Középiskola > Műelemzések > A kisember alakja az orosz realizmus irodalmában

Kutatjuk a COVID oktatásra gyakorolt hatásait.
Kérlek töltsd ki kérdőívünket, csak 5 perc!
Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
A XIX. századi orosz irodalom legnagyobb újításának az ún. „fölösleges embertípus” nevezhető. Ez vált az orosz realizmus meghatározójává, s emelte az orosz irodalmat az akkori világirodalom szintjére. Ezek a karakterek olyan életformát mutatnak be, amely azt szemlélteti, hogy hogyan nem érdemes élni. Ezek a hősök valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül, üresen tengetik életüket, nem használnak senkinek, semminek, képtelenek bárkit is boldogítani, s maguk is reménytelenül boldogtalanok. A fölösleges embertípus legnagyobb alkotói: Tolsztoj, Gogol és Csehov. Az ilyen témájú alkotók közül egyedül Tolsztoj műveinek alakjai próbálják keresni az élet értelmét, célját. Hőseiben előbb-utóbb kigyullad a fény, s példát mutatnak arra, hogyan kellene élni.

Ez a kifejezetten orosz sajátosságú hőstípus legelőször Szergejevics Puskin Jevgenyij Anyegin c. művében jelent meg. Hőseiben még bőven vannak romantikus vonások, de az író az egész romantikus életstílust, különc magatartást már fenntartással, finom kritikával szemléli, s éppen ez az elítélt életvitel siklatja ki szereplői életét. Puskin hősei ugyanis végeredményben szomorú sorsú szánalomra méltó emberek: nem oda érkeznek meg, ahová elindultak, sorsuk boldogtalanságba torkollik, amely már realista felfogásként értékelhető. A címszereplő jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult, és kallódó ember, aki nem találja meg helyét az életben. Sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut, és végül nem is csinál semmit. Ez a későbbi orosz irodalomban oly nagy karriert befutó típus, ahogy Turgenyev nevezte, itt jelentkezett először.

A mind erőteljesebben kibontakozó orosz realizmus legfőbb témája a cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult bürokratizmusa s az ország siralmas helyzete lett. Nyugaton a forradalom után berendezkedő kapitalizmus ridegsége, a pénz hatalma, a nagyváros áll a regény középpontjában, Oroszországban viszont a vidék, csüggesztő sivársága, a közállapotok vigasztalansága, a feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas vergődése. Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsőnek a szegényeket, az alázatosokat és megalázottakat, a cári rendszer lelkileg deformált kiszolgálóit, és kiszolgáltatott áldozatait.

A kisember-irodalom megteremtőjének, Nyikolaj Vasziljevics Gogolnak A köpönyeg című novellája tekinthető a tipikus kishivatalnok (csinovnyik) irodalom egyik első igazi alkotásának.

Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerű: egy senkitől meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként visszajár a túlvilágról, mindenkiről lerángat mindenféle köpönyeget. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás a főhősnek, Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél.

A groteszk ábrázolás követeli meg, hogy a leírt eseményélmények korlátolt, kicsinyes világába ágyazódjék a történet. Ennek szűk határai között az írónak módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a mindennapok szokásos arányait. E világ törvényei szerint az egyhangú lélekölő másolás a gyönyörűség forrása, boldogságot, lelki megnyugvást jelentő szórakozás, egy új kabát készítése pedig nagyszabású esemény. Akakij egyáltalán nem szenved a maga zárt körében, nyomorodottságát nem érzékeli. Sőt: boldog: a jövőbeli köpönyeg ideálját hordozza magában. A groteszk jellemző szélsőségei tűnnek fel a képtelen és eltúlzott takarékossági tervek, a nagy elhatározások és az általuk kiváltott boldogság, lelki gazdagodás között. Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok, a megnövekedett önérzet, emberi méltóság közti ellentét.

A kisember-irodalom megteremtőjének, Nyikolaj Vasziljevics Gogolnak A köpönyeg című novellája tekinthető a tipikus kishivatalnok (csinovnyik) irodalom egyik első igazi alkotásának.

Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerű: egy senkitől meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként visszajár a túlvilágról, mindenkiről lerángat mindenféle köpönyeget. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás a főhősnek, Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél.

A groteszk ábrázolás követeli meg, hogy a leírt eseményélmények korlátolt, kicsinyes világába ágyazódjék a történet. Ennek szűk határai között az írónak módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a mindennapok szokásos arányait. E világ törvényei szerint az egyhangú lélekölő másolás a gyönyörűség forrása, boldogságot, lelki megnyugvást jelentő szórakozás, egy új kabát készítése pedig nagyszabású esemény. Akakij egyáltalán nem szenved a maga zárt körében, nyomorodottságát nem érzékeli. Sőt: boldog: a jövőbeli köpönyeg ideálját hordozza magában. A groteszk jellemző szélsőségei tűnnek fel a képtelen és eltúlzott takarékossági tervek, a nagy elhatározások és az általuk kiváltott boldogság, lelki gazdagodás között. Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok, a megnövekedett önérzet, emberi méltóság közti ellentét.

Az orosz realizmus másik híres alkotója Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a világirodalom egyik legragyogóbb lángelméje volt. Csak a legnagyobbakhoz szokták hasonlítani, mint Homérosz, Shakespeare, Goethe. Egész irodalmi munkássága egy hatalmas erőfeszítés volt az ember megjobbítására, a világ boldogítására, felvállalva ez által a próféta szerepét.

Egyik legkiválóbb kisregénye az Ivan Iljics halála. A központi kérdés ebben is: hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. A könyv megírásához véletlen, de valóságos eset adta az indítékot: Tolsztoj egy tulai ismerőse, aki bírósági hivatalnok volt, meghalt rákban. Tolsztoj korábbi műveivel szemben itt az epikus művek hömpölygését a tömörség váltja fel, hiányzik belőle az érdekes mese, a cselekmény fordulatossága. Az író bátran szembenéz az élet sivárságaival, a halál rettenetével.
Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet, az események linearitását: egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel és a gyászszertartással kezdi. Ennek a formabontásnak fontos szerepe van: mindenekelőtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye a barátokra, ismerősökre, hozzátartozókra.

A legtöbben örültek, hogy a másik halt meg és nem ők, mindemellett a barátok számára ezzel a halálesettel elkerülhetetlenné vált a részvétlátogatás, a gyászszertartáson való részvétel, így az estére tervezett kártyapartinak el kellett maradnia.

A kisregény első része tehát a barátok, kollégák, hozzátartozók önzését, lelki ürességét, közömbösségét tárja fel, és felkelti az olvasókban az érdeklődést, hogy vajon milyen ember volt Ivan Iljics, hogy ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.

A mű további részeinek tartalmát egyetlen bevezető mondatban foglalja össze Tolsztoj: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ivan Iljics középszerű ember volt, jó eredménnyel végezte tanulmányait, tehetséges, jószívű, víg kedélyű ember volt. Tökéletes csinovnyik volt, mindig szigorúan teljesítette kötelességeit, pályafutása során egyre magasabb beosztásokba jutott. Nem volt különösebb szenvedéllyel senki iránt, de megnősült, hiszen szokás. Házasságának első éve nyugalomban telt, de a családi élet egyre nyomasztóbbá vált. Magas beosztású ember lett, és épp új lakását rendezte be, mikor a függönyök felrakása közben megcsúszott, s az oldalát beverte egy ablakkilincsbe. Ettől kezdve hónapokon át fokozódó fájdalmat érzett oldalában.
A 4. résszel kezdődik Ivan Iljics betegségének bemutatása. A regény tere egyre jobban leszűkül, végül a színhely már csak Ivan Iljics betegszobája, és a szereplők is egyre fogynak: a hős magára marad szenvedéseivel.

Egyedül Geraszim a jólelkű szolgafiú viselkedett vele úgy, mint súlyos beteggel, ő nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. Geraszim jósága szólaltatja meg Ivan Iljicsben a lélek hangját: ez a belső vita lesz a mű további részének legfontosabb tartalma. Ivan Iljicsnek rá kell jönnie, hogy egész életét elhibázta, mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres, nem fölfelé haladt, hanem lefelé a lejtőn, a fényességből a sötétségbe, igazságból a hazugságba. A hazugság, csalás eltakarta előle egész életét és a halált, egész életében közömbös volt családja és a perek vádlottjai iránt, és most ők sem szeretik őt, vele is közömbösek.

Betegségénél is elviselhetetlenebb volt tehát erkölcsi szenvedése, elrontott, bűnös életének tudata. Halála előtt egy órával mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt Ivan Iljics megvilágosodott. Élete utolsó 60 percében még sikerült jóvátennie elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek, lelkében feltámadt az önzetlen szeretet.

Ivan Iljics erkölcsileg megtisztult, boldogan halt meg.
Az orosz realizmus legnagyobbjai közé tartozik Anton Pavlovics Csehov is, a novella műfajának megújítója, s az ún. „Drámaiatlan dráma” megteremtője.
Csehov korai novelláinak egyik legjobban sikerült darabja A csinovnyik halála. Ivan Dimitrics Cserjankov hagyatéki végrehajtó, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorodott lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában ő is elégedett, és jól érzi magát. A történet helyszíne egy színház. Gogol groteszk előadásmódja ismétlődik meg valósággal a novella elején. Azonban egy váratlan, hirtelen fordulat kizökkenti a történetet a köpönyegi indításból: egy tüsszentés, egy teljesen hétköznapi élettani jelenség. Az igazi csinovnyik Cserjakov képzeletében azonban ez az ártatlan tüsszentés bűnné terebélyesedik, hiszen a tábornoki rangban lévő Brizzsalov államtanácsost tüsszentette le, s ezzel akaratlanul is kellemetlenséget okozott egy főtisztviselőnek. Brizzsalov először fogadja bocsánatkérését, és lezárja magában a történteket, de az állandó zaklatás idegesítővé válik számára, s kidobja Cserjakovot, aki hazament lefeküdt és meghalt.

A befejezés tragikomikusan jelképes értelmű. Nem a „bűne” és a képtelenségig felnövekedett rettegés miatt halt meg, hanem azért, mert olyan tettet követett el, amit egy magas állású személyiség nem helyeselt és ez összeférhetetlen a csinovnyik-léttel.

Tolsztoj novellájában Ivan Iljics is csinovnyik módon élt, de a halála előtti percben megváltozott, újra megtanult igazi emberként élni és gondolkodni. Csehov hőse, az öntudatától megfosztott ember, csak csinovnyik módon tudott élni is, meghalni is.

Az orosz irodalom azért talált rá erre a jellegzetes hőstípusra, mert a társadalom elmaradottságából kiszakadni vágyó, haladó szellemiségű írók egyfajta lázadó, az emberiséget megjobbítani akaró célokat követtek. A csinovnyik alakja volt a legmegfelelőbb az orosz elmaradottság és kiúttalanság ábrázolására. Így válhatott a kishivatalnok-réteg az írók célpontjává, ami által az orosz irodalom betörhetett Európába, és a világirodalom legnagyobb alkotó nemzetei közé emelkedhetett.