Kommunikáció | Középiskola » Nemverbális kommunikáció és nevelés

NEMVERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ ÉS NEVELÉS. 1 A nemverbális kommunikáció jelentősége . 2 A nemverbális kommunikáció formái és funkciói. 3 A nemverbális kommunikáció fejlődése és a metakommunikáció . 4 Az empátia és a kongruencia . 5 Nemverbális kommunikáció és nevelés A korábbi fejezetekben, különösen azokban, amelyek a személyiség fejlődését és annak tényezőit vizsgálták, többször is szó volt a nemverbális kommunikációról. Leginkább olyan vetületben tárgyaltuk, hogy a gyerek és a környezet között a nemverbális kommunikáció csatornáin - többnyire akaratlanul és észrevétlenül - fontos személyiségformáló és nevelő hatások áramlanak. Sokszor ezeknek nagyobb a jelentősége, mint a szándékolt nevelés akcióinak. A gyerek a nemverbális kommunikáción át érzi meg a szülők, majd a későbbi nevelők érzelmi viszonyulásait, ezen át tanul attitűdöket és értékeket, és főleg a nemverbális kommunikáció

információit követve azonosul a felnőtt viselkedésmintákkal, tanul szociális szerepeket. A nemverbális kommunikáció válik számára a személyközi viselkedés terén irányadóvá, mert ebből szerzi a viselkedésének szabályozásához szükséges visszajelentéseket. Érdemes tehát a nemverbális kommunikáció problémakörét részletesebben is áttekinteni a gyermeki fejlődés és a nevelés szempontjából. E témakörben az utóbbi évtizedekben igen kiterjedt kutatás folyt, nagyon sok új felismerés született. Ellentétben más pszichológiai területekkel, a nemverbális kommunikáció terén felhalmozódott ismereteket nem nehéz megérteni, ezek ugyanis nem számadatokban vagy sokszorosan elvont fogalmakban fejeződnek ki, hanem mintegy újrafogalmazzák azt, amit a gondolkodó és élettapasztalattal bíró ember maga is valamennyire tud és érez. A szakemberek úgy is szokták ezt mondani, hogy a nemverbális kommunikáció ismeretanyaga bizonyos fokig

sajátja a minden emberben meglévő “naiv pszichológusnak” vagy “implicit szociológusnak”. Ahhoz ugyanis, hogy az emberi kapcsolatokban és a társadalmi együttélés rendjében jól eligazodjunk, rendelkeznünk kell egy sor érvényes ismerettel az emberekről és az emberi viszonyokról. E nélkül aligha tudnánk kijönni egymással, sokkal több ütközés, meg nem értés, együttműködési képtelenség lenne. Aki sok és változatos emberi helyzetet tapasztalt meg, és aki nagy biztonsággal mozog az emberi dolgokban, az nyilvánvalóan nagy jártasságra tehet szert, és hatékony “pszichológusnak” tekinthető. Aki emberekkel foglalkozik, kedvező helyzetben van abból a szempontból, hogy ilyen “pszichológussá” váljon. Az ilyen pszichológiai ismeretek azonban ösztönösek, a készségek szintjén, különféle rutinokba építve van meg bennünk, ezekről csak néhány tudatos általánosítás vagy bizonytalan vélemény formájában tudunk

beszélni, egyébként nem tudjuk megfogalmazni őket. Ezért is nevezik “implicitnek” vagy “naivnak” az ilyen ismereteket. A problémát lényegében már Szókratész is feszegette az ókorban, amikor észrevette, hogy a társadalmi élet különböző területein bevált, sikeres emberek nem tudják fogalmakkal jól értelmezni azt, amit ösztönösen tudnak és jól csinálnak. A kommunikáció nélkülözhetetlen és mindennapi emberi tevékenység, a kommunikáció képességére múlhatatlanul szükség van, ha a többi emberrel ki akarunk jönni. Természetes tehát, hogy a kommunikáció terén különösen sok a tapasztalatunk, sok az ösztönös ismeretünk. Ezeknek alapján a tudományos tények is könnyen érthetők. A nemverbális kommunikáció elemeiben, összefüggéseiben mindannyiunk számára jól ismert. E körülményben, és a bennünk rejlő “ösztönös pszichológus” ismereteiben a pszichológia további fejlődésének és alkalmazásának

sajátos perspektívája rejlik. Egyrészt az élettapasztalatból eredő pszichológia “működési szabályainak” 1 tisztázása és kidolgozása új út lehet a szociálpszichológiai kutatások számára, másrészt a mindennapi viselkedéssel kapcsolatos felismerések különösen alkalmasak arra, hogy a gyakorlatban felhasználhatók legyenek. Hiszen csak a már amúgy is sejtett-tudott dolgokat kell tudatosítani, szakszerű fogalmakba vonni, rendszerezni. A nemverbális kommunikáció jelentősége A kommunikáció terén ez kiváltképpen szembetűnő dolog. Ugyan eddig főleg csak a szavakban bonyolódó - verbális - kommunikáció vált tudatossá, az utóbbi emberöltő során fény derült a szavak nélküli - nemverbális - kommunikációra is. Körülbelül a negyvenes évek végéig ez utóbbi fogalmát a lélektanban sem használták, és így a köztudat sem foglalkozott vele. Az első nagy pszichológiai kézikönyvben - pl. William James könyvében (James,

1896) vagy Wundt tízkötetes “Völkerpsychologie”-jében (Wundt, 1910) - csak a beszéd kommunikatív szerepéről volt szó, arról is röviden. Ugyanakkor sok évszázada - ha nem évezrede - mindenki tudta, hogy a mimikával és gesztusokkal sok mindent ki lehet fejezni, hogy lehet jelekkel, mozdulatokkal kommunikálni stb. A nevelés is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, bizonyos országokban és előkelő társadalmi rétegekben például arra nevelték az embereket, hogy mimikai és gesztikulációs megnyilvánulásaikat fojtsák el, ne mutassák. A mimika és a kéz vagy a test mozgásaival közvetített jelzéseket a pszichológia vizsgálta, de csak mint az érzelemkifejezés eszközeit, és elsősorban abban a vetületben, hogy mennyire lehet felismerni a különböző érzelmi állapotokat a mimikából. Csak az ötvenes években jöttek rá, hogy a mimikán és a gesztusokon át ugyanolyan jelzésváltás, jelcsere megy végbe, mint a beszéden át. Ha e

megnyilvánulásokat nemcsak az egyén szempontjából vizsgáljuk, hanem a kommunikációs folyamatba helyezzük, vagyis két vagy több ember egymás felé irányuló kommunikációs viselkedéseként fogjuk fel, szerepük világosabb lesz. A megértést elősegítette, hogy az ötvenes években a kibernetika és a rendszerelmélet behatolt a lélektanba is, és ezek nyomán a figyelem ráirányult a szabályozás és a visszajelentés mozzanataira. A visszajelentés jelzései a szabályozó műveletek elindításában működnek közre. E modell alapján a mimika és a gesztusok visszajelentéseknek bizonyultak a kommunikációs folyamatban, és ugyanakkor alkalmanként a szabályozás tényezői is (Buda, 1974, 1979.) Mielőtt a kommunikáció folyamataira, modelljeire és ezekben a nemverbális kommunikáció funkcióira részletesebben rátérnénk, említést érdemel, hogy a legismertebb nemverbális megnyilvánulások kommunikációs jelentőségének tisztázódása magával

vonta a különféle nemverbális kommunikációs csatornák leírását és kutatását. Mint kiderült, sokféle ilyen csatorna van. Ezeknek szerepéről is volt bizonyos ismeret a mindennapi tudatban, és ezekre is vonatkoztak különböző hagyományos társadalmi előírások. A mimikán és a gesztusokon kívül fontos nemverbális csatornának bizonyult a tekintet is. Tekintettel, a szem mozgásaival nagyon sok jelzés adható. Nem véletlen, hogy ősidőktől kezdve vannak olyan mondák, amelyekből kitűnik, hogy a magasabb rangú előtt le kell sütni a tekintetet, egyenrangú felek vagy ismerősök egymás szemébe néznek, a hölgyek “szemérmesek”, vagyis nem viszonozzák a feléjük irányuló ismeretlen tekintetet stb. Hasonlóan fontos a testtartás és a testmozgások kommunikációs csatornája Ezzel is foglalkoznak tudatos szabályok, különböző társadalmi szerepekhez és helyzetekhez vannak például előírt testtartások. Köztudott, hogy a testtel lehet

fenyegetést, támadást kommunikálni, de akár szexuális érdeklődést is vagy önbizalmat és így tovább. A gesztus csak egy, kitüntetett része a testmozgásoknak, nyilván az emberi kéz különleges jelentőségéből adódik, de például nagyon fontos a fej sokféle kommunikatív mozgása is. Kommunikációs csatorna a személyközi távolság tartása, az ezzel foglalkozó tudományos diszciplína neve proxemika (a görög közelség, közelítés szóból; a problémakört a magyar olvasó Edwart T. Hall “Rejtett dimenziók” c, magyarul 1975-ben megjelent könyvéből ismerheti meg). Ez is régóta ismert, a társadalmi rang általában együtt járt (és kisebb mértékben ma is együtt jár) a találkozások során a személyközi távolság nagyságával, míg a “szoros” vagy “közeli” emberi kapcsolat általában csökkenti ezt a távolságot. Az emberek közötti távolság tehát önmagában is viszonyt kommunikálhat. 2 Külön említendő, mert

sajátosan fontos, a hang beszéden kívüli, a beszéd tartalmától független kommunikációs csatornája. E csatorna ugyan csaknem mindig a beszéddel együtt és egyidejűen működik, joggal nevezik nonverbálisnak. A hang színén, modulációján, erősségén, a beszéd különféle formai jegyein (hangsúly), beszédsebesség, elakadás vagy beszédhiba stb. nagyon sok érzelmi és viszonyinformációt közlünk egymással, például szorongást, türelmetlenséget, közeledési szándékot. Ez is régóta ismert, köztudott, hogy “más hangot” kell használni attól függően, hogy mit akar az ember, és kivel milyen helyzetben beszél. Különböző szerepekhez is különféle hanghordozási előírások, szokások kapcsolódnak. A különféle nemverbális megnyilvánulások - és ezt nagyon fontos hangsúlyozni - a kommunikációs folyamat teljességében együtt és egyszerre, rendszerint verbális kommunikációval párhuzamosan működnek. Az egyes nemverbális

csatornákra a köznapi, szemtől szembe történő találkozásokkor külön nem is figyelünk, a jelzéseket együtt és egyszerre értékeljük. Csak az olyan kommunikáció kivétel, amelyben technikai eszköz csak egy vagy néhány kommunikációs csatornát enged érvényesülni. Ilyen helyzet áll elő például telefonálás során, vagy a rádióban, ekkor csak a hang nemverbális csatornája marad meg. Így történik ez vak emberek esetében is Ilyen esetekben a hang jelzései nagyobb fontosságot kapnak, több üzenetet hordoznak, többet értünk meg belőle. A némafilmek idején a mimika és a gesztus volt a kommunikáció fő módja, ezért kissé eltúlzott mozgásokkal igyekeztek kifejezni mindent. A nemverbális kommunikáció formái és funkciói A nemverbális kommunikáció szerepének megértéséhez, és ismereteinek felhasználásához elengedhetetlen a kommunikáció típusainak ismerete. A kommunikációt nem csak verbálisra és nonverbálisra szokták

felbontani. Egy másik felosztás direkt vagy szándékolt, illetve indirekt vagy önkéntelen kommunikációról beszél. A beszéd mindig direkt kommunikáció, hiszen szándék és tudatosság nélkül nem fordul elő. A nemverbális kommunikáció lehet direkt és indirekt A direkt kommunikációban a nemverbális jel egyezményes, és lényegében szavakat pótol. Ilyenek a különböző kacsintások, szemmeresztések, “kifejező” gesztusok, mint például a másiknak mutatott V-alakú ujjtartás, ami “felszarvazottat” jelent és sértésnek számít stb. Léteznek egész jelnyelvek, ezek főleg nagyobb távolság áthidalására használatosak. Az ilyen jelzéseket szokták emblematikus vagyis jelvényszerű - jelzéseknek nevezni Ilyen jelzéseket lehet hordozni ruhán, hajviseleten, arcfestéken, ékszereken stb. Vagyis ezek a jelzések valami egyértelműt fejeznek ki, ugyanúgy, mint a jelvények (Fradi-jelvény, a sheriff jelvénye a vadnyugati filmekben, a

kokárda), egyenruhák, rangjelző díszek. Az igazán izgalmas és újszerű az indirekt kommunikáció. Ennek szempontjából válik sajátossá és fontossá a nemverbális kommunikáció, ugyanis az nagyobbrészt indirekt és önkéntelen jelzésekből áll. Eltekintve attól, hogy arcvonásainkat és mozdulatainkat bizonyos helyzetekben tudatosan és akaratlagosan próbáljuk fékezni és ellenőrizni, a nemverbális kommunikáció spontán és önkéntelen. Ennek nagyon messze vezető következményei is - mondhatjuk - lélektani antropológiai kihatásai vannak, vagyis ez a körülmény igen jelentős vonást tesz hozzá lélektani emberképünkhöz. Nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az emberek a nemverbális kommunikáción át igen szoros és állandó kölcsönkapcsolatban, jelcserében állnak egymással, akár akarják, akár nem. Ráadásul ez sajátos emberi vonás, ugyanis a legmagasabb rendű állatok sem rendelkeznek ennyi nemverbális közlési csatornával és

ilyen nagy jelkészlettel, mint az ember. Vizsgálatok is mutatják, hogy nemverbális kommunikációs eszközeinket állandóan használjuk, és nemverbális jeleket szüntelenül veszünk. Bár mind kibocsátott, mind felvett jeleinkből keveset tudatosítunk, viselkedésünk belső irányításában felhasználjuk az így szerzett információkat, és saját kommunikációs jelzéseink is irányadóak mások számára. Bizonyos kultúrákban nagyobb fokú a nemverbális kommunikáció tudatossága (pl. Távol-keleti kultúrákban), az európai kultúrkörben azonban az egész szocializációs folyamat abban az irányban hat, hogy a 3 lényeges kommunikáció a szavakban történjék. A gyerek szisztematikusan leszokik arról, hogy a nemverbális jelzéseket tudatosan számítsa bele viselkedéstervezésébe. Számos kultúrában még külön tanítják is a mimika, a testtartás vagy a hang-moduláció jeleinek elfojtását (különösen az arisztokraták körében). Ilyenkor

mozdulatlan arccal, gesztikuláció nélkül, egyenletes hangon kell beszélni. A nemverbális kommunikáció fejlődése és a metakommunikáció Így azután a nemverbális kommunikáció öntudatlanná válik, a felnőtt már nem ismeri ki magát benne, érzi ugyan, hogy sokféle jelzés áramlik, és ezeknek fontos információik lennének, és többnyire nem tudja jól kezelni ezt a jelenségszférát. A kisgyermekek viszont még szinte teljesen nyitottak ezekre a jelzésekre. Az anya és a csecsemő között valóságos egység van - a szakemberek duáluniónak mondják -, mert a csecsemő az anya szinte minden rezdülését képes felfogni. Mint ismeretes, átveszi az anya örömét, félelmét, szorongását, néha még testileg - pszichoszomatikus tünetekkel - is reagál az anya különféle állapotaira. Még a nagyobb gyerekek is képesek erre, bár általában megtanítják őket már magukra maradni, bölcsődébe, óvodába járnak, és mind nagyobb szerepet kap a

verbális kommunikáció életükben. Az anya is “megérez” - “ösztönösen”, így szokták mondani - minden átváltozást a gyerekben. Az anyák között viszont már eléggé gyakori, hogy nincs kellő érzékenység a kisgyerek nemverbális jelzéseire, és így kommunikációs zavarok állnak elő. Az ilyen kommunikációs zavarok későbbi személyiségfejlődési problémák forrásai lehetnek. Bármennyire a beszédre orientálódik is a növekvő gyerek, a nemverbális kommunikációra továbbra is nagyon érzékeny marad, főleg az érzelmi viszonyulás-jelzéseit ismeri fel és reagál rá. Pontosan megérzi, hogy szeretik vagy éppen nem szimpatikus, komolyan veszik-e vagy sem, esetleg hogy igazat mondanak-e neki vagy sem. Itt meg kell említenünk, hogy a modern kommunikációelmélet az indirekt kommunikációt kétszintesnek tartja. Egyik szint mindig direkt kommunikáció, ez általában jelen van, ahol emberek találkoznak egymással, ha nem is beszéd

formájában, akkor egyszemélyes jelekben. A megfigyelések szerint az indirekt kommunikáció mindig elvontabb információs szintet képvisel, és a direkt kommunikációt, annak helyzetét és szereplőit minősíti. Ezért az indirekt kommunikációt szokták metakommunikációnak is nevezni, mert ez az elvontabb és a direkt kommunikációról szóló indirekt jelzéstömeg “metaszinten” van: A “meta” kifejezés a görög túl, illetve felett szócskából tudományos konvenció. Más területeken is így jelölik azokat az ismereteket, amelyek egy tudományterületről vagy problématerületről elvontabb szinten szólnak (metalingvisztika, metamatematika stb.) Fontos tudni, hogy a metakommunikáció nem egyenlő a nemverbális kommunikációval. Lehet a verbális kommunikációnak is metaszintje, és általában a nemverbális kommunikáció sokkal gazdagabb, több jelzésanyag, annak csak egy része az, ami a direkt kommunikációt minősíti. Ez a metakommunikáció

az, aminek érzékelése és bizonyos fokú tudatossága leginkább megmarad, érett, élettapasztalatokkal rendelkező, az emberi viszonyok iránt érdeklődő felnőttekben is. Főleg a kommunikációs helyzethez való érzelmi viszonyulás, illetve a közlési folyamatban résztvevők közötti kapcsolat jelzéseire figyelünk. De a gyerek különösen érzékeny a metakommunikációra Számára nagyon fontos, hogy a kommunikációs partner, kiváltképpen a felnőtt, elfogadja, kedvelje, értékelje. A negatív jelzéseket is igen hamar észreveszi Ebből nagyon sok családi nevelési probléma ered. A gyerek pontosan érzi, ha türelmetlenek vele, ha nem kívánatos a jelenléte Ha a családban nem szeretik, az komoly lelki trauma a számára. Rendszerint a nevelőszülők vagy a mostohaszülők valódi érzelmi attitűdjei is metakommunikáción át tükröződnek, és ezért akkor is hatnak a gyerekre, ha a szülő nagyon igyekszik gondoskodó és szeretetteljes lenni. Máskor a

szándékolt nevelés affektusát húzza át a metakommunikáció, a szülő szeretné “jóra” nevelni a gyermekét, de kommunikációján átsüt valódi felfogása, ennélfogva hatástalan lesz az, amit neveléssel ki akar építeni. Tipikus példa a gyermekkori csúnya beszéd, a szülőknek rendszerint igazában tetszik a káromkodó, csúnya szavakat még bizonytalanul ejtő kisgyerek, és a tiltáson áttűnik a metakommunikatív elfogadás, helyeslés. Természetesen a kicsi tiltások ellenére is még inkább csúnyán beszél. 4 A metakommunikáció érzékelésének komolyabb zavara általában személyiségzavarral jár. Fejlődési - mondhatni, élettani - zavar van a metakommunikáció felfogásában serdülőkorban. Különösen olyan fiúk esetében, akiknek pszichoszexuális fejlődése elmarad, és ezt intellektuális teljesítménnyel próbálják kompenzálni. A serdülőkor sajátos “metafizikus”, teoretikus korszak, a személyiség megpróbál teljesen

az értelmi dimenzióban építkezni, és a világot fogalmakban akarja megragadni. A fogalmi kommunikáció pontossága nagyon vonzóvá válik ilyenkor, és a serdülő akarja is, hogy a különféle érzései, benyomásai ne zavarják az emberi viszonyokban. A kimondott szó, az ígéret, az állítás válik ilyenkor központi értékké. A serdülő e hajlama sok gondot okoz az egyenrangú kapcsolatokban, különösen a másik nemmel való viszonyában. A párkapcsolat jellegzetesen igényli a metakommunikációt, a kimondott szavak itt aligha igazítanak el pontosan. Az empátia és a kongruencia A nemverbális kommunikáció egészének érzékelési és felhasználási képességét nevezzük empátiának vagy beleélő megértésnek. Aki kellően érzékeny a másik nemverbális jelzéseire, az képes annak érzelmi állapotát, hangulatát magában rekonstruálni. Az empátiás képesség sokat segít a metakommunikáció helyes felfogásában és értelmezésében, és

elősegíti a verbális kommunikáció jelentéstartalmainak árnyalt, egyéni megértését is, az empátia problémájáról magyar nyelven önálló kötet nyújt eligazítást, ezért erről részletesen nem szólunk. Csak annyit kell itt hangsúlyozni, hogy az empátia fejlesztése az iskolai oktatás és nevelés keretében nagyon előnyös lenne, ez ugyanis mintegy vezérlője az interperszonális kapcsolati érésnek és a pszichoszexuális fejlődésnek. A különböző típusú, agresszív, illetve antiszociális személyiségfejlődés megelőzésének az empátia fejlesztése a ma ismert egyedüli útja. Tehát ez a mentálhigiéné szempontjából nagyon fontos Az interperszonális és pszichoszexuális érés a neurózisok megelőzése szempontjából is lényeges folyamat. Az empátia gyermekkori fejlesztésének vannak hatékony módszerei Ezek csoportos gyakorlatok, amelyek során a nemverbális kommunikációt értelmezik, tanulják tudatosítani, olyan módon, hogy a

különböző érzelmi állapotokról szavakban is adnak visszajelzést egymásnak. A nemverbális kommunikációnak különféle szerepe van a nevelésben a különböző életkorokban. Már az említett empátiafejlesztés mint nevelési követelmény az iskolában, ugyancsak egy aspektusa a kérdésnek. Sokkal jelentősebb és már a mai iskolában is mindennapi probléma, hogy a nevelőnek okvetlenül nagyobb nemverbális érzékenységgel, empátiás készséggel kellene rendelkeznie más hivatások művelőinél. Tudatosítani kell a nevelői nemverbális kommunikáció hatásait. Ha tehát valamely tanár ismételten hasonló problémákkal találkozik különböző osztályokban, például a gyerekek sajátosan fegyelmezetlenek, elfojtott agresszióval vannak tele iránta, nem veszik eléggé komolyan stb., akkor elsősorban azt kell vizsgálnia, hogy mi az az elem a kommunikációjában, ami ezt kiváltja. Általában az ilyen tanár viselkedési hitelességével van

probléma. Megnyilvánulásai nem eléggé érzelemteltek, őszinték, egyértelműek A modern pedagógusképzésben már rendszeresítették a nemverbális kommunikáció iránti érzékenyítés csoportgyakorlatait, ennek során részben a többi pedagógus - csoporttagok - adnak visszajelentést; részben audiovizuális technikai eszközöket alkalmaznak, amelyeken át a pedagógusok megfigyelhetik önmagukat. A hitelesség - szakkifejezéssel szólva: kongruencia - olyan vetülete a pedagógusi viselkedésnek, amelynek segítségével mindenki önmaga is képes tisztázni a problémák felszínesebb rétegét. Egyszerűen csak annak kell utánakeresni önmegfigyeléssel, hogy a pedagógiai szituációban a személyiség számára mi a zavaró, mi az ellentmondásos. Bizonyos gondolkodási idő után általában kiderül, hogy a pedagógus vágyai, hajlamai vagy aktuális életproblémái kerültek konfliktusba: a pedagógiai szituáció követelményeivel. Ha ez tudatosul, akkor az

alapvető konfliktusok megoldatlansága ellenére is egyértelműbb lehet a viselkedés, a nemverbális kommunikáció. A pedagógus ilyenkor automatikusan jobban tud rendet teremteni az osztályban, jobban tudja lekötni a tanulók figyelmét, és az egyes gyerekekre is jobban tud hatni. 5