön 1846 m ájus 22-én írt Levél

Várady Antalhoz című episztola kedélyesen tréfálkozó hangneme a megváltozott, az újra bizakodó és magabiztos költőt állítja elénk, aki már elindult új célok felé. Visszatekint a Felhők csüggedésére, az életunalom hónapjaira, s boldogan állapítja meg: "Újjá születtem!" A kétféle lélekállapot közötti szakadékot a költő a most kialakult forradalmi meggyőződésével igyekszik áthidalni, helyreállítva ezáltal jellemének egységét, egyenes következetességét: "Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot; Már csak haragszom rája, csak haragszom, Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit." Ebben a levélben jelenik meg először az a "forradalom előtti" optimizmus, mely az emberiség minden társadalmi bajának megoldását egy közeli, kegyetlen, véres háborúban látja, s az a meggyőződés, hogy ez után

"isten képihez hasonló" emberek lakják majd a földet. 1846 tavaszától újra Pesten van, szervezni kezdi a fiatal írókat (Tízek Társasága), türelmetlen cselekvésvágy fogja el. Ő, aki pár héttel korábban még kiábrándult, pesszimista verseit írta, most "az emberiség javáért" szeretne meghalni, "egy új Golgotán" kíván új Messiásként keresztre feszíttetni (Sors, nyiss nekem tért.) Most dühödten támadja a "bitang világgyűlölőket", akik "Byron-képeket" vágnak. 1847. március 15-én megjelent Összes költemények című kötete Ennek mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori (1846-1849) költészetének két legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző értékrendjét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Forradalmi látomásköltészet Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett,

a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is. Költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ez után - hirdeti a kemény meggyőződés hitével - "a menny fog a földre leszállni". Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. E jövőt idéző vízió legelőször - volt már róla szó - a Várady Antalhoz (1846)

írt episztolában jelenik meg: a közeli jövőtől ("maholnap"!) várja a világot megtisztító vérözönt. A vízözönkép biblikus tartalma sugárzik át a "vérözönre", s ez indokolja a vers vallásos jellegű lezárását. Látomásversei közül az egyik legjelentősebb, mely "a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik", az Egy gondolat bánt engemet. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. - A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kőszirt) fejezi ki - egyelőre - a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a lassú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek

és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerű jelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára ez is elfogadhatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből (Levél Várady Antalhoz, Véres napokról álmodom.) ismert vízió: minden rabszolganép a "világszabadság" szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet

izgatott elképzelését: a lelkesedés "piros" színe az arcokon és a zászlókon s az "elharsogják" igének a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A "Világszabadság!" önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A költemény - a feltételes mondatok főmondatával: "Ott essem el én" - egyes szám első személyben folytatódik. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába, vad rohanatába vezet. Az erőteljes hangjelenségek kavargása - az acéli zörej, a trombiták riadója, az ágyúdörej - összekapcsolódik a gyors mozgással, a fújó paripák száguldásának látomásával. A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív

megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat, a "kivívott diadal" előidézője. - Ritmust vált a költemény: az eddigi jambusi sorok lejtését robogó anapesztusok veszik át - felerősítve a vad rohanás és a harci zaj képzetét, mely elnyeli az életét boldogan feláldozó ember személyes megnyilatkozását: "örömteli végszavát": "Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül" A páros rímű, változó hosszúságú verssorok izgatott lüktetése is jól idomul a nagy szabadságharc mozgalmasságához. A ponttal és gondolatjellel lezárt mondat után a költemény visszatér előbbi ritmusához; a vers lecsendesedik, "történése" lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. Az a biztos hit szólal meg a záró szakaszban, hogy az utókor, a hálás nemzedék megadja a végső tisztességet önfeláldozó hőseinek. A

rapszódia a legfőbb gondolat, a "szent világszabadság" jelszavának végső zengésével fejeződik be. A várt és remélt szabadságharc gondolatköréhez kapcsolódik Az ítélet (1847) című költemény is. A hexameteres forma a nagy antik eposzok fegyveres harcait juttatja eszünkbe, a cím pedig keresztény-vallásos fogalomhoz társul: a bibliai utolsó ítélet végső igazságtevésére utal. Ebben a versben kevesebb a személyes átéltség, a közvetlen lírai érdekeltség. Inkább közlő, magyarázó jellegű, és a költő saját történelemszemléletét fejti ki benne. A múlt tanulmányozásából következtetéseket von le: az emberiség története örökös harcok folyamata. Majd a jelenre vetett pillantás után a nem is távolinak vélt jövőbe veti tekintetét, s megjósolja az elkövetkező "rettenetes napokat", az utolsó véres háborút, mely megold minden társadalmi problémát, s utána megvalósulhat a földi menny. Az

uralkodó, a versen végigvonuló kép egy nagyon kifejező metafora: az emberiség története vérfolyam, s ez csak a vértengerbe torkollva fog megpihenni. A "Rettenetes napokat látok közeledni" kezdetű sorral a jövőbe néző próféta szertartásos szerepét ölti magára a versben beszélő. Hosszadalmasan készíti elő (nyolc és fél sorban) a be nem avatott hallgatókat a látomás tételszerű kihirdetésére, s közben közli az általa már látott jövendő reá tett hatását: borzad, iszonyodik, de egyszersmind kedvre derül és "szilajan örül". Ez az érzelmi kontraszt összhangban áll a prófécia ellentmondásos tartalmával, történésével: a jók diadalma a gonoszok felett vértengerbe kerül ugyan, de "ez után kezdődik az élet, az örök üdvesség", s "a menny fog a földre leszállni". Jellemző nemcsak Petőfire, hanem általában a forradalom előtti optimista hitre, hogy máról holnapra, egy csapásra

megváltozhat a világ, beteljesülhetnek az emberiség évezredes álmai. 1846 után jut el egy újfajta költő-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. Azonosul azzal a romantikus "költő-apostol" eszménnyel, mely Victor Hugótól elsősorban Eötvös József közvetítésével került át hozzánk. A XIX század költői (1847) című verse szerint a költő Isten küldötte, "lángoszlop", mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során; a költészet pedig politikai tett. - A költők kötelessége a népet elvezetni a Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a f eladat rendkívüliségére (1. versszak), meghatározza a népvezér-költők szerepét, rendeltetését (2.), felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis,

hazug próféták magatartását (3-4.) A látnok-költő az éhen-szomjan, kétségbeesve tengődő millióknak vigaszul feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán legfőbb jellemzőit (5.) A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség utópisztikus elképzelése túlmutat már a közeli jövőn. Ezt az időbeli messzeségbe helyezést érzékeltetik az 5 versszakban a romantikus körmondat "Ha majd" kezdetű feltételes tagmondatainak párhuzamos ismétlődései - mintegy újra meg újra a közvetlen jelentől elszakítva s a távoli víziókba lendítve a szemléletet. A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az időpont bizonytalan. A költő itt már nem láttatja önmagát az elkövetkező időben, nem szól személyes részvételről, sőt a "talán" tétovasága azt jelzi, hogy "munkájának" eredményét nem fogja megérni (6.) A költemény mégis megnyugvással, a

feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulása, puha, tapintható finomsága (szelíd, lágy csók; virágkötél; selyempárna) a halál órájának lelki békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert, a szolgálat, a használás akarata: a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése. - A biblikus motívumok át- meg átszövik a vers szövetét, s a politikai meggyőződést a vallásos hit magasába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a k öltemény minden romantikus szenvedélyessége ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését. Inkább az érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik benne a főhangsúly. Hátralévő néhány évében ez a küldetéstudat hatja át Petőfi politikai költészetét. A

Világosságot! (1847) című bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvő költő filozófiája. Számára a k érdések kérdése nem a "lenni vagy nem lenni", hanem az, hogy használ-e vagy sem a v ilágnak, "aki érte föláldozá magát". Bár kételyektől gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ - folyvást emelkedve - az általános boldogság kora felé halad. - Arany Jánoshoz írott első prózai és költői levelében is (1847. február 4) a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának: "Ha a nép uralkodni fog a k öltészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek." - Az episztolában a következőket írja: "S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját."

"Íme egy újfajta népiesség elvi alapjai" - jegyzi meg Horváth János. - "A kezdő Petőfi népiessége tisztán az irodalmi formának népiessége, művészeti reform volt. E mostani már erkölcsi jellegű s politikai célzatú." (i m 341 1) Verseiben gúnyosan és ironikusan támadja a maradi, civilizálatlan országot (Okatootáia, 1847), a kényelemszerető, semmittevő nemeseket (Pató Pál úr, 1847), s szenvedélyesen harcol a nép emberi jogaiért (A nép, 1846; A nép nevében, 1847). Költeményei az eszmék harcában bátor katonák, "rongyos vitézek", s ha el kell esniük, a szabadságért fognak meghalni (Rongyos vitézek, 1847). - Büszke magyarságára, s szereti, hőn szereti, imádja gyalázatában is nemzetét (Magyar vagyok, 1847). Júlia A politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petőfiben most is egy pillanat, a legelső lobbantotta lángra a szerelmet, s ettől kezdve sorsa

elválaszthatatlan lett a tizennyolc éves leányétól. Szerelmük történetének minden fordulata, rezdülete megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. A szerelmét egyáltalán nem titkoló költő egy tartózkodó, érzelmeit rejtegető, kétértelműen viselkedő leánnyal áll szemben a nagykárolyi megyebálon. Júlia maga sem volt tisztában önmagával: szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet visszautasítani nem tudta, nem akarta. Hidegen, szeszélyesen, rejtélyesen viselkedik Jellemző, hogy valahányszor viszonyuk már-már megszakadt, mindig ő az, aki újból összeköti a szétfoszló szálakat. A költő megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak belső bizonytalansággal, kétellyel (Költői ábránd volt, mit e ddig érzék.; Álmodtam szépet, gyönyörűt.) Júlia Petőfi számára egyelőre megfejthetetlen titok: "Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz

megfejthetetlenűl; Kárhozatom? üdvességem? Egyik a kettő közül." (NEM CSODA, HA UJRA ÉLEK.) Hajlandó lemondani erről a szerelemről, s Karácsonkor című szép elégiájában már a reménytelenség hangja szólal meg - Csokonai szavait visszhangozva. Júliáról a költeményben szó sincs, de benne van a költő egész levertsége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának: "Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz. Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el." A nem sokkal korábban keletkezett Reszket a b okor, mert. a s zakítás, a v égleges "isten áldjon" verseként született. A dallamos versforma, az azonosan felépített strófák szerkezete, a kezdő természeti képekhez kapcsolt párhuzamos érzelmi tartalom a beletörődést, az érzelmi vihar elcsöndesedését, a lelki

veszteségen való rezignált felülemelkedést jelzi. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép is csupán a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. (Csak az szokott eszünkbe jutni, aki vagy ami már feledésbe merült) A második strófa képi anyaga ugyan a régi szenvedély felerősödéséről vall, de a záró szakaszban az évszakok ellentétéből levont következtetés a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. Ismeretes e vers sorsfordító szerepe Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi regényében. Júlia szakít a határozatlansággal, s beleegyezik a h ázasságba. A végtelen örömet, boldogságot sugárzó versek sora születik ezután egészen a szeptemberi esküvőig (Hol a leány, ki lelkem röpülését.; Bírom végre Juliskámat; Mily szép a világ!; Lennék én

folyóvíz; Látom kelet leggazdagabb virágit.) Koltón a m ézeshetek idején írta Beszél a fákkal a bús őszi szél. kezdetű versét "A koltói első szerelmes versnek nem a szerelem a tárgya. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. A csendet jelenti, a légkör túlfeszült figyelmét, mely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művész-virtuozitással egy mennydörgő, földrengető motívumot a leghalkabb pianóban játsszon el." (Illyés Gyula: Petőfi Nyugat Kiadó, 1945 204 1) Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel a ki nem mondott, csak finoman érzékeltetett halálsejtelemmel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Merengő, nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel

a nyugalommal, pihegő mozdulatlansággal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése, a kiindulás békés csendjétől fokozatosan távolodó lírai hevülete. A költő kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása A meditáció a zsarnokért és a szabadságért vívott háborúk különbségétől ível a "csaták utósóinak", a jövendő kor jelenéseinek már ismert látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén gyöngéden becézgető intimitásában. Az indulatok csatája tombol, égzengés és villámcikázás tölti meg a végső képet, s közvetlen mellette halkan piheg a refrén - jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között. "Soha ennyi

feszültség egy lírai költeményben! Kezdet és vég között mily rendkívüli távolság!" - jegyzi meg Horváth János is. Petőfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Míg pl Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvő után, Petőfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Az emberi élet és a boldogság, a szerelem mulandóságáról töpreng, meditál benne elmerengve, s az anapesztusi verssorok finom lüktetése híven festi alá az élet eliramlását. Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél fenyegető közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. A szubjektív párhuzam

képeiben felvillannak mind a négy évszaknak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, őszbe vegyülő haj, a tél dere) megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan időt. Ezt az érzést, sejtelmet sűríti magába a következő (2.) strófa lágyan suhanó, lebegő verssora (Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor): "Elhull a virág, eliramlik az élet." Az elomló l hangok lágyságát a gyorsan pergő rek ellensúlyozzák A fenyegető elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A költő a legteljesebb boldogság óráit éli át Koltón, Júlia semmi okot nem adhatott hűsége iránti kétkedésre. A tájszemlélet hangulata mellett a közeli halál fenyegető rémét talán a jövőt idéző forradalmi látomások

állandó jelenléte, az "ott essem el én" emléke is felkelthette. A fiatal özvegy képe (látomása) hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő "eljátszik" ezzel a lehetőséggel: a szentimentális költészet kelléktárából kölcsönzött színpadias jelenetezéssel - a vers művészi értékének kárára (semmiképpen sem előnyére) - láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja. Az irodalomtörténet és az utókor ítélete szerint Petőfi hitvesi lírájának talán legkülönb darabja a Minek nevezzelek? (1848). Rapszódia ez is, akárcsak az Egy gondolat bánt engemet; a nem korlátozott érzelmi kitörések külső jele maga a látható nyelv: a különböző hosszúságú sorok "szabálytalansága"

és a rímelés hiánya. A vers lírai anyaga a "megnyilatkozni vágyó, de kibeszélhetetlen nagyságú szerelem" (Horváth János). Keresi a l egméltóbb kifejezést, megnevezést, mely leginkább illenék felesége szépségéhez. A "Minek nevezzelek?" tanácstalan, tehetetlen elragadtatása szervezi a költeményt, e körül vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantáziát szinte a végsőkig felcsigázó ihletforrásként a költő különböző helyzeteket, állapotokat képzel el, idéz fel emlékeiből. Az első négy strófa képei egy-egy találó metafora továbbfejlesztéséből (kibontásából) származnak. Először a merengő szemek esti-csillagának friss ámulatából próbál erőt meríteni a megnevezési szándék. A

szem sugarához a k épzelet a s zerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe folyik. (A további versszakokban hasonló módon alakul ki egyegy képláncolat) Majd a tekintet szelíd galambja (2), a tavaszt ébresztő csalogány-hangok zengése (3.), végül az ajkak lángoló rubintköve (4) lesz az a forrás, melynek célja a kifejező képesség fokozása. - A negyedik strófában jut el a l egmesszebbre a f elajzott képzelet: a szerelmi csók tüzében összeolvadó lelkek misztériumából fakadó boldogság nem ismer térbeli és időbeli korlátokat; ez a boldogság-érzet az örökkévalósággal, a mennyei üdvösséggel azonosul. Erről az alapról indul el - újabb kiindulópontot már nem keresve - a megnevezési vágy végső nekirugaszkodása (5.) Szinte kergetik egymást a halmozott és egyre fokozódó erősségű próbálkozások, s a halmozás - természetesen - azt jelenti, hogy a költő a már elhangzottakat nem tartja elég

méltónak és kifejezőnek. A hiábavaló erőfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz "édes szép ifju hitvesem" megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. A vers így teljesen nyitott marad, s azt tanúsítja, a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére. A koltói mézeshetek után ifjúkorát lezártnak tekinti, s a családi tűzhely boldog melegében, a révbe ért ember védettségében szívesen fel-felidézi hányatott pályakezdésének egy-egy epizódját. A Bolond Istók című (1847 november-december) elbeszélő költeményben mintha hajdani önmagáról mintázná meg a főhőst: az éhezésnek és balszerencsének fittyet hányó, a sorssal komázó, csüggedetlen vándor alakját. Bolond Istók életszemlélete, életfilozófiája megegyezik az ifjú férj Petőfiével: "Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat." Az idilli boldogság színtere a családi otthon -

szép feleséggel, gyerekekkel és nagyszülővel. Ez jelenik meg a mű végén Petőfi ábrándjait is közvetítve: "A tanyában, jó meleg szobában, Pattogó szikrázó tűz körűl Az aggastyán, a férj, a menyecske És egy pár kis pajkos gyermek űl. A menyecske fon s dalol; nagyapja S férje játszik a két fiuval. - Kinn süvít a tél viharja. ott benn Perg a rokka s vígan zeng a dal. -" Két tájköltemény 1848 januárjában Pesten írta A puszta, télen című leíró költeményét. Kiváltó ihlete nem a közvetlen szemlélet: a meleg szobában, "pattogó szikrázó tűz körűl" emlékeiből szedeget össze egy csokorral, s kedélyesen mesélget a hallgatóknak. A kezdő felkiáltás szójátéka (a "puszta" szó melléknévi és főnévi jelentése alapján), majd az ősznek a paraszti élethez kapcsolt köznapi megszemélyesítése bensőséges, derűs, kedélyeskedő hangulatot áraszt. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik

"a rossz gazda" fecsérlő könnyelműségénél (1. versszak) - A második strófában a már más alkotásokból ismert (pl Berzsenyi: A közelítő tél) negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé tette a nyári alföldi tájat: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a madarak trillája, a haris harsogása, a "prücsök" hegedűje. A negatívumokra épülő kép - mint közismert - nemcsak a j elent, a t éli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár énekeit, s ezzel a szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Ezt az árnyalatot erősíti a negyedik sor régiesnek és ünnepélyesnek ható igealakja, az "elnémultanak". - A hangok hiánya után a teljes mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét kelti fel a 3. versszak első hasonlata Az alacsonyan járó naphoz fűződő

megszemélyesítések (egymással összevegyülő hasonlat és metafora) tovább fokozzák a puszta "pusztaságát", az életerő csökkenését, korlátozottságát (a nap "rövidlátó"). Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következő egységben (4-6.) az emberi élet színhelyei felé fordul a f igyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák, a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. Csupa kijelentésre, tényközlésre szorítkozik a leírás. Egyetlen hasonlatot, metaforát sem találunk, az egész mégis szuggesztív képpé áll egybe. Emberi s állati létezés vontatott, elnyújtott mozgásban nyilvánul meg: a jószág "szénáz", "csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak". Bravúrosan mesteri ebből a szempontból az 5. versszak: a béres pipára

gyújtásának aprólékosan részletező, ráérős kényelmességgel való bemutatása (hét cselekménymozzanat szövődik egybe). A benti világ statikus rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az első három versszak békésebb mozdulatlansága helyébe most (7) a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása, három irányból is egymásnak feszülő birkózása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnő, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8 szakasz zárósorának jelképszerű látomása "Háta mögött farkas, feje fölött holló" - emberi tragédiát sűrít magába Ez a komor hangulat folytatódik - de már társadalmi-politikai síkra vetítve - a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának

izgalmában élt. Ez a kép arról is vall, hogy a természeti világ mozdulatlanságba dermedt voltával szemben a társadalmi lét - hite szerint - a végső megoldás felé halad. A strófaszerkezet a négyütemű 12-es variációjából jön létre: a hat sor közül a 3. és a 4 csupán fél sor (kétütemű 6-os), s ezek a rövidebb verssorok valami élénkséget, pergőbb menetet visznek a lassúbb 12-esek közé. A sorokat páros rímek kapcsolják össze Pár hónappal később s szintén Pesten írta Kis-Kunság című költeményét. Kiindulópontja ennek sem a k özvetlen látvány: a nagyvárosi élet örökös zajából száll fel képzelete, s lelki szemei előtt lebegnek el "szépen gyönyörűn" az alföldi vidékek. Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt ("Kapaszkodik a nap fölfelé") a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik ("Közelg az

este"). Csak a napszakok változásából s a hely- és az időhatározók ritka fel-felbukkanásából (itten, amott, ott - végre, nagy sokára, végre) következtethetünk arra, hogy a térbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé. A nagyvároshoz mérten a p uszta egzotikumát, páratlan szépségét s egyúttal végtelenségét sugallják a hol apró részletezéssel (pl. a legelő, a lapályon elnyúló ér), hol csak nagyvonalúan bemutatott tájelemek (pl. vén csárda, egy-egy tanya) Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848 május-június) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kudarcot Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt. Talán ezt az állapotot, a jövőhöz fűződő lehetőségeket jelképezi a szélmalmok vitorláinak

szüntelen, fáradhatatlan forgása, mely a vers végén a nyitottság, a befejezetlenség, a határtalanság benyomását kelti. A versforma eléggé bonyolult. A nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma a következőképpen alakul: 6-12-12-6-6-12-12-6; a félrímek különböző szótagszámú sorokat kötnek össze: x a x a x b x b. A politikai események sodrásában 1848 januárjában az itáliai forradalom nyomán Petőfi igazolva látja elképzeléseit, s Olaszország című költeményében a korábbi nagy látnok-versek hangján lelkesülten üdvözli a "jelenné lett jövendőt": "Eljő, eljő az a nagy szép idő, Amely felé reményim szállanak, Mint ősszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!" Ettől kezdve a politikai szenvedélyek magasfeszültségében él. 1848 március 17-én jegyzi le a

következő lelkesült mondatokat naplójába: "A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! - Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, mellyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei, elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét. vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanubizonyságaim erre a költemények, mellyeket több mint egy év óta írtam." (Lapok Petőfi Sándor naplójából) Petőfi március 15-e legnagyobb hőse, Nemzeti dala valósággal a forradalom egyik közvetlen kiváltó oka és jelszava lett. Ezt szavalta el reggel a Pilvaxban, majd az orvosi egyetem udvarában, később a jogászok kívánságára a szeminárium terén, végül Landerer nyomdája előtt, s mint a szabad sajtó első termékét ezrével osztották szét a nép között. A verset március 13-án írta arra az ún. reformlakomára,

melyet az ifjúság március 19-én akart adni, ez azonban az események következtében már elmaradt. A Nemzeti dal kiáltvány, felhívás, szózat a nemzethez: agitál, lelkesít, haladéktalan állásfoglalásra késztet. A legfontosabb mondanivaló, a legfőbb tétel mindjárt a vers elejére kerül. A lényegre lerövidített kurta mondatok parancsoló keménysége (az első négy sorban nyolc mondat!) válaszút elé állítja a h allgatókat, és azonnali elhatározásra ingerel: a történelmi sorsfordulón választani kell a rabság és a szabadság között. A refrén már magában foglalja a tömeg, a nép válaszát is. A többes szám első személy használata a szónok és a nép egybeforrt akaratát fejezi ki. Nemcsak a versből olvasható ki ez, a valóságban is így történt már az első szavalatok alkalmával is. Petőfi maga jegyzi fel naplójában: "Én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrainban előjövő

Żesküszünk®-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, melly a téren állt." (Lapok Petőfi Sándor naplójából) A vers voltaképpen első strófájával elérte célját, a nagy párbeszéd a költő-apostol és a nép között lejátszódott. A további versszakok az egyetlen ésszerű döntésnek a helyességét igazolják a múlt, a jelen és a jövő érveivel, melyek főként a hallgatóság érzelmeire kívánnak hatni. Hivatkozik a költemény az ősapákra, kik szabadon éltek, s most kárhozottak a szolgaföldben (2.) Ingerült durvasággal kel ki azok ellen, akikben nincs önbecsülés A becsület parancsa most a hazáért való önfeláldozást követeli (3.) Új motívumként jelenik meg a következő szakaszban (4.) a férfiúi önérzetre való utalás a lánc és a kard metaforikus szembeállításával. A refrénben újra meg újra megerősített helyes választás nyomán a távoli jövő dicsőségét sejteti meg, hiszen a jelen

történelemformáló tette visszahozza a magyar név régi nagy hírét (5.) Az érvsorozat eddigi keménységét az utolsó versszakban (6) lágyabb, érzelmesebb hang váltja fel: a képek a kor vallásos képzeteihez kapcsolódnak. A késő unokák "áldó imádsága" a "szentté" lett hősök neveit idézik fel, mikor leborulnak majd domborodó sírjaikra. Petőfi "dalnak" nevezi mozgósító szózatát, de olyan értelemben dal ez, ahogyan az a Marseillaise (marszejéz) - induló, tehát együttesen énekelt kardal. Ezt a daljelleget emeli ki a forma, a kétütemű, a sormetszeteket pontosan alkalmazó felező nyolcas (csupán két alkalommal esik a cezúra a szó belsejébe). A refrén is ennek a sorfajnak a variációjából áll, de a 6. és a 8 sor csak egyetlen ütem Március 15-e után egyre kizárólagosabb uralomra jut költészetében a politika. A nagy népgyűlések szenvedélyességét közvetíti a Föltámadott a tenger lendülete.

Királyellenes versek sorát írja (A királyokhoz, A király és a hóhér, A király esküje stb.), a köztársasági államforma mellett agitál (Respublica), ostorozza a tétlenséget, a forradalmi lelkesedés elapadását (Megint beszélünk s csak beszélünk.), s szenvedélyes felháborodással figyelmeztet a "belső bitangok" árulására (A nemzethez), és sürgeti a nemzeti összefogást a szabadságharc megindulásakor (Élet vagy halál!). S bár nem lett országgyűlési képviselő, a sértődöttség legkisebb jele nélkül nagy felelősségtudattal szólítja fel az összeülő nemzetgyűlés tagjait új hazát teremtő kötelességükre (A nemzetgyűléshez). Az apostol A szabadszállási választási kudarc mégsem múlt el nyomtalanul benne. S jóllehet nem adja fel a liberális-romantikus népfelség elvét, csalódásai lényeges változásokat indítanak meg politikai világszemléletében. A néphez való új viszonyát, nézeteinek módosulását

tükrözi Az apostol (1848. szeptember) című romantikus elbeszélő költeménye Életszemléletének eddigi derűje megingott, lelkiállapota olykor a Felhők kiábrándulását, világgyűlöletét súrolja. Az apostolban a világ fekete, "mint a kibérlett lelkiismeret"; a nyomor és az erény - testvérek; a pár hónappal korábbi családi idillt a kétségbeejtő családi nincstelenség űzi el itt: férj, feleség, gyermekek éhezése megdöbbentő leírásban tárul elénk. Az ifjú férj, a családapa sötét homloka "egy kép, melyre miljom élet insége és fájdalma van lefestve". Romantikus túlzások találhatók a gyermek Szilveszter sorsának - a központi témához képest igen részletező leírásában. "Lopott, koldult, szolgált" - ennyiből állott gyermekkora, de a részeges tolvaj, az elhízott koldusasszony és a gőgös, pökhendi úrfi rajza kitűnő jellemkép. Szilveszter egyoldalúan ábrázolt, romantikusan statikus hős:

egyszerre mint kész embermegváltó, világ-megváltó apostol áll előttünk. Az eposzi hagyományokat követő "in medias res" kezdés a padlásszoba nyomorában jeleníti meg. Lelke ledobta a ház és a nap gondjait, az Istennel társalog, az emberiség felszabadításához, boldogításához kér tőle erőt: "Adj, isten, adj fényt és erőt nekem, Hogy munkálhassak embertársaimért!" Ezt a túlzott eszményítést beárnyékolja az a meghökkentő körülmény, hogy míg világboldogító terveit szövögeti, addig családja nyomorával szemben tétlen és tehetetlen: kenyérért sírdogáló fiát kakastejjel sütött cipóval hitegeti, csecsszopó gyermekét pedig hagyja éhen halni. Szilveszter életébe beleszövi olykor saját sorsának egy-egy fordulatát (pl. a s zilveszteri születésnap; a kastély kisasszonya szüleit megtagadva felesége lesz; a falu népe elűzi), eszméivel pedig teljes mértékben azonosul. Az ifjú főhősnek is az

iskolában legkedvesebb stúdiuma a világtörténet tanulmányozása volt. Petőfi egy évvel korábban még olyan következtetéseket von le a történelemből (Az itélet), hogy az emberiség története vérfolyam, amely a nem távoli jövőben egy utolsó nagy háborúban, a vértengerben fog véget érni. Szilveszter - a XI. fejezet alapján - egészen más tanulságokat von le ("szőlőszem"-hasonlat) E szerint a föld "megérését", az általános boldogság korát nem az elnyomott néptömegek világméretű összecsapásától várja, hanem egyes kiemelkedő emberek, a "nagy lelkek" önfeláldozó harcától. A számneves túlzások a végső cél elérését a beláthatatlan jövő utópisztikus messzeségébe helyezik. Ha a szőlőszemet, a kicsiny gyümölcsöt sokszor százezer és miljom napsugár érleli, a föld, a nagy gyümölcs megérése "belékerül évezredek vagy tán évmiljomokba". Ezek a földet érlelő sugarak a

"nagy lelkek", de ilyenek ritkán teremnek, s "csak egy nap tart a sugár élete". Szilveszter életének az a hit ad értelmet, hogy ő is egy ilyen sugár lehet. Átértékelődött tehát a korábbi népvezér-, lángoszlop-szerep: a költő-apostolnak nem e népet kell vezetnie, hanem a nép helyett kell cselekednie, a néptömegek forradalmi tettét kénytelen magára vállalnia. Szilveszter elvont nép-fogalma három alkalommal kerül szembe a kiábrándító valósággal. Mint falusi jegyzőt az érte addig lelkesedő nép egyik napról a másikra - teljesen megváltozva - "káromkodó fenyegetéssel" űzi el. Ez az állhatatlanság, szolgalelkűség mélyen megdöbbenti: "Egy pillanatra meg volt lelke törve, Kétségbeejtő eszmék ültenek Megnehezűlt fejére, Mint a holttestre a hollósereg. ŻEz hát a nép!® kiálta föl, ŻEz hát a nép, amelyet én imádok, Amelyért élek s halni akarok!®" (XIII) A kétségbeesést - egyelőre

- az az önvigasztalás oldja, hogy a nép "még most gyermek", "kit el lehet könnyen bolondítani", s ezért kettős erővel fog érte küzdeni. Hasonló csalódásban van része a titkos nyomdában megjelent könyve fogadtatásakor is (XVI.) Műve "ezrével olyan gyorsan terjedett el, mikéntha villám hordta volna szét" Eszméit, gondolatait mohón nyelte el a szomjas világ, s lelke megfrissült tőle. Mégis: az elsápadt hatalom egyetlen szavára a megrémült nép megtagadta a könyvet, szerzőjétől elfordult, s megbüntetését követelte. Szilveszter "rémesen lakolt": feleségétől, életben maradt gyermekétől nem búcsúzhatott el; az utcán tartóztatták le, s tízévi börtönre ítélték. Mikor egy évtized múltával kiszabadul, első szava: "Szabad tehát a nemzet, a haza?" Pont az ellenkezőjét tapasztalja: a világ nem haladt célja felé, az emberiség visszafejlődött, még mélyebbre süllyedt a

szolgaságba, s a zsarnokság "óriásodott". Szilveszter a maga elé tűzött célnak megfelelően egyedül vállalja - a néptömegek helyett - a forradalmi tettet: a "szolgacsorda" éljenzése közepette rálő a királyra. Az apostolt, a megváltót az emberek ugyanúgy megrugdalják, leköpdösik, mint annak idején Jézus Krisztust, s hasonlóképpen követelik halálát is. A befejezés azzal a régi jó költő-vigasszal zárja a költeményt, hogy a késő századok szabad nemzedékei megemlékeznek majd azokról a szentekről és nagyokról, akik a szolgaságban is szabadok voltak. Bár Az apostol témájánál fogva epikus költemény lenne, a lírai elemek uralkodóvá válnak benne főképp a belső monológokban megnyilvánuló töprengések, lírai meditációk révén. A lírai jelleget erősíti a cselekmény fő vonalának eseménytelensége és epikai elnagyoltsága. A történet magva ugyanis a titkos nyomdában kiadott könyv megírása, az

író elítélése és lázadása, merénylete a király ellen. Sovány meseszál ez, s ezt is csak röviden érinti Petőfi Versformáját jambikus lejtésű, rímek nélküli, szabad szótagszámú sorok alkotják Szabad ihletek Petőfi nem tudott, nem is akart folytonosan politikai izgalmak között élni. Olykor elfáradt, kiábrándult, s tehernek érezte a magára vállalt népvezér-szerepet. Szeretett volna csak ember és költő lenni. A politikamentes tiszta költészet iránti vágya szólal még Miért kisérsz (1848) című versében. Háromszor kiált fel három versszak élén: "Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!" Szabadulni óhajtana "csak egy időre" a "munkás hazaszeretet" örökös gondjaitól, s az "ifjuság, tavasz, költészet, szerelem" négyes ihletforrása után "vágyva nyúl keze". Március óta legtöbb verse haláláig a politikához, a társadalmi gondokhoz-bajokhoz kapcsolódik, de a legszebb,

legnagyobb versek mégsem ebből a témakörből valók. A szerelmi líra darabjai közé sorolhatjuk Itt benn vagyok a férfikor nyarában. című költeményét. 25 éves, még messze van "az emberélet útjának felétől", de már számvetést készít életéről. Az egy szerelmen kívül mindenből kiábrándultnak festi magát Az illúzióvesztés, a csalódottság hangulatát, érzelmeit képes beszéddel (metaforákkal) előbb csak általánosságban jellemzi (1-3.): az ifjúság eltűnt tavaszával s megannyi szépségével szemben nemcsak a férfikor kiürült nyara áll, hanem ott kísért, "közelít" már a nyarat követő ősz is viharaival, zörgő, száraz erdejével: "Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb." Az ifjúkor álmait szétzúzta "a rideg valóság szigorú keze", s a világ, az élet sötétségét "a gondok fojtó" levegője tovább mélyíti. A múltból mindinkább a

jelenbe, az általános hangulat-meghatározásból a konkrét indoklásra tér át a költemény (4-5.): a felnőtt kijózanodás lemond a költői sikerekről, hírnévről, ajkai nem isznak többé a "dicsvágy patakjából". A komor hangulatnak politikai kiábrándulás is az okozója (5.) A "megromlott satnya ivadék", a "pusztulásnak indult nép" látványa s a hazafiúi tehetetlenség érzése tovább fokozza és véglegesíti a tragikus kedélyállapotot. Ebből az egyre sötétedő háttérből mind nagyobb ragyogással sugárzik ki a refrén gondolata: "Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!" Így lesz a mindenben csalódott, a politikából kiábrándult költő egyetlen és minden veszteséget pótló életértéke, lírai mentsvára a szerelem. Az utolsó (6) versszak szenvedélyes vágyakozása ezért magasztosítja ezt az érzést az emberi létezés legfőbb értelmévé. A vers utolsó

szava, a rímhelyzetben megismételt "csillagom" metafora magába sűríti az éjszakai sötétséget és ezt a sötétséget oldó, iránymutató ragyogást is. A magánemberi szférába való menekülési vágy költeménye A hegyek közt című is, melyet a Zugligetben írt, időrendben az előző költemény után. Felülről, a budai hegyek tetejéről néz vissza a városra, ott lenn hagyva hazája s háza gondjait. A természetbe menekült, s nem hozott fel mást magával, "csak ami boldogságot ad": kedvesét és lantját. "A lant varázsjátéka bűvöl, feledtet; végig egyenlő, gyors ritmusa mintegy mesterségesen veri el a zavaró gondokat, hogy végül a természet teljes élvezése szabadítsa fel a költő fogékonyságát. Júlia is csak mint egy kedves természeti jelenség vegyül el a pihentető szemléletbe: jön, megy, pillangót űz, virágot szed, koszorút köt." (Horváth János: im 490 1) A közvetlen szemlélet a természet

merengő csodálatába csap át, s a szépségtől csordultig telt lélekből kitör a boldogság meghatottsága: "Istenem, beh boldog vagyok! Majd hogy sírva nem fakadok." Az Itt van az ősz, itt van újra. című vers "a kézen számlálható vezérművek sorából való" jegyzi meg Németh G Béla "A magyar dal, a Petőfi-féle dal azon a magaslaton van itt jelen, ahová ezt a műformát a romantika, kivált a német-angol romantika emelte." "Egy olyan enyhe, késő szeptemberi napon keletkezett, 1848-ban, amely már csak ajándék, csak ráadás volt a költő utolsó, legutolsó őszére. A szép hegyes-lankás Erdődön időzött Petőfi akkor. azon a vidéken, ahol egy esztendővel előbb nászát tartotta Szendrey Júliával, s ahol most immár csak egy-két hét választotta el Júliát gyermekük világrahozatalától. - Emlékezés és tervezés, aggodalom és várakozás, gond és reménykedés tette feszültté ezeket a n apokat. Mert a

szabadságharc csatatereiről most csupa lehangoló hír érkezett. Vereség vereség után Ez a vers fölébe emelte a költőt a napi történéseknek anélkül, hogy elszakította volna tőlük. Közvetlen esztétikai hatását és értékét valószínűleg éppen ebben a fölemelkedésben kell keresnünk. A mindennapok egy megszokott (magán) idilljével indul a költemény, s az emberi történelem, az emberi lét végtelenére nyitott kilátással zárul. Mint annyiszor, ezúttal is egy mindennapi beszédhelyzetet vesz fel kiindulásul Petőfi: a magában mélázó meditálóét, a maga elé zümmögő beszélőét." Mint az első sort, az egész első strófát is állandósult közbeszédszólamokból építi fel. Hanghordozása bensőséges, familiáris, játékos, egy kicsit elérzékenyült. Ismétlései némi merengő, elégikus emelkedettséget is sugallnak. A verselés tökéletesen egybevág mind a hangsúlyos, mind a trochaikus ritmus lejtésével. - A második

strófában a belső monológ ugyan megmarad, de külső leírássá, leíró jelenetezéssé alakul át: a beszélőt kiemeli, a táj középpontjává avatja, távlatot biztosít neki. A harmadik szakasz gyakran használt szólamai a nézőpontot az egyedi helyzetből az általános szemlélődés síkjára helyezik át, s a hangnemet is átváltják a személyes monológból az általános eszmélkedésbe. A megújító álom kulcsképzete ebben a szakaszban fordul elő először. Ezt a felismerést, hogy az ősz nem a halál, csak az álom, az újjászületés jelképe, a következő versszak (4.) gondolati ismétlései erősítik meg Az elalvásra készülődés és a fák lehulló leveleinek látványa társítja a mostani vetkőzés, majd a tavaszi felöltözés rejtett erotikájú képét, melyről alig-alig dönthető el, hogy a kedvesről van-e szó benne vagy a természetről (5.) Ebből az összemosódásból fakad a becézgető gyöngédség (6.) és a szendergő

természetet álomba ringató altató dal finom légiessége (7) A hangulat intimségének, bizalmasan bensőséges idilljének forrása is és résztvevője is a költő mellett ülő kedves, az áldott állapotban lévő Júlia (8-9.) A természet álmát óvó, s uttogó beszélgetés, a halk hitvesi csók óhaja a költeményt a nagy szerelmes versek hangulatával zárja le. "Az Itt van az ősz, itt van újra mégis a létezés dala, a létezés örömének dala: az ősz itt - szemben az átörökölt hagyománnyal - nem a halál, hanem a megújuló élet szimbóluma. A vers metaforikája a termékenységben folyton megújuló, a halált folyton legyőző létnek mítoszi emelkedettségű jelképezése." (Németh G Béla: 11 vers Tankönyvkiadó, Bp 1977 Az ódához emelt dal című tanulmány kivonata) "De oldjuk meg saruinkat! Amaz égő csipkebokor van itt. - Az év végén: aki Petőfit ismeri, szereti, nem haladhat el meghatottság, szinte áhítat nélkül e

költemény mellett." (Horváth János: i.m 477 1) "Hattyúdalnak" készült a költemény. Bár nem utolsó zendülése ez a költő lantjának, de azzal a tudattal írta 1848 vé gén, hogy hátha ez lesz az utolsó, hiszen a frontra készült Bem még harcoló seregéhez. Petőfi minden esztendőben nagy verssel búcsúztatta az óévet (születése napjának előestéjén), de egyszer sem olyan ünnepélyesen, mint az 1848-49. év fordulóján - A költeménykezdet elfogódottságába még vegyül némi könnyedség: marasztalja a "pályavégezett évet", s felajánlja neki - ötletszerű gondolattársítás nyomán - megszületendő dalát, hadd világítson égő lámpaként a másvilági sötétségben. Lantjának enyelgő-kedveskedő megszólításában merül fel az "utolsó dal" gondolata s vele együtt a közeli halál lehetősége. Ez az indítás fesztelenebb, derűsebb hangulatát ünnepi komolyságúvá változtatja, a dalt az óda

felé közelíti. A hatodik versszaktól kezdve a legutolsónak vélt-szánt dalra való biztatás hangzik el, s egy ilyen végső dal ihletébe "beleóhajtja, visszasírja lantjának minden jellemző, neki kedves, ismerős hangszínét". Vázlatos, de hű önarckép ez saját költészetéről, melynek lényege a hangnembeli sokszínűség, a hangulati, érzelmi, kedélybeli ellentétekbe való átlendülés líraisága, mely tud vadul és szelíden, ragyogóan és sötéten, szomorúan és vígan is szólni. Ezt a szélsőséges ellentétek közti vibrálást példázza a szenvedélyt és méla hangulatot kifejező vihar- és szellő-metafora, valamint a két szorosan összetartozó fogalom: "ifjúság" és "szerelem" egymásnak ellentmondó jelzője ("mulandó", "múlhatatlan"). A legutolsó dal fájdalmas eshetősége csalja ki az élet sejtett véghatárán lantja húrjának valamennyi rezdülését, s így emelkedik a

"dal" az óda magaslatára. A záró strófa az idő bérceinek visszhangzásával az időtlenségbe lendíti - nyitottá téve, lezáratlanul hagyva - ez "utósó dalt": "Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok." Zengik is folytonosan, mint ahogy Csokonai írta (a Múzsák barátjáról): "Századjai az elmúlásnak Átaladják őtet egymásnak, És megőrizik hűséggel." Búcsú egyszersmind ez a vers (Az év végén) "az élettől is, ez ifjú és még szerelemmel gazdag szép élettől, melyet költészetével annyira egynek tud." (Horváth János: im 478 1) Ez után a vers után már csak véres karddal írt költemények következnek - kettő kivételével. Az egyik az 1849 márciusában írt Pacsirtaszót hallok megint., mely a harci zaj közepette az idilli pillanatot ragadja meg: a madárdal juttatja eszébe, hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, hanem költő is egyben. Az emlékezet

felidézi a költészet és a szerelem, "e két istennő" áldásait, a remény pedig segíti megálmodni a múlt boldogságát a jövőben is: - A másik vers a Szüleim halálára című megrendítő siratóének. Legutolsó költeménye, a Szörnyű idő. a teljes lelki összeomlást, a legsötétebb reménytelenséget sugallja: a végső megsemmisülés riadt látomását jeleníti meg. Nincs szó már világszabadságról, emberiségről: egyetlen nemzet, a magyar végromlását jajongja el, amelynek kiirtására megesküdött az ég, a háború, a döghalál. A legszörnyűbb vízió, hogy e népnek s ez apokaliptikus harcnak a híre is elenyészik, mert nem marad egyetlen ember sem, aki túléli e borzalmakat. De ha ilyen akadna is, híradását az utókor "egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének" fogja fel majd. Arany János Életpályája Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek tartja - méltán.

"Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja" - írta róla Szerb Antal. (Magyar irodalomtörténet Révai, Bp 1935 363 1.) Mint tudjuk, a Toldi elolvasásakor Petőfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte az akkor még ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, akinek írói pályája meglehetősen későn, 30 éves korában indult. Petőfinek arra a kérdésére: "Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki", öntudatosan felelte válasz-episztolájában: "S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala." Szalontai kisvilág Arany János (1817-1882) valóban "népi sarjadék" volt. 1817 március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán (ma Romániához tartozik). Édesapja - ahogy a költő írta

önéletrajzi levelében Gyulai Pálnak (1855) - "kevés földdel s egy kis házzal bíró földmíves volt". A kis ház minden bizonnyal vályog- vagy vertfalú házacska lehetett földes padozatú szobával, s benne a szegénységgel párosulva többszörös családi tragédiák zajlottak le. Az Arany családban a tíz gyermek közül nyolc egymás után sorban meghalt pár napos, illetve néhány (1-8) éves korában. Csak a legidősebb leány, Sára (1792-ben született) s a tizedik gyerek, János maradt életben. A modern orvostudomány bizonyosra veszi, hogy az egész család gümőkórral (tüdőbaj) súlyosan fertőzött volt. A nyolc gyermekhalálból négy esetben biztosan ez a betegség volt a halál oka. Ebben az agyonfertőzött környezetben született és élt Arany János mint idős szülők egyetlen kései fiúgyermeke, akit mindentől féltettek, óvtak. Gyermekkorában sokszor és hosszasan betegeskedett, s ezeknek következményeit és szövődményeit

későbbi éveiben is viselni kényszerült (egyik lábára sántított, idős korában fél fülére megsüketült). Az Őszikék egyik versében (Vásárban) "véznának", ügyetlennek mondja magát, önéletrajzában pedig "nem erős testalkatáról" beszél. Túlságosan érzékeny, félénk, visszahúzódó természetű. Korán adta fejét "a bölcs tudományokra": alig három-négy éves korában apja hamuba írt betűkön megtanította olvasni, s mire hat esztendősen iskolába került, nemcsak tökéletesen olvasott, hanem némi olvasottsággal is rendelkezett. 1823-tól 1833 őszéig a nagyszalontai iskolában tanult. Tizennégy éves, amikor szülei szegénysége miatt segédtanítói (praeceptorpréceptor) állást vállalt, s beköltözött lakni az iskola épületébe Rengeteget olvasott "Minden könyvet, ami kezem ügyébe került, mohó vággyal emésztettem föl" - írta életrajzában. Az az irodalom, amelyhez Szalontán

hozzájuthatott, a 18. század végi megújulás irodalma volt, az új romantikus irányzat (Vörösmarty, Kölcsey, Bajza) alkotásai nem jutottak el még hozzá. Az iskolában, természetesen, megismerte a latin klasszikusokat, Ovidiust, Vergiliust, Horatiust s önszorgalomból más latin auktorokat is (Livius-lívius, Suetonius-szvetoniusz stb.) Debrecen 1833 őszén a debreceni kollégiumba ment tanulni, de egy félév múlva Kisújszállásra került praeceptornak (1834. április - 1835 április): pénzt akart volna gyűjteni tanulásához; hiszen szüleire nem támaszkodhatott. Pénzt ugyan nem kuporgatott össze semmit Kisújszálláson, de egy éven át bújta a rektor gazdag könyvtárát, s éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte. "A hazai, főleg az új költői iskolához tartozó olvasmányokat" forgatta kíváncsisággal. Kisújszálláson "megtörte" a német grammatikát, olvasta Schillert, s "megbarátkozott a francia nyelv elemeivel

is". 1835 tavaszán visszatért Debrecenbe, befejezte félbemaradt tanévét, s ősszel megkezdte a következőt. Ezt azonban nem fejezte be, s örökre felhagyott iskolai tanulmányaival (Arany Jánosnak a mai értelemben nem volt érettségije). 1836 f ebruárjában váratlanul, "önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül" elhagyta a kollégiumot, és színésznek állt be Debrecenben egy éppen ott időző "színtársaságnál". A benne működő, de saját útját még meg nem találó tehetség, művészi becsvágy kitörése volt ez a lépés. Maga sem volt egyelőre tisztában azzal, milyen utat tör majd magának valódi hajlama: hol festő, hol szobrász szeretett volna lenni; az irodalomra nem is gondolt ekkor. - A május elején felbomlott együttesnek egy töredékével Nagykárolyon, Szatmáron át Máramarosszigetre távozott. Itt már kiábrándult a színészetből "e lumpok közt". Az "öntudat

kígyói" marták idős szülei miatt, kik papként várták volna vissza Nagyszalontára. Egy éjszakai álom hatására - édesanyját halva látta Máramarosszigetről egyheti gyaloglás után visszatért szülővárosába Pár hét múlva valóban meghalt hirtelen édesanyja, édesapja pedig az ő távolléte, "kóborlása" ideje alatt szeme világát teljesen elvesztette. A kalandos botlásnak tetsző színészkedés el nem múló nyomot hagyott életén: nemcsak az örökös lelkifurdalást szülei sorsa miatt, hanem az állandó rettegést is vágyainak esetleges kiélésétől, a bűntudatot minden egyéni öröm és boldogság miatt. Örökké szégyellte életének ezt a kisiklását, a züllött vándortruppban töltött heteket. "Közönséges ember" 1836 őszétől 1839 januárjáig korrektor (az iskolaigazgató, a rektor helyettese) Szalontán; a magyar s latin grammatikai osztályokat tanította. 1839 elején lemondott a tanítóságról, mert a

jobban fizető városi írnoksággal hitegették, ezt azonban csak ősszel nyerte el (közben egy jómódú családnál nevelősködött). 1840 tavaszán másodjegyző lett A létbizonytalanságtól állandóan rettegő Arany ezzel az állással már gondolhatott a cs aládalapításra, s "szíve régi választását követvén", 23 éves korában megházasodott. Az irodalomtörténeti kézikönyvek feleségét Ercsey Juliannának nevezik. Igen jellemző Aranynak Nagyszalontán elfoglalt társadalmi helyzetére, hogy nem udvarolhatott valamelyik módosabb gazdalánynak. A kissé sántító, az iskoláit be sem fejező, betegeskedő s a kor felfogása szerint a legénysorból mármár kiöregedő aljegyzőnek Juliska jutott. Házasságon kívül született (régi szóhasználattal: törvénytelen) leány volt: Ercsey ügyvéd és szolgálója (cselédje), Szakmári Erzsébet gyermeke. Az anyakönyvbe így írták be: "Szakmári Erzsébet fattya" Egy évvel idősebb

is volt Arany Jánosnál, s ez akkoriban ugyancsak ellenkezett a házasodási szokásokkal. Arany szigorú takarékossággal igyekezett megteremteni családja anyagi alapját, s ebben a törekvésében hű társra talált sokat szenvedett, érzékeny, melegszívű feleségében. Házassága után végleg leszámolt mindenféle művészi ábránddal, sikeres és nagyhírű életpályával. Föltette magában, hogy nem olvas többet, élni fog hivatalának és családjának, s lesz "közönséges ember, mint más". 1841-ben született leányuk, Juliska, 1844-ben pedig László Két évig állta is fogadását, az olvasási tilalmat, de 1842 tavaszán volt debreceni iskolatársa, Szilágyi István rektor lett Nagyszalontán (1844 tavaszáig). Szilágyi minden könyvet, ami szeme elé akadt, kéretlenül, ellenére is rá "tukmált", a görög tragikusok fordítására unszolta, majd célzásként egy angol nyelvtant hagyott nála, s ennek következtében Aranynak kedve

támadt "a német Shakespeare-t összenézni az eredetivel". Írni azonban nem írt. Csak "magán időtöltésül" fogott hozzá 1845 július végén "minden előleges terv nélkül" Az elveszett alkotmányhoz - bosszankodva az előző havi megyei tisztújítás tapasztalatain. Közben - értesülvén a K isfaludy Társaság víg eposzra kiírt pályázatáról - gyorsan befejezte, s be is küldte, de gondos átsimításra már nem jutott ideje. A pályadíjat, a 25 aranyat elnyerte ugyan, de ez a korai műve nem tette még nevét híressé (csak 1849-ben látott napvilágot). Az igazi és nagy sikert a Toldi hozta meg számára. 1846 nyarán írta ezt is a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára. Neve 1847 elején vált ismertté az irodalmi közvélemény előtt, mikor megkapta a felemelt pályadíjat, elnyerte Petőfi lelkes rokonszenvét, s általában minden bírálója nagy elismeréssel szólt elbeszélő költeménye gazdag

költőiségéről, népies szelleméről s erőteljes, sajátos nyelvéről. Most már nem állhatott meg, a siker munkára kötelezte. 1847-ben több epikus alkotása született (Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma), s ebben az évben elkészült a Toldi estéje nagy része is. Az 1848-as márciusi forradalmi eseményeknek egy ideig csupán távoli szemlélője volt. A június elején megindult Nép Barátja című lapnak - legalábbis névleg - egyik szerkesztője. 1848 őszén rövid ideig nemzetőrnek állt be Aradon, 1849 tavaszán pedig állami állást vállalt: belügyminisztériumi fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés hírére hazatért, s egy ideig bujdosnia kellett. Állását elvesztette, Világos számára anyagi összeomlást is jelentett. Nehéz helyzete miatt egy fél esztendeig Geszten a T isza családnál nevelősködött (1851). Nagykőrösi évek 1851 őszén a nagykőrösi református egyház hívta meg tanárnak az

újjászervezett főgimnáziumba. Igen nehezen szánta rá magát, hogy Kőrösre költözzék, hiszen nem volt tanári diplomája. Mégis kitűnő tanár lett: a magyar és a latin nyelvet és irodalmat tanította Tolnai Lajos, a későbbi író (1837-1902), Arany egykori nagykőrösi diákja így jellemezte őt mint tanárát: "Amint kezdtünk a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen; semmi népszerűséget nem hajhászott; hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük, és boldogok voltunk, mikor az ő órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan megnyerő jóság." Közel egy évtizedet töltött Nagykőrösön (1851-1860). A gimnáziumnak kiváló "professzorai" voltak: a 10-12 tagú tantestületből az újjáalakuló Tudományos Akadémia 1858-ban hat tanárt választott tagjai sorába. "A fél akadémia

Kőrösön lakik" - írta 1859-ben sógorának Mégis rosszul érezte magát Nagykőrösön. A tanári munka fárasztó, kimerítő volta, "terhes foglalatossága", az örökös dolgozatjavítás rengeteg időt elrabolt a költői alkotásoktól. Maga írta a tankönyveket is, az irodalomtörténeti, "széptani" jegyzeteket. Kellemetlen volt számára az is, hogy a Bach-korszak hatóságai számára ismételten bizonyítania kellett a pályára való alkalmasságát - oklevél híján. Kedélyvilága elkomorult, egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségeiről. Öröklött bajaihoz - kb 1846-tól kezdve - egy új is járult: a kövek miatt kialakult idült epehólyag-gyulladás. A szörnyű kíntól, a görcsös fájdalom kiújulásától való állandó rettegés lebegett felette. Nagykőrösön már a borivásról is leszokott, s ha mégis egyegy tanári mulatozás közben (vagy bőségesebb, zsírosabb étel elfogyasztásakor) meg is feledkezett

róla, utána vagy betegeskedett hónapokig, vagy örült, hogy megúszta. (Az epehólyag körüli tályogja 1870-ben a hasfalon át kitört, és élete végéig - 12 éven át megmaradt egy állandóan gennyedző sipoly, nyílt seb, amelyet naponta legalább kétszer kötözni kellett. Ez a váladékozó sipoly szörnyű bűzt árasztott A család mindezt szégyellte, titkolta, pl. a cselédet is elbocsátották, nehogy valahol kikotyogja) Az Akadémia "titoknoka" Megváltás volt számára, hogy a nagykőrösi "sivatagból" 1860 őszén Pestre költözhetett. Az újraszerveződő Kisfaludy Társaság igazgatóságát ajánlották fel neki. Egy ideig habozott, aztán mégis vállalta, s lemondott tanári hivataláról. - A felszabadult politikai légkörben az első évek telve voltak írói tervekkel, reményekkel: a testi betegségek mintha eltűntek volna a szellemi izgalmak közepette. Folyóiratokat indított (Szépirodalmi Figyelő, Koszorú), újra

belefogott a Csaba-trilógiába, s első része, a Buda halála 1863-ban el is készült. 1865-ben az Akadémia "titoknoka" (titkára), később főtitkára (1870) lett, bár az újonnan felépített (1865) palotába csak 1867-ben költözhetett. Az első pesti évek lendülete 1865 körül megtört. Az 1865-ös év sorsforduló volt számára Januárban elfogadta az Akadémia titkárságát, júniusban megszüntette folyóiratát, a Koszorút. Ekkorra már megingott a Csaba királyfi folytatásának terve is. A legfőbb csapás azonban egyetlen leányának, Juliskának decemberben bekövetkezett váratlan halálával érte. (Tüdőbajban halt meg; ez a betegség vitte sírba Juliska leányát, Széll Piroskát is 1886 tavaszán 21 éves korában.) - Juliska 1863-ban férjhez ment Nagyszalontán egy Széll Kálmán nevű református paphoz. Arany titkos vágyként melengette már régóta azt a tervet, hogy visszaköltözik szülővárosába. Egy Szalontához közel fekvő,

mintegy 200 holdnyi földbirtok megvásárlása céljából kezdett tárgyalásokat. Leánya halálával minden összeomlott: nemcsak a szalontai költözés álma foszlott szét, hanem a költő is elhallgatott benne több mint egy évtizedre. Betegsége is elhatalmasodott: erre az időre esett a tályog kialakulása, s ez gyakori görcsöket okozott. Kínok közt fetrengve, állandó rettegés közben lehetetlen verseket írni Ezekben az esztendőkben állt neki Arisztophanész összes vígjátékának lefordításához, és végezte az akadémiai szervező munka robotját. 1876-ban lemondott a főtitkárságról. 1877-ben az Akadémia elnöksége egy évre fölmentette, s helyettest rendelt mellé. 1878-ban újra meghosszabbították szabadságát, 1879-ben pedig végre engedtek hajthatatlan kívánságának azzal, hogy az alapszabályok szerint holtáig megtarthatja fizetését. A költő elfogadta a tiszteletbeli főtitkári címet, igazgatósági tagnak is megválasztották, s

megtarthatta akadémiai lakását. Az 1877-es boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor írta titokban - családja elől is rejtegetve, nem a n yilvánosság elé szánva - az Őszikék verseit. Pár hét alatt jóval több költemény született, mint a megelőző húsz évben. - 1879-ben még befejezte a harminc év óta "vonszolt" Toldi szerelmét. Egyre többet betegeskedett 1880-as fényképe legalább százéves aggastyánnak mutatja, holott csak 63 é ves. -1882 október 22-én halt meg Pesten Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel. - (A betegségre vonatkozó adatok Pál Endre: Arany János betegségei című tanulmányból valók. - Irodalomtörténet, 1986 2 sz) Az epikus költő Arany János erősen lírai alkatú költő volt, bár másképpen, mint Petőfi. Az irodalmi pályán mégis epikusként indult, s elfogadta ezt a kor, a legnagyobb költőtárs s a közvélemény által rárótt szerepet: mindvégig ragaszkodott a verses epikához -

korszerűtlenül is, mikor már Európa-szerte prózában (regényben) írták a történeteket: Epikusnak hitte, tudta magát. Később nagy létösszegző versében, az Epilogusban (1877), mikor "félbe-szerbe" hagyott művekről beszél, akkor is elsősorban elbeszélő költeményeire gondol. A Petőfihez írt levelekben többször is kifejti, hogy nem való neki a "lyra": "Nem megy nekem a lyra, az ömlengések kora elmúlt tőlem, vén vagyok" (1847. augusztus 5); "Végtelenül ügyetlen vagyok a lyrában, szörnyen bosszankodom, ha valakinek másnak oly esetlen verseit kényteleníttetném olvasni, mint az enyéim. Úgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz szokott lyra. Aztán meg hol is vennék én lyrai lelkesedést?" (1847 szeptember 7) Esetlennek érzi magát a líra országában, prózai életéből hiányoznak az "indulat-rohamok", ezért inkább azon az úton kíván menni, amelyen már egypár lépést

tennie sikerült, ír ezután is "históriákat". A lírai kitéréseket később is tévedésként mentegeti Az elbeszélő költészet útjára Az elveszett alkotmány című, hét énekből álló, hexameteres vígeposszal lépett (1845). A keletkezés körülményei ismeretesek Megnyerte ugyan a pályadíjat, de az elismerő méltatások között egyetlen elmarasztaló mondat izgatta: "Nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők." Vörösmarty véleménye volt ez, de nem biztos, hogy mindenben igazat adhatunk neki: a nyelvi érdességek, a versbeli zökkenők Arany szatirikus céljait szolgálhatták, s nem egyszerűen művészi kezdetlegességek lehettek. Egy megyei választás korteshadjáratát, a maradiak és a "haladók" egyként hazug jelszavakkal folyó küzdelmeit gúnyolja ki a költő. A szatirikus hangnem azt igazolja, hogy Arany bizalmatlanul és remény nélkül tekint a nemesi pártok önző torzsalkodásaira,

elvesztette hitét a nemességben. A komikus eposz tradíciói szerint a nagy eposzok formai kellékeit használja fel a kisszerű téma előadására. A földiek alantas harcaiba varázsló szellemek is beavatkoznak Armida a maradiak vezérét, Rák Bendét (beszédes név!) segíti, férje, Hábor pedig a hebehurgya haladás legfőbb szószólóját, Hamarfyt támogatja. A két szélsőséges "párt" között lavíroznak az arany középút hívei Ingadival az élükön. Az egyenetlen, eredetileg nem is műalkotás szándékával készült vígeposznak vannak remek részletei is. Rák Bende ugyanúgy elmeséli életét, neveltetését, keletre vezető tanulmányútját Armidának, mint tette azt Odüsszeusz a phaiák udvarban vagy Aeneas Didónál. Apját pl Széchenyi Hitelének olvasása közben ütötte meg a guta. Rák Bende is leszáll az Alvilágba, ő is találkozik atyja szellemével (mint Aeneas), akinek az a büntetése, hogy szüntelenül a Hitelt kell olvasnia.

A korteshadjárat értelmetlen verekedésbe torkollik, de az általános zűrzavarban megjelenik két jótékony szellem: az ifjú Erély (Hábor alakult át ezzé) és a csodaszép hölgy; a Lelkesedés (Armida maradékából). Mindketten a h azáért való önzetlen áldozatra, tettekre szólítják fel a magyarokat, "de csak a kicsinyek s együgyűek" hajlandók erre, a haza ügyének támogatására. Az egyetlen pozitív érték a vígeposz világában a politikai életből eddig kizárt nép nemzetmentő hivatásába vetett hit. Toldi A Toldi (1846 - 12 ének) rendkívüli visszhangja méltó volt a mű esztétikai értékeihez: nagyobb sikert a magyar irodalom alig ért meg. Műfaja ún nagyobb elbeszélő költemény, melyben már nem léteznek földön túli szellemek. Németh G Béla találóan eposz formájú idillnek nevezi. Egységes világképű mű a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban azt a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát

lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különböző akadályokon át eléri célját; a p araszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hős, a nemzeti jellem példája (rendkívüli testi erő, becsületesség, érzelmi melegség, öntudat és erkölcsi tisztaság a főbb vonásai), hanem a nemzeti egység megtestesítője is: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselő bátyja elnyomása következtében parasztként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, ő tudja csak legyőzni a magyart gyalázó cseh bajnokot. A költemény előhangja látomásszerűen idéz meg egy olyan világot, amely egykor volt, s amelynek lennie kellene: egy olyan világot, amelyben az erény elnyeri a maga jutalmát, a fondorkodó rosszindulat, a gonoszság pedig megkapja büntetését. (Ugyanez

a világkép jelentkezett a János vitézben is.) A Toldiban (is) a "forradalom előtti" optimizmus van jelen Arany Jánosnak az az ábrándja, hite szólal meg benne, hogy a "nép" - a maga kiváló tulajdonságainak köszönhetően - egyenrangú lehet a nemességgel, megvalósulhat a reformkori érdekegyesítés-nemzetegyesítés programja. A cselekményszövés logikájában még föllelhetők népmesékbe illő motívumok (pl. a kisebb fiú győzelme; a gonosz testvér fondorlata; a jó király, akit nem lehet félrevezetni; váratlan fordulatok; legyőzhetetlennek tűnő akadályok), a főhős sokoldalú ábrázolása, árnyalt lélekrajza már a realista regények jellemzési módszerére emlékeztet. Toldi rendkívül összetett jellem, nem egyoldalúan bemutatott népmesei figura. A nemesi, földesúri büszkeség ("Hát ki volna úr más széles e határon?") sajátos módon keveredik benne a jobbágyi lét megalázottságával. Mint paraszt

erejével is kérkedő, dolgos ember, nem úgy, mint a többi béres. Fellobbanó indulatában embert öl - akaratlanul ugyan, nem szándékosan -, de hatalmas lelkierővel le tudja győzni testvérgyilkos haragját. Megható és gyöngéd szeretettel ragaszkodik édesanyjához; van benne lelki nagyság: megbocsát az őt elveszteni kész testvérnek. A mű nyelve úgy "népies", hogy képes felkelteni a közvetlenség, az egyszerű természetesség ízét, színét, illúzióját. Stílusa egyébként többféle elemből szőtt "alkotott" stílus, melyben a régi irodalom, a korabeli romantika és a paraszti beszéd nyelvi elemei ötvöződnek. A Toldi derűs világképe, reménykedő optimizmusa nem lehetett tartós. A rab gólya (1847) című allegorikus-jelképes kisepikai műve már a vágyak derékba törését, a célok lehetetlenségét, a kiszolgáltatottság tétova reménytelenségét sugallja. Toldi estéje A haténekes Toldi estéjét (1847-1848) alig

pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Ha azt "eposz formájú idillnek" nevezhettük, ennek műfaja "eposz formájú elégia" (Németh G. B) Az első Toldiban egy fiatal, diadalmas hős áll a középpontban, itt az öreg, kegyvesztett, tragikus vitéz játssza a főszerepet. Az első művet hit, bizalom, derű jellemzi, a másodikra az aggodalmak, a kétségek, a megoldhatatlan (vagy annak látszó) dilemmák nyomják rá a bélyeget. A 46-os költemény évszaka a napfényes nyár a maga csillagfényes éjszakáival, a 4 7-esé a komor, ködös, lehangoló ősz s a koratél. Az elsőben inkább a politikai célzatosság a hangsúlyozott, a másodikban főleg erkölcsi, művelődési problémák merülnek fel, az a kérdés: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben? A két elbeszélő költemény cselekményének fő vonala csaknem azonos: mindkettőben Toldi

Miklós Nagyfaluból elindulva három nap alatt Budára ér, legyőzi az ország címerét bitorló idegen bajnokot, s ezzel megmenti nemzete becsületét, a maga számára pedig kegyelmet nyer a királytól. Ennek ellenére az egyik diadallal, a másik tragédiával zárul A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A mű tragikus-elégikus hangulatát, érzelmi tartalmát készíti elő, alapozza meg az indító strófák őszi képének halálba hívogató sugallata, s ebbe a háttérbe jól beleillik az ősz, öreg Toldi alakja, aki némán ássa elvadult nagyfalusi kertjében a Saját sírját. Nem a k or, nem az évek száma hajtja a h alálba, hanem a cs alódottság, a kegyvesztettség és az elfeledettség. Toldi, aki fiatalon annyira szeretett volna bejutni a király vitézei közé, Nagy Lajos udvarában nem találta meg a vágyott világot. Megmaradt idegennek, megmaradt parasztnak a nemesek között, s fokozódó gyanakvással szemlélte a félig magyar, félig olasz király

környezetének reneszánsz kultúráját. Az új műveltségtől, az idegen hatásoktól féltette a nemzeti értékeket, a nemzeti karaktert, a magyarságra jellemző sajátosságokat. Mogorva, gáncsoskodó, avult nézeteihez ragaszkodó emberré vált, és sértődötten hagyta el a királyi udvart. "Szálka volt szemében a sok díszpalota, Szüntelen csak zsémbelt: Żnem való ő oda®, Míg, szaván marasztva, elküldé a király: Hazamene halni, és most holt hire jár." (I ének) A IV. énekben - már a győzelem után - csak úgy árad a szófukar hősből a panasz: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában: "Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran És korcs udvaráért a királyt dorgáltam Melyben már alig van egy jó magyar bajnok, Csak holmi lyányképü, ugrándozó majmok? Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál, És szemébe mondtam: ez nem szabad, király! Ha

megromlik a nép régi jó erkölcse: Mit ér a világnak csillogó kenőcse?" Ironikusan tragikussá teszi Toldi alakját, hogy bár tudjuk, nincs igaza (legalábbis nem mindenben), az események mégis az ő vaskalapos nézeteit igazolják. Budán lovagi tornajáték van - nem életre-halálra menő viadal! -, s valóban nincs egyetlen igazi magyar bajnok, aki le tudná győzni a kérkedő olaszt. S nemcsak arról van szó, hogy a királyi palota kényelmében elpuhult, a nemzeti hagyományokat megvető, csak a szórakozásnak élő lovagok (apródok) között nem akad senki, aki eredményesen szembeszállna az idegennel az ország becsületéért, hanem még az olyan kitűnő, becsületes - Toldi kívánalmainak megfelelő - bajnokok is tehetetlenek, mint amilyenek a G yulafi-testvérek (Loránt és Bertalan). Pedig ők nem csupán lovagi erőpróbára állnak ki, hanem "életre s halálra": "Nem való játékra az efféle dolog, Melyben egy országnak becsületi

forog: Gyalázatos élet a bukás jutalma: De dicső a bajnok, a hazáért halva." (II ének) Az öreg Toldi nem beteg, s megőrizte régi erejét is. "Kiugrik" maga ásta sírjából, mihelyt megtudja, hogy erős karjára szükség van még. Habozás nélkül elindul Budára, de előbb még asztal alá issza a hírhozó Pósafalvi Jánost és Bencét. "Mintha ifjú volna", legyőzi az eddig legyőzhetetlent, s végül elnyeri újra a király kegyelmét. - Tragikusan groteszk ellentmondás feszül abban, hogy a nézeteit már-már módosítani kész, az új kultúrához igazodni hajlandó öreg vitéz ("Hisz talán még rajtam is fog a pipere, / Belőlem is válik palota embere") kerül a legvégletesebb ellentétbe az udvarral. Éppen most kell meggyőződnie a sikamlós témákat kedvelő, gúnydalokat éneklő apródok erkölcstelensége láttán, hogy mégiscsak neki volt igaza. A testi erő enerváltságát, a fizikai gyöngeséget mi sem

bizonyítja jobban, mint hogy Toldi menteujjának egy "kanyarodására" hárman szörnyethalnak. Toldi nem akart gyilkolni, csak "megfeddeni" az "apró kölykeket": feléjük legyintett csupán. A haldokló Toldi és Lajos király dialógusa kivetített belső vita: az író kételyei szólalnak meg benne. Párbeszédük tömören foglalja össze a régi és az új világ ellentétét, amely Toldi tragikumának alapja. A "vén sas" utolsó szavai hűen tükrözik meggyőződését: "ŻSzeresd a magyart, de ne faragd le® - szóla, ŻErejét, formáját, durva kérgét róla: Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? Nehezebb eltörni a faragatlan fát.®" A király vallomást tesz arról, mennyire szerette mindig a magyar népet. De éppen ez a szeretet követeli, hogy méltó helyet szerezzen neki a művelt népek között, és becsületet valljon vele és ne szégyent. Lajos király okosan érvel: az idő halad, változik a

világ, átalakul az értékrend; a modern csatákban már nem a testi erő dönt, hanem a puskapor: "ŻHajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének, Csak híre marad fenn karunk erejének: Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel, Aki ésszel hódít, nem testi erővel. Ím az ész nem rég is egyszerű port talált, Mely egész hadakra képes szórni halált; Toldi vagy nem Toldi .hull előtte sorban: Az ész ereje győz abban a kis porban!®" (VI. ének) Eltérő nézeteiket nem tudják közös nevezőre hozni, a királynak nincs már lehetősége meggyőzni Toldit, mert közben az öreg vitéz meghal. Mint barátok kibékülnek ugyan, álláspontjaik távolsága immár véglegessé vált. A költő nem áll polemizálva egyik hős oldalára sem: nem tud igazat adni egyik félnek sem. Nem azonosul Toldival - bár rokonszenvét nem tagadja meg tőle -: sőt kissé ironikusan kívülről szemléli. Ebből a távolságtartásból fakad a mű néhány komikus vonása is,

bár ezek inkább környezete (Bence, a kapus) köré csoportosulnak. Megmosolyogtató a durva szőrcsuhás Toldi alakja is, de az "iszonyú barát" mögött poroszkáló, óriási pajzsot cipelő Bence láttán már felhangzik a harsány kacagás is. Gúnyos szavak zápora után kődobások csattannak a pajzson. Bence próbálja daliásra egyengetni magát - sikertelenül, s a barátnak (Toldinak) kell visszafordulnia fenyegetően, hogy megmentse a tömeg zaklatásától (pl. lovát farkánál fogva visszatartják). Arany "nagy művészettel osztotta kétfelé az öregségben oly sokszor együtt járó tragikus és komikus elemeket két együvé tartozó, de különböző személyre." (Benedek Marcell: Arany János Gondolat, 1970 55 1) A költőnek fenntartásai vannak Lajos király érveivel szemben is. Nem tagadja - természetesen -, hogy a világ az új műveltség, az udvarban látottak felé halad, de kétli, hogy ez az új világ mindenben értékesebb lesz-e

a réginél, nem pusztít-e el visszahozhatatlanul alapvető nemzeti értékeket. Ezek a gyötrő kérdések különösen időszerűek voltak 1854-ben, a mű megjelenése idején, hiszen a B ach-rendszer épp azt hirdette, hogy "civilizálni" akarja a "barbár", kulturálatlan magyarságot. - Mindenesetre a modern világot nem értő, a külföldivel szemben bizalmatlanul viselkedő, az önmaga sírját ásó Toldit figyelmeztetésnek is szánta Arany. A Toldi estéjének meséjét, szerkezetét bonyolultabbá teszik a n agy kontrasztok, érzelmi hullámzások: a keserű csalódások és újraéledő remények. A jellemábrázolás is árnyaltabb, mint az első Toldiban. A főhősök már nem idealizált alakok: Toldi nem követendő ideál; Lajos király is hirtelen haragú, megfontolatlan, de haragján úrrá lenni tudó öregember, nem a népmesék bölcs királya. A szófukar főhőssel szemben a beszélni szerető, már-már szószátyár, de Toldi némasága

miatt a társalgástól vissza-visszariadó, azt mégis el-elkezdő (olykor egy köhintéssel) Bence alakja a jellemábrázolás remeklése. Nyelve tömörebb, metaforikus képekben gazdagabb (pl. az év- és napszakok leírása), kevesebb benne a nyelvjárási szín, a paraszti elem. Sorfaja mindkét műnek azonos: ütemhangsúlyos négyütemű, páros rímű 12-esekből állnak a nyolcsoros strófák. További epikus művei A Toldi estéjének egész szemlélete, világképe arról tanúskodik, hogy Arany János korábbi derűje szétfoszlott, hite egy emberibb, igazságosabb világban megingott még 1849, a világosi katasztrófa előtt. Ez a belső meghasonlottság is hozzájárult ahhoz - nemcsak a betegség és a kenyérkereső munkával együttjáró időhiány -, hogy az elkövetkező évtizedekben soha többé nem lesz már olyan termékeny, lendületes alkotói szakasza, mint amilyen az 1846 é s 1848 közé eső időszak volt. Bár az 50-es években a líra veszi át az

uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához, de jórészt csak töredékek kerülnek ki tolla alól. A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud a sírás helyett, íratta meg vele 1851-ben a négy énekre terjedő "vígeposzt", A nagyidai cigányokat. A mese alapja egy 16 századi történelmi anekdota: a nagyidai vár csekély számú magyar őrsége a reménytelen helyzetben titokban elvonul a császáriak támadása elől, s a cigányokra bízza a vár védelmét. - Ezt a történetet alkalmazza Arany szatirikus felháborodása a forradalom és a szabadságharc hibáinak torzító tükörként való ábrázolására. Csóri vajda, a cigányok vezére képtelen felmérni a k ilátástalan helyzetet: a cigányok a v égveszélyben örömünnepélyt rendeznek, elfogyasztják a még megmaradt enni- és innivalót, a puskaporkészletet pedig elpufogtatják. Csóri, miközben

egy jósló vénasszonnyal jövendöltet magának, elalszik: álmában cigányország nagyságát látja, s fényes diadalt arat az ellenség felett. De Csóri vajda a v áratlan szerencsét sem tudja kiaknázni Mikor az ellenség főparancsnoka a várbeli lövöldözéstől, cselt gyanítva, megijed, s elvonulni készül, a cigányok a várfalakról utánuk kiáltoznak: volna csak puskaporuk, az utolsó szálig lelövöldöznék őket. Erre a császáriak visszatérnek, s kiebrudalják a cigányokat a várból. A nagyidai cigányok fogadtatása rendkívül ellenséges volt: azzal vádolták Aranyt, hogy beszennyezte a szabadságharc dicső emlékét. Csóri vajda, a "nagy álmodó" mindenki szemében azonosult Kossuthtal, akinek még valóságos hibáit is bearanyozta akkor az emlékezés. Egy évvel korábban fogott hozzá (1850) az örökre befejezetlenül maradt Bolond Istók I. énekéhez. Több mint két évtizeddel később készült csak el ennek II éneke (1873),

amelynek a versformán és a hős nevén kívül szinte semmi köze nincs az elsőhöz. Strófaszerkezete az olasz lovagi eposzokból Byronon keresztül közvetített stanza (stanca), mely kitűnően illik a második ének lírai és önéletrajzi kitéréseihez. A stanza nyolc sorból álló versszak, mely 11 és 10 szótagos jambikus sorok váltakozásából áll; az első hat sor keresztrímmel, az utolsó kettő - ezek 10-esek vagy 11-esek - páros rímmel kapcsolódik egymáshoz; rímképlete: a b a b a b c c. E második ének legelején tér vissza A nagyidai cigányokat létrehozó lelkiállapotra, a rosszindulatú fogadtatásra, s tép fel olyan sebeket évtizedek múlva, melyek másoknál már rég behegedtek volna. Nyolc versszakon át mentegetőzik, szinte bocsánatot kér, s ódai emelkedettséggel tesz vallomást hazafiúi fájdalmáról: "Igy én, a szent romon, emelve vádat Magamra, a világra, ellened: Torzulva érzém sok nemes hibádat, S kezdék nevetni, a

sírás helyett; Rongy mezbe burkolám dicső orcádat, Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd: S oly küzdelemre, mely világcsoda, Kétségbesett kacaj lőn Nagy-Ida." (II 8) A Bolond Istók II. éneke voltaképpen verses önéletrajz: Istókot - aki "egyszer bekukkantott Debrecenbe" - a költő a debreceni kollégium diákjaként mutatja be, s "felöltözteti saját ifjúsága történetének foszlányaiba" (Benedek Marcell). Amiről a prózai önéletrajz nem beszél, a színészkaland több kiábrándító részlete itt megjelenik (nyomorúság, megaláztatások, a Klárcsi-epizód). - Arany János 1880-ban elkészítette - prózában - a Bolond Istók folytatásának tervét (III., IV ének), de ebből már semmi sem valósulhatott meg Még 1848-ban kezdett foglalkozni a Toldi-trilógia harmadik részével. Petőfi is biztatta: ha már megcsinálta a fejét és a lábát, csinálja meg a derekát is. A választott cím, Daliás idők, azt mutatja, hogy

elsősorban olyan történelmi korképet kívánt adni, amelyben már nem szánt vezető szerepet Toldinak. Elkészült ekkor több mint hat ének, aztán abbahagyta Később újra meg újra dolgozgatott rajta - az első ének kivételével elölről kezdte megint -, de nem nagy meggyőződéssel. Úgy érezte, ezt a részt csak "reá disputálták", s ezért nem bír boldogulni vele: 1874-ben ismételten elővette töredékeit, s 1879-ben fejezte be - most már Toldi szerelme címmel. A harminc éves "vonszolás" nem tett jót a trilógia harmadik részének: a szigorú, egységes kompozíció hiánya jellemzi. Különféle műfajok váltogatják egymást a színes történetben: a klasszikus eposzok, a lovagregények (kalandregények), a lélektani történeti regények s a népmesék elemei keverednek benne. Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hőse Attila, illetve Csaba lett volna. 1852-53 körül fogott először a

terv megvalósításához - Csaba királyfi címmel -, de csak egy-két töredék készült el. 1855-56-ban új kidolgozásba kezdett (Nibelungstrófákban), de ez a próbálkozás is abbamaradt Végül 1863-ban - kihasználva az első pesti évek költői lendületét - megírta a trilógia első részét, a Buda halálát. Már az 50-es években igen alaposan megtervezte a trilógia cselekményét, kompozícióját. Ennek lényegét így foglalta össze: "A körülményekben rejlő végzetesség által, melyet Detre ármánya elősegít, Etele oda sodortatik, hogy bátyját, Budát megöli. - Nagy tulajdonai s a l átszó igazság bocsánatot nyernek neki a népnél, de az isteni nemesis (büntetés, bosszúállás) ily könnyen ki nem engesztelhető. Jóslatot kap, hogy birodalma el fog enyészni, de az a fia, kit még nem ismer, helyreállítja újra." Ez az ismeretlen fiú Csaba királyfi A Buda halála, bár csak egy trilógiának (egyetlen befejezett) része,

teljes egész. A modern lélektani regények eszközeivel fokozatosan bontja ki a költő azt a folyamatot, mely a végzetes testvérgyilkosságig vezet. Buda, a hunok királya megosztja öccsével, Etelével az uralkodást "Légy te, öcsém a kard; én leszek a pálca" - mondja, vagyis békeidőben az ő, háborúban pedig Etele kezében lesz a főhatalom. Buda hamarosan megbánja meggondolatlan tettét Féltékenykedését fokozza az idegenek ármánykodása s a feleségek kicsinyes viszálya. S miközben Etele a keleti császár (a bizánci császár) ellen hadakozik, bátyja Budaszállás helyén hatalmas várat építtet, s ellopatja az "Isten kardját". E hírre Etele azonnal békét köt a császárral, seregével hazatér, s viadalban megöli testvérét. Buda felesége, Gyöngyvér férje holttesténél megátkozza Krimhildát, Etele hitvesét, ennek fiát, Aladárt, s átkot mond Etelére is, aki iszonyodva veszi kezébe a "csoda-kardot"

("Megrázkodik a hős, markolat érintvén"). A nemzeti katasztrófa, egy ország pusztulása már ott kísért a Buda halála utolsó énekében, Gyöngyvér átkában, de valójában Etele tettében, aki nem tudta önmagát legyőzni, nem volt képes indulatának parancsolni. Megszegte az isteni törvényt, bűnt követett el, ezért bűnhődnie kell - nemcsak neki, hanem népének is. A történelmi végzetszerűségben az önuralom egyetlen kihagyásának hibája mellett ott munkál az idegenek alattomos aknamunkája, intrikája is. A berni, szász Detre tudatosan törekszik a testvérviszály szítására és elmélyítésére, de az idegen, a germán Krimhilda is szinte akaratlanul férje romlását készíti elő. Komor figyelmeztetés is a Buda halála, bár saját kora teljesen érzéketlenül ment el mellette: a belső egyenetlenségek, széthúzások, a vezetők önérdekű viszálykodásai és hibás döntései kihatnak egy egész nép sorsára. (Arany a

szabadságharc elvesztéséért is a vezetőket tette felelőssé. Gondoljunk A nagyidai cigányokra!) Arany ebben a költeményében nyelvi és verselési szempontból is új utakon jár. "Ószerűen naiv formát" teremt, s "a krónikák egyszerű nyelvén" igyekszik a történetet előadni. Ez egy sajátos, archaizált, régi és tájnyelvi szavakat felelevenítő, inverziókkal gyakran élő nyelvet, előadásmodort jelent. - Verstani újdonsága, hogy az ősi négyütemű 12-es verssorokba rendszeresen, de nem állandó helyen choriambusokat iktat, s így egy újfajta szimultán ritmust állít elő: "Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél? Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?" Utoljára halála előtt, 1881-ben vette elő újra a Csaba-trilógiát, és a második részből elkészítette az első két éneket. Ebben a részben bontakozott volna ki a bűn végzetes következménye: Etele s a hun birodalom bukása. A töredék

legutolsó versszaka épp erre utal a szász Detre szavai nyomán: "ŻEtele, nemes vagy! ez lesz a megtorló: Elaludná ezt más, közlelkü bitorló, De te birodalmad sírját magad ásod: Buda vérhalála lessz a te bukásod!®" A lírikus költő Az 50-es évek költészete Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki: művészetében a líra veszi át az uralkodó szerepet. Nagy epikus tervei - láttuk - töredékben maradtak: sem ideje, sem testi-lelki ereje nem volt a befejezésükhöz. Pedig nem akart lírikus lenni semmi áron, noha megérkeztek azok az "indulat-rohamok", amelyeknek hiányáról panaszkodott a Petőfihez írott egyik levélben. 1867-es kötete előszavában a körülmények megváltozásával indokolta elbeszélő műveinek kudarcát, s szinte mentegette lírai kitérését: "Így lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára szubjektív költő, egyes lírai sóhajokba

tördelve szét fájó lelkemet." Tévedésnek tartotta azt a korszakot, "mely pedig igazi magára találásának páratlanul gazdag lírai termését hozta meg". (Keresztury Dezső: "Csak hangköre más". Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp 1987 547 1) "Lírai sóhajainak" forrása - a már korábban elborult kedélyállapotot felerősítve - a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a k ilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni. Letészem a lantot (1850. március 19) című költeménye - sajátos ellentmondásként - épp abból az elhatározásból született, hogy abbahagyja a v ersírást. A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a világosi tragédia után kialakult nemzeti és személyes válság: a katasztrófaélmény.

Két korszakot állít egymással szembe: az értelmetlen, céltalan jelent s a n agy reményeket ígérő, éltető múltat. A jelen csüggedéséből visszatekintve az egyébként is értékgazdag múlt még vonzóbbnak tűnik, s ez csak fokozza a tragikus veszteségérzetet. A kétségbeesés hangja a jelen és a kilátástalan jövő miatt - a múlt ódai magasztalásába csap át, de ez - a refrénben mindannyiszor visszahull a v ers fájdalmas alaphangjába A csüggedés és a l elkesedés ellentétes érzelmei között hullámzik a költemény, s ennek az érzelmi kettősségnek megfelelően a hangnem is összetett: elégiai és ódai. Arany "elegico-ódát" írt - ahogy ő nevezte. A versben megvalósult, feszültséget teremtő ellentmondás a költő belső küzdelmét tükrözi. A költeményre a szigorúan zárt kompozíció jellemző. A hét versszak közül három - az első és az utolsó kettő - a jelen hangulatát és elhatározását sűríti magába, a

közbezárt négy szakasz (2-5.) pedig a múltra vonatkozik A jelenből indul el és oda is tér vissza, miközben megjárja a boldogító múltat, mely hitet adott a jövőre nézve is. Az időbeliségnek ez az önmagába visszatérő vonala párhuzamos az elégiai és az ódai hangnem váltakozásával. A múlt állandóan szembesül a jelennel. Az első és az utolsó versszak - a két keretversszak - a jelenbeli állapotot összegzi (mindkettő azonos mondattal kezdődik). Az indító strófában a költő halk, elégikus sóhajokba fojtja a keserű megállapítást: felhagy a költészettel; s az indokot: megváltozott, lelke ifjúsága eltűnt. Megfigyelhető itt a mondattípusok fokozatos módosulása: az első sor egy állító kijelentésből és egyetlen szót tartalmazó hiányos felszólító mondatból áll; a második sor tulajdonképpen tiltó mondat, de inkább lemondást tükröz; a következő két sor (3-4.) már három tagmondatból álló alárendelt összetett

mondat, tagadó kijelentéssel az élén; az 5-6. sor pedig négy tagmondatot foglal magában, s ebből az első kettő mellérendelő viszonyban lévő tagadás. Ezt a fajta "emelkedést" vehetjük észre más téren is: elbeszélő közléssel indul a strófa, s az 5-6. sorban emelkedik metaforikus szintre. - A mondatok határai - az első versszakban - mindenütt egybeesnek a sorvégekkel (sorátlépés csak a refrénben van), s ez a gondolati mondanivaló végérvényességét, megváltoztathatatlanságát sugallja. Ugyanezt a h atást kelti az is, hogy a mondatok két azonos gondolat szinonimái: tehát többször, de többféleképpen mondja a strófa ugyanazt. A refrén kérdést tartalmazó felkiáltás formájában szomorúan összegzi újra az előző sorok megállapításait (nem az, aki volt; jobb része halott; az élet csak látszatlétezés stb.): lelke elveszett ifjúságát siratja el benne. - (A "reves" - erősen korhadt - fa a sötétben

világít: távolról úgy látszik, mintha fényt bocsátana ki.) A második versszakban az elégikus, csüggedt fájdalom a múlt lelkes, ódai magasztalásába vált át: egy romantikusan eszményített táj képsorával hangsúlyozza, hogy akkor minden ("ég" és "föld") más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és értelmesebb. A hang, az illat és a szín együttes hatása is ezt a teljességélményt kelti fel. A középső, epikusabb jellegű strófák (3-5.) a jelen társtalan magányával szemben a Petőfivel való barátság ihletet adó erejét idézik, továbbá azt a biztos hitet, hogy kettejük költészete a nemzet ügyét szolgálta, s azt az álmot, hogy a költői hírnév és a nemzet boldog jövője egymással összekapcsolódva valósággá válik. A "Mind hiába" keserűen legyintő gesztusa ennek az álomnak a szétfoszlását fejezi ki. A múltat értékelő strófák elragadtatott hangjával szemben a refrén végig a

sivár valóra emlékeztet, könyörtelenül kijózanít, s így e négy szakaszban is érzelmi-hangulati feszültséget indukál. A hatodik versszak a jelenbeli élmény tárgyiasított, képi összegzése. A temetői látomás szóképei - tétova és egyelőre válasz nélkül maradt kérdésekben - a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják: az "árva ének" kísértet, szemfedél, pusztába kiáltó szó. - Az utolsó strófa visszautal a legelsőre, de a halál utáni kép kibontásával folytatása is az előzőnek. A korábbi szakasz kérdéseire is megszületik a v álasz: az "árva ének" olyan fonnyadó virág, mely csak egy percig éli túl a fa halálát, tehát maga is haldoklik. A múlt halott, a költészet is hiábavaló, céltalan: "Kit érdekelne már a d al." - A kivágott fa képében ott komorlik a nemzethalál valósága is. - A refrén kemény kijelentése is a lelki és a fizikai megsemmisülés közötti állapot

értelmetlenségének felismerését fogalmazza meg. A költemény nyolcsoros versszakokból áll: ezek kilences, nyolcas és hetes jambikus sorokból épülnek fel; a szótagszámok a következők: 9-8-9-8-8-9-8-7; a strófák rímképlete: x a x a b c b c. Mind a sorok szótagszámainak váltakozása, mind a rímelhelyezés azt mutatja, hogy az egyes versszakok két-két négysoros részre tagolódnak. Az első négy sor "szabályossága" megfelel a versszakok első felére általában jellemző nyugodtabb közlő modornak, míg a második rész eltérése a várhatóságtól, az első négy sorban kialakult szabályosságtól rendszerint a hangvétel emelkedésével, a képek sűrűsödésével, gyakoribbá válásával jár együtt. A refrén lerövidülő második sora a keserű sóhaj elhalkulását jelzi - A jambusi lejtésbe olykor choriambusok is vegyülnek. - Ilyen strófaképlet másutt sehol sem fordul elő Arany János lírai verseiben. - (Korompay János

elemzése alapján - Az el nem ért bizonyosság, Akadémiai Kiadó, Bp. 1972) Végső kicsengésében, gondolataiban, érzelmi-hangulati világában és szerkezetében is hasonló költeménye az Ősszel (1850. október) Itt is két különböző történelmi kort, két ősi költő egymástól eltérő világát állítja szembe egymással. A költő (Arany) elhallgatja ugyan, hogy miért fáj neki Homérosz verőfényes vidéke, a görög derű, s őszi, borongós hangulatához miért illik jobban a kelta bárd, Osszián "ködös, homályos éneke". A vers végigolvasása mégis nyilvánvalóvá teszi, hogy ugyanúgy, mint a Letészem a lantot című versben, itt is a reformkor "felhőtlen", reménykedő ideje képez markáns ellentétet az 1849 utáni megtorlás és elnyomás leverő kilátástalanságával. Osszián az ír és a skót mondák költőhőse. Nevét és "költészetét" James Macpherson (dzsémsz mekförszn; 1736-1796) skót költő

tette Európa-szerte népszerűvé. 1765-ben Osszián művei címen saját költeményeit adta ki, mintha azokat az ősi gael (gaél) nyelvből fordította volna. Az ún. ossziáni költemények komor hangulata, vadregényes színtere és borongós szenvedélye a romantika előfutára lett. Ossziánt a 18 és a 19 században - bár a költemények eredetiségét többen vitatták - Homérosszal tartották egyenértékűnek. Az Ősszel a tudatos szerkesztés szimmetriájának, arányosságának valóságos remeke. A tíz strófából álló költemény első öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. Az egyes kompozíciós részeket bevezető versszakok (az 1. és a 6) a jelenbe ágyazódnak, s ehhez kapcsolódik négy-négy strófa, mely a múltra vonatkozik. Az indító szakasz közvetlenül szól az ősz jelenvalóságáról ("Híves, borongó őszi nap"), s ennek ellenében hat -

mintegy cáfolatul - a görög nyár fénydús ege, ragyogó sugárzása. A hatodik strófa az őszt, az őszi hangulatot közvetetten fejezi ki negatív leírással: a nyár "nagyszerű csodáinak" hiányát sorolja fel, s ezt követi az ősz képeiben az ossziáni pusztulás. - Megfigyelhető ebben a versben is a refrén kettős szerepe Az első szerkezeti egységben a visszahozhatatlan múlt ábrándképeit rombolja szét, a második részben felerősíti a strófák hangulati tartalmát. Ez a vers is kettős hangszerelésű: a szárnyaló óda ötvöződik az elégia rezignáltságával; tehát az Ősszel is "elegico-óda". A költemény gondolati, hangulati, érzelmi súlypontja a vers elejére és végére esik. Az első versszakban a költészet (a "dal") hallgatásáról van még szó, az utolsóban már ennek (az "éneknek") teljes értelmetlenségéről, s a közbezárt szakaszok belső vitát tükröző hullámzása vezet el a komor,

hallgató daltól a végső elnémulás szükségszerűségéig. Az indító két sor őszi életképet fest - három minősítő jelzővel. Ezek voltaképpen nem is "költői" jelzők, mégis sajátos hangulatot áraszt a "híves" ódon régiessége (a "hűvös" helyett), s a m agas- és a mélyhangúság ritmikus váltakozása (az első sorban) már önmagában is előrevetít valamit a későbbi kedélyhullámzásból. A 3-4 sor poétikai összetettsége - hasonlat, megszemélyesítés, ismétlés, halmozás, archaizálás - a többértelmű jelkép szintjére emelkedik. Grammatikailag a hallgató költészetre vonatkozik ez a két sor, de magába sűríti még nemcsak a költő levert hangulatát, bezárt rabságából fakadó tehetetlenségét, hanem az évszak komorságát, didergő nyirkosságát is. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költő, a dal, a madár, az évszak egyaránt "hallgat, komor, fázik". A három állítmány közül a két

igei (testi állapotra vonatkoznak) közbefogja a névszóit (lelkiállapotot fejez ki), s az egész sor túlnyomó mélyhangúsága még inkább kiemeli a kilátástalanságot, a reménytelen bánatot. A kétszer előforduló "ki" vonatkozó névmás is kettős hatású: részben nyelvi archaizálást jelent, részben fokozza az előbb említett összetettséget, elmosódást, amennyiben itt a madárra vonatkozik, de mint emberi személyre utaló szó sejteti a költőt is. - A következő négy sor mondatalakzatai (ismétlések, kérdések, felkiáltások, töredékes mondat) s a három ponttal jelzett elhallgatások, szünetek, csendek a tanácstalanságot, a t étovaságot éreztetik, majd végül is a k ét választási lehetőség közti döntést fejezik ki. Négy versszakon keresztül (2-5.) Homérosz verőfényes, sugárzó világában a reformkor reménykedő boldogsága mint elmúlt, visszahozhatatlan vágyálom jelenik meg, melyet minden szakasz végén

ellensúlyoz a r efrén mélabús, lemondó tagadása. E négy versszakban éles kontúrokkal megrajzolt tájak, életképek tűnnek fel, s megfigyelhető a tudatos térbeli elrendezettség is. A széles távlatú tájkép (2) után egy közelebbi tér következik (3: nyájas sziget, árnyas berek, zengő liget), majd egy közeli életkép zárja ezt a sort (4.: vidám ünnepi lakoma). Az 5 strófa összegzése a szabadság magasztalásában tetőződik: ismeretlen ebben a világban a "népszolgaság"; a "véres csaták" sem önvédelmi harcok. - Nemcsak az élénk, telt színek modernnek ható, impresszionisztikus villódzása jellemző erre a részre, hanem fellelhető a későbbi impresszionista költészet egy másik jellegzetessége is: a mondatértékű szavak, szókapcsolatok egymásra halmozásából összetevődő nominális stílus állóképszerűsége (elsősorban a 3. versszakban) A második szerkezeti egység - az elsőhöz hasonlóan - szintén az

ősz életképszerű leírásával kezdődik (a 6. strófa negatív festéséről már volt szó) A következő négy szakasz (7-10) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. Az első szerkezeti egység élénk színeivel, verőfényes tisztaságával szemben itt a távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Ebben a szürke egyhangúságban, örök unalmú egyformaságban (7.) rendezetlen egymásmellettiségben tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója (8.), majd a múltján borongó enyésző nép megidézésével párhuzamosan kísérteties hang- és fényhatások (zúgó szél, zizegő haraszt, hullámmoraj, bolyongó lidércfény). A térbeli képek kuszasága a belső világ rettenetét fejezi ki. A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben beszélő költő és Osszián, a m agyar és a kelta nép tragikus

sorsa, a k ét nemzet hazája és pusztulása. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem. A strófák nyolcsorosak keresztrímmel összekapcsolva (a b a b c d c d). A sorok szótagszámai azt mutatják, hogy az egyes versszakok két-két négyes egységből állnak: 8-8-8-8-8-9-8-9. Arany rímtechnikájának bravúrját bizonyítja, hogy tíz strófán át rímelteti a vegyeshangú Osszián szót: - (Molnár János elemzésének felhasználásával; Tanári kézikönyv a m agyar irodalom tanításához a gimnáziumok és szakközépiskolák III. oszt számára Tankönyvkiadó, Bp. 1970) A személyes válság versei Az 50-es éveket Arany életében a bizonytalanság, a céltalanság és a fölöslegesség életérzése töltötte be. Verseiben is ez a keserűség, kiábrándulás és illúzióvesztés szólal meg Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása Kertben című

költeménye. Nagyszalontán írta még 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költő házához tartozott. A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt. Különösen a "bíbelek" szónak van sajátos érzelmi töltése, mely lassú és nyugodt, aprólékos és egykedvű foglalatoskodást jelent. Az egyes szám első személyben való indítás ("kertészkedem", "bíbelek") rögtön a költőt, pontosabban: a vers világában megteremtett beszélőt, lírai alanyt állítja az életkép központjába. Reá terelődik a figyelem, ő lesz a szemlélődés alanyává, később a következtetések megfogalmazójává. A szemlélődés tárgya mégsem a kert, ahogy várnánk A "bíbelő" lírai én a magasban egyes daruszóra, a "kert gyepűin" túl pedig egy magános gerle búgására figyel. Látszólag jelentéktelen motívumok ezek, mégis a társaitól elszakadt magányos daru s a párját vesztett gerlice

tragikus színt kever az elégikus hangütésbe. A gerle búgása nyomán a s zemlélet a k erten túli "szomszédba" siklik; a kertész kénytelen tudomásul venni a halált: "ifjú nő, szemfödél alatt". A következő három strófa (2-4) elég részletező, elmélkedő reflexiókat is tartalmazó újabb életképszerű leírást ad. A látvány és a közlés tárgyai a versszakok egymásutánjában: a halott nő - a bánatos férj - "a kisded árva". Tűnődő részvét és elutasító irónia kapcsolódik mindhárom motívumhoz. A halott nő szegény, idegen, rokontalan, ezért legfeljebb a kíváncsiság érdeklődik iránta, "nyit be hozzá". A bánatos férj a deszkák között válogat: koporsót kell faragnia azokból a deszkákból, amelyekből bölcső vagy menyegzői ágy lehetett volna (születés - szerelem - halál gondolattársítása). Az árván maradt csecsemő leendő mostoha sorsát a duzzogó cselédlány viselkedésével

érzékelteti. - Leverő világkép tárul elénk ezekből a strófákból: az emberi kapcsolatok megromlottak; rideggé, érzéketlenné lett a v ilág (a falu világa is), az ember elmagányosodott, mint az első versszakbeli daru és gerlice. Az első sor megismétlése (5) jelzi egy új szerkezeti egység kezdetét: a látvány leírása elmélkedésbe vált át. A lírai én, a kertész szeretné távol tartani magát a kerten túli élményektől, de fülébe "csap" a halotti ének. Az általános részvétlenségbe illő saját közönyét igyekszik azzal mentegetni, hogy az egyéni fájdalom érzéketlenné teszi mások iránt az embert. Ironikus ellentét feszül a fák sebeit kötöző, gyógyító, de a más emberek fájó sebei iránt közömbös magatartás között. Az önvád, a lelkifurdalás hangja még elfojtódik, bár ott rejlik a felszínes, hamis védekezésben. Még mintha létezne itt az az öncsaló illúzió, hogy az elkülönülés, a magányba

menekülés védettséget, megoldást jelenthet. A bemutatott, leírt egyedi esetből általánosítva keserű ítéletet mond a költő az eltorzult világról, az elembertelenedett emberiségről s egyúttal önmagáról. Kétszer robban ki belőle az összegező megállapítás: "Közönyös a világ." - A további képek már nem a konkrét látványhoz fűződnek, hanem az egyetemes szinten felfogott élethez és általában az emberhez, minden emberhez. A hatodik versszak uralkodó metaforája: "az élet egy összezsúfolt táncterem". A születés és a halál örökös körforgásában tülekedik, jön-megy "szűnesszüntelen" "a népség", váltja egyik nemzedék a másikat, de az emberek idegenek egymáshoz, életüket nem tudják emberivé, tartalmassá tenni. Az utolsó strófa képében már nemcsak a fájdalmas irónia, hanem a megvetés is hangot kap. A kertészkedés fogalomköréből való a metafora azonosító eleme:

"az ember önző, falékony húsdarab", "telhetetlen hernyó". A vers látomásában a konkrét kert a világ kertjévé tágul, s a fák sebeit kötöző kertész helyébe a halál, "ama vén kertész" lép. Pusztítja ugyan a kártékony hernyókat, de a világot képtelen megváltoztatni, jobbá tenni. Az emberiség, a történelem mindig újraszüli a bajokat, a gonoszságot, a közönyt: az egymás után következő nemzedékek nem lesznek jobbak az előzőeknél. Az utolsó strófa motívumai visszautalnak az első és az ötödik szakaszra Arany pesszimistán tekint a kialakult társadalmi állapotokra, hite megrendült az emberi haladásban, korábbi illúzióit - úgy látszik - véglegesen elveszítette. A nyolcsoros versszakok 9 és 8 szótagos jambikus sorok szabályos váltakozásából tevődnek össze, a sorokat pedig félrímek fűzik egybe (x a x a x b x b). A személyes emberi válság költeménye a Visszatekintés. Nagykőrösön írta

már 1852 októberében. Arany János ekkor még csak 35 éves - az emberélet útjának felén állt -, mégis letargikusan számvetést készít, mintha már az élet végső pontjára érkezett volna. Olyan önironikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét, szerény életvitelét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja elsősorban, hogy tudott-e élni a felkínált lehetőségekkel Egy (később meg is ismételt) múlt idejű mondattal - "Én is éltem." - kezd hozzá töprengve a számvetéshez, mintha már lezárult volna élete, de a következő kérdés ezt a megállapítást is kétségbevonja: életnek nevezhető-e egyáltalán egynéhány évtized jól-rosszul való leküzdése? Ezután végigtekint egész pályafutásán - főképp metaforikus ellentétpárokba sűrítve a meg nem valósult élet kudarcait. Úgy érzi, már születésekor bizonytalanná vált jövője, további sorsa, s előbb tanult meg sírni, mint nevetni (a "sajka"-kép

a bibliai Mózes történetére utal). A további sorok és költői képek mögött - ki nem mondva - ott rejtőzik a szerencsétlen színészkaland tanulsága, szégyene, önvádja. Ennek is tulajdonítható, hogy ifjúsága idején sohasem mert boldog lenni, megtorpant az élet felkínált lehetőségei, az öröm, a szerelem, a felszabadult boldogság előtt. Lelkifurdalásai, erkölcsi aggályai miatt mindig rosszul döntött, s az elszalasztott értékekért önmagát hibáztatja. Így lett az örömből örömtelenség, az ifjúságból korai vénség, a boldogságból ennek kerülése, a függetlenségből önkéntes lánchordás, a jövőt elképzelő álmokból, ábrándokból széthulló légvár, füstgomoly. A bátor halál helyett (a múltban - 1848ban) az életet választotta, most pedig nem erős hurcolni a rászakadt életet A költemény lefelé haladó, pesszimisztikus menetét lefékezi a záró strófa bizakodóbb hangja, erőszakolt vigasza, de ezzel nemcsak

feloldja a tragikus végkövetkeztetést (ti. hogy élete teljesen értelmetlen), hanem meg is töri a vers művészi-hangulati egységét. Az "sz" hangok édeskésnek tűnő alliterációja egyetlen vigaszként a szerelem és a szeretet értékét emeli ki. Ez azonban nem azonos a múltban elszalasztott ifjúkori örömmel, szerelemmel. Az élet lehetőségei beszűkültek: a költő megelégszik a feleség és a család zártabb világával, s úgy látja, ez elégséges lehet még az élet elviseléséhez. (Balogh László elemzése alapján is - Az ihlet perce. Tankönyvkiadó, Bp, 1980) A lejtőn (1857) című elégiájából hiányzik a vigasztaló, feloldó befejezés: egységes hangnemű, szigorúan szerkesztett remekmű ez. A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tűnődő, merengő lelkiállapot. A költeményt indító kép - az este "hollószárnya" - nem csupán napszakot jelöl, hanem - ismerve Arany ekkori (nagykőrösi) rezignált

hangulatát - az élet estéjét, alkonyát is. A lefelé ívelő térbeli mozgással párhuzamosan "ereszkedik" a lélek árnya is, visszaszáll a múltba a borongó emlékezet. A jelenből - messziről - visszatekintve a múlt derültnek, zöldellőnek látszik, bár ezek a "boldog évek" is telve voltak sóhajjal, panasszal. Mégis: a komor, panaszos múlt hordozott olyan értékeket, amelyek mindenestül hiányoznak a jelenből. A jajjal és szenvedésekkel teli múltban még léteztek lehetőségek a bajokat feloldó jövő számára, még élt a boldogabb "jövőn csüggő" hit. - A jövő jelenné lett a múló idő során, s a reménykedő hit helyébe a "néma kétség", a reménytelen kilátástalanság lépett. Ebből a tragikus létállapotból következik - a metaforikus címmel összefüggően - a záró strófa képeibe burkolt létértelmezés. Az élet útja már nem "magasba" tör, hanem lefelé vezet a lejtőn, a

halál felé. A sors kiismerhetetlen, láthatatlan veszélyeket rejt: a lét sötét vize örökös fenyegetést, ismeretlen csapdákat tartogat az ember számára. Ez indokolja a megfontolt óvatosságot, a sorsba való beletörődést, az élet kockázatának sztoikus elviselését. Első nagy lírai korszakát, az 50-es éveket lezáró nagy műve Az örök zsidó (1860). A Szépirodalmi Figyelőben jelent meg 1860 novemberében. (A mondabeli "bolygó zsidó" a Krisztus-legenda szerint szidalmazta és bántalmazta a Golgotára menő Jézust, aki ezért örök vándorlásra ítélte.) A vers a l írai elégia és az epikus ballada ötvözete, balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek? A belső feszültséget az otthonra találás óhaja, a pihenni vágyás és

a megállást, megpihenést lehetetlenné tevő hajszoltság, a "Tovább! tovább!" mennydörgő átka teremti meg. A legelső szó a versben a "pihenni", s ez a remény jelenik meg az utolsó strófában is ("majd megpihen"), de ennek ellenében ott harsog a refrén újra meg újra felhangzó kényszerítő parancsa. Arany "a tehetség zsarnoki uralmát, a kielégületlen törekvést a művészetben a beteljesületlen életszomj sóvárgásával egybeolvasztva a hajszoltság és az áldozat élményévé" fokozza. Így lesz ez a vers s a mitikus szimbólum "a művész önszemléletének és életérzésének páratlan művészi, dokumentum érvényű kifejezőjévé" (Barta János). Az egész költeményben a megszólaló mitizált alak keserű élményeiből fakadó panaszáradata hangzik. Fenyegetett a t érben is (1-2), az időben is (3): megállnia lehetetlen, mert a fenti "kolosszi lég" összezúzná, a lenti föld

összeroppanna alatta; riasztja a jelen és a jövő, gyűlöli a mát s holnapot. Nincs pihenőhelye, otthona a világmindenségben, s körülötte minden önmaga ellentétébe csap át, minden csak megtévesztő látszat (4-5.): az étel nem enyhíti éhségét, az ital nem oltja szomját, az álom nem hoz nyugalmat stb. Az egyén teljes elidegenedését, elmagányosodását szólaltatják meg a következő strófák (6-7.) A metaforákban az új, nagyvárosi életérzés jelenik meg: az egyes ember atomizálódása a számára ismeretlen tömegben, a hagyományos emberi kapcsolatok szétfoszlása. Ebből a negatív léthelyzetből fakad a filozófiai eszmefuttatás (8-10.): a t ermészetben mindennek megvan a maga célja, végső rendeltetése, nyugalma (üstökös, nyíl, eldobott kő, pusztai folyam, vihar, ágról szakadt levél, ördögszekér = egy gyomnövény széltől kergetett kórója), csak az emberi lét céltalan, értelmetlen. (Pontosan ugyanerről töpreng Csongor is,

mikor másodszor lép fel a hármas útra, s hasonló példákat sorol fel.) A befejezés (11.) kesernyésen ironikus Az örök zsidó űzött-hajszolt alakja azonosul a versben megszólaló személy örökké dobogó, zaklatott szívével; s ez egyszer, előbb-utóbb majd csak megpihen, de ez a véget, a halált jelenti. Lezáratlan a vers: nincs felelet arra, hogy ez a v ég, a h alál adhat-e egyáltalán értelmet a l étnek. - Keresztury Dezső a vers refrénjével kapcsolatban jegyzi meg: "Azt hiszem, nem túloz, aki ebben a hangban is annak a visszacsüggedve, elnyomva is mindig újra feltörő hivatásérzetnek óvó-sürgető megszólalását hallja, amelyet a költő annyiszor hasonlított valamilyen Dejanira-palást-hoz, Nessus véréhez." (Keresztury Dezső: i m 307 1) Nagykőrösi balladák A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi

népköltészeti műfaj Német nyelvterületen főleg a dán és a skót népballadák szolgáltak mintául. A romantikus ballada epikus műfaj (s nem műforma, mint a középkori), de a három műnem határán helyezkedik el. Cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, s az események nagy része drámai párbeszédekből vagy lírai monológokból áll össze; rendszerint tragikus témát dolgoz fel, de léteznek víg balladák is (pl. Pázmán lovag; 1856) és olyanok, amelyek megoldása nem tragikus kimenetelű (pl. Mátyás anyja; 1854; Szibinyáni Jank, 1855) Greguss Ágost - 1825-1882 - meghatározása szerint "a ballada tragédia dalban elbeszélve". A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre; a skót és a székely népballadákat tekintette mintaként. 1853-tól kezdte írni őket Nagykőrösön Mikor nagy epikus tervei "félbe-szerbe" maradtak, a költő - átmenetileg - ebben a kisepikai műfajban találta

meg leginkább a magához illő szerepet. A balladák legjobban szerkesztett költeményei A nemzet ügyét kívánta szolgálni velük: a nemzeti öntudatot, a nemzet erkölcsi erejét, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Bár tárgyukat rendszerint a nemzeti múlt nehéz korszakaiból merítik (az Anjouk, a Hunyadiak korából, a török hódoltság idejéből), rejtett jelentésükkel a jelenhez szólnak. - Ritkábban népéleti témát is választ magának (pl. Ágnes asszony) Arany balladáiban egyedi-egyéni jellemeket, sorsokat ábrázol, s különös gondot fordít a lélektani indokoltságra. Több versében a bűn és bűnhődés problematikáját állítja középpontba. Ezek a balladák arról szólnak, hogyan viszi hősüket őrületbe a bűntudat, miképpen roppannak össze a lelkiismeret súlya alatt, s hogy ez a büntetés kegyetlenebb a

földi bíráskodás minden ítéleténél. Ilyen, ún. l élektani ballada az Ágnes asszony (1853) Az első négy strófában - a "balladai homálynak" megfelelően - még csak sejthető valamiféle bűn, de csupán szórványos utalások történnek erre (a véres lepedő, a hajdú megjelenése). Pontosan az sem igen derül ki, hogy a kíváncsiskodó kérdésekre adott válaszok megtévesztő félrevezetések-e, vagy pedig a később megerősödő beteges rögeszme előjelei (valószínűleg az előbbiről van szó a 2-3. s az utóbbiról a 4. versszakban) A következő terjedelmes szerkezeti egységben (5-19.) a színhely a börtön és a bíróság helyisége, az események azonban a lélekben peregnek. Arany finom eszközökkel, apró jegyek megfigyelésével festi a megőrülés belső folyamatát: az őrülettől való riadalmat, ennek gondos takargatását, majd a k ezdeti kényszerképzetnek a teljes tébolyig való kibontakozását. A részletező elbeszélést

hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ágnes asszony bűne - szeretőjével együtt megölte férjét - csak ezekben a dialógusokban világosodik meg. A 20. s trófától kezdve a ballada visszatér a vers indításához, s hosszú évek történetét sűríti néhány versszakba. Az idő megállíthatatlan múlását néhány motívum jelzi csupán: a ronggyá foszlott lepedő, a szöghaj (sötétbarna színű) őszbe fordulása, a finom arcon szanaszét megjelenő ráncok. (A 15 versszak metaforái szólnak arról, hogy Ágnes asszony milyen vonzóan szép fiatal menyecske lehetett.) A refrén vagy az elbeszélő, vagy a hallgatóság érzelmi reagálását foglalja magában - a riadt megdöbbenéstől a felháborodáson és a részvéten át a szánalomig. A strófáknak ez a vissza- visszatérő utolsó sora ritmikailag is elkülönül a megelőző négy sortól. Ezek ütemhangsúlyos felező nyolcasok félrímekkel, míg a refrén choriambusokkal gyorsított időmértékes

ritmusú rímtelen sor, de felfogható anapesztusi sorfajnak is, az elején spondeussal: "Oh! irgalom atyja, ne hagyj el." A bűntudat, a lelkiismeret-furdalás súlya roppantja össze, kergeti tébolyba A walesi bárdok véreskezű, népelnyomó Edward királyát is, aki a maga zsarnoki tetteiért még elismerést és dicsőítést vár a legyőzöttektől. - Új motívum a lelki folyamatok ábrázolása mellett a költők, a walesi bárdok példaértékű, bátor helytállása. Az ötszáz vértanúvá lett énekes közül "egy se bírta mondani, / Hogy: éljen Eduárd", egy sem lett hazaáruló renegát. - Ennek a költeménynek a versformája az ún. skót balladaforma (azonos a S zózat strófaszerkezetével) - Ehhez a balladához az a nemzeti legendává kerekedett történet fűződik, hogy a költőt felkérték fényes díj ígéretével: írjon üdvözlő ódát az 1857-ben Magyarországra látogató uralkodópár tiszteletére; ő elutasította a

felkérést, s helyette megírta A walesi bárdokat. A balladát valóban elkezdte 1857-ben, de a fennmaradt kézirat tüzetes vizsgálata alapján csak évekkel később készülhetett el. Nyomtatásban először 1863-ban jelent meg a Koszorú című folyóiratban, még ekkor is "ó-angol balladá"-nak álcázva. A fenti két költemény egyszólamú ballada: az események időrendi egymásutániságban egy cselekményszálon bontakoznak ki. Szerkezeti szempontból vannak bonyolultabb, ún többszólamú vagy más elnevezéssel: párhuzamos szerkesztésű (szerkezetű) balladái is Aranynak. Ilyen pl az V László (1853) Különböző, de egyidejű cselekményszálak fonódnak itt egymásba: a vihar kitörése, elcsitulása és fenyegető közeledése; a hallucinációi elől menekülő király távozása Budáról; a Hunyadi-párti rabok szökése. - E ballada végsora is "De visszajő a rab!" - biztatást, reményt kíván nyújtani a fásultságba süllyedt,

megfélemlített nemzetnek. Szintén többszólamú költemény a Szondi két apródja (1856. június), "a hűség és a hősiesség balladája" - ahogy Gyulai Pál nevezte. Ebben nem a bűn és a bűnhődés kérdéskörét boncolgatja Arany, hanem a hősi helytállás nagyszerűségét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s a bukásban a költők (apródok) erkölcsi felelősségét, a hazához való rendületlen hűségét. Az apródok ugyanis itt nem a várkapitányt kísérő, fegyverhordozó ifjú katonák, hanem költők, 16. századi lantosok, akik a kor ízlése és szokása szerint históriás énekeket szereznek, énekelnek. Maga a versforma, mint a költemény egésze is, zaklatott menetű, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú, és az egyes sorok eltérő szótagszámúak (11, 12, 11, 10). Ezt az izgatottságot azzal a metrikai módszerrel állítja elő Arany, hogy strófánként az első három anapesztusi sor közepén egy csonka lábat elhelyezve éles

cezúrát (sormetszetet) alkot, s így ezek a s orok mintegy kettétörnek; a negyedik verssornak az anapesztusok rohanó iramot diktálnak (ezt csak néha lassítja egy-egy spondeus): "Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom, Tetején lobogós hadi kopja." Az első két strófa a három, jelképes erejű színhely leírása. Az első kettő fent, a magasban helyezkedik el. A bérc tetején a rommá lőtt vár a hősi harc színtere, a hazaszeretet, az önfeláldozás jelképe. A szemközti hegyormon domborul Szondi György sírja, s ott térdelnek apródjai. Az egyik helyszín a véres harc, az "ádáz tusa" komor tragikumát árasztja, a másik - a hármas jelzőhalmozással ("nyájas, szép, zöld") - az immár megdicsőült hős felmagasztalásának nyugalmát, túlvilági békéjét sugározza. - A harmadik helyszín lent, "a völgyben alant" a győztesek

alantas diadalmámorát szimbolizálja. E két leíró strófa után végig drámai "párbeszéd" hangzik a balladában. A 3-4. versszakban Ali és szolgája a dialógus két szereplője A győztes fővezér azt kívánja, hogy a két énekes apród az ő diadalát zengje (ugyanúgy, ahogy Edward király szerette volna). Feltűnő és bántó ellentét alakul ki az idegen hódító, a kegyetlen zsarnok véres tette és negédes, finomkodó beszédmodora között, s ez még ellenszenvesebbé teszi. Csupa kellemkedő, fennkölt szóvirágokból áll Ali kérdése, s Arany ennek a stílusnak keleti ékességét még török szavak felhasználásával is hitelesíti (bülbül, huri - a szolga beszédében: gyaur, kaftán, serbet, sörbet). A továbbiakban a páratlan strófák az apródok énekét, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák: a kétféle szöveg tehát párhuzamosan halad egymás mellett, egymásba fonódva, egy időben - ettől kezdve

többszólamú a ballada. Az apródok lantot pengetve históriás éneket mondanak a múltról: Szondi állhatatosságáról és hősi haláláról. De mi csak "közben" kapcsolódhatunk be daluk meghallgatásába Az 5 szakasz elején a három pont és a két kötőszó azt mutatja, hogy folytatódik a történet elbeszélése, nem most és ezzel kezdődik. Énekük a megilletődött, de tárgyilagos elbeszéléstől ível az egyre szenvedélyesebb hangig, a himnikusan szárnyaló pátoszig. Dalukban fokozatosan megnő a különböző stilisztikai eszközök és képek száma: pl. ismétlés és felkiáltás ("Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!"), azonos alakú szavak alkalmazása ("Mint hulla a hulla!), belső rím ("Ő álla halála vérmosta fokán"), régies szavak és igealakok (álgyú, marha, dalnok, ezerek, vítt, ragyog vala, lőn). A török küldött az énekesekkel szemben a jelenről beszél, s kezdetben a jövő nagy

lehelőségeivel hitegeti őket. Hízelgő csábítgatása mindent felkínál, "mit csak terem a nagy szultán birodalma", csak legyenek renegátok, hazaárulók, álljanak a m egszálló idegen hatalom oldalára és szolgálatába. Eleinte keletiesen színes stílus jellemzi kecsegtető ajánlatait (pl. "Immár födi vállát bíbor szinű kaftán"), majd burkolt fenyegetés lappang beszédében A közeledő éjszaka rideg szelében ott sziszeg ellenségesen a még leplezett ijesztgetés: "Idekinn hideg éj sziszeg aztán!" A török lassanként kifogy érveiből, egyre határozatlanabbá lesz, sőt egy pillanatra az apródok lelkes énekének hatása alá kerül maga is, s ez a hűséges költők erkölcsi diadala. "Rusztem maga volt ő!" - kiált fel önfeledten, s elkezdi dicsérni Szondi hősiességét, de aztán megijed ettől, s végül durva, leplezetlen fenyegetésbe csap át. Beszéde a prózai közönségességig laposodik erkölcsi

vereségének zavarában. Az apródok nem figyelnek a török csábításaira, nem jön létre közöttük valódi párbeszéd (párhuzamos monológok hangzanak el valójában), énekük egyes szakaszai mégis felfoghatók közvetett válaszoknak. Ezek elutasítanak mindenfajta együttműködést az idegen hódítókkal, végül pedig életük kockáztatásával is megátkozzák Szondi gyilkosát. - Két különböző erkölcsi világ, két egymásnak ellentmondó lelkület és értékrend áll egymással szemben. Jellemző pl a legyőzött maroknyi magyar sereg kemény harci erényeivel ellentétben a keleties elpuhultság érzéki örömeinek felkínálása: "Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs. jó illatu fűszer, és drága kenőcs." (pálma = datolya vagy banán) - E két világ között nem létezhet semmiféle érintkezés, dialógus. Őszikék Még 1856 őszén kapott Arany János Gyulai Páltól egy kulccsal zárható "kapcsos könyvet" (ún.

emlékkönyvet) 1877 nyarán "ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget legnéptelenebb útain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce. A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem" - így emlékezett vissza az Őszikék születésére fia, Arany László. (Az őszike egy kikirics-faj, mely késő ősszel virágzik.) A költő csak a maga kedvére dalolgatott, verseit nem szánta a nyilvánosság elé. Ez a szándéka nem valósulhatott meg teljesen. "Miután Gyulai egy költeményt kicsikart tőle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvből napvilágra jutott tizenöt költemény" (Arany László), a többi (37) csak halála után jelent meg. Arany nem ok n élkül húzódozott a nyilvánosságtól: mások ezek a költemények, mint amilyeneket a kor szélesebb körű irodalmi közvéleménye várt tőle. Nem csatlakoznak ezek semmiféle

irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzőjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költő" szerepét, azt a szerepet, amelyet eddig is mintegy reá kényszerítettek. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekből. Szorosabb értelemben vett "politikai", "hazafias" vers csak egy akad közöttük, A régi panasz, de ez is a jelen társadalmi "rohadásától" való elfordulás mélységesen kiábrándult megnyilatkozása. "Az Őszikéket az teszi oly múlhatatlanul modernné, hogy bennük egy nagy lélek sebzettsége és összetettsége önmagának nyilatkozik meg kivételes őszinteséggel és művészi erővel. Másként, mint az ötvenes évek elején" (Keresztury Dezső: i.m 548 1) - Műfajai a régiek, a kipróbáltak (balladák, életképek, elegico-ódák, dalok stb.), de az igazán új az elrejtőzés által lehetővé tett

őszinteség és szabadság. Bátrabban fordul belső világába, emlékeihez, szorongásaihoz Az egész verscikluson végig ott érezhető az elhibázott élet, az elmulasztott lét s az elmúlás, a búcsúvétel tragikus sejtelme. Mégsem szabad az Őszikéket csak egy lemondó öregember (60 éves ekkor!) hattyúdalának tekinteni, ez a ci klus ugyanakkor egy magát és költészetét megújító lángelme remeklése is, ahogy 12 év néma hallgatása után újra kivirul. Az Őszikék legtöbbet emlegetett, talán legjellemzőbb alkotása az Epilogus (1877. július 6) Arany ugyan megírásakor "végszó"-nak szánta, mégsem az, gazdag termés következett még utána. Ennyi személyes, sőt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében, ezután is csak nagyon ritkán. Induljunk ki a versformából! A páros rímű felező nyolcasok, melyek a hagyományos dalforma megszokott sorfajai, szelíd, könnyed, dalolható

érzelmeket ígérnek. A strófák harmadik sora azonban csupán egyetlen ütem, fél sor, félben maradt sor, s ez minduntalan megtöri a dallamot: megrendültséget, érzelmi feszültséget visz a vers hangzásvilágába, s arról vall: nem könnyed, fesztelen érzelmek uralkodnak majd a költeményben. A vers szerkezeti tagolódását egyértelműen kijelöli a költő "Az életet már megjártam" nyitó sor (egy ízben egy szóval módosított) megismétlésével: a 15 s zakaszból álló alkotás három, arányos (5-5 strófás) egységből áll. Ez a három szerkezeti egység három különböző idősíkban helyezkedik el. Az első öt versszak (1-5.) ideje a múlt A már idézett kezdő sor - a maga múlt idejével - a végleges befejezettséget, az élet lezárultságát hangsúlyozó elégikus sóhaj. Hatásos hangütés is egyben: metaforikus tartalmánál fogva kiindulópontja a további, egymáshoz kapcsolódó képeknek. Az élet leélése azonosul az

élet-országúton való haladással, melynek vége, úticélja a halál. Sokan haladnak ezen az úton - gyalog, hintón, omnibuszon; nem sokat törődnek egymással, lenézi, olykor bántja az egyik a másikat; a hintón robogók nem veszik észre azokat a kis virágokat, amelyek az útszélre sodort gyalogosok vigaszai. - Erre az első részre látszólag a humorba bújtatott derű, az önironikus mosoly, a kiegyensúlyozottság, a hetyke, önérzetes fölény ("Nem törődtem bennülővel.") és a bajokon, csapásokon felülemelkedő sztoikus bölcsesség jellemző ("Félre álltam, letöröltem" - "Hiszen az útfélen itt-ott.") De az erős képgazdagság, a többszörösen áttételes képsor azt sugallja, hogy az idillinek tűnő felszín mögött egyelőre titkolt megrendültségek, visszafojtott indulatok és keserűségek húzódnak meg (az útszélre sodró szegénység, sértések, megalázások szó nélküli tűrése; keserű belenyugvás a

kudarcba; ámító önvigasztalás stb.) - A játékos ismétlések (megjártam jártam; gyalog jártam - gyalog bizon), a köznyelvi, társalgási fordulatok (bizon, legfölebb, egy a lelkem), a modern nagyvárosi élet sajátos szavai (omnibusz, lócsiszár) s a különös szókapcsolatok és metonímiák (kevély fogat, fényes tengely, cifra bak) is hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan többértelmű - derűs is, megrendült is - ez a szerkezeti egység. A második rész (6-10.) idősíkja a múlthoz kötött jelen A 6 versszaktól kezdve hangváltás történik: az eddigi derűs felszínt izgatott, elégedetlen kifakadás, közvetlen, áttétel nélküli megnyilatkozás töri szét. A költő (a versben megszólaló) az élettől nem kapta meg azt, amit várt. Része volt címben, hírnévben, elismerésben, holott épp ilyesmikre nem vágyott S pont a hírnév és az elismerés, a "pályabér" váltja ki belőle az "örök kétely" mardosását, a

lelkiismeret-furdalást, mely "égető, mint Nessus vére". A roppant szerénység feltárulása, az önmagában és tehetségében való örökös kételkedés - eddig titkolt - megvallása hívja elő ebben a részben az egyetlen metaforát ("titkos métely") s az egyetlen hasonlatot ("pályám bére égető, mint Nessus vére"). Az a kétely gyötri, hogy műveivel megérdemelte-e az elismerést, s az az önvád, hogy (epikus) alkotásait nem fejezte be, "félbe-szerbe" maradtak. A harmadik szerkezeti egységhez (11-15.) fűződő idősík a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövő. A panasz hangja ezúttal is leplezetlen, itt is kevés a költői kép (kivétel az utolsó szakasz), bár mind az öt strófát átszövi valami rejtett többértelműség. A független nyugalom, a csöndes fészek falun (Nagyszalontán), a munkás, vidám öregség eddig csak ábrándos vágyálmok maradtak. A tragikus élet iróniája, hogy mindezeket

csak akkor kaphatta meg, amikor már nem tud velük mit kezdeni a halál közelében. A kétségbeesett, remény nélküli lemondás szétfeszíti az utolsó strófa formáját: a versszak ötsorossá bővül. A toldaléksort "Bár kalitja már kinyitva" - több poétikai eszközzel emeli ki a többiek közül: a többi sorral nem rímel; a két ütem (egy magánhangzó kivételével) hibátlan mozaik-rímpárt alkot, s alliteráció is ("k" hangok) található benne. Mindehhez hozzájárul a nagyerejű metafora: az ország legünnepeltebb költője a "rab madár" képével fejezi ki saját léthelyzetét. (Molnár János elemzésének felhasználásával - i. m) A Mindvégig (1877. július 24) olyasfajta önmegszólító vers, mint Vörösmarty Mihály A vén cigánya. Ez is felszólítás az alkotásra, az alkotás vállalására minden körülmények között, "mindvégig". Az első sorok szándékoltan utalnak vissza egy korábbi vers

címére és lemondó kiábrándultságára. Az 1850-es Letészem a l antot az alkotás feleslegességét és céltalanságát hangsúlyozza, a Mindvégig parancsa éppen ellenkezőleg a mindhalálig való munka, írás kötelességét emeli ki. Ott a költészet abbahagyását a költő személyes meghasonlottságán túl a nemzeti tragédia indokolta, itt a versíráshoz való ragaszkodásnak már nincs közösségi érdeke: célja csupán az egyén, a halál fenyegetésében élő ember vigasza. Lényegesen megváltozott tehát a költő és a költészet szerepe. Arany János a v ers írásakor - mai fogalmaink szerint - még nem olyan öreg, hogy a halál közelségének rettegésében kelljen élnie, súlyos betegségei azonban igazolják az elmúlás állandó jelenlétének tudatát. Arany László írta utolsó éveiről: "Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrő mell-baja néha órákon át nem hagyott neki csak néhány percnyi megnyugvást, néhány szabad

lélekzetvételt sem; megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve.; s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira megromlottak, hogy minden olvasással végképp fel kellett hagynia." Ezek a körülmények érthetővé teszik a költemény kezdetének felindultságát, melyet poétikailag a zaklatott ismétlés és a choriambusok nyugtalanító ritmusa fejezi ki: "A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez" A következő három strófában (2-4.) - kissé önironikusan és vigaszképpen - egyfajta sorsfilozófia bontakozik ki: tudomásul kell venni a természet és az élet örök rendjét, felül kell emelkedni a sors csapásain; nem érdemes visszasírni, ami elmúlt, hanem bölcsen ki kell használni "azt, ami maradt"; "hisz szép ez az élet fogytig": a lét a maga fájdalmaival együtt is szebb, értékesebb a nemlétnél. Megmosolyogtató önirónia van abban, hogy a súlyosan beteg költő lemond a bor és a

szerelem megverseléséről, bordalokat, szerelmi verseket ugyanis sohasem írt. "Légy te vidorabb" - szólítja fel önmagát, s ez átvezet az új költői törekvések felismeréséhez, "megsejtéséhez" (5-6.) A líra "hangköre más" lett: a kinti világgal szemben (a nemzet, a haza ügye) a vers témájaként megjelenik a költő benti, szubjektív világa is. Ezt lehet és kell versbe emelni, az új eszme, értelem pezsdüléseit kell megragadni. Ennek a befelé forduló, a lélekben zajló történésekre figyelő költészetnek nem létfeltéte a közönség megléte (mint a Letészem a l antot írása idején). Író és közönség viszonyának megbomlásáról panaszkodik az utolsó strófa (7.), de a hallgatóság hiánya nem lehet ok és jog a némaságra. - A költészet visszhangtalansága egyébként nem újszerű téma Arany művészetében. A Csaba királyfi (1853) töredékei elé írt Előhangban így hangzik a költői parancs:

"Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!" Költő és költészet tragikus elmagányosodása a témája a Naturam furca expellas. című szonettnek is (1877. július 9) A rím egy akkoriban közismert latin közmondás része (minden latin nyelvtankönyvben szerepelt példaként.) Az eredeti így hangzik: "Naturam furca expellas, tamen usque recurret" (naturam furká expellász, tamen uszkve rekurret); jelentése: "Űzd ki bár a természetet vasvillával, mégis mindig vissza fog térni". Azaz a természet, az emberi természet sem változtatható meg, a ránk mért sorsot el kell fogadni. A versben alapvető emberi magatartások, létélmények feszülnek egymásnak. Az első 12 sor egy gyermekkori emlék felidézése: a tökharanggal való játék meghatódó, mosolygós elbeszélése. (A költő le is rajzolta, mi volt az a tökharang) Hangot ugyan nem adott, de harangozni lehetett vele, "vígan működék", s csinált

"komociót" (mozgást, lendítést, "hintázást"). Az utolsó két sor hatására "valami egészen különös villódzás indul meg a vers két képe: a tökharangot kongató kisfiú és a verseit kongató költő képe között". A két kép körvonalaiban pontosan egymásra illik, minden mozzanatnak megvan itt is, ott is a maga megfelelője; de "minden mozzanat mást: pontosan önnön g roteszk ellentétét sugározza a két szemben álló képben. Az, hogy a harang hangtalan, az a gyerekkori képben csak mulatságos; az öregkori képben viszont már: fájdalmas. Amott csak azt jelenti, hogy nincs hangja - itt azt is, hogy nem hallja senki. Ott, a tökharang, a gyerekkor kedvesen hiú vágyainak-terveinek - itt a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Ott, a vágynak még van jövője: Żmajd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek® - itt már nincs, mert a valódi harang, a vers is néma. Ott, az Żegész nap kongatás® a boldog s

vágyott beteljesülést jelenti - itt a néma versek Żuntalan® kongatása már görcsös kényszer, céltalan robot. S ha a Żmáskép vígan működék® tréfa volt ott s akkor - most, amikor a megöregedett költő néma s visszhangtalan költészetéről s hiábavaló életéről mondja azt, hogy ŻDe máskép vígan működék® - akkor ez keserű s tragikus önirónia." (Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig Magvető, Bp 1969 70 1.) Az Őszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költőjük - csak művészi célokat követve - főleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja korábbi témáját is, a bűn és bűnhődés kérdéskörét. Tengeri-hántás (1877. július 15) című költeményének szereplői a szokástörvényt megsértve halállal, illetve tébollyal tetézett öngyilkossággal bűnhődnek: Tuba Ferkó elhagyta megesett szeretőjét, Dalos

Esztit; mikor Ferkó a leány öngyilkossága után visszatér falujába, a lelkifurdalás beteggé, holdkórossá teszi, s a templom tornyára felmászva lezuhan. Ez a ballada is a többszólamú szerkesztés remeklése. Az első és az utolsó versszak kerettörténetének elbeszélésébe egy másik elbeszélés iktatódik. Ezt a t engerihántás (kukoricafosztás) egyik - feltehetően idősebb - résztvevője meséli a fiatalok okulására. A cselekményt előadó strófák utolsó előtti, rímtelen, gondolatjelekkel is elkülönített sora megmegszakítja a mesemondás folyamatát: egy-egy kiszólás, figyelmeztetés hordozójává lesz. Az öreg (a mesélő) vagy valaki más rászól a fiatalokra, vagy felfigyel valami külső jelenségre, amely mindig szimbolikus kapcsolatba hozható a mesével. Tuba Ferkó és Dalos Eszti múltbeli szomorú történetébe a kiszólásokon keresztül ékelődnek be a jelenre vonatkozó utalások, az utolsó, a keretversszakban viszont a

múlt következménye válik jelenné: a mesét hallgató fiatal legények, leányok dideregve figyelik a fölöttük repülő halott szerelmesek kísérteties muzsikálását. A Vörös Rébék (1877. szeptember 26) falusi története is a reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokkal. Vörös Rébék (Rebeka) hol mint varjú, hol mint vén boszorkány, kerítőasszony jelenik meg, aki házasságtörésre csábít egy szép menyecskét, "a Sinkóék cifra lányát, a Terát". (A "cifra" szó jelentése itt: "könnyű erkölcsű", "könnyelmű", "kacér".) Az asszony hűtlensége kettős gyilkosságba kergeti a férjet, Pörge Danit, akit végül elér a törvény büntetése. - A címszereplő démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtető elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánűző "Hess, madár!",

melyet legtöbbször az elbeszélő, néha a történet valamelyik szereplője kiált el. Lehetséges, hogy olykor a hallgatóság riadalmát közvetíti a refrén. Az utolsó strófában jelenné válik az indító szakasz múlt ideje A vers szimbolikája értelmében tehát az ártó Gonosz halhatatlan, nem lehet elpusztítani: hatalma időtlen, "vég nekül" itt van közöttünk. A védekezés ellene eléggé reménytelen Legnépszerűbb, legtöbbet szavalt balladája a Tetemre hívás (1877. október 27) Alapja egy középkori istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosának jelenlétében. A halva talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire a legkevésbé eshetett a gyanú: ifjú menyasszonya, Kund Abigél. A könnyelmű, kacér enyelgés tragédiához vezetett, a büntetés itt is a megtébolyodás. Jókai Mór Életpályája Jókai Mór (1825-1904) irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb

regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van. Hatalmas életművet hagyott maga után, s az ő munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Betetőzője a magyar romantikának, noha korbelileg már túlélte azt. A romantikus cselekményregény folytatója és továbbvivője, de művészetébe beleszövődtek a népiesség, majd a realizmus szálai is. Pályakezdés Komáromban született 1825. f ebruár 18-án a cs alád legkisebb gyermekeként, s a keresztségben a Móric nevet kapta. Édesapja, Jókay József, nemesi származású ügyvéd és árvagyám volt. - A gyenge testalkatú, túlérzékeny, beteges kisfiút a szülők szerető gondossága, féltő szeretete vette körül, s jellemének fő vonásai: a szelídség, az optimizmus, a hazaszeretet és a humanizmus a komáromi otthonban fejlődtek ki benne. Szülővárosa a nagy dunai kikötővel akkor az ország egyik fontos kereskedelmi

központja volt. Komárom színes, változatos világa, hajósai, iparosai, kereskedői és bankárai, az apai ügyvédi irodában megforduló különböző származású, foglalkozású és vallású emberek ismételten megjelennek majd írásaiban. Csodagyereknek tartották: igen fiatalon már versei jelentek meg, s kitűnően rajzolt. Tízéves korában német szóra Pozsonyba küldték. Itt két év alatt (1835-37) kifogástalanul megtanulta a német nyelvet. -1837-ben elvesztette édesapját, s ez a cs apás olyan lelki megrázkódtatást jelentett a f iatal gyermek számára, hogy súlyosan megbetegedett, s csak a gondos ápolás mentette meg életét. Nevelését ezután későbbi sógora, Vály Ferenc komáromi tanár irányította, aki felismerve tehetségét írót kívánt faragni belőle. Minden hajnalban öt órakor a lakására rendelte, és nyelvekre, stilisztikai és retorikai ismeretekre tanította. 1841-42-ben a pápai református kollégiumban tanult. Itt

ismerkedett meg Petőfivel, s többször szerepelt - vele együtt is - az önképzőkörben, az ún. Képző társaságban 1842 és 1844 között Kecskeméten jogot tanult, s 1846-ban ügyvédi oklevelet is szerzett, de sohasem lépett jogi pályára. - 1843-ban írt ugyan egy tragédiát (A zsidó fiú), de csak első regényének (Hétköznapok, 1846) sikere után döntött véglegesen az írói pálya mellett, bár tehetséges festő is volt. Tagja lett Pesten a Tízek Társaságának, 1847 j úniusában pedig az Életképek szerkesztője lett, s e köré a folyóirat köré tömörültek a Fiatal Magyarország radikális írói Petőfi vezetésével. 1848 március 15-ének egyik főszereplője volt Ő fogalmazta meg és olvasta fel e napon a híres tizenkét pontot, részt vett a sajtószabadság kivívásában, este pedig ő csillapította le a Nemzeti Színházban a tüntető rendzavarókat. Ekkor találkozott az ünnepelt színésznővel, Laborfalvi Rózával, aki társaival a

Bánk bán bemutatására készült, s a színpadon nemzeti színű kokárdát tűzött az író mellére. Ez a r omantikus jelenet lehetett az oka a s zerelem megszületésének, s Jókai (március 15-e után hagyta el nevéből a nemesi y-t) 1848. augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát Ez a házasság annyira felháborította az író édesanyját, hogy Jókayné megátkozta és kitagadta fiát, Jókai pedig kénytelen volt szakítani legjobb barátjával, Petőfivel. Mindenki tudta ugyanis, hogy Laborfalvi Rózát nagy szerelem fűzte színésztársához, Lendvay Mártonhoz, s azt is, hogy ennek a szerelemnek a gyümölcsét, a tíz év körüli kis Rózát mint "törvénytelen" gyermeket egy intézetben neveltetve rejtegették. Laborfalvi Róza nyolc évvel idősebb is volt Jókainál (1817. április 8-án született) Az átkozódóknak, tiltakozóknak végül is nem lett igazuk: Laborfalvi Róza nemcsak gondos, férjét tisztelő, az írói munkához

szükséges nyugalmat mindig megteremtő feleségnek bizonyult, hanem a háztartáshoz is értő, ügyes gazdasszony is lett. Férje mellett állt az 184849-es évek nehéz, sorsdöntő hónapjaiban is Később a kemény öregasszony, Jókayné is megenyhült irányában. Jókai Mór 1849 elejéig következetesen szolgálta a forradalom ügyét. Kossuthhoz csatlakozott, elkísérte alföldi toborzó útjára is. 1848 őszén írt cikkei szilárd köztársaságpártinak mutatják Feleségével együtt követte a kormányt Debrecenbe. Itt - a katonai vereségek hatására - a kiegyezésre hajló békepárt híve lett, s az Esti Lapokban megjelent írásai már a béketárgyalások célját támogatták. Később mégis üdvözölte a trónfosztást, s fellelkesítették a tavaszi hadjárat győzelmei. Pest visszafoglalása után visszatért ugyan a fővárosba, de hamarosan kénytelen a kormánnyal együtt menekülni először Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc elbukása, a v

ilágosi tragédia már-már az öngyilkosságba kergette. Ebből a válságos helyzetből felesége mentette meg: Laborfalvi Róza egy parasztszekéren áthajtott az orosz katonák között, majd férjét egy kis faluban, a Bükk hegységbeli Tardonán (Lillafüred közelében) rejtette el. Négy hónapig rejtőzködött itt, rajzolgatott, festett, de tele volt aggodalommal, félelemmel a jövő miatt, s a féltékenység is gyötörte - alaptalanul. Ezt a szorongató helyzetet is az élelmes, leleményes feleség oldotta meg: eladta ékszereit, s összeköttetései révén sikerült férje számára olyan kapitulációs iratot szereznie, amilyent Klapka tisztjei kaptak a komáromi vár feladásakor. Ez a menlevél tette lehetővé, hogy Jókai elhagyhassa büntetlenül menedékhelyét. - Tardonai bujdosásáról szól Egy bujdosó naplója (1850) című könyve. Írói kibontakozása Jókai epikus művészete a szabadságharc bukása után, az 50-es években bontakozott ki. Akkor

találta meg igazi írói hivatását, amikor mások elhallgattak. A reménytelenség sötét évtizedében hitet, vigasztalást vártak tőle az olvasók, s Jókai eleget is tett ennek a kívánalomnak. Kezdetben csak álnéven (Sajó) írhatott Így jelentette meg már 1850-ben Csataképek című novelláskötetét. A szabadságharc dicsőséges eseményeit idézik fel az elbeszélések mindenféle kétely, kritika nélkül. A nemzeti összefogás írójaként kerül minden olyan témát, mely belső vitákról, meghasonlásról szólna. "Történelmi" regényeiben (Erdély aranykora, 1851; Török világ Magyarországon, 1852-53; Fehér rózsa, 1854; Janicsárok végnapjai, 1854) a 17. századi Erdély életét, a tatár és a török pusztítás borzalmas képét igyekezett megrajzolni, de jórészt megrekedt a kor külsőségeinél. A "két pogány közt egy hazáért" küzdő magyarság hősiességének bemutatásával a nemzeti öntudatot kívánta

felébreszteni. Könnyen felismerhető ezeknek a regényeknek vigaszt nyújtani akaró célzatossága. Hitet tesz bennük a nemzet erejének legyőzhetetlensége mellett, s azt hirdeti: ha a magyar nép túlélte ezeket a csapásokat, nem pusztul el a világosi bukás után sem. Legigazibb témáját, legfőbb ihletőjét a reformkor ábrázolásában találta meg. E kor eszményeit, a nemzeti felemelkedésért vívott küzdelmeit, a nemzetegyesítés, érdekegyesítés céljait mutatja be két remekében, Egy magyar nábob (1853-54) és Kárpáthy Zoltán (1854-55) című dilógiájában. Ez szűkebb műfaját tekintve családregény Ez a forma igen alkalmas arra, hogy valamely időszakasz társadalmi körképét sűrítve mutassa be. Az egymásra következő nemzedékek egymástól eltérő magatartása igen jellemző a történelem fordulópontjain: Kárpáthy János, a nábob még a parlagi maradiság ironikusan bemutatott képviselője, fia, Zoltán már a legnemesebb liberális

és hazafias eszmék cselekvő letéteményese. Regényeinek sikerei nyomán hamarosan megszűntek anyagi gondjai, s nemsokára a legjobban fizetett hazai prózaírónak számított. 1853-ban Budán vásárolt egy svábhegyi telket, amelyen egy rozzant kis ház is állott: A telek tulajdonképpen egy elhagyott kőbánya volt, de Jókai szívós kitartása gyönyörű kertté varázsolta, s rozoga házát is újjáépíttette. - 1853-ban és 1858ban Erdélybe látogatott, s ez a második út - állítólag - nagyon jót tett tüdőbetegségtől legyengült szervezetének. Az 50-es évektől kezdve egyre jobban bekapcsolódott a politikai életbe. Az 1861-ben összehívott országgyűlésen a határozati párt képviselője. Ehhez a csoportosuláshoz azok a politikusok tartoztak, akik határozat formájában kívánták az uralkodó elé terjeszteni követeléseiket. Jókai ekkor kétkedés nélkül tekintett a jövőbe, hitt a nemzet fölemelkedésében, egy új reformkor

kibontakozásában. Ábrándos derűlátásának jellegzetes műve Az új földesúr (1862). Egyik legtöbbet vitatott munkája ez Sokan a kiegyezést előkészítő regénynek tekintették, holott Jókai egyáltalán nem annak szánta: ekkor még ellenezte a b écsi udvarral való egyezkedést. Az új földesúrban a n emesi passzív ellenállás köré fon dicsfényt. A nemzeti bizakodást igyekszik serkenteni, amikor azt példázza - ha mégoly álmodozó, illuzórikus módon is -, hogy volt ellenségeink közül a "jószándékúak" belátják tévedésüket, az önkényuralom hivatalnokai, a Bach-huszárok pedig vereséget szenvednek a becsület és a nemzeti érzés arcvonalai előtt. A cselekmény középpontjában az a történet áll, hogy egy nyugalmazott osztrák tábornok, Ankerschmidt lovag a magyar föld és a magyarok erényeinek hatására lelkes magyarrá, 48-as elveket hirdető politikussá válik. - A szabadságharc megörökítésén kívül elsősorban az

életrajzi elemek felhasználása, az írói önszemlélet kifejezése, Petőfi (a regényben Pusztafi) alakjának megformálása teheti számunkra érdekessé Politikai divatok (1862-63) című regényét. 1863-ban megindította a balközép párt politikai napilapját, A Hont, s szoros barátságot kötött Tisza Kálmánnal, a párt vezetőjével. 1867 és 1875 között a parlamentben ellenzéki képviselő Ez az időszak művészi pályájának fénykora, népszerűségének csúcsán állt, anyagi helyzete egyre jobban megszilárdult: 1871-ben felépíttette balatonfüredi villáját is. Közeli kapcsolatba került az uralkodóházzal: 1868 őszén felkérték arra, hogy a Szerelem bolondjai (1868) című regényét személyesen nyújtsa át hűséges olvasójának, Erzsébet királynénak. Családi élete viszont nem volt felhőtlen ekkor. Felesége korán öregedett, 1869-ben méltatlan körülmények között nyugdíjazták. A megkeseredett színésznő meggyűlölte az

embereket, férjét pedig féltékenykedéssel gyötörte: Az író a 7 0-es évek elején egy nagy érzelmi válságon ment át: beleszeretett gyámleányába, a 18 esztendős Lukanics Ottiliába, s már válásra is gondolt. A házastársak konfliktusát a leány korai halála oldotta meg. 1867 után írta legjelentősebb műveit. Ezek közül ki kell emelni A kőszívű ember fiait (1869), az 1848-49-es szabadságharc erős eszményítéssel megrajzolt "hőseposzát". - A kiegyezés után a magyar nemzeti kultúra nagy fellendüléséről ábrándozott Jókai. Ennek támogatását akarta szolgálni Eppur si muove! És mégis mozog a föld! (1872) című regényével, melyben a reformkort előkészítő művészi és tudományos törekvések heroikus küzdelmeinek állít emléket. - A reformkor előtti, a 18 század végi antifeudális mozgalmak hagyományait, a felvilágosodás és a csökönyös konzervativizmus harcait eleveníti fel Rab Ráby (1879) című

munkájában. Saját jelenének, a kiegyezés utáni korszaknak legégetőbb, időszerű kérdései is megjelennek Jókai témákban rendkívül gazdag és változatos regényvilágában. A Fekete gyémántokban (1870) a nemzeti polgárosodás, a hazai kapitalizálódás átfogó ábrázolására törekedett. Az író nem tagadta meg magát: most is elsősorban romantikus vágyait fogalmazta meg. A valóságtól elrugaszkodott ábrándjai elsősorban a regény főhősében öltenek testet. Berend Iván alakjában saját osztályának, a k öznemességnek dicséretét zengi. Úgy látja, hogy a köznemesség, mely vezető szerepet töltött be a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom idején, ezt az irányító szerepet megőrizheti 1867 után is. Berend Iván az új, modern társadalmi körülmények között nem süllyed dzsentrivé, hanem vállalkozóvá válik. Benne a magyar nemes, a polgár (bányatulajdonos) és az értelmiségi (tudós) minden jó tulajdonsága

egyesül, azok minden hibája nélkül. Jókai lelkesedik a tudományos és technikai haladásért, abban reménykedik, hogy a nemzeti, a magyar kisüzem diadalt arathat a külföldi tőkére épülő nagyüzem felett, s azt hirdeti, hogy a munkás csak az emberséges tőkéssel együtt találhatja meg boldogulását. A Delej-ország leírásában a távoli jövőbe vetett vízió bontakozik ki egy igazságos és a technika csodáin alapuló emberi társadalomról. A Fekete gyémántok optimizmusának, a tőkés fejlődésbe vetett bizakodásának nyomait sem lelhetjük fel Az arany ember (1872) című művében. Az illúziókkal való leszámolás, a rezignált kiábrándulás regénye ez. Az a f elismerés szólal meg benne, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, a nagy vagyonok mögött még le nem leplezett bűncselekmény lappang. A főhős kettős életébe, két asszony közti vergődésébe saját érzelmi válságát sűríti Jókai. Tétova kiúttalanságát

pedig leginkább az jelzi, hogy főhősét, Timár Mihályt kora társadalmából egy utópisztikus világba, a Senki szigetére menekíti, ahol nem ismerik a pénzt, a társadalmi konvenciókat, s az ember - épp ezért - megtalálhatja az igazi boldogságot. Az utolsó évek 1875-ben politikai fordulat történt az országban: a hatalmon lévő Deák-párt egyesült az ún. Tisza-párttal, s az addigi ellenzék bekerült a kormányba. Így lett kormánypárti képviselő Jókai is, aki abban a hiszemben támogatta a fúziót, hogy így majd eredményesebben lehet fellépni a kiegyezés módosításáért. Nagyjából ettől az időponttól számíthatjuk népszerűségének fokozatos csökkenését, művészetének lassú, bár egyenetlen hanyatlását. 1875-ben még megválasztották Budapesten képviselőnek, de 1878-ban már megbukott a választásokon, s csak Erdélyben tudtak számára mandátumot szerezni. 1896-ban végleg lemondott az alsóházban való szereplésről.

Laborfalvi Róza sok szenvedés után 1886-ban meghalt. Ez a cs apás összetörte Jókait, attól félt, nem fog többé írni tudni. Ekkor fogadott leánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) állt mellé - otthagyva a müncheni rajziskolát -, hogy ne maradjon egyedül. - Ötvenéves írói jubileuma 1894-ben valóságos nemzeti ünnep volt; ekkor kezdték megjelentetni összes műveinek 100 kötetes kiadását (1898-ban fejezték be). Második házassága azonban (1899-ben) elfordította tőle rokonait, s a közvélemény is egyre jobban elhidegült tőle. Új felesége a húszéves, koldusszegény Nagy Bella színésznő lett, aki fényes karrierről álmodozott. Mindenki rossz néven vette ezt a k ései házasságot, s az általános értetlenségbe még antiszemita hangok is keveredtek. Utolsó éveiben is rengeteget dolgozott, de az írás már inkább kenyérkereső robot volt számára. A korábbi, nagy nemzeti és társadalmi problémákat feldolgozó

"irányregények" helyét elsősorban a kalandos történelmi regények foglalták el, még pontosabban a kalandregények vagy kalandorregények. A múlt idők korrajza már nem érdekelte Jókait, a történelem csak a h áttér, a k ulissza szerepét töltötte be az i zgalmas, fordulatos cselekménybonyolításban. Regényeivel már nem nevelni akart, nagy célok érdekében mozgósítani, csupán szórakoztatni kívánta olvasóit. - A kuruc korba helyezte két kalandos regényét: a Szeretve mind a vérpadig (1882) és A lőcsei fehér asszony (1884) címűeket. Az előbbiben azt kívánta bemutatni, miképpen lesz a Rákóczi-szabadságharc hős vezéréből, Ocskay Lászlóból áruló, a másikban pedig az áruló Korponaynéből nemzeti vértanú. - Néhány regényében egy-egy lelkiismeretlen, bár rokonszenves kalandor az események főszereplője (pl. Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból, 1879; A cigánybáró, 1884; Trenk Frigyes, 1893; A két

Trenk, 1893). - Két művében érintette a századvég nagy témakörét, a dzsentrik világát, mert rá kellett döbbennie, hogy a birtokos nemesség nem tud szakítani visszahúzó hagyományaival, s le fog lépni a történelem színpadáról (A kis királyok, 1886; A mi lengyelünk, 1902). Utolsó éveinek legkiforrottabb alkotása a Sárga rózsa (1893). Ebben a kisregényben a kalandosság csaknem teljesen hiányzik; a balladaszerű történet középpontjában két árnyaltan jellemzett népi figura, Decsi Sándor csikós- és Lacza Ferkó gulyásbojtár halálos végű vetélkedése áll a sárga rózsáért, Kláriért. A cselekmény színhelye a H ortobágy, a civilizációtól még érintetlen puszta, s ez bő lehetőséget ad Jókainak, hogy szinte halmozza, hajszolja a n éprajzi különlegességeket - a külföldiek, idegenek szemszögéből nézve, s bemutassa a pusztai pásztorok szokásait, beszédmodorát, értékrendjét, babonáit. Egy új, Mikszáth felé mutató

paraszti romantika elemei jelennek meg itt, s Jókai megértő rokonszenvvel mutatja be főszereplővé nőtt paraszti alakjait. Fiatal éveiben a gyakori betegségek, később a súlyos tüdővérzések újra meg újra figyelmeztették a halál közelségére, de öregkorában, a fiatal feleség oldala mellett nem sokat foglalkozott az elmúlás gondolatával. 1904 m ájus 5-én sem akart meghalni; azt mondta családjának: "És most aludni fogok", s e szavakkal szemét örökre lehunyta. Jókai regényköltészete Jókai Mór irodalomtörténeti helye és iránya a francia Eugene Sue (özsen szü; 1804-1857) és Victor Hugo (1802-1885), valamint az angol Walter Scott (szkot; 1771-1832) és Charles Dickens (csárlsz dikinsz; 1812-1870) nevével határolható leginkább körül. Akkor bontakoztatja ki a magyar romantikus szépprózát, amikor Európában már a realista regény diadalmaskodott. Működése eltéríti ugyan a magyar regényt az időszerűbb realizmus

útjáról, a magyar széppróza fejlődésében azonban fordulatot jelent, a magyar elbeszélő stílust ő emelte igazi magaslatra; elődei és kortársai (Jósika Miklós, 1794-1865; Eötvös József, 1813-1871; Kemény Zsigmond, 1814-1875) nehézkesebb ünnepélyességét, körmondatos szónokiasságát nála a könnyed természetesség, az élőbeszéd frissessége, eleven, szellemes modora váltja fel. Azt a korszakos stílusfordulatot hajtja végre az elbeszélő prózában, amit Petőfi a lírai költészetben. Stílusának ez a varázsos könnyedsége vonzotta az olvasókat, s így közönségtörténeti szerepe is nagyobb minden írótársáénál. (A mai olvasót legfeljebb a sok, de a maga korában még nehézséget nemigen okozó idegen szó zavarhatja helyenként.) Regényeire a hangnem sokfélesége jellemző: a humor, az anekdotákba illő fordulatok, a szatíra, az idill s a nemes eszmékért lelkesedő és lelkesítő pátosz váltogatják egymást. Műveinek

legvonzóbb sajátja az író lenyűgöző mesélőereje, "a mesélés örömének csodálatos