Szociológia | Tanulmányok, esszék » Németh András - Modernkori rabszolgaság

Modernkori rabszolgaság TDK dolgozat konzulens: Farkas János A jelenség leírása Személyes tapasztalatok azt mutatják, hogy a „modernkori rabszolgaság” kifejezést a legtöbben félreértik, és mind hasonlóan értik félre. Ezért kezdjük azzal, hogy miről nem szól ez a tanulmány? Nem szól arról, hogy a modern, kapitalista társadalmakban hogyan idegenedik el az ember a munkájától, és így hogyan válik a profit rabszolgájává. Nem szól arról, hogy a bürokratikus államgépezetben hogy degradálódik fogaskerékké a hivatalnok. Nem szól arról, hogy az alkohol, a dohányzás, a drog, a számítógép, a tömegkultúra hogyan szerez totális kontrollt az ember élete fölött. Általában nem szól arról, hogy miként lettünk Moloch szolgái, alattvalói, felmagasztalói. Most, hogy ezt tisztáztuk, talán áttérhetünk arra, hogy akkor viszont miről szól ez az írás? Nézzük meg a rabszolgaság (illetve a rabszolga) néhány lehetséges

definícióját: • Rabszolga: személyes szabadságától megfosztott, másnak a tulajdonát képező egyén 1 • Rabszolga: valaki, aki jogilag más tulajdonában van, és ennek a másnak fizetés nélkül munkát végez 2 • Rabszolga: valaki, aki egy másik embertől teljes gazdasági és jogi függésben állt, mint a tulajdona, és az ő részére dolgoznia kellett 3 • Rabszolgaság: olyan állapot, amelyben az egyik ember egy másik tulajdonában volt. A rabszolga a jog szerint tulajdon, ingóság volt, és meg volt fosztva a legtöbb olyan jogtól, amely a szabad embereket általában megillette 4 • Rabszolgaság: az egyénnek az az állapota vagy helyzete, amelyben felette a tulajdonjognak ismérveit vagy egyes ismérveit gyakorolják 5 1 Általános történelmi fogalomgyűjtemény. Budapest, 2000, Novotrade Kiadó Longman Dictionary of Contemporary English. Harlow, 1995, Longman Group Ltd 3 Wörterbuch Deutsch als Fremdsprache. Berlin, 1999, Walter de

Gruyter GmbH 4 Encyclopaedia Britannica. http://wwwbritannicacom 5 1933. évi III tv a rabszolgaság tárgyában Genfben, 1926 évi szeptember hó 25-én kelt nemzetközi egyezmény becikkelyezéséről. (Az egyezmény 1 cikkének hivatalos fordítása) 2 2 A kulcsszó a tulajdon. A tulajdon pedig (Locke után szabadon 6) az, amivel rendelkezünk Rendelkezünk az életünkkel, a szabadságunkkal, a javainkkal (szűken vett tulajdon), és mint most kiderült: a rabszolgánkkal. Tehát két ember közti viszonyról van szó, két különböző szereppel: az egyik az úr, aki rendelkezik a másikkal, a szolgával. És ugyanúgy, ahogy a hagyományos tulajdonnál lehet egyvalakinek többmindene, egy úrnak is lehet több szolgája. És ugyanúgy, ahogy általában egy dolognak csak egy tulajdonosa van (kivéve. és akkor most sorolhatnánk, de minek? a kivétel erősíti a szabályt), egy rabszolgának is csak egy mestere lehet. Ahogy az evangélista írja: „Senki sem szolgálhat

két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti.” 7 Ennek egyébként nagyobb a jelentősége, mint gondolnánk Annak tudniillik, hogy szemben a tárgyi tulajdonnal, a rabszolga emberileg is kötődik a gazdájához (szereti, ragaszkodik hozzá), és ez alapvetően meghatározza a hozzáállását az egész viszonyhoz. Azt mondtuk, hogy a rabszolgaság két ember közötti viszony. Ez egyben azt is jelenti, hogy az olyan látszólag ide tartozó jelenséget, mint a kényszermunkatábor (a közmunkáról nem is beszélve), nem fogjuk elemezni. Pontosan azért, mert ott állam és ember viszonyáról van szó Csak röviden arról, hogy ez miért oly lényeges: 1. az alávetett ember egyrészt egy absztrakt valamit szolgál, és nem egy emberi embert (ez nehezít a helyzetén), másrészt érezheti munkáját állampolgári kötelességnek is (ez viszont megkönnyíti az engedelmességet) 2. a feljebbvaló államot

teljesen más elvek vezérlik, mint egy rabszolgatartó embert: az előbbit a felelősségetika, az utóbbit az érzületi etika kell, hogy vezesse, legalábbis Max Weber szerint (az állam ugyanis több millió emberért felelős, az ember kizárólag saját magáért) 8 3. a társadalom – legalábbis az elmúlt száz-kétszáz évben – egyre inkább elítéli a rabszolgaságot, azon az alapon, hogy egyenlő emberek közt nem lehet ilyen szélsőségesen aszimmetrikus viszony, az állam viszont, mint a társadalom védelmezője és képviselője, 6 Friedrich A. von Hayek: Piac és szabadság Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 332 oldal Biblia, Máté 6:24. Budapest, 1991, Szent István Társulat 8 Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, 2001, Osiris, 289 oldal 7 3 nem egyenrangú az egyéni emberrel, joga van (joga van?), sőt kötelessége minden eszközt bevetni, hogy fellépjen a társadalom érdekei mellett, akár az egyénnel

szemben is. Most már, hogy nagyjából tudjuk, mi a rabszolgaság, térjünk át arra, mi a modernkori rabszolgaság. Első megközelítésben: ugyanaz, mint a klasszikus Hogy tisztábban lássunk, először tekintsük át a konkrét megjelenési formáit, majd vizsgáljuk meg, hogy valóban nevezhető-e rabszolgaságnak, mennyiben hasonlít, és miben tér el a klasszikustól. Tehát: • prostitúció: Amennyiben kényszer, és nem önkéntes. De vajon létezik-e ténylegesen önkéntes prostitúció? Egyrészt sokan az emberkereskedelmen keresztül jutnak bordélyokba, vagy az út szélére (akár a jó munkalehetőség ígéretével, akár puszta erőszakkal), másrészt a „futtató-rendszert” nem a prostituáltak találták ki, hogy legyen, aki megvédi őket, hanem szervezett bűnözői csoportok, akik ebből busásan meggazdagodnak. Az a harmadik szempont, hogy vajon van-e, aki (lelkileg) önként (és dalolva) prostituálja, eladja magát, már messzire vezetne: itt akár

felvethetnénk a „szellemi” prostitúció témáját is („De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat” 9). Most tekintsünk el ettől! • adósrabszolgaság: Bár ez egy ősrégi intézmény, egyáltalán nem ment ki a divatból. Sőt! De az elterjedtségről majd később. Itt most csak jegyezzünk meg két fontos dolgot arról, hogy hogyan lesz egy egyszerű kölcsönügyletből adósrabszolgaság. Az egyik, hogy míg normál (jogállami, nyugati, európai, civilizált) körülmények között, ha valaki nem adja meg a tartozását, a másik fél bírósághoz fordul, és így többé-kevésbé kulturáltan oldódhat meg a probléma, addig a világ egyes részein maguk közt intézik el az egészet, ami például azt jelentheti, hogy az adós „ledolgozza” a tartozását, persze kellően alacsony átváltási arány mellett (azaz sok munkával keveset lehet törleszteni), kellően magas kamatokkal. Így sokszor még élete végére sem

tudja visszaadni a kölcsönt. És itt jön be a másik fontos jellemző, hogy (megint csak a „normálissal” ellentétben) a tartozás öröklődik. Azaz sokan már úgy születnek, hogy tartoznak valakinek (a szüleik révén). Tehát anélkül, hogy bármit 9 József Attila: Nagyon fáj. In: József Attila összes versei, Budapest, 1955, Szépirodalmi Könyvkiadó, 447 oldal 4 is tettek volna, dolgozniuk kell másnak ellenszolgáltatás (azaz fizetés) nélkül. Ez az adósrabszolgaság. • ültetvények: Az ültetvényekkel nem önmagukban van a gond, hiszen ez csak egy elnevezés (búzamező, rizsföld, gyapotültetvény). De bizonyos országokban (DélAmerikában és Afrika nyugati részén) a leszerződött munkásokat elviszik egy Isten – illetve az őt helyettesítő állam – háta mögötti helyre, ahonnan aztán nem engedik őket eljönni, és ott kell dolgozniuk.10 A távolság és az alkalmazott erőszak együtt lehetetlenné teszi az elszökést, így

aztán ezek az emberek valójában rabok. Hozzátéve azt, hogy emellett szolgák is (hiszen dolgoztatják őket), a konklúzió mind nyelvtanilag, mind fogalmilag: rabszolgaság. • koldusmaffia: Hogy jön ide a koldusmaffia? Nagyon egyszerűen: ugyanarról van szó, mint a prostitúció esetében. Elvileg bárki elmehet koldulni a saját „örömére”, és a kapott pénzzel azt csinál, amit akar. Ténylegesen azonban nagyon sok koldustól rendszeresen elveszik a pénzt „valakik”, vagy csak úgy, vagy védelmi pénz gyanánt. Ez egyértelműen kényszerhelyzet a koldus számára, hiszen sokszor nem engedik elmenni, de ha mégis, másutt ugyanez várja (csak másoknak fog fizetni). A rendőrségtől pedig nehezen kap segítséget. És akkor még nem beszéltünk az olyan esetekről, amikor valakit elrabolnak otthonról, és koldulásra kényszerítenek (pl. „A hölgyeket azzal gyanúsították, hogy 1999 május 9-én Romániában a mindkét lábának amputációja folytán

rokkant G.I román állampolgárt lerészegítette és annak bódult állapotát kihasználva Magyarországra hozta, útlevelét elvette és arra kényszerítette, hogy a Keleti pályaudvarnál kolduljon és a befolyt pénzt átadja.” 11) Itt még nyilvánvalóbb, hogy rabszolgasággal állunk szemben Mi a közös ezekben a jelenségekben és a klasszikus rabszolgaságban? A kényszer, amivel a gazda fenntartja ezt az állapotot, és a munka, amit a szolgának el kell végeznie. Egyszóval: a kényszermunka. És mennyiben más a jelenkori illetve a régi rendszer? Talán a legfontosabb, hogy napjainkban a rabszolgaság sehol a világon nem törvényes. Nem véletlen, hogy olyan helyeken fordul elő 10 Kevin Bales: The Social Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április Dr. Szabó Zsolt: A migrációhoz kapcsolódó emberkereskedelem Az európai rendészeti továbbképző és kutatóintézetek zártkörű szakmai tanácskozása, Budapest, 2000. június 29-30

11 5 a leggyakrabban, ahol nem túl erős az állam ill. a jogrendszer Ezzel szemben régen az élet természetes rendjéhez tartozott, hogy vannak szabadok és vannak rabszolgák. Tehát mondhatnánk azt is, hogy a rabszolgaság megszűnt jogi fogalom lenni, ma már „csak” egy társadalmi jelenség. De mégsem mondhatjuk, hiszen – mint korábban láthattuk – nemzetközi egyezményekben (pl. 1926, Genf) definiálva van, hogy mi a rabszolgaság És a magyar Büntető Törvénykönyvben is találhatunk erre vonatkozó passzusokat, például emberkereskedelem címén: „Aki mást elad, megvásárol, ellenszolgáltatásként átad, vagy átvesz, más személyért elcserél, úgyszintén, aki ennek érdekében toboroz, mást szállít, elszállásol, elrejt, másnak megszerez, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” 12 Ezzel szorosan összefügg az intézmény társadalmi megítélése is. Első megközelítésben úgy tűnhet,

hogy míg régen – összhangban a joggal – elfogadott volt, manapság teljesen elutasítjuk a rabszolgaságot. De akkor hogy lehet, hogy míg a 19 században háború is kitört ezzel kapcsolatban (amerikai polgárháború), addig ma nem is tudunk róla, hogy egyáltalán vannak még rabszolgák? Tehát régen harcoltak ellene, ma pedig – azzal, hogy nem vesz róla senki tudomást (ld. a definíciók egy részében a múlt időt) – bizonyos értelemben elfogadott Ez egyébként egy általánosabban is érvényesülő történelmi séma. Kezdetben van egy valamilyen „nem humánus” intézmény (rabszolgaság, nők elnyomása, faji megkülönböztetés, diktatúra), ami fokozatosan társadalmi igényt teremt arra, hogy változás történjen. Azáltal, hogy nyilvánvalóan jelen van (mindenki érzékelheti), mobilizálja az embereket. Így végül többé-kevésbé forradalmi módon ez a változás be is következik (rabszolgaság eltörlése, női emancipáció, faji

egyenjogúsítás, rendszerváltás). Eddig tiszta a kép A lényeg viszont csak most következik: az eltörölt intézmény látens módon tovább él, tehát bármiféle jogi megalapozottság nélkül (sőt törvénytelenül), nem olyan szembeötlően, mint régen, de a hétköznapok részét képezi. Azáltal, hogy formálisan nem létezik, eléri, hogy a társadalom ne vegyen tudomást róla. Sok esetben még az a furcsa helyzet is előáll, hogy a közhangulat éppen az elnyomottak vagy az emberi jogi harcosok ellen fordul. Jó példa erre az Amnesty International: valószínűleg 12 1978. évi IV törvény 175/B § (1) bekezdés 6 több ember emlékszik rá, hogy „támadást” intézett Magyarország ellen (amit pedig „jogodban áll szeretni”), mint ahányan tudnák, hogy mivel is foglalkozik. Ehhez hasonlóan egyre több szó esik a nemi ill. faji diszkriminációval kapcsolatos olyan „visszaélésekről”, ahol a saját jogaiért küzdő embert ellenszenvesnek,

ügyeskedőnek mutatják be. Ez az általános apátia azon túl, hogy teljesen érthető, roppant veszélyes is, hiszen bármiféle lényeges és alapvető változás csak megfelelő társadalmi támogatottsággal mehet végbe. Amíg ez hiányzik, amíg az emberek nem vesznek tudomást arról, hogy vannak még rossz dolgok a világon (a fogfúráson kívül is), addig nem jön el a Kánaán. A régi és a mai rabszolgaság között még egy különbséget érdemes megemlíteni: az árat. A történelemből tudjuk, hogy ez nem elhanyagolható szempont: a Római Birodalomra nagy hatással volt, hogy a hódítások lelassulásával a rabszolga-utánpótlás is lecsökkent, ami maga után vonta a rabszolgák árának az emelkedését. Ma pont az ellenkezőjét tapasztalhatjuk: 1850-ben Alabamában egy mezőgazdaságban dolgozó rabszolga ára 1500 dollár volt (ez körülbelül 30 ezer mai dollárnak felel meg); ehhez képest most 100 dollárért meg lehet kapni egy hasonló kaliberű

embert. 13 Ennek két fontos következménye van: egyrészt egy olcsó rabszolgát könnyebb pótolni, így nem kell annyira törődni vele, nem költenek annyit az egészségügyi ellátására, inkább újat vesznek helyette, ha a régi meghal. Másrészt pedig minél olcsóbb egy rabszolga, annál jövedelmezőbb velük termelni, tehát az alacsony ár arra is magyarázatot adhat, hogy illegalitása ellenére miért ennyire elterjedt a rabszolgatartás. De ha már itt tartunk: miért, mennyire elterjedt? Nem könnyű a mai rabszolgaságról megbízható adatokat szerezni. Ez persze általában is jellemző a szociológiára: gondoljunk csak az alkoholizmusra, aminek sem egységes definíciója, sem egységes mérési módja nincs. A pontos és mindenki által elfogadott definíció a rabszolgaság esetén ugyanígy hiányzik (hiszen az általunk idézett meghatározások nagy része a mai viszonyokra már nem alkalmazható). Mérni pedig még nehezebb 13 Kevin Bales: The Social

Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április 7 Ennek a legnyilvánvalóbb oka az, hogy törvénytelen gyakorlatról van szó, így maguk a rabszolgatartók nem szolgáltatnak adatot a tevékenységükről. Maradnak az egyéb források: felszabadított, elszökött rabszolgák, oknyomozó újságírók, szociális munkások, rendőrség, határőrség. Ezekből aztán különböző becsléseket lehet végezni, hogy ténylegesen hány rabszolga van bizonyos területeken, honnan, hova, hányat szállítanak. Hogy mennyire megbízhatók az ilyen számok? Az emberi jogi szervezetek valószínűleg túl-, míg a kormányok inkább alulbecslik a mértékét. Így aztán inkább csak a nagyságrendeket vehetjük figyelembe, a pontos számokat nem. Tehát: 14 Az egész világon körülbelül 20-30 millióra tehetjük a rabszolgák számát. A legsúlyosabban érintett területek: Dél-Amerika (főleg Brazília), Nyugat- és Közép-Afrika (Gambia, Mauritánia, Mali,

Niger, Csád, Szudán, Eritrea), Arab-félsziget (Szaud-Arábia), Dél- és DélKelet-Ázsia (Pakisztán, India, Burma, Thaiföld, Fülöp-szigetek). De ne gondoljuk azt, hogy csak az ilyen távoli vidékeken fordulnak elő esetek. A koldusmaffiánál hozott példa például Budapesten játszódik (és nyilván csak egy a sok közül), de hallhattunk már a hírekben arról is, hogy X magyarországi tanyán embereket dolgoztatnak akaratuk ellenére (és ugyanúgy, mint az ültetvények esetében, nem engedik őket elmenni). Leginkább persze a prostitúció terjedt el Európában és Észak-Amerikában. Jelentős az „import”: Ukrajnából, Romániából és más országokból embercsempészek szállítják nyugatra a nőket, lányokat, hogy ott aztán bordélyokba adják el őket. De nem kicsi a belső piac sem: elég, ha a hazai vitákra gondolunk a türelmi zónák körül. És sajnos nem elhanyagolható a gyermekprostitúció sem (évente mintegy kétmillió gyerek kerül be a

rendszerbe). Nem csak a Thaiföldre és más országokba irányuló nyugati szexturizmusról beszélhetünk, hiszen például Svájcban 300 frankért már lehet kapni 11-12 éves kisfiúkat (és ugye akkor minek annyit utazni?). Az USA-ban a trüfkék – olyan 14 Az adatok forrása: Kevin Bales: The Social Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. http://primusartsu-szegedhu/~pukanszk/konyv/02html Csokits János: Fényűzés az ókori Rómában. http://wwwelenderhu/kortars/9912/csokits2htm Hermann Kinder – Werner Hilgemann: Világtörténelem. Budapest, 1992, Springer Hungarica Kiadó Kft Magyar Statisztikai Évkönyv 1997. Budapest, 1998, KSH Kránitz Mariann: A gyermekek szexuális kizsákmányolása: Prostitúció, pedofília, pornográfia. In: Belügyi Szemle 4-5. száma 8 drogfüggők, akik azért prostituálják magukat, hogy meglegyen a napi adagjuk – között pedig nagyon sok a

tizenéves (de emlékezhetünk ezek prototípusára, Christiane F.-re is a 70-es évek Németországából). Sok vagy kevés ez a 20-30 millió? Ha az egész világot nézzük, a rabszolgák a teljes lakosság mintegy 3-5 ezrelékét teszik ki. De ha például Indiát tekintjük, akkor 2%-ot kapunk Történelmi összehasonlításban ez nem túl magas arány. Spártában az ie 5 században 8 ezer szabad emberre 200 ezer helóta jutott: ez kb. 96%-ot jelent Attikában 50%, Rómában pedig Augustus idején mintegy 40%. Az Egyesült Államokban a polgárháború idején 11% Nem véletlen, hogy míg a történelemkönyvekben olvashatunk a rabszolgaságról, addig az újságokban nem. De valóban tekinthető-e annyira alacsonynak a rabszolgák aránya ma, hogy ne kellene foglalkozni a témával? Hasonlítsuk össze mondjuk egy teljesen távoli jelenséggel: a gyilkossággal. 1997-ben Magyarországon 300 embert öltek meg, ami a lakosságnak csak körülbelül 0,03 ezreléke. Ez bármilyen

alacsony érték is, fel sem merül, hogy ne törődjünk vele. És kellő publicitást is kap: nem telik el hét, hogy ne hallanánk a hírekben újabb gyilkosságokról. De mikor beszéltek legutoljára rabszolgákról? Legfeljebb a Rendhagyó történelemóra című ismeretterjesztő műsorban. Történeti előzmények Talán nem haszontalan átfutni, hogy a rabszolgaság hogyan alakult a történelem folyamán. Kezdjük az ember előtti időkkel! A rabszolgaság – mint oly sok minden – nem emberi találmány, hiszen az állatvilágban is megtalálható. Közismert példája ennek a rabszolgatartó hangya (pl a formica sanguinea), amely kihasználva testi fölényét más hangyafajok (pl. a formica fusca) egyedeit ejti fogságba, és arra kényszeríti ezeket, hogy élelmet gyűjtsenek, építsék a hangyabolyt, gondozzák a lárvákat, stb. Érdekes, hogy bár a gazdahangya a hatalmas rágóinak köszönhetően könnyedén tud kisebb hangyákat elkapni és elhurcolni, de

ugyanezen ok miatt nem tudja magát, az utódokat, a bolyt ellátni. Tehát egész egyszerűen rászorul a rabszolgák munkájára (Mint később látni fogjuk, gyakran ez a helyzet az emberek között is.) 9 Ha összehasonlítjuk egy ilyen rabszolgatartó hangya, és egy átlagos hangyakirálynő életét, egész sok párhuzamot találhatunk. Mind a kettőt úgy alakította ki a természet, hogy önmagában többé-kevésbé életképtelen, mert túlzottan specializálódott egy feladatra (az előbbi a harcra, az utóbbi a peterakásra). Ha viszont a királynőt nem tekintjük a boly elnyomójának (márpedig nem tekintjük annak), akkor miért más a rabszolgatartó megítélése? Nem lehet, hogy itt valami fajok közötti specializációról, munkamegosztásról van szó? Szimbiózisról? Hiszen nyilván a gazdahangyák (saját érdekükben) megvédik szolgáikat, így azok biztonságosabban élhetnek, mint a saját, korábbi bolyukban. Dolgozniuk meg itt is, ott is egyformán

kell. (Ennek a felvetésnek az emberi vonatkozását is majd megvizsgáljuk) De térjünk át arra a korszakra, amikor már ember is élt a Földön! (A pontosság kedvéért tegyük hozzá: rabszolgatartó hangyák ma is élnek. Csak a kialakulásuk tehető időben az ember elé.) Ez eléggé jól ismert történet, úgyhogy nem részletezzük túlságosan A rabszolgatartás akkor alakult ki, amikor az ősközösség felbomlott, és megjelent a magántulajdon. Első nagy virágzása az ókorban kezdődött Mezopotámiával és Egyiptommal, és a Római Birodalom bukásával ért véget. Illetve nem ért véget Máskülönben például hogyan volt lehetséges, hogy több ezer gyereket adtak el rabszolgának, akiket egy keresztes hadjárathoz gyűjtöttek össze? Vagy miért születtek volna törvények, hogy zsidónak nem lehet keresztény rabszolgája, ha tényleg megszűnt volna ez az intézmény? Ahogy a feudalizmus kialakult és elterjedt, persze megváltozott a helyzet. De mi

különbözteti meg a rabszolgát egy röghöz kötött jobbágytól, aki kilenceddel, tizeddel, robottal, dézsmával, feleségével (ius primae noctis), füstadóval, és még mi mindennel tartozott a földesúrnak, az egyháznak, a királynak? Főleg az olyan területeken, mint Oroszország, ahol még a 19. században is egészen embertelenül bántak velük (persze ebben a vonatkozásban mi sem lehetünk valami büszkék: „Elmondhatjuk, hogy Földünk eddig felfedezett vidékei közül sehol sem verik olyan sokat és oly hévvel az embereket, mint a magyarok országában.” – írta 1843ban egy Ellrich nevű német utazó 15) Fokozatosan ez az időszak is véget ért, és felváltotta a nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás és a rabszolga-kereskedelem kora. Ezzel együtt megkezdődött egy emberi jogi fejlődés is: Rousseau és Locke, Emberi és polgári jogok nyilatkozata és Bill of Rights, francia forradalom és amerikai polgárháború. Legvégül pedig a

rabszolgák felszabadítása 15 Illyés Gyula: Puszták népe. Budapest, 1991, Móra Könyvkiadó, 99 oldal 10 Lassan elérkezünk a huszadik századhoz. Javulnak a szociális ellátások, kiterjesztik a választójogot, minden ember egyenlő és szabad. A fent leírt történelmi fejlődést – Hegel után – így foglalhatjuk össze szemléletesen: „először csak egyvalaki tudja magáról, hogy szabad (a keleti despota), később néhányan tudják magukról, hogy szabadok (a görög-római rabszolgatartók), végül minden ember szabadságának fölismeréséhez jutunk a kereszténységen (protestantizmuson) keresztül a germán-keresztény világban” 16. De vajon fenntartható-e ez az álláspont? Igaz-e, hogy a 19. század során végleg megszűnt a rabszolgaság? „Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle”17 – olvashatjuk egy pesti cselédlány történetében. És mint minden korrajz, ez sem egy esetről szól,

hanem általános jellemzést ad. Persze nagyon nem mindegy, hogy valakit „csak” lelkileg, mentálisan degradálnak géppé, vagy fizikai erőszakkal és állami támogatással kényszerítenek arra, hogy dolgozzon. Hogy ez utóbbival is találkozhassunk, utazzunk le vidékre! Az 1907. évi XLV törvénycikk szerint: „Ha a cseléd a meghatározott időpontban törvényes ok nélkül, igazolatlanul vagy rosszhiszeműen hatósági intézkedés dacára a szolgálatba be nem áll, a gazda nyolc nap alatt előterjeszthető panaszára az első fokú hatóság köteles a cselédet a szolgálat helyére karhatalommal előállítani”. (Tegyük hozzá zárójelben: itt nem a városi cselédről van szó, hanem az ún. gazdasági cselédről, „aki szerződéssel kötelezi magát, hogy valamely gazdaságban személyes és folytonos szolgálatokat bérért teljesít, legalábbis egy hónapon át” 18.) A lényeg, hogy szemben a munkással, a hivatalnokkal, a városi cseléddel, aki

megteheti, hogy nem megy munkába (legfeljebb kirúgják), a gazdasági cselédet (bérest, csírást, kocsist, pásztort, stb.) erőszakkal is elvihetik dolgozni De másból is arra következtethetünk, hogy a cseléd és a rabszolga között nincs túl nagy különbség. Helyzetüket, életüket tekintve semmiképp Mindennapi munka hajnali háromtól este kilencig, heti hét napon át (hiszen vasárnap is csak pár órát pihenhetnek). Állandó 16 Gelenczey-Miháltz Alirán: Xenophón ürügyén. In: Magyar Filozófiai Szemle 1998/1-3 http://www.c3hu/~mfsz/MFSZ 9813/98 gelencehtm 17 Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Budapest, 1963, Szépirodalmi Könyvkiadó, 286 oldal 18 Az 1907. évi XLV törvénycikk szerint 11 üvöltözés és verés, ami „elengedhetetlen”, hiszen „Az ökör csak akkor mozdul, ha egy-kétszer ráüvöltenek, s a béres, aki a maga módján éppúgy be van fogva, mint általában az igavonók, öntudatlanul is hasonulni kezd az állatokhoz, amelynek

magatartása nincs minden bölcsesség, mélyebb életfelfogás nélkül. Ösztönös védekezés ez” 19 Említsünk meg még egy szempontot, ami azt bizonyítja, hogy a cseléd rabszolga volt, mivel nem ő rendelkezett saját maga felett, hanem a gazdája! A középkorból jól ismert első éjszaka joga itt ius omnes noctisként, azaz minden éjszaka jogaként jelenik meg: az urak rendszeresen rendeltek magukhoz lányokat. Mindezt tényleges erőszak nélkül, mert a cselédek éppoly természetesnek vették (vagy inkább tűrték?) alávetett helyzetüket, mint a jó rabszolgák. Ha igazán precízek akarunk lenni, ezt kellene modernkori rabszolgaságnak nevezni, és ami napjainkban tapasztalható, azt inkább posztmodernkorinak. Okok Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy – bár nem kellő ismeret birtokában – megpróbáljuk megmagyarázni a vizsgált jelenséget. Mint minden aszimmetrikus viszonynak, a rabszolgaságnak is három szereplője van: az egyik fél (az úr), a

másik fél (a szolga) és a „harmadik fél”, a kívülálló (a társadalom). Érdemes e szerint tagolni az okokat, azaz sorban megnézni, hogy 1. Miért tart valaki rabszolgákat? És hogyan képes rá? 2. Miért tűri el valaki, hogy rabszolgasorba taszítsák? 3. Miért nézi a társadalom szó nélkül, hogy mi történik? Úr Miért tart valaki rabszolgákat? Azt hihetnénk, ez nem bonyolult kérdés. Mert ingyen dolgoznak neki, sokkal kevesebbe kerülnek, mint egy bérmunkás, és bármit meg lehet velük tenni. De ha tényleg csak ennyi volna a magyarázat, akkor viszont feltehetünk egy másik 19 Illyés Gyula: Puszták népe. Budapest, 1991, Móra Könyvkiadó, 102 oldal 12 kérdést: miért nem él mindenki bankrablásból? Hiszen minimális ráfordítással és munkával hatalmas összeget lehet keresni vele. Mi akkor a gond? Az, hogy a bankrablás erkölcstelen és jogtalan. Kevésbé fennkölten fogalmazva: megbüntet érte az Isten és az állam Mint már

említettük, a rabszolgatartást a világon mindenütt tiltják. Nemzetközi egyezmények és nemzeti jogszabályok egyaránt. De hogy mennyire lehet érvényt szerezni az írott jognak, az már helyről-helyre változik. Nem véletlen, hogy a kevésbé fejlett területeken a legelterjedtebb ez a szokás: Afrikában, Indiában, Brazília mindentől távoli vidékein. Persze ez csak féligazság, hiszen Európa nagyvárosai tele vannak kéregetőkkel (akiknek egy része a koldusmaffia kezében van), és prostituáltakkal is (szó szerint) úton-útfélen találkozhatunk. Itt se lenne erős a jog uralma? Általában lehet, hogy az, de az európai „rabszolgapiac” (nem véletlenül) a szervezett bűnözés felügyelete alatt van. És ezzel szemben a rendőrség – csakúgy, mint a drog- és fegyverkereskedelem esetében – tehetetlen. Tehát már csak a vallás, a társadalmi elvárások, vagy valami más elvont erkölcsi norma az, ami visszatarthatná az embert a

rabszolgatartástól. Nézzük végig ezeket a tényezőket! A vallás gyakran nem visszatartó, inkább motiváló erő: „Végül is ők a Kohl kasztból valók, ez a dolguk, hogy munkát végezzenek az olyan Vaisyáknak, mint én.” 20 – mondja egy indiai kormánytisztviselő, aki rabszolgákat tart. Valóban, ahol még mindig él a kasztrendszer, ahol isteni elrendelés, hogy vannak alá- és fölérendelt emberek, ott nem várhatunk mást. De a társadalmi elvárások sem mindig és mindenütt olyanok, mint nálunk, a „fejlett nyugaton”. Ahol ez az élet természetes rendje, ahol „mindig is ez volt”, ahol a gyerekeket is erre nevelik kiskoruktól kezdve, ott az lenne a furcsa, ha egyszer csak magától megszűnne a rabszolgaság. És azért nézzünk jobban a mi „fejlett nyugati” társadalmi elvárásaink mélyére! Ki jár Thaiföldre „maradandó élményeket” szerezni, ki szed fel az út széléről lányokat, ki fizet be erotikus masszázsszalonokba? A

tisztes jómódú polgár, a szegény kamionsofőr, az újgazdag fiatalember. A maga zsidó-keresztény-görög-római etikai és kulturális hátterével Közben pedig arról folyik a vita, hogy felmondjuk-e a New York-i Egyezményt, és nyissunke bordélyokat. Az indokok: a „lányok” (már ez az eufemizmus is sok mindent elárul a társadalmi elfogadottságról) egészségügyi vizsgálata, a lakosság védelme (azaz a probléma 20 Kevin Bales: The Social Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április 13 szőnyeg alá söprése) és a rendes adó- és tb-fizetés. Ezek után miért érezné egyetlen futtató is, hogy alapvetően rossz az, amit csinál? Hiszen, ha teljesíti a fenti elvárásokat, vígan folyhat tovább az emberkereskedelem, senki nem kérdezi, honnan van ennyi lelkes nő, aki – „nyilván” tehetsége, esze és képzettsége (de nem más lehetőség) híján – a testét árulja. Térjünk vissza a lehetséges visszatartó

erőkre! Hátra van még a lelkiismeret, vagy valamilyen más, belülről fakadó erkölcsi törvény. Vegyük például az adósrabszolgaságot: „Pénzt is kölcsönöztek tőlem, úgyhogy biztosítanom kell, hogy a földemen maradjanak, amíg vissza nem fizetik. Addig fognak dolgozni, amíg vissza nem fizetik” 21 – mondja a már előbb is idézett indiai. Valóban! A kölcsönt vissza kell fizetni, és ha az adósnak nincs pénze, miért ne dolgozza le a tartozását? Aztán sokan vannak, akik egyszerű gazdasági kényszerből tartanak rabszolgát. Azt mondják, bármilyen szörnyű is ez, még mindig jobb, mint ha a családjuk halna éhen. De az sem ritka, hogy a tulajdonos és a rabszolga között egy egész menedzsment réteg van, így a strucchoz hasonlóan a gazda sem látja, hogy mi történik valójában, és ezzel a lelkiismeret-furdalást is megússza. Idézzük még egyszer (és utoljára) kedvenc rabszolgatartónkat: „Tudja, én olyan vagyok számukra, mint egy

apa. Ez egy apa-fiú kapcsolat, megvédem és irányítom őket Persze időnként fegyelmeznem is kell őket, pont úgy, ahogy egy apa tenné.” 22 Talán kételkedünk őszinteségében, úgy érezzük, ez csak gyenge kifogás. Pedig – mint már korábban is utaltunk rá (és később részletezni fogjuk) – valóban nem ritka az ilyen emberi, lelki kapcsolat úr és szolga között. Tipikus például, hogy a prostituáltak valamilyen szinten szeretik a közvetlen futtatóikat. Ilyen visszajelzés mellett viszont teljesen természetes, hogy a dolgok változatlanul folynak tovább. Végül megemlíthetjük, – bár ez egy külön pszichológiai tanulmány témája is lehetne – hogy végeztek már olyan kísérleteket, amelyek a minden emberben lakozó kegyetlenséget tárták fel. Például, amikor börtönőr ill rab szerepeket kellett játszani (és az őrök egyre jobban eldurvultak), vagy amikor teljesen személytelenül fájdalmat lehetett okozni (egy nem létező) 21 22

Kevin Bales: The Social Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április uo. 14 valakinek (és itt se viselkedtek túl emberségesen a résztvevők). Tehát – ha minden kötél szakad (azaz a fenti okok egyike sem áll fenn) – még így is meg lehet magyarázni a rabszolgatartók viselkedését. Szolga Miért tűri el valaki, hogy rabszolgasorba taszítsák? Ez talán még egyszerűbb kérdésnek tűnik, mint amit az előző pontban tettünk fel. A válasz: Kényszer! Kényszer! Kényszer! Kényszer? Valóban csak ennyi volna? Valóban ez volna egyáltalán az ok? A rabszolgatartó hangya kapcsán már felvetettük azt a lehetőséget, hogy nem is annyira elnyomó-elnyomott viszonyról van szó a két faj között, mint inkább szimbiózisról. A szimbiózis lényege, hogy olyan együttműködés, munkamegosztás van a két fél között, amely mindkettő számára (vagyis kölcsönösen) előnyös. Mindketten jobban járnak, mintha külön próbálnának

meg boldogulni. A középkorban a nemesség és a jobbágyság között volt ehhez nagyon hasonló kapcsolat. A jobbágyság dolgozott, a nemesség pedig – ha szükség volt rá – harcolt (munkamegosztás), így mindkét fél kapott valamit: az egyik ellátást, a másik biztonságot (kölcsönös előny). Persze erre azt az ellenvetést tehetjük, hogy azért nem lehet szó szimbiózisról (akár az előbb említett példákban, akár a rabszolgaságnál általában), mert a két szereplő nem önkéntesen vállalta a szerepét. Csakhogy a mai társadalomban éppúgy, mint régen, az emberek nagyrészt nem választják meg a szerepüket, hanem beleszületnek, belenevelődnek, beletanulnak (és legvégül beletörődnek). Mégis azt mondjuk, szabad társadalomban élünk, mindenki azt csinál, amit akar. Hiszen elvileg és jogilag ez így is van De sokkal meghatározóbb családunk anyagi és kulturális helyzete, személyi adottságaink és képességeink, egész neveltetésünk,

mint formális jogi egyelőségünk. Térjünk egy kicsit vissza a kiindulási ponthoz, a kényszerhez! A klasszikus rabszolgaság korszakában ez egyértelmű: fizikai kényszer a gazda, és jogi az állam részéről. Ezzel szemben ma nemcsak, hogy nem támogatja az állam a rabszolgatartást, de még bünteti is a fizikai kényszer alkalmazását. Így aztán meg kell vizsgálnunk két kérdést: Miért nem fordul segítségért a rabszolga az államhoz, illetve a társadalomhoz? És milyen másfajta (nem fizikai) kényszerek hatnak rá? 15 „És ha rossz dolga is volt, kérem – érvelt az elnök –, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.” 23 „Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni” 24 Akkor most képzeljünk egy ültetvényen dolgozó rabszolgát valahol Brazíliában: miután megelégeli szörnyű sorsát, gyalogosan útra kel a

számára teljesen ismeretlen tájon, hogy a száz kilométerre lévő városban próbáljon meg jobb életet kezdeni. Ha nem kapják el közben a gazdája emberei, majd megtalálják mások, és egy másik ültetvényre viszik. Mennyi az esélye, hogy el tud szökni, hogy segítséget tud kérni? Vagy vegyünk egy magyarul nem tudó román importkoldust Budapesten, amint a járókelőket kérni kezdi, hogy segítsenek rajta, vagy besétál (ha épp van lába) a rendőrségre a hamis vagy nem létező (elvett) útlevelével, ahol anyanyelvén előadja panaszát! De végiggondolhatjuk ugyanezt a forgatókönyvet egy útszéli fogadóban dolgozó ukrán prostituálttal is. Amikor az apja által rendszeresen megvert és megerőszakolt gyerek nem kap segítséget se az anyjától, se a szomszédoktól, se a tanáraitól, se a rendőrségtől, se a gyermekvédelmi szolgálattól, akkor mire számíthatnak a társadalom leglesüllyedtebb rétegei (koldusok, prostituáltak, feketemunkások)

sokszor ráadásul teljesen idegen környezetben? Itt érdemes megemlíteni a szekunder viktimizáció jelenségét 25. Lényege, hogy a rendőrséghez segítségért forduló rabszolgát sokszor nem rászorulóként, hanem elkövetőként kezelik, mivel az okirat-hamisítás, jogellenes belföldi tartózkodás, tiltott kéjelgés, koldulás bűncselekmények, illetve szabálysértések valamelyikét valóban el is követte: hamis útlevelet használ, becsempészték az országba, prostituáltként tevékenykedik, koldul. Így másodszor is áldozattá válik, de most nem az embercsempészek, a futtatók vagy a koldusmaffia, hanem a hatóságok áldozatává. Ezt egyébként a rabszolgatartók ki is használják, egyrészt azzal, hogy megfenyegetik a rabszolgákat, hogy mi vár rájuk, ha a rendőrséghez fordulnak, másrészt pedig, hogy azzal zsarolják őket, ha nem viselkednek rendesen, fel lesznek jelentve. 23 Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Budapest, 1963,

Szépirodalmi Könyvkiadó, 286 oldal uo. 25 Dr. Szabó Zsolt: A migrációhoz kapcsolódó emberkereskedelem Az európai rendészeti továbbképző és kutatóintézetek zártkörű szakmai tanácskozása, Budapest, 2000. június 29-30 24 16 Fontos hozzátenni, hogy a rabszolgatartók általában elég jó helyzetben vannak: a saját országukban tevékenykednek, van lakásuk, pénzük, kapcsolataik, sok esetben pedig szervezett formában működnek. Így aztán nyugodtan (és gyakran nem alap nélkül) fenyegetőzhet feljelentéssel, míg ő magának nem kell tartania a lebukástól. Első körben ennyit arról, hogy miért nem fordul a rabszolga az államhoz, a rendőrséghez segítségért. Térjünk át a kényszer alternatív (nem fizikai) válfajaira! Gazdasági kényszer. Kétféle gazdasági kényszerről beszélhetünk: egyrészt a „természetesről”, azaz a szegénységről, másrészt arról, amit közvetlenül ráerőltetnek a rabszolgára (nevezzük jobb híján

„mesterségesnek” mintegy a természetes ellentéteként). Az első fajtát nem kell sokat magyarázni. Aki éhezik és nem tud ételt adni a gyerekeinek sem, akinek nincs fedél a feje fölött, aki nem tud dolgozni, mert egyáltalán nincs munka az országban vagy területen, ahol él, az mindent megpróbál a túlélés érdekében. Ha kell, prostituálja magát (és gyermekeit). Ha kell, beszáll a kamion sötét rakterébe, egy több ezer kilométerre lévő szebb élet reményében. És hiába írja Nagy Lajos felháborodva, hogy „Amikor az ősállat odanyújtotta szőrös mellét a másiknak, hogy vakarja meg, akkor kellett volna, akkor rögtön. Azt mondani, hogy: »nem!«, és a kőkést beledöfni markolatig. Ha pedig erősebb volt, úgyis nagyon egyszerű, haltál volna meg te.”, és hiába teszik hozzá magyarázatképp, hogy „Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más”, mert az életösztön nem gyávaság Ha

választani kell szolgaság és halál között, lehet, hogy „hősies” az utóbbi mellett dönteni, de a többieket lenézni legfeljebb az jogosult (és még ő se biztos), aki megtette ezt a lépést (ő viszont már nyilván nem él). 26 Nem véletlenül van tele a Moszkva tér reggelenként romániai feketemunkásokkal. Nem véletlenül kapnak el hetente afgánokkal megrakott kamionokat a határon. Évente több százezer illegális bevándorló kerül kelet felől Nyugat-Európába: a történelemből jól ismert népvándorlások legújabbját tapasztalhatjuk. 26 Nagy Lajos: Lecke. In: Irodalmi szöveggyűjtemény IV Budapest, 1996, Korona Kiadó, 140-141 oldal 17 Ide tartozik még az is, hogy „az esetek nagy részében maga a sértett is hozzájárul az események bekövetkezéséhez hiszékenységével, tudatlanságával, meggondolatlanságával” 27. Vagyis elhiszi az embercsempészeknek, hogy au pair lesz Franciaországban, pincérnő Olaszországban, és

önként hagyja ott családját és szülőföldjét, míg végül egy nyugat-európai bordélyban köt ki. A gazdasági kényszer másik fajtája, amit mesterségesnek neveztünk, azt jelenti, hogy a rabszolga azért kénytelen dolgozni, hogy valamilyen adósságot visszafizessen. Ez egyrészt lehet a szülei, nagyszülei által felhalmozott tartozás (erről már beszéltünk az adósrabszolgaság kapcsán), másrészt az sem ritka, hogy az embercsempészek utólag pénzt kérnek az utaztatásért (mondván az nekik költség volt), így az idegen országba érkezett kiszolgáltatott ember kénytelen nekik adni bevétele jelentős részét. És végül, de nem utolsósorban beszéljünk a lelki kényszerről és általában a rabszolgák mentális állapotáról! Kezdjük néhány példával: Volt egyszer egy kis indiai falu, ahol a teljes lakosság generációk óta adósrabszolgaságban élt. A tartozás még réges-régen keletkezett, és azóta apáról fiúra öröklődött. És

minden így is maradt volna, csakhogy egy szép napon egy szociális munkás érkezett a faluba, ahol – miután felmérte a helyzetet – összegyűjtött néhány embert, és egy tervet javasolt nekik, hogy hogyan kezdjék el visszafizetni az adósságukat. Tizen össze is álltak, és végül három hónap alatt sikerült az egyiküket felszabadítani. A sikeren felbuzdulva sokan követték példájukat, míg végül pár év alatt az egész falu szabad lett. 28 Egy másik helyen ugyancsak Indiában a következőket mesélte egy ember, akinek az adósságát a rokonai kifizették: „Miután a feleségem megkapta a pénzt, kifizettük a tartozásunkat, és szabadon tehettünk, amit csak akartunk. De állandóan aggódtam: mi lesz, ha az egyik gyerek megbetegszik? Mi lesz, ha nincs elég termés? Mi lesz, ha a kormány pénzt kér valamiért? Mivel már nem tartoztunk a gazdához, nem kaptunk naponta élelmet, mint korábban. Végül odamentem hozzá, és megkértem, hogy vegyen

vissza Nem kellett pénzt 27 Dr. Szabó Zsolt: A migrációhoz kapcsolódó emberkereskedelem Az európai rendészeti továbbképző és kutatóintézetek zártkörű szakmai tanácskozása, Budapest, 2000. június 29-30 28 Kevin Bales: The Social Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április 18 kölcsönöznöm, de beleegyezett, hogy újra a rabszolgája legyek. Most már nem aggódom; tudom mit kell tennem.” 29 „Fölfogadott egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr, se cseléd, puszta véletlen, hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalhoz ültette. Oda, a felesége és gyermekei közé, a családi asztalhoz Maga mesélte nekem, hogy folyt le ez az ebéd. Hát bizony siralmas volt Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett a loncsos, ételszagú szoknyájában, az asztal alá dugdosta

kezét, tapogatta arcát, s egész ebéd alatt meg se mukkant. Hiszen fáradt is volt, az istenadta Hajnaltól kezdve sütött-főzött Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével – se szó, se beszéd – felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment azonnal” 30 De hát mi van ezekkel? – kérdezhetnénk. Maguktól nem jutott eszükbe, hogy a tartozást szép lassan vissza is lehet fizetni? És miért ment vissza rabszolgának, ha egyszer sikeresen felszabadult? És miért volt felháborodva, hogy végre emberszámba veszik? Normális emberek nem viselkednek így! Valóban, normális emberek nem. De ők rabszolgák voltak hosszú éveken-évtizedeken át. Aki hosszú időn keresztül nem rendelkezik saját maga felett, hanem mások irányítják, az még a képességét is elveszti, hogy maga szabja meg az életét. Ha pedig már kisgyerek korától kezdve rabszolga, akkor el sem sajátítja ezt a képességet. Így aztán nem csoda, ha

felszabadulva nem tud magával mit kezdeni, elveszti a biztonságérzetét, és inkább visszamegy. És a rabszolgák – éppúgy, mint más emberek – kialakítják a maguk világképét, igaz, az ő sajátos tapasztalataik alapján. Életük bizonyos vonatkozásait még szerethetik is, mint például a biztonságot, vagy azt, hogy tudják, mi a dolgok rendje. Egyszerűen beleszoknak abba, hogy mi a szerepük. A felszabadulással viszont ez az egész összeomlik, és nem mindenki képes rá, hogy teljesen új életet építsen fel magának. Sok felszabadított rabszolga lett ezért öngyilkos, nem bírtak el ekkora változást. Ezzel a felépített világképpel kapcsolatban meg kell említenünk még valamit. 29 30 Kevin Bales: The Social Psychology of Modern Slavery. In: Scientific American, 2002 április Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Budapest, 1963, Szépirodalmi Könyvkiadó, 136. oldal 19 „ – Azt mondom, hogy nagyon is szereti a piskótát. – De hiszen ő maga

mondta, hogy nem szereti. – Éppen azért. – Bocsásson meg, ezt nem értem. – A cselédek, kérem, nem is merik szeretni azt, amit szeretnek. Hát elhitetik magukkal, hogy nem jó az, ami jó. Így védekeznek Talán az ellen, hogy túlontúl sokat szenvedjenek Minek megkívánni olyat, ami úgy sem lehet az övék? Igazuk is van. Különben nem tudnának élni.” 31 Ugyanígy egy prostituált is nyilván „szereti a piskótát”, azaz fontosnak tartja nemi önrendelkezését, természetes szemérmét, intimszféráját. De mivel kénytelen erről lemondani, elhiteti magával, hogy nincs is rá szüksége, hogy ez nem is fontos. Tehát nem egyszerűen felépít egy saját világképet, hanem egy torz látásmódot alakít ki, amin keresztül a szörnyűség legfeljebb csak természetesnek hat, és nem szörnyűségnek. Már említettük, hogy a rabszolgatartók néha milyen személyes, emberi kapcsolatként élik meg viszonyukat szolgáikkal. Ez azonban fordítva is így van

Sőt, talán még erősebben A prostituáltak nagyon gyakran szeretik futtatóikat, hiszen ők legalább törődnek velük (nem úgy, mint a társadalom, amely kivetette a soraiból), megélhetést és biztonságot adnak nekik. És mivel ezzel a futtató tisztában van, megpróbálja kihasználni ezt az érzelmet, nem csak veréssel, de kedveskedéssel is fordul a prostituált felé. Így, egymásra kölcsönösen hatva, az egész kapcsolatuk valami emberivé fejlődik (minden nyomorúságával együtt persze). Végül nem elhanyagolható a rabszolgák viselkedésének megmagyarázásában a neveltetés, a vallás, a társadalmi elvárások sem. Thaiföldön a hagyományos felfogás szerint a nő dolga az, hogy alávesse magát a férfiak akaratának, hogy engedelmeskedjék. A lányokat kiskoruktól kezdve erre nevelik. Így aztán nem meglepő, hogy nem lázadnak a rájuk kényszerített prostitúció ellen sem. De a nők alárendeltsége, mint hagyomány, általános jelenség,

kivétel nélkül szinte minden társadalomra igaz. Még akkor is, ha közben Európában és az USA-ban lezajlott egy emancipációs 31 folyamat. Jellemző egyébként, hogy a különböző „nőellenes” Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Budapest, 1963, Szépirodalmi Könyvkiadó, 134-135. oldal 20 megnyilvánulásokban a nők egy része is tevékeny szerepet vállal. Hogy csak egy példát hozzunk: az amerikai pro-life (abortusz-, fogamzásgátlás- és lombikbébi-ellenes) mozgalomban hemzsegnek a nők. (Kis túlzással őket nevezhetnénk az emancipáció „belső ellenségeinek”.) Ez tehát a másik ok, amiért a rabszolgák gyakran nem fordulnak a társadalomhoz: ha egyszer ez az elvárás, ha ez a természetes, akkor nincs motiváció arra, hogy segítséget kérjenek. Társadalom Talán már elfelejtettük, de a harmadik kérdésünk így szólt: Miért nézi a társadalom szó nélkül, hogy mi történik? Egyszerű szócsavarással azt

válaszolhatnánk: nézi, de nem látja, hogy mi történik, ezért aztán nincs mi ellen fellépnie. Ott indul, hogy modern, demokratikus jogállamban élünk, ennek megfelelően az olyan, ókorra jellemző kegyetlen szokások, mint a rabszolgaság, nyilván nem élnek. „Senkit se lehet kötéllel fogni.” 32 Legalábbis nálunk, Európában, Amerikában semmiképp Na persze, Indiában, Afrikában, hiszen ott még malária is van, meg Száhel-övezet, meg monszun, meg kasztrendszer, meg emberevők, mutatták a tévében. És az ember megnézi a napi vagy heti egy neki kijáró szörnyűséget, jót borzong rajta, és örömmel állapítja meg, hogy ez valahol jó messze van. De ha mégis olvas valamit arról, hogy nálunk is előfordulnak hasonló esetek, gyorsan továbblapoz, és el van intézve. Általában igaz, hogy a társadalom bizonyos felkapott témákra érzékenyen reagál, még akkor is, ha ezeknek ténylegesen nincs nagy súlyuk. Más, fontos ügyeket viszont észre sem

vesznek Erre hozhatnánk példának a pedofilbotrányokat: nagy felháborodás, állítsuk vissza a halálbüntetést, stb. Arról viszont nem beszél senki (de ha mégis, nem hallgatják meg), hogy az igazi veszélyt a gyerekekre a saját családjuk jelenti: az apuka, a nagybácsi, a nagypapa. Nem csak gyakorisága miatt lenne fontosabb ezzel foglalkozni, hanem pont azért, mert úgy elbújik a pedofilügyek mögött, hogy észre sem vesszük. 32 Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Budapest, 1963, Szépirodalmi Könyvkiadó, 286. oldal 21 Hasonlóképp, ha India és Pakisztán atomháborúval fenyegeti egymást és a világot, ha Afrikában egész népeket irtanak ki, ha összeomlik Dél-Amerika gazdasága, odafigyelünk. Pár napra-hétre. Máskor viszont mintha nem is létezne a világnak ez a fele A rabszolgaság szerényen meghúzódik a háttérben, évtizedek óta háborítatlanul, hiszen néhány társadalomkutatón és emberi jogi aktivistán kívül senkit sem

érdekel. Azt mondtuk: nézi, de nem látja. Hozzátehetnénk még: látja, de nem annak látja Azaz, ha találkozik vele, nem az jut eszébe, hogy szegény rabszolga, hanem inkább: „Mit molesztál ez a koszos, büdös koldus? Menne inkább vissza oda, ahonnan jött!” Vagy: „Ezek az utcalányok! Végre sikerült őket eltüntetni a Rákóczi térről, erre már „szóvivőjük” is van, és rendszeresen szerepel a híradóban!” Persze nem állíthatjuk, hogy ez az általános vélekedés, hogy az egész társadalom így ítéli meg ezeket az embereket. De a bérkoldusokat és prostituáltakat éppúgy természetesnek, a városi élet részének tekintik, mint a légszennyezést, vagy a reggeli dugót. És így – a minimálisnál többet – nem is tesz ellene. Zárszó „Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a »megoldás« nélkül a könyvet csonkának érzik, és folytatást várnak –

folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat” 33 33 Illyés Gyula: Puszták népe. Budapest, 1991, Móra Könyvkiadó, 247 oldal 22