Művelődés | Művelődéstörténet » Középkori zenei forrásaink

Középkori zenei forrásaink A népvándorlás utolsó hullámaként megjelenő magyar törzsek, miután 895 táján elfoglalták a Kárpát-medence gyéren lakott, politikailag megszervezetlen területeit, majd hadjárataikkal csaknem száz éven keresztül félelemben tartották Nyugat-Európát, Vajk, a későbbi István király vezetése alatt felvették a kereszténységet, s politikai függetlenségüket megőrizve beilleszkedtek Európa társadalmi-kulturális rendszerébe. Az 1000 év karácsonyát, István megkoronázása napját a g regorián ének meghonosodásának jelképes dátumaként tekinthetjük. 1028-ban már a híres regensburgi szerzetes, Arnoldus Esztergomba jön, hogy a Szent Emmerán tiszteletére készített új zsolozsmáját az esztergomi érseknek megmutassa, véleményét róla kikérje, s az esztergomi kórussal azt első ízben megszólaltassa. István az országot 10 egyházmegyére osztotta, s már az ő uralkodásának évtizedeiben kiépült a

püspöki székhelyeken kívül az esperesi egyházak és iskolák rendszere, majd úgy rendelkezett, hogy minden 10 f alunak közös templomot kell építenie. Mindezen, majd néhány évtized múlva már minden faluban megtalálható templom mellé azonos rendszer szerint működő iskola létesül, s míg e templomok anyagi ellátásáról a környék lakóinak kell biztosítaniuk, addig maga a király vállalta, hogy liturgikus ima- és énekkönyvekkel mindegyiküket ellátja. A legfontosabb könyveket, legalább egy sacramentariumot, psalteriumot, graduálét és antifonálét, esetleg nocturnálét is valóban minden fennmaradt inventarium tartalmaz, akár városok, akár a kis falvak templomáról legyen szó. Az egyházmegyei templomok és iskolák e szervezete, kiegészítve a szerzeteskolostorok hálózatával lényeges törés nélkül működött kb. 1530-ig, amikor is a török megszállás és a protestantizmus elterjedése, majd a 17. században a t ridenti

reformliturgia bevezetése a magyarországi gregorián autochton fejlődésének véget vetett. De jogos-e ebben az hatodfélszáz évben speciális magyarországi gregoriánumról beszélni? Ezt a kérdést vizsgálja most előadásunk három fejezetben: először a liturgiai és zenei anyagról, utána a hangjegyírásról és kottaállományról, végül e zenei kultúra életmódjáról adunk rövid összefoglalást. 1. Tudjuk, hogy a középkori latin Európában a liturgia és a liturgikus zene lényegi egysége mellett is gazdag, differenciált változatokban élt. A változatosság más-más fokú és jellegű a liturgia különféle elemeiben (mise-zsolozsma, temporale-sanctorale, stb.), s végső soron egy szabályos és egy szabálytalan tényező mindenkori eredője: első az intézményi hovátartozás (püspökségek, szerzetesrendek, kolostorok saját consuetudója), a második pedig a kordivatok, áthatások véletlenszerű játéka. A késői magyarországi

liturgikus dokumentumok tudatosan is számontartják a "consuetudo hujus regni"-t, a m agyar királyság liturgikus szokásrendjét. Ennek mibenlétét természetesen nem határozzák meg, hiszen ez egyenlő azzal, amit külön szabályozás nélkül is napról napra végeznek, illetve, amelyet könyveik tartalmaznak. Mi sem foglalhatjuk össze néhány tételben e "consuetudo regni" vagy más kifejezés szerint: "mos patriae" tartalmát, csakis a könyvek tartalmának részletes elemzésével. A XI. századból származó néhány kottás bejegyzés és töredék után a XII század elejéről bírjuk az első teljes liturgikus énekkönyvet, ez a Codex Albensis elnevezésű antifonále. Provenienciája vitatott, újabb feltevés szerint az erdélyi püspökség valamely plébániájáé lehetett. Ha ezt összehasonlítjuk a magyarországi liturgia későbbi emlékeivel, kiderül, hogy a felépítés, repertoár, a repertoárelrendezés és - amennyire a

neumákból megítélhető - a dallamvariánsok tekintetében is oly sajátosságokat mutat, mely a későbbi forrásokkal közös, míg más Közép-európai forrásoktól különbözik. E sajátosságok nem egyszerűsíthetők a Hesbert-féle kritikus pontokra, hanem saját logikát követnek. Így például az ünnepek II. vesperásában mindig felidéz egy responsorium prolixumot az előző Matutinum készletéből, s minthogy az évközi vasárnapokat is ünnepnek számolja, viszont azoknak nincs állandó responzórium-készletük, új responsorium prolixumot kreál az Antiphonale Monasticumban responsorium breveként szereplő "Quam magnificata sunt" szövegére. Közös például a későbbi magyar forrásokkal az a szokás, hogy a KözépEurópában ritkaságnak számító ádventi "Ave spes nostra" antifonát a karácsonyi I. vesperás bevezetőjeként használja, s mint máshonnan kiderül, szokatlan scenárióval emeli ki: az első három Ávé-t

két-két gyermeknek kell énekelnie a templom különböző sarkaiból, majd a kórushoz csatlakozva közösen befejezni. Ezek, és még sok példa igazolja, hogy a XI. század folyamán megtörtént az örökölt gregorián anyag valamiféle átrendezése, válogatása, részben kiegészítése, s ezzel egy magyar szokásrenddé megalapozása. E szokásrend kikristályosításában a XII. század második fele vált döntő fázishatárrá. Esztergom, a M agyarország északi felét magában foglaló tartomány érsekének, egyben valamennyi magyar egyház primásának székhelye átfogó reformot hajtott végre, melyben a már korábban körvonalazódó szokásrend alapján lerögzítette saját liturgiáját és liturgikus énekét. Ez a reform kiterjedt a liturgia rendjére, a repertoárra, a dallamvariánsokra, s mint látni fogjuk, a kottaírásra is. Az így kialakult esztergomi rítus és gregorián ének lényeges vonásaiban változatlanul élt 1630-ig, a római (vagyis

tridenti) rítus bevezetéséig, s iránymutató volt nemcsak a főegyházmegye templomai számára, de az egyháztartomány többi püspökségének is. Sőt indítást adott a déli országrészt magában foglaló kalocsai egyháztartománynak arra, hogy maga is meghatározza liturgikus rendjét. Ez ugyan követhette bizonyos pontokon az esztergomi mintát, a közös vonások azonban valószínűleg inkább a közös előzményekből magyarázandók. A kalocsai tartomány azonban nem tudta vagy nem akarta oly mértékben egységesíteni szokásait, mint az esztergomi, s a d élkeleti részen az erdélyi és váradi egyházmegyék - talán korábbi hagyományokhoz ragaszkodva relatív függetlenségüket megőrizték. Tehát a XI-XII század fordulójáig tartó fejlődés alapján beszélhetünk a Közép-európai gregoriánum magyarországi ágazatáról, mely a XII. század végi reformok óta három főváltozatban (azokon belül számos helyi alváltozatban) élt: a

legkörvonalazottabb esztergomi ritusban, az elmosódottabb kalocsaiban és erdélyiben. Mint a latin liturgia más területein, e különbségek itt is elsősorban a zsolozsma énekanyagában mutathatók ki. Mit jelentenek ezek a különbségek tartalmilag? Elsősorban a repertoár összetételével jellemezhetők. Az anyag nagy százaléka természetesen európai közkincs. Ehhez járulnak olyan ritkaságok, melyek már eleve szűkebb körben voltak ismertek, avagy Európa más területein kihaltak, s itt min t archaizmusok egészen a XVII. századig megőrződtek Ilyen darab például a "Vadis propitiator" responzórium, mely a milánói és beneventán rítusokban keleti örökségként van jelen, a g regorián forrásokban elvétve (általában függelékként, a liturgiába nem szervesen beépítve, pl. Nagycsütörtökön a lábmosást kísérő zenei anyagban) bukkan fel, viszont az esztergomi ritusban a nagypénteki Matutinum integráns része. A Mózes l.

könyvből vett responzórium-sorozat Európa legtöbb egyházmegyei liturgiájában a szükséges minimumra redukálódott, s ritkaságnak számít az a néhány kódex, mely egy korábbi, bővebb repertoárt őriz. Az esztergomi ritushoz tartozó valamennyi kóruskönyv napokra elosztva, tehát elhagyhatatlanul idézi e kompozíciókat. A repertoár harmadik rétege egy regionális dallamkincs, mely többnyire az osztrák, délnémet, cseh, lengyel terület egyik vagy másik sávján otthonos, máskor viszont észak-olasz forrásokkal hozza rokonságba a magyar kéziratokat. Így például az "A diebus antiquis" ádventi antifona osztrák forrásokban ad libitum tételként fordul elő, a krakkói repertoárban és valamennyi magyar ritusban karakterisztikus szerkezeti elem. Erre a regionális anyagra sok példa hozható a "historia propriákból", egyes szentek saját zsolozsmáiból. Viszont például a Missus ab arce tropus magyarországi alakja az

észak-olasz variánsokkal egyezik. A repertoár negyedik rétege: a csak Magyarországról dokumentált, valószínűleg itt keletkezett tételek. Biztosan ide tartoznak a magyar szentek tiszteletére készült zsolozsmák, például a István király tiszteletére készült tételek. Offíciumának legkorábbi darabjai szentté avatásakor, a X I« s zázad végén készültek a kor nagyambitusú, dallamos, a rímes prózához alkalmazkodó stílusában. Az offícium a XII. század elején egészült ki, immár az offícia rhythmica legjobb mintáit, konkrétan talán a Becket-zsolozsmát követő tételekkel. Végül a XIII. században e tételsor irodalmilag és zeneileg egyaránt kiemelkedő színvonalú énekekkel nagyszabású, mintegy 30 tételből álló ciklussá egészült ki. De valószínűsíthető a temporale néhány tételénél is a hazai eredet. Hogy a miséből is hozzunk példát: magyarországi jellegzetesség a nagyböjt második felében alkalmazott "Rex

regum" tractus (költött szöveggel), s bár ismert szövegre készült, zenei szempontból szintén hazai kompozíció a karácsonyi "Alleluja Dominus regnavit". A jellegzetes arculat másik oka a l iturgikus szerkezet, elrendezés. Noha ez csak liturgiatörténeti jelentőségűnek látszik, s ezért itt részletesen nem foglalkozunk vele, a k orabeli énekes számára a ci klusok megszervezése, az év beosztása, egyes napok vagy időszakok kiemelésének módja a zenei hatásnak ugyanolyan tényezője lehetett, mint mondjuk az, hogy századokkal később a dráma melyik pontján hangzik el egy adott operaária. Szemléltessük e strukturális sajátosságokat ismét egy példával. Az ádventi vesperásokat Európa nagyobb részében az egyszerű évközi antifonákkal énekelték. Másutt egész ádventre érvényes antifona-sorozatot szerkesztettek, ismét másutt hétről hétre változott az antifona-anyag. Az esztergomi rendszer - mint vázlatunk mutatja

-, átgondolt változatosságot írt elő: minden vasárnapot egy azonos antifona-sorozattal vezetett be; a vasárnap II. vesperása a L audes-antifonákat ismételte, s így hétről hétre különbözött; a hétköznapokat az egyszerű évközi zsoltár-antifonákkal énekelték, viszont ádvent utolsó hetében ez megváltozott, s egyetlen, erre a hétre előírt, újonnan komponált dallammal is kiemelt antiphona unica került a zsoltárok fölé. S e változás nem véletlen, mert ezt a h etet kiemeli a r ómai egyházban szokásos Laudeseken és a Matutinum "Clama" responzóriumain kívül az esztergomi antiphonáléban egy külön Matutinum-antifona is, ismét magyarországi kompozíció. Látjuk, hogy a repertoár bővítéséhez olykor éppen egy szerkezeti elv adja az indítékot. Ilyen volt például a már említett "Rex regum" tractus esete, amikor is a nagyböjt hosszú heteit az első három és fél hétben érvényes tractus változásával

osztották ketté a nagyböjt középnapján. Hasonló példák sokaságával lehetne igazolni, hogy átgondolt liturgikus megoldásokkal szervezi meg anyagát sajátossá, a szomszédos területektől is, a többi nagy hazai rítusoktól is elkülönülővé az esztergomi liturgia. A zenész figyelmét természetesen legjobban a dallamvariánsok vonzzák magukhoz. Magyarország az Európa zenei térképét alapvetően meghatározó dialektusok közül a pentatonhoz csatlakozott. Ezen belül azonban saját dallamvariánsaival élt, melyek egy szempontból egyszerűsítéseknek látszanak, más szempontból viszont a dallamok formai kontúrjainak erőteljesebb kiemelését szolgálták, s ennyiben megfelelnek annak a gondolkodási, vizuális, akusztikus tendenciának, mely az ornamentális elemeket alárendeli a konstrukciós erőknek. A dallamvariánsok egyes esetekben - mint Európában máshol is -, a dallam teljes vagy részleges tonális átépítésével járnak. Más

esetekben azonban olyan apró hang-eltérésekről van szó, melyeket a mai zenész talán elhanyagolhatónak tart, ám az egyszólamú zene sajátos eszköztelenségéhez mérten nagyon is jellegzetes hangulati különbségeket okoz. Ezeket a k ülönbségeket jól észlelheti a m ai zenész is, mihelyt nem csak kottaolvasással, hanem énekléssel, főképpen megtanulással vagy memorizálással teszi magáévá a darabot. Az ilyen variánsrendszer nem jellemezhető egy szóval vagy fogalmi tétellel, csakis dallamok százainak tényleges összehasonlításával különböző kulturális centrumok forrásaiból. Bármennyire nagyra kell becsülnünk az amúgy is gyér számú forráskiadást, úgy vélem, a zenetudomány azzal még inkább adós, hogy az egyes zenei körzetetek gregorián dallamanyagát reprezentatív kiadásokban tegye közzé, s így megalapozza az összehasonlító vizsgálatokat, majd az azokra épülő stiláris-regionális vagy éppen esztétikai elemzéseket.

A magyarországi gregorián anyagból is csupán egy műfajnak ilyen összkiadása áll nyomdakészen, a valamennyi forrást felölelő, a variánsokat rendezetten regisztráló antifonagyűjtemény. A magyar liturgiai és gregorián zenei szokások lényegi stabilitása nem jelent teljes változatlanságot. A XIV-XV században ez a repertoár sok új tétellel bővült, éppúgy, mint más európai ritusok esetében. A bővülés ugyanazokat a műfajokat érintette, mint másutt: ordináriumok, sequentiák, historia propriák, köztük verses offíciumok, újstílusú tropusok kerültek használatba részben import-anyagként, részben hazai szerzők jóvoltából. Ez azonban csak hozzátársult a klasszikus repertoárhoz, annak helyzetét és alakját lényegesen nem módosította. Kivételként említhetünk legföljebb egy-két olyan műfajt, mint például az Exsultet, melynek igen archaikus dallamával szimultán annak megnövelt ambitusú, ékesített változatai is ad libitum

használatba kerültek. Az újabb stílust is szemléltesse legalább egyetlen mintapélda: Említettük már, hogy a dallamvariálódás irányát inkább egy ízlésbeli tényezőnek tulajdonítjuk, nem pedig a hanyatlás jelének. Olyasfajta egyszerűsítés, amely már valóban kopásnak minősíthető, csupán a XVI. században tűnik elénk, akkor is inkább olyan kisvárosok vagy éppen falvak kódexeiben, melyek mintha éppen a gregorián esélyeit akarnák növelni azzal, hogy a feltételekhez idomítják a dallamalakot. Egyes jelek arra mutatnak, hogy ezen az úton a néphasználat és az anyanyelvi fordítás felé vezetett volna az út. Erre nemcsak a p rotestáns graduálkönyvek közel 1000 magyar szövegű gregorián tétele mutat, hanem a leghagyományőrzőbb magyar népcsoportoknál máig fennmaradt latin és magyar szövegű gregorián tételek. 2. A történelmi folyamatot más oldalról világítja meg a zenei írásosság és notáció fejlődése. A

következőkben Szendrei Janka kutatásait foglaljuk össze, aki nemcsak a magyarországi hangjegyírás történetét vizsgálta meg, hanem a hagyományos zenei paleográfia-tudomány jellegét mind tárgyában mind módszereiben jelentősen kibővítette. Míg ugyanis a paleográfia hagyományosan a notációk jeleit, azok keletkezését és jelentését vizsgálja, Szendrei az írástörténetet mint a zenetörténeti, művelődéstörténeti, intézmény- és társadalomtörténeti folyamatok tükröződését is számításba veszi. Ilyen kérdéseket tehetünk fel ugyanis: Miképpen tükröződik a hangjegyírásban a zene hallási és elméleti felfogásmódjának változása? Kiolvasható-e belőle egy adott kor zenei írástudásának színvonala és elterjedtsége? Milyen nemzetközi kapcsolatok nyomai fedezhetők fel a hangjegyírásban? Mekkora tudatosságot tételezhetünk fel egy notáció kialakításában, átalakításában vagy átvételében? Mennyire tekintette

egyegy intézmény vagy kulturális központ a hangjegyírást önmaga identitásának jelzőjeként? Milyen anyagi háttérről, milyen kulturális vagy egyházkormányzati szándékokról tanúskodik a hangjegyírás? Mi az iskolák és mi a hivatásos scriptoriumok szerepe egy-egy korszak hangjegyírásában? Ilyen és hasonló kérdések megvilágításához a h agyományos paleográfia módszerei is revízióra szorulnak. Ha a most divatossá vált szemiológiai iskola nem fogja teljesen beszűkíteni a kutatások látókörét, a paleográfia ezen az úton a zenetörténetnek és általános történetnek nemcsak segédtudományává, hanem szerves részévé nőheti ki magát. A magyarországi hangjegyírás töredékes XI. századi emlékei arra mutatnak, hogy a kereszténység meggyökerezésének első évtizedeiben a német neumaírás különféle változatai terjedtek el Magyarországon, tehát az első indítások bár a német írásterületre utalnak, de nem egyetlen

forrásra. Viszont a X II századból fennmaradt nagyobb számú töredék és a C odex Albensis elemzése egy egységesülésre, a jelrendszer és írásmód homogeneizálására mutat, ez pedig egy külső hatásoktól hosszabb ideig védett, intenzív írásgyakorlatról vall. A XII. század közepén a notáció történetében jelentős fordulat történik Mint tudjuk, a XI. század második felében Olaszországban Arezzoi Guido újításai nyomán kialakul a vonalrendszeres, az egyes hang helyét pontosan rögzítő írásrendszer, mely Európa leghaladóbb vidékein - de korántsem mindenütt hasonló reformokra ad ösztönzést. Mivel azonban nem minden korábbi neumaírás volt alkalmas arra, hogy vonalrendszerre téve az egyes hang helyét pontosan megjelölje, notációk kombinálása, elhagyása, importálása, ujjáalkotása mutatja a reformok útját, s ezzel a XII. században újrarajzolja Európa notációs térképét Magyarországon először egy XII. század

elejéről való lapalji bejegyzésben (Hartvik-agenda) tűnik fel olyan kísérlet nyoma, hogy bár még vonal nélkül, a jelek diasztematikus elrendezésével kövesse a h angmagasságok helyzetét. A homályba vesző kísérletek után a XII. század második felében, valószínűleg Esztergomban radikális reformra kerül sor: a teljes repertoárt átírják vonalrendszeres hangjegyírásra. Mivel az addig művelt német neumaírás erre az átírásra nem alkalmas (bizonyára ezért is késett az írásreform évtizedekig, néhol évszázadokig Németország legnagyobb részén), a legkézenfekvőbb egy másik, pl. olasz notáció átvétele lehetett volna. S ennek nem is lett volna akadálya, ha a hangjegyírás egy szűk körű, hivatásos, átképezhető scriptor-réteg izolált tudása lett volna csupán. Ám a német neumaírás ekkorra már az iskolák százaiban gyakorolt, az ország egész területén elterjedt gyakorlat, melynek hagyományait figyelmen kívül hagyni

nem lehetett. Ezért a jelrendszer olyan átalakítása bizonyult járható útnak, mely egy széles körű európai tájékozódás után a hagyományokat az új követelményekkel egyesíti. Az eddigi szokások mellett legerősebb hatással erre a reformra a közép-olasz írásgyakorlat volt, de a metzi írásterület bizonyos elemeit is bevonták a kombinációba. Viszont az írás stílusát továbbra is a német neumaírás rajzos, konjunkt hajlama határozta meg, orvosolva azonban annak elmosódottságát. Az eredmény egy egységes elvű, szemantikailag is, vizuálisan is egyértelmű jelrendszer lett, mely már nehézség nélkül a vonalrendszerre helyezhető. Ezt a XII század 60-as vagy 70-es éveiben kialakult notációt nevezzük esztergomi, vagy tágabb értelemben magyar notációnak. Első emlékei egy sacramentáriumnak, az ún. Pray-kódexnek bejegyzései, s még néhány töredékesen maradt pergamen-lap. E lépéssel Esztergom nagyfokú önállóságot

mutatott, s a Közép-európai területen a vonalrendszeres írást bevezető legkorábbi egyházmegyék egyike. Az írásreform valószínűleg szorosan összekapcsolódott a fent már elemzett liturgikus és zenei reformokkal. Ne feledjük, hogy az notációs tekintetben jelentkező külföldi indítások nem mentették fel Esztergom muzsikusait a saját repertoárral és dallamvariáns-rendszerrel teljes dallamanyag átírásának munkája alól. A magyar notáció a történelmi változások ellenére a XVII századig a magyar írásgyakorlat fő vonala maradt. Az új notációt a X III. század folyamán az egész országban átvették, s csekély módosítással megadták végleges, egységes, mégis helyi stílusoknak teret engedő formáját. Ennek tanúja a XIII század elejéről való Missale Notatum, mely a politikailag és egyházilag akkor Magyarországhoz tartozó zágrábi egyházmegyében keletkezett. A XIII-XIV század fordulóján, a kottaírások

gotizálásának idején alakult ki a magyar notáció klasszikus, kalligrafikusan kialakított változata, mellyel a magyar tradíció reprezentatív forrásai készültek, így az esztergomi Breviarium Notatum és Missale Notatum, a jelenleg Istanbulban őrzött Antiphonale, egy szép Capitulare, s számtalan töredékesen megmaradt karkönyv az egész országterületről. A XIV. században azonban már az egész környezetben meghonosodtak a vonalrendszeres notációk különféle fajai, s ezek megjelentek Magyarországon is, más-más hatásterületekre lokalizálva. A metzi-gót notáció a határmenti, frissen fejlődő polgárvárosok gyakorlatában kaptak helyet, a sajátságos prágai notáció szórványosan felbukkan az északi városokban, a kvadrát notációt kizárólag egyes szerzetesrendek használták. Vagyis azt látjuk, hogy az új notációk nem veszélyeztetik az esztergominak érvényét, s nem is véletlenszerűen bukkannak fel mellette, hanem a társadalmi,

földrajzi, intézményi határvonalakat követve, determinált módon élnek együtt vele. Nagyobb változást a XIV-XV. század fordulóján megjelent új igények hoztak. A nagyalakú kóruskönyvek divatba jöttével (melyeket egyrészt gyakorlati szempontok, másrészt reprezentációs célok indokoltak, s melyek a hivatásos notátorok részarányát is megnövelték a kottatermésben) az egész írásgyakorlatnak változnia kellett, hiszen a rajzos, konjunkt alakzatokat kedvelő magyar notáció ellentétbe került az új technikával. Itt négy megoldás volt elképzelhető, s mind a négyre van példa. 1 Fel lehetett hagyni a m agyar notációval, s áttérni az új technikával jobban készíthető írások valamelyikére (itt elsősorban a környezetünkben legismertebb, egyébként is igen praktikus metzigót írás jöhetett szóba). Ilyen kódexek például a pozsonyi antifonálék a XV századból, a kassai Graduále a XVI. század elejéről 2 Meg lehetett

kísérelni a magyar notációt rajzos jeleit az új gotikus technikával visszaadni: erre törekedett a m agyarországi alapítású pálos-rend, mely az esztergomi ritust, gregoriánt és írást rendi sajátságként őrizte (példa: Pálos antifonále). 3 A legsikeresebb törekvés azoké az íróműhelyeké, melyek a magyar notáció lényeges, meghatározó jelszerkezeteit a metzigót notációval ötvözik mindazon pontokon, ahol a magyar hangjegyírás nem alkalmas nagyalakú kottázásra: ez volt az ország hagyományos, központi fekvésű egyházainak gyakorlata (pl. Bakócz-Graduále és 2 antifonále-kötet Esztergomból, a zágrábi egyház XV. század végi díszkódexei, Budai antifonále, psalterium és graduale). 4 Végül elképzelhető volt az írásgyakorlat megosztása: a fenti lehetőségek alkalmazása a díszkódexek számára, s a magyar notáció fenntartása napi használati írásként. E negyedik, messze legérdekesebb megoldást különösen a XV. század

végi kulturális folyamatok tették sürgőssé. A gazdag reneszánsz főpapok ugyanis amellett, hogy az új irodalmi, művészeti törekvések legfőbb mecénásaivá váltak -, feltűnő gondot fordítottak arra, hogy saját egyházmegyéjük sok évszázados hagyományát gondosan emendált, művészileg is magas színvonalú karkönyvekben rögzítsék. Törekvésüket a városi plébániák is nagy számban követték A korszerű humanista eszmék és konzervatív hajlamú lokálpatriotizmus találkozásából született díszkódexek használják elsősorban a metzigót vagy metzi-gót magyar keveréknotációt. Ugyanakkor a s zázad végén a m agáncélú zenei írásosság nagy elterjedését tanúsítja a legkülönfélébb kottás feljegyzések tömege: iskolai jegyzetek, rövid emlékeztető kották, karkönyvek vagy tudományos traktátusok margóira tett jegyzetek, nyomtatott misszálék üres kottasorait a helyi dallamvariáns rögzítésével kitöltő kottasorok. Ez

az új műfaj adott teret a magyar notáció újjáéledésének, hiszen e kisalakú, kurzív jellegű kottázásban érezte igazán otthon magát az erre fölöttébb alkalmas írásfajta. Néhány emlék arra mutat, hogy ez az új létmód teljes kódexek írására is ösztönzött, főleg kis városi vagy falusi plébániák életterében. S ez az írásfajta könnyebben túlélte a X VI. századi pusztulást is: egészen a X VII század végéig használják kurzív írásként. Ez az út azonban már nem akadálytalan. A XVI századi viharok, majd a XVII. századi romanizálás az öntörvényű fejlődést megakadályozták, s a gregorián gyakorlat csak módosult formában, a polifon zenét művelő hivatásos zenészek mellék-produktumaként éledt újjá a XVII-XVIII. században 3. Az, amit eddig elmondtunk, implicite már érintette a gregorián ének magyarországi életmódjának sajátságait. Most mégis kiemelnénk ennek négy jellemző vonását. 3. 1 A

kereszténység meghonosítása ebben az országban nem szeparált kezdeményezésekre épülő, több évtizedre elhúzódó folyamat, hanem egy erős központi hatalom elhatározásából kiinduló, viszonylag gyors változás. A folyamatban egyházi oldalról nagy szerepet játszottak ugyan a bencés szerzetesek, a meghatározó intézményi keretet mégsem a kolostorok adták, hanem a király által létrehozott püspökségek. A kolostorok az imádság nagyra becsült szentélyei, de az egyházi élet döntő erejét az Esztergom fősége alá rendelt 10 püspökség, s az azok keretében kiépülő plébániai hálózat adta. Mindaz, amit fentebb jellegzetesen magyar vonásnak mondtunk, tehát a liturgia, a dallamanyag, a notáció, a világi egyházak életéhez kapcsolódott, s főként ott hagyományozódott tovább a századokon át. Talán általánosságban is kimondhatjuk, hogy a kolostorok a rendkívüli teljesítmények, az átlagon felüli eredmények számára

nyújtottak alkalmas közeget, viszont a liturgikus zene normális működésének tartósságát, folyamatosságot az egyházmegyei keretek biztosíthatták. 3. 2 A világi egyházak szervezete - jobban, mint a szerzetesi intézményeké az egységnek és differenciáltságnak egyensúlyát biztosították Lehetővé tették ugyanis, hogy a fontos kezdeményezések az egész országot áthassák, ugyanakkor ennek alárendelve a lokális különbségek számára is áttekinthető és jogilag stabilizált kereteket teremtettek. Magyarország esetében az egyházjogi határok egybeestek századokon át lényegében változatlan államhatárokkal. Bár két érseki tartományra osztva mégis egyetlen prímás, a királyi család papjának tekintett esztergomi érsek fősége alatt működött ez a tagolt egyház-szervezet, mely semmiféle külföldi függést nem ismert, de magának sem voltak külföldi dependenciái. Ehhez hasonlót csak a X IV századi prágai érsekség esetében

tudunk felmutatni, de ott jóval kisebb területen, egyetlen jelentős szuffragán püspökséggel. Ez a magyarázata annak, hogy a liturgiában és a gregorián énekben is - Európa más területeitől eltérően - nemzeti jellegű, egységes, mégsem uniformizált tradíció jöhetett létre. 3.3 Az egyházmegyei keretek dominanciájával függ össze az iskolák funkciója. Az iskola természetesen Európában mindenütt a műveltség elsőrendű alkotó és továbbadó műhelye. Az egyházmegyei iskolák azonban a továbbadás tekintetében bizonyos előnyökkel rendelkeztek. Alapelveik szerint egységes hálózatot alkottak az országon belül, iskolák százai lényegében azonos rendszer szerint rendezték életüket, zenei életüket is a legnyugatibb ponttól a legkeletibb határokig. Horizontális befogóképességüket fokozta a vertikális: a püspöki székesegyház mellett működő káptalani iskola mintája, modellje volt az esperesi, a városi iskoláknak, sőt

végső fokon ugyanazt a szisztémát követte a kis falusi iskola is. Összefüggtek személyileg is: a falusi iskola legjobbjait a városba, vagy éppen a püspöki székhelyre küldi fel, az ott végzettek pedig papként, tanítóként, jegyzőként visszakerülnek az alsóbb fokokra. Valóban: a kisebb egyházakból származó kódexek ugyanazt a repertoárt, ugyanazt a variánsanyagot tartalmazzák, mint saját székesegyházuk kéziratai, legföljebb minimális egyszerűsítésekkel (pl. a Tractusokból néhány verset elhagynak). Az is fontos tényező, hogy míg a kolostori iskolák elsősorban a rendi utánpótlás számára nevelték a gyermekeket, s eközben a rendre jellemző énekanyagot tanították, a plébániai iskolákban a "mos patriae"hoz igazodott az énekanyag, s a gyermekek egyszerűen az ország litterátusrétegébe olvadtak bele. 3.4 Az iskolák két főtantárgya a grammatica, vagyis a szó művészete és az ének volt. A magyarországi iskolákban

- akár székesegyházi, akár plébániai iskoláról volt szó -, a gyermekek teljes csapatának részt kellett vennie naponta az énekes misében és a vesperásban, ünnepeken pedig további zsolozsma-órák előadásában. Egy-két előkelőség házi kápolnáján kívül, tehát az átlagos templomokban sohasem hallunk énekesfiúk alkalmazásáról. A schola mindig a teljes diákságot jelenti, s belőlük legföljebb szólózásra vagy az ének irányítására emelnek ki tehetségesebb gyermekeket. Az éneklésre való kijelölés, tabulálás ugyan Magyarországon is előfordul, de ez csak az alapítványi misék ellátását, vagy a már említett különleges szolgálatokat foglalja magában, a főliturgia énekeinek válogatott gyermekekkel, vagy turnusokra osztott csoportokkal való ellátására nincsen példa. A késő középkori egri ordináriuskönyv szinte minden ünnepen jelzi, melyik énekkel kell a misére, vesperásra bevonulniuk a gyermekeknek. Például:

"« tam ad missam quam ad vesperas scholares cum processione intrant ecclesiam cum Salve Regina et aliis suffragiis consuetis." Nehéz melizmatikus énekek végzését is rájuk bízza az ordinárius, igényes szólófeladatok várnak rájuk. Például a Tractust mindig két gyermek énekli, csak az utolsó előtti versszaknál lépnek be a felnőtt előénekesek, az utolsó versben az egész kórus. Gyermekek éneklik "supra altare S Crucis" a húsvéti nagykörmenet nehéz responsoriumának, a Sedit Angelus-nak verzusát, gyerekeknek jut a virágvasárnapi Gloria laus verzus-sorozata és még sok más darab. Sőt az egyszerűbb ünnepeken, köznapokon gyermekek feladata az ún. korálás: vagyis az egész liturgikus kórus irányítása, a felnőtteket is beleértve. Például a vasárnapi első vesperáshoz előírja az ordinárius: "et chorabunt quattuor pueri similiter et in missa". Annak biztosítéka, hogy a gyermekek e feladatoknak meg tudnak

felelni, az iskolai tanításban volt. A statútumok minden napra elegendő időt adnak, nagyobb ünnepek előtt teljes napot vagy napokat az énekek begyakorlására és leírására. "« Usque sero vacabantur scholares hujusmodi ad cantum scribendum pro die vel diebus futuris, prout succentori videbitur expedire" - írja a v áradi statútum. A kottaírás alapos begyakorlottságát igazolja egy XV századi diákjegyzet is, melynek több mint száz példáját biztos kézírással adja a szöveghez a 12-13 életéve körül járó diák. Ez a magyarázata tehát a kurzív zenei bejegyzések fönt említett nagy tömegének. 3.5 A gregorián műveltség e viszonylag széleskörűsége, mondhatni demokratizmusa egy bizonyos konzervativizmussal is jár. Az országosan elterjedt, századokon át folyamatosan fejlődő, stabil liturgikus rendhez igazodó szisztéma lassabb az újítások befogadásában. A teljes iskola részvétele a liturgikus énekben természetesen pozitív

érték, a professzionista énekesek csekély szerepe viszont a többszólamú zene újításainak elterjedését hátráltatja. Kedves jelenség, amikor a késő középkori falusi tanító magyar versek és ételreceptek közé jegyzi fel a húsvéti körmenet nagy antifonájának dallamát, de ez nem kárpótol a polifon feljegyzések kis számáért. A XV. század végén úgy, látszik, ezt a stiláris elmaradást nem reménytelen behozni. Mátyás király budai capellájában a legjobb kortárs olasz és burgundi zenét éneklik, a külföldi vendégek szerint a pápai udvar kórusával azonos színvonalon. Mátyás példáját utánozzák a humanista főpapok, ugyanazok, akik a gregorián hagyományok megörökítésében is jeleskedtek, s a XVI. század elejéről egyre több adatunk van a kisebb városok diákjai által művelt figurális zenéről is. Hogy e fejlődésnek és az egyszólamú kultúra széleskörű elterjedtségének egymásra hatása milyen eredményre

vezetett volna, sajnos örök rejtély marad. A magyarországi gregorián története a t örök megszállással, a protestantizmus térhódításával, majd az erőszakos XVII. századi romanizálással véget ér 4. Végül talán néhány módszertani megjegyzést is tehetünk az eddig elmondott történethez. 4.1 Bármennyire vonzó terület a gregorián ének homályos őstörténete, a szórványos korai források hipotetikus elemzése, ez nem helyettesítheti a muzikológus erőfeszítését arra, hogy a cantus planust megpróbálja teljes zenetörténeti kontextusba tanulmányozása nem illeszteni. helyettesítheti Hasonlóképpen a második a korai milléneum források emlékeinek tanulmányozását, azét a korét, melyben a g regorián ének egészen átjárta az előadóművészetet, a zeneelméletet, a zeneoktatást, a zeneszerzést. Az ősalakok keresésénél semmivel sem alábbvaló a gregoriánt a maga gazdag sokféleségében, tér- és időbeli

differenciáltságában tanulmányozni. A gregorián ének tiszteletreméltó szentsége még nem tiltja azt, hogy zárt egyházi keretben lássuk szerepét, s megengedi, hogy a kultúra egész kontextusában foglalkozzunk vele. 4.2 Amint célszerű a gregoriánum tanulmányozását a szűk időhatárok kitágításával végezni, úgy valószínűleg hasznos a földrajzi keretek tágítása is. Láttuk, hogy a repertoárban is rejthetnek meglepetéseket az eddig kevésbé tanulmányozott peremterületek (már csak a népzenéből ismert "Rückzugsgebiete" törvény értelmében is), s gazdagítják látásunkat a kottaírások elterjedésére, a gregorián énekmódjára vonatkozó megfigyelések. Hogy csak két példát mondjak: a nyugati irodalomban sokéves vita, van a responzórium-tropusok szimultán vagy szukcesszív előadásáról - magyar kódexek expressis verbis jelzik mindkét előadásmód gyakorlatát. Nem értette vagy félreértette a szakirodalom

Durandus megjegyzését, hogy a T e Deum utolsó szakaszát magasabban énekeljék - nos, a magyarországi Te Deum lejegyzésekben valóban kikottázva áll a 4. szakasz felső kvart-transzpozíciója. 4.3 A XVI-XVII századi pusztulások miatt a fennmaradt magyar emlékek száma nem nagy: eddig mintegy 100 ha ngjegyes kódexet, ugyanannyi kottás bejegyzést és kb. 1000 pe rgamen-töredéket regisztrált a kutatás De talán éppen e kisebb szám tette lehetővé azt, hogy mindig a teljes forrásanyaggal dolgozhassunk, s a tapasztalat meggyőzött arról, hogy bármely részjelenséget csak az egészbe illesztve tudunk helyesen értékelni. Természetesen ami az egyes kódexekhez képest egész, ti. a vonatkozó magyar források összessége, az még mindig rész Európához képest. Nem is tudunk lényegesen továbblépni, amíg végre nem valósul meg a g regorián-kutatók együttműködése: egyeztetett szempontok szerinti kódexkatalógusok, facsimile-kiadások, összkiadások,

repertoár-jegyzékek - Európa térképét nagyjából egyenletesen kitöltő - corpusa