Történelem | Tanulmányok, esszék » A Horthy-korszak egyházpolitikája

Alapadatok

Év, oldalszám:2005, 21 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:29

Feltöltve:2018. április 07.

Méret:772 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

VI. A HORTHY-KORSZAK EGYHÁZPOLITIKÁJA A két háború közötti, tekintélyelven alapuló Horthy-rezsim kiépítője gróf Bethlen István volt, 1921-től 1931-ig Magyarország miniszterelnöke.1 Az ízig-vérig konzervatív erdélyi arisztokratának a Habsburgrestauráció megakadályozásával sikerült elnyernie mind a nacionalista jobboldal, mind a demokrata baloldal tetszését. Váratlan népszerűségét sietve felhasználta arra, hogy a Kisgazdapárttal végleg elfogadtassa a Keresztény Párttal való teljes fúziót, a Szociáldemokrata Párttal pedig egyezséget kötött, amelynek értelmében a szociáldemokraták a sajtószabadság és a városokban való szabad szervezkedés és a választásokon való részvétel ellenében lemondtak a vidéken való agitálásról, úgyszintén az állami és közalkalmazottaknak szakszervezeti szervezéséről. Egyidejűleg az 1920-ban két évre megválasztott nemzetgyűlés mandátumának lejártakor Bethlen keresztülvitte a

választójognak kormányrendelettel való olyan szabályozását, mely a választásra jogosultak számát jelentősen megszorította, a vidéki körzetekben pedig visszaállította a nyílt szavazást. Az eredmény teljes mértékben megfelelt várakozásainak: a nyílt szavazási rendszer visszaállítása, mely a szavazókerületek nagy többségére kiterjedt, lehetővé tette, hogy a kormány a maga jelöltjeivel töltse meg a Házat. Annak a néhány ellenzéki képviselőnek, akiknek sikerült magukat a titkosan szavazó városi kerületekben megválasztatniuk, a legcsekélyebb reményük sem lehetett arra, hogy a kormány politikájára effektív befolyást gyakorolhassanak. Bethlennek, mint legtöbb honfitársának a tárgyalt korban, végső célként Nagy-Magyarország integrális visszaállítása, lebegett szemei előtt. Azonban praktikus ember lévén, először a megmaradt trianoni csonka országnak talpra állítását vette programjába. Mindenekelőtt sürgős

beavatkozást igényelt az ország pangó gazdasági élete, s meg kellett fékezni a feltartóztathatatlanul vágtató inflációt. Ehhez nagyarányú tőkebefektetésre és külföldi kölcsönökre volt szükség. Ennek elnyeréséhez viszont mindenekelőtt az ország politikai, társadalmi és gazdasági rendjének stabilitásába vetett bizalmat kellett helyreállítani. Bethlen irtózott minden szélsőséges 1 Gróf Bethlen István jellemzését és politikájának beható elemzését vö. MACARTNEY-nél, October Fifteenth, I, 37–40. Bár C. A MACARTNEY professzor e ragyogó tollal írt kétkötetes művének alcímeként a „History of Modern Hungary 1929/1945” feliratot adta, a valóságban az első száz oldalon az 1929-es világválságot megelőző évek magyar politikáját tárgyalja, mégpedig meglehetős részletességgel. Így pl a Bethen-érának 60 oldalt szentel. A jelen dolgozatban a két háború közötti és a második világháborús magyar kül- és

belpolitikának tárgyalásánál elsősorban Macartney-t követem, akinek idézett művét a nagyobb részletességre vágyó olvasó figyelmébe ajánlom. 170 radikalizmustól. A keresztény kurzus ultrasoviniszta és antiszemita demagógiáját éppoly kevéssé szenvedhette, mint a baloldali, kommunista ízű izgatást. A földreformmozgalmat veszélyesnek tartotta mind az ország társadalmi egyensúlya és belső békéje, mind a külföld felé a hitelképesség megóvása szempontjaiból, s ezért a beígért további földosztások végrehajtását sikerrel elszabotálta. Erőskezű, céltudatos politikai vonalvezetése és ortodox pénzügyi felfogása meghozta gyümölcsét: Magyarországot felvették a Népszövetségbe és jelentős kölcsönt folyósítottak pénzügyei szanálására. A magántőke szintén megtalálta az utat Magyarországra Az ország gazdasági vérkeringése megindult, a termelés, tőkeképződés évről évre emelkedő irányzatot mutatott, s

a lakosság életszínvonala javult. Siker koronázta Bethlennek azt a törekvését is, hogy a magyar politikában és társadalmi életben visszaállítsa saját osztályának úgyszólván kizárólagos egyeduralmát, úgy amint az a háború előtti Magyarországon volt a Tiszák alatt. Ami még 1920-ban az ellenforradalom győzelme után is lehetetlennek látszott, azt Bethlen ügyes politikája megvalósította: a háború előtti félfeudális jellegű ancien regime ismét a nyeregbe került, s a Horthykorszak végéig ki sem adta többé a gyeplőt a kezéből. Ebben az enyhén szólva idejét múlta, anakronisztikus restaurációs világban, melyet Szekfű a barokk korra jellemző tekintélytisztelet és a vallásosság külső jeleinek túlzott hangsúlyozása miatt találóan neobarokk jelzővel illetett,2 az egyházak a konzervatív rend legmegbízhatóbb tartóoszlopainak szerepét töltötték be. Ezt az egyházi vezetők éppúgy természetesnek találták és büszkén

vallották, mint az állami kormányzat vezetői. Már az ellenforradalmi korszak elején, a kormányzóválasztás alkalmából Csernoch hercegprímás a püspöki kar nevében üdvözlő levelet intézett Horthy Miklós ellentengernagyhoz, melyben biztosította az új államfőt arról, hogy „A magyar katolikus egyház hagyományos hűségével és nagy erkölcsi hatalmával támogatja Főméltóságodban a törvényes állami főhatalmat, szeretettel ragaszkodik Főméltóságod magas személyéhez s bizalommal kéri hathatós oltalmát .”3 A kormárnyzó a prímáshoz intézett válaszlevelében viszont annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy „a valláserkölcsi alap, amelynek az Eminenciád által vezetett egyház 2 Vö. „Neobarokk társadalom” c fejezetet SZEKFŰ Három nemzedék és ami utána következik művének 402–415. lapjain 3 Esztergom Prímási Levéltár Cat. B 469/1920 (Eredeti fogalmazvány) közli: CSIZMADIA ANDOR, A magyar állam és

egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy korszakban, (Budapest: Akadémiai kiadó, 1966) 103. 171 mindenkoron hű ápolója volt, az egyedüli bázisa hazánk újjáépítésének .”4 A következő negyedszázad egyházpolitikája megmutatta, hogy a kormányzó és a hercegprímás levélváltásának idézett mondatai, a hasonló alkalmakkor szinte kötelező udvariassági szólamokon túlmenően, valóban híven fejezték ki az egyház és az ellenforradalmi rendszer kölcsönös egymásrautaltságának tudatos elismerését, s ebből kifolyólag a jó viszony ápolásának szükségét. Amint az előzőekben már rámutattunk,5 a forradalmak után az alkotmányosság és jogfolytonosság helyreállításával az állam és az egyházak alkotmányjogi viszonya is helyreállt, tehát a vallásszabadság, a bevett és elismert felekezetek jogállása és büntetőjogi védelme, az egyházak felett gyakorolt állami felügyelet és az egyházaknak

juttatott állami segélyezés rendszere lényegében ugyanúgy folytatódott, mint ahogy az az első világháború előtti évtizedekben kialakult. Azonban a nagyfokú alkotmányjogi egyezések ellenére a két korszak, ti. a háború előtti és a Horthy-kor összehasonlításánál mégis jelentős változásokat észlelhetünk az egyházpolitika terén. Mindenekelőtt az ország függetlenné válása s egyúttal területének megcsonkítása, valamint a király száműzetésével, majd halálával beállott interregnum abnormális alkotmányjogi állapota szükségszerűen módosításokat igényelt az egyházaknak az állammal való alkotmányjogi viszonyában is, különösen a katolikus egyház esetében, ahol a király főkegyúri joga hagyományosan döntő szerepet játszott. Azonban ezeknél a külső körülmények által szükségessé tett alkotmányjogi változásoknál figyelemreméltóbb az a különbség, mely a két korszak szellemi légkörében, politikai

tónusában mutatkozott az egyházpolitikát illetően. Míg a dualizmus liberális eszmevilága a vallásszabadságot mint az egyén szellemi szabadságának egyik lehetséges változatát védte csupán, az egyházakat inkább csak tolerálta, közéleti befolyásukat pedig határozottan visszaszorítani igyekezett, addig a Horthy-korszak állama a vallást a legfontosabb erkölcsnevelő térnyezőnek ismerte el, s az egyházakat messzemenően támogatta. A két korszak közötti felfogásbeli különbséget gróf Klebelsberg Kunó, az ellenforradalom egyik szellemi vezére és Bethlennek tízéves miniszterelnöksége alatt mindvégig kultuszminisztere, a következőképpen fejtette ki: „A XIX. század államtudománya kétségtelenül túlbecsülte az állam erejét. Akkor az volt a divatos felfogás, hogy a régebbi időben szükség volt az egyházak közreműködésére, de mindez a kultúra haladása folytán feleslegessé vált, és ma az állam egyfelől a maga

büntetőjogával és rendőrségével, másfelől a kultúr- és szociálpolitikájával 4 Eszt. Pr L Cat B 469/1920 (Eredeti tisztázat), közli: N EMES DEZSŐ, Az ellenforradalom hatalomrajutása és rémuralma Magyarországon 1919–1921, (Budapest: Szikra, 1956), I, 261. 5 Vö. fent, 143–145 172 erkölcsi egységben: megtarthatja a keretében tömörült népeket. A világháborút követő forradalmak nem adtak igazat ennek a doktrinának és éppen ezért a nacionalista kultúrpolitika Magyarországon nem mondhat le történelmi egyházaink közreműködéséről és támogatja azokat.”6 A következőkben először a függetlenségét elnyert, de egyharmadára zsugorított, király nélküli királyság fonák helyzetéből adódó alkotmányos és közigazgatási módosításokat tárgyaljuk, majd pedig a rezsimnek az egyházakkal szemben követett politikáját, s végül az egyházaknak az ifjúság nevelésében, valamint a nemzet társadalmi és politikai

életében játszott szerepét tesszük vizsgálatunk tárgyává. 6.1 A főkegyúri jog a Horthy-korszakban Mióta IV. Károly király 1918 nov 13-án Eckartsauban kelt nyilatkozatában lemondott az állami ügyek vitelében való résztvételéről,7 a magyar egyházpolitika központi problémája a főkegyúri jog körül forgott. A közírók egy része a magyar királynak a katolikus egyház fölött gyakorolt széleskörű joghatóságát az állami felségjogok közé sorolta, mely megilleti a mindenkori államfőt, tehát a köztársasági elnököt (Károlyi Mihályt), illetve a kormányzót (Horthy Miklóst). Egyházi részről viszont ragaszkodtak ahhoz a felfogáshoz, mely szerint a főkegyúri jog a Szentszék által az apostoli királynak adományozott személy szerinti különleges kiváltság, amit senki másra átruházni nem lehet. E két véglet között egy harmadik, kompromisszumos felfogás a főkegyúri jogot a Szent Korona jogosítványának tekintette, tehát

nem a király személyéhez, hanem a királyság intézményéhez tartozónak.8 A forradalmak után, mikor a nemzetgyűlés a királyi hatalom szünetelésének idejére kormányzót választott, a képviselők egy része törvényben kívánta kimondatni, hogy a főkegyúri jog teljes egészében megilleti a kormányzót is. A száműzetésben élő király jogait féltékenyen őrző legitimisták ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a főkegyúri jog a király személyéhez kötött kiváltság, amit csakis ő gyakorolhat, s ezért tiltakoztak annak a kormányzói jogkörbe való felvétele ellen. Csernoch prímás a törvénytervezet tanulmányozásánál felhívta a törvényhozók figyelmét arra, hogy az új kánonjogi kódexnek 1918-ban történt életbeléptetése óta a Szentszék mindenütt a helyi kiváltságok megszüntetésére, vagy legalábbis megnyirbálására törekszik, s ezzel egyidejűleg az egyházkormányzatnak a pápai hatalom alatt való

központosítására. A prímás szerint semmiképp sem remélhető, hogy a Szentszék belemenne 6 Jöjjetek harmincas évek! (Budapest, 1930) 19. Vö. fentebb, 92 8 A kérdésnek hatalmas irodalma van. A különböző jogi felfogások képviselőit és munkáikat a tárgyalt korban ismerteti CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 263–277. 7 173 abba, hogy az addig is nehezen tűrt ún. főkegyúri jogokat az apostoli királyról átruházza egy ideiglenes időtartamra megválasztott kormányzóra.9 Ezenfelül a kormányzójelölt Horthy Miklós protestáns vallású volt. Az ő számára katolikus egyházkormányzati jogokat igényelni Rómától a Szentszék és a katolikus világ szemében szinte provokáció lett volna. A prímás figyelmeztetésének, hogy ti. a főkegyúri jognak az Egyház felfogásával ellentétes rendezése a Vatikánnal súlyos válságot fog előidézni akkor, mikor az országnak égető szüksége van minden külföldi támogatásra, és a

kormány a Szentszékkel éppen a diplomáciai kapcsolatok felvételéről tárgyal, meglett a hatása. Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom ideiglenes rendezéséről alkotott 1920. I tc-nek a kormányzói jogkört szabályozó 13. paragrafusa a főkegyúri jogra vonatkozóan tömören kijelenti, hogy „A kormányzó a főkegyúri jogot nem gyakorolhatja.” Ugyanakkor azonban a kormány a miniszteri indokolásban sietett leszögezni, hogy a főkegyúri jog ezzel nem szűnt meg, csak gyakorlata szünetel. „A javaslat a nemességadományozás és a főkegyúri jog gyakorlását kiveszi a kormányzó hatásköréből – mondja az indokolás –, minthogy ezek a jogok régibb törvényeink szerint is annyira a király személyéhez vannak kötve, hogy a kormányzóság átmeneti idejére ezeket a jogokat az államfőre reá ruházni nem szükséges.”10 A kormány mégsem kívánta túlságosan megkötni kezét egy egyoldalú lemondással. A törvény

indoklásában mintegy kibúvót igyekezett biztosítani előre nem látható eshetőségekre, mikor kijelentette, hogy „ez a főkegyúri jog gyakorlása tekintetében tett rendelkezés nem jelenti azt, mintha a magyar állam ezt a szent koronával szorosan egybefoglalt jogot a kormanyzóság ideje alatt érvényesíteni nem kívánná.”11 Megjegyzendő, hogy a kormányzó jogkörének megállapításakor, s a későbbi viták során is, a főkegyúri jogon általában csak a főpapi kinevezésék jogát értették. Ez meglehetősen pontatlan szóhasználat volt, mert bár a főpap-kinevezési jog kétségtelenül a legkiemelkedőbb és politikailag is a legfontosabb a főkegyúri jogosítványok között, a magyar királyok főkegyurasága az egyházkormányzat és felügyelet sok egyéb területére is kiterjedt. A főkegyúri jogosítványoknak nagy részét azonban a király nem személyesen, hanem kormánya révén gyakorolta.12 Ezek közé tartozott többek között az

egyházi javadalmak vagyonfelügyelete; széküresedés esetén a javadalom kezelése; a katolikus alapok és alapítványok, így a 9 LEPOLD, Csernoch János, 60–61. Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai, (Budapest, 1920) I, 2 sz iromány, 23 11 Ibid. 12 Az 1848-as áprilisi törvények előtt a budai helytartótanácsban működő egyházi bizottság útján, az 1848. III tc életbeléptével a felelős magyar kormány elsősorban a vallás- és közoktatásügyi miniszter által. 10 174 hatalmas vallás- és tanulmányi alap kezelése; a katolikus iskolák feletti felügyelet; a kegyuraságok jóváhagyása, kegyúri felügyelet, bíráskodás stb. Ezeket régebben is a vallás- és közoktatásügyi miniszter látta el a király nevében, s a forradalmak után az alkotmány helyreállításával ezen a téren is visszatért a régi rend. A prímás maga javasolta Rómának, hogy egyezzen bele abba, hogy a királyság helyreállításáig

a vallás- és közoktatásügyi miniszter továbbra is gyakorolhassa azokat a jogokat, melyeket a király főkegyúri joga alapján addig is gyakorolt. A Szentszék hivatalosan ugyan nem válaszolt a prímás felterjesztésére, de a gyakorlat ellen nem tiltakozott.13 A főpapkinevezéseken kívül is voltak azonban olyan aktusok, melyeket a király nem a kormányon keresztül, hanem közvetlenül gyakorolt, így pl. a káptalani stallumok és a királyi kegyurasság alá tartozó apátságok betöltése. Ezekre nézve a prímás megegyezett a kultuszminiszterrel, aki minisztertanácsi határozatot eszközölt ki arra vonatkozólag, hogy a magyar kanonokságok, tiszteletbeli kanonokságok és a plébániával egybekötött királyi adományozású apátsági javadalmak a főkegyúri jog gyakorlásának végleges rendezéséig ideiglenesen az egyházjog szabályai szerint tölthetők be, de a kinevezendő személyt illetően a kinevezés előtt a vallás- és közoktatásügyi

miniszterrel érintkezésbe kell lépni.14 A prímás a megegyezésről értesítette a Szentszéket A bíboros államtitkár tudomásul vette az ideiglenes megoldást azzal a kikötéssel, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter az előzetes érintkezés alkalmával a jelölttel szemben csak politikai észrevételeket tehet, egyébként a személyt nem határozhatja meg, s a kinevezést nem approbálhatja.15 Röviddel ezután hasonló megállapodás történt a címzetes apátok és prépostok16 kinevezésére vonatkozóan is, vagyis e címeket, melyeket azelőtt a király adományozott, ezentúl a püspökök adják, miután előzőleg a vallás- és közoktatásügyi minisztert a kinevezésről értesítették, módot adván neki politikai jellegű észrevételei megtételére.17 13 LEPOLD, Csernoch János, 61. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 272. 15 Ibid., 273 16 Magyarországon az általános egyházjogtól eltérően a király javadalom nélkül is

adományozott apáti és préposti címeket. E címek valamikor létező apátságokhoz és prépostságokhoz fűződtek, melyek a másfél évszázados török uralom alatt elenyésztek. Megmaradt azonban az a szokás, hogy a főkegyúr az egykori apátságok és prépotságok címeit világi papoknak adományozta. Vö BÁNK JÓZSEF, A c. apátok és prépostok jogi helyzete Magyarországon (Budapest, 1941) 17 CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 273; MADARÁSZ I STVÁN, A katolikus egyház kapcsolatai a magyar állami közigazgatással. A mai magyar város (Budapest, 1938) 728. 14 175 A fentebbieket összefoglalva tehát mondhatjuk, hogy a kormány és a püspöki kar között 1920 elején létrejött megegyezések a főkegyúri jog legtöbb jogosítványát, köztük az egyházi javadalmak feletti felügyeletet és a katolikus alapok és alapítványok vagyonkezelését a vallás- és közoktatásügyi miniszterre ruházta míg a kisebb benefíciumok adományozását a

püspököknek engedte át, ezeknél a kormány részére csupán a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a kinevezés ellen politikai okokból igénybe vehető vétót tartva fenn. Az így kialakult, s a Szentszék részéről ellenvetés nélkül tudomásul vett modus operandi mindkét fél megelégedésére súrlódásmentesen működött egészen a tárgyalt korszak végéig. 6.2 A főpapkinevezés joga Nem volt ilyen egyszerű és békés a helyzet a főkegyúri jognak legfontosabb s legtöbbet vitatott jogosítványával, ti. a főpapkinevezési joggal kapcsolatban. A Szentszék igyekezett érvényt szerezni a Codex Juris Canonici 329. kánonjogának, mely szerint a püspökök kinevezése teljesen a pápa joga.18 Csakhogy Magyarországon a főpapok továbbra is fontos szerepet játszottak a közéletben és hatalmas vagyonok felett rendelkeztek. Ezért, noha az 1920. I tc 13 §-a kimondta, hogy a kormányzó a főkegyúri jogot nem gyakorolja, a kormányra mégsem

lehetett közömbös, kik kerülnek a püspöki székbe, s a főkegyúri jog szünetelése esetén gyakorolhat-e valamely befolyást a főpapi székek betöltésére.19 Forster Gyula, neves katolikus jogtudós, a Vallás- és Tanulmányi Alap Felügyelőés Ellenőrző Bizottsága világi elnöke, a kérdéssel foglalkozva rámutatott arra, hogy Róma még protestáns országok államfőivel is, sőt az egyházzal szemben éppen nem barátságos francia köztársaság elnökével és kormányával is konzultációkat szokott folytatni a kinevezendő főpapok személyét illetőleg. Szerinte elképzelhetetlen lenne, hogy Róma a keresztényi Magyarországgal mostohábban bánna, mint a francia köztársasággal20 Az 1922. február 10-én tartott minisztertanács Vass József akkori kultuszminiszter indítványára elhatározta, hogy tárgyalásokat indít a Vatikánnal a püspöki székek betöltéséről. A kormány, a magyar királyokat megillető főkegyúri jog sértetlen elvi

fenntartásával, a királyi hatalom szünetelésének idejére azt kívánta elnyerni a Vatikántól, hogy a magyar királyság területén a megyéspüspökök kinevezése előtt a jelölt személyére nézve folytassanak a kormánnyal tárgyalást, s a megállapodás alapján történő kinevezésekről a kormányt a Vatikán hivatalosan értesítse. A mi18 “Episcopos libere nominat Romanus Pontifex”, 329, kánon 2.§ Horthy panaszát ezzel kapcsolatban vö. Emlékirataim, 127 (Memoirs, 112) 20 „A püspöki székek betöltésének kérdéséhez”, Budapesti Szemle, 1923, 190– 19 192. 176 nisztertanács a tárgyalások megindítására a kormány katolikus-pap tagját, Vass Józsefet kérte fel. A hercegprímás megígérte, hogy a kormány ilyen irányú előterjesztését támogatni fogja a pápánál.21 Mielőtt még a tárgyalások bármi eredményre vezettek volna, a kérdés hirtelen aktuálissá vált a kalocsai érseki széknek 1923 elején történt

megüresedésével.22 A nuncius ekkor biztosította a külügyminisztert, hogy a Vatikán a püspöki székek betöltése előtt mindig meg fogja a kormányt kérdezni, nincs-e a jelölt ellen kifogása. A kormány azonban nem volt hajlandó a puszta vétójoggal megelégedni. A miniszterelnökségen összehívott konferencia abban állapodott meg, hogy a legfőbb királyi kegyúri jogot a jövő számára csorbítatlanul fenn kell tartani, egyébként azonban az interregnum tartamára a betöltés módját elvileg rendezni nem akarják, csupán a kormány szempontjai szerint alkalmas jelöltek megnevezésére szorítkoznak. Ezt a megoldásmódot a prímás is helyeselte A miniszterelnökségi konferencia ezután megállapodott abban, hogy a kalocsai érseki székre Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt, helyébe pedig Vass József népjóléti minisztert javasolják a Vatikánnak. A kiválasztáshoz a prímás is hozzájárult s megígérte, hogy eljár Rómában

kineveztetésük érdekében. A Szentszék azonban hallani sem akart a prezentáció jogának felelevenítéséről. Hiba volt a kormány részéről, hogy csak egy-egy jelöltet javasolt, s így nem hagyott a Vatikánnak semmi lehetőséget a választásra. Márpedig Rómában mindkét jelölt ellen komoly kifogások merültek fel. A Szent Kongregáció bíborosai nem felejtették el, hogy Prohászkának három írása 1911-ben, tehát már püspök korában, indexre került, míg Vass esetében Róma viszolygott attól, hogy precedenst teremtsen aktív politikusoknak püspöki székkel való megjutalmazásával. Hiába utazott a kormány felkérésére Csernoch Rómába, hiába kapacitálta ez ügyben az illetékes bíborosokat, s járult személyesen a pápa elé, minél makacsabbul ragaszkodott a kormány jelöltjeihez, annál merevebb lett a Vatikán elutasítása. Az ügy sokáig húzódott, míg a kormány végül is hosszú ellenkezés után belenyugodott a kalocsai érseki

széknek a pécsi püspökkel való betöltésébe. Komoly neheztelését és elégedetlenségét ezután sem rejtette véka alá. Így például a Vatikán jelöltjét a pécsi püspökségre semmi áron sem volt hajlandó elfogadni, úgyhogy végül is ejteni kellett az illetőt. A közel három esztendős (1923–1926) huzavona alatt a diplomáciai jegyzékváltás hangneme nemegyszer meglehetősen kiéleződött, s már-már félő volt, hogy Magyarország és a Szentszék között a viszony csúnyán elmérgesedik. Klebelsberg kultuszminiszter már arról is példálózgatott a 21 CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 277–278. A kalocsai szék betöltésével kapcsolatos bonyodalmak részletes leírása, ibid., 278–301 22 177 bíboros államtitkár előtt, hogy tekintettel a Vatikán barátságtalan magatartására, a magyar kormány esetleg meggondolás tárgyává teszi a katolikus iskoláknak juttatott nagylelkű államsegélyek további folyósítását.23

Időközben Rómában is észrevették, hogy túlfeszítették a húrt. Felmerült a kérdés, hogy vajon megéri-e a kánonjog szigorú értelmezése azt, hogy törésre vigyék a dolgot egy többségben katolikus országnak az egyházzal szemben jóindulatú kormányával? Végül is győzött a józan belátás, a korábbi merevség helyet adott egy békülékenyebb magatartásnak, s ezzel megnyílt az út a főpapkinevezések ügyének tárgyalások útján való rendezése felé. A magyar kormány mindenekelőtt azt szerette volna elérni, hogy a Szentszék elvi nyilatkozatban, írásban ismerje el a magyar királyok főkegyúri jogának teljes terjedelmében való továbbélését, függetlenül attól, hogy a gyakorlat az interregnum alatt szünetel. Ugyanis joggal lehetett attól tartani, hogy ha a király nélküli állapot sokáig elhúzódik, a Szentszék a főkegyúri jogot elévültnek fogja tekinteni, s nehézségeket támaszt majd annak újra való igénybevétele ellen.

Valóban, a Szentszék, melynek szemében mindig is szálka volt a magyar királyi főkegyúri jog, annak teljes feltámasztására semmiképp sem volt hajlandó kötelező ígéretet tenni. A vatikáni magyar követ ismételt sürgetésére végül is Gasparri bíboros államtitkár a következő jegyzéket adta át: „Excellenciáddal folytatott megbeszélésünket követően a magyarországi egyházkinevezések ügyében szeretném közölni, hogy a Szentszék annak idején, ha Magyarországnak ismét lesz megkoronázott apostoli királya, kész tanulmányozni, hogy milyen jogok illetik meg a királyt ebben a kérdésben.”24 Ennél többet nem lehetett elérni, minthogy Róma nem volt hajlandó magát a jövőre nézve előre elkötelezni olyasmire, amit már a múltban is csak kelletlenül tűrt meg. Így a főkegyúri jog elvi elismerése és jövendő feltámasztása ügyében a kormánynak meg kellett elégednie a Szentszék ígéretével, hogy ezt annak idején

tanulmányozás (és feltehetőleg tárgyalás) tárgyává teszi. A főkegyúri jog kérdése azután sem nyugodott. Mibenlétéről a vita tovább folyt jogászok és publicisták között, s a magyar kormány és országgyűlés a kormányzói jogkör kiterjesztéséről szóló 1937. XIX tc megalkotásakor annak 6. szakaszában újra leszögezte, hogy „A magyar király főkegyúri jogát nem érinti az a körülmény, hogy a kormányzó az 1920. I tc 13 szakasza értelmében a főkegyúri jogot nem gyakorolja” 23 Ibid., 302 OL Küm. Res Pol 34-a-410–1923 sz (Másolat) Idézve az eredeti olasz szöveg magyar fordítása, ibid., 291–292 24 178 6.3 A főpapkinevezések módja Az interregnum alatti kinevezések mikéntjének rendezetlen ügye a tábori püspöki állásnak 1926-ban történt megüresedésével került ismét napirendre. Ez alkalommal Klebelsberg kultuszminiszter személyesen utazott Rómába azzal a szándékkal, hogy kieszközöljön egy, a

főpapkinevezések módját a kormányzóság idejére a kormány szándékainak megfelelően rendező megegyezést. Hosszú tárgyalások eredményeként Gasparri bíboros államtitkár írásos jegyzékben fektette le a magyarországi püspökkinevezéseknél követendő eljárást. Az 1927 május 10-ről keltezett jegyzékben foglalt megegyezés, melyet a Vatikánban ezentúl intesa semplice (egyszerű megállapodás) név alatt tartottak számon, így szól: I. „Ha tábori püspök kinevezéséről van szó: 1. A jelölt kiválasztása a Szentszéket illeti meg, amely egyedül illetékes megítélni, hogy az illető személy alkalmas-e gyakorolni egy püspök sajátos funkcióit. 2. Ez nem zárja ki, hogy mielőtt a kiválasztás a Szentszék részéről megtörténne, a kormány egy tagja ne folytathatna bizalmas és titkos megbeszélést a pápai reprezentánssal, mely alkalommal előadhatná azt, amit szükségesnek vagy hasznosnak tart tudatni e tárgyban, és ha akarja,

megjelölheti azokat a személyeket, akik a kormány szerint legalkalmasabbak volnának ezen hivatal betöltésére. Fenntartva marad azonban a Szentszéknek a szabad választás akár a kijelölt, akár pedig rajtuk kívüli személyek közül. 3. Ha a Szentszék a kijelölteken kívül eső személyt választ, akkor a kinevezés előtt meg fogja kérdezni a kormányt, hogy az illető ellen kifogása (ragioni in contrario) vane, és a kormány nem csak politikai és erkölcsi okokat hozhat fel, ha vannak ilyenek, hanem olyan okokat is, melyek csak egy tábori püspökre nézve érvényesek, pl. hogy a kiválasztott személyt nem látja szívesen a vezérkari főnök, kinek bizalmát pedig a tábori püspöknek élveznie kell. Fenntartatik azonban a Szentszéknek a felhozott kifogások ellenőrzésének és értékelésének joga. 4. Ha a Szentszék a kormány által kijelölt személyek egyikét választja, elég lesz az egyszerű közlés a megtörtént választásról. 179 II.

Ha egy megürült egyházmegye püspökének kinevezéséről van szó: 1. A megjelölt kiválasztása a fenn megjelölt oknál fogva a Szentszéket illeti meg. 2. Ebben az esetben is a kormánynak egy tagja, mielőtt a kiválasztás a Szentszék által megtörtént volna, úgy mint fent, bizalmas és titkos beszélgetést folytathat a pápai reprezentánssal, mely alkalommal előadhatja az illető egyházmegye különleges szükségleteit, egyúttal megjelölheti azokat a személyeket, akik a kormány szerint alkalmasak volnának, azonban mindig fenntartva marad a Szentszéknek a megjelölt szabad kiválasztása. 3. Ha ez a választás a kijelölteken kívüli személyre esik, a Szentszék meg fogja kérdezni a kormányt, hogy a kiválasztott személy ellen van-e politikai természetű okból kifogása. 4. A politikai természetű okokon kívül a kormány magánjellegű súlyos és esetleg nem ismert ellenokokat is közölhet a Szentszékkel, pl. ha a kormánynak tudomása van, hogy

a jelölt a jelenben vagy a múltban irreguláris viselkedést tanúsított, vagy olyan adósságokkal van terhelve, melyeket saját személyes pénzforrásaiból nem fog tudni soha megfizetni, vagy nem bír azokkal a személyes tulajdonságokkal, melyeket az egyházmegye különleges helyzete megkíván. Úgy, mint fenn, fenntartva marad azonban a Szentszéknek ezen és hasonló okok ellenőrzésének és értékelésének joga. 5. Ha ellenben a Szentszék választása olyan személyre esik, akit a kormány már kijelölt, úgy ebben az esetben is elegendő lesz egyszerű közlés. III. Ha a kormány az I, II alatt említett bizalmas titkos megbeszélést akarja, ennek rövid idővel a sedis vacantia beállta után kell megtörténnie, vagy két hónapos határidőn belül, melynek leteltével a Szentszék minden további nélkül megejti a kiválasztást az I. és II alatti kérdéstevés tekintetében IV. A magyar kormány több ízben kifejtette a Szentszék előtt a régi

praesentatio privilegium visszaszerzésének óhaját, de én mindig ismételtem, hogy a Szentszék nem engedélyez többé hasonló privilégiumokat olyan kormánynak, mely azokkal nem bír, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy ez a polgári hatóságnak tárgyi inkompeteciája mellett 180 végül is mindig káros az egyházra és ezáltal a nemzetre is, még a kormány esetleg jó intenciói ellenére is.”25 A kormány a jegyzék vétele után kikérte a prímás véleményét. Csernoch bíboros válaszában részletesen kitért az egyezmény minden pontjára, tanácsot adott arra nézve, hogy hogyan tudja a kormány jelöltjeit a Vatikánnal elfogadtatni, javasolta, hogy a III. fejezetben megállapított két hónapi határidőt a kormány igyekezzék a Vatikánnal meghosszabítatni. Egyben kérte a kormányt, hogy biztosítson a prímásnak is beleszólást a jelölésbe, amint az mindig is szokásban volt. Különben a prímás az egyezséget a magyar kormányra nézve

nagyon kedvezőnek ítélte. „Az a hivatalos engedmény – írta –, hogy az Apostoli Szentszék hajlandó a püspöknek kinevezése előtt a magyar kormány jelöltjeit bizalmasan tudomásul venni, s azonkívül a saját jelöltjei ellen nemcsak a politikai természetű, hanem az egyéb személyi és alkalmassági kifogásokat is elfogadni: az Apostoli Szentszék mai általános úzusa mellett igen jelentékeny bizalomnak és nagyrabecsülésnek a jele.”26 A kormány szintén nagyra értékelte az egyezményt, s bár később még volt egy-két kísérlet annak kiegészítésére, ill. továbbfejlesztésére, a főpapi kinevezések azontúl egészen a korszak végéig, tehát 1944-ig, az 1927-ben kötött megállapodás, az intesa semplice szerint történtek. A jogi gyakorlat, mely az évek során kialakult, nem sokban különbözött a főkegyúri jog körül a század elején folytatott gyakorlattól. Eleinte a külügyminiszter szóban közölte a nunciussal a kormány

jelöltjeit, később a neveket egy lapra felírva átadta a nunciusnak. 1939-ben azonban a gyakorlat úgy módosult, hogy a külügyminiszter hivatalos jegyzékben közölte a jelöltek nevét, tehát mintegy a prezentációt elevenítette fel, bár nem használta a prezentálásnál szokásos frazeológiát. A Vatikán ez ellen immár nem tett kifogást Az intesa semplice létrejötte, s mindkét fél általi készséges akceptálása még nem jelentette, hogy azontúl a kinevezések már minden zökkenő nélkül, teljes egyetértésben történtek. Hiszen a Szentszéknek továbbra is szabadságában állt az üresedésben álló püspökségeket a kormány jelöltjein kívül mással is betölteni; ez esetben a kormányt csak politikailag indokolható vétójog illette meg. Az első és legsúlyosabb krízis emiatt még az intesa semplice létrejöttének évében, 1927-ben történt. Az év július 25-én meghalt Csernoch János hercegprímás. Így az ország első főpapi

székének betöltéséről kellett gondoskodni. Régtől kialakult szokás volt, hogy a prímási méltóságba a püspöki karból emeltek ki valakit. A kormány ezúttal Szmrecsányi Lajos egri érseket szemelte ki, s a nuncius útján választásáról a Vatikánt értesítette. Azonban kínos meglepetéssel arról 25 26 Idézve, ibid., 305–306 Idézve, ibid., 306–307 181 kellett értesülnie, hogy a pápa Serédi Jusztinián bencés szerzetest, a vatikáni magyar követség kánonjogi jogtanácsosát szándékozik kinevezni. Serédi kiváló kánonjogász volt, Gasparri bíborosnak az új Codex elkészítésénél valósággal jobbkeze. Világos volt, hogy a kinevezés a bíboros államtitkár műve volt. A kormány ugyan mindent elkövetett, hogy a Szentszéket rábírja elhatározásának megváltoztatására, de ez irányú erőfeszítései sorra megtörtek a bíboros államtitkár sziklaszilárd ellenállásán.27 Gasparri könnyen mutathatott rá, hogy a kinevezés

az intesa semplice keretein belül történt: ha a magyar kormány Serédit politikailag megbízhatatlannak tartaná, akkor nem alkalmazná állami hivatalban, ti. követségi jogtanácsosként Serédi személyi kiválóságát a kormány szintén nem vonhatja kétségbe, hiszen nincs még egy éve, hogy nevét a megüresedett székesfehérvári püspökséggel kapcsolatban szóba hozta, most pedig szintén hajlandó elfogadni őt valamely más püspökségre, csak a prímási méltóságra tartja alkalmatlannak. A bíboros államtitkár, aki Serédit hosszú éveken át mint legszorosabb munkatársát ismerte, nem volt hajlandó osztani a kormány aggodalmait, hanem ellenkezőleg, igyekezett meggyőzni a kormányt arról, hogy Serédi személyében kitűnő hercegprímást kapnak. A kormány végül is belenyugodott az elkerülhetetlenbe, s méltó fogadtatásban részesítette a Rómából hercegprímásként hazatérő egyszerű szerzetest. Hamarosan kitűnt, hogy a nagy

ellenkezéssel fogadott kinevezés milyen előnyös volt Magyarországra nézve. Serédi bíboros Rómában kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett, s a kormány nem egy ügyben tapasztalta, hogy a Szentszék a prímás kívánsága szerint jár el. Így a püspökkinevezéseknél is a prímás ajánlása lett a döntő szó A kormány hozzászokott, hogy jelöltjeit a prímással egyetértésben állapítsa meg XI Pius pápa, mint azt Barcza vatikáni követ jó meglátással jelentette a magyar külügyminisztériumnak, „minden fontosabb egyházi méltóságba csak olyan személyiséget kíván helyezni, akiről előre tudja, hogy a legszigorúbb egyházi fegyelem és engedelmesség alapján áll, és a Szentszék akaratának, valamint a kánonjog rendelkezéseinek hajthatatlan képviselője lesz.”28 Serédi maga is ezek közé tartozott, s az általa ajánlottaktól is megkövetelte a szigorú egyháziasságot és lelkipásztori buzgóságot. Elmúlt az az idő, mikor az

uralkodó kegye, családi összeköttetések vagy politikai érdemek emeltek a püspöki székbe valakit, aki arra egyházi szempontból érdemtelen vagy alkalmatlan volt. A változás csak előnyére szolgált a magyar katolikus 27 Serédi kinevezésének története, ibid., 313–322 Érdekes információkat tartalmaz néhai Barcza György magyar diplomatának francia nyelven írt, még kiadásra váró önéletrajza, melynek egy gépírásos másolatát C. A Macartney volt szíves rendelkezésemre bocsátani. Barcza 1927-től 1938-ig Magyarország szentszéki követe volt 28 Idézi CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 321. 182 egyháznak, amennyiben püspöki kara minden egyes kinevezéssel egy hivatása magaslatán álló buzgó főpásztorral gyarapodott. 6.4 A Konkordátum kérdése A főkegyúri jog körüli viták kapcsán többször felmerült az a gondolat, hogy Magyarország és az Apostoli Szentszék közötti jogviszonyt formális konkordátumban kellene

rendezni. Az eszme azonban meglehetősen hűvös fogadtatásra talált mind a kormány, mind a felelős egyházi vezetők részéről. Amint Serédi hercegprímás egy jezsuita páterhez írt levelében 1941-ben kifejtette, Magyarországon az Egyház és Állam közti viszony oly harmonikusan és mindkét fél részére kielégítő módon alakult, hogy egy formális konkordátum megkötésére semmi szükség nincsen. Amennyiben azonban mégis sor kerülne ilyen tárgyalásokra, a Szentszék bizonyára ragaszkodna ahhoz, hogy az osztrák, olasz, spanyol és lengyel konkordátumokhoz hasonlóan Magyarország is ismerje el az egyházi házasságkötés állami jogi hatályát. A vegyes vallású Magyarországon a polgári házasság és általában a vegyes házasságok kérdésének újbóli felvetése az 1890-es évek kultúrharcát idézné fel, ami mindenképpen elkerülendő. Ezért a prímás nyomatékosan figyelmeztette a konkordátumért lelkesedő jezsuitát, hogy „magyar

konkordátumot sem innen, sem Rómából nem kívánnak kezdeményezni”.29 Mikor a prímás a quieta non movere bölcs álláspontjára helyezkedett, egyúttal elismeréssel adózott az egyház iránt jóindulatú kormánypolitikával szemben. Nem mintha az mindenben megfelelt volna a katolikus egyház maximális kívánalmainak – a prímás idézett levelében kitért a még fennálló panaszokra is, elsősorban a házasságjog terén –, azonban többet a katolikus egyház már alig remélhetett egy vegyes vallású, szekuláris államban. 6.5 Egyházak képviselete a törvényhozásban Valóban, a Horthy-korszak kormányai a legmesszebbmenő jóindulatban és támogatásban részesítették a keresztény egyházakat. Mikor az 1926. XXII tc-ben az ország törvényhozását ismét kétkamarássá szervezték, az új felsőházban helyet biztosítottak az egyházak képviselőinek is. A törvény indoklása mint „ma is változatlanul igazat” megismételte az 1884. évi

főrendházi reform törvényjavaslatának indoklásában kifejezésre juttatott nézetet, hogy az „Állam és egyház nincsenek nálunk úgy elkülönítve, mint némely más államokban, nálunk ezek kölcsönös egymásrahatása az élet majdnem összes mozzanataiban nyilvánul, és meggyőződésem szerint ezen kölcsönös egymásrahatás, kellő korlátok 29 Ibid., 108–109 183 között, nemcsak nem káros, de mindenkinek csak előnyére válik és talán nem csalódom, ha azt mondom, hogy ez az egyik fő oka annak, hogy az állam és az egyház mint idegenek vagy éppen ellenségek sohasem állottak és ma sem állanak szemben egymással ”30 A továbbiakban a miniszterelnök a következőképpen indokolta az egyháznagyok felsőházi tagságát: „A keresztény egyházak Magyarországon mindig fontos államalkotó tényezők voltak, s amikor az új felsőházat a magyar társadalom összes számottevő elemének bevonásával akarjuk újjászervezni, lehetetlen

figyelmen kívül hagyni épp ezen egyházak kiválasztott fejeit és lehetetlen megszüntetni azok történelmi előjogait, mikor ezek a történelmi előjogok a magyar társadalomban még mindig számottevő tekintélyt, komoly értéket képviselnek. A keresztény egyházak a magyar állam újjáépítésének a munkájában legutóbb is egyesült erővel működtek közre, és a magyar állam viszonya hozzájuk a forradalmak vallásellenes törekvései után bensőségesebbé alakult, mint amilyen az a forradalmakat megelőző korszakban bármikor volt; ezt az állam szempontjából is nagy értéket képviselő kapcsolatot a magyar társadalom túlnyomó többsége semmi esetre sem akarja megszakítani, sőt bizonyára ápolni, fejleszteni kívánja.”31 A régi főrendiháztól eltérően a felsőház tagjai kevés kivételtől eltekintve nem születési előjog révén, hanem vagy a) a méltóságuknál, ill. hivataluknál fogva, vagy b) a különböző hivatásrendi és

érdekképviseleti csoportok választott képviselőjeként, vagy pedig c) kormányzói kinevezés folytán foglaltak helyet a felsőházban. Kezdetben a 244 főt számláló felsőháznak harminchárman voltak tagjai egyházi hivataluknál fogva (19 katolikus, 6 református, 4 evangélikus, 1 unitárius, 1 görögkeleti, 2 zsidó). A második világháború elején az ország területi és népességi gyarapodásával a felsőház taglátszáma 365-re bővült. Ezen belül az egyházak képviseletét az 1940. XXVII tc 47-ben állapította meg, éspedig a következő felosztásban: a) a katolikus egyházból: a hercegprímás, 2 érsek, 15 megyéspüspök, 2 egyházmegyei kormányzó, a tanító rendek 5 főnöke, a 3 székesfőkáptalan nagyprépostja és az erdélyi státus világi elnöke; b) a református egyház 5 püspöke és 5 főgondnoka; 30 31 Magyar Törvénykönyv, 1926, 240. jegyzet Ibid. 184 c) az evangélikus egyház hivatalban legidősebb 2 püspöke, egyetemes

felügyelője és hivatalban legidősebb egyházkerületi felügyelője, végül az a püspöke vagy egyházkerületi felügyelője, aki hivatalban a felsoroltak után legidősebb; d) az unitárius egyház hivatalban idősebb egyik elnöke; e) két görögkeleti püspök.32 A törvényhatóságok szervezetét megállapító 1886. XXI tc és az 1929. XXX tc a törvényhatósági bizottságokban is helyet biztosított a vallásfelekezetek lelkészeinek. Számuk a megyei bizottságokban öt és tizenöt között, a városi bizottságokban három és hat között mozgott. Ezeken a számokon belül az egyes vallásfelekezetek képviselete az illető megyében, ill. városban fennálló felekezeti számarányhoz igazodott A vallásfelekezeteket a legnépesebb egyházközségeik élén álló lelkészek képviselték Az 1930. XVIII tc 54 szakasza értelmében a Budapest székesfővárosi kerületi választmányoknak állandó tagjai a törvényesen bevett vallásfelekezeteknek a kerületben

lakó és ott működő vezető lelkészei; e tagokat az 1934. XII tc rendelkezése szerint a polgármesternek kell név szerint kijelölnie. A fővárosi választmányok felállítására azonban nem került sor.33 6.6 Államsegély; iskolaügy A bevett vallásfelekezeteknek pénzügyi segélyezése a kiegyezés korában kialakult gyakorlatot követte. A lelkészeknek juttatott fizetéskiegészítés (kongrua), nyugdíjpótlék, és egyéb egyházi célokat szolgáló kiadások komoly összegekkel szerepeltek az államháztartás évi költségvetésében. Ezen túlmenően az állam segédkezet nyújtott a bevett vallásfelekezeteknek saját híveikre kirótt egyházi adóik behajtásához Az állam támogatásának, s egyúttal az egyház és állam közti együttműködésnek kétségtelenül legjelentősebb területe az iskolaügy volt. A Horthy-korszak kormányai e téren nemcsak folytatták a felekezeti iskolák állami segélyezésének a kiegyezés korában kialakult

gyakorlatát, hanem azon túlmenően az egyházaknak döntő szerepet kívántak biztosítani az ifjúság nevelésében, a felekezeti iskolák körén kívül is. Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter az 1929/30. évi költségelőirányzat indokolásában rámutatott arra, hogy míg a kiegyezés korában az állam elsősorban az állami és községi iskolákat fejlesztette és támogatta, a háború és a forradalmak óta ilyen megkülönböztetés már nincs; a felekezeti iskolák anyagi terheit az állam éppúgy magára vállalja, mint a sajátjaiét. Teszi ezt azért, mert a 32 33 CSEKEY ISTVÁN, Magyarország Alkotmánya, Budapest, 1943, 141–142. EGYED ISTVÁN, A mi alkotmányunk, Budapest, 1943, 157–158. 185 kormány meggyőződése szerint: „A nemzet vallás-erkölcsi erőinek ápolása elsősorban történeti egyházaink kezébe van letéve.”34 Az új iskolatörvények is aláhúzzák az ifjúság valláserkölcsi szellemben való nevelésének szükségét.

A polgári iskolák feladata, hogy „a tanulót vallásos, erkölcsi és nemzeti szellemben” neveljék, mondja az 1927. XII tc 1 §-a A középiskolák feladata, hogy „a tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá neveljék”, olvassuk az 1934. X tc 1 §-ban Megjegyzendő, ezek a törvények általános érvényűek voltak, tehát éppúgy vonatkoztak az állami, községi és magán iskolákra, mint a vallásfelekezetek által fenntartott iskolákra. A magyar tanügyi fejlődés egyik kiváló szakértője, Kubinszky Lajos a két világháború közti magyar pedagógia ún. hivatalos célkitűzését a következőkben jelöli meg: a) vallásos és erkölcsös ember, b) jó honpolgár, c) művelt ember nevelése.35 Majd e célkitűzéseket részletesebb vizsgálat alá véve, Kubinszky az a) pont alatt rámutatott arra, hogy a háború előtti időkkel ellentétben, mikor az állami és egyéb nem felekezeti iskolákban a vallás szerepe kimerült a hitoktatáson való

kötelező részvételben, a Horthykorszakban a nevelés egész területét áthatotta a vallásos életszemlélet. Ez elsősorban az ifjúsággal szoros kapcsolatot tartó fiatal papi és lelkészi nemzedék buzgóságának volt köszönhető, amihez még hozzájárult a pedagógusok körében ez idő tájt tért hódító vallásos beállítottságú morálpedagógiai irányzat, s nem utolsósorban a cserkészmozgalomnak az ifjúságra gyakorolt hatása, mely Magyarországon erősen vallásos szellemben működött.36 Ha mármost a felekezeti iskolák fejlődését vizsgáljuk, azt kell látnunk, hogy bár a vallásfelekezetek által fenntartott elemi iskolák száma az 1919/20 és 1937/38 iskolaévek között közel ötszázzal gyarapodott (4.159-ről 4643-ra), arányszámuk az ország összes elemi iskoláihoz viszonyítva ugyanezen idő alatt mégis 74 százalékról 67,3 százalékra csökkent.37 Ugyanis az állami és községi iskolák még rohamosabb ütemben fejlődtek,

különösen a húszas évek alatt, mikor gróf Klebelsberg Kunó százával szervezte az új iskolákat az Alföld kulturális szempontból eladdig teljesen elmaradott tanyavilágában, ahol 1920-ban a hat éven felüliek közül 34,7 százalék volt analfabéta.38 A klebelsbergi kultúrpolitika legszebb bizonyítványa, hogy az írni-olvasni nem tudók számát, mely 1920-ban még 34 KLEBELSBERG KUNÓ, Küzdelmek könyve (Budapest, 1929) 289. KUBINSZKY LAJOS, Magyar közoktatásügyi politika a két háború között (New York: A Magyar Nemzeti Bizottmány Vallás- és Közoktatásügyi Bizottságának sokszorosítás útján előállított kiadványa; 1953) 92. 36 Ibid. 37 Ibid., 98 és CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 426 38 KUBINSZKY, Magyar közoktatásügyi politika, 24. 35 186 Magyarország hat éven felüli lakosságának 15,2 száalékát tette ki, 1938-ra 7,3 százalékra csökkentette le.39 A középfokú iskolák (polgári iskolák, képzőintézetek,

középiskolák, felső kereskedelmi és felső mezőgazdasági iskolák) terén a vallásfelekezetek által fenntartott iskolák száma gyorsabban nőtt, mint az egyéb típusoké: így míg 1920/21-ben az összes középfokú iskoláknak csak 32,2 százaléka volt felekezeti, ez az arány 1935/36-ra már 34,6 százalékra növekedett.40 Az egyes vallásfelekezeteken belül kétségtelenül a római katolikus egyháznak volt a legjelentősebb szerepe. Az 1935/36 iskolaévben az összes elemi iskoláknak 41.3 százaléka volt katolikus A legnagyobbfokú növekedést is úgyszólván minden nevelési fokon és típusban a katolikus egyház könyvelhette el. Így 1920/21 és 1935/36 között a katolikus kisdedóvók az összes, tehát felekezeti és nem felekezeti óvódák 11,9 százalékáról 13,4 százalékra, a középfokú iskoláknál pedig ugyanazon idő alatt 20,3 százalékról 24,3 százalékra növekedett. Különösen jelentős volt a katolikus Egyház szerepe a tanítók

és tanítónők képzésében. Az összes képzőintézeteknek 1924/25-ben 50 százaléka volt római katolikus, de 1935/36-ban már 59 százalék. A tanulók számát kimutató statisztikai adatok szintén azt bizonyítják, hogy míg az elemi oktatásban részesülőknél az állami iskolákba járók száma gyarapodott leginkább, ugyanakkor a középfokú iskolák minden válfajánál a katolikus egyház vezetett a tanulók számának növekedése tekintetében. Bár szerényebb keretek közt, a református iskolák száma is gyarapodott a Horthy-korszakban, ellenben az evangélikus és zsidó tanintézetek száma csökkent. Éspedig nem azért, mintha az utóbbi két vallásfelekezethez tartozókat kevésbé érdekelte volna a köznevelés, hiszen az iskolázottság terén éppen ők jártak az élen. A visszaesés oka inkább abban keresendő, hogy az evangélikusok és a zsidók születési szaporulata az első világháború után erősen lecsökkent.41 Így azután nem is

volt szükségük új iskolákra, sőt a már meglévők közül is többet feladtak. Az iskolafenntartás költségének állandó növekedésével az egyházak is mindinkább rászorultak az állami támogatás igénybevételére. Míg a politikai község rendszerint hozzájárult a felekezeti iskolák dologi kiadásainak fedezéséhez, a személyi kiadások jelentős részét a kormány a kultusztárca költségvetésébe vette fel. A Horthy-korszak végére a felekezeti iskolák fenntartásának legnagyobb részét az állam viselte.42 39 Ibid., 33 E bekezdés összes adatainak forrása, A SZTALOS JÓZSEF, „Közoktatás”, Magyar Statisztikai Szemle, XVI, (1938) 1. köt, 524–527 41 Vö. FOGARASI ZOLTÁN, „Magyarország népessége vallásfelekezetek szerint”, Magyar Statisztikai Szemle, XIV, (1936) II, 763–769 42 CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 125. 40 187 Ami a felsőbb oktatást illette, azonkívül, hogy minden vallásfelekezet tartott fenn

papjait, lelkészeit, ill. rabbijait képző főiskolai rangú intézményeket, kimondottan felekezeti jellegű főiskoláknak csak a katolikus, református és evangélikus egyház által fenntartott egy-egy jogakadémia nevezhető. Egyébként az egyetemeket és főiskolákat az állam tartotta fenn, s autonóm szervezetük tiszteletbentartása mellett a kultuszminiszter gyakorolta a felügyelet jogát felettük. Azonban itt is megmutatkozott a kormány jóindulata az egyházak irányában. Így például az evangélikus egyház kérésére 1923-ban a soproni hittudományi főiskolát a pécsi egyetemhez kapcsolta, s ezzel a budapesti egyetem katolikus és a debreceni egyetem református hittudományi fakultása példájára az evangélikusoknak is lehetővé tette az egyetemi színvonalon való hittudományi képzést. Ezen túlmenően, bár erre semminemű törvény nem volt, Klebelsberg és utódai ügyeltek arra, hogy egyrészt a debreceni egyetemre, mely a református egyház

nagylelkűsége folytán az ősi református kollégium épületeit és felszerelését örökölte, elsősorban református tanárokat nevezzenek ki, és másrészt, hogy a szegedi egyetemen, ahol a katolikus szerzetestanárok és apácák százai nyerték tanári képesítésüket, a világnézeti tárgyakat katolikus szempontból kifogástalan tanárok tanítsák. 43 A többi egyetemeken és főiskolákon ilyen szempontok már kevésbé érvényesültek. A kormány sohasem foglalkozott komolyan a katolikusoknak a katolikus alapítású, de 1848-ban államosított budapesti egyetemre támasztott igényével, de az a gesztus, hogy az egyetemet 1921-ben alapítójáról, Pázmány Péter bíborosról nevezte el, s tűrte, hogy bizonyos katolikus szertartások és szokások hagyományai tovább éljenek a hivatalosan szekularizált felekezet nélküli budapesti egyetemen,44 szintén a vallásos szellemű nevelés iránti jóindulatú politikára vall. E változott légkörben immár

divatját múlta a kereszt jelének meggyalázása, a vallásos hit és érzület kigúnyolása, s az ateista meggyőződésnek az a kihívó fitogtatása, mely a háború előtti, liberális korban botrányos incidenseket okozott a budapesti egyetemen.45 43 257. HUSZTI JÓZSEF, Gróf Klebelsberg Kunó életműve (Budapest, 1942) 254– 44 ANGYAL PÁL, „Az egyetemi per katolikus vonatkozásai”, Katolikus Szemle, XLVIII (1934) 69–76. 45 Vö. fenn, 44 188 189