History | Higher education » A Sztanbulba vezető út, Szapolyai János élete

A Sztanbulba vezető út, Szapolyai János élete Szapolyai János családja már a Jagelló kor elején a legnagyobb birtokkal rendelkező főúri famíliákhoz tartozott, Mohács évére pedig a leghatalmasabb lett közülük. Harmincnál is több város, sok várkastély, az ezekhez tartozó mezővárosok, falvak, puszták és részbirtokok voltak az övéi, olyan magánbirtokok, amihez fogható csak egy volt a magyar történelemben, Hunyadi családé, valamint Corvin Jánosé. Szapolyai János a Mohácsi csata óta, családja egyetlen élő tagja, nagy gazdagságához járult még a vajdai méltósága alapján, kezén lévő három erdélyi vár: Déva, Görgény, és Törcsvár urodalma, valamint néhány zálogjogon bírt állami jószág. Közvetlen ellenőrzése alatt állt még, hivatalai révén két országrésznyi terület, és családi birtokai. Erdély vajdája ként, a tartomány katonai, közigazgatási, és igazságszolgálati vezetője volt, kivéve a Szász

önkormányzatot. Az itteni befolyása azzal is nőtt, hogy magánjószágot is sikerült errefelé szereznie= szentlélek vár és annak uradalma, a Szamos és Maros völgyének Erdélyből kivezető szakaszát is Szapolyai birtokok őrizték pl. Szatmár és Németi, ill Lippa és Solymos. A másik terület az ország északi megyéinek nagy részét foglalta magába, Szepes, Trencsén és Torna megyékben ő volt a legnagyobb birtokos, s uradalmai voltak Árvában, Túróczban, Liptóban, Gömörben, Abaújban, Zemplénben és Nógrádban is. Közigazgatásilag csak Szepes megyének volt főispánja, de a többi megyében sem történhetett semmi a jóváhagyása nélkül. A Szapolyaiaknak kialakult családi politikájuk volt, ami egyszerre szolgálta az arisztokráciához való szoros kötődést, és az északi területek kézben tartását. Rokon familliák: pelsőci Bebekek, homonnai Drugethek, ők a bárói rendhez tartoztak, a Derencsényiek pedig a gazdagabb

középnemességhez. Mindhárom családnak Zempléntől Gömörig feküdtek jószágaik. Tehát a vagyon és a rokoni kötelékek határozták meg az 1487-ben született Szapolyai János helyét a kor társadalmában és politikájában. Huszonévesen megkapja az egyik legfontosabb országos méltóságot, az erdélyi vajdaságot, ezzel területi hatalmat és beleszólási jogot kapott az ország dolgaiba. Nála nagyobb hatalma Magyarországon csak a nádornak volt, a királyt nem számítva. Szapolyai János Erdély kormányzójaként feudális mércével mérve megfelelően, jól végezte munkáját, hivatali ideje alatt érte el a kornak megfelelő szervezettségét az Erdélyi vajdai kancellária. Ő nevezte ki az első, a budai kormányszervektől független Erdélyi ítélőmestert, ezzel egy időben kezdődött meg a helyi kancellária szakosodása, azaz kettéválása az ítélőmester mellett működő bírósági, s a vajdai titkár mellett működő közigazgatási

részlegre. Ebben a modern közigazgatási részlegben nyertek alkalmazást olyan kíváló hivatalnokok, mint Werbőczy, vagy Barcsai Pál. Szapolyait persze az is hozzá segítette ehhez az eredményhez, hogy tartományában nem létezett külön nagybirtokos réteg, egyedül a Gyulafehérvári püspöknek volt olyan jószága, amely után bandériumot kellett fizetni. A többi nagy uradalom vagy Magyarországi bárók kezében volt, pl. Vajdahunyad György brandenburgi őrgrófé, vagy Fogaras Bornemissza Jánosé, vagy román fejedelmek voltak a földesurai, pl. Csicsó, Küküllő, Bálványos, Léta A vajdai hatalom nem is a néhány középbirtokos várúrnál talált jelentősebb ellenállásra, hanem a székely székek népe volt az, aki féltékenyen őrizte kiváltságait,s Mátyás halála után többször is fegyvert fogott azok védelmében. 1519-ben például Szapolyai egyik al vajdája ellen föllázadtak, végül magának a vajdának kellett Budáról hazasietnie, s

Homoródszentpál mellett szabályos ütközetben leverni őket. A lázadás szószólóit Szapolyai megtorolta, elkobozta vagyonukat, és a Székely ági öröklési jog nyílt megsértésével idegeneknek adományozta azokat. Szapolyai nemcsak az arisztokrácia, hanem az uralkodó osztály egészének érdekeit is védte, mikor 1514-ben hadra kelt Székely Dózsa György keresztes parasztjai ellen. A keresztesek elleni hadjárat jó ítélőképességű hadvezérnek mutatja Szapolyait, al-vajdái Erdélyben, ő, meg Temesközben arathatott döntő katonai sikereket. A török előnyomulás a XVI. Század elejére Erdélyt egyfajta végvidékké tette A vajdáknak ügyelniük kellett a két román fejedelemségre, ahol egyre több tért nyert a szultáni befolyás, és az al-dunai végekre, melyek védelmében a temesi ispánokat kellett hivatalból kisegíteniük. János úr kormányzásának elején egyfolytában harcolt, először Moldvába küldött csapatokat, 1511-ben és

1512-ben Havasalföldön próbált egy magyar hűbéres vajdát megsegíteni, 1513-15 között három hadjáratot vezetett az al-dunai török várak ellen, a küzdelemnek a zsarnói vereség vetett véget, több éves időszakra. 1521-ben Nándorfehérvár fölmentésére mozgósították az ország haderejét, Szapolyai az Erdélyi csapatokkal szeptember közepére ért a Mohácsi ütközőhelyre, a fontos végvár akkorra már elesett. A lassú mozgósítás hiba volt, de nem a vajdáé: ebben a korszakban a magyar seregek törvényszerűen csak aratás után voltak fölállíthatók. A hadjárat gyászos eredménye-egyedül az Erdélyiek indultak a győztesen hazavonuló ellenség után, végül az ősz és a táborban kitört járvány véget vetett az egésznek, valamelyest fölrázta Magyarországot. Maga János úr három egymást követő évben tört ki Havasalföldre, a magyarokhoz húzó fejedelem megsegítésére. Több szép győzelem után a török visszaütött, ostrom

alá vette Szörény várát (Turnu, Severin) Az Erdélyiek ezúttal nem késtek el, és fölmentették az erősséget, de közvetlenül elvonulásuk után a török, rajtaütéssel mégis megszerezte azt (1524) Egyéves szünet és már a mohácsi hadjárat következett. A vállalkozásával Szapolyai nem csupán tartományát védte, az egész ország érdekében cselekedett. Politikai pályafutása az 1505-évi országgyűlés rövid közjátékától eltekintve 23 éves korában, 1510 novemberében kezdődött, Erdélyi vajdai kinevezésével. Két évre rá már ő Magyarország leghatalmasabb embere, II. Ulászló unokaöccse, Zsigmond lengyel király, ellensúlyozva a Habsburgok növekvő befolyását a magyar politikában, saját embereit, Perényi Imre nádort és Szatmári György pécsi püspök kancellárt tolta előtérbe. Hogy bázisuk is legyen idehaza, bevonta a szövetségbe a hatalmas Szapolyai vagyon urát, János urat. Befolyása érdekében feleségül vette

Szapolyai testvérét, Borbálát. 1515-ben ez a kormányzat felbomlott, János úr szabadulni akart a lengyel gyámságtól, mire Zsigmond hozzájárult a Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés megkötéséhez. Borbála királyné 1515 végén, Ulászló király 1516 elején meghalt, a vajda rövid időre kénytelen volt háttérbe vonulni, 1518 végén azonban visszatért. János úr széles körű konföderációt szervezett, melyben Perényi Imre nádor (lengyelbarát) György brandenburgi őrgróf(németbarát) Várday Ferenc erdélyi püspök, Báthory István Temesi ispán, és Beriszló Péter veszprémi püspök, egyben Horvát-Szlavón bán vettek részt, akik meghátráltatták Szatmári kancellárt, mert megegyezett Szapolyaival Bornemissza János budai várnagy leváltásában. Miksa császár és Perényi nádor halálával mind a Habsburg, mind a Lengyel beavatkozás veszített erejéből, 4 éven át Szapolyai János volt Magyarország valódi vezetője.

Egyensúly felborulása akkor következett be, amikor Ferdinánd osztrák főherceg 1523 végén felújította a Habsburgok magyarországi igényeit. Mária magyar királyné, II Lajos felesége, Ferdinánd húga, jó eszköz volt a német befolyás közvetítésére. 1524-Éles vetélkedés alakul ki a vajda, és a királyné között, aki sikereket is ér el etekintetben: Bornemissza rehabilitációja, Szalkai László kinevezése Esztergomi érsekké, Báthory ideiglenes eltávolítása az 1519-ben kapott nádorságból stb, de a még tapasztalatlan Mária túlbuzgalma vereségbe sodorja őket. 1525-ben Szapolyai, az 1518-as taktikát ismételve, előbb egyezséget köt Szalkai főkancellárral, majd megkapva, amit kért, hagyja a nemességet hadd, söpörje ki az udvarból ellenfeleit, Máriával is kibékül néhány hónapra, ő az aki a hatvani országgyűlésen leállítja Mária német környezete elleni támadásokat, bár ezzel feláldozta Báthory nádort is. A bukott

országnagyok szövetséget kötnek=kalandorok társasága Amelybe a királyi pár is belépett. A királynét német tanácsosai ismét szembefordították a vajdával: 1526 májusában az általa előkészített országgyűlés visszajavít mindent, ami hatvanban történt. Werbőczy István nádor menekülni kénytelen, Szapolyai nem hagyja el Erdélyt. Mohács hónapjaiban hazánkat olyan kormány vezette, amely a Habsburgok embereiből szerveződött. Utóbbi Közel két évtized alatt János úr volt az ország leghatalmasabb politikusa, aki csak akkor került háttérbe, amikor a király fordult ellene. A magyar politikai elit elfogadta őt vezetőjének, élén a történeti köztudatban ellenségként szerepelt Báthory Zsigmonddal. Szapolyai a köznemességgel szövetségben akart király lenni, akár a Jagellók helyett is. Szapolyai a kifejezetten rendi megnyilvánulásoktól távol tartotta magát, nem volt jelen például az 1514-évi Rákosi, sem az 1518-évi tolnai és

bácsi, sem az 1519-évi nádorválasztó országgyűlésen, sem az 1525-évi hatvani diétán, pedig az első kettőn alapozták meg egy-egy kormányzati szakaszát, a negyediken éppen őt akarták nádorrá tenni saját jelöltjével, Báthoryval szemben, az ötödiken pedig kormányzóvá akarták tenni. A rendi mozgalom egyedül benne találhatott szövetségest, így az 1516-17-es rövid kísérlettől eltekintve egyedül az ő hatalmi törekvéseit támogatta. Az 1505-ben hozott trónöröklési határozatról azt gondolták, hogy a fiatal Szapolyai számára készíti elő a koronát, csak éppen azt felejtik el, hogy Lajos király világra jötte előtt keletkezett, s valójában Jagelló Zsigmond (akkor még csak lengyel herceg) húzása rejlik mögötte. Ugyanis ő előzőleg megegyezett Szapolyaival, az megkapja az áhított törvényt, ezzel akadályt gördít a Habsburgok Lengyelországi igénye felé, cserében pedig leszereli a rendek idegenellenességét. Szapolyaiak

családi politikája szintén félreértésekre ad okot, Szapolyai István második házassága a Piást-dinasztiából származó Hedvig tescheni hercegnővel sokak szemében a trón felé vezető út első lépése. Lajos trónörökös megszületése után a Szapolyaiak trónigényével nem találkozunk komoly forrásokban többet, az 1515-ös híresztelések szerint esetlegesen Annával való házassága révén szeretett volna király lenni, alaptalanok. Az 1517-ben szervezett Bornemissza ellenes konföderációt már Miksa császár is csak úgy értelmezi, hogy a vajda kormányzó akart lenni a gyermek király képében, úgy tűnik valóban erről volt szó. 1524-ben azonban már csak a rendi mozgalom követel kormányzóválasztást, János közreműködése nélkül. 1521-ben Massaro, Velence oratora véli, hogy a vajda szívesen hagyná veszni a királyt, 1525-ben, hatvanban ismét a nemesi tömegben hallott olyan szóbeszédet Burgio báró, a pápa követe, miszerint

Lajost a másvilágra küldik uralkodni, ugyanő gondolja azt is megalapozatlanul, hogy 1525-26 telén a vajda Szalkai érsekkel, Lajos király meggyilkolására esküdött össze. Koronás királlyal szemben föllépni, erre a magyar történelemben eddig csak a magyar hercegek szolgáltattak példát. A mohácsi csatavesztéssel, Lajos király váratlan halálával ez a véletlen, végül bekövetkezett. Még ha az 1505-ös végzés törvényerejében lehetett is kételkedni, még ha nem szánta volna is hajdan anyja Ulászló utódjául, a vajdának akkor is el kellett jutnia ekkor a korona igényléséig. Ő Magyarország leghatalmasabb birtokosa, és még abban is szerencséje van, hogy a török hadjárat pontosan azokat a területeket kímélte meg, amelyek az ő közvetlen, vagy közvetett befolyása alatt voltak. Erdélyt, Felvidéket, Tiszántúl és Veszprém megyét Azok az erők, akik eddig ellene szegülhettek, ezzel megsemmisültek. Meghalt a csatában Lajos király,

akinek személyén keresztül érvényesítette akaratát Mária királyné és Bécs, holtan maradt Szalkai érsek, a Habsburgok belső támasza. A vereség felelőssége sokakat sújtott: Mária királynét, aki elfutott, Brandenburgi gyáva távolmaradása, akik ezzel tovább javították Szapolyai helyzetét. Az ő vereségei is fájdalmasak voltak, öccse György, rokona Drágffy János, fontos szövetségese Tomori Pál érsek. Alkalmasságát senki nem vonhatta kétségbe, erőskezű kormányzó, hadjáratok sora, kitanult államférfi, aki elhivatottnak érezte magát a hatalom gyakorlására. Szívós volt, de egyenlőtlen küzdelemben kitért, minden vereséget kihevert, mert tudott várni. Ha az erőviszonyok a javára dőltek, az eszközökben nem bizonyult válogatósnak, gátlástalan volt, mint a kor valamennyi politikusa, s ha kellett irgalmatlan is: 1514 a keresztény hiten, és a magyar állam integritásán túl semmiféle eszme nem követte. A nemesek

idegengyűlölete, az egyházi és világi univerzalizmus, a kezdődő reformáció nem hagyott nyomot benne, csak aktuális célok érdekében lehettek eszközei. Az 1526-ban történtekért sem vethetnek szemére semmit, hadügyileg felkészült volt, s amint serege együtt volt megindult Magyarország felé. Nem tehetett róla, hogy a Király három, egymásnak ellentmondó paranccsal zavarta útját, az ő Frangepán Kristóféval eegyező üzenetét, hogy várják meg, figyelmen kívül hagyták. 1521-től zavarni is tudta a szultán visszavonulását, bár a megütközéstől óvakodott, de ezt sem lehet a szemére vetni, hisz serege alig érte el a 10000 főt. Amikor a Habsburg pártiak megelégedtek a két ország közötti jó viszony fenntartásával, akkor a János úr hajlandó, és képes is volt együtt működni velük, így valósult meg Anna és Ferdinánd, ill. Lajos és Mária házassága, és az 1525-ös fordulat is 1522-ben felkereste Antonio Rincon, I. Ferenc

francia király követe, hogy megnyerje az V Károly elleni szövetségre, elutasította bizalmatlansága és a közelgő török veszély miatt. 1526 októberében Szapolyai és Mária királyné több levelet váltott a királyválasztás ügyében, miután kiderült hogy mindkettőjük önmagának követeli az országgyűlés összehívásának jogát. János úr egyik futárja Ferenc deák azzal az utasítással sietett Pozsonyba, hogy Bajmóc várát ígérje oda Thurzó Eleknek, a feltétele az volt hogy cserébe vegye rá Mária királynét, menjen nőül Szapolyaihoz. A királyné egyik küldöttét, Horváth Gáspárt azzal bocsátotta vissza, hogy az ő nevében kérje meg Mária kezét, pedig János úr tudta hogy szorosan együtt működik bátyjaival. Rangbéli akadályai nem lehettek volna a frigynek, hisz János egy vérbeli Piast hercegnő fia, s egykor két királynak is sógora volt. Mégis az özvegy királyné elutasító választ adott, erre nem Magyarország,

hanem családjának azzal kapcsolatos érdekei vezették, vagy kényszeríttették. 1526 decemberében a már király Szapolyai azt nyilatkozta a lengyel követeknek, hogy a német uralkodók mindig meg szokták támadni a magyar királyok halálakor ezt az országot, hogy a földjét birtokba vegyék és a magyar nemzettséget, kiirtsák, de ezt a kívánságukat eddig nem tudták betölteni. Az igaz hogy Mo, aug29-e óta árnyéka önmagának Azt is tudta János, hogy a Német birodalom erejét évek óta hatalmas háborúk kötik le, s a vérig alázott I. Ferenc májusban újszövetséget kötött V. Károly ellen Mi érdeke fűződne a császári háznak ellenségei számának szaporításához? Szapolyai János király akart lenni, arról meg volt győződve, hogy olyan erő, nincsen amely az országot nála erősebb kézzel, és hasznosabban tudná kormányozni. Mióta ő politizál, a Budára gyakorolt Habsburg befolyás egyebet sem szolgált, mint a Habsburg dinasztiának

családi és birodalmi érdekeit. A török ellen kért s nagy ritkán meg is ígért birodalmi vagy osztrák segítség soha meg nem érkezett. November 9-én tehát nyugodtan zárhatta le az önmaga megválasztására irányuló akcióit. Ami nyugtalanította az nem a vetélytárs erejének számvetése, leginkább az országban végbement pusztulás mértéke. A koronáért nyúló kezét a töröktől való félelem sem foghatta le, 1526. november 10én a székesfehérvári országgyűlés királlyá választja Szapolyait, másnap pedig meg is koronázták az ősi magyar szertartások szerint. Az ellentábor 1527 tavaszára Mo gyakorlatilag teljesen elfogadta uralkodójának I. János királyt, csak a Ferdinándot választó Horvátország, a német zsoldosok, őrizte Pozsony és Sopron, meg persze a török megszállta szerrémség szakadt ki kormányzása alól. Helyreálltak a központi kormányhivatalok, megindult a közigazgatás, jogszolgáltatás működése,

erőfeszítések a kincstár feltöltésére, úgy tűnt az ország lassan kiheveri a mohácsi csatavesztés közvetlen hatását, és meg keresheti azt az eszközt, amivel véget vethet a törökkel való állandó háborúnak. A meglepő gyors talpráállást már 1527 júliusában újból fegyveres támadás zavarta meg, ez esetben nem az oszmánok, hanem a Habsburgok vezettek hadat az új magyar király ellen. Ezzel kezdődött el az a belháború, melynek végén darabokra hullott, s részben török uralom alá került a középkori Mo. 1526 nov. Mária királyné Pozsonyban, Ferdinánd cseh király és osztrák főherceg pedig Hainburgban várta a Székesfehérvárról befutó híreket. Reményük, hogy Mo-ot békésen birtokba vegyék, szertefoszlott. Vetélytársukat a magyar uralkodó osztály túlnyomó többsége támogatta, s ezt ők is nagyon jól tudták, fel kellett készülniük, arra hogy János, uralkodóként tovább fogja növelni az országban úgyis páratlan

erejét, s merthogy az egyház koronás királlyá választotta, hatalmáról önként nem fog lemondani. A Habsburg testvérek szándéka nem változik, eddigi elhatározásuk mindegyike érvényben maradt, a királyi méltóság igénylése, s az hogy ezt az igényt akár fegyverrel is érvényre kell juttatni. Komárom már János király kezén volt, a tervezett Habsburg párti országgyűlést ott már nem lehet megtartani, sőt már Pozsony sem volt biztonságban. Azon a napon, amikor Podmaniczky István Nyitrai püspök Szapolyai János fejére tette a szent koronát, Ferdinánd utasította zsoldosait, vonuljanak be Sopronba, Pozsonyba és Győrbe. A hainburgi had osztagai hamarosan meg is jelentek a három városban. Az országgyűlést áthelyezték, Mária királyné végül dec. 1-e és Pozsony mellett döntött Hiába várt a királyné, a meghívottak alig szállingóztak, végül dec. 15-én megnyitotta a tanácskozásokat azokkal, akik összejöttek, alig néhány

emberről volt szó. Két püspök: Szalaházi és Brodarics, és két prépost: Oláh Miklós és Peregi Albert jelent meg. A főurakat bizonyosan csak Báthory nádor és Thurzó tárnokmester képviselte. Volt ott még két Horvát úr, országuk képviseletében, no meg Sopron és Pozsony polgárainak megbízottai. A kisbirtokosokat a jelenlévők néhány familliárisa képviselte. Maga a király jelölt sem jött el, tanácsosaival képviseltette magát. A fel soroltak mind arra engednek következtetni, hogy a pozsonyi gyülekezet egyszerűen nem volt országgyűlés, ami nem akadályozta, meg abban hogy annak tartsa magát, és ünnepélyesen meg is válassza Ferdinándot Mo. Uralkodójának Ferdinánd megígérte az ország szokásainak és törvényeinek tiszteletben tartását, az aranybullára való eskütételt, hogy külföldinek jószágot nem adományoz, s ilyet tanácsába sem vesz be. Kijelentette hogy ő és V Károly segíteni fognak a török ellenében, ami most

már nélkülözhetetlen, de kijelentette, hogy a császár János uralmát nem tűri el. Ferdinánd akkor is így fogja kormányozni az országot, mintha mindnyájunk akaratából választott volna királlyá, ha fegyverrel kell is megszereznie azt. Nem számolt volna azzal a Habsburg tábor hová vezethet most egy Mo-i belháború? Kizárt dolog. Zsigmond Lengyel király írta Ferdinándnak: ne támadja meg hazánkat, mert a török, aki minden lehetőségre és pillanatra figyelni szokott, ha kiszimatolja, hogy Mo-ot arról az oldalról is ostromolják, félő nehogy annak megsemmisítésére és teljes elfoglalására összpontosítsa minden törekvését és indulatát. Vajon mik voltak azok a mozgatórugók, amelyek a nevető harmadik, a török nyilvánvaló fegyveres közbelépésének tudatában is az „ ultima ratio regum” igénybevételére szorították a Habsburgokat? Valószínűleg Ferdinánd király embereiben keresendő a válasz. Ő a Habsburg dinasztia

valamennyi Mo-al kapcsolatos terve örökösének tekintette magát, akinek hazánkban való jogát számtalan szerződés, betartott vagy megszegett hűségnyilatkozat és végül feleségének származása alapozta meg. Meg volt győződve igazáról és csökönyösségbe hajló makacssággal védelmezte azt. Általa fogan meg a Habsburgok dunai birodalma, e nehéz napok kockázatos döntéseiben. Ferdinánd konokságának napi politikai oka az volt, hogy megpróbálta elhitetni magyar híveivel hogy Szapolyai lepaktált a törökkel, ezt a hipotézist propagandisztikus céllal telekürtölte Európába, de az is igaz lehet, hogy tényleg féltek, attól hogy ez bekövetkezik. Ferdinándnak volt félnivalója e tekintetben, mert egyszer már föl röppent az a kósza hír hogy a török, a szabad átvonulás fejében békét ajánlott a magyaroknak. Arról is tudott Ferdinánd, hogy a franciák, a Frangepánokon keresztül már 1525-ben kapcsolatot kerestek, s találtak is

Sztanbullal. Márpedig egy Mo-on áthaladó, francia szövetségben indított török támadás katasztrófával fenyegette az osztrák tartományokat, s rajtuk keresztül a Habsburg birodalmat. Hazánk azonban egyenlőre még állott, a rendek ugyan elismerték hogy uralkodójuk szavaiban lehet igazság, háborút kezdeni János királlyal nem volt kedvük. Maradt tehát a másik partner a császár, aki el volt foglalva az európai hegemóniáért vívott harcban, olyan támogatást amellyel Mo-ot meg lehetett volna szerezni, s a török ellenében meg is védeni, nem lehetett tőle várni. Ferdinándnak tehát nagy haszna lett volna, ha bátyja véget vet az állandó hadakozásnak. V Károly a világbirodalmi elkötelezettségével szemben a magyar ügyeket mindig kiemelten kezelte, alárendelte az itáliai, burgundi tennivalóknak. A császárnak nem volt szándékában megegyezni Fro-al, sőt tovább szervezte a harcot Róma elfoglalására, öccse Duna menti tervei kifejezetten

aggasztották. Üzenetei általában azt tartalmazták, hogy ígéri minden segítségét, hogy örökségéhez jusson, mihelyt az olasz ügyet befejezte. Az itáliai költségek rendezése után küld majd pénzt, 100000 dukátot, addig azonban Ferdinánd ne kockáztasson a török ellen, sőt ajánlatos lenne, ha ezzel, vetélytársával szemben előnyhöz jutna. Annyit megtett viszont a császár hogy a magyar rendekhez levelet írt, melyben kilátásba helyezte a segítséget a török ellen, nyilvánvalóan propagandisztikus célból, ellenben épp hogy kerülni akart minden Duna menti bonyodalmat. Márc6-án írt levelében öccsének azt ajánlja, egyezzen ki a vajdával, csak a korona maradjon nála. A levélből még az is kiderül, hogy V. Károly pontosan azt tekintette alap problémának, amit testvérei: az örökös tartományok nyugalmát, másodszor, Mo. Megvédéséről szó sem esik Harmadszor: a messzi Spanyolországból nem lehetett igazán belátni hogy

Szapolyaival többé nem lehet a korona átengedéséről tárgyalmni. E harmadik meggondolásból következett hogy Ferdinánd nem követte bátyja gondolatmenetét, és a török távoltartására egyetlen lehetséges módot talált ki, ami Mo bekebelezése volt. Ezzel szemben várnia kellett, mert saját hadai Itáliában harcoltak, s V. Károlynak márciusban elindított segélyéből csak a nyárra lett pénz Az önjelölt királynak azonban volt más terve is, és a Habsburg ház korrupciós ügyeiből kiindulva, hogy saját alattvalóit magához édesgesse, a török ellen nyújtandó német (birodalmi) támogatásra való hivatkozás, ezt hangoztatta úton, útfélen, még János király követei előtt is. Annyira azonban nem volt naiv hogy rábízza magát a szóbeli meggyőzés ingatag eredményére, ahogy ezt korábban tanulta, a színlelés, alkudozás lett a meggyőzés módja továbbra is. Kicsinyes alkudozás után, az érintettek nagyobb százaléka, Báthoryak

kivételével szinte mind Jánoshoz állt át. A pozsonyi országgyűlés gyatra szervezése azután ráébresztette a Habsburgokat a hibájukra. Földbirtokot csak ígérni tudott az ellenkirály, Szapolyai és fő párthívei jószága ugyanis óriási volt. Ferdinánd más úton is próbálta tartani a kapcsolatot leendő támogatóival, Erdődy Péterrel pl. állandó levelezésben állott, egy ilyen leveléből olvashatjuk, hogy arra kéri Péter urat, ne csak hűségét ajánlja, hanem fogadja el megválasztását is. Régtől fogva ismert az a valóban széles körű titkos szervezés, amelyet a Habsburg párt, Szapolyai hívei között megkezdett. Megkörnyékezte pl: Perényi Pétert, Török Bálintot, Keglevich Pétert, Beriszló Istvánt, Radics Bosicsot, Csulai Móré Lászlót, Bethlen Eleket, és még egy sor nagy és középbirtokos nemest. Bizonyos hogy ezek némelyike végül is nem paktált le az ellenkirállyal, de ígéretet tett, kedvező alkalommal pártot

változtat. Ferdinánd arra utasította őket, pl. Perényit és Török Bálintot, hogy amíg nem kezdi meg a támadást, színleljék a Jánoshoz való változatlan hűséget. Ritka volt az olyan egyenes ember, pl. Werbőczy, Ráskay Gáspár, vagy egyelőre Várday Pál, aki a kísértést rövid úton visszautasította. Ferdinánd mikor tehette igyekezett fegyveres diverziót is szervezni ellenfele hátában, még attól sem riadt vissza, hogy a román fejedelmet, János megtámadására nógatta. 1527 márc. pénzel és nagyszerű ígéretekkel magához, édesgette a fekete embert, aki mostmár cárnak hivatta magát, és aki hónapokig tartó háborúba bonyolódott János híveivel. A Habsburg párt tevékenysége nem maradhatott véka alatt, számolniuk kellet, azzal hogy az ellenfél is fegyverhez nyúl. Ezt megakadályozandó, diplomáciai tárgyalásokba kezdtek Szapolyaival. Ferdinánd, Máriának írt ápr7-i levelében így szól: egyáltalán nincs szándékomban

megegyezni, mégis a fenti okokból és hogy rendben menjenek a dolgok, amíg minden kész lesz a hadba szálláshoz, és hogy ez alatt annál jobban felkészülhessünk egy ilyen nagy vállalkozásra, beleegyeztem a tárgyalások napjaiba. Ez a levél bizonyítéka, annak hogy hazánk érdekei csak másodsorban számítottak. Valami azonban ezzel érthetetlenné válik, hogyan támogathattak felelős magyar politikusok egy ilyen országos katasztrófát, fenyegető politikát. A válasz egyszerű: kétségkívül nem az erkölcsi tartásról árulkodik hogy főuraink hol ide, hol oda hódoltak, markukat tartva. Mi késztette az embereket a morális korlátok és az alapvetőnek tűnő politikai meggondolások semmibevételére. Az indítóokok láncolatát bizonyosan a hatalma teljében lévő Habsburg birodalom által megígért segítség reménye vezeti. Habsburg Ferdinánd ezt a háborút, magyar tanácsosai megkérdezése nélkül határozta el, uralkodó osztályunknak, mint

kész ténnyel kellett számolnia a német seregek támadó hadjáratával. Milyen kilátás volt akkor, ha szembefordulunk ezzel az invázióval? A törökkel száz egynéhány éve nem lehet valódi békét kötni, még Szapolyai sem próbálkozik ilyesmivel. A szultán ugyan miért ne használná ki a magyar eseményeket újabb hódításra. A Habsburgokkal való nyílt összecsapás könnyen kétfrontos háborúhoz vezethet. Mindazok, akik elhitték, hogy Ferdinánd tényleg támadni fog, számot vetettek, azzal hogy minél hevesebb az ellenállás, annál könnyebben csap közben a nevető harmadik, a török. A kérdés akár az is lehet, érdemes e, a gyönge M o-nak most már a Habsburgokkal is kétes kimenetelű háborúba keveredni? Akár így, akár úgy, az ellenszegülők vagyona veszélybe kerül, míg Ferdinánd oltalma mégis kínál némi biztonságot. Döntő szerephez jut az önzés, az egyéni gyarapodás, általánossá válik az állhatatlanság, a

kétszínűség. Az elígérkezett magyar urak csak jóval az után nyúltak fegyverhez, hogy Ferdinánd landsknechtjei benyomultak az országba. Thurzó Elek, Habsburg párti nagyúr egyik, királyához intézett kérdése tűnik a legexponáltabbnak: mondja meg felséged, valóban meg fogja támadni Mo-ot, mert tudnunk kell ezt, hogy ehez a szélhez alkalmazhassuk vitorláinkat