Filozófia | Esztétika » Esztétika fogalomtár

Esztétika fogalomtár Aforizma – gyorsan és határozottan megfogalmazott, okos és velős kifejezés. Allegória – párhuzam alkalmazása a reális jelentés szimbolikussá tételére. Klasszikus példái a Bibliában található parabolák. A kifejtett metafora egyik formája Ha egy drámaíró allegóriát használ valószínűleg azért teszi, mert nem egy az egyben akar közölni valamit. Ez esetben érdemes feltenni a kérdést, hogy miért Ha a szereplő egy hosszabb megszólalásban allegóriát használ, szintén érdemes megvizsgálni, hogy miért. Vajon élvezi, hogy próbára teszi a társait, el akar mondani valamit, de csak ilyen burkoltan képes rá? Persze több más indok is szóba jöhet. Hogyan kell az allegóriát elmondani? Pl gyors tempójú beszédben, mintha a szereplő megpróbálná elfeledni az igazi érzelmeit. Tudnunk kell, hogy akár egy egész színdarab is lehet allegória. Ha erről van szó, különös figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a

szöveg rendezése és értelmezése hogyan hívja fel a közönség figyelmét a drámaíró mögöttes szándékára. Alliteráció – kettős vagy több olyan egymáshoz közeli szó, amely ugyanazzal a betűvel kezdődik. Elég könnyen felismerhető, elterjedt nyelvi fordulat, pl. „Amikor Priyát láttam, csinos, csacsogó kis csibésznek tűnt.” Nincs értelme azonban annak, ha pusztán csak felismerjük az alliterációt; Érdemes magyarázatot is keresni rá. Lehet, hogy a beszélő csak hivalkodik az alliterációval, hogy hatást gyakoroljon a közönségére. Az is lehet, hogy szándékosan próbál valamilyen érzést felkelteni a társaiban, ezért választja ily módon a szavakat. A fenti példa esetében nyilván azt akarja, hogy a hallgatóiban kellemes, meleg, pozitív benyomást keltsen. Az alliteráló „cs” bezárva hang kellemes a fülnek és élénk hangvételt biztosít. A sorokat elmondó színésznek ügyelnie a kell arra, hogy a melegség érezhető

legyen a hangjában. Antagonista – az a szereplő, aki a protagonista ellenében lép fel. Általában a főszereplő ellenfele Antihős – az a protagonista, aki kevésbé pozitív emberi tulajdonságokkal rendelkezik. A modern dráma egyik leghíresebb antigon hőse Jimmy Porter John Osborne Nézz vissza haraggal (1956) című darabjában. Álpátosz – a fokozás ellentéte. Többnyire vígjátékokban fordul elő, de megtalálható komoly drámákban is: „Szeretnék elrepülni a Holdra, körülhajóznia Földet, megmászni a Mount Everest-et és ágyba bújni”. A drámaíró gyakran arra használja az álpátoszt, hogy csökkentse a nézők elvárásait; hirtelen visszacsöppenünk általa a banális valóságba. A hatás szempontjából döntő jelentése van annak, hogy miként hangzik el az álpátosz. Dialógus – beszélgetés két vagy több ember között. Dikció – szavak tolmácsolása, amely különösen a tiszta vagy rossz kiejtésre vonatkozik. Ez a fogalmom

akkor lehet hasznos, ha a színészi játékot elemezzük, főként egyes szövegek esetében. Ha a szövegben olyan szereplő található, mint Lady Bracknell, a felsőbb osztályok tagjainak archetípusa Wilde Bunbury című darabjában, akkor helyénvaló a színész dikciójára is utalni. Ez esetben néhány hagyományos hangképző óra segítségére lehet a színésznek abban, hogy tiszta, kifinomult dikciókra tegyen szert. Duológus – olyan jelenet, amelyben két egymással párbeszédet folytató színész vesz részt. Általában a teljes jelenetet értjük rajta, nem pedig néhány megszólalást egy jelenet közepén. Epigramma – hasonlít az aforizmához. Rövid, szellemes, azonkívül vagy egy helyzetre tett végső megjegyzést kínál vagy egy korábbi beszélgetés éles összefoglalását nyújtja. Ha egy szerző sok epigrammát gyár, akkor mondhatjuk, hogy epigrammatikus stílusban alkot. Oscar Wilde volt a leghíresebb író, aki örömét lelte az

epigrammatikus stílusban. Pl „Ahogy a vidéki angol úr róka után vágtat – a kimondhatatlan üldözi az ehetetlent” (Lady Windermere legyezője) Epilógus – A darabot lezáró rész, amely gyakran a mű összefoglalásaként funkcionál. Felszólítja a közönséget arra, hogy hagyja ela színházat és vegye fontolóra a darab néhány főbb kérdését vagy jellegzetességét. AZ epilógus klasszikus példái találhatók Shakespeare Szentivánéji álom és Ahogy tetszik című darabjainak végén. Eufemizmus – olyan beszédfordulat, amikor a beszélő egy barátságos vagy enyhe kifejezéssel helyettesít egy nyers vagy durva kifejezést. Pl „a múlt hónapban távozott el közülünk” helyettesíti azt, hogy a múlt hónapban halt meg. (mellékhelyiség – budi) Félre – egy rövid szóösszetételtől kezdve egy hosszú beszédig bármit lehet, amit a nézőnek nem pedig a színpadon levőknek kell meghallaniuk. El lehet mondani közvetlenül a

közönségnek, de úgy is, hogy ne hallja meg a többi szereplő. Egyes drámai műfajokban, pl a bohózatban, a melodrámában vagy a restaurációs vígjátékokban több a „félre”, de a komoly drámában is megtalálható. Irónia – Ebben a beszédfordulatban a kimondott szavak által sejtetett jelentés különbözik a szavak önálló jelentésétől. Klisé – túl sokat használt, triviálissá és elcsépeltté vált szóösszetétel vagy szólás. Sok példája van, amelyek néha összekapcsolódnak: „a nap végén, amikor már minden megtétetett és kimondattatott, jön még borúra derű”. A szerzőnek jó oka van arra, hogy egy szereplőt klisékben beszéltet, s érdemes felderíteni, hogy vajon miért. Egy típust jellemez ezzel? Esetleg osztálykérdésről van szó? Vajon az ösztönzés hiányát jelzi a szereplő életében, vagy épp a klisékkel élő beszéd meghaladására irányuló akarat hiányát? A nézőket teszi nevetségessé azzal, hogy arra

céloz: ez az a nyelv, amelyet a közönség megért? A rendező vagy a színész nézőpontjából szemlélve lényeges lehet megmagyarázni hogyan (és mennyire) szükséges hangsúlyozni ezt a jelenséget a szöveg színpadi megvalósításakor. Hogyan mondja el a színész a klisét, hogyan hangsúlyozza a beszéd trivialitást? Kórus – olyan szereplő vagy szereplőcsoport, aki kommentálja a cselekményt, illetve összefoglalja és továbbvezeti a történetet. Az ókori görög színházban kórus volt az a csoport, amikor a protagonistával megvitatta az eseményeket. A kórust játszhatja egyetlen színész vagy egy csoport is, de a tagjainak nem feltétlenül kell egyszerre beszélniük. Magánbeszéd – egyetlen hosszú beszéd, amely akkor hangzik el, amikor más szereplők nem tartózkodnak a színpadon. Metafora – amikor egy dolgot másvalaminek a fogalmával írunk le úgy, hogy szinte egyenlővé válnak. A metafora állhat egyetlen szóból vagy mondatból, de

lehet kifejtettebb is. Monológ – egyetlen hosszú beszéd, amely más szereplők jelenlétében hangzik el egy jelenetben. Műfaj – a francia genre kifejezésből ered, amelynek jelentése faj(ta). A felismerhető jellemzőkkel bíró dramatikus formákra vonatkozik. A két legáltalánosabb és legrégibb műfaj a tragédia és a komédia, amelyeket azonban oly sok alcsoportra osztottak fel, hogy mára lehetetlenné vált az összes különböző dramatikus műfaj meghatározása. A műfajt a film és a televízió világában a legkönnyebb azonosítani Nem nehéz felismerni a „ szappanoperát”, a „bűnügyi sorozatot”, vagy a „western” filmet, amelyekben a hasonló jellemzőket, egybefogó műfajokat látjuk. Non-sequitur – valami, ami nem következik a korábban elmondottakból. Szó szerint arra a dologra vonatkozik, amely nem követi szorosan az azt megelőző dolgot: - nagyon aggasztónak találtam a ma esti viselkedésedet - figyelted mostanában a

kenyér árát? Rémisztő A fenti esetben a második szereplő egy gondolatot vet fel. A lényeges kérdés itt is az, hogy miért nem folytatja a témát. Lehet, hogy azért, mert nem hallotta az első mondatot Lehet, hogy nem akar a témáról beszélni. Esetleg élvezi, hogy idegesíti a másikat és tudja, hogy az ilyen témaváltásokkal épp ezt éri el. Számos magyarázat lehetséges és valamelyik alighanem világossá is válna egy hosszabb szövegrészben. A szándék tisztázását természetesen segítheti a sorok elhangzásának mikéntje, ezért érdemes fontolóra venni, hogyan kellene elmondani őket. Paradoxon – amikor első látásra ellentmondásról van szó, de megalapozott érvek szólnak mellette. Pl „Ahhoz, hogy mi élni tudjunk, neki meg kell halnia.” Paródia – valamely írásstílus kigúnyolása, amely úgy történik, hogy az eredeti szöveg főbb jellemzőit triviális módon és kevésbé lényeges téma leírására használjuk. A paródia

gyakran eltúlozza az eredeti szöveg jellemzőit. Prológus – Egy színdarab bevezető része, amely arra szolgál, hogy a nézők belépjenek a dráma világába. Ellentéte az epilógus Sok példája található Shakespeare darabjaiban, pl a Rómeó és Júliában Protagonista – egy színdarab főszereplője. Közvetlen vagy közvetett módon a protagonista váltja ki az eseményeket. Léteznek olyan darabok is, amelyekben nincs protagonista, mert egyetlen szereplő sem tűnik ki a többi közül. Nyilvánvaló példákat említhetünk: Oidipusz, Macbeth és Hamlet A fogalomhasználat segít a szereplő azonosításában (csakúgy, mint az antihős fogalma), így pontosítja és meggyorsítja a leírást. Rendezői instrukció – e kifejezést használjuk a színészek mozgásának és mozdulatainak leírására a színpadi térben. Arra az eljátszásra vonatkozik ahogy a rendező a próbák során mozgatja a színészeket a színpadon. A mozgásformákat a színpadmester

rögzíti A rendezők néha már a próbafolyamat előtt elkészítik az instrukciókat. Stílus – a stílus a nyelvre, a hangvételre és a ritmusra vonatkozik, amelyek együttesen határozzák meg az írás módját. Az irodalmi és dramatikus kompozíciókról, avagy a formáról, nem pedig a darab tartalmáról van szó! A stílus azonban minden esetben összefüggésben áll a tartalommal, mert a drámaíró a gondolatainak közvetítésére mindig a legmegfelelőbb stílust választja. A tartalom és a stílus a dramatikus szöveg jelentésének összetevői. Szövegmögötti – olyan szövegbe rejtett információ az egyes történésekről és szereplőkről, amelyet nem tesznek teljesen egyértelművé a drámaíró sorai. Az a benyomás, amely akkor támad, amikor a „sorok között olvasunk”. Végszó – arra a szóban elmondott sorra, mozdulatra, hangra vagy színpadi történések bármely más formájára vonatkozik, amely jelzést ad egy másik szóban elmondott

sorra, cselekedetre, hangeffektusra, fényváltásra, stb