|
Francia költő, regény- és drámaíró
Besançonban született 1802. február 26-án.
Apja sokgyermekes lotaringiai parasztcsaládból származó katonatiszt, aki Napóleon hadseregében a tábornoki ragig küzdötte fel magát. Anyja vendée-i árva lány.
A család követi az apát Olasz- és Spanyolországba, majd Párizsban telepedtek le. A szülők 1814-ben elváltak. Hugo a royalista érzelmű nevelkedett. Hugo szellemi formálódására a napóleoni császárság diadalmas harcai, anyja királypárti és katolikus meggyőződése, a család számos utazása szerte Európában (Korzika, Itália, Spanyolország) és serdülőkori olvasmányai, költői kísérletei gyakoroltak döntő hatást. Irodalmi példaképének Chateaubriand-t tartotta: az ő nyomán indította meg fivéreivel irodalmi lapját, a Conservuteur littéraire-t, s már ekkor elhatározta, hogy tollával szerez magának hírnevet és egzisztenciát. Tudatosan tört az érvényesülésre; royalista és katolikus verseit XVIII. Lajos 1822-ben kegydíjjal jutalmazta. Ebben az évben vette feleségül Adéle Foucher-t; négy gyermeke született. 1833-ban ismerte meg haláláig tartó szerelmét, a színésznő Juliette Drouot-t.
Pályakezdése 1830-ig terjed, amikor a romantikus dráma diadalra vitelével - az ’Hernani-csata’ - és sikeres történelmi regényével - A párizsi Notre-Dame1831 - a liberális-romantikus ifjúság vezére lett. E diadalmenete a negyvenes évek elejéig tartott (I843: a Burgraves című vadromantikus dráma bukásáig). 1843-ban súlyos személyes tragédia érte: még újdonsült házad leánya, Léopoldine férjével együtt vízbe fulladt egy csónakkiránduláson. A költő ezután évekre elhallgat. Ezt követő közéleti szereplése során, főrendházi és akadémiai tagsága ellenére, mind liberálisabb elveket vallott. Az 1848-as forradalom idején Lamartine-nal együtt már a köztársaság szószólója. Eleinte támogatta Napóleon unokaöccsének, Louis-nak törekvését, de miután ez 1851. december 2-án államcsínnyel magához ragadta a hatalmat és császárrá koronáztatta magát, Hugo óriási indulattal támadta a „kis Napóleont”. Párizsból menekülni kellett, előbb Brüsszelbe utazott, 1852-től az Angliához tartozó Jersey, majd 1855-től Guernesey szigetén talált menedéket. Húsz évig tartott önkéntes száműzetése; az 1859-es amnesztia ellenére, III. Napóleon bukásáig nem tért vissza Franciaországba. Ekkor vált Hugo a levert forradalmak, a szabadság és a meg nem alkuvó republikanizmus jelképévé, akihez szerte Európából zarándokoltak a haladás hívei. 1870-ben diadalmasan hazatért, s bár végig tagja volt a nemzetgyűlésnek, már nem tudott beilleszkedni a közéletbe.
1885. május 22-én halt meg Párizsban. Halála és temetése valóságos apoteózis volt, méltó ahhoz a szerephez, melyet negyedszázadon át betöltött.
Költészete a szinte neoklasszikus konzervatív királypártiságtól a romantikus témák gazdag kibontásán át fejlődött az emigrációban írt hatalmas költői víziókig. Megszállott, mitologikus képalkotó fantáziája egyedülálló a francia költészetben, formaművészete, verbális varázsa és gazdagsága páratlan; Hugo a francia vers legnagyobb művésze. Bár retorikus pátosza nemegyszer fárasztó bőbeszédűségbe, ismétlésekbe, üres és hatásvadász fordulatokba fullad, szerelmi és családi költészetének mély és tiszta humanizmusa, politikai verseinek társadalmi ereje és igazsága a világirodalom legnagyobb költői közé emelik.
Az Ódák és balladák, 1822-28 a romantika kezdeti vallásos-reakciós, klasszicizáló jellegét mutatja, s Hugo tartózkodó magatartását a 20-as évek irodalmi-politikai küzdelmeiben. A Keleti énekek (1829) a kor divatos egzotizmusát fejezi ki bravúros ritmikájú, festői versekben, melyeken a görög szabadságharc hatása is érződik. Hugo költészetének igazi gazdagságát a következő négy kötet tárja fel: Őszi lombok 1831, A szürkület énekei l835, A lélek hangjai 1837, és Fények és árnyak 1840. Victor Hugo áradó lírája két forrásból táplálkozik: belső érzéseiből és a külvilágból, a társadalmi problémákból. Boldogságvágy, természetkultusz, elmúlás, szerelem, családi élet, az önéletrajz témái a korabeli romantikus költőkön túlmutatva filozófiai távlatú víziókká fejlődnek. A közéleti inspiráció a legkülönbözőbb versekben tapintható ki: a költő elkötelezettsége, prófétai, látnoki szerepe, történelemszemlélet, Napóleon-kultusz, zsarnokellenesség, humanitárius-szocialisztikus gondolatok, hagyománytisztelet, egyenlőség-eszme, utópizmus, a világszabadság eszméi jellemzik költészetét. Formai vívmányaira egy emigrációban írt, de 1834-re datált vers utal: Válasz egy vádiratra. A klasszikus verselést (az alexandrinust) formailag-tartalmilag, azaz a rímtechnika, a zeneiség, a ritmusviszonyok és a szókincs vonatkozásában tovább fejleszti, de nem jut el a XIX. század második felében bekövetkező döntő változásig, a szabad versig. Következő kötete az 1853-as, III. Napóleont támadó Fenyítések, a francia politikai szatíra egyik csúcsa, ezt követi a Szemlélődések (1856), az érett Hugo lírájának kiteljesedése, melyben saját művészi-gondolati útját énekli meg. Már itt is jelentkezik a kései epikus költészetében kibontakozó apokaliptikus, misztikus elem: Századok legendája 1859, 1877, 1883, A Sátán bukása 1886, Isten 1891, e két utóbbi befejezetlen.
A Századok legendája reprezentatív költeménye Az éj, az éj, az éj. Pontosabban ilyen című alkotása nincs Hugónak. A mű a Századok legendája ötkötetes epikai folyamába tartozik, s itt is a 34. sorszámot viselő Sötétség ciklus második darabja. Külön címet a költő nem adott neki. A történetmondó költeményektől mindenképpen különbözik, hiszen valódi lírai vers, egységes szemlélettel és egyazon időpillanatban fogva át látvány és jelentés egészét. Ez az időpillanat a látomás törvényei szerint időtlenné tágul: nincs előzménye, oka és nincs következménye, okozata sem. Hugo elgondolásában azt az utat hivatott ábrázolni, amelyen az emberiség eljut a bűnösségtől a megigazulásig, a gyűlölségtől a testvériségig: „a földi pokoltól megváltó édeni átváltozás” útját, ahogy ő maga írta. Az éj...-ben fölrémlő egyetemes éjszaka a „földi pokol”, a kárhozottság, az elvetettség természeti, szimbolikus megjelenítése.
Élete végén további verskötetei jelennek meg, pl. A rettenetes év 1872, A nagyapaság művészete 1877, A szellem égtájai 1881; posztumusz gyűjteménye többek közt a jelentős Az egész lant 1888-93.
A romantikus drámaelmélet kérdéseit a nevezetes, de korántsem eredeti Cromwell-előszóban (1827) fogalmazza meg Hugo: elveti a klasszikus tragédia „hármas egységét”, keveri a komikus és tragikus műfajt, bevezeti a „couleur local, a ”helyi színezet„ fogalmát, azaz a történelmi hűséget, a ”csúf„ és a ”groteszk„ esztétikai kategóriáit, helyt ad a politikumnak a drámában: ”A modernek költészetében óriási szerepe van a groteszknek. Mindenütt ott van; egyfelől megteremti a torzat és a szörnyűségest, másfelől a komikusat és a burleszket... A groteszk ezzel szemben, úgy látszik, pillanatnyi megállás, valami, amihez valamit hasonlítani lehet; kiindulópont, ahonnét frissebb és sóvárabb befogadó készséggel emelkedünk a szép felé.„
Gazdag drámai terméséből a bemutatón nagy botrányt kavart Hernani 1830 és A királyasszony lovagja 1838 maradt a legélőbb. Alexandre Dumas, Hugo kor- és küzdőtársa a romantikus dráma elfogadtatásában írja Emlékirataiban: ”Az Hernani bemutatója örökké emlékezetes marad a színházak történelmében.„ Az előbbi dráma előszavában fogalmazza meg Hugo a romantika esztétikájának lényegét: ” A romantika ... igazi meghatározása szerint nem más, mint a liberalizmus az irodalomban. Szabadság a művészetben, szabadság a társadalomban: íme a kettős cél, amelyre minden következetes és logikus szellemnek törekednie kell„.
Az Hernani iskolapéldája a múlttal, az avítt szerkezettel, a klasszikus hely- és időegységgel való szakításnak. S mint a későbbi drámákban, az Hernaniban is a szertelen szenvedélyek, a végletes és végzetes véletlenek vezérlik a különben eléggé egysíkú szereplőket a szeszélyes megoldások felé. Szerb Antal írja Hugo színpadi alkotásairól: ”Drámái, amelyek akkora megbotránkozást váltottak ki az egykorú nézőkből, ma már kevéssé hatnak, bár kétségkívül nagyszerű színpadi alkotások, hatalmas, kissé túlságosan is hatalmas pátoszukkal, izgalmas fordulataikkal. E romantikus drámák világviszonylatban klasszikusaknak érződnek, nagyon emlékeztetnek Corneille-re, ezek is nemes érzések és nagy mondások drámái. Középpontjukban egy-egy belső antitézis áll: Hernani 1830 haramia, aki nemes lelkű, Marion de Lorme 1831 kurtizán, aki becsületes, A király mulat 1832 Triboulet-ja elvetemült férfi, akiben egy nemes érzés van, a leánya iránti szeretet, Lucrèce Borgia 1833 elvetemült nő, akiben egy nemes van, a fia iránti szeretet, mindketten éppen egyetlen nemes érzésükön keresztül bűnhődnek. A szereplők inkább ragyogó antitézisek, mint emberek". Hugo élete végén további drámákat írt Szabad színház gyűjtőcím alatt.
Hugóra mint regényíróra ugyanúgy jellemző a romantikus túlzás, a múltba fordulás, az epikus igény és a művek tematikai összekapcsolása, mint a költőre. Pályája kezdetén vad romantikus történetekkel jelentkezett: Első nagy regényében (A párizsi Notre-Dame) a középkorvégi Párizs történeti tablóját festi meg, s drámáihoz hasonlatosan a népet, az egyszerű származású embereket teszi főszereplővé; regényszerkesztésében is megfigyelhető a műfajok keverése (érdekes történet, történelmi leírás és kultúrhistóriai esszé egyszerre). Történelmi regény hőse nem Esmeralda, a szép cigánylány; sem Quasimodo, a torz, csúf harangozó; a főszereplő valójában a katedrális, melynek ablakain beszűrődik a fény; fény és árnyék villódzó játéka a regény.
Humanista és szociális eszméit a 40-es években elkezdett és 1862-ben befejezett monumentális művében, A nyomorultak fogalmazza meg, mely azóta is talán az egyik legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmékért, a kalandokért és az érzelmekért lelkesedő közönségnek. Enciklopédikus alkotásról van szó, melynek cselekménye a restauráció korában játszódik. Bűnügyi regény - tanúi vagyunk Javert, a rendőrkopó elkeseredett erőfeszítésének, hogy leleplezze és újra börtönbe juttassa Jean Valjeant, a szökött fegyencet. egy tiszta, szép szerelem, Marius és Cosette vonzalmának története is helyet kap a regényben - de a mű mindenekelőtt a nyomorultak eposza: a lelkiismeret-furdalása és a tettei által megváltozott Jean Valjeané, a prostituált Fantine-é, a szegénység, az anyai szeretet áldozatáé, s a legendás figurává emelkedett, elhagyott utcagyereké, Gavroche-é. Az emberi szív tiltakozása ez a regény minden igazságtalanság, nyomor és szegénység ellen. Nagy erénye a műnek a lélek átalakulásának, benső forrongásának olyan rajza, aminőre Hugo eddig soha képes nem volt. Későbbi regényei is csak pillanatokra érik el azt a magaslatot, ahová Jean Valjean lelkének ábrázolásában fölemelkedett. Jean Valjean nem volt rossz ember, amikor fegyházba került; a fegyencélet alantas szenvedései rontották meg, ezek tompították el erkölcsi érzékét, ezek töltötték el keserűséggel és bosszúvággyal. A püspök jósága, de még a lopást követő nagylelkű viselkedése sem hat rá úgy, ahogy ez az olvasókönyvekben szokott történni. Még kirabolja a kis szavojait... Az emberi érzés, az erkölcs mégis fokozatosan visszalopózik ebbe a túlságosan megsebzett lélekbe.
További regényei két történeti-kultúrhistóriai ciklusba rendeződve, az angol és a francia társadalom történetébe ágyazva tárgyalják a monarchiák korát és a polgári forradalmak problémáit: A tenger munkásai 1866 túlméretezett novella. Tartalma egy mondatban: a hős hihetetlen munkát végez el egy lány kedvéért; a lány máshoz megy, a hős öngyilkos lesz: egy sziklamélyedésben ülve bevárja a dagályt, s az elsöpri...
A nevető ember 1869 minden eddigi művénél erősebben magán viseli az író ellentétekből összerakott és ellentéteket hajszoló természetének bélyegét. Írásmódjában naturalista és fantasztikusan túlzott részletek váltakoznak; alakjait a testi rútság vagy nyomorékság és a lelki nagyság, a keserű embergyűlölet és önfeláldozó jóság, a rang, a vagon, a szépség csúcsait beszennyező perverzitás ellentéteire építi föl.
A Kilencvenhárom 1874, mely a francia forradalomról szól, egészében a legformátlanabb Hugo valamennyi regénye közül. Főhőse nincs a regénynek: hőse a forradalom, a véres 1793, a hazáért a legkedvesebbüket is feláldozó Brutusok kora. Ez adja meg a regénynek azt a művészi egységet, amely a szereplők történetéből hiányzik. A művön két szimbólum küzdelme húzódik végig. A guillotine és a feudális vártorony áll egymással szemben. A szereplőket Hugo gigászi arányokra növeli. Danton, Robespierre, Marat vitái olyanok, mintha mitológiai alakok hegyekkel hajigálnák egymást. A regényben végig csupa lelkiismereti problémával találkozunk, s ezeknek megoldása mindig áldozat és önfeláldozás az ügy érdekében.
Publicisztikai írásai mind haladóbbá váló nézeteinek állomásait jelzik; a halálbüntetést elítélő Egy halálraítélt utolsó napja 1829, a testvériséget és a társadalmi haladást hirdető Claude Cueux 1834, a II. császárságot ostorozó pamflet, a Kis Napóleon 1852 stb. Önéletrajza, beszédei, cikkei, tanulmányai, útirajzai ugyancsak jelentősek.
|
