Irodalom | Középiskola » Kertész Imre - Sorstalanság, tétel

Kertész Imre: Sorstalanság A Budapesten született (1929) szerző újságíró, majd gyári munkás volt. 1953-tól kezdve szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként dolgozott. A fő művének: a Sorstalanság születési háttereiről- melyet 12 éven keresztül írt- Gályanapló című naplójában olvashatunk. Munkásságának fő gondolateleme az Auschwitz-mítosz, mely kiérezhető műveiben. A Sorstalanság a deportált kisfiú, Kövecses szemszögén keresztül ábrázolja a koncentrációs táborban szerzett élményeit. Az újszerűséget épp az adja, hogy egy ártatlan gyermek, akinek fogalma sincs a tényekről, hogy éli meg az eseményeket, hogyan próbál alkalmazkodni a kényszerű helyzethez. A hálátlan feltételek közt a fiú boldog pillanatokat is átél, miközben szembesül a sok kegyetlenséggel és megaláztatással. A regény sokak szemében éppen azért oly zavarba ejtő és újszerű, mert hiányzik belőle a téma által megkívánt

erkölcsi felháborodottság vagy metafizikai tiltakozás. Traumatizálni akartam az olvasót Könyvem koncepciója arra épül, hogy a félelem és a talajvesztés, amit a könyv elbeszélőjénél hiányolnak, az olvasóban álljon elő. Ezt pedig nem didaktikus, hanem művészi eszközökkel akartam elérni - nyilatkozta az író. Sorstalanság A műben az író megkíméli az olvasót a szörnyűségek leírásától, mégis provokálja, megbántja őket. Meghatározónak érezhetjük az irónia jelenlétét is Az egész történetet szubjektív narrátor beszéli el. A történet maga Budapesten kezdődik. A cselekményt alapvetően három részre oszthatjuk fel. A bevezető és a befejező rész mintegy átöleli a főszereplő számára gyötrelmes, egész életére hatással lévő Zeitben eltöltött hónapokat. Kertész Imre igyekszik arra, hogy semmilyen a narrátor nézeteitől eltérő külső nézőpont ne utaljon egy másfajta valóság lehetőségére. Az elbeszélő

nézőpontja (ál) naiv, infantilis A regény végéig alárendeli magát a sorsnak. A zsidóság, sem mint vallás, sem mint nyelvi viszony, sem mint faji közösség nem játszik döntő szerepet életében. Valójában fel sem fogja, hogy mi a probléma vele, gyanútlanul egy feltételezett magasabb igazságnak engedelmeskedik. Apja búcsúztatásakkor szembesül először zsidóságának külsődleges megnyilvánulásaival: értékek, üzlet átadása egy fajilag tiszta beosztottnak, héber imádkozás. A szomszéd lánnyal való kapcsolatában identitáshiányának hiábavalósága megdöbbentő. Öntudatlanságából lépésről-lépésre világosodik meg előtte saját, soha nem vállalt zsidó származásának kényszerű következménye. Az olvasó végigkíséri elszenvedett sorsában, és megdöbben a váratlan kifejletteknél. Ez azért különös, mert előre tudjuk a következményeket, mégis erős hatással van ránk. Kövecses felnőtté válásának lehetünk tanúi A

gimnáziumi igazgató rá gyakorolt hatását, Auschwitz-re vetíti ki. Kamaszkora nem a lágerben ér véget. Az érzelemmentes élet, az éhezés, nélkülözés hatására lelki világa összeomlik. Naiv hozzáállása abban is megnyilvánul, hogy a víz és táplálék hiánya sem kelt gyanút benne. Szakértő szemmel vizsgálja a válogatás során elkülönített embereket Hamar felismeri a rendszert, hogy az öregek, betegek, nők, 16 éven aluliak kerülnek külön csoportba. Ortodox fogolytársa lerohadtzsidózza, ez idegenségérzetének mélypontját jelenti Először vágyik arra, hogy a zsidók nyelvén imádkozzon. Ez az idegenérzése nemcsak a zsidóságával kapcsolatban gyötri, hanem a magyarságával összefüggésben is. Érzelemmentes tárgyilagosság jellemző Kövecses viselkedésére egészen a hazatéréséig. Az utolsó részben nagyfokú irónia hatja át a művet. Az elbeszélőt, a budapesti utcákat járva valami nagyon fájdalmas érzés keríti

hatalmába. Honvágya van egy kínokkal teli hely után, amiben titkon mégis ott volt a boldogsága. Kertész Imre egyik gondolatát idézném, amely ehhez az érzéshez kapcsolódik: a boldogság egyfajta csapda az emberek számára, ez az, ami továbbélésre csábít. A műben a főszereplő identitása olyan sérüléseket szenved, hogy eljut arra a megállapításra, hogy az elhagyott otthona iránt érez gyűlöletet. Értékrendje lepusztul, átformálódik Erre kézenfekvő példa: Buchenwaldban történt megnyilvánulása. A fizikai-szellemi mélyponton- munkára alkalmatlannak nyilvánításakor-váratlan vágya: szeretnék még élni ebben a szép koncentrációs táborban. A mű ironikusságát jellemzi a francia származású, szintén rab orvosra tett megjegyzése. E szerint az orvos kivételt tett némely kedvenc beteggel és több cukorkát adott nekik. Akkor látta be, hogy mennyire fontos a műveltség és az idegen nyelvek ismerete. A kórházban éli meg a tábor

felszabadulását. Hazafele jövet már kommunikációs nehézségei támadnak, nem tud személyleírásokat adni az újságírónak. Ennek oka, hogy a lágerben sok mindennek nem volt jelentősége, így például annak sem, ki hogy néz ki. Az időről is beszél, ami számára segített ésszel-lélekkel túlélni a rabságot, ugyanakkor nem múlott. Ezt annak, aki nem élte át nehéz elképzelni, mint ahogy a házukban éppen lakó házaspár sem tudta. ha sors van szabadság nincs - ecsetelte nekik, mindezt hiábavalóan. Az a gondolkodásmód, miszerint nincs olyan nézőpont, ahonnan elítélhetők lennének a történtek, hazatérésével megsemmisültek. A mindenhatónak hitt látszat szertefoszlott Rájött, hogy a ráerőszakolt sors a sorstalanság