Művészet | Művészettörténet » Szkíta örökség a magyar viseletben

Szkíta örökség a magyar viseletben (Részlet a Pallas lexikon internetes változatából) MAGYAR NEMZETI VISELETEK I. MAGYAR NEMZETI VISELETEK II. Népünk ruházata ma is az őseredeti szkítha viselet, melyet eleink Ázsiából hoztak. A MAGYAR kalapra v. pántlikás kanászkalapra a lábikráig érő bő gatyára rátalálunk az indoszkítha érmek több napisten alakján (l 1 és 2 ábra) oly hű, oly félreérthetetlen és elmagyarázhatatlan formákban, hogy e két ruhadarabunk szkítha eredete első tekintetre szembeszökő. A szalagos fejdísz a szasszanida szoborműveken és pénzeken is elmaradhatatlan kalpaggal, megegyezik a mi u. n túri süvegünkkel A bő ráncos patyolatgatyát is majd minden szasszanida királyon látjuk A többé-kevésbé hosszúszárú csizmát a pénzek nagy részén megtaláljuk bojtosan v. i nkább kilógó húzókkal (fülekkel), mint ahogy ma is viselik még a székelyek. 1. ábra 2. ábra A magyar nép mai pitykés mellényét és

ezergombos spencerét is megtaláljuk az indoszkítha királyokon (3 ábra). 3. ábra A rövid alju huszárkát a bocskoros Kadafi király ülőalakján (4 ábra) a hosszabb atillát pedig Kanerku királyon (5 ábra) szemlélhetjük. 4. ábra Az úgynevezett atilla is közös ruhadarabunk még ma is a persákkal. Ők is viselik még ma is, bár az övék hátul a csípő fölött kissé ráncba szedett. A persa sah európai útján egész kísérete ilyen ráncos, zsinóros atillát viselt. 5. ábra A nyakba akasztott állatbőrt (kacagány) a mai magyar subán még fellelhetjük a báránybőr-gallérban. Kanerku király vállán is állatbőr-gallér van a szkítha köpeny felett (5 ábra). Különben hogy itt a görög köpenyt kell-e látnunk, vagy a mai ujjas magyar mente ősét, azt Kadafi (4. ábra) szőrmés gallérú ujjas mentéje, melyet az alsó, övvel leszorított dolmány fölé húzott, kétségessé teszi. 6. ábra A mai magyar szűrt, hímzett gallérjával

együtt a 6. ábr án szemlélhetjük A prémes nyakú és elejű, rövid ujjú csatos kabát ősét a 7. ábra istenalakja adtja 7. ábra A népvándorlás korában a szasszanidakori (Kr. u III-VII sz) persa befolyás, valamint a Belső-Ázsiából ismételten kivándorló hun-avar-török népek újabb elemeket vittek bele e viseletbe, mely tovább fejlesztve, a k elet-európai honfoglalás előtti turánok, magyarok, bolgárok, kozárok, kunok és besenyők általános viseletévé vált s nagyjában véve mai népies viseletünkben maradt meg. ettől meg szoktuk különböztetni az úri magyar viseletet vagy díszmagyart, melynek egyik változata, a huszár-ruha ma már az egész földkerekség díszruházatává kezd kifejlődni. Sokan vannak, különösen festőink közt, kik ezt nem is tartják igazi magyar viseletnek. Bizonyos, hogy népies viseletünkben több az eredeti régi alakjában megmaradt elem, mint a díszmagyarság viseletét emennél, de másfelől, ha a

díszmagyarban vannak is nyugati elemek, alapjában véve ez is a k özép-ázsiai s kelet-európai turánságtól veszi eredetét, egyes alkatrészei közösek a n épies viselettel s az egésznek összeállításában pedig talán még szembetűnőbben jelentkezik a magyar szellem átalakító befolyása, mint népies viseletünknél, melynek egyes formái 1 1/ 2-2, sőt 2 1/2 ezer év óta szinte megmerevedtek. A szűr formája p m ár az ókori méd-persa domborműveken feltűnik s díszítése is, a pávaszemes virágok, rózsák, tulipánok stb. a szasszanidakori persa ornamentikának a maradványai. A Trajanus oszlopán ábrázolt jazig harcosok épp olyan szétálló bő gatyát viselnek, mint a magyar paraszt stb. Mindebből az tűnik ki, hogy más-más szempontból ugyan, de a díszmagyar ruhát épp úgy sajátunknak vallhatjuk, mint a népies viseletet, annál is inkább, mert vannak a díszmagyarban olyan régi kelet-európai elemek, melyek a népies viseletben nem

maradtak fenn, ilyen p. a mente, mely egy a régi persáknál is meglevő mandyâ nevű felsőruhának a továbbfejlesztése; egy Dél-Oroszországban lelt IV-VI. sz.-beli domborműves ezüst csészén pedig atilla szabású felsővel van ábrázolva egy hunbolgár fejedelem Közvetlen képes ábrázolatokban azonban jóformán a XIV. sz derekáig nem vagyunk képesek felmutatni a régi magyar viseletet. Mindamellett ezek hiányában is nagyjában véve képesek vagyunk a főbb ruhadarabok mineműségét megállapítani, valamint azon anyagot, melyből készítették. Fövegül a karimátlan csúcsos süveg szolgált, mely régi alakjában a népnél ma is fennmaradt; a süveg szőrével kifelé fordított állatbőrből v. nemezből készült, a szolyvai honfoglalás-kori leletben a süvegnemez maradványai csikószőrből állnak. Elül a süvegen részint díszítésül, részint a k ardvágás ellen védelemül egy ezüst lemez volt alkalmazva, miként némely uradalomban a

béreseknél vagy az útkaparóknál ma is láthatunk e fajta címeres rézlemezt mint az ősi szokásnak egyik becses maradványát; a Képes krónikában még gyakran látjuk a harcosoknál az ilyen lemezes süveget; honfoglalás-kori leleteinkben Galgócon, Szolyván és Tarcalon fordult elő ilynemű szasszanida ízlésű, virágokkal díszített aranyozott ezüst lemez. Tekintve, hogy a régi bolgár kalpak (klobuk) is karimátlan volt, föltehető, hogy a felhajtott karimájú süveg csak a kunok beköltözése után, a XIII. sz-tól kezdve jött divatba, amikor aztán Európa nyugati részében is elterjedt a fővegnek ez a neme. Hogy a süveget tollal (egy vagy két sas- vagy sólyomtollal, sőt egész szárnynyal) díszítették, a nagyszentmiklósi kincs egyik edényének domborműves vitéze, valamint a szasszanidakori persa királyok viselete után következtethetjük; a XIII. sz-ban a pávatoll volt nagy divatban, az Anjouk alatt a strucctoll használata terjedt el s

még a X VI. sz folyamán is ezt kedvelték legjobban, melyet rendesen hármasával elől tűzték föl oly módon, hogy a strucctollbokréta egész elrendezésére nézve megfelel a század első felében divatos huszár-csákó tollbokrétájának. A darutoll, úgy látszik, a nehezebben megszerezhető strucctollat pótolta és talán azzal egyidejűleg tűnt föl. A kócsagtoll használatának legrégibb nyomát a Képes krónikában találjuk, de csak egyszer. Ami a hadviseletet illeti, tudjuk, hogy Vatha pogány módra három fonatú üstököt eresztett, amely szokás az avarok feltűnése előtt ismeretlen volt Európában, de a közép- és belső-ázsiai népeknél, úgy szintén nyelvrokonainknál, a szibériai voguloknál ma is el van terjedve. A kunok moszlim szokás szerint nyírták fejüket, melyet az Árpád-kori magyar éppen ezért a nyers tökhöz hasonlított. Úgy látszik azonban, hogy a honfoglalás korában a magyaroknál is, v. l egalább egy részüknél, el

volt terjedve a nyírott fej s csak a nyugati szokások hatása alatt eresztettek az Árpádok korában hosszú hajat, amidőn a nyírott fej már a szolgaságnak lett a jele; a XIII. sz-ban a hajba és szakállba gyöngyöt, ékkövet fontak; maga a szakálleresztés ezen időben a németeknél mint magyar szokás volt ismeretes s többek közt az utolsó Babenbergről, II. Frigyes osztrák hercegről hagyták emlékezetül, hogy haját és szakállát magyar módon hordta, hosszura eresztve s gyöngyökkel ékítve. A női fejviseletről kevesebbet mondhatunk. A magyar főkötő, úgy látszik, a régi közép-ázsiai cukorsüveg alakú fejrevalónak (szőkele) az átalakulása; a XV., sőt a XVI sz-ban is ez a ferdén hátrafelé nyúló főkötő még magas volt s csak az utóbbi századokban vette föl mai alakját. A leányok hajadon fővel jártak, hátul hosszú fonatban eresztve le a hajat, mi az altáji tatár leányok viseletét ma is megkülönbözteti az Altáji vidékén

mindinkább elterjedő orosz és khinai viselettől; homlok körül szalag v. párta volt kötve, mely gyöngyökkel, ezüst pikkelyekkel (pénzzel) lehetett díszítve, miként azon török-tatároknál, melyeknél a régi viselet máig fennmaradt. A felső ruhában nagy változatosságot állapíthatunk meg, akár a ruha alakját és nagyságát, akár pedig anyagát véve tekintetbe. A magyarok régebbi hazájában sokféle becses bőrű vadállat, nyuszt, nyest, hölgymenyét stb. volt található; a magyarok szorgalmasan vadásztak is rájuk a legkülönbözőbb források egybehangzó tanúsága szerint s oly bőviben voltak a becses bőröknek, hogy Anonymus szerint még a gulyások és kanászok is nyusztbőrrel ruházkodtak. De a bőrruhák mellett nagyon korán megismerték a nemezből, abaposztóból, vászonból, sőt selyemből készült ruhákat is. A vászon még a régi szkíthakorszak maradványa, melyet kenderből szőttek, ami a szkítha földön Herodotus szerint

vadon termett s mint valami különös dolgot említi a görög író, hogy a szkíthák nem lenből, hanem ezen vad kenderből készítenek szöveteket. A nemez készítést a persa iparosok ismertették meg őseinkkel s tőlük, Korozménia felől kapták a selymet is, mely a honfoglalás előtti korban a kelet-európai turánoknál sokkal jobban el volt terjedve, mint Európa Ny-i részeiben. Az aba finomabb posztóféle volt, mely ugyanilyen néven ma is ismeretes a belső-ázsiai mongoloknál. A IX. sz-ban Ibn Roszteh szerint a görögöktől szerezték be a ruhaneműekhez szükséges szöveteket az Azovi-tenger melléki Keres városban, hol szláv foglyokat adtak értők cserébe. Valószínű, hogy már ekkor elterjedt náluk a bíbor és bársony is. Természetes, hogy a különböző anyag különböző ruhaneműeket is teremtett s olyanokul, melyek már a honfoglalás-kori magyaroknál is megvoltak, a következők tekinthetők: a vászonból készült ing, melynek bő

ujja egész parthusokig vezethető vissza, kiktől a szasszanidakori persáknál is fennmaradt; a parthusoknál és szasszanidáknál leért a combig s nálunk az Árpádok alatt is hosszabb volt, mert a rövid felső alól kilógott úgy, miként a csángók és oláhok ma is viselik; a derékig sem érő rövid ing úgy látszik, később jött szokásba. Finomabb anyagból, talán selyemből készült az az atilla- v. dolmányszerű rövid felső ruha, melynek eredeti nevét nem tudjuk ez idő szerint konstatálni; a dolmány név ugyanis ezen ruhanemű egy speciálisabb formájával együtt csak a török vagy legkorábban a kun-tatár befolyás alatt terjedt el nálunk, az atilla név még későbbi. Lehetséges azonban, hogy ez volt a tulajdonképpeni mente s csak később fejlődött ki az a különbség, ami jelenleg van a három ruhadarab közt s hogy el volt-e látva prémmel vagy sem (a gazdagoknál nyuszt-, nyest-, hölgymenyét- s más becses bőrből, a szegényebbeknél

birkabőrből), az eredetileg nem jött számításba. Erre mutat az, hogy a nyugati népeknél elterjedt mantel, mantil prémnélküli s az a magyar paraszt mándlija is, ami nem egyéb, mint a magyar földről elterjedt mente német változatának a visszavétele. A magyar mentét legelőbb egy cseh író említi a XIV. sz elején, aki szerint a magyarok «curtas mentes» viselnek; később meghosszabbodott, úgy hogy a XV-XVI. sz-ban már a térden alul, csaknem a bokáig ért. A XV-XVII sz-ban virágokkal átszőtt kelméből készítették s már a XV. sz-ban feltűnik a gomboknál a sujtás, előbb szélesen kivágott szövetből, később zsinórból. Bőrből készült, befelé fordított szőrrel, a bekecs és ködmen, amaz hosszabb s kivarrott v. bőrből kivágott virágokkal is van díszítve; emez egész egyszerű s csak a derékig ér. A guba szintén bőrből készül, de szőrével kifelé van fordítva, ujj nélküli s a subától abban különbözik, hogy csak

derékig ér. A kacagány alatt az eredeti alakjában meghagyott s ruhaidommá át nem alakított állatbőrt szoktuk érteni; ez a bőr már a régi magyaroknál is az előkelőknél lehetett oroszlán-, tigris- v. párducbőr, ámbár még csak közvetett adatunk sincs rá, amellyel konstatálhatnánk használatban voltát; bizonyos azonban, hogy mint primitív ruhaféle el volt terjedve a szegényebb vitézeknél s erre épp úgy felhasználták a farkas-, mint a birkabőrt, mely utóbbit kettesével varrják össze a fejnél oly módon, hogy a birka fejet levágják s ott lyukat hagynak s ezen a lyukon dugja át a fejét, aki magára veszi úgy, hogy az egyik birkabőr, szőrével befelé fordítva, elől a mellet, másik hátul a h átat takarja; a kacagánynak ezen változata elől-hátul ki volt selyemmel s bőrrel cifrázva. A bokáig érő ruhafélékhez átmenet volt a szűr, melynek lelógó ujjú előképét az ókori persa emlékeken találjuk s a négyszögű gallér is

már a népvándorláskorban feltűnik. A szűr nemezből készül, míg a köpönyeg posztóból; az utóbbinak eredeti formáját a székelyek zekéje őrizte meg. A bunda és suba mindegyik bokáig ér és bőrből készül, de amaz ujjal van ellátva, emez ujjatlan s hátán ott van az egész birkabőr; a turkomán bunda ma is ki van varrva, mint a magyar suba, ellenben a magyar bunda már sokat veszített eredeti sajátságaiból még a népnél is. A bokáig érő hosszú felöltők különösen a kunok beköltözése után jöttek használatba; a Képes krónika a kun viseletű IV. Lászlót s a Nagy Lajos trónja körül álló magyar főurakat csupa ilyen bokáig érő hosszú ruhában ábrázolja, ugyanilyen hosszú bundát viselnek azok a magyar urak is, kik a XVI. sz elején I Miksa császár «Triumphzug»-jában vannak előállítva A MAGYAR VISELETEK TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE A bokáig érő hosszú felöltőt azonban téli időben egyenesen szükségessé tette az

alsó ruha hiányossága, mely a szkítháktól örökölt gatyából állt. A régi magyar gatya, úgy látszik, rövid volt, a térdnél alább aligha ért. A nadrágot, vagy mint a székelyek hívják, a harisnyát a nyugati népektől vettük át, a mai szűk magyar nadrágot a nyugatiak combig érő harisnyájából fejlesztette ki a magyarság. A lábbeli különböző fajtáiból a csizmát vagy sarut hozta magával mai hazájába a magyarság. A csizma szára körülbelül a térdig ért, s mint egy X sz-beli bizánci császár képén látjuk s a csornai honfoglalás-kori leletből konstatálhatjuk, a csizmafej és szár apró ezüst pitykékkel volt kirakva. A tulajdonképpeni csizmát a nyugati népek csak a népvándorlás-kori turánok útján ismerték meg; a bocskor, szandál volt az európai népek eredeti lábbelije a csizma legrégibb emlékét az ószőnyi, körülbelül IV. sz-beli alán csontfaragványokon s aztán azon dél-oroszországi IV.-VI sz-beli ezüst

csészén találjuk, mely egy vadászó hun-bolgár fejedelmet ábrázol. A magyar viselet emlékei, kivéve a h onfoglalás-kori és későbbi sírokban talált ékszereket jóformán csak a X III. sz-tól kezdenek szórványosan előfordulni A régebbi időkből csak analógiákat hozhatunk föl, melyek közül hozzánk már közelebb esnek a már említett dél-oroszországi s a szentpétervári Eremitageban őrzött IV-VI. sz-beli ezüst csésze domborművek ábrája a lóháton vadászó hun-bolgárféle fejedelemmel; a nagyszentmiklósi kincs vitéze; a dél-oroszországi s valószínűleg kunokat ábrázoló u. n csészetartó szobrok; a kijevi falfestmények besenyőkkel; bizánci miniature-ök lovas barbárjai; a k aukázusi régi emlékek stb. Nálunk 1200 körül fordul elő az első emlék, a kisbényi templom oszlopfejének domborműve, melyen a magyar viselet nyomai konstatálhatók. Valószínűleg az Árpádok korából való még a Szt. Márk-templom egyik oszlopfején

ábrázolt magyar férfi és női fej Német régészek szintén ezen időtájba, a XIII. sz-ba teszik a hainburgi u n A ttila-szobor idejét. A XIV sz elejéről való a szepesi falfestmény; Nagy Lajos korából a Képes krónika, szt. Simeon zárai koporsója, Aquila János falfestményei az ország nyugati részében s a magyar eredeti Kolozsvári M. szobrász által készített prágai Szt György-szobor Zsigmond korából valók a székelyföldi falfestmények (l. o) az aacheni magyar zarándokok képe stb A XV. sz közepéről való egy miniature, mely Szt László és a kun birkózását ábrázolja; továbbá a bécsi Kunsthistor. Sammlungban vannak ezen időből kártyák magyar alakokkal Ugyanitt van Miksa császár «Triumphzug»-ja és «Veiszkunig»-ja, több helyt 1490-1517 körüli magyar alakokkal. 1506-ból Dombay J armálisa magyar ruházatú alakkal A Jagellók korának emlékei közé tartozik Szt. István és II Lajos magyarruhás képe Bécsben A XVI sz

derekáról valók Bonfini krónikájának képekkel ellátott kiadásai s ezen időtől kezdődik a Hallerek arcképsorozata, melyet Boncz Ö. közölt a Turul IV évfolyamában Mindezek többékevésbé kútforrásul szolgálnak a régi magyar viselethez, s kiegészíti ezeket két, az Eszterházy hercegek kincstárában őrzött 1480-1530 körüli virágos dolmány, melyek a hagyomány szerint Mátyás királyé és Oláh Miklósé voltak. A XVI sz második felétől kezdve az emlékek mind sűrűbben fordulnak elő. http://www.kitalaltkozepkorhu/szkita magyar viselethtml