Szociológia | Keresztényszociális gyakorlat » Az egyházi szociális védelem intézményrendszerének kialakulása és jellemzői

Az egyházi szociális védelem intézményrendszerének kialakulása és jellemzői TARTALOM: 1. A szociális problémák aktualitása, az egyház helye a rendszerben 2. Az intézményesülést megelőző egyházi szociális tevékenység 3. Az első szervezetek megjelenése, az egyhás szociális tevékenysége a Rerum Novarum kibocsátásáig. 4. "Új dolgok" - A katolicizmus szociális tanitása 5. Az egyház társadalmi tanításának alappillérei 6. A szociális tevékenység legújabb formái, intézményei A szociális problémák aktualitása, az egyház helye a rendszerben Az utóbbi évtizedben a szociális védelem intézményrendszere világszerte fokozott hangsúlyt kapott. A gazdasági és tudományos fejlődés, a Föld népességszámának ugrásszerű növekedése új elvárásokat támasztott az állammal szemben a társadalmi élet minden szférájában . Reformokra van szükség ahhoz, hogy az emberi társadalom lépést tarthasson a nagyfokú

gazdasági, technikai, tudományos fejlődéssel. Kiemelkedő szerepet kaptak az állam kulturális, szociális, erkölcsi jellegű kötelezettségei, ennek részeként egy hatékony szociálpolitika kidolgozása és megvalósítása. A szociális kérdés dimenziója világméretű lett , megnövelve az egyetemes kapcsolatok jelentőségét.A társadalmi rendszer és a hatalom gyakorlása mindig is különböző ideológiák függvénye volt. Legyen szó azonban akár liberálkapitalista, akár szocialista berendezkedésről, a népjóléti - szociális kérdések megoldása ma már nem képzelhető el kizárólag az egyes államok szintjén. Világméretű összefogásra van szükség, olyanra mint amilyen az Egyesült Nemzetek Szövetsége keretében kialakult védelmi rendszer, vagy az Európa Tanács, a humán együttműködés szervezete által kifejtett védelmi tevékenység. A legalapvetőbb követelményeket nemzetközi dokumentumokba foglalták, elég az Emberi Jogok

Egyetemes Nyilatkozatára vagy a Szociális Kartára gondolnunk. Ebbe a világméretű tevékenységbe kapcsolódott be az egyház is , hiszen az egyetemes kapcsolatok megjelenését nem lehet kizárólag állami - politikai síkról megközelíteni. A szociális védelem kialakításába az egyes egyházak - erejükhöz, lehetőségeikhez mérten - valamennyien bekapcsolódtak, kiépítve a saját nemzetközi kapcsolataikat. A nélkülözhetetlen állami (világi) tevékenységgel ma már egyenrangú szerepet játszik az egyház is a szociális védelem intézményrendszerében. ( A fejlett országok lakosságának megközelítőleg 65%-a hívő) A keresztény szellemű szociálpolitika a két évezredes fejlődés során eljutott a puszta könyörületességtől a szervezett, intézményesített segítségig. Az intézményesülést megelőző egyházi szociális tevékenység A társadalomépítés egyik alappillére az igazságérzet , amely minden , emberekből álló

közösségben jelen kell, hogy legyen . Az igazság és az egymás iránti felelősség már a legkorábbi társadalmakban is megjelent. Az egyiptomi halottaskönyvben - ami ie 1500 körülre tehető - fellelhető a halottnak az isteni bíráskodás színe előtt adott önigazolása:" Éhezőknek kenyeret, szomjazóknak vizet, -1- mezítelennek ruhát, üldözöttnek csónakot adtam." Az Újszövetségben is hasonló gondolatok olvashatóak. Ie 450 körül Buddha a követőit egyenesen felszólította a betegek ápolására Plutarkhosz görög történetíró jegyezte fel az athéni Kinonról :" Birtokain elbontatta a kerítéseket, hogy a rászoruló polgárok és az idegenek is hozhassanak onnan gyümölcsöket". Marcus Aurelius ezt hangoztatta:" Ne reménykedj a platoni (eszményien tökéletes) állam megvalósításában, hanem légy elégedett, ha valami csak a legkisebb mértékben is előre halad." A filozófus császár nem is maradt meg

ezeknek az elveknek a puszta hangoztatásánál, hanem kifejezetten népjóléti politikának nevezhető intézkedéseket hozott, például az árvák és betegek ellátásában, ezen terhek elviselhetővé tételében.[1] A felelősségvállalás ilyen korai példái a keresztény szemléletben még erősebben jelentkeztek. A keresztények természetesen a Bibliából vezetik le közösségi tevékenységük indítékait és tartalmát:"szegények mindig lesznek" ,. "a munkás méltó a bérére " ,"aki nem dolgozik ne is egyék". stb. Az őskeresztények körében ismeretlen volt az a hitvita , miszerint a hit vagy a cselekedet tesz-e méltóvá az örök életre. Nietzsche világított rá arra, hogy minden eszme értéke attól függ, hogy milyen célból kíván meg az egyéntől vagy a közösségtől valamilyen cselekvést. Már akkor is világos volt, hogy csekély értékkel bír az a közéleti magatartás amelyben a segítőkészség csak

látszólagos, és amelyben az egyén csak annyira vesz részt a társadalom építésében , amennyiben személyes haszonra tehet szert." Ahol a pénzem, ott a hazám" kozmopolita erkölcs az egyhás szemszögéből valójában erkölcstelenség. A kereszténység egyik fő hajtóereje mindig is a hála volt[2] Ha a keresztény ember és az egyház kifelé irányuló tevékenységét tartalmilag nézzük, akkor az a legplasztikusabban a Máté - evangéliumban jelenik meg. A királyi székben ülő Bíró az előtte összegyűlt tömeget nem etnikai, nem gazdasági, műveltségi, még csak nem is vallási alapon osztja két részre. A megkülönböztetés alapja kizárólag a társadalmat összefogó erkölcs megléte vagy hiánya, illetve a belőle folyó emberséges vagy embertelen cselekvés. A keresztények - ahogy mindenki - jól tudják, hogy a szociális problémák soha nem fognak eltünni, a platoni eszményi állam az emberi természet alkalmatlansága folytán nem

fog megvalósulni. Ebből adódóan a keresztények soha nem fognak "munka nélkül maradni". A kereszténység élete kezdettől fogva mindennapi ténykedések sorozata a társadalmi problémák közvetlen, hatékony és nem általános orvoslására. Nem véletlen, hogy Lukács evangélista orvos volt, az őskeresztények jelentős része jómódú polgár, sőt arisztokrata, a császáriudvar tagja. Az ősegyházban azonban nem szociáldemokrata kommunizmus járta, nem volt mindenki egyenlő, hanem a caritas elvei voltak az elsődlegesek, amiket mindenki követett. [3] A gazdagság nem volt tilos, önmagában véve se jó se rossz nem volt, hanem olyan dolognak tekintették amely jóra és rosszra egyaránt felhasználható, vagyis amelynek a szándék szabja meg az értékét. Ez a gondolkodás az első négy keresztény század íróinál állandóan visszatér, és az ennek megfelelő gyakorlatnak köszönhető, hogy az ősegyház a pogány világban tiszteletet

parancsoló szolidaritással jelent meg. Julianus Apostata császár , aki a pogány külsőségeket a keresztény szellem segítségével kívánta helyreállítani, így írt :"Ugyanazt a felebaráti szeretetet (caritas) kell gyakorolnunk ami a keresztényeknél szokásos. Azért elrendelem, hogy ugyanolyan kórházakat állítsatok mint aminőket a keresztényeknél láttatok. Galatia fizessen évente 30 ezer mérő búzát és 60 ezer korsó bort, amelyből a vándorokon és koldusokon lehet segíteni.Mégis csak szégyen ránk nézve, hogy a galileaiak (keresztények) nem csak a maguk szegényeiről, hanem a mieinkről is gondoskodnak".[4] Az ősegyház tevékenysége hamar példaértékűvé vált minden államban. Az első szervezetek megjelenése, az egyház szociális tevékenysége a Rerum Novarum kibocsátásáig A keresztény egyház olyan fontosságot tulajdonított a caritas gyakorlásának, hogy külön papi rendet, a -2- diakonátust iktatta be a

szegények , özvegyek, árvák megsegítésére: mai szóval szociális munkásokat magas hierarchikus elismerés mellett. Ami az első századokban ténylegesen történt a szociális gondozás terén, azt az egyház csakhamar intézményesítette: a caritas gyakorlására szerzetesrendeket alapított. A legtanulságosabb Szent Benedek Rendjének a nyugati szerzetesség anyaintézményének az életét figyelemmel kísérni. A kolostort 528-ban alapította meg Nursiai Benedek néhány szerzetessel egy pogány templom romjain Monte Cassino hegyén. Fennmaradt a kolostor tervrajza: az épületegyüttesben gyógyfűkert, orvosi szoba, orvosi lakások, érvágó laboratórium, kórház, szálló, koldusszoba, zarándokház, népkonyha kapott helyet, és szállás hajléktalanoknak. Ezek az apátságok és utódaik sokszor hatalmas szociális otthonok is voltak. A "sötét középkor" szerzetesi hajlékai nagy hatékonyságú közjóléti munkatereknek bizonyultak, amelyek a

caritas kisugárzását voltak hivatottak szolgálni. A kolostorok azonban az általános gazdasági és kulturális fejlődés műhelyei és a népvándorlás utáni művelődés mozgató motorjai is voltak.[5] Az elvilágosodás és az állami beleszólás ellen reformmozgalom indult ki Clunyből 910 körül. Ez a mozgalom hatással volt egész Európa megújhodására. Ekkor jelentek meg a lovagrendek, a keresztes hadjáratok sajátos intézményei. A hármas fogadalom - tisztaság, szegénység, alázatosság - mellett a Szentföld védelmére és ápolására tettek fogadalmat. Az 1099-ben alapított Johannita betegápoló rendből 1120-ban lovagrend lett. Du Puy Raymond alakította a testvéri közösséget lovagi renddé, és a katonáskodást is a rendtagok kötelességévé tette. Tagjai lovagok, káplánok, szolgálattevő testvérek voltak - csak római katolikus vallásúak. A rend címere: vörös mezőben nyolc sarkú ezüst kereszt, jelmondata: Pro fide (A hitért).

Székhelyük Palesztina , Rhodosz, majd Málta szigete (1530) lett, ezért nevezték őket máltai lovagoknak. Ők a mai Máltai Szeretetszolgálat elődjei A XIII. században egész Európa szociális lázban égett Ekkor lépett fel Assisi Szent Ferenc , eredeti nevén Giovanni Bernardone , a ferences rend alapítója. gazdag családból származott, azonban tanulmányai elvégzése után szakított addigi polgári életével. Az általa alapított rend fő feladatának tekintette a betegek ápolását, a szegények megsegítését. Példája milliókra hatott azóta Szintén ekkor létesült a trinitáriusok koldulórendje is. A francia eredetű rend keresztény foglyok kiváltásával foglalkozott, ők szabadították ki Miguel de Cervantest, a Don Quijote íróját is a szicíliai mórok kezéből; önmagukat adták el rabszolgának a rend tagjai, ha nem sikerült a váltságdíjat összekoldulniuk. Az Irgalmas Testvérek Rendjének tagjai a hagyományos hármas szerzetesi

fogadalmat kiegészítették a betegápolás vállalásával, számos kórház alapítása fűződik a nevükhöz. Háborúk idején tábori kórházakat , ispotályokat állítottak fel, a kórházi személyzethez papok, orvosok, gyógyszerészek, ápolók és szociális gondozók tartoztak, a lelki gondozást a szerzetesek végezték. A kolostori iskolákban elkezdődött az egészségtan oktatása. A portugál származású Istenes Szent Jánost, a rend alapítóját VIII. Orbán pápa a kórházak és betegek védőszentjévé avatta. A kórházi gyógyítói gyakorlat és az ahhoz kapcsolódó lelkigondozás fejlódéstörténete elvezet a mai értelemben vett kórház megjelenéséhez.[6] A vallásgyakorlat és a gyógyítás kapcsolata kezdetben szimbiotikus volt. A mágikus személyek a vallási rítusok és a gyógyítás szakemberei voltak, feladatkörük mindkettőre kiterjedt. A keresztény tradícióban a betegekről való gondoskodást a krisztusi parancs írja elő.A

gyülekezetben élő betegek gondozásáért a püspök vállalta a felelősséget, a feladatot a diakónusok és a gyülekezetben élő özvegyek segítségével látta el, majd azokra delegálta. A III századtól a beteggondozás nem csak a gyülekezeti tagokra vonatkozott, hanem a gyülekezeten kívül élők ellátását is magába foglalta (szociális munka). A IV században alakítják meg a gyülekezetek az első un betegházakat (nosokómiákat) . A betegek ellátása és gondozása a korai gyülekezet életének organikus részévé vált A népvándorlás idején ez a fejlődési folyamat a legtöbb helyen megszakadt. A középkorban a kolostorok vállalják a szenvedők ellátását. Ez a munka sokrétű feladataik egyikeA kolostori élet így - akárcsak -3- korábban a gyülekezet - a betegeket és rászorulókat az "egészségesek" nagyobb közösségébe integrálta. A kolostori gyógyító közellátó gyakorlat által egyrészt megindul a betegeknek a

mindennapi családi és életközösségükből való kiválási folyamata. (Egy olyan tendencia kezdődik meg , amely ma is egyre inkább foglalkoztatja a modern egészségügyet) Másrészt a kolostor mint vallási , szociális és nevelési intézmény , még biztosítja a betegek és egészségesek természetes összetalálkozását, így meggátolja a betegek teljes izolációját. A kolostorok mellett a kórházrendek hospitályokat alapítottak A kifejezés latin eredetijének jelentése: vendégszeretet, vendégfogadó, vendégszállás. Ez egyben utal az intézmény jellegére is: a betegek nem specializált, hanem komplex feladatokat ellátó szociális intézményben kapnak helyet. A hospitályok vezetését később laikusok, nem papi személyek veszik át, és bizonyos szekularizációs folyamat konstatálható a püspöki befolyással szemben . Több alapító okmányban az áll, hogy "a hospitály nem egyház". A hospitály nem kórház, hanem a szükséget

szenvedőket ellátó intézmény - menedékhely, szegényház, fogadó. Életformájában az istentisztelet a lelki - és testi gondozás egyenrangú tevékenységek . A cura animae et corpus ( a lélek és a test gyógyítása) gyakorlata valósítja meg a teljes, egészséges gyógyítás "tudományát" , a tota arst. Ezt a koncepciót az i.sz I században Scribonius Largus dolgozta ki. A XVI. századi reformációhoz kapcsolódó egyházak kétféle tevékenységet fogalmaztak meg a maguk számára, az "opera ad intra"-t (befelé irányuló munkák ) és az "opera ad extra"-t ( kifelé irányuló munkák). Ez utóbbiak kiemelkedő része az egyház társadalmi, társadalomépítő és ezen belül szociális tevékenysége. A kálvini irányzat követői újra megkísérelték, hogy felelevenítsék a gyülekezeti életbe integrált beteggondozást és szociális ellátást.A lutheri irányzat inkább az intézményes formát gyakorolta. A mai

értelemben vett kórház az ellenreformáció idejében jelenik meg Az irgalmasok rendje alapitotta az első ilyen intézményeket: a beteggondozás itt kezdett önálló hivatássá válni. Tevékenységük először Dél-Európára korlátozódott, a XVIII. században aztán egész egész Európára kiterjedt a működésük. Egy másik fejlődési vonalon a hadirokkantak intézeti gondozása vezetett a mai értelemben vett kórház kialakulásához. A pietizmus kevés érdeklődést tanusitott a beteggondozás iránt. Az un ébredési mozgalmak viszont egyik központi feladatuknak tekintették a diakóniát. 1836-ban Düsseldorf közelében , Kaiserwerthben alapította meg Fliedner az első diakóniai kórházat. Példája hamarosan számos követőre talált Minél inkább kórházzá vált a hospitály, annál inkább itt kapott helyet a medicinális kutatás is. Igy alakult ki a klinika: a gyakorlati egyetemi képzés központja. A klinikán a gondoskodó testi - lelki gondozás

helyét a kutatás foglalja el. Feladata a leendő (kórházi) orvosokat felkészíteni arra, hogy az iparosodó társadalom igényeinek megfelelően a beteget újra munkaképessé tegyék. A következő évtizedben egyre nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem ugyanazt jelenti, mint a teljes beteg ember gyógyulása. A gyógyítást a kezelés váltotta fel A hospitállyal ellentétben - amelynek tradíciója nem a medicinából ered, hanem a szociális erkölcstudat motiválta- a mai értelemben vett kórházat az orvostudomány egyoldalú dominanciája jellemzi. A szabad versenyes társadalomban és gazdasági életben a kórház természetszerűleg nagyüzemi gazdasági vállalkozássá válik. A kórházi gyógyítás és lelkigondozás fejlődéstörténete jól érzékelteti azokat a körülményeket , amely miatt az egyház is változtatásokra kényszerült: ki kellett lépnie addigi jótékonykodó és alamizsnaosztó pozíciójából, a szociális problémák szférájából

újabb terheket kellett magára vállalnia. "Új dolgok" - A katolicizmus szociális tanítása Két évszázadon át (XVIII- XIX. század), amig a szabad verseny elve minden korlátozástól mentes gazdasági program volt, ennek egyik következményeként olyan tömegnyomor fejlődött ki, hogy a karitativ segítségnyujtás természetessé kellett, hogy váljék. Tévedésnek bizonyult azonban az , hogy eseti eljárással orvosolni lehet az alapvető problémákat és megszüntetni az elégedetlenséget. Az állandósult társadalmi gondokkal szemben az ideiglenes eszközök teljesen alkalmatlannak -4- bizonyultak. A római katólikus egyház már a XIX század közepén figyelmeztetett arra, hogy a megoldás alapvetően a törvényekben és intézményekben , gazdasági berendezkedésekben , a munkásosztály és a munkáltatók jogos érdekeinek kiegyenlítésében rejlik, csak ez védhet meg a civilizált társadalmi rend összeomlásától. Franciaországban De Mun

gróf, politokus és szociológus volt az, aki síkra szállt azért, hogy a munkásság elproletarizálódását törvényekkel akadályozzák meg. Németországban báró Ketteler Paul mainzi püspök volt az első szociális apostol, Ausztriában Vogelsang és Lichtenstein, Magyarországon Giesswein Sándor és Prohászka Ottokár . Adolf Kolping német pap a kallódó iparossegédeknek legényegyleteket hozott létre, a német példát több országban, köztük Magyarországon is átvették.A felsorolt kisérletek azonban szórványos kezdeményezések maradtak, bár XIII. Leó pápa 1891-ben a hívatalos egyházi körlevelében leszögezte azokat az elveket és intézkedéseket, amelyeket el kellett volna fogadni és meg kellett volna tenni annak érdekében , hogy megelőzzék a múlt század és e század forradalmait. Az enciklika több szempontból is mérföldkőnek bizonyult. A katolikus egyház szociális doktrinája a szociális kérdésekről, a társadalom szociális

feszültségéről és annak megoldásáról szóló , egy egész rendszerré fejlesztett tanítás. Kialakulása a XIX század második felében kezdődött. XIII Leó pápa " Rerum Novarum" (Az új dolgokról) kezdetű enciklikája (1891) összegezte először ezt a tanítást. Megjelenésében döntő tényező az egyház megrendült hatalmi súlyának, tömegbefolyásának helyreállítása volt. Ehhez a szociális problémák pozitív megválaszolására volt szükség. A katolicizmus szociális doktrinája szerint a szociális feszültségek megoldásának egyedüli útja a természeti - erkölcsi rend kibontakoztatása. Ez egy olyan organikus, egységes egésszé szervezett társadalmat jelent, amelyben mindenki a saját helyén, különböző rendező elvek irányításával a társadalom céljáért , a szociális problémák megoldásáért tevékenykedik. Hogy a megoldáshoz milyen konkrét lépések szükségesek , azt a katolikus egyház mindig az adott

gazdasági - társadalmi viszonyoktól teszi függővé, így a szociális doktrina az alapfeltételek fennmaradása mellett bizonyos határok között állandóan átalakul, módosul. A problémák megoldásához nem tartja szükségesnek a kapitalizmus alapvető tulajdon - és osztályviszonyainak gyökeres szétrombolását , csupán keresztény elvek alapján való megjavítását. (minden ember együttműködése a közjóért, a magántulajdon társadalmi funkciójának betöltése . stb) Nem azonosul és nem is száll szembe a burzsoáziával, a kritikai hangvétel szintjén marad, amellyel azonban a társadalom alapszerkezetén nem akar változtatni. Nem is változtathat , hiszen pont ezáltal tudja biztositani szociálpolitikájának későbbi fennmaradását és tömeghatásának alapját. A XIX - XX század fordulóján bármely, az egyház által tett radikális lépés tovább rontott volna az amúgy is megrendült hatalmi helyzeten [7] Már a "Rerum Novarum"

megfogalmazását is megelőzték jelentős elméleti kutatások és gyakorlati lépések a fejlett kapitalista országokban, így Németországban és Franciaországban. Lassale kortársa , a már említett Ketteler püspök mellett a Freiburgi Unióba tömörülő katolikus szociálpolitikusok dolgozták ki az egyháznak a polgári világról szóló társadalmi tanítását. A "Rerum Novarum" ujdonsága abban áll, hogy szakítva az egyház addigi magatartásával, lényegében a polgári társadalom alapjára állt, kritikusan szemlélve ugyan, de elfogadva annak értékeit, törvényeit, autonómiáját. Ez szakítás volt a feudalizmusbeli egyházi státusszal A kritikai szemlélet pedig azt jelenti, hogy az egyház a szolidaritás és igazságosság eszméjét akarta bevinni az individualista, szélsőségesen szabadversenyes strukturába. Elsősorban azért, mert ez alapvető feladata, másrészt azért is, mert sok politikusnál és pártnál előbb felismerte: a

szociális kérdés intézményes, állami kezelése nélkül maga a polgári rendszer is veszélybe kerülhet. Az enciklika korszakalkotó azért is, mert vele az egyház tanító hivatala kilépett az alamizsnaosztás , a jótékonykodás pozíciójából és részint vállalta, részint bátorította a szociális törvényhozás segítségével a társadalmi bajok mérséklését , leküzdését. Ennek eredménye lett egy sor autonóm keresztényszociális és demokrata párt, illetve a keresztény szindikalizmus, amely a munkás és munkavállaló érdekérvényesítésének immár egyházilag -5- legitimált funkcióját igyekezett ellátni a nyugat - európai régiókban nem is eredménytelenül.[8] A körlevélben a katolikus egyház a szabadversenyes kapitalizmus keretei között fogalmazta meg társadalmi tanítását és elemezte a fennálló rendszer súlyos fogyatékosságait.Túlment a hagyományos szegénygondozáson - a családvédelem, a minimál munkabér, a

munkaidő és pihenőidő, az egészséges munkafeltételek szabályozásán , a társadalombiztosításhoz való jog rögzítésén túl felhívta a figyelmet arra is, hogy a szegényügy kapcsán a munkásosztály helyzetén is javítani kell. A pápa megállapította, hogy az egyház az evangelikus alapelvekkel megszüntetheti vagy legalább enyhítheti a szociális problémákat , törvényekkel igyekszik szabályozni , illetve javítani a szegények helyzetét. XIII Leó volt az első a világ vezető személyiségei közül, aki bátran leszögezte, hogy nemcsak a tőkésnek és munkaadónak, hanem a munkavállalónak is vannak jogai és hogy amilyen komolysággal kell a tulajdonos törvényes jogait védeni, ugyanolyan határozottsággal kell a munkás jogos érdekeit kielégíteni. Elsőként hangoztatta a keresztény alapon való munkásszervezkedés szükségességét és jósolta meg azt, hogyha a munkásosztályt a nemzeti és vallásos alapon megtagadó mozgalmak

befolyása alá engedik , akkor az elkerülhetetlenűl forradalmi irányba tereli Európa és a világ társadalmait.Éppen ezért a pápa kijelentette, hogy minden eszközt igénybe kell venni , ami alkalmas arra, hogy a nemzeti érdek érvényesítésével a munkásokat egységbe forrassza.[9] A "Rerum Novarummal" a katolikus egyház - amely a kapitalista országokban nagyrészt elvesztette hatalmi pozícióit - jelentős morális és társadalmi pozíciókat szerzett, mindazonáltal nemzetközileg is megállapítható, hogy a társadalmi problémák kezelésére az általa felkínált segítség nem talált kellő visszhangra. Az I világháborúig terjedő negyedszázad a nagytőke és a szocialista munkásmozgalom küzdelmének korszaka volt. Ám amikor mindez addig nem látott pusztításba torkollott, új megoldási kísérletek hitele erősödött fel . Az egyik a kommunista diktatúra, a másik a fasiszta, majd nemzetiszocialista totalitarizmus volt. A válságba

került polgári demokrácia egyelőre nem volt képes kiutak felmutatására. Ez az új helyzet érlelte meg a világgazdasági válság kellős közepén , 1931-ben a "Quadragesimo anno" szociális enciklika kibocsátását. XI Pius pápa művét főleg jezsuiták készítették elő. Tulajdonképpen az előzményének tekinthető a pápa által formába öntött, egyházi közjogi intézményként működő Actio Catolica is. A XX század elején kibontakozó katolikus mozgalom lényege a hívők és a papság együttműködése a társadalmi feladatok megoldásában. Népjóléti feladatnak tekintették , hogy az anyagi segítségnyújtás mellett még lelki segítséget is biztosítsanak.[10] A végbemenő gazdasági, társadalmi és politikai változások folytán azonban az egyháznak is tovább kellett gondolnia a társadalmi problémák megoldására kidolgozott korábbi elképzeléseket. Az egyértelmű volt, hogy az egyik típusú diktatúrát sem tehette

magáévá, nemcsak egyház ellenességük miatt , hanem az emberről vallott embertelen felfogásuk következtében sem. A katolikus szociális tanítás továbbfejlesztése során a Quadragesimo anno a liberális államszerep vagy a totalitarizmus helyett a szubszidiaritást , a szélsőséges individualizmus és a kollektivizmus ellenében a perszonalitást állította. Hatással voltak rá a kor eszmeáramlatai , másként aligha lenne magyarázható például az állami beavatkozásnak a korábbiakat messze meghaladó elismerése: a stratégiai ágazatok ( bányák, energiaforrások, közlekedés, kommunális szolgáltatások) államosítása vagy az , hogy esetenként lehetségesnek, sőt szükségesnek tartotta a magántulajdon korlátozását . Mindez pedig a magántulajdonnal kapcsolatos addigi tanítás differenciáltabb értelmezését jelentette. XI. Pius a körlevélben nem tett mást, mint az alapvető keresztény igazságokat alkalmazta minden társadalmi osztályra.

Tanítása tulajdonképpen a magántulajdon általánosítása , az igazságos munkabérek, a családi bér és a hivatásszervezet gondolataiból alakult ki.Eszerint mindent el kell követni, hogy a munkásság minél nagyobb mértékben jusson magántulajdonhoz, és minden egyes család a társadalom külön erődje legyen." A társadalmi igazságosság törvénye tiltja , hogy az egyik osztály a másikat a haszonszerzésből kizárja. Minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében , hogy a megtermelt javak méltányosan halmozódjanak a birtokosnál és a munkásoknak is jussanak."[11] -6- Ez tehát egy iránymutatás a szélső liberalizmusból a kommunizmusba hajszolt emberiségnek, hogy megfogalmazhassa az egyéni és családi önállóság követelményeit. Világos, hogy a munkaadók és munkások közti ellentétek elsímításán kell dolgozni , nem az osztályharc kiélezésén, hiszen az a társadalom felbomlása irányába hat. " A

különböző foglalkozási ágakat békés együttműködésre kell bírni. Csak a rendiség helyes felújítása lehet a szociálpolitikai cél." [12] Tehát a "Quadragesimo anno" abban is újdonságot hozott, hogy a válságból konkrét kivezető utat ajánlott a keresztény felfogástól addig sem idegen korporativizmus - a termelésben, a társadalomban és másutt együtt élő felek feltételezett érdekazonosságán alapuló együttműködés - elvének előtérbe állításával. Az azonos foglalkozásúak hivatásuk szerinti , rendi testületekbe történő tömörülésével látta a társadalom megszerveződését biztosítani.Ez a prekapitalista korszakra emlékeztető struktúra azonban az enciklikában a szolidaritással és a participálással párosult. A hivatásrendi elgondolás XI Pius által meghirdetett elve alapján szerveződött meg pld. Franciaországban a széles rétegeket átfogó JOC és JAC ( Jeunesse ouvriére catholique = Katolikus

munkás fiatalság, Jeunesse agraire catholique = Katolikus agrár fiatalság) De Belgiumban, Hollandiában és Amerikában is ismeretesek ezek a mozgalmak, és így került sor nálunk is " a hivatásrendi állam" koncepciójának kidolgozására, amely felváltotta volna a többpártrendszerű alkotmányos parlamentarizmust a tekintélyelvű hivatásrendi állammal. Ezen mozgalmak gyökerei egészen a XIV. század végéig visszanyúlnak Kiindulópontjuk az un strasbourgi rendszer volt. a XVI század végén, XVII század elején: a városi előljáróság döntése szerint támogatni kell a rászorulókat. Pénzösszeget különítettek el erre a célra, illetve városszolgákat vettek fel a hatékonyabb munkavégzés érdekében. Továbbfejlesztése a frankfurti rendszer volt , ahol hatósági és magán - , vagyis egyesületi jótékonykodás összeszervezését sikerült létrehozni.Ebbe a folyamatba kapcsolódott be Magyarországon Eger városa a XVIII. század

második felében Az egri érsekség kezdeményezésére olyan rendszer született, amelyben a rászorulókat aktívan felderítették, a segélyezetteknek anyagi és lelki támogatást nyujtottak azzal a céllal, hogy a koldulást visszaszorítsák, helyi szervezettséggel hasznosítsák a társadalom segítőkészségét illetve, hogy a rászorulókat közelebb vonják az egyházhoz. Tehetős polgárasszonyokat alkalmaztak , az önkéntesek kis csoportokban gyűjtöttek pénzt, élelmiszert, egyesek a leggazdagabbak, mások a szegényebbek között gyűjtögettek. A megyei gondozás kereteit egy végrendeleti adomány biztosította: egy egri özvegy házát és 59 hold földjét hagyta a ferencesekre népjóléti intézmények támogatására. A szegénygondozó munka során szegénykatasztert állítottak össze , kimutatást készítettek az anyagi eszközök gyűjtéséről, megnyitották a Szegényügyi Hivatalt. Ezek eredményeképpen Eger utcáiról tényleg eltüntek a

koldusok Az egri normaként ismertté vált rendszer a katolikus részeken kívül az ország egész területén elterjedt, sőt az országhatárokon kívül is példaértékűvé vált. Sok helyen a hivatásrendszer mégis zsákutcába került , mégpedig azáltal, hogy a társadalmi térről, amelyre XI. Pius vonatkoztatta, sablonszerűen a politika terére került át a fogalom Márpedig ha maga az állam teremt egy új társadalmi berendezkedést , nemigen várható el tőle , hogy tiszteletben tartsa az általa alkotott hivatásrendi közösségek autonómiáját. A katolikus egyházban a II. világháború után ismét eljött a megváltozott világrendhez való igazodás ideje. A változások az egyházat megújulásra késztették Tanításában élesebben bírálta a szabadversenyes kapitalizmust, de ez ismét nem jelentett kapitalizmus ellenességet, sőt a kapitalizmus bizonyos szociális eszméi közös platformra kerültek a katolikus egyház szociális doktrinájával.

Másrészt a szociális problémák vertikálisan és horizontálisan kiszélesedtek. A munkásprobléma mellett a társadalom más osztályainak, rétegeinek problémái is megjelentek. A horizontális kiszélesedés pedig azt jelenti, hogy a szegények és gazdagok viszonyának kérdése világméreteket öltött, a fejlett és a fejlődő országok ellentétének problémájaként jelentkezett. Mindezek először XXIII János, majd VI. Pál pápaságához, és a II Vatikáni zsinathoz (1962 - 1965) köthetőek, a zsinat az -7- egyház és a mai világ viszonyát tárgyalta. Dokumentárisan a "Mater et magistra" és a "Populorum progressio" enciklikák fémjelzik a korszakot. Előbbi jó példa a szociális szféra vertikális szélesedésére, a körlevél ugyanis kiemelten foglalkozik a parasztság helyzetével. Ezekben az években az egyház szakított a korporatív jellegű hivatásrendiség programjával. Határozottan elítélte a totalitárius és

antihumánus rendszereket - nem tévesztve szem elől az emberiség szempontjából elsődleges világbéke megőrzésének a fontosságát - ugyanakkor bizonytalan maradt az akkori nyugat - európai szociális piacgazdaság elméleti igazolásában is.[13] Az 1960 - as évek végétől a katolikus egyház fokozatosan igyekszik lazítani a hagyományos szociális doktrina kötelékeit, biztosítva a hívők számára a társadalmi életben a cselekvési szabadságot. Ezzel párhuzamosan ismét új szociális problémákat vet fel , ugymint az ifjúság és a nők helyzete , vándormunkások, demográfiai problémák, a városokba áramlás, környezetvédelem .stb A megoldási javaslatok azonban inkább technikai jellegűek. [14] Az 1960-as és 70-es évek katolikus egyházára VI. Pál egyénisége nyomta rá bélyegét Őt nemegyszer jobban foglalkoztatta a harmadik világ és a fejlett országok közti szakadék , mint a kapitalista és szocialista világrendszer ellentéte. A

gazdasági fellendülésben lévő Európában az volt a közfelfogás, hogy a fejlődésnek - a harmadik világénak is - csupán gazdasági rugói vannak. A pápa ezzel szemben arra mutatott rá , hogy a fejlődés nem kizárólag gazdasági kérdés, hanem a szociális és a szellemi fejlődés kérdése is. A világméretű szolidaritás kérdését állította a középpontba "Populorum progressio" című enciklikájának egyik mondata szállóigévé vált: " A fejlődés a béke új neve". II. János Pál 1978- ban történt megválasztása után gyökeresen megváltozott az egyház viszonyulása a politikai és társadalmi kérdésekhez. A pápa 1981-ben közreadta "Laborem exercens" kezdetű körlevelét, amely a munka világáról a munka világának szólt. ( A pápa korábban maga is fizikai munkás volt) Az enciklika a munka, a dolgozók elismerését jelentette. Azáltal , hogy a munkára és a munkásságra hivatkozó rendszert álszentnek,

életképtelennek itélte, a kommunista rezsimek bukásának előrejelzőjévé is vált. Arra volt hivatott, hogy a munkásokat és a munkavállalókat a személytelen hatalom ellenében öntudatra ébressze. " Az emberi munka abba a veszélybe kerül , hogy a gazdasági kényszerek függvényévé fokozódik le." " Az emberi személynek elsőbbsége van a dologgal szemben , a munkának a tőkével szemben." Az 1987-es "Sollicitudo rei socialis" a fejlődésben való lemaradás okát az ipari országok gazdasági és politikai szerkezetében és mechanizmusaiban látja. A körlevél megjelentetésének közvetlen indító okai voltak a fejlődő világ helyzete , a katolikus egyház törekvése befolyásának megerősítésére, sőt egyes övezetekben növelésére. II János Pál az enciklikában állást foglalt a gazdaságilag elmaradott országokkal való szolidaritás mellett. A fejlődő világgal úgy foglalkozik , hogy közben a fejlődés

fogalmának általános vonásait is tárgyalja. A fejlődés nemcsak gazdasági és társadalmi kérdés , hanem erkölcsi, kulturális jellegű is. Az utóbbi évtizedekben , ahogy a szociális kérdés dimenziója világméretű lett, úgy mélyült a szakadék a fejlett és fejlődő ( fejletlen) régiók között. Felhívta a figyelmet arra is, hogy szegénység alatt nemcsak az anyagi szegénységet kell érteni. Olyan emberi jogok megtagadása vagy korlátozása, mint például a vallásszabadság, szólásszabadság, egyesülési szabadság, éppúgy elszegényít, mint az anyagi javak hiánya. Az utóbbi években egyes fejlett országok és az ENSZ szervezetek erőfeszítései ellenére is lényegesen súlyosabbá vált a fejlődésben elmaradott országok helyzete. Ennek többek között olyan társadalmi, gazdasági , pénzügyi mechanizmusok működése az okai , amelyek megmerevítik az országban fennálló egyenlőtlen helyzetet. Elítéli a világ két egymással

ellentétes politikai tömbre oszlását, és az ebből kifejlődő katonai tömbök kialakulását. Etikai követelménykény hangsúlyozza, hogy Keletnek és Nugatnak is kölcsönösen meg kell nyílnia egymás előtt, és a közös célra, az emberi szükségletek kielégítésére kell törekedni. Ugyanakkor minden országnak a saját felelősségére is cselekednie kell, nem mindent a fejlett országoktól remélni. A fejlődés vállalkozó szellemet követel.[15] -8- Az enciklika egyes részei ellentmondásosak, másokat kritikusan kell szemlélni. Például súlyos problémaként tárgyalja a népességszaporulatot, ugyanakkor elítéli a családtervezés minden szisztematikus politikáját. Nyiltan elveti mind a Nyugati mind a Keleti régió hatalmi ideológiáját, erősen és indokolatlanul kritizálja a két világrendszert. A pártok vezető szerepét úgy jellemzi , mint monopóliumokat a vezetésben, annak ellenére, hogy a pártok helyzete a politika

forgószinpadán közismerten folyamatosan változik. Végkövetkeztetései bizonytalanok , nem beszélve arról, hogy törekvései, céljai meglehetősen utópisztikusak. A katolikus egyház társadalmi tanításának XX. századi záróköve a "Centesimus annus" kezdetű enciklika ( 1991) Ez összegezte az egyház szociális doktrinájának száz éves fejlődését, és kijelölte a jelenlegi helyzetre alkalmazható intézkedéseket, eszközöket. Három célt jelöl meg: a "Rerum Novarum" újraolvasását , a jelenlegi új dolgok szemügyre vételét , és az egyház jövőképének felvázolását. Megerősíti a szociális tanítás továbbfejlesztését , aminek középpontjában továbbra is az emberi személyiség méltóságának a védelme áll. A szolidaritásból következteti azt , hogy az állam kötelessége biztosítani , hogy a gazdaság hozzájáruljon a közjó előmozdításához, de ugyanakkor az államnak tiszteletben kell tartania

"minden egyes szektor autonómiáját". Radikális gazdaságátalakítást , erkölcsileg és politikailag újjászervezett társadalmat sürget. A kapitalizmussal szemben a szociális piacgazdaságban , a szabad munkát, a vállalkozást és az együttműködést megvalósító társadalomban látja a megoldást. A piacgazdaságba bekapcsolódni nem tudók számára szociális hálót kell felvonni Egyedül a jogállamot tartja elfogadhatónak. A körlevél az elődjéhez hasonlóan tartalmaz néhány elhamarkodott és indokolatlan kijelentést . A kapitalista ideológiára úgy tekint, mint amely elutasítja mégcsak a megfontolását is a szociális problémáknak, és amely a megoldást átengedi a piaci erők szabad kibontakozásának. Továbbra is fenntartja a liberalizmus és a szocialismus merev elutasítását , az ezek alapján álló rendszereket erkölcsileg "üresnek" minősítve. Megjelenésekor nagyobb visszhangot váltott ki Nyugaton , mint a közép

kelet európai térségben, ahová elsősorban ajánlották.[16] Napjainkban annak vagyunk szemtanúi, hogy az egyház a politikai tevékenység befolyásolása síkjáról az erkölcs szférájába teszi át tevékenységét. Ezáltal azonban megkérdőjeleződik az egyház nyújtotta társadalom-modell megalapozottsága, hiszen fel lehet-e vázolni egy társadalom képét anélkül, hogy a politikai tényezőket figyelembe vennénk? A XX. századi tapasztalatok egyértelmű figyelmeztetést tartalmaznak az egyházak számára : nem utópisztikus elméletek felett kell vitatkozni szociális téren , hiszen a szociális problémák eltüntetése lehetetlen, hanem a keresztény elveket kell a valóságba átültetni. Valószínüleg minden valóságérzékkel megáldott keresztény osztaná gróf Apponyi Albert nézetét: ".minden olyan tevékenységi körben , amelyben mások közreműködését nem nélkülözhetjük, tehát legfőképpen a politikában, az igazságon kívül

még számolni kell "mások" előítéleteivel , gyengeségeivel, ezeknek szükségképpen bizonyos fokú engedményeket kell tenni a teljes igazság rovására, mert különben egy lépést sem tudunk tenni a kitűzött cél felé, és az igazság még nagyobb vereségét kockáztatjuk." Az egyház társadalmi tanításának alappillérei A katolikus egyház, visszatekintve az elmúlt százegynéhány évre , következetes munkával fogalmazta meg a maga társadalmi tanításában a gazdasági és társadalmi rend alapelveit: 1.Perszonalitási (személyiségi) elv: Minden gazdasági és társadalmi rendszernek azzal kell magát igazolnia, hogy szolgálni tudja-e minden ember méltóságát és kibontakozását. a keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a személy , aki egyszerre egyén és társadalmi lény. A személyiség számára mindkét összetevő nélkülözhetetlen. Minden társadalmi intézménynek a személy az alapja, az alanya és a célja. Az

emberi méltóság tisztelete kijár minden embernek , bármely réteghez tartozzon is. a szegényeknek, -9- rászorultaknak ugyanúgy kijár a méltóság, függetlenül attól, hogy az elesettség forrása öregség, betegség, hajléktalanság, munkanélküliség, esetleg az illető bűnei.Az egyház kiáll a kitaszítottakért, síkraszáll minden diszkriminalizáció ellen az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében . Értelmetlennek és károsnak tartja ha különbséget tesznek "érdemes és érdemtelen" szegények. a "maguk hibájából" és az "önhibájukon kívül" rászorultak között. 2.Szolidaritási elv: Ez jogot és egyben kötelezettséget jelent a felelősségben való osztozásra a társadalmi élet minden szintjén. Visszavezethető a felebaráti fogalomkörre (amit nem kívánsz magadnak, ne tedd felebarátodnak sem) Az ember, mint társadalmi lény a közösség segítségével tud kibontakozni , rászorul másokra,

ugyanakkor magának is hozzá kell járulnia a közösség épüléséhez.A szolidaritás - elv rendezett társadalmat, szabályozott szervezett feltételez, az együttélés formáinak rögzítését és folyamatos javítását követeli. A szolidaritás konkrét értelemben közösségépítés, a társadalom működésének fejlesztése , szervezetének hatékonyabbá tétele , felelősségvállalás konkrét személyekért , ügyekért és eljárásmódokért. Ugyanakkor ez az elv általánosabb társadalmi és etikai normákat is tartalmaz: a közjó szolgálatát és az igazságosság képviseletét. 3.Szubszidiaritási elv: Amit az egyes ember önmaga , saját erejéből és saját képességei révén meg tud valósítani , azt tilos a hatásköréből kivenni és egy közösségre bízni. Amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes önmagában végrehajtani és ellátni , azt nem ragadhatja magához egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött

csoport , mint például az állam. Minden társadalmi tevékenység lényegénél fogva segíteni köteles a társadalom egyes részeit , tilos azt bomlasztania vagy bekebeleznie. A szolidaritásnak és a szolidaritás elvének minden egészséges társadalomban érvényesülnie kell. 4.A közjó elve: A társadalmi pluralitás önmagában nem szavatolja mindenki javát Az egyes társadalmi alakulatoknak ahhoz, hogy megvalósíthassák céljaikat, szükségük van segítségre, az állam összehangoló tekintélyére. A kormányzatnak, az önkormányzatoknak , a civil szervezeteknek , a munkavállalók érdekeit képviselő szakszervezeteknek és a munkaadóknak a közjó érdekeinek figyelembevételével összehangolt és következetes programot kell kidolgozniuk a meglévő szociális problémák enyhítésére, megszüntetésére, a jövőre tekintettel pedig a szociális gondok megelőzésére.[17] Ezeken az alapelveken kívül még számos olyan elvet lehet levezetni a katolikus

egyház szociális tanításából , mint például a tulajdonhoz való jog, a közös felelősségvállaláshoz és döntéshez való jog . stb. A szociális tevékenység legújabb formái , intézményei Az utóbbi években a szociális problémák amúgy is széles skálája tovább bővült , "gazdagodott" a hajléktalanság , a munkanélküliség , a menekültügy , az alkoholizmus , az öngyilkosság problémáival. Mindez az egyházakat is alkalmazkodásra kényszerítette, az elméleti megfontolásokat háttérbe szorította a gyakorlati tevékenység sürgőssége. Az egyház gyakorlati tevékenysége is a keresztény elveken alapul. Ezek az elvel kétezer év óta változatlanok , és tulajdonképpen a mai keresztények sem tesznek mást , mint korábban az Őskeresztények: a Biblia elveit alkalmazva próbálnak megoldást találni korunk aktuális gondjaira. Történelmi okok miatt a szeretetszolgálatok kiépítésében, megvalósításában a protestáns

egyházak jártak az élen az utóbbi években. A református egyház az "opera ad extra" -n belül diakóniai szeretetszolgálati és un. társadalmi "missziói tevékenységet" végez Megújult, kiterjesztett értelmezést kapott az ősi diakónia - fogalom: szolgálás, segítés, olyan tevékenység , amely a vallásos élet alapelveiből fakad, és amellyel az egyházak nagy segítséget nyújtanak az államnak, kiegészítik a hasonló állami intézmények munkáját. Céljai a humánumból fakadnak Az evangélikus egyházak is az - 10 - elsők között alakítottak otthonokat, intézeteket, majd a katólikus egyház is aktívan bekapcsolódott a munkába, nem kevés eredménnyel. Az intézményeken keresztül , valamint lelkipásztori szolgálattal segítik a rászorulókat. Az egyházak és felekezetek szociális szolgálatainak főbb formái: 1.Börtönmissziós tevékenység: az elítéltek számára lehetővé kell tenni, hogy az egyház

lelkészének, más képviselőjének gondozásában részesülhessen, egyházi házasságot kössön, egyházi keresztelést, temetést kapjon. A büntetésvégrehajtási intézeteknek támogatniuk kell az egyház szociális gondozási tevkenységét. 2.Kórházmissziós tevékenység: a betegek lelki gondozása, gyógyítása A jövóben elkerülhetetlenné válik, hogy a nagyobb kórházak főállású lelkigondozókat alkalmazzanak. Ma a szükségeshez képest elenyésző a számuk. 3Sorkatonai szolgálatukat töltő fiatalok lelki gondozása 4. Gyerekek, fogyatékosok, vakok, süketek, mozgássérültek , rászoruló öregek gondozása 5. Alkoholisták és kábítószerfüggők mentése: A szociális egyházi munkások alkoholmentes klubokba , a névtelen alkoholisták - "AA" - világszervezetébe vagy más önsegítő csoportba szervezik be a "betegeket". A rehabilitációhoz az illetékes gyülekezetek , egyházközösségek, a család segítségét kérik.

Kifejezetten a kábitószerfüggők számára alakultak az un Monor-házak és közösségek - drogos faluk - , lengyel példára. Itt hosszabb időt, esetleg éveket kell eltölteni gyógyulással és munkaterápiával, míg visszatérhetnek a társadalomba. 6. Hajléktalanok és menekültek támogatása: menedékházak, hajléktalan otthonok, rehabilitéciós házak és szállások létesítése.[18] Az egyes egyházi , felekezeti és karitatív csoportok összefogva igyekeznek megoldani a problémákat. Az egyházak nemzetközi kapcsolataik útján még hatékonyabbá tehetik a munkát . A szociális intézményeket az egyházak részben saját költségen , részben állami segélyekből tartják fenn. Az állam az anyagi támogatáson túl az ápolók szakmai képzésében is segít. A gyülekezetek és általában külföldi alapítványok is patronálják anyagilag az intézeteket. Az egyházi, felekezeti szociális szolgálatok nem hittérítést akarnak végezni. Ezek

"non-profit" szervezetek, a rászorulókat igyekeznek visszavezetni a társadalomba. Kialakult, speciális intézményeik vannak , amelyekben a gondozásnak megvan a szakmailag kiforrott rendje. Kezelési módszereik csak abban különböznek a hasonló világi, állami intézmények megközelítésétől, hogy motivációik keresztény elveken nyugszanak. Különbséget kell tenni karitatív (jótékonysági) és szociális (közösségi) tevékenység között. Az alap mindkettőnél ugyanaz: a másokért érzett felelősségtudat , a szolidaritás. A karitatív cselekedetek alkalmi segítségek rászorulóknak . A közösségi szociális munka a bajokat szervezetten , tartósan és gyökeresen , összefogva próbálja orvosolni. A szeretetszolgálatok nagyon nyitottak az egészségügyi, nevelési tanácsadói, családsegítői és egyéb civil szervezetek , intézmények irányába. Az ideális az lenne ha a világi és egyházi szociális munka összefonódna, egymást

kiegászítené. [19] Az emberek között sohasem lesz tökéletes egyenlőség, pedig a filozófusok utópiái , elképzelései és sokan mások is valamiféle kiegyenlítődést , rendet szeretnének megálmodni. Az emberek nem egyforma eséllyel , képességekkel, társadalmi, gazdasági, kulturális, faji . stb körülményekkel születnek Életük folyamán ki vannak szolgáltatva a társadalmi, természeti, politikai változásoknak. Az államnak, a társadalomnak, a családnak , az egyénnek mind kötelessége a segítségnyújtás - jog szerint. Azonban sokszor ez nem elég , vagy az illetékesek nem is teljesítik kötelességüket. Ekkor tölti be az űrt a humanista segítőkészség , az egyház szociális szolgáló közössége. A kétezer éves keresztény elvek - ne lopj , ne ölj , mások becsületét és javait tartsd tiszteletben , a szülő és házastárs jogait, kötelességeit fogadd el - minden ember által elfogadhatóak. Tulajdonképpen az állami törvények

is ezeken az általános emberi etikai örvényeken alapulnak. Az egyházak alapelve: az - 11 - állammal való együttműködés bővítése a jövőben . A közös alap már megvan: az állam munkáját segítő szociális tevékenység. - 12 -