Középiskola > Műelemzések > Ady szerelmi lírája

Ady Endre (1877-1919) méltán állíthatjuk, hogy a XIX. Századi magyar líra legnagyobb alakja. Személyét rengetegen támadták, verseit kritizálták, ám még így sem tudták megakadályozni Ady újító hatását a magyar lírában. Korszakalkotó volt, hisz felrúgva a szabályokat, dacolva a megszokott sémával teljesen újat mutatott költészetével a kornak. Szakított a "szende, szőke" nőalakkal, akit oly sokáig főhősnek tartottak a magyar költők - lásd Petőfi Sándor -, s főhőse a valódiságot tükröző, szerető, vad, démoni asszony, mely sokszor megkeseríti a férfiak szívét. Előtte a magyar költészetben senki sem merte oly nyíltsággal papírra vetni a szerelem erejét, az érzékiséget, sőt, az intimitást. Az újító hatás régóta érlelődött benne, igazán mégis 1904-es első párizsi utazása után mutatkozott meg, ahol megismerkedett a modern nyugat akkori lírikusaival, s ezt hozta magával Magyarországra.

Szerelmi líráját 3 korszakra tudnám osztani; két nagyobb és egy kisebb korszakra.

Az első korszak megalkotója Diósyné Brüll Adél, egy párizsi kereskedő felesége. A hozzá eljuttatott magyar folyóiratokban olvasta először Ady Endre verseit, s 1903-ban már azzal a szándékkal tért haza Nagyváradra, hogy kiemeli ezt a tehetséges ifjú költőt a "nyomorból", s támogatni fogja. Ady a találkozás után hamarosan beleszeretett az asszonyba, aki idősebb, vagyonosabb volt Adynál, s zsidó. Ezek a kezdetektől még nem okoztak problémát, de később pont ezek a jelzők szerelmük megszakadásának megindítói. A Léda - ahogy verseiben hívta az asszonyt - korszak 1903-tól, megismerkedésüktől 1912-es szakításukig tartott. S bár szerelmük tele volt ellentmondással, rengetegen támadták őket, mégis SZERELEM volt az övék. Ady Lédában, az asszonyban nem csak a szexuális partnert látta, hanem lelki társnak tekintették egymást, kik mindent elmondanak egymásnak, és szeretnek. A kezdeti őrjítő vágyat mutatja meg a "meg akarlak tartani" (1904) című vers. Szerelmük beteljesedett, mégis Ady nem hiszi, hogy kapcsolatuk tartós lehet. Érzi, hogy rabjává vált az asszony, mégis már-már elűzné, mert annyira szereti. Tükröződik a versben egy se vele-se nélküle kapcsolat kezdete, mely egész szerelmüket végig kísérte:

"... Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret

S akire én örökre vágyom."

Egy másik versében, az 1906-os "Örök harc és nász" c. versében már be is vallja, hogy szerelmüket csatározás övezi.

"... Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?

Örök lesz a mi nagy csatázásunk

S örök a nászunk."

Az állandó csatázás oka két erős, ellentmondást nem tűrő egyéniség. Mégis Ady igazán - véleményem szerint - Léda mellett nőtt fel. Az asszony tanította meg az életre, ápolta, ha kellett, s fordított is, ha arra volt szükség. Kapcsolatuk kezdett Ady számára túlságosan is elmélyülni, már kötöttségekkel járt számára, s az örök lázadó Ady az iránta érzett szerelem ellenében sem tudta elviselni. Léda öregedett kapcsolatuk 9 éve alatt, s Ady még csak akkor lett igazi felnőtt. "Kinőtte" Lédát. Az asszony kötöttséget, megalkuvást akart, Ady ezt elutasította. Az utolsó időkben rengeteget veszekedtek, s már mindketten tudták, ha szerelmük talán nem, de az egyesek számára oly megbotránkoztató kapcsolatuknak hamarosan vége. 1912-ben Léda Pestre utazott, és kierőszakolt egy utolsó találkozót, ám sok sikere nem volt. Sokáig halogatták mindketten, a végső szót Ady mondta ki a kegyetlen "Elbocsátó szép üzenet"-tel. Már a második sorban közli, ez már végleges: " Hát elbocsátlak még egyszer, utószor". Gyötri benne Lédát, közli, hogy már régóta érlelődik ez a szakítás. Megszégyeníti kapcsolatukat, kegyetlenségében meghazudtolja szerelmüket: "sohasem kaptam, el hát sohasem vettem", s bántó dolgokat vág az asszony fejéhez. Tudhatjuk azonban, hogy kegyetlenségének oka, hogy az asszonyt eltaszítsa magától örökre. Talán még szereti, de már nem tud vele élni. Ám a végszóban talán már eltúlozta a dolgot, hisz azt állítja, hogy Léda volt általa, holott a valóságban az asszonynak köszönhet szinte mindent.

"Általam mert meg én láttalak

S rég nem vagy, mert már rég nem látlak."

Kapcsolatukat a "Valaki útra vált belőlünk" c. művel búcsúztatja, valamivel kedvesebben, jelezve életében az asszony fontosságát:

"Érte voltunk jók, ha jók voltunk,

És kacérok és hűtlenek

És most sírva megözvegyedtünk."

Ezután következik lírájában a második, rövid korszak, a szakítás és a Csinszka-korszak közötti idő. Ekkortájt habzsolja az életet, a nőket, az alkoholt, az "élet örömeit". Ám ez egészségére is kihat, s most már megnyugvásra talál. A talán megnyugvást egy tizenévestől kapja meg, Boncza Bertától, vagy ahogyan ő nevezi: Csinszkától. A lány rajongóból lett 1915-ben Ady felesége. Ady lenyugodott, megbékélt a szerelemmel, az élettel, a halállal is. Ám önmagával nem tudott szakítani, megmaradtak rigolyái, melyeket a békés Csinszka tűrt. S még ez is idegesítette Adyt. Nem bírta, ha körülötte sündörgött a szerelmes asszony, sok volt a 20 év különbség. Mégis gyönyörű vallomás Csinszkának az "Őrizem a szemed" melyben leírja, úgy érzi, megnyugodhat, s talán biztosítja is érzéseiről őt:

"Nemtudom, miért meddig

Maradok meg neked,

De a kezedet fogom,

S őrizem a szemedet."

Kapcsolatukat mégis csupán a halál tudta szétválasztani. Ady Endre 1919-es halála volt, hiszen betegeskedett nagyon sokat, mégis mindenkit megrendített. S maga után hagyott egy szerelmes feleséget, aki fiatal kora ellenére próbált megnyugvást, biztonságot adni a nyughatatlan kötőnek.

S szerelmi líráját sokan támadták, kapcsolatait, életvitelét sokan elítélté, mégis Ady olyan újítást adott a magyar lírának, amelyre mindig mindenki emlékezni fog.

Én szeretem a szerelmes verseit. Hogy miért? Talán nyíltságáért. Egyszerű dolgokat fogalmaz meg, mégis órákat töltünk elemzésével. S néha kegyetlen, igazságtalan, de vers formájában gyönyörű. Megnehezítette a vele élők életét, ők mégis imádták. Hatását nemcsak az életben, hanem a verseiben is tükrözte. Magával ragad.

S támadhatjuk avagy szerethetjük, de elérte azt, amire mindig is vágyott:

Rá figyelünk!