Oktatás | Könyvtári ismeretek » Tóth Béla - Olvasnak még a fiatalok

OLVASNAK MÉG A FIATALOK? (SZAKMAI NAP A MISKOLCI II. RÁKÓCZI FERENC MEGYEI KÖNYVTÁRBAN, 2008. OKTÓBER 17) E konferencia elsődleges célja a témához (olvasás, a fiatalok olvasási szokásai) fűződő szakmai kutatások bizonyos körének egységbe foglalása volt, amely tulajdonképpen egymástól eltérő kutatási területekről jött előadók saját vizsgálatait, a címben feltett kérdéssel kapcsolatos meglátásait reprezentálta a régió, ill. az ország különféle településeiről érkező hallgatóságnak. A megnyitó beszédet követő első előadást Dr. Nagy Attila tartotta Már az olvasás is a kiváltságosoké? – tette fel mindnyájunknak a kérdést, s e köré építette fel egész előadását, mely nagyrészt olvasásszociológiai vizsgálatokra támaszkodott. A legplasztikusabb példa talán az 1964-es első- és a legutóbbi, 2005-ös hazai reprezentatív olvasásszociológiai felmérés összevetése volt. Míg 1964-ben a lakosság 18 éven

felüli részének 60%-a, tehát több mint a fele évente legalább egy könyvet elolvasott, addig ez a mutató 2005-ben már csak 40%-ot ért el. Az adatok önmagukért beszélnek, mindemellett fontos megjegyezni, hogy ezek sem tükrözik reálisan a hazai helyzetet, mivel szépített adatokról van szó. Ez alatt azt értjük, hogy a megkérdezettek bizonyos része – többek között – valamely általános- ill. középiskolai „kötelező” olvasmányát nevezte meg legutolsó olvasmányélményként, amelyet mindenképp fenntartásokkal kell kezelnünk. Nagy Attila elsősorban a családok elszegényedését, s a társadalom kettészakadását tartja felelősnek a kialakult helyzetért, a politikai döntéshozókat pedig e helyzet fokozásáért. A középosztály szinte tejesen kiüresedett, míg a létminimum alatt élők száma (körülbelül 3 millió ember) folyamatosan nő, amely adatok a 2 világháború közöttiekkel közel azonosak. „Mert akinek van, annak adatik,

és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.” A Máté-effektus itt is érvényesül, a nagyapák és fiaik helyzete közt direkt kapcsolat fedezhető fel. A 2006-os OECD-felmérésben a természettudományos tárgyak tekintetében még látszott némi remény (ellentétben a humán tárgyakkal), hogy idővel fel tudunk kapaszkodni az átlagos szintre. Mára e tárgyak összevonásának terve viszont nagy valószínűséggel itt is további lecsúszást fog eredményezni. A szociális helyzeten kívül a szülők (társadalom?) mentalitása is súlyosbítja a helyzetet. Amíg Dél-Koreában (a 2006-os PISA-felmérés „győztese”) a gyermek rossz iskolai teljesítőképessége családi szégyennek minősül, és igen komolyan foglalkoznak a kérdéssel, addig Magyarországon a gyermekre hárul minden felelősség, elsődlegesen őt hibáztatják gyenge teljesítményéért, holott nem biztos, hogy így van, és a család változtatni tudna helyzetén. A

kialakult állapot harmadik okaként Kopp Mária felmérésének egy-egy adata szolgált bizonyítékául, aki a magyarok lelkiállapotáról végzett vizsgálatot (Kopp Mária szerk. Magyar lelkiállapot 2008 című tanulmánykötet – Tudósítás a könyvbemutatóról). Fő megállapítása, amelyet reprezentatív felmérés igazol: az élet értelmének megtalálása és az egészségi állapot kölcsönös viszonyban áll egymással. Hazánkban igen rosszak ezek a mutatók, az emberek kilátástalansága egészségi állapotukra is rányomja bélyegét. Szávai Ilonától, a Fordulópont folyóirat főszerkesztőjétől „Miért is olvasna a gyermek? Vagy mégis olvas?” címmel némileg optimistább felhangokkal tűzdelt előadást hallhattunk. Projektoros bemutatóján a háttérben végig egy fiatal leány képe volt látható, aki épp elmélyülten olvas egy könyvet. A képet Szávai Ilona készítette egy budapesti parkban, ahol épp egy zenei fesztivál zajlott, a

lány pedig barátjával elvonulva, a fűben ülve olvasott. Elmondása szerint ez annyira meghatotta, hogy mindenképp fontosnak érezte bemutatni ezt a széles közönség előtt. E kissé szentimentális bevezetést követően viszont itt is az önmagukért beszélő tények kaptak helyet, melyek kevésbé tűntek reményteljesnek a konferencia témáját illetően. Kisgyerekkorban a szülők minden gyermeket elhalmoznak mesekönyvekkel, az előadó szerint „ekkor még törődünk velük”. Majd az iskolás évek megkezdésétől fokozatosan elmarad a gyermeknek szánt olvasnivaló, mondván, „majd kap az iskolában”, a tévé pedig lassan átveszi a könyv helyét, holott az nem képes betölteni annak szerepét. Szávai olvasással kapcsolatos képe viszont még ennél is sötétebb képet fest a hazai állapotokról. Az, hogy a gyermek legalább az iskolai évek megkezdése előtt kap a kezébe könyvet, jónak mondható, ahhoz képest, hogy már az anyaméhben

tévéfüggővé válik. Most ugyanis ez az uralkodó tendencia. Kérdés, hogy melyek is ennek a kiváltó okai:      terhesség alatti tévénézés, szoptatás alatti tévénézés, háttérzajként is megy a tévé, „elektronikus bébicsősznek” tekintjük a televíziót, díjazzuk, amikor a gyermek felmondja a tévéreklámokat (szinte azokból tanul meg beszélni). Sokan még az elemi iskolák elvégzése után sem képesek minőségi olvasásra. Mint ahogy az kiderült az előadásból, ezért a rossz olvasási módszerek ill. a meglévő tanítási módok 4 évenként való megváltoztatása/lecserélése tehető felelőssé. Itt is hallhattunk külföldi (USA, egy könyv elolvasása közösen) példát, mely útmutatásként szolgálhat a hazai olvasástanítás megreformáláshoz. Szávai Ilonát Fenyő D. György követte Előadása az olvasási szokások megváltozásának okaira próbált rávilágítani, és mint magyartanár, a „kötelező”

olvasmányok kérdéskörére is kitért. Felmérései szerint a jelenkor embere 60 másodperc alatt átlagosan 72 db különböző információval (piktogram, reklámszöveg, stb.) szembesül, ha csak kilép az utcára, majd ezeket szelektálva dönti el, hogy számára mi a releváns, s mi az irreleváns, melyet figyelmen kívül hagy. Mindezt a mai fiatalok a pillanat törtrésze alatt teszik meg, ellentétben az idősebb generáció tagjaival, akik még egy jóval ingerszegényebb korban születtek. Ha csak a sokak által jól ismert Word programra tekintünk, már a „kezdő” oldalon 125 önálló információ jelenik meg (9 számos, 34 szöveges információ, stb.) A fiatalabbak ezt is pillanatok alatt átlátják, nem úgy, mint szüleik vagy nagyszüleik. Nem csoda, hisz az őket ért ingerek (születésüktől fogva) sokkalta intenzívebbek, és elég, ha csak a hangos zenére gondolunk és az egyre több snittet tartalmazó filmekre. A mai gyermekek/fiatalok már

tizenévesen csetelnek a világhálón, barátaikkal az ún. MSN-en értekeznek, naplót szinte kizárólag csak blog formájában (az interneten) vezetnek. Később a szakmai önéletrajzukat is az angolszász módszer szerint megírva várják el tőlük, ami tulajdonképpen a hagyományos szöveges életrajz vázlatadaptációja. Mindennek a hagyományos írásbeliség visszaszorulása a következménye, s a normatív szövegalkotást már szinte az iskolákban sem várják el a diákoktól. Fenyő D György itt Vámos Miklós Cédulák című novellájára hivatkozott, de nem mint negatív, hanem mint pozitív példára. A történet röviden arról szól, hogy van egy család, melynek tagjai szinte kizárólag kiragasztott cetliken keresztül tartják egymással a kapcsolatot, azon keresztül üzennek egymásnak, és szinte mindig csak az egyik családtag tartózkodik otthon. A két gyerek (István és Mari) többek között így tudja meg azt is, hogy szüleik elváltak, és

ezután Béla bácsi is náluk fog lakni. Pozitív példa pedig azért lett belőle, mert e történetben még legalább rendszeresen (kézzel) írnak egymásnak a szereplők, ma már ez is kiveszőben van (küldünk egy sms-t). Ezt követően a kötelező olvasmányokra terelődött a szó. Olyan, hogy hagyományos értelemben vett kötelező olvasmány, jelenleg nincs, mégis a legtöbb tanár a nem létező előírásokra hivatkozva erőltet rá a mai gyermekekre olyan műveket, melyeket ők a kellő szellemi/lelki érés hiányából adódóan nem képesek befogadni, és csak nyögvenyelősen lépnek túl rajtuk, az olvasástól pedig csak elveszik a kedvüket. Az előadó szerint a 12 éves gyermekek esetében a könnyen olvasható regényeknek kellene prioritást élvezniük a versekkel szemben, amelyeket még nem tudnak illő módon kezelni/megérteni, történetigényük viszont nagy, ezért verstanulás helyett olvastatni kellene őket ebben a korban. Végül mindenki kézhez

kapott egy könyvlistát, melyen a Fenyő D. György által ajánlott gyermekirodalom kapott helyet „Ajánlható művek és hagyományok egy tágas, választáson alapuló kánonhoz” címmel. Dr. Halász Péter a szlovákiai fiatalok olvasási szokásairól szóló előadásában szinte reflektált Nagy Attila kérdésfeltevésére, mikor kijelentette: kiváltság lett olvasni, ez már a jelen. Szlovákiában, az általa ismertetett könyvtár(ak)ban prioritást élvez a szórakoztató irodalom beszerzése, mivel csak ezzel tudják elérni, hogy a fiataloknak legalább egy része bejárjon az intézmény(eik)be. A Harry Potter kötetekkel kapcsolatban pozitív meglátásának adott hangot, miszerint ha ez kell az olvasás megszerettetéséhez, és beválik, akkor semmi baj nincs vele. Ennek eredményességére fel is hozott néhány pozitív példát, amikor is a 700 oldalas Rowling könyv elolvasása után a diákok gyerekjátéknak tartották a 200 oldalas kötelező olvasmány

elolvasását. Elmondása szerint a szórakoztató irodalmon kívül az internetet a képregényeket és az e-könyveket is bevetik az olvasótábor felduzzasztása érdekében, bár utóbbiakat kissé humorosan a könyvtáros ördöggel való szövetségének nevezte. Előadását a népszerű szlovákiai gyermekirodalom legkedveltebb szerzőinek rövid, tömör bemutatásával zárta, amelyből a magyar szerzők úgyszólván teljes mértékben kimaradtak. Halász Péter után Dr. Tari Annamária klinikai szakpszichológus előadására került sor Témája a mai fiatalok, szakmai terminussal élve az ún. y-generáció volt, vagyis az 1982 után született mai fiatalok. Ahogy ő nevezte őket, „a technika gyermekei” (MSN/internet stb használata felsőfokon, úgymond beleszülettek az internet világába, és otthonosan mozognak benne). Előadásában az olvasásról közvetlenül nem, hanem közvetve, leginkább az okokra kihegyezve szólt. A hangsúly leginkább a fiatalok

lelkének, viselkedésének megértésére irányult. Mivel a mai kor gyermekei a tévé előtt nőttek föl, ahol is 12 percenként reklámszünet van, amikor a család feláll a tévé képernyője elöl, kimegy a konyhába vagy mással szöszmötöl, a gyermekek koncentrációs képességének időhatárai lecsökkentek az említett 12 perces időintervallumra. Ha mindezt figyelembe vesszük, nem csoda, hogy mennyi hiperaktív és figyelemzavaros gyermek ül az iskolapadokban, és hogy képtelenek elolvasni néhány oldalnál, sornál(?) hosszabb összefüggő koherens szöveget, netán könyvet. Szó esett a szülők hanyagságáról is, és a társadalom gyermekekre gyakorolt hatásáról. A szülők és gyermekeik közt húzódó szakadékról, a generációs különbségekről, melyeket a mai világ, s annak információs szupersztrádája (internet) indukál legfőképp. Részletes ismertetést hallhattunk a ma talán legismertebb, fiatalok körében divatos emo

szubkultúráról, annak kliséiről és a vele kapcsolatos veszélyekről. Tari Annamária előadásában a szülőkhöz is szólt, hisz talán ők tehetnek legtöbbet gyermekeik jövőjéért. Felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a problémás tinédzserek esetében a szülők gyakran idealizált szülőképet („de hát én mindent megtettem”) mutatnak magukról a külvilág felé, ahelyett, hogy átgondolnák, mi az, amit elronthattak, s milyen módon lehetne segíteni a gyermek problémáin. A gyerek és szülő közti kölcsönös együttműködésen nyugvó harmonikus kapcsolat legmeghatározóbb elemét az őszinteséggel definiálta. A konferenciáról összefoglalóan elmondható, hogy valóban fontos, a mindennapjainkat átszövő problémákra hívta fel a figyelmet, melyek kihatnak a fiatalok és talán az idősebbek olvasási szokásaira is. Több előadás már-már apokaliptikus jövő(jelen?)képet festett elénk, amit én személy szerint néhol súlyos

túlzásnak éreztem. Mégis e szakmai nap esetében a legfontosabb hibának azt tudom felróni, hogy maguk az előadások csak a jelenkori problémák okairól és mibenlétéről ejtettek szót. Megoldási javaslatokról, jövőbe néző stratégiákról szó alig esett. Több időt kellene szentelni ennek – legalább szakmai berkeken belül - hisz kitörési javaslatok hiányában nem sikerülhet előre lépni! Tóth Béla III. évf informatikus könyvtáros szakos hallgató