Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Bordán Berta - Szociális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai kar Gazdálkodási szak Szociális korporatizmus Derecske, 2003. november 27 Készítette: Bordán Berta 2003/2004 tanév I. félév II. évfolyam Gazdálkodási szak Levelező C csoport 0 Szociális korporatizmus . 1 A tárgyalásos - neokorporatív gazdaság . 1 Az érdekszervezetek és a parlament . 2 Országok közötti különbségek . 3 Az osztrák modell . 3 HoIlandia . 4 Svédország . 4 A svéd és osztrák modell hasonlóságai, különbségei . 5 Alkalmi korporatizmus . 6 A kivételek . 6 Az eltérések okai . 7 Időbeli változások . 8 Társadalmi párbeszéd az Európai Unióban . 9 Konzultáció az Ágazati Párbeszéd Bizottságok keretében. 10 Felhasznált irodalom . 12 1 Szociális korporatizmus Szociális: társadalmi; közösségi, az emberek egymás közötti viszonyával kapcsolatos, arra vonatkozó, arra irányuló; jóléti, a dolgozók anyagi helyzetének javítását

célzó. Korporatizmus: a fasiszta hivatásrendek, szakmai korporációk rendszere; az ezen alapuló szervezeti felépítés és szervezés. Korporáció: fasiszta hivatásrendi (szakmai) szervezet; társulat, egyesülés, testület Fasizmus: a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, amelyet vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, a faji gyűlölet szítása jellemez. A tárgyalásos - neokorporatív gazdaság A tárgyalásos piacgazdaság modern tőkés változatában a gazdaságban központi szerepet játszó gazdasági szereplők érdekszervezetei között létrejött alkuk rendszere révén koordinálja a piac és az állam gazdaságot szabályozó folyamatait. Az állam nem autonóm szereplő, az állami beavatkozás ellensúlyozza a piaci hatásokat a hátrányosan érintett iparágakban. A szociális partnerség gondolatában ragadható meg a politikai konszenzus, amely elősegíti a

kompromisszumok megkötését és a megegyezéseket. A szociális korporatizmus jellemzői: - gyenge, nemzeti tőke, - erős centralizált szakszervezetek, - nemzeti alkalmazkodás és állami kompenzáció, - a politikai folyamat magába foglalja a beruházás és a foglalkoztatás kérdéseit is, - háromoldalú, engedményeket tevő alku, - politikai szereplők közötti egyenlőtlenségeket csökkenti. Az állam és a különböző társadalmi, gazdasági csoportok közötti érdekközvetítés feladatát ellátó érdekszervezetek szerepköre az 1970-es évek közepén vált a nyugat-európai és amerikai politikai szociológiai elemzések egyik központi témájává. Az akkor íródott elemzések különböző országok érdekszervezeteit, illetve az állam és az érdekszervezetek között kialakult viszony sajátosságait elemezve hasonló megoldások sorát fedezték fel a legkülönfélébb társadalmakban. A felfutó neo-korporatizmus elméletek ugyan

sokféleképpen értelmezték az érdekszervezetek által játszott makropolitikai szerepkört, abban megegyeztek, hogy éppen a különböző országok hasonló megoldásait összevetve átfogó változás tendenciákról szóltak. Abban is megegyeztek az akkor született elemzések, hogy szoros összefüggést fedeztek fel az új megoldások és a makrotársadalmi, makropolitikai jelenségek között. Az 1980-as években folytatott vizsgálatok nyomán egy reálisabb megközelítés vált általánossá, melynek lényegi eleme, hogy az érdekszervezetek által játszott szerepkör önmagában nem magyarázata az adott politikai berendezkedés sajátosságainak. Hosszabb távú és általános irányzat az érdekszervezetek szerepének növekedése, de e mögött a megoldások sokfélesége rejlik. Az érdekszervezetek által játszott politikai szerepkör megértéséhez közelebb visz az érdekszervezetek és állam viszonya terén meglévő eltérések mögött rejlő magyarázó

tényezők megismerése. Ennek alapján reálisabb kép alakul ki a korporatizmus és parlamentarizmus, valamint az érdekszervezetek és állam viszonyáról is. 2 Korporatizmus és parlamentarizmus kiegészítik egymást, az egyik hatékony működése feltételezi a másik működését. Közöttük bonyolult munkamegosztás működik A politikai problémák kezelése terén lévő munkamegosztás a két intézmény között az egyes országok társadalmi-gazdasági felépítésének, történelmi fejlődésének, politikai kultúrájának függvényében más-más lehet. Emellett konjunkturális tényezők is meghatározzák az országon belül, mikor tolódik át a hangsúly a korporatizmusról a parlamentarizmus felé. Az érdekszervezetek és a parlament Az érdekszervezetek politika-formáló szerepét vizsgáló korai kutatások a parlamentre, illetve a törvény-előkészítési eljárásokra irányították figyelmüket. Feltételezték, hogy ez az a hely, amelyen az

érdekszervezetek befolyásolják a politikai döntéseket. Csak átfogó kutatások útján derült rá fény, hogy a parlament csupán egyik színtere az érdekszervezetek politizálásának. A parlamentnél fontosabbak a pártok és érdekszervezetek egymás közötti viszonya. A kormányzat különböző szintjeinek kölcsönviszonya az érdekszervezetekkel, illetve az érdekszervezetek egymás közötti kapcsolatai. A fenti kapcsolatból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Mivel a tömegpártok létrejötte óta a parlament a politikai akaratképzés folyamatainak csupán végső láncszeme. A parlamentbe általában, már máshol megvitatott, kialkudott kérdések kerülnek. Jól mutatják ezt a különböző országok törvény-előkészítési folyamatait elemző tanulmányok. E folyamatokban a kompromisszumok előállításának a súlypontja a kormányzat szintjére esik, az érdekszervezetek túlnyomórészt a törvény-előkészítés parlament előtti

szakaszában fejtik ki hatásukat. Jelentősen csak az Egyesült Államok-béli gyakorlat tér el. Néhány nyugat-európai országban alkotmányjogilag formalizált külön-eljárás jött létre a legfontosabb érdekszervezeteknek a törvény-előkészítésbe való bevonására. Svájcban a Vernehmlassungsverfahren, Ausztriában a Begutachtungsverfahren, Svédországban a "remiss-eljárás" tölt be ilyen szerepet. Ott vannak az érdekszervezetek a folyamatok befejező szakaszainál is. Ilyen lehetőséget kínál például a parlamenti bizottságok általi meghallgatások gyakorlata. Ezek jelentősége jóval kisebb, mint a törvény-előkészítés szakaszához való csatlakozásoké. Az érdekszervezetek többsége egy-egy politikai problémakörre szakosodott. Leegyszerűsítés lenne érdekszervezetek és parlament viszonyát csupán egyoldalú befolyásolási folyamatként felfogni. A politikai problémák megoldásában, a társadalmi-gazdasági konfliktusok

kezelésében más és más funkciókat tölt be az érdekszervezeti rendszer és parlament. Inkább munkamegosztás ez, kölcsönviszony a két forma között A parlamentben a szavazatok számítanak, az érdekszervezetek szintjén a gazdasági, társadalmi, politikai tényezők által meghatározott változó erőviszonyok. A két terep közötti átjárás nyilvánul meg abban, hogy: − a szavazati aránnyal nem rendezhető társadalmi konfliktusok átcsúszhatnak az alkun alapuló problémamegoldásra, ilyen a gazdasági-szociális kérdések többsége, − a parlament is terepe lehet a konfliktusos politika felvállalásának: a parlamenti erőviszonyokon keresztül az állami akaratképzési folyamatok lezárhatók a konfliktusos, ütköző érdekek elől, és a többségen keresztül módosítani lehet az érdekszervezetek erőviszonyait, − a kompromisszumok előállításának az a feltétele, hogy az érdekszervezetek közötti alkuban tett engedmények a parlamenti

szférán keresztüli kompenzációkkal egyensúlyozhatók. 3 Országok közötti különbségek A különbségek az érdekszervezetek politikai szerepének terén jellemzők. Alapvető a kiterjedt és átfogó érdekszervezeti rendszer léte, összefonódása a pártokkal, az államigazgatás különböző szintjeivel. Az egyik lehetséges tipizálás az érdekszervezeteknek azon sajátosságain alapulhatna: - mennyire rendelkeznek képviseleti monopóliummal, - mennyire centralizált belső akaratképzésük, - tagságuk mennyire kényszerjellegű, - milyen jogosítványokkal ruházta fel őket az állam, - cserébe milyen engedményeket vár el. Ez a megközelítés legfeljebb ideáltípusok képzéséhez elegendő, csak közvetve utal a szervezett érdekeknek a rendszerben betöltött szerepére. Kényszertagságú érdekszervezetek működnek Ausztriában, ahol a centralizáltság foka is erős a szakszervezetekben. A centralizáltság és a hierarchikusság nem

használható a különbségek érzékeltetésére. Két egymással összefüggő kiterjedéssel lehet bemutatni a különbségeket. Az egyik, mennyire alapul az állami akaratképzés a funkcionális érdekszervezeteken, mint a polgári demokrácia hagyományos intézményrendszerén. A probléma az, hogy az érdekszervezetek, akár a pártokon keresztül, akár más formákban, valamilyen formában mindenütt részt vesznek a politikai akaratok formálásában. E gyengeséget próbálja enyhíteni a másik dimenzió, amely arra kérdez rá, mennyire átfogóak az adott országban az érdekszervezetek és az állam közötti egyezkedések, az egyezkedési fórumokon mennyiben sikerül egymással összefüggő kérdéseket megtárgyalni. Az első dimenzió alapján három típust különíthetünk el: - a politikai akaratképzésben az érdekszervezetek játsszák a központi szerepet, a polgári demokrácia hagyományos intézményeinek szerepe kisebb, - a két képviseleti forma

szerepe az akaratképzési folyamatokban, - a fontosabb konfliktusok rendezésében inkább a hagyományos intézmény-rendszer játszik nagyobb szerepet. A második dimenzió típusai: - olyan egyezkedési formák működése jellemző, melyekben egyszerre tárgyalják meg a gazdaság és a szociálpolitika egymással összefüggő kérdéseit, hangsúly a korporatív megoldásokon van, - az egymással összefüggő kérdéseket elkülönült színtereken tárgyalják meg, nem összefüggésben egymással, de itt még a főbb gazdasági érdekszervezetek egy asztalnál ülnek az egyezkedés során, kiegyensúlyozott viszony jellemzi, - ritka a közvetlen egyezkedés a munkaadói és munkavállalói érdekszervezetek között, az állam elkülönülten tárgyal az egyes szervezetekkel, a tárgyalások általában egy-egy speciális kérdésre szorítkoznak, hangsúly a parlamentarizmuson van. Az osztrák modell A leginkább kifejlett korporatív megoldásokat

Nyugat-Európában Ausztriában találjuk. Az osztrák szociális partnerség nem intézményesült de stabil egyezkedési fórumai jelentik a politikai akaratképzés központját. A parlamentbe kerülő törvények többsége a munkaadók és munkavállalók központi érdekszervezetei által előzetesen megvitatva kerül előterjesztésre, és elfogadásra. 4 A szociális partnerség központi egyezkedési fóruma a Bér- és Árkérdések Paritásos Bizottsága. Ezen a fórumon, nem csak a bér- és árkérdésekkel foglalkoznak, hanem más gazdasági problémákkal is. Az egyezkedések kereteit a negyedéves közgyűlések határolják be, amelyeken: - a pénzügyminisztérium, - a Gazdaság és Konjunktúrakutató Intézet, - a szakszervezet szakértőinek közös előterjesztésében kerül megvitatásra az, hogy a gazdaság milyen prioritások figyelembevételét igényli. A Paritásos Bizottság bér albizottsága a béregyezkedések központi fóruma. Az egyes

tagszervezetek a béremelési tárgyalásaik megkezdése előtt kötelesek értesíteni a szakszervezeti központot, amely a munkaadók csúcsszervének küldötteivel egyezteti, hogy az adott szektor gazdasági helyzete lehetővé teszi-e a bérkérdések újratárgyalását. Az ár albizottság, hasonló jogosítványokkal rendelkezik árkérdésekben. A paritásos bizottság harmadik állandóan működő testülete az érdekszervezetek szakértőinek közös tevékenységét fogja össze. Az egyhangú döntések elvének fenntartását a szociális partnerek között a kompromisszumba bevont területek szélessége segíti elő. A munkaadói és munkavállalói érdekszervezetek már a Paritásos Bizottság létrehozása előtt is kiterjesztették egyezkedéseiket a gazdaságpolitika egyes területére és a később egyre inkább megnőtt az egymással összefüggésben tárgyalt kérdések köre. A Paritásos Bizottság ülésein résztvevő érdekszervezeti vezetők ma már ott

találhatók: - törvény-előkészítési vitákban, - a különböző minisztériumok mellé rendelt tanácsok értekezletein, - a tartományi, városi-közigazgatási szervek tanácsülésein, - Nemzeti Bank pénz- és hitelpolitikai kérdésekről döntő testületében, - a mezőgazdasági fejlődésről döntő Agrárpolitikai Alapnak a pénzek elosztásáról döntő ülésein, - a Pénzügyminisztériumban az adópolitikát befolyásoló adóbizottságban, - a Kereskedelmi Minisztériumban a hivatalos árszabályozást kialakító bizottságban, - a parlamenti üléseken, - a pártok csúcsvezetőségeinek egyeztetésein, - a törvényelőkészítő vitákon. HoIlandia Hollandiában intézményes formát öltött az érdekszervezetek és az államigazgatás egyezkedéseinek legfelső szerve. A holland Társadalmi és Gazdasági Tanács politikai súlya a hasonló jellegű európai intézmények közül a Paritásos Bizottságéval vethető össze.

Svédország A svéd politikai rendszerben hasonló az érdekszervezetek súlya az osztrákokéhoz. Sajátosság, hogy a szociáldemokrata kormányzatok átadták az egyezkedő érdekszervezeteknek a jövedelempolitika kialakítását, csak 5 kiélezett alkalmakkor avatkoznak abba be. A Saltjöbad-i egyezménnyel (1938) jött létre a svéd központi szakszervezeti szövetség és a munkaadói érdekszervezetek központi szerve közötti közös, centralizált bérszabályozás intézménye. A szociáldemokrata kormányzat nem vett részt közvetlenül az egyezkedésekben, de állandó fenyegetése a központi bérszabályozással hozzájárult a szakszervezetek együttműködéséhez. Munkaadók és munkavállalók együttműködése már ekkor sem csupán bérkérdésekre szorítkozott. A mérsékelt bérpolitika centralizált alkufolyamatokon keresztüli megvalósítását az tette lehetővé, hogy a résztvevők a politikai szféra más fórumain, csatornáin keresztül

kedvezményeket kaphattak. A létrejött parlamenten kívüli alkuformák a második világháború után tovább működtek, és újakkal is kiegészültek. A legfontosabb változás az volt, hogy létrejött a „tripartizmus”. A munkavállalók és munkaadók érdekszervezeteinek, az államigazgatás képviselőivel közös fóruma: a „csütörtöki klub”. Egészen az ötvenes évek közepéig minden hét csütörtökén összeült az „Export és termelésnövelési együttműködés” szervezete, melyen a kormány képviseletében a pénzügyminiszter elnökölt. Az ötvenes évek liberalizáltabb gazdaságpolitikája lazította a kapcsolatokat, és 1955-ben véget ért a „csütörtöki klub” tevékenysége, de az együttműködés folytatódott. A heti egyszeri közös találkozót évente egyszer megtartott konferenciák váltották fel. Ezeken egyeztették érdekeiket az általános gazdaságpolitikai kérdésekben a központi érdekszervezetek. Az éves

konferenciák gyakorlata 1964-ig tartott Azután az ellenzéki pártok kritikája miatt abbamaradt. Ekkora már kialakult egy jóval szorosabb, közvetlenül a kormányzati szervekhez kötődő, különböző tanácsokban és bizottságokban testet öltő együtt-működési fórumrendszer. Ezek közül a legfontosabb az 1962-ben létrehozott Gazdasági Tervezési Tanács volt. Melynek ülésein: - a kormány képviselői, - minisztériumi vezetők, - a gazdasági szakértők - a legfontosabb érdekszervezetek vezetői vettek részt. A zárt ajtók mögött ülésező tanács fő feladatai: - a gazdasági fejlődési trendek figyelése, - a gazdaság problémáinak jelzése, - megoldási lehetőségek megvitatása volt. Hasonló tanácsok sora jött létre a különböző minisztériumok mellett. Például a lakásépítési bizottság, a környezet kérdéseivel foglalkozó bizottság, oktatásügyi bizottság. Az egyik legfontosabb ilyen testület, a Gazdasági Tanács

1968-ban jött létre, azzal a feladattal, hogy folyamatosan ellenőrizze és felügyelje az ipari minisztérium tevékenységét. A svéd és osztrák modell hasonlóságai, különbségei A svéd modell annyiban áll közel az osztrákhoz, hogy a központi érdekszervezetek közvetlen egyezkedéseinek folyamatossága az alkuba bevont területek sokfélesége támasztja alá. Mindkét helyen a bérkérdések állnak az egyezkedések középpontjában, a társadalmi partnerek cselekvéseit alapvetően az hangolja össze, hogy ugyanazon szervezetek képviselői más fórumokon gazdaságpolitikai, szociálpolitikai vagy éppen oktatáspolitikai kérdésekről is egyezkednek. Az alku korlátait csak közvetve határozza meg az állam, a magasabb szintű találkozókon tájékoztatva a gazdaság lehetőségeiről. Az egyezkedések nagyrészt a centralizált érdekszervezetek központjai között folynak 6 Míg az osztrák modell állta a hetvenes évek gazdasági válságát, a svéd

központi szintű egyezkedések a válság csúcspontjain időről időre megszakadtak. Az osztrák együttműködés tartósságában nagy szerepe volt a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek közötti szoros összefonódásnak. A svéd rendszer jobban kitett az időbeni hullámzásoknak. A hetvenes évek válsága mindkét országban megingatta az érdekszervezetek pozícióját, a politikai konfliktusok kezelése jelentős mértékben csúszott át a parlamentarizmus intézményrendszerébe. A nyolcvanas évek elejétől mindkét országban ismét erősödtek az érdekszervezetek együttműködési formái. Alkalmi korporatizmus Míg Ausztriában, Svédországban és Hollandiában a gazdasági és társadalmi kérdések súlypontja a funkcionális érdekszervezetekre esik, a nyugat-európai országok többségében kiegyensúlyozottabb a viszony a két egymással összefüggő terep között. Ezekben az országokban csak rövidebb időszakokban jött létre központi

koordináló szervezet a legerősebb gazdasági érdekszervezetek és az állam között. A svédországihoz hasonló érdekegyeztetési formák Dániában is működnek, itt azonban a pártok közötti egyezkedések jóval fontosabb szerepet játszanak. A különbségek okai nagyrészt az eltérő gazdasági-társadalmi struktúrában lelhetők fel. Finnországban is az eltérések dominálnak a funkcionális érdekképviselet és a parlamentarizmus viszonyában. A kormányzat mellé rendelt bizottságok rendszere már a második világháború előtt is működött, a munkaadók és munkavállalók érdekszervezeteinek csúcsvezetőségei közötti egyezkedések gyakorlata jóval később kezdődött el Finnországban és akkor is másképpen mint a svédeknél. Nagy-Britanniában még rövidebb ideig volt életben a „társadalmi szerződés”-nek nevezett központi egyeztetési fórum. Igaz, ott jóval hosszabb múltra tekint vissza az egyeztető testület, de politikai súlya

nem hasonlítható az első típushoz sorolt országokban felállított központi szervekéhez. Ezekben az országokban nagyobb az egymástól elkülönített, az állam intézményrendszere melletti egyeztető bizottságok szerepe. A konfliktusok rendezése általában pártpolitikai síkon történik, és a konfliktusok nyílt megjelenése is gyakoribb, mint a korporatív országoknál. Az ebbe a csoportba tartozó országokban az érdekszervezeti központok ereje kisebb. Itt is létrejönnek makroszintű egyezkedési fórumok, de rövid idő után átadják helyüket vagy a decentralizált tárgyalásoknak, vagy a nyílt konfliktusoknak. A gazdasági egyezkedések rendszere decentralizáltabb, a központi egyezkedései formák létrejötte a leggyakrabban éppen a konfliktusok elhúzódásához, vagy a gazdasági válságjelek kiéleződéséhez köthető. A kivételek Franciaország és Olaszország egyértelműen a harmadik csoportba tartozik. Mindkét országban voltak

kísérletek az érdekszervezeteknek a csúcsszintű döntésekbe való bevonására. Franciaországban az ideológiai megosztottságot közvetítő pártrendszer, illetve a parlament szerepe erősebb. A gazdasági érdekszervezetek közötti közvetlen egyezkedések ritkábbak, gyakoribbak a kormányzat külön tárgyalásai az egyes érdekszervezetekkel. Gyakran hiúsulnak meg megegyezések a különböző politikai irányzatú szakszervezetek véleménykülönbségein. 7 Hasonló az érdekszervezetek helyzete Olaszországban is. Voltak itt is voltak kísérletek csúcs szintű egyezkedések felállítására, ezek sorra megbuktak vagy a munkavállalói vagy a munkaadói érdekszervezetek ellenállásán. A szervezetek politikai megosztottsága, szoros kötődése az egyes pártokhoz itt is a parlamentarizmus hagyományos intézményrendszerét teszi meg a gazdaságpolitika kidolgozásának fő színterévé. Az eltérések okai Jelentős különbségek vannak abban, hogy a

gazdaságon belül milyen kérdésekre terjed ki állam és érdekszervezetek együttműködése. Míg egyes országokban egy adott időszakban a hangsúly csupán a bérek szabályozásán van, és más gazdasági témák legfeljebb részlegesen vonhatók be az egyezkedésekbe, más országokban a tervezéstől a gazdaságpolitika kialakításáig, az árpolitikától a külgazdasági politika kérdéseiig, egymással összefüggésben kerülnek napirendre a gazdasági folyamatok különböző oldalai. A kompromisszumok megszervezése egy sor országban megmarad a jövedelempolitikán belül, más országokban a kompromisszumos politika alapjába bevonásra kerülnek más gazdasági kérdések is (így szubvenciók, struktúrapolitikai kérdések, regionális fejlesztés, valamint szociálpolitika és oktatáspolitika stb.) A legátfogóbb egyezkedési kereteket némely országban a tervezés, más országokban a gazdaságpolitika kidolgozása jelenti. E szint elvileg lehetővé teszi

a gazdasági fejlődés „helyesnek tartott” irányvonalának, a gazdaságpolitika főbb célkitűzéseinek, az egyes ágazatok részproblémáinak együttes felvetését, megvitatását. A gyakorlatban az egyes országok, és az egyes időszakok között igen jelentősek a különbségek abban, miről lehet egyezkedni. Majd minden országban működnek a gazdasági érdekszervezetek és a kormányzat képviselőiből álló munkaerőpiaciegyeztető testületek. Ezek egyrészt a jövedelempolitikai kérdések megvitatásának decentralizált fórumai, másrészt terepéül szolgálnak a munkaerő-piaci feszültségek enyhítésével kapcsolatos politika kidolgozásának, végrehajtásának. Az egyes országok közötti eltérések okai sokrétűek. A korporatizmus elméletek - abból következően, hogy az érdekek megszervezésének módját hozták összefüggésbe a politikában játszott szerepükkel - politikai-szervezeti tényezőkkel magyarázzák a különbségeket. Ezek

szerint például azokban az országokban jutnak nagyobb makropolitikai szerephez az érdekszervezetek, amelyekben adottak a kompromisszumos politizálás szervezeti-ideológiai feltételei. Jóval nagyobb a politikai súlya azoknak az érdekszervezeteknek, amelyek centralizáltak. Valószínűbb az érdekszervezeteken keresztüli tartós politika-csinálás azokban az országokban, melyekben érdekképviseleti monopóliumokkal rendelkező mamutszervezetek a jellemzők, mint ahol szétszabdalt és megosztott az érdekszervezeti rendszer. Jól látszik az is, hogy a kompromisszumos, kiegyezéses politikára inkább hajlamosabb szociáldemokrata, vagy keresztény-szociális pártok kormányzati hatalma esetén jóval gyakoribb a korporatív alkurendszerek szerephez jutása, mint például a konzervatív-liberális pártok hatalma idején. Bár e tényezők szerepe kétségtelen, mégis az eltéréseket ténylegesen magyarázó tényezők homályban maradnak. Így Kimaradnak, vagy

legfeljebb részelemekben említődnek a magyarázatokban a társadalmi és gazdasági struktúra sajátosságai. Utalhatunk itt arra, hogy eltérő a vállalkozók kompromisszumra való ráutaltsága azokban az országokban, ahol a tőke erősen koncentrált, szorosan összefonódott a nemzetközi tőkével, a gazdaság fő szektorait átfogja, és más ott, 8 ahol a magántőke kisebb szektorokat fog át, nem elég önálló, jóval nagyobb állami beavatkozásra ráutalt. Az egyik póluson áll ebből a szempontból Ausztria, ahol alacsony a magántőke centralizáltsága, a legfontosabb ágazatok állami kézben vannak, s a közvetlen összefonódás a nemzetközi tőkével viszonylag alacsonyabb szintű. Míg az osztrák vállalatok érdekszervezeteit alapvetően kooperatív politika jellemzi a német, vagy éppen a francia tőke jóval kevésbé ráutalt a kompromisszumra, s ennek megfelelően a gazdasági érdekszervezetek közötti együttműködés is jóval szűkebb

keretekre szorítkozik, mint Ausztriában. A társadalmi struktúra hatása ragadható meg a munkavállalói rétegek heterogenitásának, arányának, illetve szervezeti koncentráltságának különbözőségeiben. A lehetséges: kompromisszumok kereteit határolja be mindemellett az adott ország gazdaságának strukturális egyensúlytalansága, vagy éppen túlzott függősége a világpiaci változásoktól. E társadalmi-gazdasági tényezők által behatárolt játéktéren belül további eltéréseket magyaráznak eltérő történelmi fejlődési utak, az érdekek megszerveződésének különbségei, s szerepet játszanak politikai kultúrával, illetve ideológiával összefüggő tényezők is: Időbeli változások Az érdekszervezeteknek a politikai szférában játszott szerepével foglalkozó, a korporatizmus elméletek irányzatához tartozó tanulmányok sorában ilyen megfogalmazásokat találunk: „az érdekközvetítés új rendszere”, a „politikacsinálás,

konfliktuskezelés új struktúrája”, az „osztályharc állami kezelésének új módja”. Ha egy konkrét országban vizsgáljuk az érdekszervezetek által játszott szerepkört, azt tapasztaljuk, hogy (eltekintve a speciális osztrák rendszertől) időben eltérések vannak állam és érdekszervezetek kapcsolatának szorosságában, az érdekszervezeteknek az akaratképzési folyamatokba való bevonásában. A kompromisszumos rendszer hirtelen átadja helyét a konfliktusok nyílt megjelenésének. Ugyanazon érdekszervezetek melyek egy adott időszakban a kormányzati politikák kidolgozásában vesznek részt. máskor állami megrendszabályozás tárgyaivá válnak Az érdekszervezeteknek a politikai szférában játszott szerepe szoros összefüggésben áll a társadalmi-gazdasági folyamatokba való egyre növekvő állami beavatkozással. Az állam a beavatkozások sikeressége érdekében ráutalt az adott szféra által szállított információkra és

konszenzusra. Az együttműködés kialakításának fő mozgatója, az érdekszervezetek képesek ellenőrizni a beavatkozás által érintett csoportok nézeteltérését, és a megegyezések révén biztosítani legalább a beavatkozás passzív elfogadását. Ebből következik, hogy minél előrehaladottabb az állami beavatkozás, annál nagyobb szerephez jutnak az érdekszervezetek az állami akaratok formálásában, és végrehajtásában. Az összefüggés másik oldala a korporatizmus elméletekben homályban maradt miközben a beavatkozó állam ráutalt az érdekszervezetekkel való együttműködésre, politikájának keretfeltételeit csak részben határozzák meg az ütköző érdekek. Az állam a beavatkozás sikeressége érdekében eleve kívülről adott keretfeltételek közé kénytelen szorítani az érdekszervezetekkel való egyezséget. Állam és érdekszervezetek kapcsolatának váltakozó szorossága tehát nem csupán azzal függ össze, hogy időről

időre változik az alkuba bevont érdekszervezetek ereje, kompromisszumokra való készsége, hanem attól is, hogy az állam számára kívülről objektíve adott játéktér nagysága is változó. A dilemma különböző erősséggel jelentkezik konjunkturális és dekonjunkturális időszakokban, és természetesen másképpen kerül feldolgozásra egy szociáldemokrata, vagy egy konzervatív-liberális kormányzat idején. A viszony konkrét alakulását alapvetően befolyásolja, hogy a gazdasági konjunktúra mekkora játékteret ad a kormányzati politikának, azaz, hogyan változik a kompromisszumok „gazdasági alapja”. Emellett a kompromisszumokba bevontak erőviszonyainak rövid távú változásai is befolyásolják a konkrét helyzetet az állam részéről: egypárti 9 kormány könnyebben lép fel a parlamenti többséget maga mögött tudva egy renitens érdekszervezettel szemben, mint egy ingatag koalíciós. Más a helyzete a nemzetközi piacon diktáló

ágazatokkal rendelkező gazdasági kormányzatnak, és más egy eladósodottnak. Az érdekszervezetek részéről: a munkaerő piac konjunkturális hullámzásai jelentősen befolyásolják a munkavállalók érdekszervezeteinek erejét, például a nemzetközi piac változásai a munkaadói érdekszervezetekét. Érdekszervezetek és az állami akaratképzés egymás közti viszonyának időbeli változásában új egyezkedési fórumok jönnek létre és szűnnek meg, új politikai területek kerülnek be az alkufolyamatokba. Integrálás és távoltartás váltakozása, érdekszervezetek és állam egymás közti egyezkedési formáinak lazulása és erősödése, különböző ciklusokban valósul meg az egyes országokban. Az egyik szélsőséges példa Ausztria, ahol lassan három évtizede töretlen a „szociális partnerség” egyezkedési kereteinek szilárdsága. A másik oldalon áll Nagy-Britannia, ahol egyik évben kemény kézzel szabályozzák az „ipari

viszonyokat” hogy a következő évben felváltsák a „társadalmi szerződéssel”, széles körű egyezkedési fórumok létrehozásával. Érdemes utalni arra is, hogy az érdekszervezetek szerepkörének időbeli változása és a pártok által játszott politikai szerep között milyen viszony áll fenn. Stabilabb időszakban, amikor a konfliktusok depolitizálhatóak, s a kezelésük átadható az érdekszervezeteknek, a pártpolitikai harcok is alábbhagynak. A konfliktusok kiéleződése ismételt átpolitizálódása pártpolitikai síkra tereli az egyezkedést. Társadalmi párbeszéd az Európai Unióban A társadalmi párbeszédnek sajátos szerepe van a teljes foglalkoztatás elérésében és a munkaerőpiac és a munkaszervezetek modernizálásában. Ez a demokrácia háromszöge az Európai Unióban A civil párbeszéd és a civil társadalom egyre fontosabb az európai foglalkoztatási és szociális szakpolitikák fejlesztésében. Olyan új területek, mint az

anti-diszkrimináció, a kirekesztődés elleni küzdelem és a Megváltozott Munkaképességű Emberek Európai Éve egyedi lehetőséget biztosítanak a civil társadalom szerepének erősítésére. A háború után a korporatizmust általában nem tekintették valami „nagy projekt” eredményének, hanem a különféle érdekkonfliktusok és politikai válságok terven kívüli következményének, amelyeknél a gazdasági szereplők egyike sem volt abban a helyzetben, hogy az általa előnyben részesített megoldást ráerőltesse a másikra. A korporatista megoldások éppen ezért gyakran a második legjobb kompromisszum eredményei voltak, amelyeket igazából egyik fél sem akart vagy védett meg nyilvánosan. A hatvanas és a hetvenes években a Közösségi szociálpolitikának a nemzeti munkaügyi kapcsolatok szempontjából igen csekély volt a jelentősége, és az államközi szintű határozathozatal következtében a szakszervezetek nemigen szenteltek figyelmet az

európai érdekképviseletnek. Ha mégis speciális nemzeti érdekű kérdésekről volt szó, általában elegendő volt, ha a nemzeti kormányt győzték meg a vétó szükségességéről, ami viszont azt jelentette, hogy a szakszervezetek körében a közösségi politika befolyásolásának nemzeti útja volt túlsúlyban. Annak érdekében, hogy a nemzeti szinten elszenvedett veszteségeket behozzák, és európai szinten vissza nyerjék a hatalmukat, a szakszervezeteknek nem volt más választásuk, mint a Közösség politikáját befolyásoló lehetőségeik kiépítése. Az európai szociális párbeszéd ágazati szinten napjainkban mintegy 70 millió munkavállalóra terjed ki. Az ágazati szinten megvalósuló szociális párbeszéd egészen az 1990-es évtized végéig szinte alig kapott publicitást. Az Európai 10 J Bizottság egyetlen kiadványában tett kísérletet a szociális párbeszéd bemutatására. A szociális partnerek együttműködésének ez a

szintje, elkerülte a kutatók figyelmét is Az európai szociális párbeszéd ágazati szinten különböző célok érdekében, és több, egymást kiegészítő intézmény keretében valósul meg. Megkülönböztethetjük egyfelől a konzultációt: - Ágazati Párbeszéd Bizottságok - Konzultáció a Római Szerződés 138. cikke alapján, másfelől a párbeszédet és tárgyalást: - Ágazati Párbeszéd Bizottságok - Tárgyalás a Római Szerződés 138. és 139 cikkei alapján A szilárd alapot a konzultáció jelenti, amely átszövi mind az ágazati politikák formálását, mind a közösségi jogalkotást. A konzultáció célja, hogy az európai szociális partnerek lehetőséget kapjanak arra, hogy intézményes keretek között kifejezhessék és megvitathassák véleményüket, érveiket, érdekeiket, és ily módon befolyást gyakorolhassanak az Európai Unió döntéshozóira. A konzultáció formája az évek során sokat változott. A kezdeti, többnyire

informális, jellegű párbeszédet kiegészítette, felváltotta az intézményesített, jogi eszközökkel szabályozott konzultatív struktúrák rendszere. A szociális partnerek közvetlen tárgyalása és megállapodása ágazati szinten is jellemző eleme az európai szociális párbeszédnek. Megvalósulhat egyrészt a szociális partnerek saját kezdeményezése alapján, az általuk választott témakörökben. A kilencvenes évek második felétől ugyanakkor a szociálpolitika területén megélénkült a szociális partnerek tárgyalása. Bár a köztudatban a szociális párbeszédnek ez a formája gyakorlatilag kizárólag az európai szociális partnerek tevékenységével kapcsolódik össze, meghatározó annak ágazati dimenziója is. Konzultáció az Ágazati Párbeszéd Bizottságok keretében Az Ágazati Párbeszéd Bizottságok alapvető feladata az, hogy véleményükkel segítsék az Európai Bizottság jogalkotói, politikaformálói, illetve végrehajtó

munkáját. Emellett, az Ágazati Párbeszéd Bizottságok felhatalmazottak arra is, hogy segítsék a bizottságokban résztvevő szociális partnerek közötti közvetlen párbeszédet és tárgyalásokat. Mindehhez a jogi alapot a Római Szerződés adja meg Az ágazati szociális párbeszéd keretében - 1999-et megelőzően - megszületett dokumentumok közel fele a Közösség kereskedelmi-, ipar-, azaz gazdaság-politikájáról formált véleményt. Születtek azonban dokumentumok az ágazati szociális partnerek önálló kezdeményezése alapján is, olyan témákban, amelyekben meghatározó mozgástere van a szociális partnereknek. Így: a foglalkoztatás, a munkaidő, a szakképzés és a munkakörülmények kérdésköreiben. Az ágazati szociális párbeszéd keretei között folyó konzultáció szerepét az Európai Bizottság is nagyra értékeli. A szociális párbeszéd helyzetét elemző, Európai Bizottság által készített Közlemény szerint: “A

véleményeknek és ajánlásoknak köszönhetően, a(z Európai) Bizottság minden esetben kellően informált volt arról, hogy mi a szociális partnerek álláspontja a különböző bizottsági javaslatok céljáról és tartalmáról. A konzultációs folyamat a legtöbb esetben azt demonstrálta, hogy a szociális partnerek felelősen és elfogadható időhatárok között ki tudják alakítani véleményüket a közösségi elképzelésekről, a különböző várható javaslatokról; és az együttműködés igen nagymértékű.” 11 Az ágazati szociális párbeszéd keretében folyó tevékenységről a közreadott dokumentumok, illetve megkötött megállapodások, önmagukban, egyre kevésbé adnak hű képet. A kilencvenes évek utolsó harmadában ugyanis érzékelhető hangsúlyeltolódás következett be abban, ahogyan az európai ágazati szociális partnerek a különböző témakörökhöz közelítettek. Míg korábban főként politikai jelentőségű

dokumentumokban fejezték ki véleményüket, illetve elvárásaikat, addig az utóbbi években hozzáállásuk jóval pragmatikusabbá vált. Így az utóbbi években egyre gyakoribbak a bipartit konferenciák és fórumok, a szociális partnerek által kezdeményezett és közösen végrehajtott projektek, a szociális partnerek konkrét szakmai munkája. Az európai szociális párbeszéd 1993-ban új szakaszba lépett: az Európai Uniót létrehozó Maastricht-i szerződéshez csatolt Szociálpolitikai Jegyzőkönyv és az ennek részét képező Szociálpolitikai Megállapodás megteremtették azokat a konkrét eljárási és ügyrendi szabályokat, amelyek lehetővé tették, hogy a szociális partnerek közvetlenül tárgyaljanak és közösségi, illetve európai szintű megállapodásokat hozzanak létre. Ezen megállapodásokat a szerződő felek közös kérésére az Európai Bizottság, illetve az Európai Tanács mintegy „beemeli” a közösségi jogrendbe. Az így

létrejövő ágazati megállapodások két vonatkozásban is lényegesen eltérnek a korábban tárgyalt, különböző ágazati fórumok keretében születtek ágazati megállapodásoktól. Egyrészt, az ágazati fórumokon a megállapodások olyan témákban születnek, amelyeket maguk az érintett szociális partnerek önállóan választanak, s nem az Európai Bizottság kezdeményezi azok szabályozását. Másrészt, az ágazati fórumok keretében született megállapodások esetében nincs lehetőség arra, hogy az aláírók az Európai Bizottsághoz forduljanak, kérve megállapodásuk irányelvként történő beemelését a közösségi jogba. Mindezek a különbségek természetesen nem csökkentik az ágazati fórumok által kötött megállapodások súlyát vagy szerepét. 12 Felhasznált irodalom Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára Akadémiai Kiadó, Budapest 1984 Bara Zoltán – Szabó Katalin (szerk): Gazdasági rendszerek, országok,

intézmények Aula Kiadó 2000 Bruszt László: Érdekszerveztek a politikai rendszerben Szociológia Szemle 1987/2 Ladó Mária: Európai szociális párbeszéd Gyulavári Tamás (szerk.): Az Európai Unió szociális dimenziója SzCsM Kiadása, Budapest Ladó Mária: Európai Szociális párbeszéd. Munkaügyi Szemle, 2000/5 és 6 www.konfoderaciokhu 13