Történelem | Középiskola » A tatárjárás és következményei

A tatárjárás és következményei IV. Béla uralkodása: IV. Bélát 1235 októberében királlyá koronázták Székesfehérvárott, és rivális nélkül foglalhatta el a trónt. Leszámolt apja híveivel, és keménykezű politizálását jelezte, hogy büntetéssel sújtotta azokat, akik az uralkodó jelenlétében le mertek ülni, a főúri tanács székeit pedig elégettette. A királyi tanácsot átalakította, a korábban hozzá hű főnemeseket ültette a legfőbb méltóságokba. A megbízható udvarnokok segítségével megkezdte a haszontalanul eladományozott birtokok visszavételét, ebben a III. Béla korabeli állapotot tekintette mérvadónak. Megyénként földbírókat küldött ki, ami általában egy hattagú testület, és erélyes működésük további birtokpereket vont maga után. Az intézkedések azt mutatták, hogy a király vissza szeretne térni a korábbi rendszerhez, és újra a királyi birtokszervezetet akarja az ország gazdaságának alapjává

tenni. A határozottság csak látszólag szilárdította meg az uralkodói tekintélyt, inkább országos gyűlöltséget idézett elő. Az apja politikáját követő keleti irányú terjeszkedés Bélának is nagy álma volt, s Julianus híre a távoli magyarokról csak még inkább megerősítette ezt. 1237-ben újra domonkosok indultak kelet felé, de csak Szuzdalig jutottak, mert a tatárok már megindultak Oroszország ellen, s az útjukba kerülő „keleti" magyarokat megsemmisítették. Bár Julianus híradásai egyértelművé tették a tatár támadást Magyarország ellen, IV. Béla nem tudta felmérni a veszedelem igazi súlyát Pedig keletről mind riasztóbb hírek érkeztek. A tatár sikereket jelezte, hogy a csatát vesztett kun fejedelem, Kötöny bebocsátást kért Magyarországra népével együtt. Béla örömmel fogadta őket, hiszen megígérték, hogy felveszik a kereszténységet, s velük megerősödött volna az ország katonai ereje. Azonban a nomád

kunok beengedése azonnal kiélezte az ellentéteket a király és alattvalói között. A kunok lábasjószágai kárt tettek a magyarok vetéseiben, szőleiben Vad viselkedésük, erőszakosságuk felháborodást váltott ki. Bár a helyzet megoldásaként IV Béla szét akarta telepíteni őket az országban, a kunok elleni gyűlölet egyre nőtt a magyarok között. A Batu kán vezette tatár seregek eközben már a magyar végeket pusztították. A tatárjárás: Batu kán, a nyugat felé hódító mongol seregek fővezére 1238-ban levelet küldött IV. Bélának, hogy engedje meg a behódolást. Az üzenettel nem sokat törődtek, és csak 1240-ben, Kijev elestének hírére hordozták körbe országszerte a véres kardot. A mongol hadak jobbszárnya Lengyelországon átvágva északról támadott, a balszárny pedig az erdélyi hágókon keresztül nyomult be Magyarországra. A legnagyobb sereg 1241 március 12-én törte át a Vereckei kapu védőrendszerét, s megfutamította

Tomaj Dénes nádort. A király négy nap múlva tudta meg a hírt, s az ország vezetőinek megparancsolta, hogy gyűjtsenek sereget és térjenek vissza a pesti gyülekezőhelyre. Az urak csak nehézkesen gyülekeztek 1241 március 17-én már a tatárok is Pest környékén voltak, s gyors előrenyomulásuk azt az alaptalan gyanút keltette, hogy Kötöny összejátszik velük. IV Béla magához rendelte a kunok fejedelmét, de nem tudta megvédeni a főuraktól. Kötönyt és kíséretét lemészárolták, mire a kunok kivonultak az országból, feldúlva maguk után mindent. A király tehát ezután kizárólag belső katonai erőkre támaszkodhatott, s ezért össze akarta gyűjteni egész hadseregét. Ugrin kalocsai érsek azonban sürgette a támadást, ezért tábort bontottak, s a magyar had elindult kelet irányba. A tatár előőrs erre visszavonult a fősereghez. Feladatát teljesítette, félelmet idézett elő és kikémlelte a magyar sereg erejét. A magyarok szinte

akadálytalanul jutottak el a Sajó torkolatáig, a Muhi falu melletti pusztáig, s ez elbizakodottá tette őket, egyszerű portyázásnak tekintették a tatár betörést. Taktikai mulasztások is rontották a magyarok esélyeit Ők sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján, egy kisebbfajta magaslaton táboroztak, ahonnan szemügyre vehették a magyar tábort. A magyar sereget szekerek fogták körbe, s olyan közel álltak egymáshoz a sátrak, hogy ez megnehezítette a közlekedést. A tatár támadás 1241 április 10-ről 11-re virradó éjjel indult, amit a magyar seregek visszavertek, s miután a többség ezt döntő csatának vélte, nyugovóra tértek. A tatár fősereg azonban csak ezután támadott, átkelve a Sajón, és minden oldalról körülfogták a magyar tábort. Igazi ütközetről nem beszélhetünk, hiszen a támadók egyszerűen lenyilazták a szekérvárba szorultakat. A magyar sereg nagy része elpusztult, s életét vesztette a

nádor, az országbíró, mindkét érsek és több más főúr is. A magyar uralkodót viszont sikerült kimenekíteni, s váltott lovakkal nyugatra menekíteni, hogy onnan kérjen segítséget. A csatát követően a tatár főszárny Pestre támadt és elpusztította a várost. A király nélküli ország elfoglalására készültek, ezért a tatár sereg északi és déli része is bevonult az országba. Az előretörő hadakat a Duna vonala állította meg, de így is fennhatóságuk alá vonták Magyarország nagyobb részét. Mivel fontos volt számukra az élelem, a parasztokat visszacsalogatták földjeikre, s csak az aratás után üldözték tovább őket. Telelni akartak Magyarországon, s a Duna befagyására vártak, hogy átkelhessenek és elfoglalhassák a maradék területeket. 1242 január havában jutottak át a Dunán, Óbudát felperzselték, hosszan ostromolták Esztergomot, de a várat nem tudták elfoglalni. Ugyanígy jártak Székesfehérvárott és

Pannonhalmán is A Dunántúl pusztítása összességében nem volt hasonlítható a keleti területekéhez, a rablás tervszerűsége meg sem közelítette a korábbiakat. Eközben IV Béla Frigyes osztrák hercegtől próbált segítséget kérni, aki azonban kihasználta szorult helyzetét és elfoglalt három nyugati vármegyét. Ezután Béla Zágrábba ment, feleségét és gyermekét Spalatóba küldte, hogy biztonságban legyenek. A király számtalan segélykérő levelet küldött a nyugati uralkodóknak és a pápának, de nem kapott segítséget. A pápa és a német császár az invesztitúra-háborúval volt elfoglalva, pedig Béla még arra is hajlandó volt, hogy hűbérül felajánlja az országot. A Dunántúlra történt tatár betörés után a király kísérete is Spalatóba utazott, majd az egész család Trau szigetére tette át székhelyét. A tatárok egyik serege egészen idáig követte Bélát, de a fősereg visszavonulásának hírére abbahagyták az

üldözést. A tatár sereg 1242 tavaszán kivonult Magyarországról. Legvalószínűbb oka, hogy Ögödej nagykán meghalt, Batu kán pedig sietett haza az új nagykán megválasztására. A király és családja hazatérhetett, s megkezdhette a tatárjárásból adódó következtetések levonását. Az újjáépítés: A károk hatalmas méretűek voltak, és minderről Rogerius váradi kanonok „Siralmas Ének"-e számol be. A tatárok az útjukba kerülő helységeket kifosztották, felgyújtották, a lakosokat pedig lemészárolták. A következő évben éhínség dühöngött, a temetetlen holttestek járványokat eredményeztek. Az emberveszteséget azonban csak becsülni lehet, mivel a falupusztulások nem csak a tatárjárásnak köszönhetők. Az biztos, hogy a Dunántúlt, mely a sűrűbb népességű terület volt, a dúlás kevésbé érintette. A veszteségeket 15-20% közé teszik Bármilyen hatalmas is volt a pusztulás, az ország hihetetlenül hamar magához

tért. Mindez elsősorban IV Béla rugalmasabb és józanabb politikájának volt köszönhető, akit mindezért sokan „második honalapító"-nak is neveznek. Az uralkodó nagysága abban mutatkozott meg, hogy képes volt alapvetően változtatni, s törekvéseit az új viszonyokhoz igazítani. A világi előkelők megnyerése érdekében IV. Béla újra adományozott birtokokat, de ezt most már megfelelő számú katona kiállításához kötötte, létrehozván a banderiális hadsereg alapjait. Feléledt a királyi vármegyék eladományozásának gyakorlata, mellyel a királynak egy hozzá hű főúri réteget sikerült kialakítania, a bárói réteget. A serviensekből és várjobbágyokból kialakuló köznemesi réteg saját akarata ellenére kikerült a király felügyelete alól, és kénytelen volt bárói szolgálatba állni. Kialakult a familiaritás rendszere, ahol a familiáris, a családhoz tartozó cseléd gyakorlatilag élethosszig tartó szolgálatot

vállalt, vagy kellett vállalnia egy bárónál, amiért teljes ellátást és egyéb juttatásokat kapott, de hűbérbirtokot, feudumot nem. A familiáris békeidőben urának birtokát igazgatta, háborúban katonáskodott az úr magánhadseregében. A familiáris elméletben sem volt egyenrangú urával, ugyanakkor megpróbálta megtartani a királyi bíráskodás alá tartozás jogát. A tatár támadás fontos tanulsága volt az is, hogy csak a kőfalakkal és tornyokkal megerősített helyek voltak képesek ellenállni. Várakat kellett tehát építeni, és a program sikerességét bizonyítja az, hogy uralkodásának végére közel száz erődítmény állt az ország különböző pontjain Természetesen nemcsak a király építtetett, hanem a világi nagyok és kisebb mértékben az egyház. A várak túlnyomó része hegytetőn állt, és nem állandóan laktak benne, hanem csak veszély esetén nyújtott menedéket. Ekkor épült fel a visegrádi felsővár és Buda vára

is A várak mellett a fallal körülvett városok vészelték át a tatárjárást, IV. Béla ezért, Magyarországon először, tudatos várospolitikába kezdett. A települések városi kiváltságokat kaptak, ennek mintája a fehérvári jog volt. Az elpusztított Pest lakosai az 1240-es évek végén költöztek át a mai várhegyre, és ott új várost alapítottak. Ezután az Aquincum melletti ősi város, Buda neve lassan átszállt az új településre. Sok régi településre telepítettek hospeseket Földet kaptak és a városokéhoz hasonló, de korlátozottabb jogkört jelentő hospeskiváltságot. A várospolitikának köszönhetően a század végére a városok száma elérte a húszat. Az ország védelmét szolgálták a telepítések is. IV Béla egyrészt újra igyekezett benépesíteni a lakatlan területeket Elsősorban belső népmozgásokról volt szó, ami az új településeknek kedvezményeket jelentett. Katonai meggondolás indokolta a kunok

visszatelepítését is az országba Ez a haderő azért volt különlegesen fontos, mert a király kizárólagosan rendelkezhetett velük. Fiához, Istvánhoz is kun nőt adott feleségül IV Béla a johannita rendnek adta Havasalföldet, mert az vállalta az egyik legveszélyeztetettebb terület védelmét. A királyi várispánságokra alapozott katonaság egyébként sem jelentett megoldást, ezért Béla hozzálátott a hadsereg fejlesztéséhez is. Növelte a páncélos nehézlovasság létszámát, amit az újonnan alapított városok és kiváltságos falvak is bővítettek. Megmaradt természetesen a nomád típusú könnyűlovasság, sőt a székelyeken kívül most már a kunok és a velük érkezett jászok is megerősítették ezt a harcmodort. Mindezeknek köszönhetően IV Béla uralkodásának végére Magyarország ismét a térség legerősebb államává vált. Társadalmi bázis megteremtése céljából támogatta az uralkodó a serviensek mozgalmát, mely a nemesi

megye kialakítására irányult, sőt hogy a nemesi réteget erősítse, tömegesen nemesített várjobbágyokat. A királyi vármegyerendszert kezdte felváltani a nemesi vármegye, amely élén ugyan a király által kinevezett főispán állt, de a megyei ügyeket a nemesség által választott tisztviselők, szolgabírák végezték. Pontosan elkülönítették a várnépek és várjobbágyok földjét, s a nemesi birtokokat is körülhatárolták. A király szövetségesei lettek a fejlődő városok és polgáraik is. 1251-ben rendezte a magyarországi zsidók helyzetét, hiszen a pénzforgalomban nem nélkülözhette támogatásukat Őket is hospeseknek tekintette, s számos kiváltságot kaptak. Az 1260-as évektől kezdve a belpolitikai élet fő problémája a király és fia, István herceg közötti ellenségeskedés volt. Istvánt már 1246-ban megkoronázták, 1257-ben pedig Erdély élére került. Az apa és fia közötti ellentétet természetesen most is az

előkelők szították, akik így akartak földet vagy több földet szerezni. Kezdetben háborúra még nem került sor, de a sorozatosan kötött egyezségek mutatják a küzdelmet. 1262-ben István herceg megkapta az „ifjabb király" címet, s ezzel az ország keleti részének ura lett. Saját országrészében független uralkodóként kormányzott, saját nádora és pénze volt, önálló külpolitikát folytatott. Az ellenségeskedések fegyveres összecsapásokhoz vezettek, melyek 1266-ban értek csak véget. A belháború lezáródása tette lehetővé, de időszerűvé is az 1267-es törvények kiadását. Ezeket az Aranybullához szokták hasonlítani, hiszen ismét a serviensek, a nemesség mozgalmáról volt szó. A két király újra megerősítette a nemesi szabadságjogokat és rendezte a belháború alatt előfordult birtokproblémákat. A birtokrendezési politikába a bárók mellett már a köznemesek is beleszóltak, sőt ez utóbbiak ezen túl részt

vettek az országos törvénynapokon is, megyénként 2-3 fős képviselettel. Mindezek az intézkedések a nemesi megyék előretörését és elismerését mutatják. Közvetlenül a tatárjárás utáni időkben a magyar külpolitika is egy újabb tatár támadás kivédésére irányult. IV Bélának az eddigi nyugati barátkozás helyett más utat kellett keresnie. A magyar külpolitika megváltozott Halics kérdésében, az eddigi támadás és foglalás helyett a király jó kapcsolatokat igyekezett fenntartani az elővéddel. Az 1240-es évek közepén IV. Béla érdeklődése nyugat felé fordult A szomszédos Ausztriát a Babenberg család kormányozta, s utolsó tagja, Harcias Frigyes már a tatárjárás alatt sok gondot okozott. 1246-ban ismét megtámadta Magyarországot, és bár az osztrákok győztek, Frigyes holtan maradt a csatatéren. Ezután megindult a harc a Babenberg örökségért, melybe bekapcsolódott a cseh Premysl Ottokár is. Ez összeütközéshez

vezetett a két király között, de 1254-ben megosztoztak. A magyaroknak Stájerország déli része jutott, melynek élére 1258-ban István herceg került. Bár II Ottokár 1260-ban, az első morvamezei csatában megszerezte a területet, IV. Béla házassággal szerette volna javítani a kapcsolatokat Közép-Európa legerősebb uralkodójával. Margitot szerette volna hozzáadni feleségül, és Ottokár hajlandó is lett volna a házasságra, de Margit, aki a Nyulak szigetén kolostorban élt, mert apja a tatárjárás után Istennek ajánlotta fel, nem akart férjhez menni. Ottokár végül is Béla unokáját, Kunigundát vette feleségül 1261 őszén. István ifjabb király már apja életében önálló külpolitikát folytatott Szoros szövetségre lépett a nápolyi Anjou-házzal, melyet gyermekei házasságaival erősített meg. Erre alapozódott később az Anjou-ház igénye a magyar trónra IV Béla, halálát érezvén, II. Ottokárra bízta családját, félvén

István esetleges bosszújától 1270 májusában, 64 éves korában elhunyt a király. Ilyen magas kort az Árpádok között csak Szent István ért meg Felesége, Laszkarisz Mária csak néhány hónappal élte túl férjét. Mindkettőjüket az esztergomi ferencesek templomába temették el