Filozófia | Tanulmányok, esszék » Varga Péter - Arisztotelész Nikomakhoszi etikájának elemzése

Arisztotelész Nikomakhoszi etikájának elemzése NÉV ÉVFOLYAM TAGOZAT Kr. e 384-ben született a makedóniai Stageirosban (Stageira, Stagirita) Apja, Nikomakhosz orvos volt Philipposz makedón király udvaránál, feltehetőleg erre vezethető vissza. Arisztotelész természettudományos érdeklődése, csillagászati, meteorológiai, kémiai, fizikai és pszichológiai megfigyeléseket is végzett és katalogizált, de kutatóként végzett hírnevét első sorban biológiai és állattani munkásságának köszönheti. Az ő tanulmányai vetették meg a biológiai tudományok alapjait, a feltárt tényeket két terjedelmes műben fejtette ki később (“Az állatok történetéről”, “A boncolásról”, amelyek közül csupán az első maradt fenn az utókor számára), ahol részletesen tárgyalja az állati testnek mind a külső, mind a belső részeit, az állati testet alkotó különböző anyagokat, az állatok körében fellelhető különböző szaporodási

módokat, táplálkozásokat, előfordulási helyüket és viselkedésüket. (Megjegyzendő, hogy ezirányú kutatásait a Kr. e 347-335 közötti korszakban végezte, amikor leginkább az Égei-tenger keleti felén utazgatott. Tehát a vizsgált fajok ezen a területen őshonosak.) “Az állatok történetéről” nem hibátlan, rengeteg nem meghatározott, de mennyiségi állítást tartalmaz. Kr. e 366-ban, apja halála után nagybátyja, Proxenosz nevelte, majd Athénba ment, ahol 20 éven át Platón iskolájában az Akadémiában tanult és tanított. Platón tanításai és munkássága fejlesztően hatottak rá, alapvető jellembeli különbözőségük révén más nézőpontból vizsgálták az őket körülvevő világot, a tudományokat, az események jelentőségét. Míg Platón idealista beállítottságú, Arisztotelész pedig realista; míg az egyik inkább költő és elméleti politikus, addig a másik kutató, elemző, természet- és társadalomtudós volt.

Platón halála után elhagyva Athént néhány évig bolyongott a görög poliszokban, majd Philipposz makedón uralkodó 342-ben meghívta udvarába a trónörökös – a későbbi Nagy Sándor nevelőjének.Ezek az évek meghatározták a világhódító későbbi életét, bár Arisztotelész nem helyeselte Alexandrosz politikai terveit, különösen amelyek Ázsia elfoglalására vonatkoztak. Kr. e 335-ben Arisztotelész visszatért Athénba és itt nyitotta meg saját iskoláját, a Lükeiont. Az elnevezés arra utal, hogy az iskola a városon kívül fekvő Apollónnak és a múzsáknak szentelt ligetben nyílt meg. Módszere szerint sétálgatva fejtette ki elméleteit (peripathetikosz), emellett óriási könyvtárat halmozott fel, amelyben ő és tanítványai zavartalanul végezhették tudományos munkáikat. Tanítványait két fő csoportra lehet osztani, az elsőbe az akromentikusok (beavatottak) és az ezoterikusok (bentlakók), a másikba pedig exoterikusok tartoztak,

akik csak néhány előadást látogattak. Nagy Sándor halála után kénytelen volt újra elhagyni Athént, a politikai helyzet olyan feszültségekkel terhes volt, hogy tartani lehetett tőle, hogy ő is Szókratész sorsára jut. “Nem akarom, hogy az athéniak még egyszer vétkezzenek a filozófia ellen” – mondta állítólag. Az őt ért vádak között még az istentelenség is szerepelt. Khalakiszra húzódott vissza, ahol egy év után, Kr. e 322-ben, 62 éves korában érte a halál Arisztotelész munkásságát lehetetlen egyetlen jelzővel leirni, foglalkozott a biológián és állattanon kívül logikával, pszichológiával, teleológiával, a tudományok általános rendszerezésével, filozófiával. Mindezek hátteréül folyamatos tapasztalat- és adatgyűjtést folytatott, elsősorban empírikus kutatótudós volt. Idejének nagy részét azzal töltótte, hogy saját megfigyeléseit rögzítette. Ez a legszembetűnőbben állattani és anatómiai

munkásságára jellemző, a bölcselkedő és következtető tudományok terén viszont első sorban elődei és kortársai már megszerzett ismereteit tanulmányozta ellenőrizte és foglalta rendszerbe. Strabón szerint “Ő az első ember akiről tudjuk, hogy könyveket gyűjtött és az egyiptomi királyok az ő példáján tanulták meg hogyan állítsanak könyvtárat maguknak”. Történelmi jellegű művei és monográfiái (Pütagoraszról, Démokritoszról vagy Alkmaionról) is e gyűjtő munka 2 eredményeként születtek meg, bár általában nem haladják meg az egyszerű bírálat szintjét, de céljuk ezzel összhangban csak az volt, hogy kiindulópontként szolgáljanak a későbbi vizsgálódásokhoz. Két jelentős elvet mindvégig szem előtt tartott, először is mindig követendőnek tartja az ún. “figyelemre méltó véleményt”, azaz a többség által vallott nézetet, hiszen ha ennyien tartják követendőnek, akkor kell, hogy legyen valami, ami

mellette szól (éppen a Nikomakhoszi etikában fejti ki, hogy a gyakorlati filozófiában a cél a “figyelemre méltó vélemény” elérése, miszerint “csak akkor mondhatjuk el, hogy a bizonyítás alapos volt, ha a nehézségek megoldódnak és végeredményül megmarad az, ami aztán mindenki véleményének megfelel”). Másodszor pedig Arisztotelész azzal is tisztában volt, hogy milyen fontos a hagyomány a tudás növekedésében, tehát megbecsülendőnek tartja a mások által már tanulmányozott és később kibontott dolgok tanulmányozását. “Amint mondják, kétségtelenül a kezdet a legfontosabb dolog. És ezért a legnehezebb is, mivel minél nagyobb a jelentősége, terjedelmében annál kisebb és annál nehezebb észrevenni” (Szofisztikus cáfolatok, 34, 183b). Nem beszélhetünk korábbi bölcsek tanulmányozásáról a logika területén, mivel ez a tudományág nem tekintett vissza hosszú hagyományokra, ám Arisztotelész megfogalmazta azt a

nézetet, amely szerint minden tudományágat a logika módszerével kell feltárni és vizsgálni. Rá várt tehát a feladat, hogy megfogalmazza és kikövetkeztesse a logika alapelveit Kijelentéselméletét az Analitika című művében fejtette ki, amely szerint minden kijelentés egyszerű, vagy egyszerűekből épül fel. Ezek két terminust tartalmaznak, predikátumot és szubjektumot. Minden egyszerű kijelentés vagy állító vagy tagadó, más megközelítés szerint pedig asszertórikus, apodiktikus vagy problematikus. A logikai rendszer pedig ezen a kijelentésen alapul. Az érvelést is ilyen alapon felépítve két premissza és egy konklúzió összességének értelmezi, és a szillogizmus módszerét alkalmazza. Az Első analitika című műben így ír: “a szillogizmus pedig az olyan beszéd (kijelentés), amelyben bizonyos dolgok megállapításából szükségszerűen következik valami más, mint amit megállapítottunk”. Leegyszerűsítve az életben

előforduló rengeteg kijelentést vagy érvelést, nem terminusokat, hanem betűket alkalmaz fejtegetésében, ezzel felfedezte a sematizált betű használatát. Arisztotelész saját elmélete szerint a feltárt összefüggések alkalmasak az előforduló összes következtetés és érvelés modellezésére, azaz minden lehetséges a deduktív következtetés használatával. (A logika körében bizonyítást nyert, hogy ez az elmélet nem minden esetben helytálló, bár az Analitikát közel kétezer évig helyesnek és elfogadandónak vélték és ebből oktatták.) Alapvető igény volt az axiómák megfogalmazására, levezetésére, amelyek a bizonyító jellegű tudás alapelvei és kiindulópontjai. Arisztotelész álláspontja az, hogy ezeknek az alapelveknek vagy axiómáknak meg kell felelniük bizonyos feltételeknek. Az első és legfontosabb, hogy az axiómáknak igazaknak kell lenniük, különben hamis következtetésekre vezetnének. Ugyancsak világos

követelmény, hogy elsődlegesek és közvetlenek legyenek, máskülönben léteznének olyan igazságok, amelyek hozzájuk képest elsődlegesek és amelyekből levezethetők volnának, és íly módon az előbbiek nem lehetnének axiómák vagy első alapelvek. Nézete szerint van néhány tény amely okságilag elsődleges vagy amelyeknek önmagukon kívül nincsen okuk (e dolgok önmaguknak az okai vagy önmegukat magyarázzák). Az arisztotelészi axiomatikus tudományok mindíg a lényegnél kezdik és innen lépésről lépsre haladva magyarázzák a levezetett tulajdonságokat, de tisztában vannak azzal, hogy nem minden tudásnak kell okságinak vagy magyarázónak lenni. A tudás fontos feltétele még a szükségszerűség aminek keretein belül vizsgálja a feltárt tények időtállóságát. Arisztotelész kijelentése szerint a tudományos tételeknek egyetemesnek kell lenniük, de ez a saját bevallása szerint is túlzás, s ugyanezt állítja a szükségesség

feltételeiről is. Főleg a természettudományok vizsgálata során mutatkozik meg az arisztotelészi teleológia, azaz a célszerűség keresése. Itt a célokat nem elméleti meggondolások vetítik rá a 3 természetre, hanem megfigyelés útján tapasztalhatóak. Ezt a módszert a “a természet semmit sem csinál hiábavalóan” összegzés jellemzi legjobban. A biológiai és rendszertani kutatások közben fogalmazódott meg a természeti világon belüli alapvető különbség, amely szerint elhatárolhatóak az élő és a lélektelen szubsztanciák. Az elhatárolást a “pszükhé” végzi amelyet általában léleknek fordítanak beletartozik a magasabb rendű állatok megkülönböztető tulajdonságai is. A pszükhé az, ami életet ad, illetve élővé tesz, ám ezt nem az egy élő testen belüli spirituális anyagként, hanem az erők, tehetségek, képességek halmazaként értelmezi. Ennek következménye, hogy Arisztotelész nem kutatja a test és a lélek

egységét, bár vallja, hogy sem a lélek nem választható el a testtől, sem annak részei. A lélek nem olyan fajta dolog, amely a testtől függetlenól továbbélhetne A különböző életfunkciók (táplálkozás, szaporodás, mozgás, érzékelés, gondolkodás) részletes számbavételével dolgozza ki a lélek természetével kapcsolatos általános nézetét. Arisztotelész pszichológiai munkássága a lélek (vagy animátor) természetének megragadásán nyugszik. Platón, a mester nem volt polihisztor, amelyre leghíresebb tanítványa annyira vágyott. Korlátozta kutatásait a szűkebb értelemben vett filozófiára: a metafizikára, ismeretelméletre, logikára, etikára, politikaelméletre. Az Akadémián is elsősorban filozófiai oktatás folyt, de Platón támogatta mások kutatásait egyéb témakörökben is. Az Akadémián ezen kívül helye volt a matematikai és retorikai stúdiumoknak. (Arisztotelész először a retorika terén szerzett nevet magának Kr.

e 360 körül Grüllosz című dialógusával, amelyben megtámadta Iszokratésznak kora vezető szónokának nézeteit. Később megírta retorika című értekezését, amely teljes egészében fennmaradt. Feltárta a logika és a retorika kapcsolatát, egyik fő tétele szerint a retorika ne szenvedélyeket gyújtson, sokkal inkább az értelmet győzze meg pontos érveléssel.) Arisztotelész tisztelte és mélységesen szerette mesterét, de filozófiájával nem értett egyet. Platón hitt a tudományok egységében, Arisztotelész nem értett vele egyet; Platón a logika tudósa volt, Arisztotelész a logika úttörője és polihisztora akart lenni; Platón úgy vélte, hogy a tudományos ismeretanyag nem más, mint a dolgok okainak vagy magyarázatainak kutatása, Arisztotelész is osztja a nézetet, de mindenekelőtt a magyarázatra koncentrál. Arisztotelész véleménye szerint minden létező (Istent kivéve) anyagből és formából áll; az anyag potenciális látező,

és csak miután valamilyen formát kapott, válik aktuális létezővé. Sajátos módon Arisztotelész a tudományt részekre osztotta és katalogizálta, így létrehozva egy definiatív elhatárolást. A tudomány rendszerezése a következő: I. Szemlélődő 1., teológia a., metafizika b., logika 2., matematika a., aritmetika b., geometria 3., természettudomány a., biológia b., botanika c., kémia II. Gyakorlati 1., etika 2., politika 4 III. Készítő 1., művészet 2., retorika Arisztotelész általános vágya volt, hogy ezek mindegyikében jártas legyen. Közéleti ember lévén kutatásainak eredményeit megosztotta tanítványaival, nem egymagában dolgozott, tudományos és filozófiai vizsgálódásai közben különböző barátok és munkatársak segítették. Leghíresebb értekezései közül kettő, a Politika és a Nikomakhoszi etika a filozófia gyakorlati ágához tartoznak, bár teli vannak elemzésekkel és érvelésekkel ám törekvésük nem

pusztán az igazság közlése, hanem az is, hogy hassanak az ember cselekvéseire. Ezért Arisztotelész gyakorlati filozófiáját etikai filozófiának tartják, az éthika kifejezést saját tanulmányai szinonímájaként használja és ennek a szónak az átírása adja az etika szót. Ám helyesebb a “jellemmel összefüggő dolgok” kifejezés használata. E témában írta az Eudémoszi etika című művét is. Fontos még megemlíteni politikai és államelméleti fejtegetéseit is. Az állam célja mindenek előtt a boldog élet, azaz a közjó elérése, amely tulajkdonképpen azonosítható az egyén céljaival (eudaimoniával). A másik cél szintén egy magas eszméhez kötődik: “a demokratikus alkotmány alapelve a szabadság”. Az államon belüli szabadságot békés külpolitika egészíti ki, az arisztotelészi államoknak, ha fegyverkeznek is csak védelmi célból teszik ezt, nincsenek hódító ambícióik. Ám ezekben az államokban is komolyan

korlátozzák a szabadságot, ez ugyanis a polgárok előjoga és a népesség széles rétege nem rendelkezik polgárjoggal. Ilyenek példáula nők és a rabszolgák, akik Arisztotelész szerint azért engedhető, hogy rabszolgaként bánjanak velük, mert természettől rabszolgák. Az ilyen embereknek lehet boldog életük, lehetnek jó uraik, de szabadságuk és jogaik nincsenek. Arisztotelész ehelyütt ellenzi a közös tulajdont, az állam nem birtokolhatja a termelőeszközöket, nem is irányíthatja a gazdasági életet, csak a törvényhozást biztosítja, hogy a polgárok gazdasági magatartása helyesen legyen szabályozva. Ám erős beavatkozásnak ad teret a társadalmi ügyek tekintetében, különös tekintettel az oktatásra. Állama ezért tekintélyelvűnek mondható, bár magabiztosan pozitív szerepet tulajdonított neki, feltételezve, hogy célja a boldog élet elősegítése. Az államokat két szempont szerint vizsgálja, az első a méret (tehát hogy

mennyien alkotnak egy saját államot és hogy hol a határ állam és városállam között), a másik pedig a berendezkedés. Eszerint három berendezkedést különböztet meg, az arisztokráciát, a monarchiát és a demokráciát, amelyek közül elméletileg a monarchia mellett foglal állást (“mikor tehát történetese egy egész nemzetségből vagy némelyek közül egyetlen férfi annyira kimagaslik erény szempontjából, hogy erénye a többiét mind túlszárnyalja, akkor méltányos, hogy az a nemzetség valamennyiűk fölött királyi és uralkodói, az az egyetlen férfi pedig király legyen” – Politika, 195), ám mivel az említett körülmények ritkán történnek meg, valójában a demokráciát tartja követendőnek. Arisztotelész művei, (Metafizika, Retorika, Előadás politika elméletéről, Az igazságszolgáltatásról, A lélekről, A tudományokról, Következtetések, Definíciók, Hermeneutika, Politika, Poetika, Organon, Első és Második

analitika, Eudémoszi etika, Nagy etika, Nikomakhoszi etika, Az athéni állam, stb.) bár részben elvesztek, részben pedig a későbbiekben megdöntötték állításait és következtetéseit, óriási és felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak az elkövetkezendő korok tudósaira és bölcselkedőire. Mestere halála után barátja és tanítványa Theophrasztosz vette át a Lükeion vezetését, amely továbbra is a tudományos és a filozófiai stúdiumok középpontja maradt. A Kr e 3 században átmenetileg elhomályosult az arisztotelionizmus fénye, helyét a kor új irányzatai, a sztoicizmus, az epikureizmus és a szkepticizmus vették át. A Krisztus születése utáni évszázadokban mégis rengeteg tudós kommentátor őrizte meg írásait és élesztette fel gondolatait. Bizáncban a 8 században újult meg iránta az érdeklődés, később a 12. században műveit felfedezte Nyugat-Európa Itt 5 kezdték fordítani (főleg latinra), ekkortól nevezik csak a

legnagyobbakat megillető módon a Filozófusnak. Gondolatai áthatották az élet, a tapasztalatok és a tudományos érdeklődés szinte minden területét, s bár az egyház rövid ideig tiltakozott az arisztotelészi tanok terjedése ellen, tekintélye tovább növekedett és mintegy négy évszézadon át kétségbevonhatatlanul uralta a Nyugatot. Hatása részben egyszerű és közvetlen volt, tanait örökölt igazságnak tekintették Ám az arisztotelészi gondolkodásmód mind a szerkezete, mind pedig tartalma rányomta bélyegét az utódokéra. A Lükeion fogalom- és terminológiarendszere megteremtette azt a közeget, amelyen belül a filozófia és a tudomány fejlődött. Tudományos módszerről alkotott mai fogalmunk is egyértelműen tőle erednek, a tudományos empírizmus módszere – mint megannyi, Arisztotelész éltal használt eszköz vagy következtetés – ma már egyértelmű és nélkülözhetetlen a tudományok művelői körében. Egy Dante-idézet

szerint “azoknak a mestere, akik tudnak”. Az arisztotelészi biológia és logika már túlhaladott, tanulmányozását nem kizárólag és elsődlegesen az ókori mester műveinek ismeretére kell alapozni; ám ez egyáltalán nem vonatkoztatható a filozófiai írásokra, így a Metafizika, a Fizika és az Etikák – bár kevésbé magabiztosak, tudományosak és lendületesek, mint biológiai tanulmányai- mégis elevenebbek és élőbbek, ma is olvashatóak, hasznosíthatóak, akár történelmi leletet, akár jelenkori filozófiai vitapartnert keresünk tudományos vizsgálódásainkhoz. 6 A Nikomakhoszi etika A tudomány fejlődése során Arisztotelésznél lesz az etika először önálló filozófiai diszciplínává elkülönülve a filozófia többi ágától, bár az etika az ő besorolása szerint is csak része a legmagasabb rendű praktikus tudománynak, a politikának. A szűkebb értelemben vett politika tudománya az állami élet boldogulását

tanulmányozza, ezen belül az egyes ember jólétének vizsgálata nem különülhet el egymástól, hiszen az ember mint egyén is társadalmi lény, és az állam jóléte polgári jólétének függvénye. Arisztotelész etikája teleológikus jellegű, tengelyében az emberi cselekvés áll, valamint erényetikának is mondható, ugyanis középponti fogalma az erény. A Filozófus művének tulajdonítanak három etikával foglalkozó könyvet is, a Nikomakhoszi etikát, az Eudémoszi etikát és a Nagy etikát, bár ezek közül az utóbbi kettőt sokan nem arisztotelészi munkaként tartják számon, könnyen elképzelhető, hogy csupán tanítványai készítették őket és mesterük iránti tiszteletből az ő nevével fémjelezték. Arisztotelész édesapját és valószínüleg törvénytelenül született fiát is Nikomakhosznak hívták, így művét feltehetően vagy apja szellemének és tekintélyének ajánlotta, vagy fiának szánta eligazításként,

tanácsképpen. “Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy jó az, amire minden irányul”. A Nikomakhoszi etika Első könyvének első mondtata ragadja meg legtisztábban a mű mondanivalóját, nézőpontját “s mivel sokféle cselekvés, mesterség és tudomány van, sokféle a végcél is.” ennek megfelelően az emberi cselekvés végső célja a legfőbb jó elérése, és ez nem lehet más, mint a jólét, azaz az eudaimonia, amelyet sokat boldogságként definiálnak. A szemlélődés és a tudás tényleges állapota elsőrendű alkotórészei az eudaimoniának, ami pedig a gyakorlati tudományok célja. Amikor azonban az eudaimoniát jelöli meg végső célként, csak formális meghatározást ad, hiszen nem ad tartalmi szempontot arra nézve, mit kell az embernek választania. A cselekvő ember azonosíthatja jólétét az élvezettel, a

hírnévvel, a hatalommal, a pénzzel vagy valamely más gyakorlati vagy elméleti tevékenység eredményével; de ezek közül csak olyasmi jöhet számításba, amelyben megnyilvánul az emberi természet sajátszerűsége, tudniillik az, amiben az ember minden más lényt felülmúl. “Minden bizonnyal a legfőbb és leginkább vezető tudomány. az államtudomány: ez szabja meg ugyanis, hogy milyen tudományokra van szükség a vároállamokban, s hogy melyeket és milyen fokig kell mindenkinek tanulnia.” Arisztotelész a célok szerinti kategorizálás folytán tehát az államtudományt, azaz a politikát helyezte minden más tudományág elé, vezető szerepet adott neki még a hadtudomány, a gazdaságtudomány vagy a retorika előtt is. Abból kiindulva, hogy a végcél az egyén és a városállam számára ugyanaz és megállapítva, hogy a többi tudomány mind merítkezik az államtudományból és, hogy az embereknek ez szabja meg, hogy mit szabad, mit kell és mit

tilos tenniük, ez a kijelentés megalapozottnak mondható. Örvendetes, ha az egyén eléri a eudaimóniát, de sokkal magasabb rendű, ha egy nép vagy városállam jut el ehhez a célhoz. “Mindenki azokat a dolgokat ítéli meg helyesen, amelyeket ismer, és ezeknek jó elbírálója; tehát az egyes kérdésekben a szakember, egyetemlegesen pedig az általános műveltségű ember ítél helyesen” Ez a kijelentés rávilágít arra, hogy a fiatalok tapasztalatlanságuk révén nem megfelelő alanyok a politika tanainak befogadására (ezen kívül azért is alkalmatlanok, mert cselekedeteiket az érzelmeik irányítják). 7 Arisztotelész az általános bevezetőt követően fejti ki az imént említett gondolatokat. Mi a legfőbb jó (eudaimonia)? A többség boldogságnak nevezi, bár leginkább abban oszlanak meg a vélemények, hogy mi is a boldogság (függ az egyéntől, beállítottságától, pillanatnyi helyzetétől). A jó és a boldogság ebben a felfogásban

életforma, tudniillik “nagyjában véve három jellegzetes életforma van: a durva lelkületű emberek gyönyörkeresése, a közügyekkel foglalkozó, s harmadsorban az elmélkedő”. Az egyszerű ember tömegbe egyesülve önigazolást talál abban a tényben, hogy vezetői közül is sokan az ő életfelfogását vallják. A közügyekkel foglalkozók célja tulajdonképpen a kitüntetések elérése. Ezek a célok sokkal felszínesebbek, mint amelyet Arisztotelész keres. (Az erény sem tekinthető boldogságnak, számtalan ellenpéldával igazolható az erényes emberek szerencsétlensége, számkivetettsége.) Ezt követően a harmadik, elmélkedő életformát vizsgálja, majd az idea-tan követőit bírálja, leszögezve, hogy igen jó barátai, de mint filozófus, az igazságot szolgálja. “Akik az idea-tant hirdették, nem állapítottak meg ideákat oly fogalmakra, amelyeken belül elöbbiről és késöbbiről lehet beszélni, ezért például a számokra sem

állapítottak meg egyetemes érvényű ideát.” Ezt pedig azért tartja nagy hibának a részükről, mert a viszonyítás és a vonatkoztatás a fogalmak jelentésének feltárásának fontos mozzanata. (Példát hozva erre a módszerre, a jórül csak a létező vonatkozásában lehet szólni, és fontos megvizsgálni az alanyok, a minőség, a mennyiség, a helyes mérték, a hely, a kellő pillanat mércéjével is. Konklúzióként Arisztotelész megállapítja, hogy “a jó nem lehet olyasmi, ami egyetemesen közös és egységes volna, mert különben nem lehetne róla szólnunk valamennyi kategóriában, hanem legfeljebb csak egyben”.) Szempontként hozható fel az is, hogy a különböző dolgokat akár egyszerre is különböző tudományok vizsgálják, ezért sem tekinthetőek egyszerű (azaz nem összetett), relativitástól mentes fogalmaknak. Arisztotelész további fejtegetései során megállapítja, hogy a javaknak két csoportja különböztethető meg, azok,

amelyek “önmagukban jók” és azok, amelyek “csak az előbbiek által lesznek jóvá”. Más csoportosítás szerint a jó fogalmát minden foglalkozás esetében külön kell vizsgálni, a jó ugyanis az a cél, aminek az adott terület alá van rendelve és ami minden szempontból tökéletes (tökéletes pedig az, “amit mindig csupán önmagáért és sosem másért választunk”). A fejtegeés során az egyetlen, ami megfelel ezeknek a kritériumoknak, a boldogság; a gyönyör, az ész és az erények viszont éppen azért nem tökéletesek, mert létezik rajtuk túlmutató cél, amely vonatkozásban ezek csak eszközök. Ez a cél pedig szintén a boldogság. A boldogság lényegét kutatva az emberi munkét kell megvizsgálni, amelyben megnyilvánul a jó iránti vágy. A munka pedig az “eszes lélekrésznek bizonyos cselekvésben megnyilvánuló élete, a lélek olyan tevékenysége, amely nem értelem nélkül való. “ Az emberi értelemben vett jó nem más,

mint a léleknek erény szerinti. tevékenysége”, kiegészítve azzal a toldással, hogy az “egész élettartalma alatt” fennáll, a híressé vált szólást használva ugyanis “egy fecske nem csinál tavaszt” A boldogság kategorizálása igen sokrétű, egyesek szerint erény (Arisztotelész ezt a felfogást osztja leginkább), mások szerint bölcsesség vagy gyönyör. Felhívja a figyelmet arra, hogy a boldogság eléréséhez szükség van külső javakra, azaz eszközökre, mint például befolyásos barátokra, vagy olyan szerencsejavakra, mint a testi szépség előkelő származás, boldog gyermekkor. Ez a levezetés nem ellentétes a mű elején leírtakkal, miszerint az államkormányzás célja a legjobb, hiszen “az államkormányzás a legnagyobb gondot éppen arra fordítja, hogy a polgárokat. jókká tegye, s alkalmassá tegye őket arra, hogy az erkölcsi jót cselekedjék). Érdekes és Arisztotelész számára is zavarbaejtő az a vélekedés, hogy

mivel a boldogság két összetevője a tökéletes erény és a beteljesült élet, élőként senki sem tartható boldognak, csak halálakor visszamenőleg állítható róla, hogy boldog volt. (Így a saját boldogságra való rádöbbenés soha nem következhet be). Mivel a valóságban ez a levezetés nem állja meg a helyét, Arisztotelész megállapítja, hogy az tekinthető boldognak, aki a tökéletes erénynek megfelelően tevékenykedik. 8 Végül a lélektan egyes kérdéseinek aspektusait vizsgálja a “közkézen forgó iratok” eredményei alapján. Megállapítható, hogy a lélek két részből, értelmesből és értelem nélkül valóból tevődik össze, melyek azonban nem szervileg elhatárolhatóak. Az értelem nélküli lélekrész egyik vonatkozása felel a táplálkozásért és növekedésért, a másik pedig az az ösztön, ami arra viszi az embert, hogy az értelemmel bíró lélekrészre figyeljen és hallgasson (ez a vágyakozó rész). “E

megkülönböztetés szerint szoktuk osztályozni az erényeket is: egyik részüket észbeli, másik részüket erkölcsi erénynek nevezzük; éspedig észbeliek: a bölcsesség, az éleslátás és az okosság; erkölcsiek: a nemeslelkű adakozás és a mértékletesség”. Arisztotelész a Második könyvben az erény kettéosztásából kiindulva megállapítja, hogy az erkölcsi erények közül egyetlen eggyel sem rendelkezhetünk születésünktől fogva, hiszen változások eredménye. A természet csupán elősegíti az erények fejlődését, befogadását, szokássá válását. Az erényekre valamilyen tevékenység kifejtése során lehet szert tenni (“a lelki alkat formái a hozzájuk hasonló tevékenységekből fejlődnek ki”), mégpedig úgy, hogy adott tulajdonsággal rendelkező embert választunk ki és az ő cselekvéseihez mérjük a többi (és saját) cselekvéseinket. A tevékenységek kifejtésére való útmutatás gyakorlati jellegű, a Nikomakhoszi

etika, mint ilyen céllal íródott mű tehát sokkal inkább az illusztrációkkal, példákkal való útmutatást, mint az elméleti síkon való fejtegetést részesíti előnyben. Kiemelkedően fontosnak tartja azt a később Homérosz által kifejtett tulajdonságot (aurea mediocritas), amely szerint a mértékletesség, a túlzásoktól való mentesség, azaz a helyes középút a követendő és boldogságra vezető viselkedésmód. “A lelki alkat ismertetőjelének azt a kellemes vagy kellemetlen érzést kell tekintenünk, amely tetteink nyomában támad. hiszen rendesen a gyönyörűség miatt cselekszünk rosszat, s a kellemetlen érzés miatt húzodozunk az erkölcsös tettektől.” , éppen ezért van óriási jelentősége a nevelésnek, mint ahogy ezt már Platón is kiemelte. Három követendő és három kerülendő dolog különböztethető meg, mégpedig az erkölcsi jó, a hasznos és a kellemes, valamint ezek ellentétei, az erkölcsi rossz, az ártalmas és a

kellemetlen. Ezek kiválasztásakor döntő jelentősége van az erkölcsösségnek, hiszen az erkölcsös ember automatikusan ki tudja válsztani, mi a követendő, azaz eltalálja a helyeset, a rossz ember viszont mindenképpen elhibázza a választást. A helyes középút megtalálása viszont azért nagyon nehéz, mert mindent vonatkoztatásra szorul, azaz szubjektív dolog az értelmezés, mivel a dolgok fokozatisága, elhelyezése relativitási alapon működhet csak. “A lelki jelenségeknek három faja van: az érzelem, képesség, lelki alkat; nyilván ezek egyikébe tartozik az erény is. “Érzelmeken értem a következőket: vágy, indulat, félelem, magabiztosság, irigység, öröm, szeretet, gyűlölet, sóvárgás, féltékenység, szánalom. Képességnek azokat a dolgokat nevezem, amelyek révén ezekre az érzelmekre alkalmasnak mondanak bennünket, pl. ami által haragudni, bánkódni vagy szánakozni tudunk Lelki alkatnak viszont azt nevezem, aminek folytán az

érzelmekkel szemben helyesen vagy helytelenül viselkedünk; pl. a haragot illetőleg” Az érzelmek alapján nem vonhatóak le következtetések sem az erényességre, sem a lelki alkatra vonatkozóan, éppen ezen megfontolás alapján az erény nem tartható még képességnek sem, tehát az erény nem lehet más (kizárásos alpon), mint lelki alkat, méghozzá olyan leki alkat, “amelynek folytán az ember nemcsak jó lesz, hanem a maga munkáját is jól végzi”. Az erénynek mindenképpen a közép van a fókuszában, a középhatár a két rossz, a túlzás és a hiány elkerülésével. (Megjegyzendő, hogy nem minden érzelem és nem minden cselekvés egyeztethető össze a középhatár fogalmával.) “Háromféle állapot van, éspedig: két rosszaság: az, amely a túlzásban, s az, amely a hiányosságban nyilvánul meg, és egy erény, tudniillik a középhatár.” Az ellentét nem csak a két véglet között jelentkezik, hanem az egyik véglet és a középút

vonatkozásában is (az egyik véglet mindig közelebb esik a középhez, mint a másik, így nem a matematika törvényei, azaz 9 a számtani ill. a mértani közép számításánál használt elméletek az irányadóak) Az erkölcsös ember tehát úgy jellemezhető, hogy mindenben eltalálja ezt a bizonyos közepet és óvakodik mind a két véglettől. Ez a helyes magatartás titka “A középet kereső lelki alkat dicséretre méltó, s néha mégis el kell hajolnunk a túlzás vagy a hiányosság irányába, mert így találjuk majd el legkönnyebben a középet és a helyes utat”. “Minthogy az erény az érzelmek és cselekvések terén nyilvánul meg, s minthogy azzal szemben, amit saját akaratunk diktál: dícséretnek, illetve megrovásnak, azzal szemben pedig, ami akaratunk ellenére történik: megbocsájtásnak és néha szánalomnak van helye, feltehetően szükséges az erény természetét vizsgáló emberek számára, hogy megkülönböztessék a saját

akaratunkból következő történést attól, ami akaratunk ellenére történik.” A Harmadik könyv ismét az erény meghatározásaiból indul ki, az akaratunk ellenére történő és a kényszerű történések boncolgatásával indít, majd kifejti az akarat által irányítható, mozgás jellegű cselekvéseket. Kényszerű az az esemény, amelynek oka rajtunk kívül van és amelyhez semmivel sem járulunk hozzá. (Tehát nem kényszerú az, amely bár akaratunk ellenére való, mégis valamely előny szerzésének érdekében saját magunkból fakad.) “A tudatlanságból elkövetett cselekmény sohasem az ember önszántából ered ugyan, viszont akaratunk ellenére valónak is csak akkor mondható, ha utólag fájdalmat okoz, és az illető megbánja.”, mivel bár nem önszántából cselekedett, mégsem akarata ellenére való az eredmény bekövetkezése. Megkülönböztetést igényel a tudatlanságból és a tudatlan állapotban történő cselekvés. A

különböző események során az alábbi kérdések merülnek fel a vizsgálat során: kicsoda, mit, milyen kapcsolatban, milyen területen, mivel, mi célból, miként cselekszik. Ezek együttesen a legritkább esetben erednek tudatlanságból. Tehát “akaratunk ellenére történő cselekvésnek azt nevezzük, ami erőszak, vagy tudatlanság folytán történik, nyilvánvaló, hogy saját akaratunkból folyó tettnek viszont azt kell tartanunk, aminek mozgatóelve magában a cselekvő személyben van.” Akaratlagosnak tekinthető a haragból vagy valamilyen erős vágyból fakadó cselekmény, különben csak az lenne saját elhatározásból fakadó, amire a társadalmi elvárásoknak megfelelően törekednünk kell. Az elhatározás saját akaratunkból fakadó dolog, amely nem vágy vagy indulat megnyilvánulása, hanem a fegyelmezett ember ismérve, aki nem elsősorban vágyakozásból cselekszik (az elhatározás és a vágy eszerint az okfejtés szerint egymással

ellentétes fogalmak). Az elhatározás nem lehet kívánság és nem vonatkozhat lehetetlenségekre, valamint nem esik egybe a vélemény fogalmával sem, hiszen az általában, a világról alkotott nézeteink egészét hatja át. “Az elhatározás rendesen arra irányul, hogy valamit a magunkévá tegyünk, valamit elkerüljünk.”, ez pedig nem feltétlenül irányul a legjobbra vagy leghelyesebbre, de tárgya mindig olyasvalami, amit megfontolunk, amire törekszünk, s ami tőlunk függ. A kívánság minden esetben konkrét végcélra vonatkozik, bár ez sem esik mindig egybe a jó fogalmával. Az eszközökkel összefüggő cselekvés mindig elhatározás alapján és saját akaratból történik, az erények tevékenységei tehát az eszközökkel függnek össze. “Eszerint tehát az erény, éppúgy mint a lelki rosszaság, tőlünk függ”; a cselekedeteinktől, amelyek beálltát vagy a tőlük való tartózkodást, célját, módját és eszközeit szabad

akaratunkból megválaszthatjuk. Bár a boldogság nem teljesen érhető el saját elhatározásból, a gonoszság nem ered másból, mint a saját “kívánságunkból”, azaz a rossz akarásából. A buzdítás, bíztatás, vagy akár elítélő vélemény is csak a saját elhatározásból fakadó tényekre irányulhat. Ha pedig az ember a maga lelki alkata miatt cselekszik valami rosszat, akkor is visszavezethető ez a “léhaságra”, ami belőle fakad, hozzá tartozik. Hiszen a végcél, amelyekért cselekszünk, saját elhatározásunkból ered és arra kell visszavezetni, így a céltudat nem minősítő körülmény. Összefoglalásként leszögezhető, hogy a személy abban az esetben tehet cselekedeteiről és azok következményeiről, amennyiben azokról közvetve vagy közvetetten tehet (példaként a mű a testi fogyatékosságot említi, amelyért nem lehet elítélni 10 senkit, amennyiben e fogyatékossággal születik, de felróható neki, ha a teste

elhanyagolása miatt szerzi). Ebből következik az is, hogy a lelki tulajdonságok egy részét születésünkkor kapjuk és ezt nem áll módunkban megváltoztatni, de többségében magunknak kell formálnunk lelki világunkat. A továbbiakban az erényeket egyenként tárgyalja Arisztotelész. A bátorság középhatárt alkot a félelem és a biztonság érzései közt, a félelem pedig valamely rossznak az előérzete, de ezen túl jelenthet erényből fakadó kötelességszerű félelmet is, amely általában valamely rossz tulajdonságnak valamilyen megnyilvánulása (pl. gyalázat) Habár bátor az, aki nem fél, léteznek olyan dolgok is, amelyektől nem bátortalanságra vall nem félni. Ezek általában olyanok, amik nem saját lelki rosszaságunkból fakadnak. Az igazán bátor ember az, aki nem fél a legfélelmetesebbtől, a haláltól (leginkább háborús helyzetben, veszélyben), ha a halál dicsőséget hoz és van lehetőség a védekezésre. Kivételként

megjegyzendő, hogy boldogtalanság miatt vállalni a halált nem bátor cselekedet. A bátor ember legfontosabb tulajdonsága a rendületlenség, azaz a félelmet érezve sem mutatja és nem a félelem érzéséből kifolyólag cselekszik. “A bátor ember az erkölcsi jó kedvéért vállalja és cselekszi mindazt, ami a bátorsághoz tartozik”, és vállalja a fájdalmat, amit el kell viselnie. Ez pedig sokkal nehezebb annál, mint hogy tartózkodjon a kellemesektől. A végcél minden esetben gyönyörű, ám tisztában van azzal, hogy megszerzése fájdalmat (testi és lelki értelemben is) okoz. A gyávaság és vakmerőség gyakran együtt járnak, hiszen a túlzott vakmerőség általában félelmet próbál leplezni és megtévesztésként mutatja a gyáva ember. A három említett tulajdonság mindegyike azonos helyzetben mutatkozhat meg, az egyik túllép rajta, a másik alulmarad, a bátor viszont megtalálja az eszményi középutat. A bátorság fogalmán belül

külön csoportot alkot az állampolgársági boldogság, amely lényege az, hogy az ember azért néz szembe a veszélyekkel és félelmet keltő dolgokkal, mert a törvény, az állampolgári kötelessége ezt diktálja, ezt várja el tőle. Indítooka természetesen ennek is az erény “Az egyes dolgokban szerzett tapasztalatot is bátorságnak szokták tartani, amiért aztán Szókratész úgy vélekedett, hogy a bátorság nem egyéb, mint tudás.” “A haragot is a bátorsággal szokták összefüggésbe hozni, bátornak tartják azt is, aki haragból tesz valamit”. Arisztotelész fenntartással kezeli ezt a vélemény és a vadállatokkal von párhuzamot, akik akkor támadnak, ha őket sérelem érte, míg az ember akkor válik haragossá, ha az erkölcsi jón valami csorba esik (ez a gondolat feltevésnek igen szép, de némileg utópisztikus jellegű). Az a bátorság, amelyet a bosszúvágy miatt jelentkezik, nem valódi, hiszen elsődleges célja nem az erkölcsi jó.

“A reménykedő ember sem nevezhető igazán bátornak, csak azért viselkedik magabiztosan a veszélyekben, mert már sokszor és sok ellenséggel szemben győzött”, de magabiztossága csupán abból fakad, hogy bízik saját erejében és sérthetetlenségében. “Bátor ember látszatát keltheti az is, aki valamit nem tud”, igazából a reménykedőre hasonlít kivéve azt a jellemvonást, hogy nem rendelkezik magabiztossággal. Ha azonban tudomására jutnak a dolgok, feltehetően menekülni fog, ilyesformán valójában nem nevezhető bátornak. A következőkben tárgyalt erény a mértékletesség, azaz a gyönyörökkel szemben mutatkozó középhatár. Fontos különválasztani a testi és a lelki gyönyöröket (mint például a becsvágy és a tudásszomj), a mértéktelenség bűne csak a testi gyönyörök körét érinti, bár azt is kisebb megszorításokkal: a látás, a hallás, a szaglás körében ugyanis ritkán beszélhetünk erről a tulajdonsággggról.

"A mértékletesség és a mértéktelenségtehát olyan gyönyörök élvezetében mutatkozik meg, amelyekben más élőlénynek is része lehet, amiért is ezek nyilván szolgai és állati természetűek." A mértékletesség úgy is jellemezhető, mint egy viszony, amelyet az embert a vágyaihoz köti. A vágyak lehetnek általánosak (természetesek), tehát amelyek csak abban az esetben érdemelnek említést, amikor túlságosan erősek vagy 11 mélyek, és lehetnek különlegesek, más által nem vagy nem ilyen módon érzékeltek. A természetes vágyakkal kapcsolatban az egyetlen szóba kerülő bűn a túlzás lehet, az egyéni természetű vágyak esetében azonban sokrétűbb a probléma, mint például olyan dologban leli kedvét, amelyben tilos (erkölcstelen) lenne, illetve nagyobb mértékben örül neki, mintha ugyan ezt szabadon gyakorolhatná. A mértéktelenség bűnébe eső személyeknek mindenképpen valamilyen megrovás jár, hiszen

egyértelműen saját akaratból ered, választás tárgyát képezheti. A vágyakkal való szembekerülés egyébként életünk mindennapos része, tehát Arisztotelész véleménye szerint éppen ezért folyamatos lehetőség van arra, hogy hozzáedződjünk, így ez a bűn különösen felróható az egyéneknek. A fegyelmezetlenség tulajdonsága némiképpen hasonlóságot mutat a mértéktelenséggel, általában “gyermekes hibákra szoktuk alkalmazni”. Az élet során folyamatos feladat a vágyakkal való együttélés és azok koordinálása, megzabolázása, mérséklése, “szükséges tehát hogy a mértékletes ember vágyakozó tehetsége összhangban legyen az értelemmel”. A Negyedik könyv folytatja az egyes emberi tulajdonságok, lelki alkatok tárgyalását. A nemes lelkű adakozás középhatár az anyagi javak között, erénye abban rejlik, hogy megfelelően képes adni és elfogadni különböző javakat. (“Anyagiakon pedig értjük mindazt, aminek az

értékét pénzzel lehet mérni.”) Ezzel kapcsolatban a nem megfelelő viselkedésmód a tékozlás és a nemtelen fösvénység, túllépésre vagy el nem érésre vonatkozik, akár azon a téren, ahogy javait beosztja, akár azon, hogy túl sokat foglalkozik anyagi helyzetével. Azért nagyon fontos a helyes középút ismerete, mert az életet csak ezekkel a vagyoni eszközökkel lehet leélni, így a velük való rendelkezés nagy jelentőségű kötelesség is. A adakozás abban az esetben nemes lekű, ha célja az erkölcsi jó, “annak, annyit és akkor ad, akinek, amennyit és amikor kell, s minden egyéb körülményt is figyelembe vesz, ami a helyesen gyakorolt adakozással együtt jár”, tehát körültekintő, megfontolt módon viselkedik. Ugyan ilyen szabályok vonatkoznak a javak elfogadására is, tehát hogy csak olyan embertől szabad elfogadni, aki nemes célból adja és az adakozás következtében nem kerül erkölcsileg vagy anyagilag kellemetlen helyzetbe.

Kérni is csak ilyen módon szabad, de csak valódi nagy szükség esetén. Az adakozó emberre gyakran jellemző egy kisebb fajta túlzás, miszerint töbet juttat, mint amennyit magának hagy, mivel miközben adakozik, nem gondol saját magára, csak másokra és a szétosztható javakra (mindennapi az a probléma, hogy amennyiben meghatározott pénzösszeg áll rendelkezésre, hogy azt jótékony célra áldozza vagy elosztogassa, nehezen tudja a rászorulók közül kiválasztani azt, akinek a legnagyobb szüksége van rá, mert szívében is nehezen oszthatja meg a sajnálatot a szerencsétlenek, nincstelenek és nélkülözők között). Az adakozóra jellemző, hogy a javakat nem azért gyűjti, tartja és becsüli, amiért általában, hanem csupán azért, mert az a kép lebeg a szeme előtt, hogy ebből van lehetősége adakozni, segíteni. A végletek tekintetében megkülönböztetésre szorul az a két fajta ember, aki nem szívesen ad és az, aki nemcsak hogy nem ad a

magáéból, de még mástól irigyli azt, ami neki jutott, így életét folytonos elégedetlenségen kénytelen tölteni. Ebből a szempontból azok számítanak a legbűnösebbnek, akik az elvevés tekintetében esnek túlzásokba, mint például az uzsorások, akiknek legfontosabb jellemzője a piszkos nyerészkedés. A következő vizsgált fogalom az áldozatkészség, ami szintén az anyagi javak tekintetében vizsgálandó, bár nem ölel fel olyan sokrétű tevékenységet, mint az adakozás fogalma. “Miképp neve is mutatja, nagy arányokban történő s a célhoz illő pénzáldozatot jelent”, amelynek nagysága mindig az adakozó anyagi helyzetétől függő, tehát relatív. Az áldozatkészség túzásai a szűkkeblűség, az ostoba fitogtatás, az ízléstelen nagyzolás. “Az áldozatkész ember olyan, mint az igazi szakértő: meg tudja állapítani, hogy mi illik, és a 12 célnak megfelelően nagy áldozatokat is tud hozni”, a tárgy pedig, amelyre

vonatkozik, mindig valamilyen erkölcsileg kiemelkedő illetve köztiszteletnek örvendő dolog. Nehéz megtalálni az egyensúlyt ezzel a tulajdonsággal kapcsolatban, hiszen ha az ember úgy hoz áldozatokat, hogy abból túlzott, nagymértékű és pótolhatatlan kára származik, akkor a társadalmi vélemény az lesz róla, hogy bolond, éppen ezért nem minősül erényes embernek. Ebből következik, hogy az áldozatkészség tulajdonsága, mint erény, a tehetősebb embereket illeti meg, az ő esetükben lehet beszélni erről (nem támasztható az az igény – szemben a katolikus evangéliumi tanításokkal, hogy minden vagyonukat áldozzák a többiek, a köz javára, ebben a felfogásban ugyanis minden személynek kötelezettsége, hogy ellássa saját magát és így ne szoruljon mások segítségére). Fontos arisztotelészi megállapítás az, hogy azok a tárgyak, ráfordítások, amik a szépséget eredményezik, a szépérzékre hatnak, nagyon fontosak és ezek

közül azok, amelyek maradandóak, megérdemelnek minden anyagi áldozatot. Azonban ha a díszítést túlzásba viszik vagy olyan célból teszik, ami nem más, mint mások csodálatának és irigységének felébresztése; már pöffeszkedés (az is ebbe a bűnbe esik, aki túl sok pénzt költ olyan dolgokra, amelyek azt a bizonyos összeget nem érik). A szűkkeblű a másik végletbe esik, azaz kicsinyes, sajnálja a pénzt mindenre, tétovázik minden kiadással kapcsolatban, örökösen sopánkodik. Arisztotelész fokozatilag nem tartja annyira elítélendőnek és visszataszítónak ezt a lelki alkatot. A nemes becsvágy tárgya mindig nagy dolog (a kis jelentőségűekért nem érdemes rögtön veszélybe sodródni), amire az ember kellő elszántságot, akaratot, kitartást és tehetséget remél saját lényétől. A túlzásba vitt becsvágy felfuvalkodottságot, a túl kevés pedig kishitűséget eredményez. A becsvágyás, mint középút, pozitív tulajdonság, tehát

mindig csak olyan dolgokra vonatkozhat, aminek valójában birtokában van az ember. “A becsvágyó ember, ha valóban a legnagyobb dolgokra métó, akkor egyúttal a legjobb is, mert a nagyobb jutalomra mindig a jobb ember méltó, tehát a legnagyobbra a legjobb”, éppen emiatt a fejtegetés miatt annak a ténynek is fenn kell állnia, hogy a becsvágyó emberre a többi erény is jellemző, kiváltképpen a jószívűség, szókimondás, a segítőkészség és megfontoltság, külső jegyekben pedig a mély hang, higgadt beszéd, lassú mozgás. (Mivel ugyanis kitüntetéseket kap, a kitüntetést pedig nem kaphatja az, aki csak egyfajta tulajdonság tekintetében mutatkozik erényesnek.) Ahhoz, hogy a becsvágy kifejlődhessen az emberben, szükség van bizonyos szerencsejavak meglétére, mint ahogy ezt a gyakorlat is bizonyítja, mivel kitüntetéseket a legtöbb esetben olyan emberek kapnak, akik rendelkeznek kellő vagyonnal és származásuk tekintetében előkelőek. Ez

a megállapítás azonban olyan veszélyeket rejthet magában, hogy az ilyen javakkal rendelkező emberek automatikusan becsvágyónak tartják magukat, habár híján vannak a belső, erényből fakadó tulajdonságoknak. A kishitűség vétke nem tekinthető mélységesen elítélendőnek, hiszen nem eredményez gonoszságot, csupán hibás természetre vall. “A szelídség középhatár az indulat érzései tekintetében, pedig ez inkább a hiányosság irányába tér el. Túlzásba menő formáját dühösségnek mondhatnók, mert azt a leki állapotot a harag jellemzi” A szelíd ember- bár közel sem annyira, mint a jobb kifejezés hiányában halvérűnek mondott- alapvetően elnéző, nem bosszuálló, de nem együgyű. “A hirtelen haragú ember túlzásba megy a heveskedésben, mindenre és mindenen felindul, az epés viszont nehezen engesztelhető ki, és sokáig haragszik, mert magába zárja a mérgétvad haragúnak azt az embert mondjuk, aki olyasmiért haragszik,

amiért nem volna szabad, s nagyobb mértékben s hosszabb ideig, semmint kellene.“ Ezek a tulajdonságok nagyon nehezen viselhetőek el és tolerálhatóak a szűkebb hozzátartozók számára. A társas kapcsolatok tekintetében megkülönböztethető két túzásos jellemvonás; az egyik típusba tartozó ember mindenkivel egyetért, helyesel, mert mindenkinek tetszeni akar; a másik csoportba a házsártosak, összeférhetetlenek tartoznak, aki folyton ellenkezik és mindenkit megbánt. A két alkat között középen elhelyezkedő jellemvonásra Arisztotelész nem 13 találta a megfelelő kifejezést, de azt állítja, hogy leginkább a kedvességre emlékesztet. Az ilyen ember elfogulatlan, a legmegfelelőbben érintkezik az emberekkel és ideális barát, és felvállalja azt is, hogy esetleg kellemetlen érzéseket keltsen, nem úgy, mint aki csak kellemes érzéseket ébreszt akkor is, ha az erkölcsileg nem megfelelő hozzáállás, és a kellemetlenkedő. Ha pedig

ehez kapcsolódik az anyagi, pénzben kifejezhető haszon reménye is, akkor hízelkedő emberről van szó. “Körülbelül ugyanezen a területen mozog a fennhéjázással szemben álló középhatár is, melynek szintén nincs külön neve, a nagyzoló ember rendszerint olyan ékes tulajdonságokkal hivalkodik, amelynek nincsenek meg bennea gúnyosan szerénykedő ember viszont még azokat is eltagadja, amelyek megvannak benne, aki e kettő közt középen van, az –megmaradva a maga mivoltában- életében és beszédében mindig az igazságot vallja, ami megvan benne, azt elismeri, de se nem nagyon nagyobbítja, se nem kisebbíti.” Az ilyen ember nem képmutató, hiszen nem motiválja semmilyen cél, egyszerűen azért mondja meg minden esetben az igazat, mert személyiségéből és leki alkatából ez fakad. A társas érintkezések egyik speciális megnyilvánulásában, a szórakozás esetében az élcelődés különböző fokozatai kapcsolódhatnak a különböző emberi

tulajjdonságokhoz. Szélsőséges megnyilvánulások esetén bohóckodásról, otrombaságról, illetve bárdolatlanságról és ridegségről beszélhetünk. Az az ember, aki ebben is megtalálja a középút eszményét, szellemes és fordulatos beszédű, helyesen tudja megítélni a tréfálkozásra megfelelő alkalmat, alapjában véve tapintatos és jellemzi az is, hogy milyen beszédeket hallgat meg szívesen és melyikeket tartja zavarónak. “A szemérmességről, mint erényről, tulajdonképpen nem beszélhetünk: inkább érzelemnek mondhatnánk, semmint lelki alkatnak. Általában úgy szokták meghatározni, hogy becstelenségtől való félelem”. Ez a tulajdonság csupán a fiatalok körében dícséretre méltó, hiszen az idősebbek körében természetes. “A fegyelmezettséget sem tekinthetjük igazában véve erénynek, hanem csak afféle vegyes jellegű tulajdonságnak. Az Ötödik könyv az igazságosság és az igazságtalanság fogalmát igyekszik

feltárni. Ezzel kapcsolatban vizsgálat tárgyát képezik mind a cselekvések, amikben megnyilvánulhatnak; mind a végletek, amik között az igazságosság a helyes középút. Lelki alkat tekintetében az tartható igazságosnak, akinek cselekedeteire általában véve az igazságosság jellemző, célja az igazság kutatása és feltárása. Az igazságtalanság többféle területen megnyilvánulhat, mivel általában a tulajdonságokat jellemző szavakat az élet és közélet különböző területein különböző értelemben használhatjuk. Így az igazságtalan ember attól függően, hogy általában mivel foglalkozik, hogy viszonyul a munkájához, lehet törvényszegő, kapzsi vagy egyenlőtlenségeket kedvelő, tehát igazságtalan az, ami törvényellenes, egyenlőtlen és mindig visszavezethető valamilyen lelki fogyatkozásra. Arisztotelész kifejtve a különböző tulajdonságok homonímiáját tagadva tulajdonképpen felismeri a metonímiát, azaz azt a később

költői eszközként használt formát, amelyben egyetlen nyelvtani értelemben vett szóhoz jelentésbeli többértékűséget kapcsol. Az igazságosság zsinórmértéke tehát a törvény, amely feltétlenül jó és megfelelő, és amely szabályozza az élet minden alapvető problémáját, területét. A törvény az, amely a különböző erények közti középutat szorgalmazza természetjogi és etikailag megalapozott jellege miatt. Egy korabeli közmondás szerint „az igazságosságban minden erény bennfoglaltatik”, ezért többen az igazságosságot a legmagasabb rendű erénynek tartják, tökéletes erénynek, mert a többi erény megvalósításához nyújt útmutatást, segítséget. Sokan csak magukkal szemben tudják ezt az erényt gyakorolni és ez nem elegendő a tökéletessé váláshoz, hiszen másokkal szemben képtelenek kinyilvánítani. Ennek következményeként szinte az igazságosság az egyetlen olyan erény, amelynek az emberek közti kapcsolat

gyakorlásában van szerepe és – bár tudvalevőleg sokkal nehezebb- mégis az számít valóban igazságos cselekedetnek, amikor 14 elfogultság nélkül a tények mérlegelésével tudunk ítélkezni illetve dönteni. Ennek ellentéteként az igazságtalanság a maga teljes egészében értelmezhető és lényegi lelki rosszaság.Arisztotelész állítása alapján azonban létezik az igazságosságnak olyan megnyilvánulása is, amely csupán része az erénynek és nem a tökéletes erény, hasonlóképpen az igazságtalanségot is ilyen formán fogja tárgyalni (gyakorlati példákkal igazolható az igazságosság ilyen kettéosztottságának szükségessége). Ebben a megközelítésben leredukáltuk az igazságosság fogalmát két formára, az egyik a törvénnyel való szembeszegülés és az azok ellenére való cselekedetek, a másik az egyenlőség eszméjével való azonosulás. Mivel a igazságtalan mindig egyenlőtlen, tehát túlzás, létezik egy középút is,

maga az egyenlőség. A nevelésben is óriási szerepet kell tulajdonítani az igazságosság bemutatásának, elsajátításának. A törvény által szabályozott csoportosítása szerint létezik akaratunk ellenére bekövetkezett cselekmény (amely lehet erőszakosan vagy titokban elkövetett) és akaratunktól függő esemény. Az igazság reletív is, azaz mindig valamihez mértnek kell lennie, valakire vonatkozik, egyedi, és mivel közép, ezért mindig legalább két dodlogra vonatkoztatva kell értelmezni. Összafoglalva „az igazságos dolog fogalmához tehát legaláb négy tag szükséges: akikre nézve igazságos, azok ketten vannak, s amikben az igazságos dolog megnyilvánul, az is kettő Az egyenlőség pedig ugyanaz lesz a személyek és a szóban forgó dolgok közt, mert amilyen viszonyban vannak egymással azok a dolgok, amikben az egyenlőség érvényesül, ugyanazon viszonyban vannak a személyek is”. Nyilvánvaló szempontként kell figyelembe venni az

érdemlegességet, amelynek óriási szerepe van például a javak eloztása tekintetében, amennyiben az igazságosság első típusáról, az szétosztó igazságosságról beszélünk, de egyértelmű, hogy mindenki mást ért ez alatt, a demokrácia lelkes hívei a szabadságot, az oligarchia hívei a pénzt vagy nemesi hírnevet, az arisztokraták pedig az erényt. „Az igazságos dolog tehát az arány bizonyos esete, mert az arány nem csupán egységekből álló számot jellemzi, hanem általában a számot; az arányosság tudniillik bizonyos viszonyoknak az egyenlősége., az ilyen igazságot tekinthetjük középnek, az igazságtalan pedig az, ami megsérti az arányosságot; mert az arányos egyúttal közép, viszont az igazságos az arányos.” A matematikusok álláspontja szerint ezt a geometriai arányosság, ahol az egész úgy viszonylik az egészhez, mint egyik tag a másikhoz. A rosszat illetően fokozatilag különbséget lehet tenni a kicsi illetve nagyobb

rossz között, amely viszonylatban a kisebb rosszat kell választani és mivel amit érdemes választani, az jó. Az igazságosság másik formája a kiigazító igazságosság, amelyik például jogügyletek eldöntése esetén kell, hogy szerephez jusson és saját akaratból kell, hogy erdjen, valamint célja szintén az egyenlőbbé tétel (károk és hasznok figyelembe vételével). A bíró, akinek kötelessége eszerint az igazságosság és arányosság szerint ítélni, maga is a középutat kell képviselnie és a viszonosság elvét alkalmaznia. Ezt bizonyítja a grammatika is, az igazságosság a dikaión, a két egyenlő részre való felosztásból, azaz a dikha szóból származik; a bíró (dikasztész) olyan valaki, aki kettéoszt (dikhasztész). Az igazságosság középhatára tehát a haszon és a kár között helyezkedik el. A törvény határozza meg ezeket a viszonyokat és az igazságszolgáltatás rendjét, ezt a hatalmat soha nem lehet egyetlen személy

kezébe helyezni, mert könnyen kényúrrá válik és csak a saját érdekeit fogja érvényre juttatni. Más az igazságosság a polgárok között és más jellegű az úr-szolgáló vagy az apa-fiú viszonyban, mivel a kor által elfogadott normák szerint a gyermeken és a szolgán tulajdona van az úrnak illetve az apának, az állami életben viszont kölcsönös tiszteletnek kell uralkodnia. A házastárssal szemben pedig házi igazságosságról van szó “Igazságtalan illetve igazságos cselekedetet csak akkor követi el valaki, ha tettét saját akaratából követi el, ha akarata ellenére teszi, akkor tulajdonképpen sem igazságtalan, sem igazságos cselekedetet követ el, legfeljebb véletlenségből”, azaz a meghatározásnak olyan 15 alapon kell töténnie, ami figyelembe veszi a saját akarat meglétét vagy hiányát is. Így lehetséges az, hogy bár a dolog igazságtalan, a tett nem, csak a véletlen erdményezte. Ilyen esetben nem is lehet felróni vagy

bűnnek minősíteni az igazságtalanságot. Igazságtalanságot sosem szenvedhetjük el önszántunkból. A társas együttélés körében előforduló egyik kártevés a hiba, amely tévedésen alapszik Tévedni lehet személlyel, cselekedettel, eszközzel, eredménnyel kapcsolatban. Ha olyan kár keletkezik így, amellyel előzetesen nem lehetett számolni, akkor szerencsétlenségről beszélünk, a hibához ugyanis szükségeltetik az, hogy előrelátható vga legalább feltételezhető volt az erdmény, habár a leki rosszaságnak nincs szerepe vele kapcsolatban. Igazságtalan az a tett, amiben a lelki rossz motíváló tény, de a tettet nem előzetes megfontolás alapján követik el. Ha pedig minden negatív tényező fennáll, akkor igazságtalan és gonosz emberről beszélünk (harag, düh vagy egyéb szenvedély készteti). A méltányosság arra a lelki alkatra jellemző, amely az igazságot nem a törvény szerinti értelemben vizsgálja, hanem kiigazítással élve.

Ennek az az oka, hogy bár a törvények jók, de mindig általánosságokra vonakoznak, az egyedi estekben pedig az általában jól és igazságosan funkcionáló törvények esetleg egyedi igazságtalansághoz vezethetnek. “Eszerint tehát a méltányos dolog igazsságos, sőt még jobb is bizonyos értelemben vett igazságos dolgoknál, csakhogy nem az általános értelemben vett igazságosnál, hanem az általánosítás miatt keletkezett hibánál.” Méltányos ember tehát alapvetően az, aki igazságos, de az igazságot (azaz a törvényt) nem a szó legszorosabb értelmében veszi, amikor az ilyen értelmezés másnak kárára válhat. A Hatodik könyv a helyes középút és szabályok ismertetésére irányul, az észbeli erényeket vizsgálja. “A léleknek három olyan megnyilvánulása van, ami a cselekvésben és az igazság megismerésében dönt: érzékelés, ész, kívánság”, ahol az érzékelés maga nem vezet valódi cselekvésekhez (az állatok

érzékelnek de nem cselekszenek). A kívánság mindig valaminek az elérésére, megszerzésére vonatkozik, míg a gondolkodás tagadások és állítások variációira. Az erény ebből a kettő megnyilvánulásból táplálkozik, elsősorban a megfontoláson, másodszor pedig a kívánáson (ennek kell erkölcsösnek, helyesnek lennie). A cselekvés mindig elhatározással, törekvéssel kezdődik, ami valamilyen jövőbeli mozgásra irányul, és már itt jelentkezik az adott leki alkat, hiszen az elhatározás ebből merítkezik. Eztán következik a cselekvés, ami irányulhat valamilyen erdményre de magára a helyes cselekvésre is. “A léleknek szám szerint öt olyan megnyilvánulási formája van, amelyekben igenléssel vagy tagadással igazságot fejezhet ki; ezek: mesterség, tudomány, okosság, bölcsesség, ész, mert persze a feltevéssel és a véleménnyel hamis erdményre is juthat az ember”. A tudomány tárgya szükségszerűen létező, örök dolog, és

megtanulható (részben rávezetés, részben következtetés útján). A mesterség a gondolkodás segítségével jön létre, alapvetően létrehozó tevékenység, vagy magát egy tárgyat, mint objektumot hoz létre, vagy annk keletkezését, létrejöttét, okait vizsgálja. Az okosság azokra az emberekre jellemző, akik meg tudják fontolni, hogy mi hasznos nekik, méghozzá úgy, hogy figyelembe veszik életük minden területére kifejtett hatását, erdményét. Tehát az okosság “gondolkodással párosult cselekvő, igazi lelki alkat, mely arra irányul, ami az embernek jó vagy rossz”, amelynek velejárója a mértékletesség. “Bölcsességet – az alkotó művészetek terén – olyan embereknek tulajdonítunk, aki az alkotó művészet egyes ágaiban a legnagyobb tökéletességre viszi”, a bölcsesség ésszel párosult tudományos megismerés, objektív fogalom. A bölcsek birtokában van minden tudomány lényege, oka és célja, ezen túl pedig az igazság

anélkül, hogy esetleg a maga haszna tekintetében okosnak lenne mondható. A tapasztalat ettől némileg eltérő 16 “tudományosság”, mert a tapasztalat az ügyességet és az élet dolgaiban történő kiigazodást segíti anélkül, hogy valódi tudást (pl. okok ismeretét) eredményezné “Az értelmesség és a jó felfogás, amelyek alpján valakit értelmesnek, illetve jó felfogásúnak mondunk, sem általában a tudománnyal vagy a véleménnyel nem vág egybe, sem pedig valamely részleges tudománnyal, aminő például az orvostudomány”, inkább ítéletet mond, véleményez olyan dolgokat, amelyek az okosság tárgyát képezik. Arisztotelész meggyőződése szerint a tárgyalt képességek mindig együtt járnak az életkorral, mivel azokat a természet fejleszti ki az idő előrehaladtával. A mérce, az általában helyesnek vehető szabály és középút az okosság, mely mindenképpen együtt jár az erényességgel, illetve a kettő egymás nélkül

elképzelhetetlen. Ezzel megdől az a vélemény is, miszerint az erények elválaszthatóak lennének egymástól. A Hetedik könyv az erkölcsi tekintetből három legelítélendőbb dolgot tárgyalja, a lelki rosszaságot, a fegyelmezetlenséget és az állatiasságot. Először a fogalmak ellentétpárját kutatva próbálja definiálni ezeket a tulajdonságokat, a lelki rosszaság; ellentéte az erényesség, a fegyelmezetlenségnek logikus és egértelmű módon a fegyelmezettség, az állatiasságnak pedig az emberfeletti erény. Ez utóbbi a legnehezebben megragadható és meghatározható, az emberfelletti erény általában olyan cselekedetekre vonatkoztatható, amelyeket isteni sugallatra vagy isteni módon végeznek, tehát benne mintegy az emberfeletti, isteni erő vagy akarat nyilvánul meg. Meg kell jegyezni, hogy az istenek nem isteni módra, az állatok nem állatiasan cselekszenek, hiszen lényükből fakadóan, mintegy determinálva léteznek és tesznek bármit is.

Az állatiasság és az emberfeletti erény hasonlóan ritka jelenségek, Arisztotelész szerint állatiasságra példát a barbárok között találhatunk, de kialakulhat valamilyen betegség vagy torzulás eredményeképpen is. A fegyelmezetlenség, más szóval elpuhultság vagy kényesség ellentéte a fegyelmezettség, álhatatosság. „A fegyelmezett ember azonos azzal, aki mindíg kitart mérlegelésének eredménye mellett; a fegyelmezetlen ember pedig azonos azzal, aki hajlamos arra, hogy mérlegelésének eredményétől eltérjen”. Ez kiegészül egy olyan kitétellel, amely kimondja, hogy a fegyelmezett ember helyesen tudja megítélni, hogy mely vágyai vagy kívánalmai gonoszak illetve mindenképpen elkerülendőek és emellett képes visszatartani magát azok elkövetésétől, a fegyelmezetlen ember viszont nem tud uralkodni vágyain és feltehetően a szenvedély annyira eluralkodik rajta, hogy mégis megteszi. A fegyelmezettség összefügg a mértékletesség és

az okosság tulajdonságaival is. A kor gondolkodói különböző módon látták annak lehetőségét, hogy valaki helyes gondolkodás mellett mégsem képes helyesen dönteni, Szókratész például azt vallja, hogy fegyelmezetlenség valójában nem is létezik, csak a helyes értékítéletre való képesség hiánya. A tudás elődlegessége és fontossági sorrendben elfoglalt első helye azonban összeköt minden nézetet és álláspontot, és megkülönbözteti a tudást a véleménytől. Az okosság a legjobb példa arra, hogy a fegyelmezettség nem függetleníthető más tulajdonságoktól, így nem nevezhető okosnak az, aki – bár okosan képes dönteni, gondolkodni és ítélni – cselekedeteiben nem mutatja, hogy rendelkezne ezzel az erényel. A fegyelmezetlenség tehát nem definiálható csupán úgy, hogy valaki mindig kitart a véleménye mellett és úgy cselekszik, ahogy korábbi mérlegelésének megfelel, hanem hozzátartozik az is, hogy döntései, tudása,

véleménye megfelel az általános erények általi kívánalmaknak, azaz helyes döntéshez helyes viselkedésmód párosul, abban az esetben is, ha akár a döntés, akár a magatartás nehezen meghozható vagy véghezvihető, de hosszú távon így megfelelőbb, így kívánatosabb, így elvárhatóbb. Ebből indult ki Arisztootelész akkor is, amikor ismertette, hogy a tudásnak két fajtája van, az egyik, amikor a tudás megvan, de az alkalmazására képtelennek mutatkozik az egyén; a másik pedig az, amikor a tudás mellé rátermettség, azaz a tudás hasznosításának képessége is csatlakozik. Mivel a cselekvés pedig mindig konkrét esetekre, tehát nem általános 17 szillogizmusokra vonatkozik, ezért gyakran esnek abba a hibába, hogy a szillogizmusok helyes feltevése és használata mellett mégis rossz magatartásformát választanak, illeteve rosszul cselekszenek. A fegyelmezetlen ember lelkiállapotára valmilyen szenvedély jellemző, illetve elmebetegség

vagy olyan bódult állapot, mint például a részegség. A harag, szerelmi vágy és a többi erőteljes érzelem olyan hatással lehet bizonyos helyzetekben, mint a téboly, de nem törvényszerű, hogy nem következetesen ragaszkodnak továbbra is a maguk érveihez, véleményéhez. Az állatok nem tekinthetőek fegyelmezetlennek, hiszen nincsen általános érvényű véleményük, csak egyes esetekben alkalmazandó meglátásaik (azaz az ösztöneik által diktált természetes igény vagy inger). A fegyelmezetlenség természetesen elhagyható tulajdonság, Arisztotelész véleménye szerint a haraghoz vagy részegséghez hasonló, azaz adott helyzetekben például legyőzhető vagy tudatos következetességgel teljesen megszüntethető. A mértékletesség hasonló kategória, azaz a tudattól és a tudatot befolyásoló érzelmektől vagy behatásoktól szintén erősen függ. A vágyak és gyönyörök megítélése természetesen pozitív és negatív is lehet, azaz

természettől fogva kívánatos illetve nem kívánatos, attól függően, hogy a vágy nem, fajta és cél szerint pozitív vagy negatív elbírálás alá esik-e a természet törvényei és az erények alapelvei, az erkölcs szelleme szerint. A két kategória között természetesen megjelenik egy közbülső eset is, ami a mértéktől, a megszerzés módjától teszi függővé magát a vágyat. Ilyen például a vagyon, a nyereség, a győzelem, a kitüntetés. Ezekkel kapcsolatban csupán az felróható, ha valaki túlzásba esik, tehát minden áron, felrúgva a többi esetleges erényt, szabályt. Könnyen található példa arra az esetre, amikor valaki már az őrületig fokozza a gyönyörök hajszolását és elveszti a józan eszét, a kontrollt saját maga ás cselekedetei felett. A lelki rosszaság tehát nem mérvadó, sokkal inkább a fegyelmezetlenség, mértéktelenség és következetlenség, ami hajtja az embert. Vannak tehát olyan dolgok, amik természettől

fogva kellemesek és kívánatosak (valamint megfelelnek a természet törvényeinek), és vannak olyanok is, amik ellenkeznek ezekkel a törvényekkel és erkölcsökkel. Aki az ilyen dolgok elérésében leli nagy örömét, azt nevezhetjük állatiasnak, tehát Arisztotelész példáinál maradva aki nyers hússal táplálkozik, emberhúst eszik, magzatot hajt el, illetve lelki torzulást szenved, a homoszexualitás azon fajtája, amely nem eredetileg, hanem nevelés vagy szokás folytán fejlődik ki, stb. Az állatiasság bizonyos megközelítésben nevezhető valamely kerülendő, negatív erény túlzott meglétének is, például az ostobaság, gyávaság, mértéktelenség, durvaság esetén. Természetesen az erős indíttatás is legyőzhető és értékelendő, ebből következik, hogy az állatiasságot és a fegyelmezettséget csak olyan dolgok esetén tapasztalhatjuk, amelyekre vonatkoztatható a mértékletesség kifejezés is. Az a fegyelmezetlenség kevésbé

szégyenletes, amely haragból fakkad, mint amelyiket vágy táplált, mert a vágy képes teljesen elvenni a józan ítélőképességet, míg a harag hallgat valamelyest az értelem szavára. „Az sokkal inkább megbocsájtható, ha valaki a természetes hajlamoknak enged, mert hiszen még a vágyakkal szemben is sokkal elnézőbbek vagyunk, ha azok mindnyájunkban egyformán megvannak.”, így a vágy által táplált igazságtalanságot is felháborítónak kell hogy érezzük. „Az állatiasság kisebb baj ugyan, mint a lelki rosszaság, ámde sokkal félelmetesebb”, hiszen a lelki rosszaságban van valamilyen meghatározható és esetleg megoldható lelki alkatra visszavezethető problémája az egyénnek. Lelki alkat tekintetében a legtöbb ember középen foglal helyet, kissé közelebb a gyengeséghez, már ami a vágyakkal és gyönyörökkel kapcsolatos viszonyt illeti. Fokozati megkülönböztetést alkalmazva mindig a konkrét esetben kell megvizsgálni az

ellenállásra való képességet, azaz ha valaki olyan dologban nem tudja visszafogni magát, amely a legtöbb embernek nem okoz gondot, az igen nagy mértékben 18 fegyelmezetlennek mondható, így a harc közben elbukott ember megbecsülésre méltó, ha megpróbálta legyőzni ellenségeit, vágyait, indíttatásait. Az az ember aki csupán a szórakozásnak él, nem mértéktelen csupán elpuhult, hiszen helyes mértékben a szórakozás tulajdonképpen pihenés és nem csupán kellemes, de elengedhetetlenül hasznos is. Ám természetesen ezzel kapcsolatban is könnyen túlzásba eshet a gyenge jellemű ember (az elhamarkodottság, mint negatív tulajdonság sok esetben táplálja a mértéktelenség kibontakozását). A fegyelmezetlenség és mértéktelenség között lényeges az a különbség, hogy a fegyelmezetlen ember tanusíthat megbánást, mértéktelenség esetében azonban nem beszélhetünk erről. Ebből következik, hogy a fegyelmezetlenség általában

konkrét esetekben nyilvánul meg, nem úgy, mint a mértéktelenség, amely a lelkiállapot egészére utal, mint jellemvonás. A fegyelmezetlenségnek az ember tudatában van, különböző külső hatások következtében azonban beleesik a hibába. Erősebb az, aki kirúg a hámból, mint az, aki nem tart ki meggondolásai mellett, mert az ilyen gyengébb befolyásolásra válik fegyelmezetlenné. A mértéktelenség ezen kívül a túlzó testi örömök hajhászása miatt alakul ki és meg van győződve gondolatai helyességéről (a fegyelmezetlen ezzel szemben képes az önkritika gyakorlására). A kiindulópontok ilyen elhatárolása folytán Arisztotelész tehát a mértéktelenséget tartja elítélendőbbnek, a fegyelmezetlen erkölcsileg jobb, mert bűne csupán eltévelyedés eredménye, általában különböző erős szenvedélyek vagy vágyak befolyására cselekszik. A fegyelmezetlenség a szó szoros értelmében csak a korábbi meggondolásokra vonatkozik, így

nem vizsgálható, hogy ezek az előzetes megfontolások helyesek vagy igazságosak voltak-e, de ebben az értelmezésben ez nem is feladat. Azonban makacsságnak minősül az, amikor valaki a helytelen gondolat mellett tart ki, hiába követi fegyelmezetten. A fegyelmezettség tehát olyan képességgel is párosul, amely szerint az esetleges józan és ésszerű érvek hatására a vélemény megvátozhat. Fontos azonban megjegyezni, hogy a fegyelmezettség éppen abban rejlik, hogy különböző szenvedélyek vagy alaptalan külső erők hatására nem tér el a helyesnek vélt gondolatoktól „Makacs rendszerint az önfejű, a tanulatlan és a bárdolatlan ember; az önfejű mindig a kellemes vagy a kellemetlen érzések hatása alatt áll: örömét leli abban, ha senki sem tudja más véleményre bírni.” Nem vonatkoznak ezek a megállapítások azokra, akik nem találnak gyönyörűséget semmiben, hiszen nem esik nehezükre (ezért nem is erény a részükről), hogy távol

tartsák magukat a szenvedélyektől. Ilyenkor nem beszélhetünk sem fegyelmezett, sem mértéktartó emberről. „A fegyelmezetlenség és a fegyelmezettség olyasmiben nyilvánul, ami a nagy átlag lelki alkatának a mértékét meghaladja: az utóbbi nagyobb, az előbbi kisebb kitartást tanusít, mint amire a legtöbb ember képes.” Ez a képesség pedig értelmezhetetlen azoknak az embereknek az esetében, akik nem fegyelmezettségük, erényük folytán tartják távol magukat a túlzásoktól. A fegyelmezetlenség másik csoportosítás szerint két csoportra osztható, az egyikbe az ingerlékenységből fakadó, a másikba a megfontolt de kitartásra nem képes emberek általá tanusított fegyelmezetlenség. Természetesen az előbbi csoportba tartozó emberek sokkal könnyebben gyűrhetik le tulajdonságukat és könnyebben gyógyíthatóak. Ugyanígy könnyebben gyógyítható az is, aki a szokások folytán lett fegyelmezetlen, mint az, aki természettől fogva (tehát

születéssel szerzett tulajdonsága miatt, genetikailag) fegylemezetlen. Az államkormányzás ismerői és tanulmányozói Arisztotelész véleménye szerint jobban értenek a gyönyör és a fájdalom meghatározásához, hiszen ők az emberi boldogság, mint végcél legjobb ismerői. A gyönyör megítélése különböző típusú lehet, így van, aki azt állítja, hogy a gyönyör minden esetben rossz, és tagadja, hogy jelentése azonos lenne a jó fogalmával. Mások szerint a gyönyör lehet jó és rossz is, egy másik nézet pedig azt vallja, 19 hogy habár a gyönyör lehet jó, a legfőbb jó mégsem lehet, hiszen csupán egy folyamat, a végcél pedig semmi esetre sem lehet folyamat. Arisztotelész különböző érvekkel igazolja azt az álláspontját, miszerint nem értelmezhető az ilyenfajta megkülönböztetés, tahát nem vallja, hogy gyönyör nem lehet akár a legfőbb jó is, és megállapítja, hogy a gyönyörök a természetes állapot

beteljesüléséhez vezetnek. „Azt kell mondanunk, hogy a gyönyör a természetszerű lelki alkatnak megfelelő tevékenység.” A mértékletes ember kerüli a gyönyöröket, az okos ember pedig mindig a fájdalmat próbálja elkerülni. A gyönyör bizonyos mértékben akadályozhatja a gondolkodást, méghozzá fokozati megkülönböztetésekkel. A gyermekek és az állatok ösztönszerűen hajhásszák az élvezeteket. A hajhászás minden esetben valamey erős külső inger hatására kezdődik, részben azokban, akik nem találnak soha elég örömöt a már megszerzett élvezetkben. Az ilyen ember eljut abba az állapotba, hogy semminek sem képes örülni. Az ifjúság külön kategóriaként erősen nyitottá tesz mindenkit a gyönyörök befogadására és az ingerlékenység pedig szintén folyamatos orvoslásra szorul. A kor érdekes biológiai véleménye alapján az érzékszervek működése fájdalommal jár, de annyira hozzászoktunk ehhez a fájdalomhoz, hogy nem

érezzük. Egy másik felfedezés szerint pedig az emberi testben található anyagok keveredése miatt folyamatos mardosásnak van kitéve a szervezet, ezért folyton heves kíváncsiság gyötri, és az ezzel járó fájdalmat csupán a gyönyör képes elűzni. A gyönyörrel nem foglalkozik egyetlen szaktudomány sem, bár Arisztotelész az illatszerkészítést és a konyhaművészetet megemlíti fejtegetésében. A gyönyör nem definiálható és nem körülírható egyéni esetekben, minden behatás más ingereket vált ki különböző embereknél, különböző helyzetekben, különböző időben, különböző intenzitással. Logikailag érdekes megközelítésben a fájdalom mindenki által elfogadott nézőpont szerint kerülendő, hoszen kellemetlen és rossz; márpedig ha valami rossz, annak ellentéte szükségszerűen jó, tehát a gyönyör, mint a fájdalom ellentéte, szükségszerűen jó. Ez természetesen a testi gyönyörök vonatkozásában értelmezhető, bár

ez nem igényel külön kikötést, hiszen eleve a nyelvtan szokásai szerint a gyönyör testi örömökre értelmezhető. Így az sem mondható, hogy a testi örömök kerülendőek, hiszen éppen ezek a fájdalom ellentétei. Összefoglalva Arisztotelész azt az álláspontot képviseli, hogy a gyönyörök esetében óvatosnak kell lenni, hiszen a legtöbb rossz és kerülendő, ám a legfőbb jónak szükségképpen valamilyen gyönyörnek kell lenni az előbb ismertetett fejtegetés alapján. Ezt bizonyítja az is, hogy minden lény törekszik a gyönyör elérésére, ez pedig természetszerűleg van így, és „nem múlhat el nyomtalanul az a beszéd, aminek oly sokan adnak hangot. (Igaz, hogy nem mindenki ugyanazt a gyönyört hajszolja és nem is mindenki tudja, hogy mit hajszol.) „A gyönyörök egy része a fogyatékos természet cselekvésében merül ki; másrészük a beteg szervezet orvosságául szolgál. ezek a gyönyörök tehát csupán szervezetünk

tökélesedésének folyamatát kísérik, szóval csupán járulékosan nevezhetők értékesnek.” A Nyolcadik könyv a barátságról szól. “ Ezek után a barátságról kell nézeteinket kifejteni, mert a barátság is erény, vagy legalábbis szoros kapcsolatban áll az erénnyel, s különben is, erre van a legnagyobb szükségünk az élet szempontjából. Barátok nélkül ugyanis senkinek sem lehet kedves az élete, még ha minden egyéb jóban része van is” A barátság tehát kitüntetett szerepben van, egy szempont szerint például azért, mert stabilitást ad az anyagi jólét bizonytalansága mellett, szegénységben pedig reménységet nyújt. A szeretet és a barátság érzése öröklődik (mai terminológiával élve genetikai tulajdonság), és jelen van ismeretségek kötésekor, államközi kapcsolatokban, a törvényhozó és a polgárok viszonyában. Ha teljes is az igazságosság, mégis fennáll egyfajta hiányérzet a barátok után, még ha

barátság uralkodik, nincs szükség igazságosságra (az emberek szeretet miatt nem bántanának, károsítanának mást). 20 A barátság lényege nehezen megfogható, egyesek azt tartják, hogy azok válnak jó barátokká, akik hasonlítanak egymásra, mások ezzel ellentétben a más lelki beállítódásban lelik, megint mások szerint természeti és a legtöbbször megmagyarázhatatlan az a vonzalom (szeretet), ami két embert elvezet egymáshoz. A barátságban természetesen fokozati különbségek vannak (rokonszerv, bizalom, kölcsönösség, viszonzás). “Általános vélemény szerint a barátnak javát kell akarnunk, őérte magáért. Aki ilyenformán akarja másnak a javát, azt jóakaratú embernek nevezzük, de csak abban az esetben, ha ugyanez a hajlam nem nyilvánul mega másik fél részéről; mert azt a jóakaratot, amely kölcsönösségen alapszik, már barátságnak nevezzük.” Azonban nem elég a kölcsönös jóakarat a barátsághoz, hanem ezt a

két embernek a másik tudomására is kell hoznia. A szeretet mindig céltalan és nem valamilyen haszonra irányul, mert akkor nem az embert, hanem vagyonát, befolyását, szellemességét, stb. szeretjük Ezért ezek a fajta barátságok könnyen fel is bomlanak, mert a hasznosság sosem tarthat örökké. Az ilyen haszonbarátságok leginkább a tapasztalt, körültekintő, idős emberekre jellemzőek (az ifjak közti barátság a kellemesség érzéséből fakad). A tökéletes barátság erkölcsileg jó és erényben egymáshoz hasonló emberek között áll fenn és addig létezik, amíg kölcsönösen akarják egymás javát, tehát erkölcsileg jók maradnak. A jó és a kellemessség érzése az a két érték, ami leginkább képe vonzalmat ébreszteni az emberekben, az erre alapuló barátság ritka és kialakulásáho rengeteg időre van szükség. Rossz emberek csupán azért kötnek barátságot, mert hasznot vagy gyönyört remélnek, kölcsönösségről vagy

erkölcsösségről nem beszélhetünk esetükben. A barátság – ha tökéletes is- könnyen felbomolhat tartós távollét következtében vagy a korábbi kellemes tulajdonságok elvesztése esetén (idős emberek gyakran válnak mogorvává, összeférhetetlenné, velük nem könnyű barátkozni és nem könnyű őket barátokként elviselni). “A szeretet érzelemnek, a barátságot pedig lelki alkatnak kell tekintenünk: a szeretetmegnyilvánulhat az élettelendolgokkal szemben is, míg ahol viszontszeretetről van szó, ez már elhatározással jár, elhatározás pedig csak leki alkatból eredhet.” Más a barátság, ha nem egyenlőségen, egyenlő érdekeken van mellérendeltségen alapul, mint például apa-fiú kapcsolatban. Ha ugyanis mindketten megadják a másiknak azt, amit meg kell adniuk, ez már kellő alapot adhat egy tartós és erős barátságnak (erősen pedagógiai célzatúnak tűnik ez az aspektus, a szülő tisztelete és a neki való engedelmesség

alapul szolgálhat ugyanis egy olyan fontos és gyönyörű megnyilvánulásnak a társasági-, és magánélet körében, amelyre a leírás alapján vágynak a fiatalok). „A legtöbb ember- mivel kitüntetésre vágyik- inkább akar másnak a szeretetében részesülni, mint mást szeretni; ez az oka annak, hogy a legtöbb emberkedveli a hízelgőket, mert a hízelgő ember olyan, mint az alantas viszonyban levő barát, vagy legalábbis olyannak tetteti magát, s azt színleli, hogy ő inkább szeret, semmint másnak a szeretetére számít.” Az ilyen emberekkel az a probléma, hogy a hízelkedés általában járulékos viselkedésmód és általában valamilyen haszonszerzés reményében folyamodnak hozzá. Az egyesülés a megnyilvánulási formája a közös haszonszerzés iráni vágynak. Ilyen közösségi formában alakult maga az állam is, így is maradt fel és ebben a rendszerben működnek a törvényhozók is, akik vallják, hogy csak az minősül valóban jónak,

ami a közjót, mindenki hasznát szolgálja. Minden közösséget az állami közösség részének kell tekinteni “Háromféle államforma van, s mindegyiknek van egy-egy elferdülése, mondhatnánk romlása. Ezek a következők: királyság arisztokrácia, s harmadsorban a vagyonbecslés alapján álló államforma, amelyet tulajdonképpen timokráciának kellene neveznünk, de a legtöbben szokásból egyszerűen csak politeiának mondanak. Ezek közül a legjobb a királyság, legrosszabb pedig a timokrácia. A királyság elferdült formája a türanniszAz arisztokrácia viszont oligarchiává szokott romlaniA timokráciából a demokrácia felé vezet az út.” Ezek az elhatárolások a hatalmon lévő személyek száma (egy, néhány, sok) és az érdekek szerint 21 (saját érdeket vagy a köz érdekét tekinti- e előbbrevalónak) történnek. Jelen esetben azért van ennek igen nagy jelentősége (ugyanis inkább az államelmélet körébe tartozik, Arisztotelész is

a Politika című művében tárgyalja), mert ezek a formák rávetíthetőek a barátság különböző alakjaira. Így a király és az alattvalók viszonyában meghatározó a gondoskodás, a jó elősegítésének igénye; éppúgy, mint az apa és fiú kapcsolatában, ami szintén a fölényen alapul és ezért tiszteletet követel. A férj és a feleség között fennálló kapcsolat az arisztokráciával modellezhető, alapja a lelki kiválóság, “aki jobb, annak több jut”. A testvérek viszonya, mint baráti egyesülés (egykorúak, azonos érdeklődésűek), a timokráciára emlékeztet. A türannisz és a barátság között semmilyen párhuzam sem vonható, hiszen semmilyen közösségről sincs szó. Éppen így nem lehet barátság állattal vagy rabszolgával, de csak rabszolga minőségben, mint ember, nem szabad a barátság lehetőségét elutasítanunk. A Kilencedik könyv először a pénz szerepét és azzal való bánásmódokat vizsgálja. Aristotelész a

pénzt az állam által bevezetett közös mértékegységnek tartja, amely viszonyítást eredményez ezen az alapon. A barátságban már megismertük a pénz szerepét, ha haszonszerzés céljából jött ugyanis létre a barátság, akkor az nem őszinte és nem stabil, valószínűleg hamar fel is bomlik. Polgárok közti viszonyban úgy ideális, hogy az állapítsa meg bárminek az árát, aki elfogadja és nem az, aki eladja. A közös megegyezéseket azonban minden esetben vállalni és teljesíteni kell, ezt követeli meg az az elv is, hogy a haszonnak mindkét oldalon közel azonosnak kell lennie. A tartozásokat mindig a lehető leggyorsabb időn belül meg kell adni, néhány kivételtől (pl. családi kötelék) eltekintve elsőként ezt kell szem előtt tartani. Barátságot “hűtlenség” miatt felbontani nem lehet, kivéve persze, ha nem a személy volt barátságunk tárgya, hanem haszon vagy más kellemes tulajdonág vagy ha a volt barát javíthatatlanul

gonosszá vált és nem mutatkozik remény arra, hogy hajlítható lenne újra az erény és az etika elveire. “A jóindulat mutat ugyan bizonyos hasonlóságot a barátsággal, de azért mégsem az, ami a barátság. A jóindulat megnyilvánulhat ismeretlenekkel szemben is, sőt úgy is, hogy azok tudomást se vesznek róla – a barátság azonban nem.” A szeretet fokozottabb érzés a jóindulatnál, valamint erősebb kötődést is kíván, tehát a jóindulat csak kezdete a barátságnak vagy a szeretetnek. Ugyanígy csak a barátság látszatát kelt az egyetértés, pedig létrejöhet ismeretlenek között is vagy csupán érdekből. (Az államon belül a polgárok közti egyetértésnek van kiemelten fontos szerepe a cselekvésre tartozó dolgok körében.) Fontos kérdés, hogy az ember saját magát szeresse-e jobban, vagy másokat. Természetesen úgy tűnik, hogy a társadalom megveti azokat, akik csak saját magukra gondolnak és saját magukat szeretik és önzőnek

nevezik őket. Ám ha jobban belegondolunk, az ember a legjobb barátját szereti legjobban, tehát azt, aki mindig az ő érdekeit nézi és őt tartja a legfontosabbnak, ez pedig önmaga. Mindkét nézőpont esetén a véglet rejti magában a veszélyt, így nem tartható helyesnek az, aki saját magát korlátok nélkül szereti, tiszteli esetleg csodálja (narcisztikus hajlam), vagy az, aki magát nem tartja semmire kishitűségből, képmutatásból (újabb dícséretek kiharcolása céljából). Mivel a barátság közösség, ugyanúgy viszonylik az ember önmagához, mint barátaihoz, leszámítva az érzékelés módszerét, amellyel csak a minket körülvevő világot tudjuk közel reálisan értékelni. “Arról is lehet vitatkozni, hogy a boldog embernek is szüksége van-e barátokra vagy sem. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a boldog és önmaga számára elegendő embernek semmi szüksége sincs barátokra;márpedig a barát, aki tulajdonképpen második énünk, arra

való, hogy megszerezze azt, amire az ember önmaga erejéből nem volna képes” Ezek ellenére ez az állítás nem állja meg a helyét, hiszen a boldog embereknek is saját lényüktől fogva szükségük van barátokra, a boldog ember magányos életre kárhoztatva boldogtalanná 22 válna, mert alapvetően mindenki társas lény. Ezért célja mindenkinek, hogy minél több barátra tegyen szert, de csakis olyanokra akikre illenek a tökéletes barátság ismérvei (az előbbiekben azonban Arisztotelész rávilágított arra, hogy olyan ember, akivel tökéletes barátságot lehet létesíteni nagyon kevés van). “Eszerint a barátok száma szintén korlátozva van, s talán úgy fejezhetnénk ki magunka, hogy legfeljebb annyi barátunk lehet, amenyyivel még egyáltalában lehetséges közös életet folytatni” Mind jószerencsében, mind balszerencsében szükség van barátra, hogy mikor erőteljesebb ez az igény, az függ az ember többi belső tulajdonságától

(adakozókedvétől, önállóságától, bátorságától). Természetesen az tölt el mindenkit kellemesebb érzéssel, ha baj esetén (is) magunk mellett tudhatjuk barátainkat, a jósorsban a barátok jelenléte kellemes társaságot jelent. Az utolsó, Tizedik könyv a gyönyörről szól. “A gyönyörről ugyanis azt tartják, hogy a legbensőbb összefüggésben van emberi természetünkkel, amiért is az ifjakat úgy szokták nevelni, hogy a gyönyörrel és a fájdalommal mintegy kormányozzák őket”, hiszen minden emberre jellemző, hogy kedveli a gyönyöröket és kerüli a fájdalmakat. A gyönyör megítélése szélsőségesen különböző lehet, egyesek szerint jó, mások szerint kerülendő, megint mások szerint se nem rossz, se nem jó, de erkölcsileg rossz fényben kell feltüntetni, hogy nehogy túl nagy szerephez jusson a hajlítható emberek életében. Eudoxosz például azt a nézetet vallja, hogy a gyönyör azért jó, mert minden ember törekszik

rá, és a természet rendelései szerint mindenki abba az irányba indul el élete folyamán, amerre a legfőbb jó várja őt. A nézetet elsősorban azért fogadták el, mert tisztában voltak Eudoxosz jellemével és tekintélyével, ugyanis feddhetetlen és nyugodt, megfontolt ember hírében állt, és ezért nem lehetett azt állítani, hogy azért állt ezen a nézőponton, hogy igazolja saját életvitelét és esetleges bűneit. Helytálló lehet az az indok is, hogy a legfőbb jó az, amit minden egyéb körülménytől és kitételtől mentesen, önmagáért fogadunk el, márpedig a gyönyör egyértelműen ilyen, azaz nem mint járulékot vagy eszközt kutatjuk, hanem mástól független, önálló örömöt. Platón ezzel ellentétes álláspontot képvisel, azaz „a kellemes élet okossággal párosulva mindig értékesebb, mint anélkül, márpedig ha ez az összetett érték többet ér, mint az egyszerű, akkor a gyönyör nem lehet a jó, mert hiszen a jó semminek

a hozzátételével sem lehet még értékesebbé”. Nincs igaza azoknak az embereknek, akik azt állítják, hogy nem feltétlenül jó még attól valami, mert sokan, vagy akár mindenki egyetért megítélésében, de igaz az az állásfoglalás, hogy azért, mert a gyönyör a fájdalom ellentéte, azért már feltétlenül jónak mondható, hiszen nem szükségszerű még a logika törvényei szerint sem, hogy egy ellentétpár egyik oldala mindig jó, a másik pedig mindig rossz (tökéletes példa erre a túlzások esete, tehát a két véglet, attól függetlenül, hogy éppen egymásnak ellentétei, minden esetben kerülendő). „Azt is szokták mondani, hogy a jó meghatározott, a gyönyör ellenben határozatlan, mert magában foglalja a nagyobb és a kisebb fok lehetőségét, ámde ha ezt a megállapítást a gyönyörűség érzéséből merítik, akkor ugyan ez lesz érvényes az igazságosság és a többi erény esetében is, amelyekkel kapcsolatban világosan azt

mondják, hogy a különböző jellemű emberek kisebb vagy nagyobb mértékben mutatkoznak ilyenek és kisebb vagy nagyobb mértékben cselekszenek ezeknek az erényeknek megfelelően, hoiszen az ember lehet nagyobb vag ykisebb mértékben igazságos vagy bátor.” Ezzel a gondolatmenettel arra mutat rá, hogy hibás az a nézőpont, amely nem tudja definiálni vagy meghatározni a gyönyört. A gyönyör minden esetben pillanatonként ragadható meg és értékelhető, nem mondható mozgásnak, folyamatnak (ezzel az érvvel igazolta Arisztotelész azt, hogy bizonyos kapcsolatban kell, hogy álljon a legfőbb jóval, mert az sem folyamat). Erre példaként a házépítést említi, amelynek folyamata nem jó, nem kellemes, csupán azért tölti el az embert 23 mégis jó érzésekkel, mert a cél, ami hajtja, tehát egy kész ház képe motíválja. Így a folyamat nem lehet tökéletes, vagy jó, csak valamely pillanat, statikus állapot, kész munka. A gyönyör is tehát

egész és teljes, és az élet viszonylatában a két dolog szoros kapcsolatban van egymással és szétválaszhatatlanok. Mivel különböző módokon érhető el a gyönyör, ezért különböző változatai ismeretesek. A gyönyör nem tekinthető sem gondolkodásnak, sem érzékelésnek, némelyek pedig a tevékenységek egyik csoportjaként tartják számon, pedig csak abban hasonlítanak egymásra, hogy különböző módjaik vannak. A gyönyör egyesek olvasatában úgy definiálható, mint a fájdalom ellentéte, ezt a nézetet Arisztotelész is említette már (például a Hetedik könyvben, ahol szintén a gyönyör elemzését végezte), és kifejtette, hogy habár ez a nézőpont helyesnek mondható, mégsem szabad olyan következtetetéseket levonni belőle, amely a gyönyör megítélésére vonatkozna, mert az ellentétpárok nem szükségszerűen felenek meg a jó és a rossz ellentétének. Más szempontok szerint vizsgálva az összefüggést, a gyönyör és a

fájdalom egymást válthatja, mivel valamilyen örömet okozó érzés, abban az esetben, ha aztán megfosztják tőle, átcsaphat az elégedetlenség következtében érzett erős fájdalomérzetbe is. Igaz, hogy ez a táplálkozással kapcsolatos gyönyör tanulmányozása közben vált nyilvánvalóvá, azaz tulajdonkáppen erre vonatkozhat. Fel kell hívni arra a figyelmet, hogy vannak olyan örömök, amelyek esetén nem a folyamatos meglét a lényeges, azaz csupán pillanatra vetíthető le és nem okoz fájdalmat, ha esetleg véget ér ez az érzés. Ilyenkor azonban természetes, hogy az egyén ismételten arra fog törekedni, hogy az általa megtapasztalt kellemes élményt, érzést újra megtapasztalhassa. Egyértelmű, hogy a gyönyörnek különböző változatai, fajai ismeretesek. Ez már akkor egyértelművé vált, amikor azt fejtegette Arisztotelész, hogy vannak olyanok, amelyek kívánatosak , hasznosak és jók, de vannak olyanok is, amelyek kerülendőek és

negatív tulajdonságúak is. Erre példa az igaz barát és a hízelgő megkülönböztetése, azaz a bennük lejátszódó lélektani folyamat vizsgálata. Egyik oldalról az igaz barátot az erények hajtják és ő mindig a jót tartja szem előtt a barátaival kapcsolatban, addig a hízelkedő embert a gyönyörök motíválják, illetve a remény, hogy hozzájuthat azokhoz az örömökhöz, amelyekre számít (így például pénzhez, hírnévhez, elismertséghez, stb. juthat) Nem kell minden áron az emberi érzékelés különböző megnyilvánulásait a gyönyörök elérésére tett kísérletnek értelmeznünk. Így például a látás, a szemünkkel való érzékelés akkor is fontos és működik, amikor nincs semmi öröm (ezzel tagadja a gyönyörök elsődlegességét bizonyos szempontok szerint, mert azt állítja, hogy fontosabb okból jöttek létre ezek a mozgások és életfunkciók, mint az örömszerzés, példáula létfenntartás, önvédelem, stb. miatt). s

Megéllapítható tehát, hogy a tökéletes jónak mindenképpen velejárója, hogy pillanatnyi, kész dolgokra irányul, és így az érzékelés is bizonyos szempontokból a tökéletes jóra irányul. „Mindenféle érzékelés az érzékelhető dolgokra fejti ki tevékenységét; s ez a tevékenység akkor tökéletes, ha az érzék jól működik, s akörébe tartozó legnemesebb dologra vonatkozik; mert ilyennek kell felfognunk a tökéletes tevékenységet; tehát minden egyes érzék esetében a legjobb állapotban lévő szervnek a körébe tartozó legkiválóbb dologra irányuló tevékenység a legkitűnőbb. Ez a tevékenység a legtökéletesebb, s ez nyújtja a legnagyobb gyönyört is. Mert minden egyes érzék esetében van neki megfelelő gyönyör is, s ugyanígy van megfelelő gyönyör a gondolkodás és a szellemi szemlélődés esetében is.” Érdekes az a kérdésfeltevés, hogy a gyönyör miatt jó-e az élet vagy az élet miatt értékes a gyönyör. Más

megfogalmazásban tehát a legtöbb tevékenység valamiylen gyönyörrel jár és a gyönyör nem képzelhető el tevékenység nélkül. „Éppígy a különböző fajú tevékenységek is csak különböző fajú dolgok által érhetik el tökéletességüket.” Arisztotelész kiemeli azt az érdekes meglátást, hogy ha valaki tevékenységében örömmel tud részt venni, az hatékonyabb és tökéletesebb eredménnyel végzi munkáját. (Tehát az az ember aki munkáját örömmel végzi el, hasznosabb és megbecsülendőbb. Ezért lényeges, hogy lehetőleg mindenki 24 olyan folalkozást válasszon magának, amelyben a lehető legnagyobb örömét leli, mivel így válik legnagyobb hasznára a társadalmának. Ezt a meglátást aztán hosszú ideig elfelejtették a világtörténelem folyamán, és a pszichológia és pedagógia fejlődésével a XIX században került újból előtérbe. „Minthogy a tevékenységek az erkölcsi jóság és rosszaság szempontjából

különböznek, azaz egyik részük kívánatos, más részüktől ellenben óvakodnunk kell, sőt vannak olyanok is, amelyek sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartoznak: ugyanez áll a gyönyörökre is; mert minden tevékenységnek megfelel egy vele benső összefüggésben levő gyönyör. Az a gyönyör tehát, amely az erkölcsös tevékenységnek felel meg, tisztességes, míg az erkölcstelen tevékenységnek megfelelö gyönyör kárhozatos, mert hiszen az erkölcsös tettekre irányuló kívánságok is dícséretre méltóak, még a gonosz tettekre irányulók feddést érdemelnek”. Ezzel az összefoglalással Arisztotelész újra a túlzásoktól mentes, középen elhelyezkedő utat választja és mérlegelésre és mértéktartásra buzdít. A gyönyörök kategorziálásánaál figyelemmel kell lenni arra, hogy bár nem mondhatjuk őket tevékenységnek, mégis hasonló módon választhatóak el egymástól, például az értelmi tevékenységből fakadó

gyönyörök különböznek az érzéki örömöktől, vagy a különböző élőlények különböző értékrendjéből fakadó eltérések alapján megállapítható elhatárolás. Éppen így a különböző élethelyzetekben más-más emberek mást tartanak örömtelinek és kellemesnek, vagy éppen utálatosnak és kerülendőnek. Mivel minden erkölcsi vonás vagy jelenség vizsgálatát az erkölcsös ember mércéje szerint kell elbírálni, ezért logikus az a megállapítás is, hogy az a gyönyör hasznos és kellemes általánosságban véve, amit ő jónak tart. Ezzel tulajdonképpen szubjektív alapra helyezi a legtöbb, etika általá felvetett kérdést és véleményt, hiszen önmagába tér vissza abban a gondolatmenetben, amely szerint erkölcsileg az a jó, amit az erkölcsileg jó ember tesz. Annak megítélése pedig, hogy ki rendelkezik a tökéletes lelki jósággal, merőben szubjektív, hiszen a különböző neveltetéseknek és beállítódottságoknak

köszönhetően a tulajdonságok együttléte, erőssége, legyőzhetősége, ereje más megítélések alá esik. A legtöbb ember ugyan valóban egyetért azzal az állásponttal, miszerint a túlzások minden esetben kerülendőek, de a középhatár megvonása szubjektív, érzékeny és nehezen elvégezhető folyamat. Kikerülve ezt az erősen szubjektív nézőpontot, Arisztotelész egy hasonlóan nehezen behatárolható, ám mégis jobban megragadható mércéhez köti a gyönyörök tipizálását. Ez a mérce az általános vélemény, azaz a szokát, a többség által egybehangzóan kinyilvánított álláspont, esetleg régóta fennálló nézet vagy nagy tekintélyű bölcs, gondolkodó vagy államférfi által kinyilatkoztatott vélemény. Leegyszerűsítve ezt, mindenki azt tartja kellemesnek, ami lelki alkatának leginkább megfelel, azaz nem ez alapján ítélendő meg az ember, de könnyű következtetéseket levonni az életmódjából az általá előnyben

részesített társaság, illetve öröm szerzésére vonakozóan, ebből pedig könnyen megállapítható az illető lelki beállítottsága. Végezetül a boldogság tárgyalása marad hátra. A boldogság nem lelki alkat, inkább bizonyos tevékenységekkel függ össze, amelyeket önmagukért, és nem valami másért tartunk kívánatosnak (a boldogság nem szorul további erényekre, az erények maguk is olyan vonással bírnak, hogy csak önmagukért kívánatosak és nem járulékosan, valami mással összefüggően). Ilyen tevékenységek például a szórakozások, amelyek csupán gyönyörűséget okoznak, bár a boldogság elérését nem lehet pusztán az örömök megszerzésével azonosítani. Megfigyelhető azonban, hogy általában azt az embert nevezi boldognak a közvélemény, aki valamilyen szórakozásban rendszeresen örömét leli, függetlenül attól, hogy az akár a testének, akár a vagyonának kárára válnék. Ez a nézet azonban azért keletkezett, mert

a hatalmon lévők, különösképpen a türanniszok elterjesztették a szórakozások folytán elérhető boldogság eszményét, de nem szükségszerű, hogy a hatalmon lévők minden esetben birtokolják az ész és bölcsesség erényét, és mivel mindenki más fajta tevékenységekben leli örömét, nem lehet 25 általában elfogadni a türanniszok álláspontját csupán azért, mert hatalmi helyzetben vannak a társadalom viszonyaiban. Soha nem szabad azonban abba a hibába esni, hogy a szórakozást végcélnak és tökéletes boldogságnak tekintsük. A szórakozás ugyanis bizonyos tekintetben azonos funkciójú a pihenéssel, a pihenés pedig nem lehet végcél, csupán az elérni kívánt eredmény vagy munka kiegészítő vagy segítő tevékenysége. Ezen kívül a boldogság az erényen alapszik, ez pedig szükségszerűen bizonyos erkölcsi komolységgal jár együtt, amely nem egyeztethető össze olyan életvitellel, ami leginkább a szórakozások és

gyönyörök hajhászásában merül ki. A boldogság az erénynek megfelelő tevékenységben rejlik, ezért nem eredményezik olyan tevékenységek, amelyekben rabszolgáknak is része lehet (a rabszolgáknak is természetesen lehet részük testi gyönyörökben, hiszen ezek természeti rendelés szerint jönnek létre). A boldogság a legtökéletesebb erény, ami az istenekre is jellemző, tehát olyan tevékenységekkel érhető el, amelyek isteni tulajdonságokkal rendelkeznek. A boldogság még nem jelenti azt, hogy a külső jólét nélkülözhető lenne A mű mű zárószavában Arisztotelész a Nikomakhoszi etika és általában az etika célját kutatja, felhívja a figyelmet az elméletek valódi hatásának kicsinységére, a nevelés és a törvény fontosságára, majd átvezet Politika című művébe („kezdjük tehát a tárgyalást”). A Nikomakhoszi etika az etikában való elmélyülés és oktatás alapja, művét maga Arisztotelész is kiemelkedően fontosnak

tartotta, erre utal például az, hogy többi művében (mint Etika-ra) többször utal rá, és egyéb jellegű fejtegetéseinek összegzését is belefoglalja ebbe a tíz könyvből álló, koncepciózusan felépített, logikusan tárgyalt és taglalt könyvre. Elsősorban a boldogság elemzéséből indul ki, majd végül ide tér vissza, miközben sorra tárgyalja az egyes erényeket, mint lelki alkatokat, erkölcsi tényezőket, mint például az igazságosság, bölcsesség és különös tekintettel a barátság. Ezért nevezhető Arisztotelész etikája erényetikányak, ugyanis középponti fogalma az erény. Az erényetika a cselekvő ember lelki-erkölcsi minőségéről, azaz jelleméről szól, háttérbe szorul a tett, a tettek és a tettek következményeinek vizsgálata. Minden fogalmat és jellemvonást alapvetően az erényre vezet vissza, melyet magát az első könyvben elemez. A tulajdonságok “hármas egységét” úgy építi fel, hogy minden erény két

túlzás, véglet között helyezkedik el (általában az egyikhez közelebb az itt használt logikai levezetés alapján minden jellemvonás beilleszthető egy rendszerbe, mely erősen megszerkesztett és logikus. A Nikomakhoszi etika az etika tudományának alapvető megismerési forrása, amely elsősorban a mindennapi emberi kapcsolatokhoz, viselkedési módokhoz, ítélkezésekhez, döntésekhez kíván segítséget nyújtani, ám emellett átfogja az élet és a tudományok szinte minden területét. Találhatunk benne matematikai fejtegetéseket (aritmetikai és geometriai közép), államelméleti eszmefuttatásokat (amiket később Politika című művében is kifejt, mint például az államformák problematikáját, a törvényhozó szerepét, a polgárok egymáshoz való ideális viszonyulását), valamint pszichológiai és szociológiai véleményeket (a lélek felosztása, illetve a barátság kapcsán az egyes emberi viszonyok elemzésénél). Ez is azt mutatja, hogy

Arisztotelész világképe komplex, összetett, körültekintő és minden területet egységesen átfogó volt. Polihisztorként tevékenykedve meglepően nagy ismeretanyagot halmozott fel, ám zsenialitása abban állt, hogy ezekből összefüggéseket, következtetéseket tudott levonni a logika tudományának segítségével, így nem csupán bölcs volt, hanem tudását át is tudta adni közvetlen tanítványainak, azok tanítványainak, és az utókornak. Arisztotelész hatása az utókorra tagadhatatlanul felbecsülhetetlen, bár elméleteinek és tényfeltárásainak túlnyomó részét megcáfolták vagy elvetették. Logikai rendszerével és gondolkodásmódjával azonban több évezred távlatából is óriásit tudott alkotni. Az etikai elvek és gondolatok szinte tökéletesen megállják helyüket mai világunkban, eltekintve a 26 táársadalmi berendezkedés folytán bekövetkezett változásoktól. Így hasonló érzésekkel viseltetünk (illetve kellene

viseltetnünk) a tárgyalt tulajdonságokkal kapcsolatban. A barátságról és igazságról szóló fejtegetések időtlenek és ezekkel kapcsolatban az újabb kori gondolkodók is csak Arisztotelész művéből indulhatnak ki. A Nikomakhoszi etika mind koncepciójában, mind logikájában, mind meglátásaiban alapvető útmutatás az etika tudománya, a személyiséggel foglalkozó szakemberek és a mindennapi életben eligazítást kereső emberek számára. 27 IRODALOMJEGYZÉK Arisztotelész – Nikomakhoszi etika, Fordította: Szabó Miklós, Európa könyvkiadó, Budapest, 1997 Hársing László – Az európai etikai gondolkodás, Bíbor kiadó, Miskolc, 2001 Dr. Hársfai Katalin – Etika ideiglenes jegyzet, Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Jog- és Államtudományi Kar, Budapest, 2001 Jonathan Barnes – Arisztotelész, Fordította: Király Zsuzsa, Akadémiai kiadó, Budapest, 1996 33 híres bölcseleti mű, Steiger Kornél – Nikomakhoszi Ethika, Móra kiadó,

Budapest, 1995 Bertrand Russel – A nyugati filozófia története, Fordította: Kovács Mihály, Gönczöl kiadó, Győr, 1994 Magyar Larousse Enciklopédia I. Kötet, Akadémiai kiadó, Budapest, 1991 Uj Idők Lexikona, Singer és Wolfner irodalmi intézet kiadása, Budapest, 1936 28