Politika, Politológia | Nemzeti radikalizmus » Fábián Zoltán - A MIÉP története 1993-2006 között

A Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) története létrejöttétől napjainkig ( 1993 - 2006 ) Politológia házi dolgozat Fábián Zoltán WCC2YR Az alakulás előzményei A MIÉP történetét figyelemmel kísérők már az 1985-ös monori, az 1987-es lakiteleki és az 1988-as lakiteleki találkozókat is egyértelműen a MIÉP létrejöttének fontos előzményeinek tekintik. A MIÉP az MDF népi-nemzeti elveket valló szárnyának kényszerű kiválásából és önállósulásából keletkezett, amelyet az Antall által, az SZDSZ-szel 1990-ben kötött paktum jelentős mértékben felgyorsított. Ezt a paktumot Antall az MDF vezetőségének előzetes hozzájárulása nélkül írta alá. Ezt többen a tavaszi nagytakarítást elsikkasztó, a régi garnitúrát helyén hagyó megállapodásként értékelték. A média, a kulturális élet és az oktatásügy továbbra is ugyanazokban a kezekben összpontosult, mint korábban, megakadályozva ezzel a lényegi

rendszerváltozást. A paktum becstelen jellegét később (1993) az SZDSZ-es Kis János (azóta kilépett a pártból) is elismerte: „Amikor Antall József megállapodott az SZDSZ akkori vezetőivel, egyebek között az volt a célja, hogy megszilárdítsa a helyzetét az MDF-en belül: távol tartsa a hatalomtól pártjának alapító atyáit és semlegesítse a fórumista szélsőjobboldalt.” A MIÉP megszületéséhez vezető útnak mindezek csupán előzményei. Célegyenesébe 1992 augusztus 20-án jutott el a nemzeti radikalizmust képviselni szándékozó tömörülés, amikor Csurka István a Magyar Fórumban közzétette a Néhány gondolat a rendszerváltozásról c. tanulmányát. A Néhány gondolat az Antall-kormány reális helyzetét mutatta be népi-nemzeti szemszögből, ami ezúttal is hatalmas tiltakozást váltott ki, köszönhetően a baloldali túlsúlyú médiának. Elek István azt nyilatkozta, hogy „Csurkának meg kell tagadnia szörnyszülöttjét, ami

kiszaladt a tolla alól”, Debreczeni József, az MDF „Liberális Műhelyének” másik vezéralakja pedig nemes egyszerűséggel „náci ideológiai alapvetésűnek” minősítette az akkor MDF alelnök Csurka dolgozatát. A folyamatos –külföldről és Magyarországról egyaránt jelentkező– rágalomhadjárat miatt a nemzeti radikális nekiláttak saját útjuk egyengetésének. Csurka István létrehozta a Magyar Út Alapítványt, amelynek politikai célkitűzéseit így fogalmazta meg: „az országvezetésre felkészíteni, helyzetbe hozni a nemzeti szellemű keresztény középosztályt” (1992). A beteg Antall József pedig mint rémült öregasszony siránkozott az őt interjúvoló Pest Hírlapnak: „Csurka István [] igenis a politikai hatalom megragadására és az általa elképzelt politikai program végrehajtására készült és készül” (1993). Úgy fejtette ki mindezt, mintha nem ez lenne minden vérbeli politikus egyetlen célkitűzése, mintha

mindez alkotmány- és törvényellenes szervezkedést jelentene. A fentiek dacára Csurka nem hagyta el a pártot, hanem továbbra is a lakiteleki úton maradt. A párt 1993. január 22-én megtartott VI országos gyűlésén a feszültség tapintható volt, hiszen dönteni kellett, hogy „Antall vagy Csurka”. Antall kerekedett felül 674 szavazattal, míg Csurka 536-tal az elnökség tagja lett. Az MDF-ben ezután természetesen semmi sem változott meg, ezért szinte spontán módon alakult meg a magyar Út Körök Mozgalom, amely Csurkát választotta elnökéül, és a nemzetépítő államot politikai célkitűzéséül. Innentől kezdve ez a mozgalom képviselte a hazai nemzeti radikális hangot és kiállást. Végül 1993. június 5-én, a balatonföldvári Club Hotelban ülésező MDF országos választmánya kizárta Csurkát a pártból. A születés Amint azt az MDF VI. tisztújító gyűlésének voksarányai is bizonyítják, Csurkával az MDF releváns csoportja

szimpatizált. A puskaporos hordót jellemzően ezúttal is Antall gyújtotta meg: 1993. május 11-én, saját pártja akarata ellenében, az ellenzéki SZDSZ szavazatainak segítségével (paktum?) a parlament elfogadta a hazaárulással felérő magyar-ukrán alapszerződést. Mindössze 39-en szavaztak nemmel Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy nagyjából e nemmel szavazók közül kerültek ki a majdani MIÉP alapítói. A Pesti Hírlap 1993. május 26-i száma szokatlan koalíciós mozgásokról számol be: „Az MDF 29 képviselője tegnap megalapította a Magyar Igazság Nemzetpolitika Csoportot”. Június 14én tíz MDF-es képviselő –mindahányan a csoport tagjai– kilépett az MDF parlamenti frakciójából, és külön kormánypárti képviselőcsoportot alakított. Az új, Magyar Igazság nevet viselő frakcióba többen jelezték csatlakozási szándékukat, 1993. június 21-én pedig megalakult a Magyar Igazság Párt. Június 24-én nyújtották be a

Fővárosi Bírósághoz a bejegyzési kérelmet, de nem várt elutasításban részesültek: ilyen néven már volt párt bejegyezve. Végül a párt végleges neve Magyar Igazság És Élet Pártja lett A MIÉP-nek megalakulását követően nem egyszemélyű, hanem társelnöki vezetése volt: Csurka István és Horváth Lajos. A MIÉP szóvivője az ismert rádiós személyiség, Győri Béla lett Álljon itt a 17 alapító tag neve, akik az alakulási jegyzőkönyvet hitelesítették: Horváth Lajos, Csurka István, dr. Polgárdy Géza, Tóth-Kurucz János, Kelemen József, Miklós Árpád, Marsi Péter Pál, Papolczy Gizella, dr. László Jenő, László András, Farkas Elemér, Rejtő Lajos, Varga Zoltán, dr. Drippeyné Szűcs Katalin, dr Drippey Dénes, Csurka Endre, dr Réti Miklós Az éppen felállt párt mindennemű infrastruktúra, számottevő tagság és pénz nélkül kezdte meg működését. A frissen alakult MIÉP-nek szövetségese nem, többnyire csak ellenségei

voltak, ugyanis a kezdetektől kezdve hisztérikus lejárató propaganda indult ellene a balliberális kézben lévő tömegtájékoztatás (így van ez ma is). Azonban óriási erősséget jelentett az a tény, hogy az úgymond jobboldali pártok közül egyedül a MIÉP-nek volt mindig is saját sajtója. Antall nem fordított gondot az MDF médiahátterének kiépítésére, mivel nem látta be, hogy korunkban csak az létező, amiről hírt ad a média. Csurka ezért különös gonddal vigyázott az 1989. október 21-én indult Magyar Fórum kiadói jogára, majd az 199-ban indult Havi Magyar Fórumra is, amit 1999-ben példa nélküli módon követett a Bocskai Szabadegyetem és a Bocskai Színpad. Ekkor műsoraik is voltak az ATV-ben (ekkor még nem létezett a Hit Gyülekezete), s emellett saját rádióval rendelkeztek (Pannon rádió). A könyvheteken rendszeresen jelentek meg a kortárs és klasszikus írók legújabb kötetei a Magyar Fórum Könyvek keretein belül.

Látható volt, hogy a magyar társadalom egyértelműen szükségét érezte egy nemzeti radikális párt létezésének, amit a pártba való tömeges belépési hullám is jól jellemez. Az első öt év Az 1994-es választásokon elért 1,3%-os eredmény kielégítő volt annak fényében, hogy a párttal szembeni vádak – kirekesztés, antiszemitizmus, populizmus– folyamatosan áradtak a médiából. A választások jelentőségét az jelentette, hogy a kampányolás következtében a párt országosan is ismertté vált. A párt ellenségei akkor ijedtek meg igazán, amikor 1994 március 15-én, a Szabadság téren a MIÉP megrendezte első saját szervezésű tömegdemonstrációját, méghozzá azonnal több tízezer résztvevővel. Már 1994-től jól érzékelhető a párt azon törekvése, hogy az ekkor felerősödő baloldal erejét ellensúlyozandó, jobboldali össznemzeti összefogás jöjjön létre. Ezt a célt szolgálta a február 20-án megrendezett látványos,

de semmi folytatásra reményt nem adó Csurka-Torgyán közös nagygyűlés. A Magyar Fórum szeptember 22-i számában hozták nyilvánosságra azt a körlevelet, amelyet a magyar értelmiség hazai és határon túli elitjének, valamint egyházi személyiségeknek címeztek: „A helyzet most azt kívánja, hogy a pártok most [] éljék saját életüket, de az önkormányzati választáson minden kerületben [] egy közös jelöltet állítsanak, azt valamennyien támogassák és közös listát állítsanak []”. A kiküldött levelek számához képest alig kaptak választ. A választások a fővárosban 8%-os eredményt hoztak, így három MIÉP-es önkormányzati képviselő foglalhatta el helyét a Fővárosi Közgyűlésben. A MIÉP azóta szerves alakítója a budapesti közéletnek. 1995-ben indult be a Bokros-csomagnak nevezett, szélsőségesen restrikciós gazdaság- és pénzügypolitika; látványosan nőttek a terhek, jelentős tömegek kerültek az

egzisztenciális ellehetetlenülés vagy egyenesen a nyomor kategóriájába. Az év legjelentősebb eseménye a MIÉP történetének szempontjából az október 22-i kormányellenes tüntetés volt. Ekkora tömeget Nagy Imre 1989-es temetése óta nem látott Budapest. A tüntetés elhatárolódási és gyalázkodási hullámot indított el a MIÉP ellen úgy belföldön, mint külföldön. Az FKGP Hajdú-Bihar megyei és debreceni szervezetei is ezekben a napokban jelentették be, hogy megszüntetik együttműködésüket a MIÉP-pel, mert „nem vesznek részt semmilyen, a kormány megdöntésére irányuló megmozdulásban”. 1996. október 27-én a MIÉP hivatalos vendégeként Budapestre érkezik Jean-Marie le Pen, a francia testvérpárt, a Front National elnöke, aki a Kossuth téren óriási tömeg előtt beszédet intéz a magyar nemzeti radikálisokhoz. Másnap Csurkával közös sajtótájékoztatót tart a Hotel Hiltonban. A látogatás kiváltotta médiahisztéria

meglepően sokáig elhúzódott: Torgyán József majdnem egy év elteltével, „nyilvános bocsánatkérésre szólította fel Csurka Istvánt JeanMarie Le Pennel fenntartott kapcsolatai miatt” (Népszabadság, 1997. szeptember 27) 1997. márciusában Giczy György, a KDNP elnöke bejelentette, hogy felszólal a MIÉP ünnepi demonstrációján, félre nem érthető üzenetet küldve ezzel a következő évi választások vonatkozásában: van remény a nemzeti összefogás valamilyen szintű megvalósítására. Giczy párton belüli ellenfeleinek aktív közreműködésével azonban Magyarországra küldték az EUCD (Európai Kereszténydemokrata Unió) elnökét, Wim van Velzent, aki nyíltan beleavatkozva a magyar belügyekbe, megzsarolta Giczyt: ha azonnal nem szakít meg minden kapcsolatot a MIÉP-pel, kizárják a KDNP-t az EUCD-ből – Giczy megijedt, és visszavonta ígéretét. A március 15-i gyűlésen beszédet mondott a magyar országgyűlés alelnöke, G Nagyné

Maczó Ágnes, a Dunamellék református püspöke, dr. Hegedűs Loránt, valamint a KDNP néhány megyei vezetője, akik nem értettek egyet Giczy meghátrálásával. A MIÉP egyre erősödő népszerűségét, fokozódó elfogadottságát félre nem magyarázható módon mutatta a júniusi könyvhéten rendezett Csurka-dedikálások példátlan látogatottsága. A Vörösmarty téri Püski-sátornál sosem látott tömegek - szabályos közlekedési akadályt okozva – órákig állnak sorba, hogy Csurkával aláírassák frissen megjelent bibliográfiáját. Maga Csurka István is így értékeli a véget érni nem tudó, estébe hajló dedikálási ostromot: "Ez nem dedikálás, hanem tüntetés.” Érthető, hogy az eseményről hírt adó Magyar Nemzet is méltatlankodik: „Az idei Vörösmarty téri könyvnapok kellemes és bensőséges, kissé belterjes nyugalmát csak az a néhány óra zavarta meg, amikor a Püski Kiadó pavilonjánál megjelent Csurka István.”

(1997 június 10) 1998-ra a párt már országosan jól ismert, a társadalom által többnyire elfogadott erővé erősödött, s mind a 176 választási körzetben képes volt képviselőjelöltet indítani. A politikai pártok hozzáállását jól tükrözi Orbán Viktor közvetlenül a választások előtt megjelenő nyilatkozata: „A Fidesz-Magyar Polgári Párt megerősíti: semmi köze nem volt és nincs Csurka István és pártja gondolatvilágához” (Népszabadság, 1998. május 7) Ám úgy tűnik, mindez kevés volt, mert néhány napra rá Magyar Bálint szájával az SZDSZ vészjóslóan kijelenti: „az elkövetkező évek egyik legnagyobb kérdése, hogy a jobbközép gyűjtőpárttá vált Fidesz milyen mértékben határolódik el a MIÉP-től, amelyet nemzeti szocialistának lehet nevezni” (Népszabadság, 1998. május 18) Amikor azután május 10-én, az első fordulót követően nyilvánvalóvá vált, hogy a MIÉP parlamenti erő, majd május 24-én, a

második forduló után kialakult a végeredmény, mely szerint 5,59 %-os eredménye által 14 főt küldhet a MIÉP a törvényhozásba – szabályos pánik tört ki. Még Horn Gyula, a leköszönő miniszterelnök is elvesztett minden mértéket és politikai önkontrollt, mert amikor a tévériporter megkérdezte tőle, hogy mit szól a MIÉP sikeréhez, ezt felelte élő adásban: „Ki örül ennek, aki normális?”. A 14 tagú MIÉP-frakció mindenesetre felállt: Balczó Zoltán, dr. Bogdán Emil, dr Bognár László, Cseh Sándor, Csurka István (frakcióvezető), Erkel Tibor, dr. Fenyvessy Zoltán, dr Gidai Erzsébet, ifj. Hegedűs Loránt, Kapronczi Mihály, Kiss Andor, dr Lentner Csaba, Rozgonyi Ernő, Szabó Lukács. A Fővárosi Közgyűlésbe végül hat képviselőt küldhetett a MIÉP, azaz megduplázódott frakció: dr. Lukács József (kezdetben ő volt a frakcióvezető), Marsi Péter Pál, Schuster Lóránt, dr. Bánovics Tamás, Dancsecs György és Zsinka

László A második öt év 1999 tavaszán indította el Csurka István országos útjára a Bocskai István Szabadegyetemet, valamint a Bocskai Színpadot. Ezekre azért volt különösen nagy szükség, mert a MIÉP, mint jobboldali párt, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az oktatás és a kultúra a legstratégiaibb fontosságú társadalmi beruházás. A tudás fegyver, a butítás a rabszolgává süllyesztés legszalonképesebb módja. A nemzeti radikalizmus pedig csakis a magyar gyarapodás szempontjai szerint volt hajlandó értékelni az eseményeket: a történelmet, a gazdaságot, a társadalmi folyamatokat és az irodalmat. A terv súlyához méltó volt anyagi alapzata is: a MIÉP állami éves költségvetésének egyharmadát, mintegy 70 millió forintot különített el az elnökség a két Bocskai, a szabadegyetem és a színpad, valamint a heti és havi Magyar Fórum működtetésére, a párt kulturális és sajtóbeli jelenlétére. 1999. március 12-én

Magyarország –a MIÉP határozott tiltakozása ellenére– a NATO teljes jogú tagja lett. Alig két hétre rá már hadban álltunk szomszédunkkal, Jugoszláviával A taszári bázist és légterünket az amerikai hadsereg szolgálatába állítottuk. A 78 napos jugoszláv háborúval elkezdődött az a legújabb sajátsága a magyar diplomáciának, hogy olyan képtelen és teljesen igazságtalan hadműveletekben veszünk részt az USA oldalán, amelyekhez semmi közünk és semmi nemzeti érdekünk nem fűzött. 1999. júniusára a jugoszláviai háború gyakorlatilag véget ért; a béketárgyalásokra készült az európai diplomácia. A MIÉP elnöke azt kérte az Orbán-kormánytól, hogy a kialakult európai helyzetben, amikor már egyedül csak a magyar állam határai maradtak meg a trianoni békediktátum által kiszabottnak, a győztes NATO tagjaként érjük el, hogy az ENSZ felügyelete mellett - népszavazást követően! - szigorúan békés feltételek között

csatolják vissza Szerbiától Magyarországhoz a Vajdaság legészakabbi sávját, a Tisza és a Ferenccsatorna által behatárolt, földrajzilag jelentéktelen, de történelmileg színmagyar területsávot, a rajta élő többszázezer magyarral, hogy újból legyen hazájuk, jövőjük, életkedvük. A javaslat hatására a magyar kormány, Martonyi János külügyminiszterrel az élén, vad elhatárolódási akcióba kezdett. Később az összes parlamenti párt elítélően nyilatkozott a MIÉP felvetéséről, amely pedig egy olyan reálpolitikailag esélyes pillanatban hangzott el, amikor a lehetőséget más, hasonló helyzetben lévő állam kihasznált volna. A MIÉP elnöke, 2000. július 14-én a Magyar Nemzetnek adott interjújában a MIÉP fontos politikai ars poeticáját árulja el: „Mi a dolgot magát nézzük.” Vagyis nem azt, hogy ki vetette fel, mely párt terjesztette elő, kik ellenzik és kik akarják: a dolgot magát nézik, azt, hogy használ a nemzetnek

vagy árt. Ez rendkívül tiszteletre méltó, korrekt kiindulópont, de filozófiailag is megalapozott idea, hiszen "a dolgot magát" (Sache selbst) nézni eddig sokkal inkább a filozófusok erénye volt, mint a politikusoké. A MIÉP ebben is külön utakon járt A politikai korrektség, az emberi hitelesség meg is hozta lassan a maga gyümölcseit. A párt népszerűsége és elfogadottsága határozottan nőtt. Jellemző adalék erre egy olyan tanulmány, melyet egy kifejezetten liberális világnézetű elemző írt a pártról, kényszerűen elismerve eredményeiket. Az elemzés június 13-án jelent meg a Népszabadságban Tamás Ervin tollából: „Az utóbbi időben a hazai politikában a kamatokat rendre a MIÉP veheti fel. [] Mert Csurka diagnózisa gyakran pontos, szavai kesernyések és találóak. [] Csurka Istvánnak nem a diagnózisai, hanem a következtetései veszélyesek. És ez a veszély azért növekszik napról napra, mert a példák látszatra

mindig őt igazolják. [] A többiek pedig szinte szakmányban termelik az olyan helyzeteket, amelyekben egyedül a MIÉP a nyugodt erő. Ez a stílusváltás szokatlan a Magyar Fórum hangvételéhez, az akciózáshoz szokott tagság számára is. [] Nő a taglétszám, bővül a szellemi kör” A Fidesz és a MIÉP viszonya az 1998-2002 közötti kormányciklus legnagyobb enigmája. A politológusok leginkább azt feszegették, hogy a MIÉP mennyiben partnere és mennyiben ellenzéke a Fidesznek. Kövér László, mint a Fidesz elnöke a Duna Televízióban így nyilatkozik: nem merül fel a MIÉP részvétele egy 2002 utáni koalícióban, a MIÉP-pel nem kívánnak választási szövetséget kötni. Jellemző a MIÉP külföldi elfogadottságára, amit s 2001. május 5-én Günter Verheugen nyilatkozott a tőle megszokott katonás szigorral: „Az EU bővítése nem kérdőjelezhető meg, ám csak azt a jelöltet látják szívesen, amelyik a jelenlegi 15-ök

demokráciaelvárásának is megfelel. Ha bármelyik csatlakozásra váró országban szélsőjobboldali erő kerül be a kormányba – akár demokratikus úton is – az az ország nem számíthat felvételre.” Joggal merül fel a kérdés, hogy az EU mindezek fényében vajon valóban demokratikus intézmény? Egy hónappal a 2002-es választás előtt, március első napjaiban Csurka István sajtótájékoztató keretében ajánlatot tesz a Fidesznek: „A MIÉP kész több mint száz képviselőjelöltjének visszaléptetésére a Fideszben egyesült erők javára a választások második fordulójában.” Március 9-én a Népszabadság elemzője így értékeli a visszaléptetést: „Csurka ajánlatának éppen az a lényege, hogy nem kér (formális) hatalmat. Csakis a programja – arányos– megvalósítását. Akár megállapodás nélkül is Az egyenes válasz így csak arra vonatkozhatna, hogy hajlandó-e a Fidesz bármit is megvalósítani a MIÉP programjából.”

Az első fordulóra április 7-én került sor. Az eredmény 4,36 % lett Mindez sokak szerint annak köszönhető, hogy a MIÉP mindenütt hangoztatta, hogy a várható eredmény biztosan 10% felett lesz, ezért a szerénytelenség következtében többen a Fideszre adták szavazatukat, hogy tovább kormányozhasson. „Több szerénység kellett volna” – mondja Szőcs Zoltán, a Magyar Fórum újságírója. Október 20-án lezajlott az önkormányzati választás, alig jobb eredménnyel, mint a tavaszi volt. Csurka István listavezetésével öt MIÉP-es képviselő került be a fővárosi önkormányzatba, de az elnök átadta helyét a listán következőnek, így ő nem lett tagja a Zsinka László vezette frakciónak. "ÍGY NEM!" – ez volt a párt tömör állásfoglalása az EU-csatlakozásról. Az Európai Unióból a MIÉP nem Európát, csupán az Uniót utasította el. A feltételek, melyeket a csatlakozás fejében teljesítenünk kell – főleg a

környező országok kiharcolt feltételeivel összehasonlítva, nem szolgálják Magyarország érdekeit. A 2003 április 12-i a jogosultaknak csupán 46%-a vett részt, és ezeknek közel tizenhét százaléka utasította el a csatlakozást. A parlamentből való kiesést követően, azok között, akik nem tudtak méltósággal veszíteni, elkezdődött a magyarázkodás és bűnbakkeresés. A párt 15-20 bizalmi pozícióban lévő funkcionáriusa először csak titokban, később egyre merészebben és összehangoltabban "Feszítsd meg!"-et kezdett kiáltani Csurkára. Tegyük hozzá, hogy részint joggal, hiszen ideje lett volna már átadni a párt vezetését egy fiatalosabb, energikusabb vezetőnek. Így talán lehetővé vált volna egy olyan „médiakonform” párt bevezetése a magyar „pártpiacra”, amely ugyanúgy töretlenül képviseli a parlamentben és külföldön a magyar érdekeket, de sokkal „eladhatóbb” formában. Csurka István sokkal inkább

alkalmasabb lett volna egy tiszteletbeli elnöki, ideológusi, írói szerepre, mint a pártelnökségre. A Magyar Fórum is sokkal több eredményt hozhatott volna, ha nem pártlapként, hanem valódi közéleti, nemcsak a pártszimpatizáns számára emészthető jelleget öltött volna. A MIÉP jelenlegi taglétszáma 12 000 fő. Jelenlegi célja, hogy 2006-tól ott legyen a törvényhozásban. Saját elmondásuk szerint a MIÉP számára a siker soha nem cél, kizárólag eszköz a nemzetépítő állam pozícióinak erősítéséhez. Felhasznált irodalom Magyar Fórum 1999-2006. számai http://www.miephu (párttörténet) http://www.doksihu (Csurka István – Néhány gondolat)