I. Biblia
Az európai kultúra két alappilléren nyugszik. Egyik meghatározója a görög-római, a másik a zsidó-keresztény kultúra, amelynek foglalata a Biblia a világ talán legismertebb könyve. A keresztények szerte a világon a Biblia tanításaira alapozzák hitüket és viselkedésüket, a zsidók pedig tisztelik és használják a Biblia kétharmadát kitevő Ószövetséget.
A Biblia azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidó és keresztény hagyomány isteni eredetűeknek ismer el, és a hit és erkölcs alapnormáinak tart. A zsidók szent könyvei a zsidó vallás keretei között jöttek létre időszámításunk előtti évszázadokban, míg a keresztény iratok a kereszténység történetének legkorábbi szakaszában, az időszámításunk utáni évszázadokban keletkeztek. Így a Biblia két részből áll, a zsidó Bibliából, amit a keresztények Ószövetségnek (régiesen Ótestamentumnak) neveznek, és egy – a zsidók által szentnek el nem ismert – keresztény gyűjteményből, amelyet Újszövetségnek (Újtestamentumnak) hívnak.
A Biblia a világ teremtésével kezdődik az emberi és történelmi idők kezdetén, és a végítélettel, a harag napjának leírásával (apokalipszis) zárul az idők végezetén. A kettő közt áttekinti az emberiség őstörténetét, a zsidó nép történetét és a kereszténység kialakulását.
II. Ady Endre és istenes versei
Az istenes verseket Az Illés szekerén című kötetben rendezte először önálló ciklusba, s ez a témakör 1912-ig minden kötetében helyet kapott. Ady nem élt az egyház szolgálataival, de vallásos volt a lelke mélyén. Hiszek hitetlenül Istenben- hirdette egyik versének címe, de a hitetlenség megvallása mellett megszólalt a hinni akarás szándéka is.
Istene annyi féle ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Istene nem az egyházak istene, hanem a maga által teremtett, elgondolt isten. Verseiben a kétségbeejtő helyzetbe sodródó ember panaszai törnek fel nála is: elsírja élete fájdalmait, segítséget kér ellenségei megalázására, búbánattal fordul hozzá, vitatkozik Istennel. Leginkább akkor van rá szüksége, ha erőt vesz rajta az élet fáradtsága, amikor végzetes meghasonlottságba kerül a világgal és önmagával. Legelső istenes ciklusának címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.
III. Ady Endre – Góg és Magóg fia vagyok én (1905)
Az Isten-hit motívuma a Sötét vizek partján (1907) című versben tűnt fel először, és az Illés szekerén kötettől 1912-ig minden kötetben ciklust kapott. Olyan kiemelkedő versek tartoznak ebbe a tematikus csoportba, mint az Álmom: az Isten (1907), Az Úr érkezése (1908), a Hiszek hitetlenül Istenben (1910), az Istenhez hanyatló árnyék (1911), vagy A Sion-hegy alatt (1908).
Nehéz lehet annak a megértése, hogyan vonatkoztatható egyszerre egyetlen személyre, a vers beszélőjére a Bibliában is szereplő pogány Góg és Magóg, valamint a magyar történelemből ismert Vazul. Góg és Magóg a Bibliában szereplő, Istentől elhagyott pogány népek fejedelmei. Anonymus szerint Magógról nevezték el a magyar népet.
IV. Ady Endre - A Sion-hegy alatt (1908)
Központi szimbóluma egy helyszínt jelöl meg, a lírai énnek és Istenének lehetséges találkozási helyét. A hegy a Bibliában az isteni jelenlét szimbóluma, tájékozódási pont, illetve a jövő ígérete. A jeruzsálemi Sion-hegy a Salamon által emeltetett templom szent helye, ahol a frigyládát őrizték. A Sínai-hegy (Hóreb) pedig az a hely, ahol Istentől Mózes a Tízparancsolatot kapa Izráel számára.
Ady tehát a jeruzsálemi heggyel nevezi meg a Sínai-hegyet, amikor újraírja a mózesi történetet. A rorate a katolikus vallás latin kifejezése az adventi hajnali mise megnevezésére (A kálvinista Ady gyermekkorában, a nagykárolyi piarista gimnázium tanulójaként vehetett részt adventi hajnali misén). Ez a Bibliát jól ismerő költőnek minden bizonnyal tudatos „tévesztése”, vagyis a látszólagos ellentmondásosság teszi nyilvánvalóvá a befogadó számára, hogy Ady művének központi szimbóluma nem vonatkoztatható a versen kívüli világra.
A versbeli Sion-hegy éppúgy teremtett hely, mint ahogy megalkotott a hozzá kapcsolódó látomásos, balladaszerű történetet is. A központi szimbólum a szöveg egészének ismeretében magát a bizonytalanságot, a ráismerés végső lehetetlenségét is jelölheti, az Isten-emlék töredezettségére utalhat.
Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr – készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa – ha nem létesülhet közöttük
kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét – így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. Század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. A vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes, és nem is akar lemondani. A személyiség magára marad kétségeivel.
V. Ady Endre - Az ős- Kaján (1907)
A kaján a bibliai Káin tulajdonnév köznevesült alakja. A kifejezést a megegyezésen alapuló nyelvhasználat olyan személyre vonatkoztatja, aki kárörömmel, csúfondárosan, lenéző rosszakarattal szemlél másokat. Ezt a jelentést a lírai hőshöz való viszonya alapján a versbeli Kaján-figurához is hozzárendelhetjük. A Kaján megalkotott, mitikus alakjához ugyanakkor az „ős” melléknév is kapcsolódik. Ősi, keleti, uralkodói vonásait olyan kifejezések is jelzik, mint a bíbor-palást vagy a paripa, ami a magyar népmeséből is ismerős motívum.
Ha a Kaján-figura az életrevalóságot, a mámoros erőt és függetlenséget, a diadalmas létezés szabad erőit és az önmegvalósítás korlátlan lehetőségei, a szépséget és a teljességet (is) jelöli, akkor a mindezt átélni, birtokolni vágyó lírai személyiség szimbóluma is lehet.
A létharc tematikának megfelelően a szöveg egy első személyű megszólítót (lírai hőst) és egy második személyű megszólítottat (ős Kaján) alkot meg. A megszólított azonban nem szólal meg, kettejük közt nem jön létre párbeszéd. Epikus történéssora a Kaján és a lírai hős életre-halálra való összecsapását sematizálja. A párviadal tere, ideje, formátuma egyaránt mitikus és szimbolikus.
VI. Petőfi Sándor – XIX. század költői (1847)
A beszélő által érvényesnek és hitelesnek felmutatott költőszerepet a második versszak hasonlatainak a Bibliára épülő mitologikus utalásai mélyítik el. A zsidó nép (Egyiptomból való kivonulását követő vándorlásának és Kánaán földjén való letelepedésének) ószövetségi történetéből vett motívumok általánosítják a szabadság („Pusztaságban bujdosunk”), illetve a földi boldogság (Kánaán, az ígéret földje) fogalmát, és egyetemesebb tartalom felé mozdítják el a jelentést.
Másrészt e képek a kor követelte költői magatartás szemléletes megjelenítését is szolgálják. Eszerint az újabb időkben a költők isteni küldetést teljesítő kiválasztottak, lángoszlopok. Olyan népvezérek, akik nemcsak látják és feltárják az elérendő társadalmi célt, de képesek arra is, hogy a változások élére álljanak, mintegy utat, irányt mutassanak a közösségnek.
Ez a jellegzetes költő-apostol eszmény a francia és angol romantikától sem volt idegen, Victor Hugo képviselte változatát Eötvös József közvetítette a magyar irodalomba. A költők romantika korában elterjedt szerepét teljesíti ki versében, mely szerint a poéták a világ el nem ismert törvényhozói, akiknek nemcsak szóban, hanem tettben is ki kell állniuk ideáljaik mellett. (Shelley). Petőfi "lángoszlopként" jellemzi fenti versében a XIX. század költőinek szerepét.
A költő Isten küldötte, lángoszlop, mely vezeti népét - ahogy Mózes is tette a Bibliában -, a költészet pedig politikai tetté válik. A költők kötelessége népvezéri szerepüket betölteni, s az embereket elvezetni a Kánaánba. Szent küldetés tehát a költőé, aminek megfelelni nem könnyű feladat. Közben elítéli és átkozza a gyáva, hamis és hazug prófétákat. Szerepe ezen a ponton immár túlnő a prófétai és apostoli szerepen, s a jövőbe tekint révülő tekintete a cél, a Kánaán felé. Az utópisztikus, demokratikus világ eljövetele igazolhatja be a költő tetteit. A prófécia beteljesül.
VII. Babits Mihály – Jónás könyve (1938)
A Biblia kifejezésmódjának meghatározó jellemzője a jelképes beszéd. Ehhez a hagyományhoz Babits művének nyelvi megformáltsága is kapcsolódik. A tengeri vihar és a cet Jónás büntetését az Úr akaratát érvényesítő metaforikus motívumok, de a lírai személyiség belső küzdelmét, szerepdilemmáját vagy a környező külső késztetését is jelölheti. A képes beszéd a Bibliához hasonlóan a példázat jelleget kölcsönöz a szövegnek.
A négy részből álló elbeszélő költemény az Ószövetség egyik legismertebb történetének, Jónás próféta könyvének újraírása. Ez a bibliai szöveg a prófétai könyvek közt egyedülálló abban az értelemben, hogy nem próféciákat tartalmaz, hanem egy prófétáról szóló történetet beszél el.
A jelképes elbeszélés Istennek a pogányokra is kiterjedő, egyetemes jóságáról, valamint a prófétaság lényegéről szóló példázat. A Jónás-féle prófétaszerep sajátossága a kényszerűség: a történet hőse engedetlen és elégedetlen próféta, akinek akarata ellenére kell vállalnia az isteni küldött szerepét, és csak az Úr hatására láthatja be, hogy a megtérő Ninivére miért nem sújt le Isten haragja.
Jónás története többek között azt igazolja, hogy Isten még engedetlen kiválasztottjaival is eléri célját. Szeretete mindenkié, a próféta pedig az isteni szeretet eszköze. A Jónás-könyve többek között azt firtatja, mit tehet, illetve mit kell tennie a költőnek, ha a világot erkölcsileg romlottnak, végveszélybe sodródónak tapasztalja. Babits műve több lényeges ponton eltér a bibliai történettől.
A címből kimarad a próféta szerepmegjelölés. Ez a hiány Jónás alakjának hétköznapian emberi voltát nyomatékosíthatja. A második eltérés Babits Jónásának esendősége: a hajó alján könyörögve kérik, hogy egy erdő szélen tegyék ki, míg a Bibliai Jónás maga kéri meg a hajósokat, hogy dobják ki a tengerbe. A harmadik eltérés Ninive városa. A bibliai niniveiek a prófétálás nyomán megtérnek és bűnbánatot tartanak, míg Babits Jónását kigúnyolják, bűnbánatuk nem általános.
VIII. Petőfi Sándor – Jónás imája (1939)
A Jónás imája egy évvel a Jónás könyve megjelenése utána keletkezett. Első személyű megszólalása azt teszi nyilvánvalóvá, hogy Babits az Úr engedetlen követének alakjában önportréját rajzolta meg. A testre szabott kispróféta-szerep a főszöveghez kapcsolt versben vallomásos közvetlenséggel szólal meg. Olyan, elemi történésként felszakadó fohászként, amelyben a régi hang megtalálásának a vágya és a Gazda ajándékozta mederben való szólás igénye jelenik meg.
A költői én a személyiség határainak fellazulásáról, a szavakat megtartó erő „hűtlenségéről”, a nyelv otthonosságából való kiesettségéről beszél. Önvizsgálatához most is a Biblia nyújt tükröt és mértéket „szent Bibliája lenne verstanom”. A Biblia, mint verstan azonban többet jelent poétikai tartószerkezetnél. Megtartó erőt, létszerkezetet, a pusztulásnak és a káosznak ellenszegülő elvont világtörvényt. A Gazdát megszólító beszélőnek az Úr teremtményei iránti rokonszenvére hivatkozó érvelése ismerős lehet az olvasónak a Zsoltárok könyvéből vagy Balassi Adj már csendességet című verséből.
Az ima első két sora az ószövetségi Jób könyvére utal: „atyámfiai hűtlenül elhagytak, mint patak, a mint túláradnak medrükön a patakok” – Jób 6.15. A bibliai szövegben Jób, az igaz ember ártatlanságának tudatában panaszolja a barátok hűtlenségét. Babits verséből a panasz mellett az önvád hangja is kihallható. A költeményben a lírai én helyzete magával a beszéddel azonosul, a beszéd pedig a záró sorban – a halál ellentéteként – az élet helyett áll.
Így a vers a létezés alapjává végső soron a nyelvet, a költői beszédet teszi meg, mivel a beszélő létét a nyelv függvényének mutatja. E tapasztalatból visszaolvasva a Jónás könyve a hang megtalálásának, a hagyomány beszédének allegóriájaként is olvasható.
IX. Balassi Bálint – Adj már csendességet (1591)
A versben Balassi Istenhez fohászkodik csendet, nyugalmat, lelki békét kérve. A vers Balassi Istenes versei közé sorolható, melyek fő jellemzői, és amiben a középkori himnuszoktól eltérnek Balassi istenes versei, hogy önálló személyként szól Istenhez, és egyoldalú félként kezeli.
Balassi istenes verseinek gyakori elemei a könyörgés, a bűntudat, illetve a megváltás kérése, azonban nem veszíti el emberi méltóságát, emberi módon közeledik Istenhez. A különbségeket a költő bizonytalansága váltja ki. Nem biztos benne, hogy bűneire feloldozást nyerhet, azonban a vers egészén keresztül bíztatja magát, és az irgalom, a megváltásígéret lehetőségét hozza fel.
A költemény kezdete egy felszólító módú igealak: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!” – Istent sürgetve csendért, békéért fohászkodik Istenhez. A beszélő az első sorban az „Adj már” kifejezéssel érzékelteti, hogy régóta vár a kegyelemre. A vers más részeiben is megfigyelhetünk felszólító igealakokat: „Őrizd, ne hadd”, „Add meg életemnek”, „teljesíts meg”, melyek a vers kezdetéhez viszonyulnak, a kínzó gyötrelem és a sürgetés kifejezését jelentik.
A vers három részre tagolódik: könyörgés, indoklás, könyörgés. Assisi Szent Ferenc Naphimnusza, Jacopone da Todi Stabat Mater című himnuszában figyelhetjük meg ezt a szerkezetet az eddig olvasott himnuszokban. A könyörgés a jövőre vonatkozik, a beszélő jelenlegi állapota azonban bűnbánatot, lelkiismeret furdalást, gyötrelmet, a lelki megnyugvás és bűnei bocsánatát tükrözi.
A második versszakot kezdő kifejezés „Sok ideje immár” az olvasóban azt a benyomást kelti, hogy a vers beszélője hosszú ideje nélkülözi már a lelki békét. A versben a 3.-6. versszakig Krisztus mártírhalálát, az isteni irgalom nagyságát és az Írás ígéretét sorakoztatja fel a bűnei megbocsátása melletti érvként. A versnek, ennek a része csak részben szól Istenhez, az Úr megnyilvánulását saját lelkében is keresi, tehát a kérdések nem csak Istenhez, hanem önmagához is szólnak.
Igyekszik meggyőzni magát arról, hogy lelkének elkárhozása az isteni lényeg: az irgalom, a megváltásígéret megfogyatkozását jelentené. A megerősödött bizalom hangján készíti elő a vers befejezését, a visszatérő könyörgő formulát. A zárlatban a feszültség teljesen feloldódik. A lélek könnyűségét, megtisztulásának lehetőségét hangsúlyozzák az utolsó versszak torlódó határozói és igenevei.
Húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe, Jézus kereszthalálának és feltámadásának emlékére. A zsidó vallásban Pészachkor (jelentése elkerülni, kikerülni) ünneplik az egyiptomi rabságból való szabadulást. Magyarul a kovásztalan kenyér (macesz) ünnepének is nevezik, mert a fáraó annyi időt sem hagyott a zsidóknak az Egyiptomból való távozásra, ameddig a kenyerüket megkeleszthették volna, ezért a vízből és lisztből gyúrt kelesztés nélküli maceszt (pászkát) ették.
Kapcsolódó doksikA regény kezdetén egy másodikos, tizenegy esztendős kisdiák áll szemben a debreceni kollégium nagy, komor, négyszögletű épületével. Fél tőle, de büszke is rá. Alig egy hónap múlva, történetünk végén azonban dacos eltökéltséggel ismételgeti, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. Határtalan bizalma szertefoszlott, megsemmisült. Regényünk témája: ez a teljes és tragikus...
Ady Endre Az ős Kaján című művének az elemzéseMikor a vers elemzésébe fogtam, eleinte élveztem, hogy sok mindent értek a versből, de egyszer csak egy komoly problémával találtam szembe magam, mégpedig, hogy ki is ez az ős Kaján, az Úr, akihez oly furcsa és kettős viszony köti a lírai ént. Bár valahol azt olvastam, Ady szimbolizmusa abban különbözik a kortársakétól, hogy jelbeszédét minduntalan ő maga fejti meg, be kell valljam, én...
Külvárosi éj c. vers elemzéseA Külvárosi éj, a '32-es kötet címadó verse, a gazdasági világválság, az elszegényedés, az elégedetlenség, a tömegmozgalmak, a kivándorlási hullám idejében keletkezett. A forradalmi hullám apadtával sem csökkent József Attila költészetének forradalmi ereje, inkább mélyebbre hatol és magasabbra szárnyal. Az 1931. év végén születik a Munkások, az új típusú munkásábrázolás...