Economic subjects | Finances » Andróczki Ildikó - Korporatizmus

Datasheet

Year, pagecount:2003, 7 page(s)

Language:Hungarian

Downloads:50

Uploaded:October 11, 2006

Size:125 KB

Institution:
-

Comments:

Attachment:-

Download in PDF:Please log in!



Comments

No comments yet. You can be the first!

Content extract

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak Korporatizmus Összehasonlító gazdaságtan házi dolgozat Budapest, 2003.1130 Készítette: Andróczki Ildikó 2003/2004 tanév II. évfolyam I. félév levelező tagozat „C” csoport A hetvenes évek közepén, Nyugat- Európában egy új irányzat bontakozott ki neokorporatizmus név alatt. A neokorporatizmus – elméletek sajátos módon kapcsolódnak a hetvenes évek nagy elméleti összecsapásainak egyik fő vonalához , a baloldali , illetve a konzervatív válságelméletekhez. Ezen viták alapkérdése: hol keresendő a válság oka, milyen tényezők határozzák meg a válságból való kikerülés lehetőségét. A konzervatív válasz a előbbi kérdésekre: a társadalom értékei, normái, illetve az azokat politikai akarattá átalakító mechanizmusok és játékszabályok a felelősek a válságért. A polgári demokrácia intézményrendszere, mechanizmusai,

szabályai túlterhelik az államot, s nemhogy a konfliktusok elsimításának terepeként működnének, hanem maguk is gerjesztik azokat. A megoldás, az államgépezet beavatkozásainak csökkentése Az új irányzat a válság egy sajátos mozzanatára helyezi a hangsúlyt. Miközben a válság valóban a tetőpontjára hág az egyes társadalmakban belül a helyzet stabil, majdhogynem konszolidált. A sajátos stabilitás okát az irányzat követőinek jó része ugyanazon a nyomvonalon véli megmagyarázhatónak, mint a konzervatív válságelméletek, egyoldalú stabilitáselméletet helyezve szembe az ugyancsak egyoldalú válságelméletekkel. A hagyományos intézményrendszer mellett hatékonyan működik egy másik közvetítő rendszer társadalom és állam között, s ez stabilizál. Az új közvetítőrendszer alapelemei már nem a pártok, egyezkedéseik már nem a parlament , tevékenységük nem folyik a nyilvánosság előtt. Az érdekszervezetek állami funkciók

sorát vállalják magukra, információt és a tagság követőkészségét szállítják, és cserébe az állam tehermentesítéséért fennállási garanciákat és állami döntésekbe részvételi jogokat igényelhetnek. A társadalom fő hatalmi csoportjai szervezeteinek koncentrációja átveszi a politikai konfliktuskezelés és szabályozás korábbi intézményeinek funkcióit, de úgy, hogy azokat nem váltja le. Ezen a ponton az új elméleti irányzat persze akarva – akaratlanul visszacsatol egy másik oldalról a konzervatív elméletek kiinduló pontjához. A baloldali válságelméletek a rendszeren belül működő szabályszerűségekre és a polgári demokrácia játékszablyainak az összeegyeztethetetlenségében keresik a válság okát. A válság fő terepe a polgári állam, amelynek egymással ellentétes prioritások tömegét kellene összeegyeztetni. Az ellentmondásos pioritások azonban nem a polgári demokrácia intézményrendszere által

gerjesztettek hanem azok abból adódnak, hogy ütköznek egymással a gazdaság stabilizálásának és a társadalmi béke a politikai rendszer legitimitásának imperatívuszai. A politika szférának egyszerre kell biztosítania, hogy a piaci mechanizmusok érvényesüljenek a magánrendelkezésű gazdaságban, és azt is , hogy fennmaradjon a társadalmi béke a politikai rendszer legitimitása. A korporatív ideológiák szerint ezekre a problémákra kell lennie megoldásnak, kell lennie olyan eszközöknek, mechanizmusoknak, struktúráknak, amelyek révén az egymást kizáró érdekek átfogóbb közös prioritásoknak rendelhetők alá, és harmonizálhatók. A korporitizmus elméletek alapján vannak és működnek ilyen mechanizmusok és struktúrák. Korporatív ideológiák a XIX. század és a XX század első harmadában bontakozott ki A korporatív ideológiák ideálképe a közös jogok és kötelezettségek tudatával átitatott és ezek által egyesített

középkori rendek, hivatásrendi szervezetek hierarchikus rendszere, amelyben a rendszer alkotóelemei saját területükön autonómiát élveznek, de összességükben kényszerjelleggel alávetettek a rendi állam fegyelmének, eleve adott prioritásainak. -2- Korporatív állameszménye már tartalmaz bizonyos szociális reformista elemeket is, amennyiben az általa javasolt korporatív államoknak a „nép javainak igazságos elosztását” kellene szolgálnia. A korporatív ideológiák közös elemük vágyakozás az osztályharmónia és organikus egység iránt. A stabil társadalom alapja a korporatív alapon szervezett társadalom, a hivatásrendi, ipari és szektorális szervezetek univerzális rendje, amelyen belül az egyes alkotóelemek joga a képviselet a nemzeti döntéshozatalban. Az egyes korporatív elgondolások viszont különböznek abban, hogy meddig terjedhet ki a korporációk szervezeti önállósága. Például : Hagel széles körű önállóságot

javasolt a korporációnak A fő európai politikai eszmeáramlatok közül a katolicizmus , a liberális konzervativizmus és a szociáldemokrácia mutat erős affinitást a korporatív eszmék iránt. A keresztényszocialista eszmények fő forrása XIII. Leó pápa 1891-es „Rerum Novarum” , amely a tőkés-munkás ellentétek megoldására hivatásrendek létrehozását javasolja. Az érdekek kölcsönös függésére hangsúlyt fektető szociáldemokráciának inkább gyakorlati politikájában öltenek testet a kvázi korporatív érdekegyeztetések. Jonas fogalmazza meg leginkább kibontott formában a liberális-konzervatív nézetek közül a korporatív gondolatokat. „ A konfliktusok abból következnek, hogy a munkások az iparban kívülállók” A korporatizmus mint kifejezés egy időre bekerült a „lejáratott fogalmak” tárházába és amikor ez a kifejezés újra teret nyert, használata már nem annyira ideologikus, a kifejezés terjesztői leíró, illetve

az esetek jó részében kritikai éllel használják a fogalmat. A korporatizmus-elméletek kiinduló pontja , hogy működnek olyan struktúrák amelyek több szempontból összefüggésbe hozhatók akár a korporatív ideológiák eszményképeivel, a rendes állammal, akár az olasz autoriter fasiszta berendezkedéssel. A hetvenes években a neokorporatizmus-elméletek kibontakozása előtt találhatók ilyen jellegű elemzések: - 1966-ban Rokkan korporatív pluraliumusként jellemzi a norvég politikai rendszert, amelyben három rend a munkásság, a mezőgazdaságiak és a vállalkozók dominálnak a politikai döntési folyamatokban. - Shonfield a brit, francia, nyugatnémet és amerikai gazdasági tervezési rendszereket elemezve használta a fenti említett kifejezést. - 1969-ben Beer Nagy-Britanniával kapcsolatban ír elemzést A neokorporizmus, mint elméleti irányzat, saját történetét a hetvenes évek közepétől számítja, Philip Schmitter tanulmányának

megjelenésétől. Schmitter vizsgálódását három irányban terjeszti ki., a társadalom és az állam közötti közvetítési romák főbb típusait elemzi, megpróbálja mérni az összefüggést a politikai stabilitás és az érdekközelítés típusa között, végül az érdekszervezetek történeti fejlődési logikáját elemezve jut el a következtetéshez: „a különböző szintű kormányozhatóság kulcsa kevésbé objektív tényezőkben keresendő, mint inkább abban a módban, ahogyan a különböző érdekek közvetítődnek a polgári társadalom és az állam között. Minél kifejlettebb korporatív variánsokkal jellemezhető ezek, annál kormányozhatóbb egy rendszer” A három ideáltípus :  pluralizmus: alkotóelemei meghatározatlan számú, különböző, egymással versenyben álló önálló csoportok. -3-  korporatizmus: fő alkotóelemei korlátozott számúak, nem állnak egymással versenyben és egymástól funkcionális szempontból

elválasztottak.  szindikalizmus:elmemei naim korlátoztott számú, egyedülálló, egymással nem versenyben álló egyesületek. Mindhárom típus két altípussal rendelkezik, aszerint, hogy az érdekközvetítés rendszere alulról jött létre lassan kibontakozó folyamatok eredményeként, vagy létrehozásukban az állam szerepe volt a döntő: állami korporatizmus társadalmi korporatizmus Schmitter mondanivalóját a nyugat-európai társadalom egy részében kialakult érdekek képviseletének – közvetítésének egy olyan rendszere, amely magán belül képes kompromisszumra hozni a társadalom belső érdekellentéteit, kihordani konfliktusait, és ebben rejlik ezen társadalmak stabilitásának magyarázata. érdekközvetítés módja társadalmi kompromisszum stabilitás A hetvenes évek második felében felfutó korporatizmus - elmélet áradat több szempontból is továbbfejleszti a fenti gondolatokat. A hangsúly az érdekek képviseletéről és

közvetítéséről döntő mértékben átcsúszik az érdekszervezetek és az állam közötti együttműködés különböző formáira, ahol az együttműködés nem csupán az érdekek artikulálásának és közvetítésének terén valósul meg, hanem a politikai döntések meghozatalában és végrehajtásában is. korporatizmus érdekek kompromisszuma stabilitás Korporatív minta országok születnek Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia stb. Egyre újabb és újabb elemekkel gazdagodik a korporatív megoldások stabilitásának feltételeit magyarázó tényezők száma. Kiderül, hogy a társadalom, gazdasági, politikai, ideológiai és szervezeti feltételek sorának együttes megléte szükséges a „stabilizáló’ stabilitáshoz. kompromisszum feltételei adottak korporatizmus stabilitás Viszont a hetvenes évek végére az is kiderült , hogy a korporatív megoldások nemcsak stabilitást eredményezhetnek, hanem alá is áshatják a stabilitás alapjait. A

korporatív minta országaként kezelt Ausztriában a kiegyensúlyozott érdekkompromisszum fenntartásának igyekezete ebben az időben már a gazdasági válságtól való szabadulás akadályaként jelentkezett. A korporatív megoldások sora fellazulnak , vagy megszűnnek, és kiderül, hogy a korporatív érdekegyeztetés meghiúsulása nem vezet a kompromisszum meghiúsulásához. Illetve az is jól érzékelhető , hogy a politikai stabilitáshoz szükséges érdekkompromisszumok előállíthatók a polgári demokrácia hagyományos intézményrendszerén belül is , akár egy párt dominanciájával , akár pártok kompromisszumával. (pl: Franciaország) A nyolcvanas évek elején a stabilitás, mint szempont, háttérbe szorul a korporatizmus – elemzésekben , és kísérletek történnek a korporatizmus – fogalmak átfogó társadalmi – politikai elemzési kategóriaként való alkalmazására. Ezekben az években ahány szerző annyiféle értelmezésben használja a

korporatizmust, mint fogalmat. A különböző megközelítések az alábbiak: - Winkler : az állam egyre növekvő beavatkozása a gazdaság folyamataiba és szervezésébe Tonny Benn: az állam bürokrácia befolyásának és hatalmának növekedése, függetlenül a kormányzatok politikai összetételétől, erőviszonyaitól Ronge: a gazdaság politikai eszközökkel való szabályozásának egyik formája -4- - - Lehmbruch: szervezett és egyre inkább intézményesített együttműködés a legfontosabb társadalmi szervezetek és az állam között a politikai döntések meghozatalában és végrehajtásában Beyme: az osztálykonfliktus enyhítésének formája Panitch: a munkásosztály állami ellenőrzése, mindenekelőtt a szakszervezeteknek az államapparátusba való integrálásán keresztül Kastendiek: kísérlet a társadalmi alrendszerek direkt és szervezett összekötésére, a gazdasági és politikai uralom összekapcsolására Heinze: kölcsönös ,

másrészt intézményesített kapcsolat állam és érdekszervezetek között Crouch: ipari kapcsolatok szabályozásának egy specifikus politikája, amely a szervezett munkásmozgalom alárendelésére irányul A nyolcvanas években a gazdasági , társadalmi , politikai folyamatok változások szinte majd minden fontosabb eleme tárgyává vált a neukorporatizmus – elemzéseknek. Központi kérdése: a társadalmi-gazdasági ellentmondások, illetve a beavatkozó állam szabályozási szükségletei milyen új konfliktuskezelési megoldásokat, szabályozási formákat eredményeznek, és ezek a megoldások mennyiben különböznek a korábbi mechanizmusoktól, struktúráktól. A hetvenes évek válságának egyik fő sajátossága, - amire már az első oldalon is utaltamjelentős a szakadék a szükséges kormányzati intézkedések és a rendelkezésre álló eszközök között. Egyszerre kell biztosítania a gazdasági egyensúly helyreállítását és fenntartani a

társadalmi békét, megőrizni a legitimitást. Már maga a gazdasági egyensúly biztosítása is ellentmondásos lépésekre kényszeríti a kormányzatokat. Miközben az egyik oldalról igen erős a nyomás a gazdaságból való részleges kivonulás, egy sor szektor problémáinak piaci megoldása irányában , egyre bővül azoknak a gazdasági , szociális területeknek a köre, amelyeknek finanszírozását az állam kénytelen magára vállalni. A kérdés csak az, hogy az állam az egymásnak ellentmondó kihívásoknak megfelelni, és közben még szerepét is fokozni. A korporatizmus-elméletek egyik főszereplője az állam, amely szabályozási problémáit megoldandó, magát tehermentesítő szabályozási céljai érdekében felhasználja, illetve kontrollálja az érdekszervezeteket. Vagy éppen fordítva a nagyobb érdekszervezetek egyre inkább eszközként használják fel az államgépezetet céljai elérése érdekében. Az állam aktív szereplője a

társadalmi-gazdasági folyamatoknak és már csak stabilitási igényei is beavatkozásának megszilárdítására kényszerítik. A továbbiakban a hangsúly a konfliktusok megoldásáról a konfliktusok szabályozására, kezelésére tevődik át. Az alapkérdés: a társadalmi-gazdasági folyamatokba beavatkozó állam hogyan alkalmazkodik érdekellentétekkel és konfliktusokkal teli környezetéhez. Hogyan vonja be a konfliktusok szabályozása érdekében a politikacsinálásba az érdekellentéteket szervezett formában közvetítő nagy érdekszövetségeket. Álláspontok: az állami beavatkozás hatékony funkcionálásának előfeltétele az érdekszervezetekkel való együttműködés. Az állam minél több feladatot húz magához, annál kevésbé képes azokat egyedül szabályozni. Ezért saját érdeke, hogy részjogosítványokat adjon vissza az érdekszervezeteknek. Abban viszont megoszlanak a vélemények, hogy milyen típusú ellentmondások szabályozása

kényszeríti az államot az érdekszervezetekkel való együttműködésre, illetve milyen területekre terjed ki a konfliktusszabályozás korporatív formája. -5- Lehmbruch: elosztási konfliktusokat szabályozó eszközként definiálja. Az általa megkülönböztetett két kategória az autoriter és a liberális korporatizmus. A gazdasági életbe beavatkozó állam a szabályozás sikeressége érdekében egyre inkább törekszik eszközként felhasználni az érdekszervezeteket. Ez a szabályozási forma néhány elemében hasonlít az olasz vagy a portugál korporatív fasizmus rendszeréhez, de döntő vonásaiban különbözik attól. Fő különbségek az autoriter korporatív államokkal szemben a liberális korporatív államok a szervezkedési szabadság talaján állnak, amelyekben elvileg lehetséges a különböző érdekszervezetek közötti koalícióképzés, ráadásul az érdekszervezeteken belüli történések nem az állam által szabályozottak, hanem a

tagság által. Továbbá az állammal és más érdekszervezetekkel való egyezkedés önkéntes, elvileg a résztvevő szervezetek számára nyitott a tárgyalásokból való kilépés. A mai polgári demokráciák jó részében már nem az érdekek képviseletét folytatják az érdekszervezetek, hanem részt vesznek az állami szabályozó tevékenység formálásában és végrehajtásában. Például az osztrák szociális partnerség, amelyben munkavállalói és munkaadói érdekszervezetek tárgyalási fórumán a kormány képviselői már szavazati jog nélkül vesznek részt. Pedig ezeken a fórumokon születnek alapvető kérdésekről döntések a hagyományos politikai intézmények már csak a jóváhagyás joga marad meg. Az elemzések során összemosódik a két tényező, az érdekek intézményes felszíne hozatalának és egyeztetésének a kérdése, valamint az a kérdés , hogy ezen érdekek mennyire egyeztethetők, mennyire képzelhető el ezek

kompromisszuma. Az érdekszervezetek az egyes pártokkal szorosan összefonódva vesznek részt a politikai akaratok képzésében, pénz és szavazói bázist szállítanak, cserébe pozíciókat és beleszólást kapnak. Az érdekközvetítési – egyeztetési formák nemcsak hogy módosított formái a parlamentarizmusnak, hanem egy attól gyökeresen eltérő rendszert jelentenek, amelyben már nem a parlament a politikai döntések súlyponti helye, hanem elsősorban a közigazgatás mellé rendelt különböző egyezkedési fórumok, amelyekben nem választott képviselők egyeztetnek érdekeket, hanem az érdekszervezetek küldöttei. A korporatív megoldások csak rövid távú tényezői a konszenzusos politikacsinálásnak, a stabilitásnak. Az egyezkedésbe be nem vont erők hosszabb távon új konfliktus-potenciált jelenthetnek, a kompromisszumos politika, ha nem jár kölcsönös előnyökkel, hosszabb távon az érdekszervezeti tagságok lázadását eredményezheti. A

tárgyaló felek kompromisszumkészségét jelentősen ronthatják hatékony alternatív érdekérvényesítési lehetőségek, a résztvevők alkupozícióját jelentősen ronthatják, vagy javíthatják konjunkturális ingadozások. Valamint azok az erők, amelyek korábban a korporatív egyezkedéseken kívül hatékonyabban érvényesíthették érdekeiket, ha csak valamilyen kompenzációhoz nem jutnak, a tárgyalási keretek megszüntetésére törnek. -6- Forrás: Brust László: Érdekszervezetek a politikai rendszerben. Korporatizmus elméletek Medvetánc 1983.4sz-19841sz Ág Attila: A közpolitika és szervezett érdekcsoportok -7-