Sport | Küzdősport » Szakai Tosinobu - A budó története

A budó története Harc (bu) az ókorban Az ókori szumó A kevés ránk maradt forrásanyag miatt keveset tudhatunk a korai idők harcművészetéről, a mítoszok leírásaira támaszkodva azonban mégis képet alkothatunk róla. Ezeket a japán mítoszokat a Kodzsiki („Régi Idők Feljegyzései”) és a Nihonsoki („Japán Krónikák”) című művekben jegyezték le. Legősibb harcművészeti formaként először a szumó kerül említésre bennük. A Kodzsiki és a Nihonsoki mítoszaiban feljegyezték, ahogy Takemikazucsi-no-kami és Takeminakata-no-kami összemérte erejét. Úgy mondják, ez a küzdelem volt a szumó kezdete A történet Takemikazucsi, a földet uraló kamikkal (istenekkel) az ország átadásáról tárgyaló égi követ, és a vele szembeszálló Takeminakata harcának leírása, melyet a hagyomány „az ország átengedésének mítoszaként” ismer. Egy másik híres, szumóval kapcsolatos mítosz a Nihonsokiban feljegyzett Taima-nokehaja és

Nomi-no-szukene harca. Mivel az összecsapás Szuinin császár utasítására történt, úgy tartják, hogy ez volt az első tenran szumó (a császár színe előtt zajló szumó mérkőzés). Harcmodora viszont meglehetősen eltért annak mai formájától, e heves küzdelem során ugyanis a felek egymást rugdalták, majd Nomi-no-szukene az erejével büszkélkedő Taimano-kehaja derekára lépve eltörte azt. A harc és az ősi hitvilág A szumón kívül a lándzsa, a kard, valamint az íj és nyíl is megjelenik a Kodzsiki és Nihonsoki mítoszaiban, ám az információk ezek használatáról rendkívül egyszerű leírásokra korlátozódnak, ezért feltehetően– a szumóhoz hasonlóan – technikailag még kiforratlanok lehettek. Még ha technikailag kezdetleges volt is, az ókori harcművészet mégis nagyon jellegzetes volt a vallással – azaz a később sintónak („az istenek útja”) nevezett, ősvallásnak tartott hitvilággal – való kapcsolata szempontjából.

A sintó esetében nem egy karizmatikus személyiség hirdette a tanokat, mint a kereszténységnél Jézus Krisztus, vagy a buddhizmus esetében Sákjamuni, hanem a kifejezés a természeti istenek és az ősök szellemének tiszteletén alapuló, spontán kialakult helyi kultuszokat jelöli. A fegyverek különösen szoros kapcsolatban álltak ezzel a mágikus, ősi hiedelemvilággal. Ame-no-nuboko A fémfegyverek közül a kard és a lándzsa bukkan fel az ókori mítoszokban. A kardok közt megkülönböztették a katanának/tónak nevezett egyélű kardokat a curuginak/kennek nevezett kétélűektől. Úgy tűnik, hogy bár fegyverként több esetben használták a katanát, kultikus vonatkozásban, szent eszközként kizárólag a curugikat tisztelték. Ez a felfogás már a fémeszközök származási helyén, a kínai szárazföldön is létezett, hiszen az ókori Kína ősi hitvilága, a taoizmus szerint a kétélű kard mágikus eszköz volt. Ez a kétélű kard hosszú

nyéllel ellátva nem más, mint a lándzsa, mely a Kodzsiki és Nihonsoki mítoszaiban elsőként színre lépő fegyver. Úgy tartják, hogy a két égi isten, Izanagi és Izanami az Ame-no-nuboko nevű lándzsával teremtette meg az első szárazföldeket, tehát a leírás az istenek mágikus képességére vonatkozik. Ezt követően viszont a lándzsa nem játszik fontos szerepet a mítoszokban. 1 Fucu-no-mitama-no-curugi A curugi ellenben rendkívül fontos szerepet tölt be a japán mítoszokban, amelyekben két isteni kardot említenek: a Fucu-no-mitama-no-curugit és a Kuszanagi-no-curugit. A Fucu-no-mitama-no-curugi önmaga is kami (isten). Nem más, mint „az ország átengedésének mítoszában” a földi világot meghódító követ, Takemikazucsi. Amikor Takemikazucsi Ókuninusitól az ország átengedését követelte, egy kardot fejjel lefelé a tengerpart homokjába szúrt, hogy annak hegyére ülve tárgyaljon vele, majd a szumó elődjének tartott,

Takeminakatával (Ókuninushi fiával) vívott küzdelem során a karja változott karddá. Ennek a történetnek köszönhetően tartják ezt a kamit a kard istenének. A kardisten Takemikazucsi az első császárnak tartott Dzsimmu császár legendájában is fontos szerepet játszik. Mielőtt még Dzsimmuból császár lett volna, az ország meghódítása közben tőrbe csalta egy rosszakarója, így egész serege odalett. Az eseményeket az Égi Világból figyelemmel kísérő Takemikazucsi egyedülálló módon segítette meg. Mialatt ő maga változatlanul az Égben tartózkodott, lebocsátotta szent kardját a földre, hogy annak mágikus erejével támogassa Dzsimmut. Nem Dzsimmu vágta le a karddal az ellenséget, hanem úgy mondják, a kard mágikus ereje önmagától kaszabolta le azt. Valójában ez ugyanaz a kard volt, amelyet Takemikazucsi „az ország átengedésének mítoszában” is használt, a neve Fucu-no-mitama-no-curugi. Dzsimmu ezután végrehajtotta az

ország egyesítését, és az első császár lett belőle. Mivel mindez Takemikazucsi segítsége révén ment végbe, Dzsimmu hálából szentélyt alapított a tiszteletére Kasima földjén. Ez a mai Kasima-szentélyt, ahol Takemikazucsi szimbólumaként még napjainkban is nagy becsben tartják a Fucu-no-mitama-no-curugit. Ráadásul Kasima területén – különösen a Kasima-szentélyben – a Fucu-no-mitama-no-curugi isteni művészetének örökségeként a régi időktől virágzik a harcművészet, és mind a mai napig a harcművészet szent helyeként ismerik. Kuszanagi-no-curugi („Fűkaszáló Kard”) A mítoszokban szereplő másik égi kard a Kuszanagi-no-curugi, mely a „Három szent ereklye” egyikeként hagyományozódott a régi császári családra, és a császári hatalom szimbólumaként mind a mai napig fontos szerepet játszik a japán társadalomban. A korai időkben a császár mágikus uralkodó volt. A ceremóniák révén lépett kapcsolatba az

istenekkel, így gazdag termést hozó szerepet töltött be. Ehhez szolgálhatott eszközként a kard, a tükör és a bab-alakúra csiszolt gyöngy. Ez, a mágikus etikettben fontos eszközként funkcionáló három kincs automatikusan a soron következő császárra hagyományozódott, e szokás pedig rendszerbe foglalva mind a mai napig generációról generációra szállva fennmaradt. A három kincs ma „Három szent ereklye” néven a császári rang jelképe, amelyek nélkül a császárt nem ismerik el. A Japánt kormányzó császári család számára régtől fogva ilyen nagy jelentőséggel bíró „három szent ereklye” egyikének, a Kuszanagi-no-curuginak szentségéről a következő mítoszok születtek. A Kuszanagi kard a sárkánykígyó elpusztításának híres mítoszában lép színre először. A történet szerint az istenhérosz Szuszanoo megöli a gonosz Yamata-no-orocsi nevű sárkánykígyót, majd annak farkában szent kardot talál. Szuszanoo nem

tartja meg a kardot, hanem annak túlságosan is szent volta miatt felajánlja az Égi Világ legfőbb istenének, Amateraszunak. A történet itt véget ér, a Kuszanagi pedig legközelebb az Égi unoka földre szállásának nem kevésbé híres mítoszában jelenik meg. Ő nem más, mint a császári család őse, aki a mítosz szerint az istenek világának uralkodója, Amateraszu-ómikami unokájaként szállt le az 2 Égből a földre. Ekkor kapta a kardot, a tükröt és a gyöngyöt feladatának, az emberi világ, azaz a föld kormányzásának szimbólumaként. Úgy hiszik, hogy ezek a ma „Három szent ereklyeként” ismert relikviák. Ilyen mítoszok maradtak fenn az eredetileg mágikus eszközként funkcionáló Kuszanagiról. Ninuri-ja („Vörösre festett nyíl”) A régi mítoszokban megjelenő fegyverek között mindenképpen meg kell említenünk a Ninuri-ját is, amely nem más, mint egy vörös színűre festett nyíl. Bár a Ninuri-járól több hasonló

mítosz is ránk maradt, a történet nagy vonalakban a következőképpen szól: A Ninurija alakjában, a folyó áramlatával érkezik egy isten, aki ily módon egy sámánnő közelébe férkőzve isteni fiút nemz. A régi Japánban úgy tartották, hogy a víz a szülés csodálatos képességével bír. Azaz a folyó áramával érkezett nyíl ennek mágikus erejével együtt nemzette az isteni gyermeket. Létezett ugyanakkor egy a vörösre festett nyíl katasztrófa-elhárító szerepére vonatkozó elképzelés is. Valószínűleg ezekkel a hiedelmekkel a háttérben született meg a mítosz, mely szerint a Ninuri-ja a szüléshez társuló szerencsétlenséget elhárítva adott életet az isteni fiúnak. Harc a középkorban A busik színre lépése és a budzsucu Businak (harcos, szamuráj) azokat embereket nevezünk, akik a harci technikákat elsajátítva katonai ügyekkel foglalkoztak. Megközelítőleg a Heian-kor végén jelent meg ez a csoport, mely az Edo-korig

egyetlen társadalmi réteget képezett. A Tokugava Iejaszu által megalapított Tokugava-sógunátust megelőző, „japán középkornak” nevezett korszak zűrzavaros háborús időszak volt, melyben a busi-osztály tagjai folyamatos harcot vívtak egymással. A híresebb küzdelmek között említhetjük a Minamoto-, és a Taira-klán háborúskodását. Az akkori budzsucu (harci technika, harcművészet) inkább általános jellegű volt. Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, a busik nem csak egyetlen harcművészeti formát gyakoroltak, hanem több különböző technikát kellett elsajátítaniuk. Abban az időben főként lovas csatákban zajlott a küzdelem, ahol lóról nyilaztak egymásra, lándzsával vagy karddal harcoltak, végül az ellenséget legyőzve levágták annak fejét. A középkor busijait ezért semmilyen korlátozás nem kötötte az elsajátítandó harci technikák fajtáját illetően, az ellenség legyőzésének érdekében bármilyen technikának a

mesterévé váltak. A nihontó megjelenése A japán budó-történetnek ebben a korszakában különös figyelmet érdemlő esemény volt a japán kard tökéletesedése. A fémkultúra valószínűleg az i.e 3 század végén, a Jajoi-korszak elején került Japánba. Ahogy már említettük, fegyverként főleg az egyélű kard vált használatossá Ezt a Kínából származó, teljesen egyenes pengéjű kardot csokutónak („egyenes kardnak”) nevezték, amelyen később egyedülálló változások mentek végbe Japánban. Először is, szorinak nevezett, ívet leíró forma alakult ki. Erre a formai változásra azért volt szükség, mert a teljesen egyenes penge az ellenség levágásakor könnyen eltörhetett. Azáltal, hogy a kardot görbülettel ellátva elvezettek egy kis energiát, megtalálták a megoldást, 3 hogyan tegyék könnyen vágóvá a kardot anélkül, hogy az eltörne. Úgy tartják, hogy a japán szigetek észak-keleti részén befolyással bíró,

emisinek nevezett népcsoport által használt varabite-tó („páfrány-markolatú kard”) is hatással volt erre a változásra. A varabite-tó teljesen egyenes pengéjű kard, de a pengének a kézben tartott markolathoz csatlakozó része a japán „ku” írásjegyhez hasonló formán megtört. A második változás, hogy az eddigi, egyenes kardok pengéjének oldala lapos volt, amit hira-zukurinak (lapos kiképzés) neveztek. Ezt váltotta fel a kidomborodó oldalú forma A hegy módjára kiemelkedő részt sinoginak hívják, azaz a hira-zukurival szemben az ilyen eljárást sinogi-zukurinak nevezik. A hira-zukuri esetében a kard könnyen törik, mivel gyenge az oldalról érkező behatásokkal szemben. Azáltal, hogy ezen a lapos felületen domborulatot képeztek, az oldalirányú ütéseknek is ellenállóvá, így nehezen törhetővé tették a pengét. A szori és a sinogi teljesen újszerű japán elem volt, ezért az ilyen kardokat az eddigi, kínai eredetű kardoktól

megkülönböztetve nihontónak („japán kardnak”) kezdték nevezni. A nihontó valószínűleg a Heian-kor közepe táján formálódott ki. Úgy gondolják, hogy az addigi egyenes kardok technikáiban a vágás helyett inkább a szúrás és az ellenfél agyonverése dominálhatott, ám a szori és a sinogi megjelenésével a vágástechnikák is fejlődésnek indultak. A nihontó később rendkívül dicsőséges szerephez jutott a japán budó történetében, ebben a korban azonban minden bizonnyal még csak másodlagos eszköznek számított. A középkori harci technikák közt az íj töltötte be a vezető szerepet Habár a középkor busijai minden lehetséges harci technikát elsajátítottak, közülük mégis az íjat részesítették előnyben. Középkori megnevezésük „íjat és nyilat használó személy” volt, környezetük pedig a nyilazási technikájuk kiválósága alapján ítélte meg őket. Híres íjász volt Naszu no Joicsi, aki a Minamoto és Taira

család folyamatos harcainak idején a Minamotok oldalán küzdött. A jasimai csatában egy Taira-klánból származó nő legyezőt tűzött a tengeren ringó hajó árbócára, hogy annak lenyilazására hívja ki Naszu no Joicsit. Naszu no Joicsi lovon a tengerbe gázolt, majd ebből a hatalmas távolságból is csodálatra méltó módon lelőtte a legyezőt. Állítólag Joicsi lenyűgöző nyilazási technikáját látva nem csak a Minamoto, de még ellenségük, a Taira család serege is éljenzésben tört ki. A lovas íjászat gyakorlása Az akkori harcok lovas csatákban zajlottak, ami azt jelentette, hogy lóról kellett nyilazniuk. A mai kjúdótól eltérően, nem álló helyzetben feszítették meg az íjat, ezért különleges technikára volt szükség, hogy a ló irányítása közben is tudjanak lőni. Ennek érdekében a korabeli busik sajátos gyakorlást folytattak a lovas íjászat képességének fejlesztésére, amit „kisa-no-micumono”-nak – azaz a lovas

íjászat három gyakorlatának – neveztek. Az első közülük a jabuszame. A korabeli csatákban az ikki-ucsinak nevezett egyéni összecsapás volt szokásban, azaz a híres busik egy az egy elleni küzdelmet vívtak. A csatában a tömeg közé vegyülve, nagy hangon kiáltották saját családi és katonai hátterüket, ily módon kerestek méltó ellenfelet a harchoz, hiszen nem volt értéke egy gyenge ellenfélen aratott győzelemnek. A harcra érdemes ellenféllel oly módon küzdöttek meg, hogy a harcot felfüggesztő két sereg figyelő tekinteteinek kereszttüzében, lovaikkal a másik felé vágtázva egymásra nyilaztak. Szükséges volt, hogy mielőtt a lóval egymáshoz érnének, sebesen több nyilat is kilőjenek egymás után. Ennek a technikának az elsajátítására szolgált a jabuszame gyakorlás 4 Egy egyenes lovaglópálya három különböző pontján céltáblát állítottak, amelyekre vágta közben nyilaztak. Ez a fajta gyakorlat arra szolgált,

hogy az íjat minél gyorsabban felhúzva, minél sebesebben tudják kilőni nyilaikat. A második fajta gyakorlás neve inu-ou-mono („kutyaűzés”). A lovon való íjhasználatnak voltak korlátai, melyek közül a legnagyobb hátrányt az jelentette, hogy csak a tőlük balra elhelyezkedő ellenségre tudtak lőni. A japán íj különösen hosszú, több mint 2 méter. Ezt bal kézben tartva, a húrt jobb kézzel megfeszítve lőtték ki a nyilakat, azaz ez a bal kézben tartott, hosszú íj mindig a ló testének bal oldalán helyezkedett el. Lovagló-ülésben rendkívül nehéz egy ilyen hosszú íjat a ló nyakán keresztül jobb oldalra átemelni. Még ha sikerülne is, ebből a helyzetből az íjat jobb kézzel fizikai képtelenség lenne teljesen megfeszíteni. Ennek következtében kizárólag a tőlük balra található ellenséget tudták támadni, ami fontossá tette, hogy a lóval úgy manőverezzenek, hogy az ellenség mindig tőlük baloldalra kerüljön. A

gyakorlat, ami arra szolgált, hogy a célpontot a ló irányításával balra tereljék, majd lenyilazzák az inu-ou-mono volt. A kör alakú lovaglópálya közepén szabadon engedtek egy kutyát, amelyet a lóval manőverezve próbáltak üldözni és eltalálni. Kigondolták a módját, hogy a nyíl ne szúrjon, így a kutya nem pusztult el akkor sem, ha eltalálták és folyamatosan tudtak edzeni. A gyakorlás során igyekeztek úgy irányítani a lovat, hogy a sebesen mozgó kutya mindig tőlük baloldalra kerüljön. Az utolsó a lovas íjászat három gyakorlata közül a kasza-gake. Ennél a gyakorlatnál egy, a távolban felfüggesztett kalapot használtak célpontként, amelyre lóhátról nyilaztak, és a távolba nyilazás gyakorlására szolgált. A lőfegyvereket elvető japánok busidója Az 1543-ban, a Tanegashima szigetére sodródott portugálok közvetítésével került először puska Japánba. Ez jelentős változást idézett elő a Hadakozó Fejedelemségek

korának harcászatában. A íj szerepét – melynek technikájában eddig egymással versengtek a busik – most átvette a hasonlóan lőfegyverként működő puska. A japánok az eredetileg is praktikus, európaiaktól átvett puskát továbbfejlesztették, így kiváló lőfegyvert készítettek, amelyet úgy tűnik még exportáltak is. Ismert példaként szolgál erre a nagasinói ütközet, amelyben Oda Nobunaga és Tokugava Iejaszu nagyszámú lőfegyvert használó, egyesített erői megsemmisítették Takeda Kacujori hagyományos lovas csatában jártas seregét. Később azonban a japánok felhagytak e puskák használatával, és a busik ahelyett, hogy az íj helyett színre lépő puskát helyezték volna a harci technikák első helyére, inkább a kardban kezdtek el szellemi támaszt keresni. Noel Perrin „Giving Up the Gun” címmel írt könyvet arról, hogyan mondtak le a japánok a puskáról. Ebben egy nagyon lényeges pontra mutat rá A busik eredetileg a

csatákban mérték össze, mennyire gyakorlottak a harci technikákban. Hősnek számított a tábornok, aki a gyakorlás kiteljesítése révén az íj mesterévé vált. Ezzel szemben a lövészek általában a jelentéktelenebb feladatokkal foglalkozó, alacsonyabb rangú busik közül kerültek ki, akiket „asi-garu”-nak („könnyű lábúak”) neveztek. A japán harcosok számára taszító volt a gondolat, hogy egy gyakorlott tábornok életét veszítheti akár egy alsórangú busi egyetlen lövésétől is. A csata több volt puszta öldöklésnél: A gyakorlás révén elsajátított technika felhasználásával, halálfélelem nélkül, a tiszta küzdelem szabályai szerint zajlott. Éppen ezért volt az egész sereg által csendben megfigyelt, személyes küzdelem a legnagyobb dicsőség. Úgy is mondhatjuk, hogy a harc a szamurájok számára egyfajta esztétikai értéket hordozott magában. Ez az eredete az ún busidónak („a harcosok útja”) is 5 A busidó

A középkori busik számára érvényben volt egy viselkedéskódex, amelyhez a harc közben mindig igazodniuk kellett. Még a Hadakozó Fejedelemségek zavaros időszakában is, amikor nem védték törvények az embereket, vitathatatlanul létezett egyfajta hallgatólagos közmegegyezés, amelyet a szamurájoknak be kellett tartaniuk. Később ezt busidónak nevezték, ebben az időszakban azonban még nem létezett ez a kifejezés, ezért „az íjat és nyilat használók gyakorlatának”, vagy „az íj és nyíl útjának” hívták. A busik gyűlölték az aljasságot és elítélték a gyávaságot, ezért a harcmezőn megkövetelték a becsületes harcot és a halálfélelem legyőzését. A tiszta és halálfélelemtől mentes küzdelem – melyet bujúnak, „harci bátorságnak” hívtak – a legnagyobb dicsőséget jelentette számukra. Ezért a „dicsőségért” harcoltak, míg a harcmezőn tanúsított hitvány és gyáva magatartás, mint a legnagyobb

„szégyen” taszította őket. A későbbi időkben a busidón esetenként a szamurájnak a harcmezőn uráért véghezvitt méltóságteljes önfeláldozását értették. E gondolkodásmód szerint a busik kötelessége volt, hogy méltósággal, pajzsként uruk lova előtt haljanak meg. Ugyanakkor viszont az is előfordult a középkorban, hogy egy busi érdemtelennek találva urát könnyű szívvel másik úr szolgálatába állt. Élt olyan híres tábornok, aki hétszer is gazdát váltott, és egy ránk maradt anekdota szerint Tojotomi Hidejosi is készségesen elengedte a más úr szolgálatába kívánkozó vazallusait. Az is gyakran megtörtént, hogy egy alacsonyabb rangú busi a magasabb rangú legyőzésével, feljebbvalója helyére lépve emelkedett fel. A későbbi Edo-kor szilárd társadalmi helyzetű, békés korszakától eltérően, ebben az időszakban még nem voltak szigorúan rögzült alá-, és fölérendeltségi viszonyok. Ebből kifolyólag a

középkori busidó sajátossága, hogy bár az úr érdekében való önfeláldozás is magától értetődő volt, ahogy már korábban említettük, a szamurájok a csatatéren a „szégyentől” irtózva, és a „harci bátorságot” nagyra értékelve küzdöttek a „dicsőségért”. Sugjó (szellemi gyakorlatok) A középkor végén sok, gazdag harctéri tapasztalattal rendelkező, zseniális harcművész lépett színre. Vajon a küzdelemre készülve mi módon képezték magukat, hogy a többieknél kiemelkedőbb technikához jussanak? Élt egy Cukahara Bokuden (1489-1571) nevű ember. A japán harcművészet történetének talán legnagyobb tehetségeként tartják számon, aki állítólag 37 alkalommal vett részt csatában, élete folyamán pedig 212 ellensége felett aratott győzelmet. Gyermekkorától kezdve jó adottságai voltak a harci technikákhoz, majd a harcművészet valódi titkának megismerése érdekében ezer napon át folytatott szellemi

gyakorlatokat a Kasima-szentélybe visszavonultan. A legenda szerint végül álmában ráébredt az igazságra Bár a harcművészet lényegéhez végső soron az istenektől jutott hozzá, ennek előfeltétele a sintó szentélyben elzártan végzett, szigorú gyakorlás volt. A sintó vallás hatása érződik ezen a gyakorlási módon. Ez a fajta, szentélyekben visszavonultan végzett gyakorlás nem korlátozódott Cukahara Bokudenre. Hasonló legendák maradtak fenn olyan, nem kevésbé híres harcművészekről is, mint Aiszu Ikó (1452-1538), Kamiizumi Iszenokami (1508?-1577?), vagy Iizasza Chóiszai (Óei-korszak (1394-1427)?1488). A középkor beköszöntével az egész országba kezdett beszivárogni a buddhizmus. Japánban azonban anélkül, hogy az eddigi, az országban spontán kialakuló kultuszokból álló sintó, és a külföldről érkező, új és erős vallás, a buddhizmus szembe került volna, a kettő ügyesen összeolvadt egymással. Jellegzetes példája

ennek a sintó hegyi kultuszok és a buddhizmus – elsősorban annak ezoterikus irányzatának – összeolvadásából létrejött sugendó, 6 melynek szellemi gyakorlata nagy hatást gyakorolt a harcművészetekre is. Híresek az olyan, a hegyek közt gyakorló sugendó hívőktől kard-, és lándzsatechnikákat tanuló harcművészek, mint Saitó Denkibó (1550-1589). A kengók kora Mijamoto Muszasi: A középkor végén nagy harci tapasztalattal rendelkező kardvívó mesterek tűntek fel, akik megalapozták a kard Edo-kortól megfigyelhető diadalútját. Ezeket a harcosokat kengónak (kardvívó mesterek) nevezzük, közéjük tartozik az előbbiekben bemutatott Cukahara Bokuden és Saitó Denkibó is. A leghíresebb kengó Japánban mégis Mijamoto Muszasi. Azt mondhatjuk, hogy Cukahara Bokuden mellett egyike Japán két legnagyobb kardvívómesterének. A japán kardvívásban általában egy kardot, két kézzel fogva használtak, Muszasi viszont két kardot egy-egy

kezében tartva harcolt. Különleges stílusát Nitó-rjúnak („Két-kardos irányzat”) nevezte. Mijamoto Muszasi az egész világon híres, ismertsége ellenére azonban meglehetősen rejtélyes kardvívómester volt. Általában a „Gorin no so” („Az öt elem könyve”) szerzőjeként ismerik, valójában azonban az írás maga nem maradt fenn eredeti példányban. A jelenleg ránk maradt mű mind átirat, emiatt merült fel a feltevés, hogy talán nem is Muszasi írta a „Gorin no só”-t. Jelenleg is inkább ez a nézet dominál akadémikus körökben Létezik egy „Harmincöt pont a stratégiáról” című írás, mely a feltételezések szerint a „Gorin no so” alapjául szolgált, és amelyet minden kétséget kizáróan Muszasinak tulajdoníthatunk. Az azonban még rejtély, hogy vajon ennek alapján írta-e meg valamelyik tanítványa „Az öt elem könyvét”, vagy pedig egy Muszasi által írt vázlatot tisztáztak-e le a tanítványai. Muszasi

valószínűleg Tensó 12. évében (1584) született, születési helyét azonban nem ismerjük biztosan. Kétféle elmélet létezik: az egyik szerint Harimában (a mai Hjógotartomány területén), a másik szerint Mimaszakában (a mai Okajama-tartomány területén) született. Úgy tartják, mindössze 13 éves volt, mikor először élet-halál küzdelmet vívott, és győzelmet aratott egy Arima Kibei nevű harcos fölött. 17 évesen részt vett a szekigaharai ütközetben, amely nagy változást idézett elő a japán történelemben, és az Edo-kor beköszöntéhez vezetett. 21 éves korában a fővárosba ment, hogy más iskolákkal folytatott kardvívó mérkőzéseken vegyen részt. Győzött a híres kardvívó család, a Josioka-klán elleni összecsapásban, amely haragot szítva bosszú-párbajhoz vezetett. 29 évesen a híres, Szaszaki Kodzsiró elleni ganrjú-dzsimai küzdelemben aratott győzelmet. 13 éves korától kezdve, eddig több mint 60 mérkőzésen vett

részt, ám egyetlen egyszer sem szenvedett vereséget. Ezt követően azonban Muszasi hirtelen felhagyott a párbajokkal. Azt mondják, ráébredt, hogy ereje nem valódi, és szabályszerű gyakorlásba fogott. Állítólag 50 éves korában értette meg a harcművészet lényegét. Az azonban rejtély, hogy az addig eltelt 20 év alatt milyen gyakorlatokat folytatott, vagy milyen módon élt. Vívótehetsége ellenére Muszasi életútja nem volt szerencsésnek mondható. A korabeli harcművészek remélték, hogy tudásuk elismeréseként egy híres tábornok vagy daimjó (földesúr) szolgálatába állhatnak. Ennek érdekében a tartományokat járva, más iskolákkal való mérkőzések által próbáltak hírnevet szerezni maguknak. Ám annak ellenére, hogy Muszasi kardforgató tudása Japán szerte ismert volt, kezdetben senki nem fogadta szolgálatába. Végül késői éveiben, 57 éves korában alkalmazta Kumamoto ura, Hoszokava Tadatosi. Állítólag Muszasi rendkívüli

hálát érzett Hoszokava Tadatosi iránt. Ennek hatására jegyezte le és adta át neki technikájának lényegét a „Harmincöt pont a stratégiáról” című 7 műben. Amikor nem sokkal ezután Hoszokava Tadatosi meghalt, Muszasi csalódottsága nem ismert határokat. Állítólag 60 éves korában írta „Az öt elem könyvét”, az azonban nem bizonyított, hogy valóban így történt-e. 62 évesen, utolsó erejét összeszedve, a „Dokkó-dó” („Az önerő útja”) írásakor hunyt el. Híres mondása – „Tetteid ne bánd meg” – ennek a „Dokkó-dónak egy sora. Aiszu Ikó: A későbbi, újkori (Edo-kor) kardvívást megalapozó harcművészek között mindenképpen meg kell említenünk Aiszu Ikó nevét. Az iszei Aiszuban (a mai Mietartománybeli Sima) született a Kjótoku-korszak első évében (1452), és a Tenbun-korszak 7 évében (1538) halt meg. Mivel fiatal korától kezdve tehetsége volt a kardtechnikákhoz, sokfelé, nagy erőkkel

tevékenykedett. Úgy hírlik, hogy legmesszebb a tengeren átkelve a kínai Ming-államig jutott Meglehetősen nagy tudással rendelkezhetett, ám 36 éves korában a Mijazaki-beli Udoszentélybe visszavonulva ismét a kard gyakorlásának szentelte magát. Úgy mondják, hogy ennek eredményeképpen, a gyakorlás beteljesedésének napján egy majom képében megjelent istentől ismerte meg a kardvívás valódi titkát. Iizasza Csóiszai: Iizasza Csóiszai valószínűleg az Óei-időszakban (1394-1427) született, és a Csókjókor 2. évében (1488) halt meg Eredetileg a Simousza-állambeli Katoriból (a mai Csiba-tartomány) származott, de olyan kiváló kardvívó-képességekkel rendelkezett, hogy ifjúkorában a fővárosba ment, ahol a sógun, Asikaga Josimasza kormányában állt szolgálatba. Szülőföldjére visszatérve visszavonult a Katori-szentélybe, ahol ezer napon át imádkozott a szentély istenéhez, miközben aszketikus kardvívó gyakorlást folytatott. A

legenda szerint a gyakorlás beteljesedésének napján, álmában értette meg a kardvívás valódi lényegét. Csúdszó Hjógo no Kami Nagahide: A középkor időszakának kardvívómesterei között meg kell említenünk még egy embert, Csúdszó Hjógo no Kami Nagahidét. Annak ellenére, hogy rendkívül fontos személyiség volt a japán budó történetében, hátteréről szinte semmit sem tudunk. Mindössze annyi maradt fenn róla, hogy az Ónin-háború idején (az Ónin-kor első évétől (1467) a Bunmei-kor 9. évéig (1477)) élt, de mind születésének, mind halálának éve is ismeretlen. A Csúdzsó-család eredetileg a Szósú-beli (a mai Kanagava-tartomány) Kamakura egyik befolyásos klánja volt, akik a Csúdzsó Heihórjú nevű kardvívó technikát gyakorolták. Nagahide amellett, hogy az e család által áthagyományozott technikát elsajátította, egy Dzsion nevű szerzetes követőjeként is tanulta a kardvívást. A rhúhák megalakulása Amikor

kardvívó mesterként elhíresült, zseniális személyiség tűnt fel, annak környezetében szükségszerűen összegyűltek a technikájuk elsajátítására vágyók. A budzsucu egyik nagy jellegzetessége, hogy a kardvívó mesterek teljes körű titoktartást szorgalmaztak, és az általuk megszerzett titkot csak nagyon ritkán tanították. Ennek oka, hogy a Hadakozó Fejedelemségek zavaros időszakában megnövekedett hírüket egyedülálló, magas szintű technikájuknak köszönhették, amely ha kiszivárogva mások közt is 8 elterjed, megszűnt volna annak a mesternek a sajátossága lenni, akár meg is ölhették volna a saját maga által tanított technikával. Ilyen könyörtelen világ volt akkoriban Ahogy azonban a kor eseményei lecsillapodtak lassan megváltozott a helyzet, és tanítványokat fogadó, tanító mesterek jelentek meg. A mesterből és a tanítványokból formálódó, sajátos csoportok jöttek létre, amelyeket rjúháknak (iskola,

irányzat) nevezünk. Egy rjúha létrejöttéhez az alábbi három feltétel szükséges: • Tehetséges személyiség színre lépése. • Kiemelkedően magas szintű technika. • A technika lényegének és az oktatás menetének rendszerbe foglalása. Az utolsó pont, azaz a technika lényegének összefoglalása és a tanítás menetének szervezettsége összefüggött az egyes iskolák későbbi sikereivel, hiszen lehetett bármilyen magas szintű a stílusalapítónak tartott tehetséges személyiség technikája, e nélkül nehezen tudott volna fennmaradni a rjúha. A harcművészetek között leghamarabb az íjászat rjúhái szerveződtek meg, valószínűleg a 14. század elején A kendzsucu (kardvívó technika), dzsúdzsucu (a dzsúdó előde) és szódzsucu (lándzsa-technika) stílusok eredete a 15. század második felére vezethető vissza, rjúháik azonban csak a 16. század közepe után alakultak meg Az újkori harcművészet A kard által uralt újkori

harcművészet Tokugava Iejaszu a Hadakozó Fejedelemségek korában véghezvitt győzelmi sorozata után végrehajtotta az ország egyesítését, és 1603-ban megalapította a Tokugava-sógunátust. Egészen az 1868-as Meidzsi-restaurációig alapvetően harcmentes békeidőszak következett, melyet a japán történelem újkorának, Edo-korszaknak nevezünk. A busik eddig az éles harcok miatt többféle harci technikát is elsajátítottak, amelyeket egymással ötvözve használtak. Az Edo-korszak beköszöntével azonban, ahogy a békeidőszak előrehaladt, lassanként kezdtek egyetlen technikára összpontosítva gyakorolni. Olyan időszak volt ez, amikor elfogadott volt, hogy valaki a kard szakértőjének, vagy a lándzsa szakértőjének vallja magát. Az újkorban sokféle ágazat létezett, amelyeket a bugei dzsúhappan („a harcművészet 18 ága”) névvel jelöltek. A jelentősebbek közé tartozott a suriken-dzsucu (dobócsillag), kuszarigama-dzsucu (láncos sarló),

szó-dzsucu (lándzsa), bó-dzsucu (bot), kendzsucu (kardvívás), battó-dzsucu (kardrántás), naginata-dzsucu (lándzsaszerű fegyver, amelynek a végén kard van), dzsitte-dzsucu (villásbot), hódzsucu (lőfegyver), karate, dzsúdzsucu (a dzsúdó előde), szumó, badzsucu (lovaglás), suiren (úszás), torite-dzsucu (gúzsba kötés), gansin-dzsucu (tű), és a nindzsucu (nindzsa technikák). E sokféle harcművészeti ág között mégis a kendzsucué volt a főszerep. A busik a harcosok osztályának szimbólumaként mindig magukkal hordtak két – egy hosszú és egy rövid – kardot. Ezek a kardok nem pusztán önvédelmi fegyverek voltak, hanem egyben szellemi támaszukként is szolgáltak. „A kard a busi lelke” – írta Nitobe Inazó az Edo-korra visszatekintve, a Meiji-korszak beköszönte után. 9 A kendzsucu rjúhák három nagy hagyományvonala Az újkori harcművészetet uraló kendzsucu rjúháknak három nagy leszármazási rendje volt. Az egyes átadási

vonalak eredetét az előbbiekben bemutatott, középkor végi kardvívómesterek, Aiszu Ikó, Iizasza Csóiszai és Csúdzsó Hjógonokami által alapított rjúhákig vezethetjük vissza. Az első ezek közül az Aiszu Ikó által megalapított Kage-rjúból („Árny-stílus”) származó vonal. A stílust gyakorló Kamiizumi Isenokami hozta létre az „Új Árny-stílus” jelentésű Sinkage-rjú iskolát. Ez Jagjú Munejosi révén hagyományozódott a Jagjú-családra, aki azt követően lett Kamiizumi tanítványa, hogy kihívva őt veszített. Általában Jagjú Sinkage-rjú, vagy Sinkage Jagjú-rjú néven ismerik az irányzatot, a hivatalos megnevezése azonban egyszerűen Sinkage-rjú. Az Edo-korban Munejosi ötödik fiára, Munenorira szállt a rjúha vezetése. Apja, Munejosi Tokugava Iejaszu kérésére a Bunroku-korszak 3 évében (1594) bemutatta kardtechnikáját. Munejosi rendkívül fontos személy volt a japán történelemben, aki később Tokugava Iejaszu

oldalán szerepet játszott az ország egyesítésében és a Keicsó-korszak 8. évében (1603) a Tokugava-sógunátus megalapításában is Úgy tartják, hogy Tokugava Iejaszu fakarddal küzdött Munejosival, és a Sinkage-rjú lényegét alkotó „mutó-dori” technikája (Kard nélküli, az ellenség kardjának megszerzésére irányuló technika.) iránti elismeréstől hajtva a helyszínen megkérte, hogy a tanítványa lehessen Munejosi hajlott korára hivatkozva elutasította a kérést, a sors közbejátszása folytán azonban a Tokugava-sógunátus megalakítása után fia, Jagjú Munenori látta el a sógun kendzsucuoktatójának feladatát. Munenori a sógunátus fontos pozíciójába került, és daimjó (földesúr) lett belőle. Nem túlzás azt állítani, hogy a legnagyobb sikereket elérő kardvívó volt Az Aiszu Ikó Kage-rjúján, Kamiizumi Isenokami Sinkage-rjúján, valamint Jagjú Munejosi és Munenori Jagjú Sinkage-rjúján át fennmaradó hagyományvonal

az egyik legjelentősebb leszármazási rend, mely politikai színezetet öltve fejlődött az idők során. A második vonal az Iizasza Csóiszai által létrehozott Sintó-rjúig („Az Istenek Útjának stílusa”) vezeti vissza eredetét, amely nagyon szoros kapcsolatban állt a Katori-szentéllyel. Ettől függetlenül, régtől fogva létezett egy Kasima-no-tacsi („Kasimai kard”) nevű rjúha is, melynek a Kasima-szentély volt a központja. Ez a Kasima-szentély papjai által tanult és áthagyományozott stílus volt, melyet az idők során Kasima Dzsóko-rjúnak és Kasima Csúkorjúnak is neveztek. A fentebb bemutatott Cukahara Bokuden eredetileg a Kasima-szentélyben papi feladatokat ellátó Josikava-családba született, így a szentélyben tanított kardtechnikán nevelkedett, később azonban – mivel második fiúgyermek volt – a Cukahara-család adoptálta, ahol nevelőapjától a Sintó-rjút tanulta. Ennek a háttérnek köszönhetően, Cukahara Bokuden

ötvözte a kendzsucu egyik nagy forrásának számító Sintó-rjút a Kasimában tanított kendzsucuval, így új rjúhát hozott létre, melyet Sintó Rjúnak („Új Stílus”) nevezett el. Az Iizasza Csóiszai Sintó-rjújától Cukahara Bokuden Sintó Rjújáig vezető vonal, mely nagyon erős sintó vallásos színezettel született és fejlődött, a kendzsucu második nagy leszármazási vonalát alkotja. A harmadik vonal a Csúdzsó Hjógonokami által alapított Csúdzsó-rjúig vezethető vissza, melynek hagyományát az Itó Ittószai által létrehozott Ittó-rjú folytatta. Ittószai tanítványai közé tartozott többek közt Mikogami Tenzen Tadaaki, aki később az Ono Dzsiróemon Tadaaki nevet felvéve folytatta az Ittó-rjút. Az iskola Onoha Ittórjú néven a Sinkage-rjúhoz hasonlóan a sógunátus kendzsucu-oktatója lett. Fontos pozíciót ugyan nem töltöttek be a sógunátusban úgy, mint Jagjú Munejosi, mégis az Ittó-rjú vonal volt talán a

legvirágzóbb stílus az Edo-kor alatt. A Csúdzsó Hjógonokami Csúdzsó-rjújától, Itó Ittószai Ittó-rjúján át az Onoha Ittórjúig vezető leszármazási ág nem csak, hogy az újkori kendzsucu 10 három nagy átadási vonalának egyike, de a mai kendó technikájára is ez gyakorolta a legnagyobb hatást. A harc művészetté válása Rendkívül érdekes módszert alkalmaztak Japánban a budzsucu technikáinak átadására. A harci technikák eredeti célja az ellenfél megsebesítése vagy megölése volt. E technikák elsajátításához azonban szükségessé vált egy megfelelő módszer kidolgozása, hiszen ha minden egyes kardgyakorlás során megvágják az ellenfelet, vagy az vágja meg őket, végtelen számú élet sem lett volna elegendő számukra. Olyan gyakorlási módra volt tehát szükség, amely mentes volt a sérülés-, és halálokozás veszélyétől. Ekkor vezették be a kata-gyakorlás (formagyakorlat) módszerét, mely a szadó („a tea

útja”), kadó („virágrendezés útja”) vagy nórakuhoz hasonló, geidónak nevezett művészeti ágakban már a középkor alatt meggyökeresedett. Ez eleve adott formákat követő, előre meghatározott gyakorlási mód volt. A budzsucuba átültetve például az ellenség egy bizonyos fajta vágására egy bizonyos módon reagáló, rögzített formákból álló gyakorlatok folyamatos ismétlését jelentette. A geidó („a művészet útja”) gyakorlási módszerének bevezetését a budzsucuba a harc (bu) művészetté válásaként értelmezték, így ettől kezdve bugeinek („a harc művészete”) nevezték a budzsucut. A kata-gyakorlás a nyugati edzéstől eltérő, sajátos jelleggel bír. A legelső szinten meghatározott formák tökéletes utánzásának elsajátításával kezdődik. Nem megengedettek az egyéni technikák, ezért rendkívül kötött és merev rendszernek mondható. Úgy lehet elképzelni, mintha a stílus atyja által létrehozott technikai

formákat belevésnék a testbe, így a gyakorlók természetes módon sajátítják el a technika formában rejtőző valódi lényegét. A következő szinten már a maguk módján használhatják fel a formát, sőt akkor sem veszítik el a rjúha jellegét, amikor az eredeti formát elhagyva, szabadon mozognak. Ennek oka nem más, mint hogy az első szinten már beléjük vésődött a rjúha valódi lényege. A kata-gyakorlás mögött rejlő elképzelés merőben eltér a nyugati modern gondolkodásmódtól, mely az egyszerű dolgokhoz fokozatosan új fogásokat adva fejleszti azt magas szintű technikává. Ez az irányvétel, miután formagyakorlatként rögtön a stílusalapító által kidolgozott, bonyolult technikákat gyakoroltatja be, lassan szabadságot ad a gyakorlónak. Az ilyen eljárást „su-hari”-nak (követni-megtörni-elhagyni) nevezik, amely eredetileg a szadóban használatos szakkifejezés volt. A „Gorin no so” és a „Heihó Kadenso” Az újkor

elején elméletbe foglalták az addig megszerzett harci tapasztalatokat. A háborús felfordulás időszakában számos híres mester élt. Soha nem tudhatták, mi történik velük másnap, így kétség kívül minden erejükkel küzdöttek az életük megóvásáért. Az alapvetően békés Edo-kor beköszöntével viszont lehetőségük lett rá, hogy az éles harcokban szerzett tapasztalataikat elméletbe foglalják. Nagyon különleges korszak volt az újkor kezdete Rendkívül lehatárolt időszak volt ez, amikor még a háborúkat túlélt, valódi harcokat ismerő emberek írhatták le felbecsülhetetlen tapasztalataikat. Ezt követően már csak békés időszakban nevelkedett, éles küzdelmet nem ismerő harcművészek által írt elméletek születtek. Ebben a jelentős korszakban írták le a harci teóriák gyűjteményeit, a bugei-densókat. Az újkor kezdetén keletkezett két nagy bugei-densó a „Gorin no so” („Az öt elem könyve”) és a „Heihó Kadenso”

(„A kardvívás családi hagyományának könyve”) A Tenpó-korszak 2. évében (1645) keletkezett Gorin no sót Mijamoto Muszasinak tulajdonítják. Ahogy már korábban kifejtettük, vitatott, hogy Muszasi maga írta-e a densót Keletkezésének körülményeitől függetlenül, a benne foglaltak kétség kívül Muszasi 11 elgondolásai. Meglehetősen csiszolatlan, a valódi harci technika és a taktika szempontjából viszont nagyon erőteljes szöveg. A „Heihó Kadenso”-t Jagjú Munenori írta a Kanei-korszak 9. évében (1632) A sógun családjának kendszucu-oktatójához méltóan kifinomult elmélet, amely igen választékos nyelvezeten íródott. A harmadik generációs sógun Iemicuval, és a zen szerzetes Takuannal való barátságon keresztül formálódott teória írásba foglalásához Munenori számos zen kifejezést alkalmazott. A mű jellegzetessége, hogy mivel nagy hangsúly helyez a tudat kérdésére, sokat foglalkozik az ideális tudatállapot

eléréséhez szükséges törekvéssel. „Az öt elem könyve” és a „Heihó Kadenso” kontrasztba állítható egymással. A „Heihó Kadenso” például – rávilágítva a kendzsucu és a buddhizmus összefüggésére – számos zen szakkifejezést átültet a harcművészetbe. (A zen a buddhizmus egyik irányzata) A „Gorin no so” bevezetésében ezzel szemben az áll, hogy az írás megalkotásakor nem használtak buddhista vagy más szakkifejezéseket. Emellett a kendzsucu kamaék (testi és szellemi készenléti helyzetek) célját az „Az öt elem könyve” az ellenség levágásában látja, míg a „Heihó Kadenso” szerint az ellenfél vágása elleni védekezést szolgálják. Alapvető szemléletmódjuk éppen ellentétes egymással Ugyanakkor van olyan kérdés, amelyre mindkét könyv egyformán nagy hangsúlyt helyez, ez pedig a tudat állapota az ellenféllel való szembeszállás idején. Mindkét mű amellett érvel, hogy a kendzsucu során

tapasztalt tudati állapotnak a hétköznapi tudattal azonosnak kell lennie. Elvetik, hogy a tudatot bármi is megragadja, és hangsúlyozzák, hogy a figyelem nem lehet lerögzítve sehová. A „Gorin no so”, elnagyolt kifejezésmódjának következtében meglehetősen nehezen érthető, a „Heihó Kadenso” elméletére viszont rendkívül precíz felépítés a jellemző. Többféle tudatot különböztet meg, amelyek közül a kulcsszerepet játszó tudatosságot a hara (alhas) területére kell irányítani, a többi, kötetlen tudatosság pedig szabadon használható. Következésképpen nagy jelentősséghez jut a központi szerepet játszó tudatosság helye, a hara, melynek területét a japán budóban erősíteni szokták. A japán testfelfogás szerint a kifeszített hara felé szélesedő, háromszög alakú testfelépítés az ideális. Pontosan a nyugati, széles vállal rendelkező, fordított háromszög alakú testkép-ideál ellentéte. Valóban egy békés

korszakra jellemző, precíz elmélet kerül kifejtésre a műben. „Az öt elem könyve” és a „Heihó Kadenso” tartalmának nagy része még a mai társadalomban is érvényes, és a budó kultúraként való megalapozásának kiindulópontját is bennük kereshetjük. Az „életet adó kard” eszméje A Sinkage-rjú filozófiájában megjelenő „életet adó kard” eszméje nagyon jelentős gondolat a kendzsucu kulturális vonatkozásában. Maga a harci technika eredetileg az emberek megölésére szolgáló, pusztító dolog. Ám a bu segítségével egyetlen, sokaknak szenvedést okozó ember megölése rengeteg másik ember életének a megóvását jelentheti. Ebben az értelemben beszéltek az „életet adó kardról” Összefüggés figyelhető meg azzal az elmélettel, amely szerint a harci erő az ellenség erőinek megállítását szolgálja. Minthogy Jagjú Munenori fontos pozíciót töltött be a sógunátusban, a Sinkage-rjú ideológiája nagyon mély

gondolatokat tartalmazott arról, mit jelent a sógunátus tagjaként a kardvívás technikáját kutatni. Az „életet adó kard” eredetileg a zen buddhizmusban használatos kifejezés volt. A budó és a zen Különösen mély a zen buddhizmus és a kendzsucu kapcsolata. Jellemző példája ennek a Sinkage-rjú. Úgy mondják, hogy Jagjú Munenorira, az előbb említett „Heihó Kadenso” 12 szerzőjére nagy hatást gyakorolt a zen szerzetes Takuan Szóhó. Sok közös lelhető fel a „Heihó Kadenso” és a Takuan által írt „Fudócsi Sinmjóroku” („Feljegyzések a rendíthetetlen bölcsesség misztériumáról”) című írás között. Takuan Jagjú Munenorinak írta ezt a művet, amelyben a zen buddhizmus szemszögéből magyarázza a kardvívás során fennálló tudatállapot kérdését. A tudat volt az újkori kendzsucu legfontosabb megoldandó kérdése. Mivel a kardvívás élet-halál határvonalát feltételezi, ahol bármelyik pillanatban meghalhat

az ember, a tudat testre gyakorolt hatása sokkal sürgetőbb kérdés, mint a hétköznapok során. A kendzsucu és a zen között kétirányú kapcsolat feltételezhető. A kardvívók a biztos halál közelében elért lelkiállapotot zen kifejezésekkel körülírva foglalták írásba, ugyanakkor a kardvívásban a zen gyakorlási módszerét alkalmazva ébredhettek rá a harcművészet valódi lényegére. Valószínűleg mindkét eset előfordult A zen és a budó kapcsolatában még egy lényeges pontot meg kell említenünk. Mégpedig, hogy Takuan a „Fudócsi Sinmjóroku” utolsó fejezetében a mindennapi tevékenységekre hívja fel Munenori figyelmét. Az ellenséggel való szembekerülés idején fennálló tudatállapot problémájától függetlenül, a hétköznapi tudat kérdését helyezi a vizsgálat középpontjába, és hangsúlyozza, hogy ez a hétköznapi tudat is a kard gyakorlásán keresztül fejleszthető ki. Ebben a mozzanatban figyelhető meg leginkább

a budó kulturális jellegébe. Hogyan fejlődhetett a budó ebbe az első látásra természetellenesnek tűnő irányba? A harcművészetet busik gyakorolták, akik ebben a korszakban nem pusztán harcosok, de egyben az országot kormányzó államférfiak is voltak. A felfordulás időszakában nagy szükség volt a vágás technikáihoz értő szakemberekre, a későbbi rendezett korban azonban pusztán ez által nem lehettek volna többek egyszerű barbároknál. Ezért aztán megkövetelték tőlük, hogy az átlag fölé emelkedő jellemmel, azaz az átlagember fölött álló elittől elvárható ismeretekkel rendelkezzenek. Ennek köszönhetően hangsúlyozták annyira a mindennapok során meglévő tudatállapot kérdését, amely összefüggésben áll a mai budóban fellelhető „emberi jellemformálás” gondolatával is. Ezt a tudatállapotot a bu technikáinak gyakorlásán keresztül valósították meg. A japán busik ugyanis nem egymástól független dologként

fogták fel a technika és szellem kérdését, hanem e kettőt egységként kezelték, amelyet a „test és szellem egylényegűségének” gondolatában fejeztek ki. Budó, mint a busik illemtudásának része A busik számára elengedhetetlen volt a budó elsajátítása. Nem csak, mert eredetileg harcosok voltak, hanem mert ahogy fentebb már kifejtettük, a budó a hétköznapi életben szükséges morális-etikai szellem kifejlesztésének eszközeként szolgált. Az Edo-korban a sógunátus alszervezeteként működött a hannak nevezett adminisztrációs rendszer. A fiatalok számára minden han létesített egy hankónak nevezett oktatási intézményt, ami egyfajta megyei iskolaként működött. A híresebbek között említhetjük a Mito-han „Kódókan”, a Hagi-han „Meirinkan” és a Tottori-han „Sótokukan” nevű intézményeit. A hankók oktatási anyaga hanonként eltérő lehetett, a legtöbb esetben azonban kétirányú, a kultúrára és harcművészetre

(bun-bu) kiterjedő oktatás zajlott. A kulturális oktatás középpontjában a konfucianizmus állt, míg a harcra vonatkozó oktatás a stratégiát, kardvívást, szódzsucut (lándzsa-technika), lovaglást, íjászatot, dzsúdzsucut és hódzsucut (lőfegyverek) foglalt magába. Mondanunk sem kell, hogy ezek közt a kardvívás állt a középpontban. 13 Eszerint a közoktatás színterén már az Edo-korban is foglalkoztak budóval. Ennek funkciója kétség kívül szoros kapcsolatban áll a tudat milyenségére nagy hangsúlyt helyező, budóban fellelhető „jellemformálás” gondolatával. A sinai ucsikomi kendzsucu megjelenése Ahogy már kifejtettük, az újkor közepéig a kendzsucuban katák által történő, kötött gyakorlás folyt, ám ebből magától értetődően következett, hogy az puszta formává válva elveszítheti valódi harci jellegét és használhatóságát. Nagyra törő embereknek természetesen kétségei támadtak ezzel kapcsolatban. Ekkor

jelent meg a védőfelszereléssel (kendó-páncéllal) és sinaijal (bambuszkarddal) történő „sinai ucsikomi-geiko”, amely már lehetővé tette az egymással való szabad összecsapást. Az akkori sinait „fukuro-sinai”-nak („zsákos bambuszkard”) nevezték, és keskenyre vágott bambusz végére bőrzsákot húzva készült. A kendó-felszerelés kialakulásának történetében sok a homályos folt. Valószínűleg az Enpó-korszak (1673-81) körül már több rjúhában is használták egyes részeit, majd a Sótokukorszakban (1711-16) a Dzsiki Sinkage-rjúhoz tartozó Naganuma Sirózaemon Kuniszato kezdett el közülük négyet – a ment (fejvédő maszk), kotét (alkarvédő), dót (a páncél törzset védő része) és tarét (az alhasat és combokat védő rész) – együtt használni. Azután, hogy a Hóreki-időszakban (1751-64) Nakanisi Csúzó Cugutake az Ittó-rjúban is ezt kezdte használni, hamarosan az egész országban elterjedt, majd újabb

fejlesztések után a Tenpó-korszakban (1830-44) nyerte el mai formáját a kendó-felszerelés. A sinai ucsikomi kendzsucu virágzása A sinai ucsikomi kendzsucu a rjúhák határán túllépve rendkívül népszerűvé vált. Lehetővé tette az egymással való szabad küzdelmet, így erősítette a versenyszellemet, és azáltal, hogy sokkal érdekesebb volt, magától értetődően virágzásnak indult. Ráadásul annak köszönhetően, hogy a kendó-felszerelésben végzett sinai ucsikomi kendzsucuban bizonyos mértékig garantálva volt a biztonság, feloldották a rjúhák mérkőzéseire vonatkozó, régóta fennálló tiltást, ami előremozdította az egyes iskolák közötti kapcsolattartást, és általános fellendülést eredményezett. Minthogy az éles karddal vagy fakarddal végzett párbaj az ellenfél megsebesítésével, vagy megölésével járt, mindenképp ellenségeskedéshez vezetett, ezért a sógunátus hosszú időn keresztül betiltotta ezeket. A

Tenpó-korszakban (1830-44) oldották fel ezt a tiltást, amit valószínűleg a sinai ucsikomi kendzsucu megjelenése válhatott ki. A tilalom feloldása egyben a sinai ucsikomi kendzsucu fellendüléséhez vezetett. Az Edo-korszak közepétől a végéig hihetetlenül fellendültek a sinai ucsikomi kendzsucu által végzett párbaj-gyakorlásban kiemelkedő rjúhák. Kiemelhetjük közülük az Iba Zeszuiken Hideaki által alapított Singjótó-rjút, a Nakanisi Csúta Taneszada által létrehozott Nakanisiha Ittórjút, a Csiba Súszaku Sigemasza által vezetett Hokusin Ittórjút, a Henmi Tasiró Jositosi által felállított Kógen Ittórjút, a Fukui Hjóeimon Josihara által megalapított Sintó Munen-rjút, a Jamada Heizaemon Micunori által létrehozott Dzsiki Sinkage-rjút, és a Momoi Hachirózaemon Naojosi által alapított Kjósinmeicsi-rjút. A három nagy Edo-kori dódzsó A Tenpó-kortól (1830-44) az Anszei-korig (1854-60) bezárólag, a Japán akkori fővárosának is

nevezhető Edóban nagy népszerűségnek örvendtek a városi dódzsók (a gyakorlás helye). 14 A kendzsucut is magába foglaló bugei eredetileg a busik kiváltsága volt, a polgári vagy paraszti réteg nem gyakorolhatta. Ebben a korszakban azonban ez a szabály már érvényét vesztette, és a busi-osztályon kívüliek is elkezdtek kardvívással foglalkozni. Ebből következően, a kevés jövedelmű, alacsonyabb rangú busik, vagy más társadalmi státuszú emberek is kendzsucut tanultak, sőt ennek oktatásával kezdték el keresni a kenyerüket. Az általuk vezetett helyeket nevezték városi dódzsónak. Különösen jelentős az ún három nagy Edo-kori dódzsó. Az első a Hokusin Ittórjúhoz tartozó, Csiba Súszaku által vezetett „Kenbukan”. Állítólag a tanítványok száma elérte a 3600-at, köztük volt a híres Szakamoto Rjóma is. Csiba Súszaku Nakanisiha Ittórjút tanult, és az egyedülálló Ittó-rjú vonalat örökölte. Technikailag is nagy

hatást gyakorolt a mai kendóra. Második a Sintó Munenrjúhoz tartozó Szaitó Jakuró által vezetett „Renpeikan”. Tanítványai közé tartozott többek közt a Japánt a Meidzsi restauráció felé mozdító Takaszugi Sinszaku vagy Kacura Kogoró is. A harmadik a Kjósinmeicsi-rjúhoz tartozó Momoi Sunzó Naomasza „Sigakukanja”. A fent bemutatott „Kenbukant”, „Renpeikant” és „Sigakukant” nevezzük a három nagy Edo-kori dódzsónak. Híres volt még ezeken kívül a Kóbuso (Harcművészet gyakorlására szolgáló hely az Edo-kor végén.) kendzsucu-oktatójává vált, a Dzsiki Sinkagerjúhoz tartozó Odani Szeiicsiró által vezetett „Odani Dódzsó”, és a Singjótó-rjúhoz tartozó Iba Gunbee által vezetett dódzsó is. A kendzsucu versenyszerűvé válása A sinai ucsikomi kendzsucu azért alakult ki, mert a kata-gyakorlásban kevés volt a valódi harci jelleg, az idő múlásával mégis egyre inkább eltávolodott a harctól, és a

versenyszerűség irányába kezdett fejlődni. Az Edo-kor vége felé, a rjúhák közti párbajok tilalmának feloldásával megnőtt a musa-sugjót végző harcosok száma, akik a tartományokat járva tették próbára erejüket. Ez nagy lendületet adott a kendzsucu versenyszerűvé válásának. Híres Óisi Szuszumu Tanecugu musa-sugjójának története. Óisi Szuszumu a mai Fukuoka-tartománynak megfelelő Janagikava-han kendzsucu-oktatója volt, Sinkage-rjú kendzsucut és Ósima-rjú szódzsucut tanított. Két alkalommal, a Tenpó-kor 3 (1832) és 10 (1839) évében végzett musa-sugjót Edóban, amelyek során 5 saku 3 szon (kb. 160 cm) hosszú sinait használt. Az alapján, hogy a Kóbuso később a sinai hosszát 3 saku 8 szonban (115 cm) határozta meg, képet alkothatunk róla, mennyire hosszú is volt Óisi bambuszkardja. Mivel hosszúsága miatt az eddig használatos „fukuro-sinaiként” túlságosan hajlékony lett volna, Óisi a négy összeillesztett

bambuszszálból álló mai sinaijal azonos felépítésű eszközt készített. Állítólag hatalmas termetű ember volt, aki magassága révén, ezzel a hosszú sinaijal ismételt, félkezes szúrótechnikájával mind egy szálig legyőzte Edo nagyhírű mestereit. Híres az akkoriban kiváló képességeiről ismert Odani Szeiicsiróval történt összecsapás. Odani első alkalommal ugyan kivédte szúrótechnikáját, másnap azonban már eltalálta a még nagyobb erőfeszítéssel küzdő Óisi szúrása. Óisi egyben lándzsa-oktató is volt, ezért aztán kivételesen ügyes volt a szúrótechnikája. Nem kétséges, hogy abban az időben nagy szenzációnak számított egy ilyen technika. Óisi tevékenységének köszönhetően divatba jött Edóban a hosszú sinai. A feltételezés szerint ebben az időben alakult ki a mai kendó lábtechnikája is, azaz a jobb kezet és lábat mindig elöl tartva, akár szúrásról, akár ütésről legyen szó, a szúráshoz hasonló

kicsi ütést alkalmazó technika. 15 Ez a nagy népszerűségnek örvendő technika azonban kétségtelenül erősen eltávolodott a nihontó technikájától, amit a vetélkedésre túlságosan nagy hangsúlyt helyező verseny-jelleg kialakulásának tulajdoníthatunk. A Szandzsúszan-gen-dó íjászversenye A harcművészetek között leghamarabb az íjászatban alakult ki a verseny-jelleg. Az Edo-korban a hanok közti versengésben fontos eseménynek számított, és szokatlanul nagy népszerűségre tett szert a Szandzsúszan-gen-dóban megrendezett íjászverseny. Ennek lényege, hogy a Kiotóban található Rengeó-in nevű templom eresze alatt kellett keresztüllőni a nyilakat annak egyik végétől a másikig. A templom eresze különösen hosszú, megközelítőleg 120 méter, és mivel az eresz alatt 33 oszlopköz található, általában Szandzsúszan-gen-dó („33 oszlopközű csarnok”) néven ismerik. Az eresz alatti rész szélessége nagyjából 2, 2 méter,

magassága pedig mindössze 5 méter. Ebből kifolyólag ahhoz, hogy ezt a 120 métert is elérő távot a nyíl falba fúródása nélkül egyik végétől a másikig keresztüllőjék, elengedhetetlen, hogy meglehetősen nagy erővel, pontosan lőjék ki a nyilakat. Úgy tartják, hogy nagyon kevesen képesek erre manapság. A Keicsó-kor 11. évétől (1601) kezdve a Keió-kor 2 évéig (1866) megközelítőleg 250 éven át rendezték meg a versenyt. Annyira népszerű volt, hogy nem csak Kiótóban, de azonos körülményeket kialakítva még Tokióban is tartottak versenyeket. Valószínűleg többféle formában zajlott a versengés, ám az úgynevezett „Zendó Ójakazu” volt a leghíresebb, amely során nem volt megszabva a lövések száma, hanem 24 órán keresztül megállás nélkül nyilaztak, és a kilőtt nyilak száma alapján mérték össze képességeiket. Vasza Daihacsiró, aki a Dzsókjó-kor 3. évében (1886) győzött, 24 óra alatt 13053 nyilat lőtt ki,

amelyből 8133 haladt keresztül az eresz alatt. Egy egyszerű számítást végezve, ez 6, 61 másodpercenként kilőtt nyilakat jelent. Mivel azonban biztosan pihent és evett is közben, még rövidebb időközönként lőhette ki azokat. A nyilazás módja is különleges volt: keresztbetett lábbal, egy kis széken ülő helyzetből nyilaztak. Akinek ugyanis a nyila a falhoz ért, az kiesett a versenyből, ezért ily módon próbáltak felfelé nagyobb teret biztosítani maguknak. Mivel a versenyzők a han tekintélyével felruházva küzdöttek, meglehetősen komoly felkészülést végezhettek. Ráadásul nem csak a versenyzők, de nyilakat válogatók, jegyzők, bírók, szurkolók, íjászattal foglalkozó és világításért felelős emberek is részt vettek az eseményen, ezért hatalmas kiadásokat téve, az egész han erejét latba vetve munkálkodtak a sikeren. A győztesek a han hőseivé váltak, akik társadalmilag és anyagilag is nagy megbecsülésnek örvendtek. Ez

már nem az ellenséggel való küzdelemre szolgáló harci technika, hanem egyértelműen versenysport volt. A Kóbuso Az Edo-kor alatt a Tokugava-kormány néhány kivételtől eltekintve minden kapcsolatot megszakított a külföldi országokkal. Több mint 260 évig tartott a belháborúktól is szinte teljesen mentes, békés időszak. Ennek köszönhetően a harcművészet kulturális jellege kiteljesedett, jellemformáló jelentőséget nyert, és versenysportként is foglalkozni kezdtek vele. A sógunátus vége felé azonban, a Perry admirális által vezetett Amerikai Kelet-Indiai Társaság flottájának megjelenésével, egyre erősödött az ország megnyitását követelő külföldi nyomás. A sógunátus, válságos helyzetét érzékelve fegyverkezési reformokba kezdett Ennek 16 a törekvésnek egy részeként nyitotta meg kapuit a harcművészet gyakorlásának helyéül szolgáló Kóbuso. A Kóbusóban – harctéren való nélkülözhetetlenségükből

kiindulva – a kendzsucura, szódzsucura és a hódzsucura helyezték a hangsúlyt. A hódzsucu nyugati stílusú lőfegyvergyakorlást jelentett, a kendzsucu és szódzsucu pedig teljes egészében a verseny-típusú gyakorlásra összpontosított. Az oktatók kiválasztásánál a származás helyett elsősorban inkább a képességeket vették figyelembe. A kendzsucu-oktatók kinevezésekor például a Dzsiki Sinkage-rjúhoz tartozó Odani Szeiicsiróra és a Tamija-rjú iai-kendzsucut gyakorló Kubota Szuganéra esett a választás. Az olyan, sóguni kendzsucu-oktató háttérrel rendelkező családok, mint a Jagjú-, vagy Ono-klán viszont nem kaptak megbízatást. Szabályozni kellett a verseny-jelleg kialakulásának lehetőségét megteremtő, hosszú sinait is, amelynek hosszát a Kóbusó kendzsucu-részlegének élén álló Odani Szeiicsiró 3 saku 8 szonban állapította meg. Ez a hossz a nihontó hosszúságát (3 saku 3 szon (kb 100 cm)) veszi alapul, de mivel páncélt

és karvédőt viselve fogták a markolatát, kissé hosszabbra hagyták az éles kardnál. A valódi harc tudatában rögzítették a sinai hosszúságát, és valószínűleg a gyakorlót megedző eredményt is vártak a bizonyos hosszúsággal és súllyal rendelkező eszköz használatától. Azáltal, hogy a Kóbusóban kizárólag verseny-jellegű gyakorlás folyt, továbbfejlődött az addig is nyilvánvalóan létező, rjúhák közti kapcsolat. Ezt tekinthetjük az első lépésnek, amely a Meidzsi-restauráció után a kendzsucu egységesítéséhez vezetett. Az erőfeszítések ellenére azonban a sógunátus összeomlott és a Meidzsi-restauráció beköszöntével megkezdődött a japán modernkor. Harcművészet a modern-, és jelenkorban A busi-osztály hanyatlása és a kardművészet válsága A Meidzsi-restauráció után, a Meidzsi 4. évében (1871) kiadott haihan-csiken rendelet (a hanok eltörlése és a tartományok megalakítása) értelmében megszűntek az

addig a sógunátusnak alárendelt adminisztrációs szervként működő hanok, a jövedelmüket eddig ezektől nyerő busik így megélhetés nélkül maradtak. A Tokugava-kormány idején a társadalmat busi, paraszt, kézműves, és kereskedő rétegre tagoló osztályrendszer volt érvényben, ennek megszűnése pedig a busi réteg felszámolásához vezetett. A japán történelem hosszú időszakán át kormányzó busi réteg ezzel teljesen megszűnt létezni. A városi dódzsókban ugyan nem busi származásúak is oktattak kardvívást, amikor azonban Meidzsi 9. évében (1879) rendelettel tiltották be a kardviselést, a kendzsucu fennmaradása veszélybe került és ezek a kenyerüket eddig kendzsucuval kereső kardvívók is munka nélkül maradtak. A nyugati országok ekkor már nagy mennyiségben alkalmaztak kiváló tűzfegyvereket, ezért az eddig gyakorolt bugei harci technikaként is feleslegessé vált. Ez volt a japán harcművészet legválságosabb időszaka. A

kardvívó bemutatók Az egykori Kóbuso kendzsucu-oktatója, Szakakibara Kenicsi sajátos elképzeléssel állt elő, hogy a harcművészet válságos időszakát túlélje. Ez nem volt más, mint a kendzsucu előadásokon történő bemutatása. Oly módon szerzett pénzt, hogy közönség előtt mutatott be kardvívóknak szervezett összecsapásokat. Négy oszlopot felállítva a szumóhoz hasonló küzdőteret készítettek, a színre 17 lépő kardvívók pedig a keleti és nyugati oldalon két csoportra válva, a kikiáltó hívására kezdték meg a küzdelmet a tér közepén. Először Meidzsi 6. évében (1873), április 11-től rendeztek ilyen kendzsucu-előadást, amely tíz napon keresztül zajlott és nagy sikerrel zárult. A népszerűség okát abban kereshetjük, hogy a bemutatók révén, belépődíj ellenében a kendzsucut eddig csak távolról ismerő köznép is láthatott kardvívást, a színre lépő versenyzők pedig mind híres kardvívók voltak. Az

előadás sikerének köszönhetően egymás után jelentek meg a bemutatókat szervezők. Meidzsi 9 éve (1876) körül már több mint 20 hasonló hely működött csak Tokió városában. Ezek akrobatikus technikákat, teátrális előadásokat kezdtek bemutatni, hogy közönséget szerezzenek maguknak, amelynek köszönhetően az előadások automatikusan népszerűségüket vesztették. A Szakakibara Kenicsi által rendezett kardvívó-előadásokkal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A bemutatók mellett szól, hogy általuk a foglalkozásukat vesztett kardvívók is meg tudták keresni a kenyerüket, életben tartotta az eltűnés veszélyével szembenéző kendzsucut, valamint a köznéppel is meg tudták ismertetni a kardvívást. A bírálók szerint viszont lerombolta a busik tekintélyét azáltal, hogy látványossággá tette a büszkeségüket szimbolizáló kendzsucut, ráadásul technikájának valódi jellegét is eltorzította. Jamaoka Tessú elmélete a

kendzsucu nevelő hatásáról Az előbbi mozgalommal teljesen ellentétes tevékenységet folytató kardvívó volt Jamaoka Tessú. A Meidzsi-korban szentelte magát a kendzsucunak – amikor maga a budó idejétmúlt dolognak számított –, hogy szelleme művelésével törekedjen a kiemelkedő jellem kifejlesztésére. Mélyreható kard és zen gyakorlása révén továbbfejlesztette a harcművészet hagyományos szellemi ideológiáját. Meidzsi 13 évében (1880) megalapította a Mutó-rjú („Kard nélküli stílus”) nevű irányzatot, és dódzsót nyitott „Sinpúkan” néven. Tanítványainak száma még ebben a korszakban is elérte a 401 főt. A „Sinpúkanban” különösen kemény gyakorlás folyt. A tacsi-kiri-geikóról vált híressé, amelynek során egy ember megállás nélkül, egymást folyamatosan váltó ellenfelekkel gyakorolt. Három fokozata volt ennek a gyakorlási formának Az első szinten egy nap reggeltől estig 200 menetes tacsi-kiri-geikót

végeztek. A következő szinten három napon át, végül pedig egy héten keresztül végezték ugyanezt a gyakorlatot. Japán sok részén ma is rendeznek három órás tacsi-kiri versenyeket, amelyek Jamaoka Tessú kemény edzésmódját követik. Úgy mondják, hogy van, amire ráébred az ember ebben az élet-halál küzdelemhez hasonlítható, szélsőséges helyzetben. Végső soron a tudat kérdéséről van tehát szó, amely az emberi fejlődéssel áll összefüggésben. „Nincsen kard a tudaton kívül” – vallotta Jamaoka Tessú. Innen ered rjúhája neve, a Mutó-rjú is Számára a kendzsucu nem kardhasználatot, hanem elsősorban a szellem művelését jelentette. Meidzsi 21. évében (1888) halt meg Tény, hogy később, amikor országos méretű versenyek megrendezésére került sor, e versenyek színterén csökkent a Mutó-rjú megítélése. Ám akárhogy nézzük is, Jamaoka Tessú volt az első, aki a modern-, és jelenkorban az önművelés elméletével

közelítette meg a budót, így nagy hatást gyakorolt a jelenkori budót a jellemformálás eszközeként felfogó oktatási elméletre. 18 A modern-, és jelenkori budót Kanó Dzsigoró dzsúdója uralta Már kifejtettük, hogy a középkori buban az íj, az újkori harcművészetben pedig a kard töltötte be a vezető szerepet. A Meidzsi-restauráció utáni modern-, és jelenkorban viszont így vagy úgy, de a dzsúdó került a középpontba. Kanó Dzsigoró volt, aki a modernkor előtt gyakorolt dzsúdzsucut korszerű stílusba rendezve kidolgozta a Kódókan Dzsúdót, és megalapozta annak jelenleg is megfigyelhető népszerűségét. Kanó, aki a Man’en-korszak első évében (1860) született, gyermekkorától fogva gyenge testfelépítéssel rendelkezett. Ettől a kisebbrendűségi érzéstől hajtva kezdett el érdeklődni a dzsúdzsucu iránt, amelyben egy kisebb termetű ember is ledönthet a lábáról egy nagyobb testfelépítésűt. A modernkori dzsúdzsucu

jellegzetessége „a lágyság gyakran győz a keménység felett” mondásban fejeződött ki, azaz egy nagytermetű, erős embert rugalmasan reagálva akár egy kisebb termetű is legyőzhet. Ennek hatására kezdett Kanó dzsúdzsucuval foglalkozni. Kezdetben Tendzsin Sinjó-rjú, majd Kitó-rjú stílusú dzsúdzsucut tanult, és a gyakorlás során három nagy felfedezést tett: A dzsúdzsucu nagyon hatékonyan növeli a fizikai erőt, szellemi téren is rendkívül jó hatással bír, valamint a versenyek során alkalmazott elvek a valós életben is alkalmazhatóak. Felfedezéseinek következtében szilárdan hitte, hogy amennyiben a dzsúdzsucut a kornak megfelelő módon átszervezi, nagyon értékes oktatási anyaggá válhat a fiatalok számára. Ekkor hozta létre „az Utat tanító hely” jelentésű Kódókan Dzsúdót. Kanó érdekessége, hogy bár testi hátránnyal kezdte a dzsúdzsucut, miután kemény gyakorlással tudást szerzett nem tolta előtérbe

harcművészként birtokolt erejét, hanem a dzsúdzsucu oktatási értékét felfedezve tanítóként kezdett el tevékenykedni. A gyakorlatban a Gakusúinban, a Kumamotoi 5. számú Középiskolában dolgozott, majd a Tokiói Tanárképző Középiskolában töltött be igazgatói posztot. Mivel az általa kidolgozott rendszer, az addigi dzsúdzsucunál sokkal mélyebb jelentést hordozott, nevét a megkülönböztetés céljából – a „dzsucu” (technika, művészet) szó helyett a „dó” (út) szót használva – „dzsúdóra” („a lágyság útja”) változtatta. Ezt a „dó” kifejezést valószínűleg a testnevelést (az izmok megfelelő fejlesztését, a test egészségessé tételét, valamint a test és végtagok mozgásának elősegítését), küzdelmet (a valódi harc győzelemvereség kérdését), és a szellem fejlesztését (életmorált és etikát érintő dolgokat) átfogó nevelést szem előtt tartva használta. Gondolkodásának sajátossága

volt, hogy az oktatás kérdésének összefüggésében foglalkozott a dzsúdóval. Kanó a Taisó-kor 11. évében két jelmondatot tűzött ki a gyakorlók számára A „Jól használd az erőt” a test és tudat energiájának eredményes felhasználását jelenti. Az etikai jelentést hordozó „Önmagad másokkal együtt gyarapodjon” elve pedig az ember másokkal való együttes megelégedettségének fontosságát hangsúlyozza. A Kanó előtti dzsúdzsucu „a lágyság gyakran győz a keménység felett” erősen technikai színezetű elvét vallotta, Kanó jelmondatai ezzel szemben inkább a közösségi szellemet tartották szem előtt. Kanó volt az első ázsiai tag a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, és szoros kapcsolatban állt a modernkori Olimpia atyjának is nevezett Pierre de Coubertinnel. Talán ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően, a nyugati gondolkodásmód hatására alkotta meg a jelmondatokat. A Meidzsi-korban, amikor minden nyugati dolgot

újszerűnek találtak, a budzsucuhoz hasonló, modernkor előttieket pedig mellőzték, Kanó az akkori időknek megfelelő módon formálta át a harcművészetet. Legnagyobb érdeme mégis az volt, hogy a budzsucut bevezette az oktatásba. 19 A Dainihon Butoku Kai megalapítása Meidzsi 28. évében (1895) létrehozták a budó egyesült szervezetét, a Dainihon Butoku Kait (Japán Harci Erény Egyesület). Ez többek közt a budó támogatásával, terjesztésével és oktatásával, versenyek rendezésével, valamint a harcművészek jutalmazásával foglalkozott. Meidzsi 32. évében (1899) a Heian-szentély területén megépült a Butoku-den („a harci erény csarnoka”). Meidzsi 35 évében (1902) meghozták a harcművészek megbecsüléséről szóló rendeletet, amely alapján a meghatározott képesítéssel rendelkezőknek „hansi” és „kjósi” címet adományoztak, a hansi fokozatúaknak pedig életjáradékot fizettek. Előrelátható volt a budó

bevezetése az iskolai oktatás kötelező tantárgyai közé, ezért Meidzsi 38. évében (1905) budzsucu-oktatókat képző intézetet alapítottak. A Dainihon Butoku Kai feladatai közül ki kell emelnünk az egységesített formagyakorlatok bevezetését. A dzsúdzsucuban Meidzsi 39 évében (1906), Kanó Dzsigoró vezetésével hozták létre a „Butoku Kai Dzsúdzsucu Katákat”, amelyek megalkotása során a többi rjúha véleményét is kikérték. Ugyanebben az évben a kendzsucuban is megalkottak három katát, ám a kendzsucu-gyakorló körök elégedetlensége miatt, a 33. évtől (1911) Naitó Takadzsi, Takano Szaszaburó és mások közreműködésével „Dainihon Teikoku Kendó Kata” néven újból meghatározták a formagyakorlatokat. Ezek a mai „Nippon kendó katá”-k A feladat legnagyobb jelentősége, hogy a Butoku Kai egységes formagyakorlatainak kialakítása révén megvalósult az eddig külön-külön létező rjúhák egyesítése. A Dainihon Butoku

Kai másik említésre méltó eredménye, hogy Meidzsi 45. évében (1912) létrehoztak egy budó-oktatókat képző szakiskolát, a Budzsucu Szenmon Gakkót (Harcművészeti Szakiskola). Taisó 8 évében (1919) Nisikubo Hiromicsi lett a Butoku Kai alelnöke és egyben az iskola igazgatója. Nisikubo kitartott amellett, hogy mivel a budzsucunál („harci technika”) mélyebb jelentést hordoz, sokkal megfelelőbb lenne a „budó” („a harc útja”) kifejezés, így az iskola nevét Budó Szenmon Gakkóra változtatta. Ezzel egyidőben a „dzsúdzsucu”, „kendzsucu”, „kjúdzsucu” elnevezéseket is „dzsúdóra”, „kendóra” és „kjúdóra” változtatták, a „budó” kifejezést pedig ezek összefoglaló neveként kezdték el használni. Ekkortól terjedt el a „budó” szó használata az egyes harcművészeti ágazatok összefoglaló neveként. A budó betiltása és újraéledése a csendes-óceáni háború után Sóva 16. évétől (1941) Japán

belépett a csendes-óceáni háborúba, amely a 20 évben (1945) vereséggel zárult a számára, így az ország Sóva 27. évéig (1952) az amerikaiak által meghatározott, szövetséges hadsereg megszállása alá került. A háborús színezetű elemek eltörlésének következtében a budót betiltották, a Dainihon Butoku Kait pedig feloszlatták. A háborúban játszott szerepe miatt különösen szigorú elbírálás alá esett a kendó. A dzsúdó és kjúdó viszont – részben, mert a szövetséges tisztek között számos gyakorlójuk volt – viszonylag kedvező megítélésre talált, és különösebb nehézségek nélkül újraéledhetett. Sóva 24 évében megalakult a Zen Nihon Dzsúdó Renmei (Össz Japán Dzsúdó Szövetség) és a Nihon Kjúdó Renmei (Japán Kjúdó Szövetség). A kendónak viszont meglehetősen nagy kihívásokkal kellett megküzdenie, hogy újból felvirágozhasson. Emiatt először nem „kendóként”, hanem „sinai-kjógi”-ként

(bambuszbotverseny) kezdtek újra foglalkozni vele, melynek szabályait és felszerelését az európai vívás alapján dolgozták ki, és mindenekelőtt a sport jelleget hangsúlyozták benne. A sinai-kjóginak a következő ismertetőjegyei voltak: • A sinai, amit használtak nem a hagyományos, négy részből álló bambuszkard volt, hanem a fukuro-sinai, ami vékonyra hasított bambuszvégre anyag-, vagy bőrzsákot húzva készült. 20 Könnyű védőfelszerelést használtak. Nem keiko-git és hakamát, hanem nadrágot és inget viseltek. A verseny meghatározott pályán belül zajlott. A versenyben időn alapuló rendszert használtak, amely szerint a meghatározott időn belül több pontot szerző fél győzött. • Meghatározták a szabálytalanságokat, ezek elkövetőit pedig büntetésben részesítették. • Tilos volt a gáncsolás és a tai-atari (ütközés). • Három bírót neveztek ki, akik többségi döntéssel határoztak a pontok

megszerzéséről. Ilyen törekvések után, Sóva 25. évében (1950) először a Zen Nihon Sinai-kjógi Renmei (Össz Japán Sinai-kjógi Szövetség), majd a 27. évben (1952) a Zen Nihon Kendó Renmei (Össz Japán Kendó Szövetség) is megalakult. Sóva 29 évében (1954) a Zen Nihon Sinai-kjógi Renmei a Zen Nihon Kendó Renmeibe olvadva megszűnt. Ezt követően az új életre kelt, hagyományos japán budó versenysportként is, és a közoktatás színterén is meggyökeresedett. • • • • Új budó ágazatok születése és bevezetése A jelenleg budóként gyakorolt ágazatok között vannak, amelyek Edo-kor előtti hagyománnyal rendelkeznek, vannak a modern-, és jelenkor beköszöntével létrejöttek, és olyanok is, amelyek külföldről kerültek be Japánba. A modern-, és újkor kezdete óta kialakult ágazatok egyike az aikidó, amelynek alapítója Uesiba Morihei (1883-1969). Dobó-, és izületekre irányuló technikákra helyezi a hangsúlyt, de

általában versenyek rendezése nélkül, főleg katákat gyakorolnak. A Meidzsi, Taisó és Sóva-korszakokat átélő, zseniális harcművész, Takeda Szókaku (1860-1943) által alapított Daitó-rjú hagyományából származik. Az új ágazatok közt említhetjük a sórindzsi kempót is, amelyet a csendes-óceáni háború után, Sóva 22. évében (1947) hozott létre Szó Dósin (1911-1980) az általa Kínában tanult harci technikák alapján. Lökések, rúgások és izületekre irányuló technikák állnak a középpontjában. Neve megegyezik a kínai Saolin-templom harcművészetével, közvetlen kapcsolat azonban nincsen közöttük. A külföldről átvett ágazatok közé tartozik a dzsúkendó. Ez a technika a kendópáncélhoz hasonló védőfelszerelést, és szuronyt formázó, fából készült eszközt használ, a versenyek során pedig meghatározott területekre (a mellkas bal oldalára és a torokra) irányuló döféseket alkalmaz. Kialakulását úgy

magyarázzák, hogy a Franciaországtól átvett, nyugati stílusú szuronytechnika, valamint a japán lándzsa-, és kardtechnikák ötvözésével jött létre. Emellett széles körben gyakorolják a Taj-csi Csüanhoz hasonló kínai harcművészeti formákat is, bár vitatott, hogy felfoghatóak-e ezek a japán budó ágazataiként. A Taj-csi Csüan jelenleg nem annyira ellenfelet legyőző harci technikaként, inkább az egészség növelését megcélzó, egészségmegőrző szerepet játszó módszerként terjedt el. Történetében sok volt a rejtély, ám az utóbbi években, többek közt Csü Kuo-feng kiváló kutatásainak köszönhetően sok mindenre fény derült. A kínai Taj-csi Csüan valószínűleg a népi harci technikákból ered, és a kínai köznép körében kialakult ősvallás, a taoizmus hatására jelent meg benne az életerőt fejlesztő, egészségmegőrző jelleg. Úgy mondják, hogy az életerő táplálására törekvő, ősi taoista csoport

lázadásának következtében forrt össze az egészségmegőrző és harci szerepe. Ezt követően a Taj-csi Csüan e két aspektusának, az adott kor társadalmi helyzetének függvényében, különböző viszontagságokon kellett keresztüljutnia. Amikor azonban az 1850es években Jang Lu-csan (1799-1872) e hagyomány színterét a parasztlázadásokban és rablótámadásokban bővelkedő falvakból a nagyváros Pekingbe helyezte át, a kiegyensúlyozott társadalmi környezetnek köszönhetően annak harci aspektusa háttérbe 21 szorult. Az egészségfejlesztő jelleg viszont alkalmazkodott a kor áramlatához, így vált a Tajcsi Csüan a maihoz hasonló egészségmegőrző technikává 22 A japán budó eszméje Sóva 62. évében (1987) a Japán Budó Szövetség írásba foglalta a „Budó Kensó”-t (Budó Szabályzat), mely a budót a következőképpen határozza meg. Az angol fordítást is tartalmazó, teljes szöveget közöljük. Budó Kensó Budó

Szabályzat A budó Japán hagyományos kultúrájának része, mely az ország ősi, harc iránti tiszteletének szellemiségéből fakad, és a hosszú történelem, valamint a társadalmi változások során harci technikákból (dzsucu) a jellemformálás útjává (dó) fejlődött. A budó a „technika és szellem egylényegűségét” hirdető tanításnak megfelelően a szellemi törekvés és a testgyakorlás útjává tökéletesedett, mely elősegíti a tisztelettudást, csiszolja a technikát, erősíti a testet, és fejleszti a szellemet. A budó ezen erényei mind a mai időkig fennmaradtak, és a bőséges életerő és a megújuló szellemiség forrásaként nem kevés szerepet játszanak a japán jellem formálásában. Napjainkban a budó a világ számos országában elterjedt, és nemzetközi szinten is nagy figyelem övezi. Azért, hogy a puszta technikai gyakorlás és a versenyeredmények által elvakítva, ne veszíthessük szem elől a budó valódi

lényegét, folyamatos önvizsgálatot végezve kell munkálkodnunk a hagyományos japán kultúra e formájának fenntartásán és fejlesztésén. A budó további fejlődésének reményében, alapvető vezérelveinek megerősítésére alkottuk meg a Budó Szabályzatot. 1. cikkely: A budó célkitűzése A budó a test és tudat harci technikák által történő gyakorlásán keresztül a jellem csiszolását, az emberi ítélőképesség fejlesztését, és ígéretes személyiségek nevelését tűzi ki céljául. 2. cikkely: Gyakorlás A gyakorlás során mindvégig a tiszteletadási formák követését, valamint az alapvető technikák (kihon) fontosságát kell szem előtt tartanunk. A technika egyoldalú hangsúlyozása helyett a tudat, technika és test egységségére törekedve kell folytatnunk a gyakorlást. 3. cikkely: Verseny Verseny vagy kata-bemutatók alkalmával a hétköznapi gyakorlásban megjelenő budó szellemiségét kell kifejezésre juttatnunk. A lehető

legjobb teljesítmény nyújtásával, a győzelmet büszkeség, a vereséget pedig megbánás nélkül viselve, szüntelen önmérsékletet kell tanúsítanunk. 4. cikkely: Dódzsó A dódzsó a test és tudat művelésének helye, így szüntelenül törekednünk kell a fegyelmi előírások és tiszteletadási formák betartására, a rend, tisztaság és biztonság hangsúlyozására, valamint a méltóságteljes környezet fenntartására. 5. cikkely: Oktatás A tanítóknak folyamatosan az emberi jellem formálásán kell munkálkodniuk, és a technikai elvek mélyebb megértésére, valamint a test és szellem művelésére kell 23 törekedniük. A győzelem, vagy a technikai képességek túlzott hangsúlyozása nélkül, szüntelenül mesterhez méltó magatartást kell fenntartaniuk, amely mintául szolgálhat a tanítványaik számára. 6. cikkely: A budó terjesztése A budó népszerűsítése során nemzetközi nézőpontból megközelítve kell életben tartanunk

annak hagyományos értékeit. Az oktatás teljességére és a kutatások előremozdítására törekedve kell munkálkodnunk a budó fejlődésén. The Budō Charter (Budō Kensho) Budō, the Japanese martial ways, have their origins in the age-old martial spirit of Japan. Through centuries of historical and social change, these forms of traditional culture evolved from combat techniques (jutsu) into ways of self-development(dō). Seeking the perfect unity of mind and technique, budō has been refined and cultivated into ways of physical training and spiritual development. The study of budō encourages courteous behaviour, advances technical proficiency, strengthens the body, and perfects the mind. Modern Japanese have inherited traditional values through budō which continue to play a significant role in the formation of the Japanese personality, serving as sources of boundless energy and rejuvenation. As such, budō has attracted strong interest internationally, and is studied

around the world. However, a recent trend towards infatuation just with technical ability compounded by an excessive concern with winning is a severe threat to the essence of bodō. To prevent any possible misrepresentation, practitioners of budō must continually engage in selfexamination and endeavour to perfect and preserve this traditional culture. It is with this hope that we, the member organisations of the Japanese Budō Association, established The Budō Charter in order to uphold the fundamental principles of budō. ARTICLE 1: OBJECTIVE OF BUDŌ Through physical and mental training in the Japanese martial ways, budō exponents seek to build their character, enhance their sense of judgement, and become disciplined individuals capable of making contributions to society at large. ARTICLE 2: KEIKO (Training) When training in budō, practitioners must always act with respect and courtesy, adhere to the prescribed fundamentals of the art, and resist the temptation to pursue mere

technical skill rather than strive towards the perfect unity of mind, body and technique. ARTICLE 3: SHIAI (Competition) Whether competing in a match or doing set forms(kata), exponents must externalize the spirit underlying budō. They must do their best at all times, winning with modesty, accepting defeat gracefully and constantly exhibiting self-control. ARTICLE 4: DŌJŌ (Training Hall) 24 The dōjō is a special place for training the mind and body. In the dōjō, budō practitioners must maintain discipline, and show proper courtesies and respect. The dōjō should be a quiet, clean, safe and solemn environment. ARTICLE 5: TEACHING Teachers of budō should always encourage others to also strive to better themselves and diligently train their minds and bodies, while continuing to further their understanding of the technical principles of budō. Teachers should not allow focus to be put on winning or losing in competition, or on technical ability alone. Above all, teachers

have a responsibility to set an example as role models. ARTICLE 6: PROMOTING BUDŌ Persons promoting budō must maintain an open-minded and international perspective as they uphold traditional values. They should make efforts to contribute to research and teaching, and do their utmost to advance budō in every way. Emellett a Japán Budó Szövetség Heiszei 16. évében (2004) megalkotta a következő, „Gyermek Budó Szabályzatot” is. Gyermek Budó Szabályzat A budó Japán hagyományos kultúrájának része, mely hosszú történelmi idők során alakult ki, és az ország ősi, harci bátorságot nagyrabecsülő szellemiségéből fakad. A budó az udvariasság kifejlesztésére, a technika csiszolására, valamint test és szellem művelésére szolgáló gyakorlási módszer, mely által kiemelkedő emberekké válhatunk. Nem csupán a technika gyakorlását és a versenyeredményeket tűzzük ki célul. Elengedhetetlen, hogy a budót helyesen megértve, nagy becsben

tartsuk Japánnak e csodálatos, hagyományos kultúráját. Hogy ezután is a budó szeretetében folytathassuk a gyakorlást, a szem előtt tartandó dolgokat a Gyerek Budó Szabályzatban foglaltuk össze, melyet minden esetben betartunk. 1. cikkely: Célkitűzés A budó a technikák csiszolása által a test és szellem megerősítését tűzi ki célul, hogy erős, jó állóképességű, bátorsággal, együttérzéssel és igazságérzettel rendelkező emberként a társadalom hasznos tagjaivá válhassunk. 2. cikkely: Gyakorlás A gyakorlás alatt követjük oktatónk tanításait és az udvariassági formákat, megbecsüljük az alaptechnikákat, és minden erőnkkel arra törekszünk, hogy ne csak a technikát, de a szellemet és a testet is egyidőben fejlesszük. 3. cikkely: Verseny A versenyek és bemutatók alatt a hétköznapi gyakorlás erejét kifejtve küzdünk, de a győzelemhez és a versenyeredményekhez nem ragaszkodva, visszafogott, komoly magatartással

veszünk részt rajtuk. 4. pont: Dódzsó A dódzsó a technika csiszolásának, a szellem és test művelésének helye, ezért a szabályokat és udvariassági formákat betartjuk, valamint odafigyelünk a tisztaságra és a biztonságra. 5. pont: Társaink Megbecsüljük dódzsó-beli társainkat. Kölcsönös együttműködéssel, egymást bátorítva és örömmel gyakorlunk, hogy ez által még több barátot szerezhessünk. 25 Japánban ma a „budó” kifejezést különféle ágazatok összefoglaló elnevezéseként használják. Budó szakágként jelenleg kilenc csoport tartozik a Japán Budó Szövetség alá: dzsúdó, kendó, kjúdó, szumó, karate, aikidó, sórindzsi kempó, naginata, és dzsúkendó. Ezeken kívül, az utóbbi években a kínai harcművészetnek számító Taj-csi Csüant, vagy a Koreai-félszigeten kialakult Taekwondót is széles körben gyakorolják Japánban. Ebből kifolyólag a budó kifejezés számos harcművészeti forma összefoglaló

nevévé vált, mely tágabb értelemben az utóbbiakat is magába foglalja. Ahogy a Budó Szabályzat tartalmából is kitűnik, a budót Japánban jelenleg három sajátosságán keresztül közelítik meg: a hagyományos jelleg, a kulturális természet, és az emberi jellemformálás célkitűzése. Azaz nagy hagyománnyal rendelkező művészetként fogják fel, mely e hagyomány során kifejlődött kulturális vonatkozással bír, ennek a kulturális jellegnek egy részeként pedig mindenekelőtt az emberi jellem formálását tűzi ki célul. Az utóbbi években azonban a „budó” fogalmának kiszélesedése következtében olyan irányvétel figyelhető meg, mely a japán hagyománnyal nem feltétlenül rendelkező ágakat is a budó kategóriába sorolja. Az aikidó vagy a sórindzsi kempó például a modern-, és jelenkor beköszöntével született meg, a dzsúkendóban pedig sok nyugati szuronytechnikákból származó elem található. A Taj-csi Csüan és a Taekwondo

viszont egyértelműen külföldről származó harcművészetek. Mindezek alapján a mai Japánban gyakorolt budót úgy tekinthetjük, mint a Japán hagyományban létrejött, kulturális felfogásban gyakorolt művészetet, mely a harci forma megtartása mellett hangsúlyozza a szellemiséget, céljául pedig az emberi jellem formálását tűzi ki. Szakai Tosinobu (Cukuba Egyetem) 26