|
Francia költő, regény- és drámaíró
Besançonban született 1802. február 26-án.
Apja sokgyermekes lotaringiai parasztcsaládból származó katonatiszt, aki Napóleon hadseregében a tábornoki ragig küzdötte fel magát. Anyja vendée-i árva lány.
A család követi az apát Olasz- és Spanyolországba, majd Párizsban telepedtek le. A szülők 1814-ben elváltak. Hugo a royalista érzelmű nevelkedett. Hugo szellemi formálódására a napóleoni császárság diadalmas harcai, anyja királypárti és katolikus meggyőződése, a család számos utazása szerte Európában (Korzika, Itália, Spanyolország) és serdülőkori olvasmányai, költői kísérletei gyakoroltak döntő hatást. Irodalmi példaképének Chateaubriand-t tartotta: az ő nyomán indította meg fivéreivel irodalmi lapját, a Conservuteur littéraire-t, s már ekkor elhatározta, hogy tollával szerez magának hírnevet és egzisztenciát. Tudatosan tört az érvényesülésre; royalista és katolikus verseit XVIII. Lajos 1822-ben kegydíjjal jutalmazta. Ebben az évben vette feleségül Adéle Foucher-t; négy gyermeke született. 1833-ban ismerte meg haláláig tartó szerelmét, a színésznő Juliette Drouot-t.
Pályakezdése 1830-ig terjed, amikor a romantikus dráma diadalra vitelével - az ’Hernani-csata’ - és sikeres történelmi regényével - A párizsi Notre-Dame1831 - a liberális-romantikus ifjúság vezére lett. E diadalmenete a negyvenes évek elejéig tartott (I843: a Burgraves című vadromantikus dráma bukásáig). 1843-ban súlyos személyes tragédia érte: még újdonsült házad leánya, Léopoldine férjével együtt vízbe fulladt egy csónakkiránduláson. A költő ezután évekre elhallgat. Ezt követő közéleti szereplése során, főrendházi és akadémiai tagsága ellenére, mind liberálisabb elveket vallott. Az 1848-as forradalom idején Lamartine-nal együtt már a köztársaság szószólója. Eleinte támogatta Napóleon unokaöccsének, Louis-nak törekvését, de miután ez 1851. december 2-án államcsínnyel magához ragadta a hatalmat és császárrá koronáztatta magát, Hugo óriási indulattal támadta a „kis Napóleont”. Párizsból menekülni kellett, előbb Brüsszelbe utazott, 1852-től az Angliához tartozó Jersey, majd 1855-től Guernesey szigetén talált menedéket. Húsz évig tartott önkéntes száműzetése; az 1859-es amnesztia ellenére, III. Napóleon bukásáig nem tért vissza Franciaországba. Ekkor vált Hugo a levert forradalmak, a szabadság és a meg nem alkuvó republikanizmus jelképévé, akihez szerte Európából zarándokoltak a haladás hívei. 1870-ben diadalmasan hazatért, s bár végig tagja volt a nemzetgyűlésnek, már nem tudott beilleszkedni a közéletbe.
1885. május 22-én halt meg Párizsban. Halála és temetése valóságos apoteózis volt, méltó ahhoz a szerephez, melyet negyedszázadon át betöltött.
Költészete a szinte neoklasszikus konzervatív királypártiságtól a romantikus témák gazdag kibontásán át fejlődött az emigrációban írt hatalmas költői víziókig. Megszállott, mitologikus képalkotó fantáziája egyedülálló a francia költészetben, formaművészete, verbális varázsa és gazdagsága páratlan; Hugo a francia vers legnagyobb művésze. Bár retorikus pátosza nemegyszer fárasztó bőbeszédűségbe, ismétlésekbe, üres és hatásvadász fordulatokba fullad, szerelmi és családi költészetének mély és tiszta humanizmusa, politikai verseinek társadalmi ereje és igazsága a világirodalom legnagyobb költői közé emelik.
Az Ódák és balladák, 1822-28 a romantika kezdeti vallásos-reakciós, klasszicizáló jellegét mutatja, s Hugo tartózkodó magatartását a 20-as évek irodalmi-politikai küzdelmeiben. A Keleti énekek (1829) a kor divatos egzotizmusát fejezi ki bravúros ritmikájú, festői versekben, melyeken a görög szabadságharc hatása is érződik. Hugo költészetének igazi gazdagságát a következő négy kötet tárja fel: Őszi lombok 1831, A szürkület énekei l835, A lélek hangjai 1837, és Fények és árnyak 1840. Victor Hugo áradó lírája két forrásból táplálkozik: belső érzéseiből és a külvilágból, a társadalmi problémákból. Boldogságvágy, természetkultusz, elmúlás, szerelem, családi élet, az önéletrajz témái a korabeli romantikus költőkön túlmutatva filozófiai távlatú víziókká fejlődnek. A közéleti inspiráció a legkülönbözőbb versekben tapintható ki: a költő elkötelezettsége, prófétai, látnoki szerepe, történelemszemlélet, Napóleon-kultusz, zsarnokellenesség, humanitárius-szocialisztikus gondolatok, hagyománytisztelet, egyenlőség-eszme, utópizmus, a világszabadság eszméi jellemzik költészetét. Formai vívmányaira egy emigrációban írt, de 1834-re datált vers utal: Válasz egy vádiratra. A klasszikus verselést (az alexandrinust) formailag-tartalmilag, azaz a rímtechnika, a zeneiség, a ritmusviszonyok és a szókincs vonatkozásában tovább fejleszti, de nem jut el a XIX. század második felében bekövetkező döntő változásig, a szabad versig. Következő kötete az 1853-as, III. Napóleont támadó Fenyítések, a francia politikai szatíra egyik csúcsa, ezt követi a Szemlélődések (1856), az érett Hugo lírájának kiteljesedése, melyben saját művészi-gondolati útját énekli meg. Már itt is jelentkezik a kései epikus költészetében kibontakozó apokaliptikus, misztikus elem: Századok legendája 1859, 1877, 1883, A Sátán bukása 1886, Isten 1891, e két utóbbi befejezetlen.
A Századok legendája reprezentatív költeménye Az éj, az éj, az éj. Pontosabban ilyen című alkotása nincs Hugónak. A mű a Századok legendája ötkötetes epikai folyamába tartozik, s itt is a 34. sorszámot viselő Sötétség ciklus második darabja. Külön címet a költő nem adott neki. A történetmondó költeményektől mindenképpen különbözik, hiszen valódi lírai vers, egységes szemlélettel és egyazon időpillanatban fogva át látvány és jelentés egészét. Ez az időpillanat a látomás törvényei szerint időtlenné tágul: nincs előzménye, oka és nincs következménye, okozata sem. Hugo elgondolásában azt az utat hivatott ábrázolni, amelyen az emberiség eljut a bűnösségtől a megigazulásig, a gyűlölségtől a testvériségig: „a földi pokoltól megváltó édeni átváltozás” útját, ahogy ő maga írta. Az éj...-ben fölrémlő egyetemes éjszaka a „földi pokol”, a kárhozottság, az elvetettség természeti, szimbolikus megjelenítése.
Élete végén további verskötetei jelennek meg, pl. A rettenetes év 1872, A nagyapaság művészete 1877, A szellem égtájai 1881; posztumusz gyűjteménye többek közt a jelentős Az egész lant 1888-93.
A romantikus drámaelmélet kérdéseit a nevezetes, de korántsem eredeti Cromwell-előszóban (1827) fogalmazza meg Hugo: elveti a klasszikus tragédia „hármas egységét”, keveri a komikus és tragikus műfajt, bevezeti a „couleur local, a ”helyi színezet„ fogalmát, azaz a történelmi hűséget, a ”csúf„ és a ”groteszk„ esztétikai kategóriáit, helyt ad a politikumnak a drámában: ”A modernek költészetében óriási szerepe van a groteszknek. Mindenütt ott van; egyfelől megteremti a torzat és a szörnyűségest, másfelől a komikusat és a burleszket... A groteszk ezzel szemben, úgy látszik, pillanatnyi megállás, valami, amihez valamit hasonlítani lehet; kiindulópont, ahonnét frissebb és sóvárabb befogadó készséggel emelkedünk a szép felé.„
Gazdag drámai terméséből a bemutatón nagy botrányt kavart Hernani 1830 és A királyasszony lovagja 1838 maradt a legélőbb. Alexandre Dumas, Hugo kor- és küzdőtársa a romantikus dráma elfogadtatásában írja Emlékirataiban: ”Az Hernani bemutatója örökké emlékezetes marad a színházak történelmében.„ Az előbbi dráma előszavában fogalmazza meg Hugo a romantika esztétikájának lényegét: ” A romantika ... igazi meghatározása szerint nem más, mint a liberalizmus az irodalomban. Szabadság a művészetben, szabadság a társadalomban: íme a kettős cél, amelyre minden következetes és logikus szellemnek törekednie kell„.
Az Hernani iskolapéldája a múlttal, az avítt szerkezettel, a klasszikus hely- és időegységgel való szakításnak. S mint a későbbi drámákban, az Hernaniban is a szertelen szenvedélyek, a végletes és végzetes véletlenek vezérlik a különben eléggé egysíkú szereplőket a szeszélyes megoldások felé. Szerb Antal írja Hugo színpadi alkotásairól: ”Drámái, amelyek akkora megbotránkozást váltottak ki az egykorú nézőkből, ma már kevéssé hatnak, bár kétségkívül nagyszerű színpadi alkotások, hatalmas, kissé túlságosan is hatalmas pátoszukkal, izgalmas fordulataikkal. E romantikus drámák világviszonylatban klasszikusaknak érződnek, nagyon emlékeztetnek Corneille-re, ezek is nemes érzések és nagy mondások drámái. Középpontjukban egy-egy belső antitézis áll: Hernani 1830 haramia, aki nemes lelkű, Marion de Lorme 1831 kurtizán, aki becsületes, A király mulat 1832 Triboulet-ja elvetemült férfi, akiben egy nemes érzés van, a leánya iránti szeretet, Lucrèce Borgia 1833 elvetemült nő, akiben egy nemes van, a fia iránti szeretet, mindketten éppen egyetlen nemes érzésükön keresztül bűnhődnek. A szereplők inkább ragyogó antitézisek, mint emberek". Hugo élete végén további drámákat írt Szabad színház gyűjtőcím alatt.
Hugóra mint regényíróra ugyanúgy jellemző a romantikus túlzás, a múltba fordulás, az epikus igény és a művek tematikai összekapcsolása, mint a költőre. Pályája kezdetén vad romantikus történetekkel jelentkezett: Első nagy regényében (A párizsi Notre-Dame) a középkorvégi Párizs történeti tablóját festi meg, s drámáihoz hasonlatosan a népet, az egyszerű származású embereket teszi főszereplővé; regényszerkesztésében is megfigyelhető a műfajok keverése (érdekes történet, történelmi leírás és kultúrhistóriai esszé egyszerre). Történelmi regény hőse nem Esmeralda, a szép cigánylány; sem Quasimodo, a torz, csúf harangozó; a főszereplő valójában a katedrális, melynek ablakain beszűrődik a fény; fény és árnyék villódzó játéka a regény.
Humanista és szociális eszméit a 40-es években elkezdett és 1862-ben befejezett monumentális művében, A nyomorultak fogalmazza meg, mely azóta is talán az egyik legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmékért, a kalandokért és az érzelmekért lelkesedő közönségnek. Enciklopédikus alkotásról van szó, melynek cselekménye a restauráció korában játszódik. Bűnügyi regény - tanúi vagyunk Javert, a rendőrkopó elkeseredett erőfeszítésének, hogy leleplezze és újra börtönbe juttassa Jean Valjeant, a szökött fegyencet. egy tiszta, szép szerelem, Marius és Cosette vonzalmának története is helyet kap a regényben - de a mű mindenekelőtt a nyomorultak eposza: a lelkiismeret-furdalása és a tettei által megváltozott Jean Valjeané, a prostituált Fantine-é, a szegénység, az anyai szeretet áldozatáé, s a legendás figurává emelkedett, elhagyott utcagyereké, Gavroche-é. Az emberi szív tiltakozása ez a regény minden igazságtalanság, nyomor és szegénység ellen. Nagy erénye a műnek a lélek átalakulásának, benső forrongásának olyan rajza, aminőre Hugo eddig soha képes nem volt. Későbbi regényei is csak pillanatokra érik el azt a magaslatot, ahová Jean Valjean lelkének ábrázolásában fölemelkedett. Jean Valjean nem volt rossz ember, amikor fegyházba került; a fegyencélet alantas szenvedései rontották meg, ezek tompították el erkölcsi érzékét, ezek töltötték el keserűséggel és bosszúvággyal. A püspök jósága, de még a lopást követő nagylelkű viselkedése sem hat rá úgy, ahogy ez az olvasókönyvekben szokott történni. Még kirabolja a kis szavojait... Az emberi érzés, az erkölcs mégis fokozatosan visszalopózik ebbe a túlságosan megsebzett lélekbe.
További regényei két történeti-kultúrhistóriai ciklusba rendeződve, az angol és a francia társadalom történetébe ágyazva tárgyalják a monarchiák korát és a polgári forradalmak problémáit: A tenger munkásai 1866 túlméretezett novella. Tartalma egy mondatban: a hős hihetetlen munkát végez el egy lány kedvéért; a lány máshoz megy, a hős öngyilkos lesz: egy sziklamélyedésben ülve bevárja a dagályt, s az elsöpri...
A nevető ember 1869 minden eddigi művénél erősebben magán viseli az író ellentétekből összerakott és ellentéteket hajszoló természetének bélyegét. Írásmódjában naturalista és fantasztikusan túlzott részletek váltakoznak; alakjait a testi rútság vagy nyomorékság és a lelki nagyság, a keserű embergyűlölet és önfeláldozó jóság, a rang, a vagon, a szépség csúcsait beszennyező perverzitás ellentéteire építi föl.
A Kilencvenhárom 1874, mely a francia forradalomról szól, egészében a legformátlanabb Hugo valamennyi regénye közül. Főhőse nincs a regénynek: hőse a forradalom, a véres 1793, a hazáért a legkedvesebbüket is feláldozó Brutusok kora. Ez adja meg a regénynek azt a művészi egységet, amely a szereplők történetéből hiányzik. A művön két szimbólum küzdelme húzódik végig. A guillotine és a feudális vártorony áll egymással szemben. A szereplőket Hugo gigászi arányokra növeli. Danton, Robespierre, Marat vitái olyanok, mintha mitológiai alakok hegyekkel hajigálnák egymást. A regényben végig csupa lelkiismereti problémával találkozunk, s ezeknek megoldása mindig áldozat és önfeláldozás az ügy érdekében.
Publicisztikai írásai mind haladóbbá váló nézeteinek állomásait jelzik; a halálbüntetést elítélő Egy halálraítélt utolsó napja 1829, a testvériséget és a társadalmi haladást hirdető Claude Cueux 1834, a II. császárságot ostorozó pamflet, a Kis Napóleon 1852 stb. Önéletrajza, beszédei, cikkei, tanulmányai, útirajzai ugyancsak jelentősek.
|
1554. október 20-án született Zólyom várában, Balassi János és Sulyok Anna elsőszülött gyermekeként. Később egy öccse, Ferenc és két húga, Anna és Mária született még. Apja felső bányavidéki várkapitány, dúsgazdag báró, az ország egyik leggazdagabb és Lipót császár uralkodása alatt egyik legbefolyásosabb embere. Bálint neveltetését 1564-től Bornemisza
