Történelem | Tanulmányok, esszék » Almásy László élete

Almásy László élete Az angol beteg 1997-ben Az angol beteg című film 9 Oscar-díjat kapott. A film Michael Oondatje azonos című könyve alapján készült, amelyet Almásy László életútja ihletett, ám a valósághoz nincs túl sok köze. A könyv és a film szereplői többségükben kitalált figurák, akárcsak maga a történet. Mégis a film hatására ismerte meg a világ Almásy nevét, akit Egyiptomban hősként tisztelnek, és a kairói repülőtér ma az ő nevét viseli. Almásy László azonban nem angol beteg volt, hanem magyar sivatagkutató. Almásy László gyermekkora és tanulmányai Almásy Édesapja László Almásy 1895. György Augusztus földbirtokos, 22-én született ornitológus, Borostyánkőn. néprajzkutató és felfedező, két expedíciót is szervezett Közép-Ázsiába, ezek alapján írta a Vándorutam Ázsia szívében című könyvét. Édesanyja az olasz származású Pittoni Ilona. Nagyapja Almásy Eduárd a Magyar

Földrajzi Társaság alapító tagja. Almásy László örökölte tőlük a kutatók örök kíváncsiságát, és csillapíthatatlan utazási vágyát. Már gyermekkorában a borostyánkői kastély családi könyvtárában töltötte szabadidejének nagy részét, a földrajzi és történelmi írások között. Az elemi iskolát Borostyánkőn, a középiskolát Kőszegen és Grazban végezte el. Ekkor már jól beszélt németül, olaszul és franciául 1906-ban édesapja, egyik expedíciójáról egy kirgiz szolgát hozott neki, akitől megtanult oroszul is. Az angol nyelvet 1911 és 1914 között az angliai Eastbourne-ben, egy magániskolában folytatott tanulmányai során sajátította el anyanyelvi szinten. Az beszámolóin, amiket iskolai órák után mindig ott maradt az igazgató a londoni földrajzi társaság üléseiről tartott. Felfedezésekről és ismeretlen tájak kutatásáról álmodozott. Az iskolai bizonyítványa, akárcsak Kőszegen és

Grazban, itt is csak elégséges, de nagyon sok mindent tanult meg a gépek működéséről, és az iskola mellett repülőgép-vezetői tanfolyamra is járt, ahol sikerült megszereznie a 1 pilótaigazolványt. Ennek örömére, mikor hazatért Borostyánkőre, apja megvette neki az első repülőgépét, egy Farmant. 19 éves volt ekkor Az első világháború után, ahol hadipilótaként vett részt, és bátor helytállását több kitüntetéssel ismerték el, a Magyar Cserkész Szövetség és a nyugat-magyarországi cserkésztáborok kapcsolatainak felelőseként segítette az ifjúság nevelését. A cserkészmozgalommal még Angliában került szoros kapcsolatba, és az angolszász eredetű mozgalomhoz később is hű maradt. Autóval Szudánba Almásy első afrikai utazására 1926-ban indult sógorával, Eszterházy Antallal. Kairóból egy Steyr márkájú autóval mentek Asszuánig, ott gőzhajóra szálltak, majd a szudáni Vádi Halfától

ismét autóval folytatták az útjukat Khartumig, ahonnan vonattal utaztak Szennárig. Szennárban már készen várta őket egy teljesen felszerelt vadászexpedíció. A sikeres út végén pár hétig vadászgattak a Nílus egyik melléfolyója, a Dinder mentén, és vadászélményeiket valamint magát az utazást Almásy az Autóval Szudánba című könyvében írta le. Ezt az utazást nem vezette különösebb tudományos törekvés, elsősorban kalandból, és a vadászat miatt mentek Szudánba. A Steyr Werke cég igazgatója, mivel Almásy első expedíciója során népszerűvé tette a Steyr-t a világnak ezen a részén is, hálából kinevezte a cég kairói képviselőjének, amit ő örömmel elfogadott. A kairói automobilisták mindig egyre beljebb merészkedtek autóikkal a sivatagba, hogy aztán később elmeséljék egymásnak a kalandjaikat. Az egyik találkozójukon mindenki megjelent, Almásyt kivéve, ő csak másnap este került elő. Mint később kiderült,

eljutott a legközelebbi oázisig, a Baháriáig, ami eddig senkinek sem sikerült. A Bahária 400 kilométerre volt a sivatag szélétől, és az automobilisták szerint egyetlen autóval elindulni oda egyenlő az öngyilkossággal. A második expdíció 1929-ben Ferdinand von Lichtenstein herceg, Rudi Mayer filmoperatőr és Anthony Brunner gyáros társaságában Almásy Mombasából (Kenya) indulva eljutott a Nílus völgyébe. (Rudi Mayer az utazás minden részletét szalagra vette, amelyből később egy kétórás filmet vágott össze.) Az út első 2 fele Mombasától Nairobiig három napig tartott. Hegynek fel, hegynek le, kopár sziklákon és sűrű bozótokon át, megviselte az embereket és az autókat egyaránt. A hétszáz kilométeres zötykölődést egy híd újjáépítése is színesítette. Nairobiban Széchenyi Zsigmond gróf vendégeiként töltöttek néhány napot, közben rendbehozták az autókat. Innen a Nátron-tóhoz mentek mocsári

antilopra vadászni. Almásy lőtt is egy szép példányt, amiről később a mérésnél kiderült, hogy világrekord. Ezalatt a nuerek betörtek a területre és kifosztottak néhány falut. A faluk lakosai ellentámadásra készültek, ezért a saját biztonságuk érdekében a vadászoknak pár napot egy közeli angol katonai támaszponton kellett tölteniük, a hadnagy vendégeiként. A parancsnok nagyon örült az európai vendégeknek, de hamar kimerült a szórakozási lehetőségek tára, amelyet a félezer bennszülött katonából álló és a mindenféle rokonsági fokú hozzátartozókból álló katonai tábor nyújthatott. A reggeli szemle, a kiképzés megtekintése, tábori csendéletek, gabonát famozsarakban törő bennszülött feleségekkel, szaladgáló fekete gyermekekkel. Az aszkarik, a bennszülött katonák néha elfogott nuer rablókat hoztak megbilincselve, magas, sovány, sötét tekintetű férfiakat, akiknek ruházata egy derékra kötött

övből állt. Egy reggel a hadnagy közölte, hogy Sobathig biztonságosan eljuthatnak, és szerencsés utat kívánt nekik. Három órányi út után egy egész csapat nuer vette körül az autókat lándzsákkal és puskákkal. Az expedíció tagjai mozdulni sem mertek Ekkor Almásy kinyitotta a kocsiajtót, és hanyagul, a legnagyobb nyugalommal mászott ki az autóból, miközben valamit magyarázott és mutogatott az egyik kétméteres harcosnak. Aztán leakasztotta nyakából a távcsövét, és a nuer szeme elé tartotta. A következő másodpercben a félelmetes harcos örvendező gyermekké változott, majd a távcső szemről szemre járt. Az európaiak cigarettára gyújtottak, és a bennszülöttek ámulva nézték ahogy a szájukból tör elő a füst. Búcsúzóul még csináltak néhány közös fényképet, majd autóba ültek és az elköszönés után folytatták az utat. A nuerek hosszan integettek a távolodó vadászoknak. Nemsokára elértek Khartumba, ahol

Court-Treatt őrnagy, a kormányzó azt ajánlotta nekik, hogy vonaton, vagy gőzösön folytassák útjukat Egyiptomba, de Almásyék ragaszkodtak korábbi elképzelésükhöz, hogy autóval mennek tovább. Az őrnagy próbálta meggyőzni őket, hogy a Nílus mentén járhatatlan az út, de ők nem is Nílus mentén, hanem a sivatagon 3 keresztül, a legendás Darb el Arbain úton kívánták eljutni Asszuánba. Az Afrika belsejét Egyiptommal és a Mediterráneummal összekötő út fontosságára jellemző, hogy a XIX. század utolsó harmadában évente több mint százezer rabszolgát indítottak rajta útnak. A rabszolgák gyalog nyakukban járomszerű favillával mentek a tevék mellett. A negyven napos út során a veszteség hatalmas volt. Még ma is emberek csontjai szegélyezik a helyenként több, mint tíz kilométeres csapást. Az értékes árukkal, fűszerrel, drágakővel, elefántcsonttal megrakott karavánokat ráadásul rendszeresen

fosztogatták a sivatagi rablók. A nílusi hajózás és a vasút megjelenésével azonban a Darb el Arbaint egyre ritkábban használták, 1929-re szinte teljesen elfelejtették. Almásyék célja az volt, hogy a rég elfeledett út járhatóságát bebizonyítsák. Khartumban nem volt szerviz, de az egyik Steyr hátsó tengelye útközben eltört, ezért a khartumi vízhálózat főnyomócsövét szerelte be a gróf a törött tengely helyére, és így indultak el a Darb el Arbainon a Kharga oázis felé. A Kharga a legnagyobb egyiptomi oázis, egy hatalmas, mintegy háromszáz kilométer hosszú húsz kilométer széles mélyedés a sivatag testében, amelyet vegetációs foltok borítanak. Ezeken a helyeken a felszín alatti vízréteget eléri a növényzet gyökere. Rövid pihenő után folytatták az útjukat a Nílus völgyében meghúzódó Asziutig. Almásy, aki a töltésen és talpfákon való haladás mesterének számított, elegendőnek tartotta az autók számára a

talpfák szélességét a núbiai Sunshine expressz vonalán. Ez veszélyes mutatvány volt, hiszen a keskenyvágányú vonal kanyarogva kapaszkodott fel a mészkőfennsíkra, olykor hajmeresztő szakadékok mentén. 220 kilométeres zötykölődés után megérkeztek a Nílus völgyébe. Az expedíció kairói szervezője, az olasz E.D Munari alig akart hinni a szemének, amikor Almásyék megjelentek az irodájában, ugyanis meg volt róla győződve, hogy elvesztek valahol a sivatagban. Június 10-én minden hírügynökség lehozta, hogy elpusztultak a Szaharában. A Vasvármegye című napilap 1929 június 14.-i számában az alábbi cikk jelent meg: „Lichtenstein herceg és Almásy László eltűntek a Szaharában. Chartumból jelenti a Havasügynökség Lichtenstein hercegről és Almásy László Edéről, a neves vasmegyei autóversenyzőről, akik június 3-án Wadihalsból Kairó felé útra keltek és akiknek 7-én kellett volna megérkezniük, mindezideig semmi

hír nincs.” Öt napot késtek ugyan, de biztonságban megérkeztek Kairóba Egy hét múlva érkeztek meg Bécsbe, ahol éljenző közönség fogadta őket, köztük 4 Dr. Eduard von Lichtenstein, Engel, a Steyr Werke igazgatója és Dr Friedrich Haymerle báró, az Österreichische Automobil Club elnöke. Almásy második expedíciója is sikerrel végződött. Zarzura felfedezése Almásy László nevét bátor vállalkozásai nyomán megismerték Egyiptom uralkodói köreiben is. Kemal el Din herceg az elsők között merészkedett autóval a Líbiai-sivatag belsejébe. 1924-től próbálkozott az elveszett oázis, Zarzura felkutatásával, de sem ő, sem a britek, a franciák és az olaszok tökéletesen felszerelt expedícói nem találták meg az oázist. Almásy megígérte a hercegnek, hogy felkutatja Zarzurát. Kemal el Din herceg ekkor már ugyan kételkedett az oázis létezésében, mégis bőkezűen támogatta az expedíciót. Almásy minden forrásmunkát

elolvasott, minden térképet felkutatott, és meg volt róla győződve, hogy a legenda alapja valós és valóban létezik az elveszett oázis. Elmélete szerint Zarzura létezése nem a föld alatti vizekhez kötődik, mint a legtöbb szaharai oázis, hanem az esőhöz. Ezt a feltevését arra alapozta, hogy a történelem során már sokszor elveszett és újra előkerült. Mivel a magasabb helyekre több csapadék hull, Almásy szerint a sivatag belsejében meghúzódó hegyek lábánál kell lennie az esőoázisnak. Meg akarta találni ezen kívül a herceg által felfedezett sziklarajzokat is, bebizonyítva ezzel, hogy a sivatag belseje valaha lakott volt. Tervei szerint repülővel indult volna az elveszett oázis keresésére, de mivel Zarzura feltételezett helye túl messzire volt egyetlen repülőgép számára, megegyezett egy autós expedíció vezetőjével, az angol Malins kapitánnyal, hogy négy kocsival fog várni rá Vádi Halfában, hogy onnan a felszerelést,

az üzemanyagot és a vizet szállítsa. Jó előre mindent elrendezett, de az indulás előtt másfél hónappal az angol másodpilótája váratlanul elhunyt. Almásy hazautazott Szombathelyre, hogy személyesen kérje meg gróf Zichy Nándort, hogy legyen a másodpilótája. A probléma csak az volt, hogy Zichy éppen katona volt, de mivel Almásy jól ismerte a parancsnokát, Kenesse ezredest, elintézte, hogy pár hónap szabadságot adjon a barátjának. Zichy hálából felajánlotta, hogy magára vállalja az expedíció költségeinek jelentős részét. Magyarországról Angliába mentek megvenni a nyolcan lóerős, kétüléses Haviland Moth sportrepülőgépet. Az új repülő 5 azonban nem hozott szerencsét. Szíria felett repültek, amikor hatalmas vihar támadt, és a Haviland Moth törzse kettétört, majd a földbe fúródott. Valami csoda folytán mindketten túlélték a balestet, de jó néhány napot az alexandrittai kórházban kellett tölteniük.

Sokkal jobban sajnálták viszont az összetört gépet, mert ezáltal az egész expedíció kudarcba fúlt. Almásy a szerencsétlenség ellenére nem tett le a tervéről, hogy repülőgéppel megy a sivatag szívébe Zarzura keresésére. Egy évvel, később, amikor Zichy Nándor meglátogatta őt Egyiptomban, az expedíció terve már készen volt. A szerencsétlenül járt repülőt már nem lehetett helyrepofozni, de Almásy egy ugyanolyan gépet vásárolt az újabb expedícióhoz. 1932 áprilisában Bir Mehaszánál, a legközelebbi emberi településtől 500 kilométerre három napot töltött egyedül, skorpiók, sivatagi sólymok és ugróegerek társaságában. Itt várta a Zarzura-kereső expedíció többi tagját Bir Mehasza a Térképészeti Hivatal kútja volt, az egyiptomi-szudáni határvonalon, amelyet az egyiptomi kormány ásatott 1927-ben. A háromnapos remeteélet alatt jobb szórakozást nem találván, megpróbálta megszelídíteni az egereket,

több-kevesebb sikerrel. Április 19-én aztán megérkeztek a többiek is: H. G Penderel, a Royal Air Force tisztje, Sir Robert Clayton East-Clayton, Marden kilencedik, Hall Place ötödik bárója, és Patrick Clayton mérnök, a Desert Survey topográfusa. Április 26-án még nem volt semmi eredménye az expedíciónak, a víz és a benzin viszont már fogytán volt. Három lehetőségük volt: visszafordulnak, elmennek a legközelebbi forrásig, vagy az olasz hadsereg Kufrában felállított táborának parancsnokától a kérnek segítséget. Almásy az első verzióról hallani sem akart, és a második sem bizonyult jó ötletnek, mert a legközelebbi forrás 350 kilométerre volt Bir Mehaszától, és ennek a távnak a megtétele a benzintartalékuk jelentős felhasználásával járt volna. Maradt a harmadik lehetőség, viszont mióta az olaszok elfoglalták Kufrát, a terület hadszíntérnek minősült, és a brit felfedezők belépése komoly diplomáciai bonyodalmakat

okozhatott volna. A feladat tehát Almásyra hárult, aki bízott abban, hogy egy magyar sivatagkutatót barátsággal fogadnak, főleg ha anyanyelvi szinten beszéli az olaszt. Így is történt, az expedíció tehát folytatódhatott. Néhány napos utazás után már számos jel utalt az oázis közelségére: vadjuhok nyomait látták, találtak egy döglött sivatagi rókát, egy nagy akácot, madarakkal, és az egyik délután két kimerült fecske szállt le közéjük. 6 Megetették, megitatták őket, amitől erőre kaptak. Figyelték, hogy merre repülnek, és ők is abba irányba indultak tovább. Nem sokkal később Almásy és Penderel felszálltak, majd negyedórányi repülés után megláttak egy lapos fennsíkba vágódó kanyargó völgyet. Tovább haladva feltűntek az első bokrok és fák: Zarzura, az elveszett oázis. Az expedíció után Almásy beszámolt az eredményeiről Kemal el Din hercegnek, aki hamar lehűtötte a grófot. Zarzura három völgyből

áll, Almásyék pedig csak kettőt találtak. A hely ahova eljutottak valószínűleg Vádi Abd el Melik, de Almásy nem adta fel, mindenképpen meg akarta találni az elveszett oázist. A herceg felajánlotta Almásynak az általa alapított kairói székhelyű Sivatagkutató Intézetnek a vezetését, és hogy az intézet vezetőjeként már ősszel indulhat is vissza az elveszett oázis keresésére. Az intézet feladata a nemzetközi expedíciók szervezése és koordinálása, valamint az eredmények feldolgozása volt. Ekkor még nem tudhatta, hogy Kemal el Din herceg nem fogja megérni az őszt. Augusztus 8-án legyőzte testét egy alattomos betegség, kevesebb mint egy hónappal később pedig Sir Robert Clayton is elhunyt váratlanul. Almásynak így az újabb expedícióról is le kellet mondania egy időre. De csak 1933 márciusáig, akkor már ugyanis ismét a sivatagban volt. Társai Kádár László fiatal földrajztudós, később egyetemi

professzor, Richard Bermann újságíró, Hans Casparius fényképész és Penderel alezredes. A sivatagi utazást az amerikai Universal filmstúdió támogatta, melynek megbízásából filmre vették az egész expedíciót. Éppen az indulásuk előtt tért vissza Patrick Clayton ugyanonnan ahova ők készültek. Almásy megtudta tőle, hogy az a széles völgy, amelyet előző expedíciójuk végén fedeztek fel, nem volt más mint magának az oázisvölgynek a torkolata. Almásyék a völgy egyik kanyarulatánál zsákutcába futottak, Clayton viszont úgy találta meg a helyes utat, hogy embereit egy-egy autóval elküldte minden egyes mellékvölgybe, és egyikük megtalálta az oázisvölgy bejáratát. Tipikus esőoázis, vagyis olyan, amelynek nincs talajvize, hanem az időszaki esők vizét gyűjti magába. Az ilyen oázisok válnak azután elveszett oázisokká, mert a hosszabb eső nélküli periódusok után növényzetük elszárad. Almásyék expedíciójának

már a kezdete is sikeres volt. A Gilf Kebir hegység lejtőihez érve hatalmas szakadást fedeztek fel az addig 7 áthatolhatatlannak hitt hegységben. A Gilf-fennsík valójában két részből áll, ez a széles szakadás választja el őket egymástól. A szoroson átkelve, amelyet Almásy El Akabának nevezett el, Kufra felé indultak, ahol a már jól ismert olasz tisztek fogadták az expedíció tagjait. Itt gondoskodtak az üzemanyag-, élelmiszer- és vízutánpótlásról. A táborból abba az irányba indultak, amerre egy éve eredménytelenül keresték a völgy torkolatát. Most azonban nem völgy-bejáratot kerestek, hanem tevekaravánok nyomát. Nem messze találtak is egy ösvényt, amely Kufra felől a Gilf előhegységei közé kanyargott. Az ösvényen haladva valamilyen állati csontváz mellett mentek el. Visszamentek megnézni, és legnagyobb megdöbbenésükre egy tehén tetemére bukkantak a Szahara közepén. A Zarzura-legendákban valóban volt

szó szarvasmarhákról, a legendák ezek szerint igazak. Tehát csakugyan élt errefelé egy nép a sivatag közepén, amely szarvasmarhákat tartott. Még jobban meglepődtek, amikor megállapították, hogy a tetem nem lehet idősebb öt-hat évesnél. Az orrából ráadásul egy darab kötél lógott ki. Ez a felfedezés Almásy képzeletébe varázsolta a legendákból ismert romvárost a sivatag közepén, és a kaput, amely fölött kőből faragott madár őrködik. Tovább haladva kötélfoszlányokat, gyékénykosár-darabokat és tevecsontvázakat találtak, majd egy sziklavölgyet, amelyből emberkéz alkotta ösvény vezetett felfelé. Úgy döntöttek, hogy itt éjszakáznak, és reggel gyalog mennek tovább. A jól kitaposott ösvény egyenesen, észak felé vezetett. Néhol esővíz mosta völgyek szelték át az egyhangú, barnás kőlapokkal borított fennsíkot. Az ösvény egyszer csak kettéágazott, északkelet felé a távcsövön keresztül mélyebb

szakadásokat láttak a fennsík felületén. Úgy döntöttek ezt az irányt választják, de csalódniuk kellett, mert hosszú gyaloglás után rájöttek, hogy a mély, szakadékos völgy kelet felé kanyarog, tehát nem abba az irányba, amerre a Zarzurának lennie kell. Fáradtan, a kiszáradás határán értek vissza a táborhoz. Másnap elérték azt a völgyet, amelybe Almásy egy évvel korábban is behajtott, és amelyben zsákutcába került. Most azonban nem kellett attól félnie, hogy ismét egy mellékvölgybe fut be, hiszen elég volt a Claytonexpedíció nyomait követnie. 80 kilométer megtétele után elétrék az első vegetációt. De ahol egy éve még minden olyan zöldnek tűnt, most csak sárgára perzselt fű és néhány félig elszáradt fa volt. Amikor a völgy annyira összeszűkült, hogy autóval már lehetetlenség lett volna tovább haladni, Almásy gyalog ment tovább, a többieket a kocsiban hagyva. Másfél órás 8 gyaloglás után elérte

azt a helyet, ahol a két forrásmeder egyesül, talált néhány vadjuh-nyomot, egy kunyhót, távolabb egy elhagyatott tábort és két tehén csontvázát. A következő napokban az expedíció tagjai végigkutatták a rejtett völgyek minden zugát, abban a reményben, hogy ott történelemelőtti ősi kultúra nyomait találnak, de csalódniuk kellett. Egyetlen kőszerszámot, egyetlen vésett vagy festett sziklaképet sem találtak a hajdani folyóvölgyekben. Almásy megállapította, hogy a völgyek helyén, egykor rohanó hegyi folyamok voltak, amelyek mentén nem telepedhettek le emberek. Sem gazdag romvárost, sem kincseket nem találtak, viszont május 12én az Ain Dua forrás mellett, az Uvienat-hegyen egy barlangban csodálatos gazdagságú, történelem előtti sziklafestményekre bukkantak. A környéken találtak még kőszerszámokat, néhány kézimalmot és egy kőpengét. Másnap újabb képeket fedeztek fel az egyik barlangban, egy hatalmas

gránittömbön. A gránit alsó fele tele volt vörös, barna és fehér emberi és állatképekkel. Rövid időn belül még hat, festményekkel borított barlangot fedeztek fel. Az emberi alakok sötétbarna színnel voltak festve, hajuk vörösessárga volt. Kezükben rövid íj, a vállukon fehér szíjon nyíltartó tegez. Fehér öv, kar- és lábkötő díszítette az alakokat, hajukban fehér toll volt. Az állatok majdnem mind tehenek voltak, négy különböző szarvformával. Csak az egyik barlangban volt egy zebra és két különös szarvasmarha képe, abból az ősi fajtából, amely már a fáraói Egyiptom idejében is kihalófélben volt. Őskori leletek A tudományos világban hamarosan elterjedt a hír, hogy Almásy a Szahara szívében őskori sziklafestményeket fedezett fel. Még ugyanabban az évben, szeptember végén dr. Leo Frobenius egyetemi tanár, világhírű német kultúrmorfológus vezetésével újabb expedíció indult a sziklarajzokhoz. Az

expedíció vezetőségébe meghívta Almásyt is, mint navigátort. Mialatt a professzor és az emberei a forrásnál dolgoztak, Almásy további öt festett barlangot talált az Uvienat-hegyen. Az egyikben tűzkőből készült nyílhegyet és kőpengét ásott ki a homokból. Az Uvienat környékén azonban sehol nem volt tűzkő, a kőszerszámokat tehát valószínűleg FelsőEgyiptomból vitte oda egy történelemelőtti vadász, mert arrafelé már találtak 9 hasonló leleteket. A következő három napban további 37 vésett sziklát, és 24, képekkel kifestett barlangot talált. A sziklavésések között olyan ökrök ábráira bukkant, amelyeknek a szarva a homloktól előre és lefelé ívelve volt ábrázolva. Ez bebizonyította azt, hogy Hérodotosz igazat írt, amikor a Garamanták szarvasmarháiról azt írta, hogy szarvuk miatt kénytelenek voltak hátrafelé legelészni. A barlangokban talált képanyagról megállapította, hogy többféle stílusban

készültek. Voltak köztük olyanok, mint az Ain Dua forrás melletti képek, de ezektől teljesen eltérő, más színekkel és stílusban készült ábrák is. Mikor megpróbálta a különböző barlangokat tektonikus és geológiai szempontból összehasonlítani egymással, arra a meggyőződésre jutott, hogy ezek festett barlangok nem lakóhelyek, hanem forrásbarlangok voltak. Mindegyik olyan helyen volt, ahol a vízáteresztő homokkő a szilárd vulkanikus kőzetrétegen feküdt. A homokkövön átszivárgó esővíz a szilárd réteg felett utat vájt magának a völgyek felé, és ahol előtört a homokkőből, kisebb-nagyobb barlangokat mosott ki. Ezek a forrásbarlangok fontos szerepet játszottak a környék lakóinak életében. A leghomályosabb, legkopottabb képek a legmélyebb fekvésű barlangokban voltak, a leggazdagabbak pedig a völgy tetején. Almásy az egyik felső barlangban megtalálta a különböző stílusok okát: négy

különböző időszak festményeit találta, egymás fölé festve. Legalul a legrégebbi képek sötétbarna színűek, szinte alig láthatóak, felül pedig rikító vörös és fehér, jól látható alakok voltak. Annak idején, valószínűleg ebben a barlangban volt az utolsó forrás, majd ennek elapadása kényszeríttette elvándorlásra az őskori embereket. Két hetet töltöttek itt a forrás környékén, majd Almásy ötlete folytán a Gilf Kebir felé indultak, ahol korábban már talált néhány vésett képet és kőszerszámot. Most újabb négy kifestett barlangra bukkant. A legnagyobbikban tisztán lehetett látni, hogy valaha az egész mennyezet ki volt festve. Az évezredek során ugyan a legtöbb helyen lehullt az a kőréteg, amely annak idején a barlang mennyezete volt, de foltokban még megmaradt a festményekkel borított hajdani alap. Ugyanebben a barlangban talált egy nagy, oválisra csiszolt követ is, amelynek az egyik fele vörös

festékkel volt borítva, és amelyről később a egyiptológusok megállapították, hogy ez volt a palettának a legprimitívebb formája. 10 Almásyék innen egy 1927-es angol expedíció útvonalán indultak el, amely expedíció öt történelemelőtti telepet fedezett fel a Szahara szudáni részén. Nemsokára megtalálták azt a sziklát amelyet az angolok fedeztek fel, és amelynek a „Madarak tornya” nevet adták. A leírás szerint a vésett képeknek a homok felett kellett volna lenniük, de Almásynak vagy fél méter mélyre kellett ásnia a szikla tövében mire megtalálta a rajzokat. Talált még néhány kőszerszámot is a sziklától nem messze, ami viszont elkerülte az angol felfedezők figyelmét. Innen az „Ősemberek völgyé”-be mentek Ez egy körülbelül két kilométer átmérőjű, majdnem szabályos köralakú sziklás katlan, némi vegetációval és vízzel, valamint egy szilafallal amely teli volt emberi és állatrajzokkal. Innen 20

kilométerre volt egy másik vésésekkel borított sziklapiramis, mivel azonban Almásy nem akart ugyanazon az útvonalon menni, mint az angol expedíció, tett egy kis kerülőt. A kerülő során véletlenül óriási felfedezést tett: megtalálta a Bir-kutat, azt az elveszett kutat, amelyet régen a bennszülöttek használtak, és amelyet az angolok is napokig kerestek, de nem találták meg. A következő állomás, az onnan 40 kilométerre lévő Merga-oázis lett volna, de arrafelé rejtőztek valahol a sziklák között a rabók, amelyek egy évvel korábban megtámadtak egy karavánt, és a tizenkét kísérő közül nyolcat agyonlőttek, a tevéiket pedig ellopták. Almásy ezért előbb terepszemlét akart tenni az oázisban, de amikor kísérő után érdeklődött, társainak hirtelen feltűnően sok dolguk akadt. A felderítőútra végül az egyik arab sofőr vállalkozott vele, aki miután indulásukkor egy varjú szállt fel az egyik pálmáról és elrepült a

fejük fölött, kijelentette, hogy most már minden mindegy, mert meg van írva, hogy mindkettejüket meg fogják ölni a vad guránok. Az oázis azonban elhagyatott volt, a nyomokból Almásy úgy ítélte meg, hogy a rablók már hónapok óta nem jártak arra. Hogy mekkora szerencséjük volt, az csak következő éjszaka derült ki, amikor egy magaslatról meglátták a rablók tábortűzeit a szomszédos Nátron-oázisban. Az expedíció utolsó állomása a Hauár, egykori folyam völgye volt. Almásy itt számos történelemelőtti leletet talált: cserépedényeket, baltákat, tűzkőpengéket és nyílhegyeket. Megtalálta ezen kívül az őslakók temetkezési helyét is. A távcsövén kereszül völgytől 20 kilométerre egy olyan sziklapiramist pillantott, amelyről biztosra vette, hogy őskori képek lesznek rajta. Megközelítette a sziklát, majd benézett az oldalán található forrásbarlangba, amelyből a következő pillanatban egy

gepárd ugrott ki. 11 Elefánt-, zsiráf,- antilop- és szarvasmarha ábrákat látott belül, de a gepárd miatt elment a kedve a barlang feltérképezésétől. Három napot tölthettek csak a Vádi Hauar völgyében, de az expedíció sikere így is minden képzeletet felülmúlt. Több mint 1200 másolatot és sokszáz fényképet készítettek a Szahara őskori sziklaképeiről, és több láda kőszerszámot, égetett cserepet gyűjtöttek össze. Almásyt később keserű csalódás érte amikor kiderült, hogy útitársa, Frobenius professzor ki akarta sajátítani az eredményeit. 1934 márciusában Budapesten kiállítást rendezett a kőkorszaki emberek sokezer éves rajzaiból, használati tágyaiból, és előadásokat is tartott róluk. Ezeken az előadásokon arról számolt be, hogy ő fedezte fel ezeket a leleteket. Arra azonban nem számított, hogy a Magyarországon tartózkodó Dr. Richard Bermann, Almásy barátja is végighallgatja ezeket az előadásokat.

Bermann, az Európa-szerte ismert újságíró gúnyos hangvételű újságcikkben leplezte le a hazugságot. Almásynak egy időre elege lett a tudományból, egyre ritkábban ment a sivatagba, a következő expedíciói is főleg csak vadászexpedíciók voltak. Széchenyi Zsigmond és Horthy Jenő társaságában ismét a Vádi Hauar völgyébe ment, de ezúttal csak antilopra vadászni. (A Széchenyi által akkor elejtett antilop trófeája a mai napig világrekord.) Ekkor Almásynak már csak egyetlen célja volt a Szaharával: megtalálni azt az ötvenezer fős perzsa hadsereget, amelyről Hérodotosz írt. A hadsereget 3500 évvel ezelőtt Kambüzész király küldte Felső-Egyiptomból Szíva felé, de a sereg soha nem érkezett meg. Ebben a mesében nagyon kevesen hittek, Almásy azonban be akarta bizonyítani, hogy ez nem mese. Tudta, hogy körülbelül tíz méternyi homok alatt, de valahol ott van az ötvenezer csontváz, a rengeteg fegyver és a felbecsülhetetlen

értékű kincs, amit a gazdag nílusvölgyi templomokból zsákmányoltak a perzsák. 1935-ben egy térképészexpedíció alatt, amelyen társa a német Hans Joachim von der Esch báró volt, kitört az évszázad legnagyobb homokvihara, amit csak óriási szerencséjüknek, és Almásy sokéves tapasztalatának köszönhetően éltek túl. Ezután hosszú ideig nem merészkedett a sivatagba, csak néhány kisebb kiránduláson vett részt. Az általa alapított kairói Royal Aero Club elnökeként elvállalta helyi repülősport újjászervezését. Ez szinte 12 minden idejét lekötötte, így ha akart volna sem tudott volna hosszabb utazásokat tenni a sivatagba. A második világháború alatt 1939-ben kitört a második világháború. Almásy ekkor 44 éves volt, jó kapcsolatai voltak, biztos volt benne, hogy nem fogják behívni. Úgy gondolta, hogy a hadseregnek egyébként sincs szüksége egy ilyen öreg pilótára. A magyar hadseregnek nem is volt, azonban

Az ismeretlen Szahara címmel megjelent, német nyelvre is lefordított könyvének híre eljutott Berlinbe, a lehetséges észak-afrikai hadszíntérrel foglalkozó döntéshozók illetékeseihez is, és az Abwehr tisztje, Franz Seubert őrnagy és a budapesti német légügyi attasé, Herbert Fütterer tájékoztatása alapján javasolták Almásy kikérését a német haderőhöz. A második világháború elején a németek ugyan nem szenvedtek létszámhiányban, de Almásyra nagy szükségük volt a Szaharára vonatkozó páratlan terepismerete miatt. Olyan valaki kellett nekik, aki a sivatagot, annak felszínformáit, útjait, időjárási, éghajlati körülményet és víznyerő helyeit mindenkinél jobban ismeri. Kenesse Valdemár a Magyar Honvéd Légierő parancsnoka 1941 február 8-án vezényelte Almásyt az Afrika Korpshoz, az afrikai német hadsereghez, akit egyáltalán nem érdekelt a háború, ő csak Kambüzész perzsa hadseregét akarta kiásni, és

örült neki, hogy ehhez Rommel fog neki benzint adni. Almásy az észak-afrikai hadszíntéren Rommel egyik sivatagi tanácsadója volt, de részt vett több bevetésen is. A felderítő járőrök parancsnokaként többször behatolt az ellenséges vonalak mögé. Az ő nevéhez fűződik az a kalandos akció, melynek során két német hírszerző tisztet, az Abwehr ügynökeit a Gialo-oázisból eljuttatta a Nílus völgyébe. A kockázatos vállalkozás során mindig sikerült egérutat nyerniük az őket kereső, túlerőben lévő angol katonák gyűrűjéből. 500 angol katona kutatott sikertelenül Almásy nyolcfős csapatának a nyomai után. Ez volt a híres Salaam-művelet A rendkívüli körülmények között, teljesen víztelen, lakatlan területen megtett sivatagi út csak azért sikerülhetett, mert Almásy sokkal jobban ismerte a Szahara titkait, mint az őt kereső, ugyancsak felkészült brit vetélytársai. Az 13 akció során az üzemanyagot mindig az

angolok által elhagyott járművek tankjaiból pótolta. Bátorságát és leleményességét a németek két vaskereszt kitüntetéssel és tiszteletbeli őrnagy címmel ismerték el. Almásy 1941 júliusában tért vissza először a frontról egy súlyos betegség miatt. Ekkor írta meg a háborús kalandjairól szóló Rommel seregénél Líbiában című könyvét. Két hónap múlva kellett újra jelentkeznie Berlinben. Itt egy légi földrajzi könyvön dolgozott a légiérők térképészeti és földrajzi hivatalánál, majd decemberben ismét leküldték Líbiába. A következő év nyarán két hónap szabadságot kapott, majd a szabadság letelte után leszerelték. A háború után Almásyt a háború után többször is letartóztatták, de miután nem tudtak rábizonyítani semmilyen bűncselekményt, néhány hetes fogvatartás után mindig kénytelenek voltak elengedni. 1946 június 18-án azonban koholt vádak alapján letartóztatták és

büntetőeljárást indítottak ellene. A kihallgatás hetekig tartott, minden nap megverték, az összes fogát kiütötték. Utolsó könyve, A Rommel seregénél Líbiában a fasiszta sajtótermékek listájára került. Amikor az egyiptomi Faruk király megtudta, hogy Almásy ellen eljárás folyik, azonnal magához hívatta Germánus Gyula professzort, akinek átadott egy jelentős összeget, hogy kapcsolatai és a pénz segítégével valahogy szabadítsa ki Almásyt. Germanus felkereste Rákosit, és átadta neki az összeget. Rákosi felhívta a bírót, és elintézte, hogy ejtse a vádat Almásy 1946 novemberében szabadult, betegen megtörten. Magyarországról távoznia kellett, élete hátralevő részében orosz ügynökök követték szinte mindenhova. Egyiptomban a sivatagkutató intézet technikai igazgatójaként dolgozott havi 75 fontért, ami el is ment a mindennapi költségekre. Élete utolsó részét nehéz anyagi körülmények között élte le. Nem tett le

arról, hogy egyszer megtalálja Kambüzész katonáit, de a háború alatt a sivatagot teljesen elaknásították, így nagyon veszélyes lett volna újabb expedíciókat szervezni. 1950 nyarán erősen megromlott az egészségi állapota, vérhassal kezelték. Szeretett volna még életében egyszer hazatérni, de a szovjet megszállás miatt ezt nem tehette meg. Salzburgban halt meg 1951 március 22-én természetes 14 halállal. Még utolsó éjszaka is Kambüzész katonáiról olvasott Bátyja ezt írta Széchenyi Zsigmondnak halála után: „(.) Az éjjeliszekrényén Hérodotosz történelme feküdt kinyitva, azt olvasgatta. Nem tudom, vajon azért-e, mert bízott a felgyógyulásában, vagy azért-e, mert az álmaival akart búcsúzni az élettől.” Felhasznált irodalom: Almásy László - Autóval Szudánba Almásy László - Az ismeretlen Szahara Almásy László - Levegőben.homokon Almásy László - Rommel seregénél Líbiában Török Zsolt - Salaam Almásy 15