Történelem | Tanulmányok, esszék » Ifj. Bitsánzky Géza - Traianus császár dákok elleni háborúinak története

Traianus császár dákok elleni háborúinak története K. Strobel lapján: Untersuchungen zu den Dakerkriegen Trajans, Bonn, 1984 Seminarium 1994 ifj. Bitsánzky Géza Bevezetés Az Erdély középsőrészén terjeszkedő hegyvidék természetes erődeiből kiindulva hozta létre Decebalus, a Kr. u I század leghíresebb dák uralkodója azt a birodalmat, amely Ptolemaios leírása szerint nyugaton a Tiszával, északon a Kárpátokkal, keleten pedig a Dnyeszterrel volt határos. A nagy kiterjedésű állam megteremtését az a politikai helyzet tette lehetővé, amelyet a dákok hadserege és diplomáciája vívott ki Domitianustól kr. e 88-ban Decebalus erős birodalma veszélyeztette a térségben kiépített római szövetséges rendszert, ezért Traianus elhatározta az Erdélyi állam megsemmisítését. A 101 és 106 között lezajlott háborúk után Dácia provincia sorba süllyedt, és nem játszhatott többé jelentős szerepet a történelemben, jóllehet Erdély

továbbra is kényes pontja maradt a birodalomnak az egyéb barbár népek jelenléte miatt. A dákok elleni hadjáratokról sajnos nincsenek összefüggő, egységes forrásaink. A két háború eseményeit leginkább a híres Traianus oszlopról ismerhetjük meg, de a lényeges összefüggések ábrázolásának hiányában csak találgatni tudjuk a történteket. Az Adamclisiben előkerült Traianus - trófea nem bizonyító erejű, mert elképzelhető, hogy csak Nagy Konstantin alatt készítették. Írásos forrásaink az időnként kiadott katonai diplomák és kémjelentések A források nagy mértékű hiányossága miatt csak feltételezni tudjuk az események menetét, nem pedig bizonyított tényként megállpítani. A szembenálló birodalmak haderejének bemutatása A dák birodalom haderejéről források hiányában nagyon keveset tudunk. A közel 260 ezer négyzetkilométer kiterjedésű birodalom területén egymillió feletti dák-geta lakosság élt. A háború

előestéjén a haderő kiegészülve a létrejött Róma ellenes koalícióhoz tartozó markomman, quád, bur és roxolán erőkkel, reálisan 2o0 ezer katonára tehető. Ez a hadsereg létszámában és felkészültségében hasonló volt a 150 évvel korábban élt nagy hódító, Burebista seregéhez. A királyt nemesei személyesen kísérték el a harcokba, és közvetlenül az uralkodónak engedelmeskedtek. Ezek a római katonaszökevényekkel kiegészült egységek a római harcmodor képviselői voltak. A sereg főerejét egy jól felfegyverzett egység a falces alkotta, amit nagy harcértékű lovasság egészített ki. Ostrom esetén ők is hasznát vették a római tüzérség által alkalmazott ballistáknak, amelyeket római mesterek készítettek Decebalus számára. Ezek a római mesteremberek még a Domitianusi béke értelmében érkeztek az országba, akiket itt katonai erődök építésére is felhasználtak. Sajnos fegyverzetükről nem tudunk eleget, mert a

Traianus oszlopon védekezők fegyverekkel csak ritkán vannak ábrázolva. A képekről megállapítható, hogy jellegzetes fegyverük volt a pajzzsal együtt alkalmazott sarló alakú kard, a falax, ruházatuk pedig hosszú testszoknyából és nadrágból állt. A római hadseregről sokkal több adatunk van A Traianus vezette dák-ellenes hadjáratokban a Duna középső és alsó vonala mentén összesen 14 légió vett részt a műveletekben, 84 ezer katonájával. Nagyszámú auxilia (kisegítő csapat) is állomásozott 101 és 106 között a térségben. Összesen 29 aláról és 78 kohorszról van tudomásunk, amelyek aktív részvételét néhány kivételével bizonyítani tudjuk. A két háború alatt a térségben tartózkodó aktív csapattestek létszáma 175 ezer főre tehető, akikhez még hozzá kell adni a római flotta, az irreguláris egységek és a római föderáció kötelékeinek legénységét. Együttesen a harcokban 2oo ezer római katona vehetett

részt, hasonlóan Decebalus seregéhez. A dákok ellen bevetett csapatokról csak epigrafikus és archeológiai leletek alapján lehet pontosabb megállapításokat tenni, mert a Traianus oszlopról azelőtt hozhatták létre, és bevetése után áthelyezték a felső Rajna vidékére. A dák fronton létrehozott két új légió ugyanis feleslegessé tette itteni jelenlétüket, míg a rajnai vonal veszélyesen meggyöngült az átcsoportosítások következtében. Ismerünk három keletről érkezett vexillatiót is, amelyek az első háború után visszatértek eredeti állomáshelyükre. A fővárosi csapatkötelékeket az ismeretlen harcerejű praetorianus kohorszok alkották. Az elit alakulat magja a császár hadvezetéséhez tartozott. Szolgálati idejük letelte után a császári stáb külön részét alkották A császár lovas rohamos2taga egészítette ki ezt a csapatot, amelynek tagjai közül többen a császár test8rei lettek. A római flottakötelékek a hadsereg

felvonulásánál és ellátásánál illetve a vízi hadműveletekben játszottak fontos szerepet. A flotta mozgásszabadságának biztosítására építették ki a djerdapi (Vaskapu) sziklautat és azt a hajózási csatornát, amely a Vaskapu zuhatagait kerülte el. Az ellátási feladatokra igénybe vették a Fekete és a Földközi-tenger flottáit is A tengerészeken kívül erős úttörő csoportok is tartoztak ezekhez a kötelékekhez. Római előkészületek az összecsapás árnyékában Domitianus Decebalusszal kötött békéje csak a közép-Duna térségében kitört válság kezelésének feltételeit teremtette meg. A császár ellenfelei szerint annyira megalázó béke csak elódázta a végső összecsapást. Traianus a Burebista óta fennálló dák probléma végleges megoldására törekedett, mert a dák királyok hatalmi politikája veszélyeztette a dunai határok stabilitását és a Balkánfélsziget biztonságát. Decebalus a nehezen kiépített

szövetségi rendszert már azzal is bizonytalanná tette, hogy választási lehetőséget nyújtott e téren a környező barbár fejedelemségeknek. A megújult dák birodalom jelentós népi és gazdasági tartalékaival a Birodalom északi határán egy olyan összetűzés kiindulópontja lehetett, amely az aló-Dunánál állomásozó csapatok erejét felülmúlja. A tetterős, hatalma csúcsán álló Decebalus egy olyan Róma ellen irányuló felkelés szervezője lehetett, amelyben a Duna északi részén álló germán és szarmata törzsek részvétele is elképzelhető volt. Decebalus nem csak a Róma-ellenes koalíciót szervezte, hanem szövetségi kapcsolatot épített a parthus uralkodóval. Ez a szövetség kétfrontos háborúval fenyegette a római birodalmat Érthető tehát, ha Traianus megelégelte a megalázó és eredménytelen stipendium fizetését, a külpolitikai zsarolhatóságot és ezzel együtt az északi határ folytonos bizonytalanságát. Traianus

kormányzósága kezdetétől központi feladatának tartotta a dák birodalom összetörését. Caesar halálával a dák kérdés megoldására tett erőfeszítések lekerültek a napirendről, pedig Domitianus háborúi ismételten megmutatták, hogy egy koncentrált betörés elhárítására csak a birodalom valamennyi nélkülözhetetlen haderejének összevonása képes. Ez viszont csak akkor valósítható meg, ha minden más fronton nyugalom van. Domitianus aktív határpolitikájának köszönhetően a markomman, quád és jazig szomszédok visszatértek a kliensi rendszerbe, a parthus fronton pedig nyugalom honolt. Ez a pillanatnyi helyzet tette lehetővé, hogy Traianus erős csapást mérjen nagy ellenfelére. A dák birodalom meghódításában természetesen a gazdasági motiváció is szerepet játszott, mert a birodalom gazdasági gondokkal küzdött. Traianus számíthatott arra, hogy az ország leigázásával járó hatalmas költségek messze megtérülnek majd az

aranybányák hozamából és a hadizsákmányból. A 99-es év októberéig elhúzódó dunai provinciákba történt látogatásával Traianus hatalomra kerülése után rögtön megvilágította külpolitikai törekvései. Már 98/99 telén megkezdődtek Pannóniában és Moesiában az inváziót előkészítő, három évig tartó előkészítő munkálatok, amivel megteremtették a csapatfelvonulás és ellátás infrastrukturális és szervezeti előfeltételeit. Az építkezések méreteire jellemző lehet, hogy ekkor fejezték be a Tiberius által megkezdett sziklába vájt utat a Vaskapunál, ami lehetővé tette a római flotta logikus és akadálytalan alkalmazását a hadi műveletekben. A kr. U 101 és 102 között lezajlott háború feltételezett eseményei A négy lépcsőben lefolyt háború 101 március 25-én indult meg a szenátus jóváhagyásával. Traianu5 seregévei feltételezhetően a stratégiailag és taktikailag legmegfelelőbb úton indult Decebalus

ellen, amely Viminaculumból indulva a Cserna völgyén keresztül Tape felé vezetett. Elég valószínűtlen, hogy a római sereg más úton, a Maros völgyén vonult volna a dák birodalom felé, mert az a vidék mocsarai miatt csak nehezen és lassan járható. Traianus a vallási és katonai ceremónia után csapataival Viminaculum térségében egy hajóhídon keresztül átkelt a Dunán és Arcidava felé vette útját. Decebalus szövetségesei támadással fenyegették meg a császárt, ha tovább folytatja hadjáratát, de Tapaeig ellenállás nélkül haladhatott, mert a hadjárat előtt megszervezték a Duna bal partján levő települések biztosítását egy váratlan oldaltámadás megelőzésére. Cassius Dio szerint Decebalus Tapaenál próbálta először útját állni az aggasztóan erős római hadaknak, de itt kisebb vereséget szenvedett, ami után rendezett formában visszavonult seregével az Orastie - hegységben kiépített állásokba. Traianus ezután

nagyobb erőfeszítés nélkül megszállhatta egész Délnyugat-Erdélyt, amelynek (elhagyott?) erődeit saját katonáival rakta meg. A meghódított vidékről a gabona termés megsemmisítésével és erőszakkal elűzte a helyi lakosságot talán azért, hogy azok mozgolódása ne akadályozza a katonai műveletekben. A háború második szakasza az év őszén, Decebalus váratlan betörésével kezdődött. A dák király terve az lehetett, hogy a római birodalom területére való betöréssel védekezésre kényszerítse a császárt és ezzel legalább időlegesen visszatartsa Dáciától. Decebalus Oescus térségében tört rá Moesia - inferiorra és a Dunán átkelve a provincia déli részeit is elérte. Traianus Oescus erődjébe ment és a leggyorsabban mozgatható sereget a flotta segítségével ide csoportosítva hadműveletekbe fogott. A legnagyobb sikert egy éjszakai rajtaütéssel érte el, amelyben egy egész dák sereg megsemmisült vagy fogságba esett. A

csata súlyát mutatja, hogy a vereség után több törzs megadta magát A háború legnagyobb ütközete is alsó-Moesiában zajlott le ismeretlen helyen. Az ütközet célja talán a dákok megfélemlítése lehetett, mert Decebalus megvert csapatát hosszan üldözték és a harcban bevetették a tábori tüzérséget is. E csatában a rómaiak is nagy vérveszteségeket szenvedhettek, mert az ütközet után éveken át rendszeresen megtartott gyászünnepet tartottak, a Traianus oszlop relifjén pedig a császár saját ruháit osztja kötszernek. A harmadik szakaszban Traianus kezdeményezte a harcot, talán azért, hogy elkerülje Decebalus újabb megelőző támadásait. Az oszlopról úgy tűnik, hogy az indokot római katonák megkínzása szolgáltatta. A hadműveletek a Kárpátok keleti hágóinak lezárásával kezdődtek, hogy meghiusítsanak egy Moldvából kiinduló ellenséges oldaltámadást, és biztosítsák az átjárókat a római seregek számára. A limest

ekkor terjesztették ki egészen a Duna torkolatáig, ahová külön flottát is állítottak. A hadsereg a már stratégiailag és katonailag korábban biztosított Délnyugat-Dácián keresztül vonulhatott a Maros völgyében, ahol megostromolt és lerombolt szinte valamennyi települést és erődöt, hogy biztosítsa a már csak 30 km-re fekvő dák központ ostromát. Ezzel egy időben erősítették a Duna vidék védelmét. Ekkor építették Aquincumot és csoportosítottak újabb erőket Dacia felé Ezen előkészületek után indult meg a végső csapás, amit már a tél közeledte is sürgetett. Viminaculumnál és Lederatánál a hajóhidakon átkelt római seregek egyesültek Traianussal és a Maros völgyén vonulva elérték azt a dák erődítmény rendszert, amely egészen az északi Apa Gradisti völgyéig húzódott. Ezekben a rómaiak ellenállást már nem találtak, ezért megszállták vagy felgyújtották azokat. Decebalus szorult helyzetéből időhúzással

próbált megmenekülni, ezért hajlandónak mutatkozott a béketárgyalásokra. Traianus két legbizalmasabb emberét küldte el tárgyalni, a szintén hispániai származású L. Licinius Surát és a praetorianus kohorszok parancsnokát, Ciaudius Livianust. A dák király azonban nem volt sehol Ezután a római seregek egészen Sarmizegetusáig nyomultak előre, ahol a dák sereg nyit színen volt kénytelen megütközni a római csapatokkal, mert Lusius Quietus a berber lovassággal a Vörös-torony hágón D-Erdélybe jutva megakadályozta a dák sereg Orestie - tartományból való kijutását. Sarmizegetusai győzelmük után Traianus már Decebalus várát ostromolta Coestiben, ami arra kényszerítette a dák uralkodót, hogy sürgősen békét kössön. Erre hajtotta az is, hogy Liberius Maximus, Moesia Inferior helytartója Tilisca erődjében foglyul ejtette Decebalus húgát. A háború végül is 101 szén befejeződött. Decebalus Traianus előtt térdre hullva

fogadta el a béke feltételeit, amelyek Dáciát vazallus állammá fokozták le. Decebalusnak át kellett adnia római mérnökeit, erődítményeit és ki kellett vonulnia minden olyan területről, amely valaha is Róma birtokát képezte. Át kellett szolgáltatnia az átpártolt katonákat, római katonát nem alkalmazhatott többé és el kellett fogadnia a külpolitikai alávetettséget. Róma Decebalust annyira meggyöngítette, hogy nem gondolhatott többé ellenállásra, főleg miután országa stratégiai pontjait a rómaiak uralták. A dák király kénytelen volt alávetnie magát a béke pontjainak. Azt viszont homály fedi, hogy Traianus miért hagyta meg a dák fővárost és központot ellenségei kezén és miért nem taszította le trónjáról Decebalust. Magyarázat lehet a közelgő tél, amely nehézkessé tette volna a kötelékek átcsoportosítását, de oka lehet a seregek kimerültsége is. Ezek azonban csak találgatások, mint annyi minden a háború

históriájában Átmeneti időszak s két háború között Traianus 102 decemberében diadalmenettel ünnepelte meg dáciai győzelmét, és felvette a "DACIKUS" győzelmi nevet. Róma igyekezett Decebalust külpolitikailag is elszigetelni, ezért fizetéses szövetségi viszonyt tartott fönn a roxolánokkal, akiket még l01-ben vert meg. Az annektált Délnyugat-Dáciát Moesia Superiorhoz csatolták, megszállóserege pedig a IV. Flavia felix légió lett. Ezek a seregek tartották szemmel a dák központba vezető utakat és támadási útvonalakat. Moesia Inferior seregei a Zsil keleti vidékét, Olténiát, Munténiát és a D-Moldvai síkságot szállták meg. Az új területeken táborok, erődök és összekötő utak épültek Legjelentősebb ekkori építmény a drobetai kőhíd, amely Dacia végleges megszállásának előhírnöke volt. A híd új stratégiai pontja lett a térségnek, amely összekötötte a Drobeta - Dierna- Tibiscum - Colonia Ulpia Traiana

és a Drobeta-Vulán-hágó -Hateg-síkság útvonalat. A kr. u 105 és 106 között lezajlott háború Mialatt Róma Dácia teljes annexiójának feltételein munkálkodott, addig Decebalus a békeszerződés pontjait megszegve, újjászervezett hadseregét római dezertőrökkel egészítette ki, és egy romellenes koalícióhoz keresett szövetségeseket. Decebalus elébe akart vágni a rómaiak közelgő bevonulásának ezért megelőző, offenzív hadműveletekre szánt el magát. Erre már csak végsőkig való elszántsága hajtotta, mert stratégiai helyzete reménytelen volt. Területi és anyagi veszteségein kiül már szövetségesei sem voltak, sőt nemeseinek egy része is átpártolt Traianushoz. Decebalusnak tehát támadnia kellett ha nem akarta, hogy a római seregek váratlanul lepjék meg maradék országát. Tavasszal a dák seregek Róma szövetségeseit kezdték támadni és a jazigoktól visszavették a 101-ben elszakított felső-tiszai területeket. Miután a

helyzet eszkalálódni kezdett az alsó-Duna vidékén, a római szenátus egy Decebalusszal kötendő kellemetlen szerződés rémétől hajtva 105 márciusában hivatalosan is jóváhagyta a háború megindítását. Decebalus a római hadigépezet beindulása és a térségben felsorakozó kétszázezres haderő láttán, amely felülmúlta az előző háború csapatainak létszámát, jobbnak látta kiegyezni Traianussal. A világbirodalom diplomatái hajlottak is az egyességre, mert Dacia teljes elszakításához nem terveztek erőteljesebb katonai akciót. A dák uralkodó azonban feltétel nélküli megadásra nem volt hajlandó, ezért inkább a fegyveres összecsapás mellett döntött. A dák seregek csak úgy kerülhettek volna elviselhető stratégiai helyzetbe, ha sikerül a dák központtól csak 30 km-re fekvő Hateg-síkságról elűzni a római kötelékeket, és a Vörös-Torony -hágót dák ellenőrzés alá vonnia. A 105 nyarán Sarmizegetusálál kiindult

dák támadós azonban gyorsan összeomlott, és Decebalusnak ismét béketárgyalásokra kellett gondolnia. A dák király végül zsarolni próbálta Traianust, mert sikerült foglyul ejtenie Pompeius Longiust, a Délnyugat-dák katonai körzet parancsnokát. Decebalus a római hadvezér szabadon bocsátásáért cserébe az egész Bánátot, a Valah-síkságot és Moldvát kérte. Traianus természetesen nem volt hajlandó elfogadni az előnytelen feltételeket, ezért halogató választ adott. A kínos helyzetnek végül Pompeius Longius öngyilkossága vetett véget. 105 júniusában végül megindult Traianus, hogy végleg leszámoljon szívós ellenfelével. A római seregek Drobetából kiindulva két irányban törtek a dák központ felé. Az egyik Diernán és Tregován keresztül vezetett, a másik pedig a Vulkán-hágón át a Hateg-síkság felé. Ellenállásba nem ütköztek sehol, mert a Kárpátok magaslatait mindenhol a kezükben tartották. A Sarmizegetusára rontó

seregek lerombolták az összes létező erődöt, a Vörös-torony hágónál koncentrálódó erők pedig lezárták a déli-Kárpátok térségét. Decebalus így csak északkelet felé menekülhetett és végül a Bistria folyó menti erődökben, messze Erdély központi vidékétől kezdte meg seregeinek ismételt újjászervezését. Innen indította a dák királyság az utolsó, kétségbeesett támadását a római világbirodalom seregei ellen, ami végül a Gyimesi -szoros közelében fekvő Piatra Neamti katasztrofális vereséghez vezetett. A dák ellenállás ezután teljen összeomlott, a nemesek legnagyobb része öngyilkos lett, vagy a rómaiak kardjától hullott el, mert Traianus katonái a relif képei alapján a dák uralkodó osztály fizikai megsemmisítésére törekedtek. Decebalust a Kárpátok rengetegeiben üldözői meggyilkolták, vagy talán a fogság elöl szándékosan menekült a halálba. Levágott fejét Claudius Maximus lovassági parancsnok vitte

el Traianusnak, aki azt Rómába küldte, ahol a „scale germaniae" lépcsőfokain közszemlén mutogatták. Traianus 107-ben tért vissza Rómába, ahol 123 napig tartó cirkuszi játékkal és a köznépnek jutatott hatalmas összegekkel ünnepelte meg Dacia végleges leigázását. A költségeket a dák királyi kincsekből fedezték, ami jellemző módon egy Bikilis nevű dák főúr árulása révén került birtokukba. A berendezkedés Az utolsó búvóhelyek felkutatása és a fellobbanó ellenállás elfojtása egészen a 106-os évig elhúzódott. Traianus is csak 107-ben tért vissza Itáliába Az első Dácia területén tevékenykedő helytartó, D. Terentius Scaurianus a háború hivatalos befejezése után rögtön hozzákezdett a terület katonai provinciává való kiépítéséhez. A Délnyugat-dák katonai központot a központi dák vidékkel együtt leválasztották Moesia Superiorról és megszervezték a római Bánáttól észak-Olténiáig terjedő

Dácia provinciát. A Valah-síkságot, Dél- és Délkelet-Erdélyt, közép és alsó- Moldvát pedig Moesia Inferiorhoz csatolták. A nagy területszervezések keretében osztotta ketté Pannóniát is, de ez a lépése már a markommanok és a quádok ellen irányult. A bennszülött népesség a lezajlott viharokban rettentően megritkult. Ez nem egyszerűen a szervezett irtás, hanem a meghódított lakosság elvándorlásának következménye. A menekülő csoportok Erdély északi és keleti határánál a szabad dákok között telepedtek le, vagy a Kárpátok hegyvidékén. Archeológiailag bizonyítható, hogy a meghódított római Daciában is maradtak őslakósok, akik főleg a meggyilkolt és elhurcolt férfi lakosság családtagjai lehettek. Ez a főleg asszonyokból és gyermekekből álló népesség aztán gyorsan összekeveredett a térségben állomásozó katonaság legénységével. Az új provinciából hozott 165 tonna arany és 331 tonna ezüst hadizsákmány

nem csak elámította a népet, hanem telepesek hosszú sorát indította Dacia felé. A telepesek csábítását a római vezetés is szorgalmazta, amit az is mutat, hogy az Erdély területén alapított városok fele Itáliai jogot kapott, ami nagyon ritka jelenség. Dáciában a provincializálás feltételeit kizárólag intézményes úton lehetett megteremteni, mert a berendezkedésben nem lehetett támaszkodni a szétzilált dák társadalomra. A rómaiak ugyanis általában az őslakos vezető réteget nyerték meg maguknak, csakhogy a dák birodalom vezető rétegét kipusztították. A területek elosztásának módja pedig a maradék dák népességet is távozásra kényszerítette. A földeket ugyanis három részre osztották, amelyből a két nagyobb rész a császár illetve a garnizonok és veteránok kezébe került, míg a harmadik kisebb és leggyengébb termőképességű részt hagyták a helyi parasztok kezén. A bennszülött nemesek feladatát az idegen

telepesek látták el, így viszont a dák köznép teljesen elszigetelődött a megszálló rómaiaktól, és nem jöhetett létre a provinciákra jellemző római érzelmű bennszülött lakosság. Kr u ll0-es évek végón két expedíciós hadosztály elhagyhatta a megnyugodott provinciát. Csak egy megszálló sereg maradt a vidéken, amely nem a határok mentén helyezkedett el, hanem Dácia központjában a mai Gyulafehérváron (Apulum). Ez a különleges felállás talán a dák lakosság féken tartását és a folyón érkező utánpótlás biztosítását szolgálhatta. Befejezés Traianus császárnak dicsőséget hozott Dáciai vállalkozása, amellyel megszabadította birodalmát a folyton megújuló dák fenyegetéstől. A császár azzal a szándékkal csapott össze Decebalusszal, hogy a Világbirodalom északi határait az ellenséges területek megszállásával biztosítsa. És ezt nem érte el. A barbarikumba beékelt provincia ugyanis külpolitikai és

határvédelmi problémák kiindulópontja lett, ami kr.u 271- ben, Aurelianus császár idején a provincia feladásához vezetett a gótok félelmetes erejű támadása miatt