Economic subjects | Finances » Antalné Oláh Mónika - Szociális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Tantárgy: Összehasonlító gazdaságtan Szociális korporatizmus Készítette: Antalné Oláh Mónika Gazdálkodási szak Levelező tagozat 2003/2004 tanév I.félév „C”csoport Debrecen, 2003. november 24 TARTALOMJEGYZÉK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. Bevezetés Korporatizmus elméletek Szociális korporatizmus jellemzői Svédország, a jóléti állam példája A jóléti állam típusai A skandináv modell kialakulásának társ.-i feltételei Felhasznált irodalom 2 3.oldal 3.oldal 4.oldal 4.oldal 5.oldal 6.oldal 7.oldal 1. Bevezetés A neokorporatizmus elmélete a hetvenes évek elején került a társadalomtudományi érdeklődés középpontjába. A magyar nyelvű szakirodalom erről a témáról meglehetősen szűkös A legjelentősebb magyar nyelvű tanulmányok Bruszt {1983} és Pokol { 1981}. A mai elnevezésnek több változata is létezik: korporatizmus, neokorporatizmus, korporativizmus,

neokorporativizmus. A „vi” képző beiktatása pusztán ízlés kérdése, a „neo” előtag azonban lényegi kérdés. A korporatizmus, korporatív rendszerek ugyanis a két világháború közötti fasiszta Olaszország gazdasági berendezkedésének elnevezésére szolgál (Pethő {1994}), így lényegesnek tartjuk a mai demokratikus korporatizmus e rövid előtaggal történő megkülönböztetését. Ennek ellenére a külföldi szakirodalomban gyakori a rövid és egyszerű „corporatism” kifejezés használata a demokratikus korporatizmus elnevezésére. 2. Korporatizmus elméletek A korporatizmus eredeti értelemben a fasiszta hivatásrendi szakmai szervezetek, az úgynevezett korporációk rendszere. A fasiszta Olaszországban 1927-ben kezdték el a kiépítésüket A korporációt valamely szakma munkáltatóinak és munkavállalóinak közös szervezeteként hozták létre és a fasiszta párt ellenőrzése alá helyezték. Katzenstein {1985} a neokorporatív

modellt demokratikus korporatizmusként határozza meg, melynek fő sajátosságai: • A szociális partnerség ideológiája • A gazdasági érdekcsoportok centralizált és koncentrált rendszere • A politikai szereplők közötti politikai alkuk. A neokorporatizmus Philippe Schmitter szerint: „A korporatizmus olyan érdekképviseleti rendszerként definiálható, amelyben az azt alkotó egységek korlátozott számú, egységes, kötelező, nem versengő, hierarchizált és funkcionálisan megkülönböztett kategóriákba szerveződnek, melyeket az állam elismer, illetve engedélyez (esetenként létre is hozhat) és amelyek képviseleti monopóliummal rendelkeznek saját kategóriájukban.” (SCHMITTER {1974} ) Thoma László megfogalmazása szerint: „Korporatív intézményről akkor beszélünk, ha az érdekképviseleti szervezetek között folyó egyeztetések, konfrontáció és kooperáció az állam részvételével folyamatossá és szisztematizáltan rendezetté

válik, tehát intézményesül. Az állam részvétele és az egyeztetések intézményesülése egyaránt nélkülözhetetlen eleme ennek a fogalomnak.” (THOMA {1998}) A neokorporatizmus lényegi jellemzője továbbá az, hogy az érdekcsoportok és az állam intézményesített egyeztetése során a csoport nemcsak nyomást gyakorol a megfelelő állami szervekre és az adott esetben ellenérdekelt csoportokra, hanem kompromisszumos megoldás, megegyezés esetén felelősséget is vállal az egyezség gyakorlati megvalósításáért. (FALKNER {1998}) Csak érzékeltetendő a különböző megközelítéseket még néhány megfogalmazás mi a korporatizmus: - az állam egyre növekvő beavatkozása a gazdaság folyamataiba és szervezésébe /Winkler, 1976-1977/ - a gazdaság politikai eszközökkel való szabályozásának egyik formája / Ronge, l979-1980/ - az állami bürokrácia befolyásának és hatalmának növekedése, függetlenül a kormányzatok politikai

összetételétől, illetve erőviszonyaitól /Tonny Benn, 1979/ - szervezett és egyre inkább intézményesített együttműködés a legfontosabb társadalmi szervezetek és az állam között a politikai döntések meghozatalában és végrehajtásában /Lehmbruch, 1979/ - az osztálykonfliktus enyhítésének formája /Beyme, 1979/ - a munkásosztály állami ellenőrzése, mindenekelőtt a szakszervezeteknek az államapparátusba való integrálásán keresztül /Panitch, 1979,1981/ - kísérlet társadalmi alrendszerek direkt és szervezett összekötésére, a gazdasági és politikai uralom összekapcsolására /Kastendiek, 1981/ - kölcsönös, nagyrészt intézményesített kapcsolat állam és érdekszervezetek között /Heinze, 1981/ 3 - az ipari kapcsolatok szabályozásának egy specifikus politikája, amely a szervezett munkásmozgalom alárendelésére irányul /Crouch, 1979/ A tanulmányok többségének központi kérdése: a társadalmi-gazdasági

ellentmondások, illetve a beavatkozó állam szabályozási szükségletei milyen új konfliktuskezelési megoldásokat, szabályozási formákat eredményeznek, s ezek a megoldások mennyiben különböznek a korábbi mechanizmusoktól, struktúráktól. A tanulmányokban korporatív mintaországok születnek Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Hollandia. A neokorporatista alkuk során mind az üzleti élet, mind a munkavállalók részt vállaltak a világpiaci alkalmazkodás költségeiből: a munkaadók elfogadták a jóléti állammal járó terheket, a munkavállalók visszafogták a reálbér-növekedéssel kapcsolatos igényeiket. 3. A szociális korporatizmus jellemzői: Szociális korporatizmus Társadalmi koalíció A; Tőke B; Szakszervezetek C; Állam Politikai hálózat A; Intézményi szerkezet B; Politikai folyamat, kiterjedése C; Az alku módja Politikai következmény nemzeti, gyenge centralizált, erős nemzeti alkalmazkodás és állami kompenzáció a

korporatív Jobban centralizált, stabil, effektív alku szűkebb, de magában foglalja a beruházás és a foglalkozatatás kérdéseit is háromodalú, explicit engedmények Szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenségeket 4. SVÉDORSZÁG, A JÓLÉTI ÁLLAM PÉLDÁJA Svédországra hosszú időn keresztül úgy tekintettek, mint egy gazdasági csodára, mely a kedvező történelmi feltételek mellett a legmagasabb színvonalon valósíthatta meg a gondoskodó jóléti állam modelljét, miközben a piacgazdasági viszonyokat is megőrizte. A gazdasági fejlődés (a relatív gyors GDP növekedés) fenntartása mellett sikerült elérni a teljes foglalkoztatottságot, a kedvező jövedelemelosztást, a gazdasági biztonságot. A mai helyzetet elemezve helyesebb azonban a csoda helyett svéd kísérletről beszélni, hiszen jelenleg a svéd gazdaság- és szociálpolitikát egyértelműen a nyugat-európai úthoz való visszatérés jellemzi. Ma a svéd modell

„cseppfolyós állapotban” van, azaz a játékszabályok szüntelenül változnak. Senki sem meri felvállalni a jóléti rendszer gyors leépítését, hiszen azzal a maga politikai bukását biztosítaná be, ezért csak a fokozatos átalakítására tett erőfeszítéseket figyelhetjük meg, amelynek során külön figyelmet kell szentelni a szakszervezetek szerepének átértékelésére, az állami szférában dolgozók helyzetének megváltozására, romlására. A társadalmi konfliktusok megelőzése, oldása talán a legnagyobb kihívást jelenti a reformokat sürgető politikai erők számára, hiszen ma már nem közgazdaságtani kérdés, hogy működőképes-e még a svéd modell, mert bebizonyosodott, hogy nem az. Különböző felfogások a jóléti állam lényegi jellemzőiről: A jóléti államok összehasonlítására tett első kísérletek nem adhattak hiteles képet, hiszen abból a téves feltevésekből indultak ki, hogy vagy a társadalmi kiadások

színvonalában (ezek az ipari modernizációt középpontba állító elméletek) vagy baloldali pártok és a munkásosztály erejében, politikai szervezettségében (ezek az ún. hatalomközpontú elméletek), vagy a gazdasági nyitottságban (SCHMIDT), vagy a korporativista szemlélet érvényesülésében (CAMERON) mérhető az állam jólét melletti elkötelezettsége. 4 A jóléti állam típusai: A jóléti államoknak hagyományosan három típusát szoktuk megkülönböztetni: a liberális, a korporativista és a „harmadik utas” vagy szociáldemokrata modellt. A jóléti államok közötti különbségek elsősorban a működésük elemzésével tárhatóak fel, hiszen az eltérések főleg a szociális jogokban, a rétegződési hatásban, az állam-család-piac viszonyrendszerben ütközik ki. Bár minden egyes modell mellett megemlítem azokat az államokat, amelyekre dominánsan jellemző, de – ahogy az elméletek és a valóság kapcsolatában már annyiszor

megtapasztalhattuk - nincsenek „tiszta esetek”. Nevezhetjük Svédországot szociáldemokrata típusnak, az Egyesült Államokat liberálisnak, Németországot korporativistának, de még így sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy minden jóléti rendszerben (főleg az elmúlt évtizedekben) ötvöződtek a liberális, korporatív és szociáldemokrata vonások. Az ún. szociáldemokrata jóléti államokban (Svédország és korlátozottabb mértékben Norvégia, Dánia) az egyenlőséget a legmagasabb szinten kívánták biztosítani, azaz nemcsak a minimális igények kielégítésére, hanem az új középosztály „luxuselvárásainak” is megfelelő szolgáltatások nyújtására törekedtek. Az univerzalizmus pedig olyan mértékben érvényesült, hogy a munkások is ugyanazokat a jogokat élvezhették, mint a jobbmódúak, így kísérelték meg a munkásosztály és a középosztály ellentétét felszámolni. Az, hogy a piac kizárása mellett mindenki részesült a

luxusjuttatásokból, létrehozta az ezen országokra jellemző univerzális szolidaritást a jóléti állammal, ami ezután biztosította a rendszer stabilitását. Ez a modell az erősen univerzalisztikus, egyenlősítő törekvései mellett figyelembe veszi a differenciált elvárásokat is, azaz a minden rétegre kiterjedő magas színvonalú biztosítási rendszer juttatásai a szokásos jövedelmi szinthez igazodnak. A szociáldemokrata vagy „harmadik utas” modell azonban nemcsak a piac szerepét veszi át, hanem a családét is azáltal, hogy a családi lét költségeit átvállalja: ezt nevezzük előtársadalmasításnak. A cél ugyanis az egyén ráutaltságának csökkentése nemcsak a piaccal, hanem a családdal szemben is. Az állam ezért tevékeny szerepet vállal az önmagukat eltartani nem képes családtagok gondozásában, ezáltal a munkaképes lakosság számára reálissá teszi a munkavállalás lehetőségét. A szociáldemokrata jóléti államokra

jellemző a munka és a jólét összekapcsolása, hiszen ezek az államok elkötelezték magukat a teljes foglalkoztatottság megvalósítása mellett. A munkához való jog középpontba állítása mellett számos racionális közgazdasági érv szól, hiszen egy ilyen költséges jóléti rendszer fenntartása hosszú távon csak úgy valósítható meg, ha a szociális problémákat sikerrel minimalizálják, miközben a bevételeket maximalizálni képesek. Következésképpen minél többen dolgoznak, annál többen adóznak, és annál kevesebben szorulnak állami támogatásra. Ha megvizsgáljuk a svéd társadalombiztosítási rendszert, akkor meghatározhatjuk a „bölcsőtől a sírig gondoskodó” jóléti állam legfontosabb jellemzőit: a legtöbb juttatás alanyi jogon jár (Beveridgemodell), a rászorultság nem döntő szempont, a kieső jövedelmet nagyvonalúan, szinte teljes egészében pótolja (a legutóbbi időkig kb. 90%-át nyújtotta az állam a kieső

jövedelemnek) és rendkívül költséges a fenntartása. A jóléti szolgáltatások azonban növelik a gazdasági biztonságot, az esélyegyenlőséget, és hozzájárulnak a bérdifferenciák csökkentéséhez. A skandináv modell kialakulásának társadalmi feltételei: Milyen tényezők vezettek a különböző jóléti államtípusok kialakulásához? Először is rögtön le kell mondanunk arról, hogy egyetlen kauzális magyarázó tényezőt találunk, habár megállapíthatjuk, hogy az általunk említett országok a munkásosztály szervezettségét kivéve hasonló mutatókkal rendelkeznek. Mégsem vezethető vissza a jóléti állam bármelyik típusának kialakulása egy politikai erőre, hiszen egyedül egyetlen párt, szervezet sem képes olyan hosszú ideig (természetesen a különleges történelmi körülményeket és a nem demokratikus rendszereket leszámítva) hatalmon maradni, hogy szövetségesek nélkül saját elképzeléseit megvalósíthassa, ha pedig

koalícióba kényszerül tömörülni, akkor már kénytelen más politikai erők törekvéseit is figyelembe venni. A jóléti rendszereket ennek megfelelően elsősorban három tényező alakította: az osztályszervezettség természete, az osztályok közötti koalíciós struktúrák és az intézményrendszer történelmi öröksége. Már maguk a munkásmozgalmak és a baloldali politikai erők is eltérő ideológiai alapokon működtek, különböző politikai, gazdasági célokat fogalmaztak meg és politikai teljesítőképességük sem volt azonos. Egyáltalán nem általánosítható, hogy a munkásmozgalmak mindenütt szocialista 5 osztályidentitást tettek magukévá, a szakszervezetek sem játszottak mindenhol olyan meghatározó szerepet, mint a skandináv államokban, és tevékenységükben az ideológiai szempontok is eltérő fontossággal bírtak. Ahhoz, hogy egy szociáldemokrata rendszer létrejöjjön és megszilárduljon a szociáldemokratáknak stabil

politikai szövetségeseket kellett találniuk, azaz a lehetséges koalícióspartnerek köre már behatárolta a kialakuló rendszer kereteit, felvázolta lehetséges formáit. A múlt században és az ipari fejlődés kezdeti szakaszában a legerősebb politikai szövetségesük a parasztság lehetett, azonban nem minden területen alakulhatott ki ez a politikai szövetség: ahol kis méretű, tőkeintenzív farmergazdaságok működtek könnyebb volt a politikai alkukat megkötni, hiszen a farmerek jól szervezett érdekképviselettel rendelkeztek. A vörös-zöld koalíció volt a teljes foglalkoztatáson nyugvó jóléti állam alapja. Azokon a kontinentális területeken (Dél- és Közép-Európa), ahol a falusi gazdálkodás alapja az olcsó munkaerő volt, a gazdálkodók inkább tekintették fenyegetésnek a baloldali mozgalmakat, ezért elsősorban a konzervatív erők soraiban találhatjuk meg őket. Egészen a második világháború végéig a jóléti állam fejlődési

irányát az a politikai erő határozhatta meg, mely a paraszti rétegeket maga mellé állította. Az új középosztályok megerősödésével a skandináv jóléti államok sorsa attól függött, hogy sikerül-e ezt a széles és egyre jelentősebb politikai erőt a szociáldemokrata orientációjú programok mögé állítani. A szociáldemokraták ezért a munkásosztály és középosztály követeléseinek szintetizálására kényszerültek. A középosztály tagjai azonban sikeresen tudták igényeiket az államon kívüli rendszerekben is kielégíteni, és számukra a teljes foglalkoztatás sem jelentett központi kérdést. A jövedelemkiegyenlítő törekvésektől pedig kezdetektől fogva idegenkedtek, ezért az új középosztályok megjelenése a liberális jóléti állam-modell megerősödését vonta maga után számos országban. A skandináv államokban (elsősorban Svédországban) azonban sikerült a középosztályt a piactól az állami rendszerhez

csábítani, hiszen elvárásaiknak meg tudtak felelni a magas színvonalú juttatásokkal, miközben továbbra is fenntartották a szociális jogok univerzalizmusát, azaz a jóléti állam „áldásaiból” a munkásosztály tagjai is részesítették (mégpedig szintén magas színvonalon). A skandináv szociáldemokraták a középosztály támogatását az által is könnyebben megszerezhették, mert a magánpiaci jóléti intézmények viszonylag fejletlenek voltak, miközben a jóléti állam szolgáltatásai már az „igényesebb” rétegek számára is elegendő luxust tartalmaztak. Az ún középosztályi jóléti államok pedig (akár szociáldemokraták, akár korporativisták) képesek voltak a középosztály lojalitását megszerezni a részükre nyújtott juttatásokkal, amivel a jóléti politika számára széles társadalmi támogatottságot tudtak kiépíteni. A társadalombiztosítási rendszert már (a múlt századi) kiépítésekor is a nyílt

osztálypolitizálás eszközének szánták, hiszen két szorosan összekapcsolódó célt kívántak vele elérni: egyrészt az osztálykülönbségek megszilárdítását azáltal, hogy a különböző státuszcsoportok számára eltérő és elkülönült programokat nyújtottak, másrészt az államhoz való hűség megerősítését a közalkalmazottak számára nyújtott privilegizált jóléti ellátás révén. Bizonyos értelemben a korporatív társadalombiztosítási rendszerek voltak a leginkább felkészülve a középosztály megnövekedése következtében a jóléti állammal szemben támasztott új, magasabb elvárások kezelésére, hiszen csak a meglévő rendszert kellett technikailag javítani, hogy az osztályszerkezet megváltozását követve méltányosabb ellátást tudjon nyújtani. Az Adenauer –féle 1957-es német nyugdíjreform bevallott célja az volt, hogy a státuszkülönbségeket helyreállítsa az adekvát szintű, keresethez kötött juttatási

rendszer biztosításával. A korporatív modellben a státuszkülönbségeken nyugvó társadalombiztosítás differenciált támogatási rendszere kötötte a középosztály lojalitását a jóléti államhoz A hatalmi viszonyok ilyen mértékű állandósága nemcsak azt eredményezte, hogy a szociáldemokrata elképzelések megvalósítására kellő idő állhatott rendelkezésre, hanem a rendszer korporatista vonásait is erősítette, azaz a politikai döntéshozatal folyamatába immár állandósult csatornákon keresztül a nem politikai szervezetek (elsősorban a szakszervezetek) is bekapcsolódhattak, illetve politikai feladatokat vállalhattak fel. Svédország akkor is, most is számos korporatista vonással rendelkezik, hiszen számos érdekcsoport képviseltetheti magát a kormányzat különböző adminisztratív, igazságszolgáltatási szerveiben. Ezek a korábban független szervezetek pedig az államtól kapnak költségvetési támogatást, azaz anyagilag az

államtól függő helyzetbe kerültek. A korporativizmus leépítése érdekében 1990 óta számos reformot hoztak. 6 Felhasznált irodalom: Összehasonlító gazdaságtan BKE. Aula Kiadó Budapest, 1996 Bruszt László: Érdekszervezetek a politikai rendszerekben Korporatizmus elméletek Arató Krisztina: Szociális párbeszéd az Európai Unióban PhD. Értekezés Budapest 2000 7