Sociology | Social politics » Csizmadia Andor - Szociálpolitikai kísérletek a háborúba lépés idején

Csizmadia Andor - Szociálpolitikai kísérletek a háborúba lépés idején 1940-ben Inantsy-Papp Elemér pénzügyminisztériumi tanácsos sajnálattal állapította meg, hogy a Magyar Norma bevezetése „városainkban még kezdőleges állapotban van”. A szociális gondoskodásnak volt a gazdasági válsággal felmerülő s a szegényüggyel állandóan összetévesztett fajtája, az ínségakció. Látható már a feudális kortól kezdve, hogy járványok, ínségek idején az állam is kénytelen volt az éhhalál szélén álló rétegekkel, gyakran tömegekkel törődni és segítségükre lenni. Ha viszont az ínség közvetlen oka megszűnt, az álam is visszavonult, s a szociális gondoskodás a szegényügy keretében folyt tovább. Polgári szociálpolitikusok a szegénygondozás és az ínségakciók között azt az alapvető eltérést látják, hogy amíg a szegénygondozás a munka és keresetképtelen egyének ellátásával foglalkozik, addig az ínségakciók a

munkaképes, de megfelelő munkaalkalom hiánya miatt keresettel nem bírók támogatását nem kívánják előmozdítani. Az ínségenyhítés szervezettebb és állandóbb keretet a harmincas évek nagy gazdasági válsága idején kapott. A belügyminiszter gazdasági válság idején rendelte el, hogy egyes községekben ínségjárulékot vessenek ki. Ennek jövedelmét azonban csak a kirovás községében lehessen felhasználni. Ennek az a súlyos következménye lett, hogy a leggazdagabb községek mentesültek az ínségjárulék terhe alól, mert ott nem volt annak kivetésre szüksége. Viszont a szegény községekben, ahol a támogatásra szoruló ínségesek száma a legnagyobb volt, nem lehetett ínségjárulékot kivetni, mert hozadéka csaknem a semmivel volt egyenlő. A gyakorlatban az állam volt kénytelen a szegény községeknek segélyt folyósítani. A városok is állandóan küzdöttek a rendezetlen ínségakciók ellen, melyekhez az ínségjárulék

mellett a városi háztartásoknak is hozzá kellett járulniuk, s legtöbb esetben az állam is adott hozzájárulást. Az ínségakciót a gazdasági vállság megszűnése után is kénytelen volt fenntartani, mely tulajdonképpen azt a célt szolgálta, hogy a nyomorgó, munkanélküli családokat a válságon pillanatnyilag átsegítse. A szolgáltatások részben természetbeni segélyről, részben szükségmunkák megszervezéséből álltak. A 198.000/1937 BM rendelet a feladatkörök összekapcsolása és az intézményes szervezés érdekében Vármegyei Közjóléti Alap szervezését rendelte el azzal a céllal, hogy a közjólét előmozdításának anyagi erőforrásait táplálja és ezzel megakadályozza, hogy az életszínvonal a létminimum alá süllyedjen, illetve hogy ott, ahol ez bekövetkezik, minden lehető módon megszüntesse és orvosolja. A Vármegyei Közjóléti Alapot a vármegyei pótadó 0,25-0,5%-os hozzájárulása, esetleges községi anyagi

támogatás, önkéntes adományok és gyűjtések s állami hozzájárulások dotálták. A Magyar Norma bevezetése, az ínségakciók új alapokra helyezése mellett a kormány a biztosítások kiterjesztése terén a mezőgazdasági munkavállalók felé is tett egy látványos, de valóban nem sokat érő intézkedést. 1936-ban bevezette a gazdatisztek kötelező öregségi és rokkantsági biztosítását, mellyel a valóságban a nagybirtokosokon segített (1936. XXXVI Tc). Ezután az 1938 XII tc megvetette a mezőgazdasági munkavállalók öregségi biztosításának alapjait, majd az 1939. XVI tc a munkavállalók özvegyei részére biztosított igen siralmas járadékot (évi 60 pengő). A mezőgazdasági munkavállalók is csak 65. életévük betöltése után váltak jogosulttá öregségi járadékra, ha legalább 15 év várakozási időt töltöttek el. Az ország területi változása során az Egri Normát az új területeken is be kellett vezetni. 1941-ben sor

került a normának az erdélyi részeken való bevezetésére is, s ekkor már a tapasztalatok után világossá váltak a rendszer negatív vonásai. Pár vélemény, ami felhangzik: „a szegénygondozás az állam kötelessége, szükségleteinek anyagi fedezetéről az állam szegénygondozó kivetése által gondoskodjék, szűnjék meg tehát a társadalmi tagok havi adományainak összegyűjtése, mert ez már úgy sem önkéntes hozzájárulás, hanem társadalmi kényszerrel beszedett adó.” A már felajánlott havi adományok egyre sorvadnak. A csökkent anyagi eszközök következtében s az egyre fokozódó drágaság miatt a szegények ellátása s a segélyezés mérve mind szegényebbé, elégedetlenebbé válik, az ellátásban részt vevők elégedetlensége pedig fokozódik. Az élelmesebb szegények ismét házról- házra járva koldulnak Sokan elfelejtik az Egri Norma tervszerűségét s rosszul értelmezett szamaritánus érzésből a kéregetőknek

közvetlenül adnak alamizsnát. Urbán Gusztáv itt kifejezi szociológiai meggyőződését: „a szegényekről való gondoskodás sem tisztán állami, sem egymagában társadalmi feladat, csak a két érdekkörnek testvéri összefogásából származhatik igazán jó megoldás. Az államnak van hatalma, tekintélye, van begyakorolt gépezete bizonyos szociális feladatok végzésére, de az államnak nincs érzésvilága, nincs szeretete, már pedig a szegénygondozás nem hatalmi kérdés, akták tárgya, hanem eleven szeretet kell hozzá, ami csak a társdalomban van meg.” 2 „Az Egri Norma nem egyszerű segélyezés, hanem a szó szoros értelmében vett szegénygondozás, segélyezni lehet adófillérekből is, de gondozni csak szeretetből lehet.” Pálos Károly: „a szegénygondozás a nővérek igénybevételével tökéletesen megoldható,maga a fedezet kérdése sok tekintetben felülvizsgálatra szorul.” Arra tehát gondot kell fordítani, hogy a városok

költségvetéseibe megfelelő összeget állítsanak be a szegényügy szükségleteire, s ne elégedjenek meg a Magyar Norma koldusválságában jelentkező bevételeivel. Pálos Károly a kérdés rendezésére egy kormányrendeletet is javasol, amely lerögzítené, hogy „minden olyan helybeli lakos részére, akinek vagyona, jövedelme nincs, munka- és keresetképtelen, és fizetőköteles hozzátartozói nincsenek”, a 6000/1031. ME rendelet értelmében vett lakóhelye létfenntartása elemi szükségleteit biztosítani tartozik és erre a rászorulónak joga is van. A kormányrendelet állapítsa meg a segélyezés módját, mely lehet szeretetház, vagy szegények számára létminimum biztosítása. A természetbeni segélyezés a rendelettervezet szerint népkonyhai ellátásból, nyers élelmiszerekből, tüzelő és ruhaneműk nyújtásából áll. Pénzbeli segély lehet lakbérsegély vagy heti kézpénzsegély 50 fillértől 1 pengőig, az apróbb szükségletek

fedezésére. Ezen túl a jótékony egyesületek csak a Szegényügyi Bizottság állandó ellenőrzése mellett működhetnek s az ellenőrzése nem utólagosan, hanem előzetesen történik. Minden városnak hivatásos szegénygondozókat kell felfogadni. A községek szegényeiről vagy családi gondozás vagy pedig szeretetházi elhelyezés útján kell gondoskodni. Kimondja végül a rendelet, hogy a városok kötelesek a szegényügy egész szükségletéről háztartási költségvetésükben gondoskodni s a koldusválság címén befolyt önkéntes megajánlásokat és egyéb a szegényügy céljaira adott adományokat, megfelelő bevételi oldalon kell kezelniük. A tervezetből nem lett sohasem jogszabály 3