A magyarországi reformkor az 1825 és 1848 közötti időszak. Polgárság híján a felvilágosodott nemesség próbálta újraszervezni nemzetünk politikáját és kulturális életét. A politika és a művészetek -főképp az irodalom, a színjátszás- szorosan összefonódva, egymást kiegészítve és segítve igyekezett törvényes úton megreformálni a magyar társadalmat.
Herder negatív utópiája nemcsak sértette a nemzet önérzetét, de ösztönzőleg is hatott rá. A gondolat, hogy a magyarság csupán a kereszténység bástyájaként az európai hitet és kultúrát volt hivatott védeni, és most szerepének betöltése után mint használt árucikk eltűnhet a történelem süllyesztőjében, megrázta értelmiségi köreinket. A vészjósló jövőkép és a felismerés reformok sorozatát indította el. Bessenyei György -Mária Terézia bécsi testőrgárdájának tagja- az első, aki felismeri, hogy egy nemzet a nyelvétől nagy és büszke. "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem." Anyanyelvünk fontosságának belátása megindította a nyelvújítást. Kazinczy, Kölcsey és társai megújították, köznyelvi és kulturális használatra is alkalmassá tették a nyelvet, mely újabb reformok lavináját indította el.
A nemesi réteg felismerte, hogy reformokra szükség van, többek közt azért is, mert az elavult feudális törvények az ő kezeiket is megkötik. A gazdaság újjászervezése döntő szerephez jutott. Széchényi Ferenc felajánlotta a nemzetnek, fia pedig egyévi jövedelmét áldozta egy Tudós Társaság (később Magyar Tudományos Akadémia) felállítására.
A politika és az irodalom egymással párhuzamosan lendítette a társadalmat előre. Verseikben a reformer költők romantikus stílusban énekelték meg a dicső múlt és a silány jelen közötti szakadékot, ezzel ösztönözve mindenkit a haladás fontosságának felismerésére. Hirdették, hogy boldog csak úgy lehet az ember, ha fáradságot és áldozatokat nem kímélve a hazát és annak haladását szolgálja. Példával elöljárva áldozták életüket és tehetségüket egy jobb jövő megalapozására.
Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata egyaránt büszke az értékgazdag múltra, de feladatának a jövő (és jelen) hasonlóan virágzó állapotának megteremtését tekinti. A reformok törvényes úton való, békés érvényre juttatása a felvilágosult nemesség és az értelmiségiek feladatává és életcéljává vált. Kölcsey Szatmár megye küldöttjeként próbálja a nemzetet az "épen maradással" párhuzamosan kor szerinti haladásra bírni. Mikor lemond képviselői tisztéről, Búcsú az Országos Rendektől című prózai művében összefoglalja politikáját. Sorsunk, létünk boncolgatása után nem ad egyértelműen optimista, elégedett választ. Az utolsó szó, az örök jelszó: "A haza minden előtt" (Parainesisből)
Vörösmarty egy új generáció vezéregyéniségeként -kevésbé konzervatívan és pesszimistán, mint Kölcsey- szolgálja tehetségével a nemzet fejlődését. Fiatalon írja meg Zalán futása címmel műeposzát, kitöltendő a magyarság naiv eposzának helyén tátongó űrt. Kisfaludy Károly, Toldy Ferenc és Vörösmarty lesznek az irodalmi élet vezérei. A könyvnyomtatás négyszázadik évfordulójára írott alkalmi, filozófiai vers a tudományt, az írásba foglalt értékeket, a könyveket magasztalja. A könyv -mint irodalmi toposz- több önmaga tárgyi valójánál; az emberiség történelmi és kulturális fejlődésének lenyomata, amelyből nemcsak a jelen, de a jövő is tanulhat.
