Economic subjects | Finances » A szociális korporatizmusról

Datasheet

Year, pagecount:2003, 7 page(s)

Language:Hungarian

Downloads:55

Uploaded:November 05, 2006

Size:75 KB

Institution:
-

Comments:

Attachment:-

Download in PDF:Please log in!



Comments

No comments yet. You can be the first!


Content extract

A szociális korporatizmusról Tartalomjegyzék I. A korporatizmusról . 2 oldal 1. A korporatizmus fogalma 2. Korporativ elméletek 3. A korporatizmus Katzenstein elmélete szerint II. Ausztria, mint a szociális korporatizmus példája. 4 oldal III. Korporatizmus napjainkban.5 oldal IV. Irodalomjegyzék . 7 oldal I. 1.1 A korporatizmusról A korporatizmus fogalma Neves közgazdászok évtizedeken keresztül vitatkoztak az ideális gazdasági modell lényegéről. Egyesek a piac egyeduralmában, mások az állam központi szabályozó erejében látták a megoldást. Ma már a legtöbb társadalomtudós egyetért azzal a felfogással, amit Bruszt László a következőképpen fogalmazott meg: „a piacgazdaság építése mindenekelőtt államépítés. A piaci rend és az ennek megfelelő piaci viselkedési normarendszer nem jön létre magától, mindkettő feltételezi a kiszámítható állam aktív jelenlétét a gazdaságban.” Eme felfogás egyik legismertebb

XX. századi elmélete - mely Katzensteint és Zysmant nevéhez fűződik – szerint a modern vegyes gazdaságok három történeti csoportba sorolhatók: 1. piac által vezérelt gazdaság 2. tárgyalásos (neokorporatív) gazdaság 3. állam által vezérelt gazdaság A felsorolt formák mindegyike eltérően határozza meg az állam és a piac viszonyát. A korporatizmus kifejezés eredetileg a f asiszta hivatásrendi szakmai szervezetek elnevezése volt. A fasizmus a korporatív intézményeket egy totális állam diktatórikus, elnyomó politikai és gazdasági intézményrendszerének szerves részeként tekintette. A korporatív intézményt a diktatórikus állam azért hozta létre és építette ki, hogy az állam totális politikai rendszerében a különböző társadalmi rétegek érdekeit politikailag homogenizálja, s az állam akaratának egyik végrehajtó eszközévé tegye. A korporatív intézmény tehát strukturálisan az elnyomás egyik alrendszere volt. A

hatvanas évekre azonban, a gazdasági konjunktúrával összefüggésben, Európában kiépülnek a szociális partnerség háromoldalú érdekegyeztetési intézményei, az állam a független érdekképviseleti szervezetek között folyó érdekegyeztetést intézményesíti. A szociális partnerek nincsenek alávetve az állami akaratnak, megőrzik függetlenségüket, a korábbi konfrontációkat felváltja a szociális partnerek közötti intézményesen rendezett együttműködés. 2 1.2 Korporatív elméletek Az újfajta megközelítés számos elméletben bontakozott ki. A neokorporatív elméletek egyik fő állítása, hogy a politikai döntések nagy része már a parlamenten kívül születik, s a társadalmi érdekek szelektálását, követelésének transzformálását a pártok helyett már az érdekszervezetek végzik. A korporatív ideológiák jelképe a közös jogok és kötelezettségek tudatával átitatott, s ezek által egyesített középkori rendek

hierarchikus szervezete, melyben a r endszer elemei saját területükön autonómiát élveznek, de összességükben kényszer jelleggel alávetettek a rendi állam fegyelmének. A XIX. század és a XX század első harmadában virágzó (majd a fasizmus által jelentős mértékben diszkreditált) korporatív ideológiák ezen a nyomvonalon bontakoztak ki némi eltérésekkel. Közös elemük: a v ágyakozás az osztályharmónia és az organikus egység iránt Az egyes elméletek azonban jelentősen különböznek a terén, hogy mik a nézeteik arról, meddig terjedhet ki a korporációk szervezeti önállósága. A neokorporatizmus, mint elméleti irányzat, saját történetét a hetvenes évek közepétől datálja, Philip Schmitter: Még a korporatizmus századában élünk? című tanulmányának megjelenésétől. Mérési módszere: mutatókat képez a kormányozhatatlanságra, a politikai instabilitásra (sztrájkok, tüntetések, pénzügyi zavarok gyakorisága, stb.) és

kereszttáblán vizsgálja összefüggéseiket a k orporatizmus mutatóival (szervezetek centralizáltsága és monopolhelyzete). Katzenstein ezt a modellt – mely a h armincas-negyvenes évek válságainak terméke demokratikus korporatizmusként definiálta, melynek fő jellemzői: - a szociális partnerség ideológiája, melyet osztanak a nagyobb társadalmilag szervezett érdekcsoportok, mindenekelőtt a tőke és a munka - a főbb termelői csoportok csúcsszervezeteinek kialakulása, mely elősegíti a csoportközi alkukat, és a politikát az egyes csoportok, szervezetek belső mozgásának részévé teszi 3 - a rendszer képessége a szélesen értelmezett gazdasági és társadalmi kérdések egymás közötti átváltására, a kölcsönös kompromisszumok kialakítására, anélkül, hogy az egyes szereplők feladnák ideológiájukat. 1.3 A korporatizmus Katzenstein elmélete szerint E három jellemzőre épülő modell elkülöníti a kis országokat a

nagyoktól. Katzenstein szerint a kis államok versenyképességükben látták a kialakított jóléti államok fenntartásának kulcsát. És míg a nagyobb országok képesek befolyásolni a nemzetközi rendszert, a kicsik csupán elfogadhatják azt. Ebből a szempontból megkülönbözteti Svájc, Belgium és Hollandia esetében a liberális, Ausztria, Norvégia és Dánia esetében pedig a szociális korporatizmust. A megvalósuló rendszer formáját főként a társadalmi koalíció és a politikai hálózat határozta meg. Míg a liberális válfaj esetén nagyobb szerep jutott a bankoknak és a nagytőkének, a szociális rendszert a szakszervezetek és baloldali pártok nagyobb súlya jellemzi. Mindkét esetben a végeredmény azonos: az alkuk által a rendszer csökkentette a társadalom szereplői közötti politikai egyenlőtlenségeket. II. Ausztria, mint a szociális korporatizmus példája Katzenstein szerint a neokorporatív modell kialakulása elsősorban az

államok nyitottsága és a feudalizmus gyengeségének következménye. Ausztria esetében azonban megfigyelhető egyfajta saját szembefordulás is az ország korábbi történelmével. Ausztria egyike a szociális korporatizmus legmegdöbbentőbb termékeinek. A hetvenes évek alatt soha nem látott fejlődést tapasztalhattunk, mely eredményeként Ausztria a világ leggazdagabb országaihoz csatlakozott. Az egy főre jutó bevétel itt érte el a legmagasabb szintet, miközben a világot általános stagfláció és olajválságok sújtották. A munkanélküli ráta tizedét sem érte el az OECD országokénak, sőt sikerült a schilling értékét is megtartani, valamint növelni az ország valutatartalékait. Ezen felül Ausztria vezetővé vált az ipari sztrájkok miatt kieső idő terén: 1979-ben átlagosan nyolc másodperc jutott egy munkásra. A gazdasági fellendülés politikai sikerrel párosult. A pártok és érdekvédelmi szervezetek széles körű állami

támogatásban részesültek, és a politikai megmozdulások sem a kormány bukására irányultak, bár a hetvenes években több problémával is szembe kellett néznie 4 Ausztriának, mely erősen próbára tette az ország politikai ügyvitelének módszereit. Például a nukleáris energia megjelenése soha nem látott patthelyzetet okozott a politikai életben, a helyben koncentrálódott munkanélküliség komoly erőfeszítést jelentett a cégeknek, egyesületeknek és szakszervezeteknek egyaránt. Sőt, a nemzetközi valutapiac bizonytalanságai, úgymint a magas kamatlábak egyre jobban behatárolták az Ausztria belgazdasági növekedését biztosító külföldi kölcsöneinek lehetősgeit. Mindezen nehézségek leküzdésével Ausztria óriási politikai sikert könyvelhetett el, mellyel bizonyította, hogy a szociális korporatizmus képes megbirkózni a gazdasági változásokkal. III. Korporatizmus napjainkban Az érdekegyeztetés intézményrendszere,

amelyet gyakran korporatizmusnak vagy neokorporatizmusnak nevezünk, olyan jelentőssé vált, hogy a politikatudomány művelői gyakran korporatív kapitalizmusról, vagy korporatív évszázadról beszélnek. Az érdekegyeztetés kikerülhetetlen és szükséges tényezőjévé vált az európai jóléti államoknak. Bármilyen irányzatú kormányzás egyaránt épített és épít a korporációkra. Az érdekegyeztetés intézményrendszere kifejezője annak is, hogy az elmúlt évtizedekben radikálisan megváltozott a társadalom és az állam viszonya Európában, és a változásokat tükrözve egyben elősegítve megváltozott a jogi szabályozás jellege. Változott, bővült az új alkotmányok tartalma. A XIX században az állam kevés dologba avatkozott be Biztosította a formális jogegyenlőséget, a társadalom és a gazdaság működésének formális jogi kereteit. Ezért e korszak jogrendszerét gyakran, mint formális jogot jellemzik. A piac és az

ipari fejlődés olyan tömeges szükségleteket hívott életre, mint például a közoktatás, az infrastruktúra-építés, az egészségügy, a kutatás, a v árostervezés, amelyeket csak az állam tudott kielégíteni vagy megoldani, és olyan szociális ellentmondásokat termelt, amelyeket csak az állam tudott feloldani. Az állam rohamosan bővülő feladatainak eleget téve egyre nagyobb mértékben beavatkozott a társadalom életébe. A jog pedig mindinkább az állami célok megvalósításának eszközévé, materiális joggá vált. Ez a folyamat elérkezett egy olyan határig, ahol bebizonyosodott, hogy a 5 feladatokkal és a d öntési igényekkel túlterhelt állam képtelen az egyre bonyolultabb társadalmat egy centrumból vezérelni. A megoldás: az államnak le kell mondania arról, hogy egyetlen centrumból mindent maga irányítson, egy hierarchikus és bürokratikus államigazgatási szervezetrendszer segítségével. Meg kellett osztania a hatalmát és a

döntéseket, valamint a döntések előkészítését a társadalommal. Ki kellett alakítania az egyes társadalmi szférák, alrendszerek önszabályozási, önvezérlési mechanizmusait és önvezérlési centrumait. Létre kellett hoznia azokat az autonóm vagy félautonóm testületeket, amelyek megfelelő információval, kompetenciával és valamilyen felhatalmazással rendelkeznek a saját működési területüket meghatározó döntések meghozatalához. Tehát most már az államnak nem azt kellett szabályoznia, hogy adott körülmények között mit kell dönteni - mint ahogy ez tipikus az államigazgatásban -, hanem azt kellett szabályoznia, hogy milyen szereplőknek és milyen eljárásokkal kell a jó döntést meghozniuk. A jogi szabályozás így egyre inkább eljárási joggá vált, amelyet a formális és a materiális jogtól való megkülönböztetésül reflexív jognak is neveznek. Azt hiszem, az elmúlt évekből sok példát lehetne felhozni az ilyen

jellegű szabályozásra. A helyi önkormányzatoktól a területfejlesztési tanácsokig és a különböző kamaráktól a tb- önkormányzatokig. A gazdaság szereplőinek együttműködését tekintve legfontosabb kérdés az érdekegyeztetés rendszerének szabályozása. Az a kérdés, hogy csupán tudomásul vesszük, hogy van, hogy jól-rosszul működik az érdekegyeztetés rendszere, vagy felismerjük és elismerjük, hogy az érdekegyeztetés, a piacgazdaság, a társadalom, a politika olyan fontos intézménye, amelyről az alkotmányban is szólni kell, és amelynek kiegyensúlyozott és kiegyensúlyozó működését az államnak elő kell segítenie. Az érdekegyeztetés intézményrendszerének kialakulása és kiteljesedése elválaszthatatlan attól a folyamattól, amely a tőke és a munka közötti ellentétet a tőke és a munka közötti együttműködéssel enyhítette, és nélkülözhetetlen szerepe volt a piacgazdaságban keletkező konfliktusok kezelésében.

Elválaszthatatlan része a s zociális piacgazdaságnak, a jóléti társadalom kialakulásának. Meghatározó szerepe volt abban, hogy a korábbi elitdemokrácia és elitpolitizálás sokszereplős tömegdemokráciává váljon. A civil társadalom és a helyi politika, valamint a parlamenti kormányzati politika között kialakult közpolitika legfontosabb intézményévé vált. Meghatározó szerepe volt a különböző participációs, részvételi formák kialakulásában. 6 Az érdekegyeztetés, a korporatizmus működése összefügg az éles osztályellentétek megszelidülésével, összefügg azzal, hogy a munkavállalók milliói a középosztály részévé váltak. Hogy kialakult az úgynevezett többségi társadalom Mindezt felismerve és elismerve Nyugat-Európában az állam aktívan és a jog eszközeivel is részt vett e s zervezett érdekcsoportok kialakulásának folyamatában. A szervezett érdekcsoportoknak gyakran közjogi státusuk van, és az állam

megbízásából közfeladatokat is ellátnak. Hátrányaként szokták említeni, hogy formálissá teszi a parlament szerepét a gazdaságot érintő legfontosabb kérdésekben. A korporációk működéséből következik, hogy egyes befolyással bíró csoportok érdekeit túlhangsúlyozzák más érdekek rovására. Válságok idején gyakran szembeszegülnek a szükséges változásokkal, a megújulással. Konzervatív, visszatartó erőként viselkednek. Általános az a megítélés is, hogy a 70-es évek végétől csökken a korporatizmus jelentősége Nyugat-Európában. IV. Irodalomjegyzék Andorko Rudolf – Anna Kondratas – Tóth István György: A jóléti jellemzői és reformjának lehetőségei. Közgazdasági Szemle, 1995 Bara Zoltán – Szabó Katalin: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények Budapest, 2000 H. van der Wee: A lefékezett jólét Budapest, 1983 7