Politics | Political philosophy » Fülöp Endre - Komolyan véve az arisztokráciát

Komolyan véve az arisztokráciát FÜLÖP ENDRE WASSON, Ellis: Aristocracy and the Modern World Houndmills: Palgrave Macmillan, 2006. viii + 296 o Előrebocsátandó, hogy az Aristocracy and the Modern World nem politikafilozófiai munka: nem találjuk meg benne az arisztokratikus és a demokratikus társadalmi berendezkedés szisztematikus szembeállítását, értékeik és hiányosságaik számbavételét, nem veti fel az arisztokratikus formák lehetőségének kérdését a modern Európa egalitárius, pártpolitika uralta demokráciáiban, sőt valójában még az arisztokrácia, az arisztokratikus társadalom és viselkedésforma pontos definíciójával is adós marad. „Nem tudom az »arisztokrácia« szót pontosan meghatározni. Olyan, mint egy vibráló hologram, nehéz megragadni a képet.” [8] – írja a kötet első, Defining Aristocracy című fejezetének legelején. Mindezek ellenére Ellis Wasson műve joggal tarthat számot politikai filozófiával

foglalkozó olvasók érdeklődésére is. A kötet az európai arisztokrácia 19. és 20 századi történetét meséli el – élvezetes, akár lebilincselőnek is nevezhető, helyenként kifejezetten anekdotikus stílusban. A fejezeteket minden esetben egy-egy fontos, Európát az elmúlt évszázadok során több jelentékeny személyiséggel megajándékozó család története vezeti be. Az, hogy az ötödik fejezet elejére a kolozsvári Bánffy család története került, jelzi, hogy Wasson 2007. tél érdeklődése nem korlátozódik a nagy, nyugat-európai – angol, francia, német, spanyol – arisztokráciák sorsának alakulására. Portugáliától Belgiumon és Lichtensteinen át Oroszországig, a Balkántól a Baltikumon át Skandináviáig Európa majd minden országát lefedik Wasson kutatásai, köztük – mint láttuk – Magyarországot is. A magyar arisztokrácia legjelesebb családjai, az Esterházyak, a Festeticsek, a Bánffyak, a Zichyek, a Széchenyiek a

könyv leggyakrabban hivatkozott családjai közé, Esterházy Péter Harmonia Caelestise és Bánffy Miklós Erdélyi Trilógiája pedig a kötet fontosabb forrásai közé tartoznak. Ez a magyar olvasók számára nemcsak azért érdekes, mert alkalmat ad a magyar arisztokrácia méretének, vagyonának, jelentőségének és életmódjának összehasonlítására Európa más országainak elitjeivel, hanem azért is, mert lehetőséget nyújt a kötet alapjául szolgáló kutatások alaposságának, a tények és adatok helytállóságának, a szerzői és szerkesztői munka igényességének legalább részbeni ellenőrzésére. Az ellenőrzés eredménye pedig meglehetősen hízelgő a kötet készítői számára: a Magyarországgal kapcsolatos információk pontosak és széleskörű tájékozottságról tanúskodnak, a magyar személy és helységnevek szinte minden esetben hibátlan írása 1 pedig az igényesség és pontosságra törekvés bizonyítékaként tekinthető.

www.phronesishu 63 [Phronesis] Wasson kiindulópontja az, hogy az európai arisztokrácia történelme nem ért véget a francia forradalommal. Ellenkezőleg, az arisztokrácia az utóbbi két évszázadban is rendkívül fontos szerepet játszott. „Nincs egyetlen fontos esemény sem a modern történelemben a hidegháborúig bezárólag, amelyet meg lehetne érteni anélkül, hogy az analízisbe bevonnánk a földbirtokos eliteket” [2] – fogalmaz Wasson. Igaz ugyan, hogy az évek során az arisztokrácia, mint osztály fokozatosan elveszítette politikai dominanciáját, de az arisztokraták továbbra is meghatározó formálói tudtak maradni az eseményeknek. Nem csupán abban az értelemben, hogy időről-időre erőteljes és hatékony koalíciót alakítottak a fejlődés visszafordítása vagy legalább akadályozása érdekében, hanem abban a tekintetben is, hogy szinte minden jelentős modernizációs folyamat élén ott találjuk az arisztokratákat is. Nem igaz

például, hogy képtelenek lettek volna megfelelni a modern gazdaság kihívásainak, hogy a mezőgazdaság jelentőségének háttérbe szorulása, az iparosodás, a piacgazdaság, a tudomány és a technika fejlődése megoldhatatlan feladat elé állította volna őket. Ellenkezőleg, az arisztokrata családok, jellemző módon, rendkívüli alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot: a 19. század végére általános jelenségnek tekinthető, hogy az ipari vállalatok igazgatótanácsaiban, az ingatlanfejlesztésben érdekelt vállalkozások élén és a pénzügyi szektor vezető beosztásaiban nagy számban képviseltetik magukat arisztokraták. „Ez a fejezet azt próbálta meg bizonyítani – írja Wasson a Wealth címet viselő fejezet végén –, hogy 19. 64 századi arisztokráciák semmi esetre sem voltak képtelenek igazodni az új gazdasági körülményekhez, hogy az iparosodásból pénzügyi előnyük származott, nemritkán vállalkozói pályára

vezetve őket. Alkalmazkodóak és okosak voltak. [] A földbirtokosok megváltozó gazdasági pozícióit nem lehet kielégítő módon leírni a hanyatlás vagy a túlélés fogalmaival, sokkal inkább az alkalmazkodáséval. Máshol kell keresnünk az arisztokrácia hanyatlásának magyarázatát.” [56] Ami pedig az arisztokrácia és a technikai vívmányok viszonyát illeti, Wasson megfelel a magyar olvasó elvárásainak, amikor azt bizonyítandó, hogy az arisztokraták nem mindig viseltettek ellenséges érzülettel a technikai újítások iránt, hanem gyakran kifejezetten úttörő szerepet játszottak a tudomány és a technika legújabb eredményeinek terjesztésében, nem feledkezik meg gróf Széchenyi Istvánról: „Széchenyi István gróf Magyarországon és Andrezej Zamoyski Lengyelországban támogatta a mezőgazdasági reformot, a gépesítést, élelmiszer-feldolgozó üzemek létrehozását, a vasúthálózat fejlesztését, az innovációt a mezőgazdasági

eszközök terén.” [39] Az sem igaz, folytatja Wasson, hogy a választási és az oktatási rendszer változásai, illetőleg az ezeken a területeken elvesztett privilégiumaik vezettek volna az arisztokrácia hanyatlásához. Az arisztokrata családok gyermekei a legkevésbé sem vallottak kudarcot sem a különböző iskolák felvételi vizsgáin, sem a helyi és országos választásokon. Sőt, családi hátterüknek köszönthetően több sikerrel vették az új akadályokat, mint más társadalmi rétegekből www.phronesishu 2007. tél [Phronesis] származó vetélytársaik. Ez tehát, állítja Wasson, igazi veszélyt nem jelentett társadalmi pozíciójukra nézvést. Bár minden bizonnyal ez a könyv fő üzenete, Wasson nem éri be az arisztokrácia maradiságára, rugalmatlanságára, alkalmazkodásra való képtelenségére vonatkozó sztereotípiák megcáfolásával. Megkísérel választ adni arra a kérdésre is, hogy ha nem a gazdaság szerkezetének

átalakulása és nem a privilégiumok elvesztése vezetett az arisztokrácia hanyatlásához, akkor mégis mi okozhatta azt? Egyetlen figyelemre méltó gondolatot emelnék csak ki Wasson válaszkísérletei közül. A család az arisztokratikus életforma talán legfontosabb mozzanata. A dinasztia érdekének szem előtt tartása, az individuális érdekek családi érdekek mögé sorolása jellemezte mindig az arisztokratikus gondolkodást. Ez állt annak a gyakorlatnak a hátterében is, mely szerint a családi vagyon teljes egészét az elsőszülött örökölte, hiszen a dinasztia fényének és ősi otthonának megőrzésére, a családi vagyon egyben tartására vonatkozó követelmény felülírta a lánygyermekek és a fiatalabb fiúgyermekek igényeit. Az öröklésnek ez a gyakorlata azonban a 19. század végére tarthatatlanná vált, mert igazságtalannak és a jogsértőnek találtatott. A döntő mozzanatot, az elsőszülötti jogokra, a primogenitúra gyakorlatára

mért igazi csapást azonban nem az individuális jogokra hivatkozó érvek, hanem a szülők gyermekeikhez való viszonyában bekövetkezett változás jelentette. A 18 század közepétől – nem kis részben Rousseau hatására – a szülők engedékenyebbek, szentimentálisabbak, az egyéniséggel szemben megértőbbek lettek. Az arisztokrata családok körében is fokozatosan uralkodóvá vált a család új éthosza, amely már nem a dicsőségre, az ősökkel szembeni kötelességre, hanem az intimitásra, a melegségre, az érzésekre és érzelmekre épült 2 , és amellyel a fiatalabb gyerekek örökségből való kizárásának gyakorlata összeegyeztethetetlennek 2007. tél bizonyult. A dinasztikus igényekről az új éthosz hatása alatt maguk az arisztokraták mondtak le: „Az arisztokrácia jövőbeli egészségét az akarathiány veszélyeztette” [67], sőt rendítette meg. Wassont az a kérdés is foglalkoztatja, hogy mit veszítettünk az arisztokrácia

eltűnésével. „Érdemes figyelembe venni a lehetőséget, írja például –, hogy az arisztokraták progresszívebb és humánusabb társadalmakat hoztak létre, mint a forradalmárok. A modern idők fontos politikai változásai közül azok, amelyeket a földbirtokos elit vezetett, szemben azokkal, amelyek élén a haladó polgárság vagy a parasztság állt, elegendő táptalajt nyújtanak ilyesfajta gondolatokhoz. A whig arisztokraták 1688-ban, Washington és Jefferson 1776-ban, Cavour és Bismarck 1860ban és a Meidzsi-restauráció arisztokrata vezetői 1867-ben Japánban olyan társadalmakat hoztak létre, amelyek viszonylag egészségesnek, biztonságosnak és civilizáltnak bizonyultak az alkotmányos fejlődés és a jogállamiság útján haladva. Robespierre, Lenin, Hitler és Mao más eszközökkel dolgozott és korábban ismeretlen szenvedést róttak az emberiségre.” [153] Wasson ilyen jellegű eszmefuttatásai azonban túlságosan általánosak és

kidolgozatlanok ahhoz, hogy bármit kezdeni lehessen velük. Sokkal érdekesebbek ezeknél azok a helyek, ahol a modern történelem fontos eseményei mögött sejlik fel az arisztokratikus mozzanat. Kettőt idéznék fel ezek közül. Az arisztokratáknak a hitleri rendszer kialakulásában és működésében játszott szerepe különösképpen érdekli Wassont. Teljes felmentést ugyan nem ad számukra, de több ízben is felhívja a figyelmet egy fontos momentumra: „Az arisztokraták voltak azok, aki az egyetlen valóban veszélyes támadást intézték a náci rendszer ellen a háború alatt. Ennek magyarázata abban a tényben keresendő, hogy csak ők voltak képesek széleskörű összeesküvést szőni több száz olyan ember részvételével, akik szoros családi kötelékeik és szigorú becsületkódexük miatt www.phronesishu 65 [Phronesis] megbízhattak egymásban.” [180] Íme, mondja Wasson, nem mindig hátrány az arisztokrácia zártsága. Ilyen mértékű

együttműködésre és egymás iránti bizalomra demokratikus elit esetében valószínűleg nem számíthatunk. “Nyilvánvaló, hogy 1940. májusában Nagy-Britannia huszadik századi történelmének legnehezebb kérdésében férfiak egy szűk csoportja hozta meg a döntést. A kérdés, hogy békét kössenek-e Hitlerrel vagy vívjanak élethalálharcot vele Winston Churchill és Lord Halifax kezében volt.” [183] A döntés mindenki számára ismert eredményében, sugallja Wasson, a döntéshozók arisztokrata származása nem csekély szerepet játszott. Talán valóban így van, egy arisztokrata – családja múltjának ismeretében – talán tényleg könnyebben vállalja az akár életeket is követelő harcot, és könnyebben dönt a most élő individuumok érdeke ellen a már meghalt és a még meg nem született generációk nevében. Az államférfiúi felelősség arisztokrata és a demokratikus felfogásának különbségét véli itt tetten érni Wasson. Bár

nyilvánvaló a rokonszenve az arisztokrácia iránt, és jól érzékelhető a melankólia, amelyet annak eltűnése felett érez, Wasson egy percig sem vonja kétségbe sem azt, hogy az arisztokráciának nincs jövője, sem azt, hogy ez végső soron indokolt is: „a vízió, amelyet a demokratikus politikusok a világ számára kínálni tudnak nagylelkűbb és humánusabb annál, mint amit az arisztokraták többsége meg tud érteni.” [213] Sőt még azzal is egyetért, hogy a hanyatlás már kétszáz évvel ezelőtt elkezdődött és elkerülhetetlensége már akkor nyilvánvaló volt. 3 Mindez azonban nem jelenti azt, állítja Wasson, hogy ne kellene elismerni azt az alkalmazkodóképességet és rugalmasságot, amelyről az arisztokraták az elmúlt kétszáz év során tanúbizonyságot tettek, azt a teljesítményt, amelyet a 19. és a 20. században nyújtottak, és azokat a veszteségeket, amelyek az európai civilizációt az arisztokrácia eltűnésével érték.

„Komolyan kell vennünk az arisztokráciát – hangzik Ellis Wasson konklúziója –, még a huszadik század vonatkozásában is.”[4] JEGYZETEK A kötetben egyetlen hibásan írt magyar családnevet találtam: Kun Béla következetesen Kún Bélaként szerepel. [173] Azt természetesen nem feltételezem, hogy a tévedés szándékos volna, de valószínűleg nem is teljesen véletlen, hogy éppen e név írásába csúszott hiba. 1 A család új, felvilágosodás teremtette éthoszának meglepő következményeire is felhívja a figyelmet Wasson. Az otthon melegségére és az intimitásra irányuló igény a cselédek a család életéből való minél teljesebb kizárására való törekvést vonta maga. Ekkor épültek a hátsó cselédlépcsők, ekkor telepítettek csengőket a cselédek hívásához, ekkor kerültek a konyhák az alagsorba. „Az edwardiánus Angliában az alacsonyabb rangú cselédeknek olykor a fal felé kellett fordulniuk, hogy így váljanak

láthatatlanná, ha egy családtag közeledett.” [88] 2 Az arisztokrácia eltűnésének elkerülhetetlenségével kapcsolatban többször hivatkozik Alexis de Tocqueville műveire. 3 66 www.phronesishu 2007. tél