Középiskola > Műelemzések > Tóth Árpád költészete egy vers rövid elemzése során

A Nyugat első nemzedékének meghatározó tagja Tóth Árpád. Aradon született 1886. április 15-én, de már három évesen Debrecenbe került, s ott nevelkedett. Édesapja kőfaragó-szobrász, akinek nem volt lehetősége módszeres képzéssel kibontakoztatni tehetségét, de fia művészi ambícióit támogatta. A költő a pesti egyetem magyar- német szakára járt, s legkedvesebb kurzusa Négyesy professzor szemináriuma volt. Pénz hiányában tanulmányait nem tudta befejezni. 1909-ben kénytelen Pestet elhagyni, s Debrecenbe visszaköltözni. Ekkortól a helyi újságokba írt, s nyomorban élt. Tüdőbetegségben szenvedett, ezért egyre gyakrabban volt kénytelen szanatóriumba menni. Végül 42 éves korában hal meg.

Pályája nem teljesedhetett ki, ebben betegsége, és szegénysége megakadályozta. Szenvedésekkel teli sorsa meghatározta verseinek témáját és alaphangját. Lírája egynemű. Költeményeinek leggyakoribb témája a boldogságra hiába vágyakozó szerencsétlen ember, hangneme elégikus. Első kötetére, a Hajnali szerenádra (1913) a szecessziós dekorativitás és érzelmesség jellemző. A Lomha gályán (1917) és Az öröm illan (1922) címőekben inkább az impresszionizmus jegyeit fedezhetjük föl. Halála után jelent meg a Lélektől lélekig (1928); összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki.

Tóth Árpád költészetének legfőbb témája: a magány, a testi-leki szenvedés. Kezdetben a korhangulat is erős hatást gyakorolt verseire, melyek túlzott önsajnálatot, bánatot fejeztek ki. Később ennek a szomorúságnak a gyökerét már nem a korhangulatban kell keresnünk, hanem személyes, tragikus sorsában: szegénysége és betegsége miatt nem tudta befejezni az egyetemet, apja kudarca, az újságírás őrlő napi munkája, az elszigeteltség fájdalmas érzései gyötörték. Innen az az erős szeretetvágy, ami verseiben megnyilatkozik. Szeretne az olvasóiban együttérzést kelteni. Másrészt a költészet valódi menedéket is jelent számára, hiszen a nyelvvel való játszadozás során csodálatos sorok születnek, impresszionista tájak és hangulatok oldódnak szavakká. Az egymásra halmozott jelzős szerkezetek segítségével csodálatosan képes megragadni a táj, a hangulat pillanatnyi szépségét. Korai költeményeiben a fájdalmas beletörődés szólal meg. Nagy példaképe Csokonai, benne a maga sorsának előképét látja, érzi (Csokonai Mihályhoz, 1913). Szeretettel idézi a másik nagy előd, Arany János emlékét is (Arany János ünnepére, 1917).

Az Elégia egy rekettyebokorhoz (1917) keresztrímes jambikus vers, mely az első világháború idején keletkezett. Az emelkedő és ereszkedő sorvégek (hímrím- nőrím) váltakozása is jellemző e versformára. A hosszú sorokat nyolcsoros versszakokba rendezte a költő, s ez egy sajátos, lépésről lépésre építkező alkotásmódot mutat. Apró képeket alkalmaz, melyek egy versszaknyi terjedelműek. A hajó- motívum bomlik ki, halad az egyszerűtől a bonyolult, közelitől a távoli, látványtól a látomás felé. Ez a vers az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyú béke" reménytelenségével tiltakozik a háború ellen.

Az első strófa a költői én szemlélődését, természetközelségét mutatja be. A "csónakos virágú" metaforából bontakozik ki a hajónak az a jelentése, amely érvényes marad három versszakon át. A természet és az ember ellentétét csak a harmadik szakasz utolsó sorai fejtik ki: a tudatnélküli boldogság, s az öntudatos, reménytelen vágyakkal teli állapot szembesül egymással. A negyedik strófában átértelmeződik a hajó jelentése. Hozzátársul a francia szimbolisták utazás képzetköre, s így személyessé lesz a szenvedés. Az öntudat visz "őrült utakra", míg a "léten túli lét" vonzása "szelíd", s az utolsó sorok szerint a teljes önfeladáshoz, a békés megsemmisüléshez vezet. Érdekes, hogy a hajó - óceán sor vezet a "vér és könny modern özönvizé"-hez. A bibliai vízözön, s az ítélet képe idéződik meg, melyet alig enyhít a feltételes módosítószó. Az emberi faj kihalását követő béke látomása a kései Vörösmarty godolatait eleveníti fel, de itt az ember a természet ártalmára van, tehát pusztulása kiegyenlítődést eredményez. Vörösmartynál a halál tragikus, itt legfeljebb elégikus.

Tóth Árpád élete utolsó évtizede még nehezebb, kilátástalanabb, az újságírói munka egyre nagyobb teher számára, s az irodalmi életben is háttérbe szorul. Az ország sorsát is egyre reménytelenebbnek látja. A természeti szépségek ajándékpillanatait ragadja meg, melyek ellentétben állnak a sivár mindennapokkal (Körúti hajnal, 1923). Az elégikus hangnem, s a fájdalmas én- líra kerül előtérbe. Csak a távoli jövőben remél némi feloldást (Az ősök ritmusa, 1923). Ady kuruc- verseinek hangjával kísérletezik (Elég volt a vágta, 1925).

A Lélektől lélekig című posztumusz kötetében a kifejezéskészlet egyszerűsödik, a sorok és versszakok rövidülnek, csökkennek a képek, a jelzők, eltűnnek az egzotikus motívumok, s megjelennek a hazai táj elemei. A költő figyelme kitágul, nemcsak saját, hanem a nemzet sorsán is eltűnődik. A magánnyal, elmúlással szembenézve keresi sorsában az örök érvényűt. Az Esti sugárkoszorú ritka darab életművében, az életörömről tanúskodik. Az élmény utólagos rögzítése túllép a közvetlen látványon, az impresszionista hangulatlírán, a jelképesség felé. Végül a megvilágosodás időtlennek tűnő pillanatából visszavezet a hétköznapi valóságba. A létezés patetikus örömének metafizikus pillanatát jeleníti meg, ebben a lélekben minden csoda megtörténhet. Csak illúzió az esti sugárkoszorú? A vers nem tagadja meg, csak mulandónak tartja.