Történelem | Tanulmányok, esszék » Kőszegi Dániel - A honfoglalás

Kőszegi Dániel A honfoglalás Őshazaelméletek A nyelvtörténet mellett természetesen számos más tudományszak ( régészet, embertan, néprajz, növény- és állatföldrajz stb.) eredményei is segítik a magyarság honfoglalás előtti történetével foglalkozó kutatót. A feladat így sem könnyű, hiszen az egyes rokon- és segédtudományokból levonható következtetések nemegyszer együttesen sem elégségesek, máskor pedig szöges ellentétben állnak egymással. Így válik igazán érthetővé, miért olyan bizonytalanok az egyes kutatók állításai, illetve miért jutnak ugyanazon források vizsgálata alapján egymáséitól olykor jelentősen eltérő következtetésekre a történészek. Az uráli és a finnugor őshazát egyesek Belső-Ázsiába helyezik. Kőrösi Csoma Sándor már a múlt században Tibetbe utazott a magyarság őseinek a felkutatására. A belső-ázsiai elmélet 20. századra kifejlődött állítása szerint a finnugorok szamojéd

nyelvrokonaikat hátrahagyva, a Kr. e III évezred elején az Urál keleti felére húzódtak A többiek továbbvándoroltak, de az obi-ugorok Nyugat-Szibériában maradtak. A magyarok elődei innen a Kr e I évezred végén átkeltek az Urálon, s az egykori Baskíria területén telepedtek le. Településterületük nyugati határa a Volga lehetett. Más elmélet az Aral-tó déli partvidékén virágzó újkőkori műveltségből eredezteti az ősugorokat, ismét mások az Altaj és a Szaján közti Minuszinszk vidékéről. Ezekre az elméletekre jellemző, hogy az őshazakutatás hagyományos életföldrajzi módszerének elméletükkel ellentétes eredményeit nem veszik figyelembe. Velük szemben az életföldrajzi módszer ott keresi az őshazát, ahol a rokon nyelvekben fellelhető közös eredetű növény- és állatnevek együtt fordulnak elő. Az uráli nyelvek csak a közép-európai erdők fáinak közös nevét (nyír, fenyő, mézgás éger) őrizték meg. A

pollenvizsgálatok szerint a vegyes lombos erdők kb. 1500 km hosszú és 200 km széles sávban a Baltikumtól az Oka folyóig terjedtek, de nem lépték át az Urált. Itt lenne tehát a k özös őshaza. Más elmélet a Varsó körüli területen a Kr e 12 évszázaddal kialakult, ún szvidérikultúra népességében látja az uráli ősnépességet, amely innen később kelet felé, az Okáig vándorolt. A szamojédok innen az Urál két oldalát szálltak volna meg, amíg a finnugorok Kelet-Európában maradtak. A leghihetőbbnek tetsző elmélet az uráli nyelvek közös faneveiből ( a tajgai luv-, cirbolya-, vörösfenyő, jegenye, illetve a vegyes lombos erdei szíl) kiindulva úgy találja, hogy ezek a fafajták a Kr. e VI-IV évezred folyamán az Észak-Urálban fordulhattak elő, így az ősuráliak lakóhelye ebben a k örzetben, az Urál hegység és az Alsó-Ob közé tehető. Az uráliak ugor ágához tartozó elődeink a Kr. u 4 század második felében

Nyugat-Szibériából vándoroltak ( a hunok elől) az Alsó-Káma és a Középső Volga vidékére. Az egymástól ugyancsak távoli, legrégibb „őshazákat” feltételező eleméletek egyaránt arra jutnak, hogy az uráli és a finnugor nyelvű népesség íjász-vadász, halász, gyűjtögető életmódot folytatott. Településeik vízpartokon álltak, a folyók tehát közlekedési útvonalakként fontos szerepet játszottak életükben. Házaik négyszögletesek voltak, belsejük 25-30 centiméterrel mélyebben húzódott, a gerendafalak fölé boruló sátortetőt pedig cölöpsor tartotta. A hajózás ismeretéről tanúskodik az a Kr. e III évezredre datált, fatörzsből vájt csónak, amelyet az Oka mellett találtak, Vicsegda vidékén pedig ősi evező került elő. A halászatot horgokkal, hálókkal, az árterületeken felállított karókból és cölöpökből készített csapdákkal végezték. A jávorszarvasra, a rénre, az őzre, a vaddisznóra, a medvére

íjakkal, dárdákkal, hurkokkal és csapdákkal vadásztak. A Volga-Káma partvonala bővelkedett az erdei málna, eper, áfonya és más, emberi táplálkozásra alkalmas erdei vadnövényekben. A vadméhek gyűjtötte méz is 1 Kőszegi Dániel táplálékul szolgált. A famegmunkáláshoz már a kőkorszakban jól kidolgozott baltákat, kaparókat, a vadászathoz nyílhegyeket készítettek. A szerszám- és fegyverkészletet bővítették a III. évezred vége felé elterjedt réz- és bronzeszközök A családi egységben a férfiaknak fontosabb szerep jutott, mint a nőknek, a rokonságot azonban mindkét ágon számon tartották. A Kr. e II évezred közepére tehető az ugor alapnyelv elkülönülése A kézművesek szerszámaikkal együtt külön csoportba kezdenek temetkezni, s a kialakuló társadalmi rétegződés jeleként a halottakat fegyverekkel, ékszerekkel helyezik a s írba, amíg a t öbbiek sírjai szegényesebbek. Az ugorokkal szomszédos déli füves

pusztaság iráni nyelvű népei ( a kimmerek, a szkíták) őseinkre gyakorolt kulturális hatását számos jövevényszó jelzi. E népekkel keveredésre is sor került. Viszonylag sok ekkori jövevényszó tartozik az állattenyésztés körébe, sőt az ugor nyelvekben földművelésre utaló iráni szavak is vannak, amelyek a megelőző idők szokásaival szemben a termelő gazdálkodás kezdeteiről tanúskodnak. Problematikus, hogy a magyarból ezek a szavak hiányoznak, ezt talán a későbbi erős bolgár-török hatás miatti „kikopásuk” magyarázza. A magyarság eredete Az írásos források először a 10. században tesznek említést a magyarokról, ekkor figyeltek fel rájuk a görög és arab történetírók. Az első görög feljegyzés a 830-as években tesz említést különböző neveken a magyarokról (ugori, unnoi, turoki), ezután a türk név terjed el. Magyarország neve még a 11. században is Turkia, ami a Szent koronán is megtalálható A 970-es

első feljegyzés is ugyanilyen néven említ minket. Bíborbanszületett Konstantin, római császár úgy értesül a nála járt magyar főemberektől, hogy a magyarok egyik csoportját sabartoi sphaloinak nevezték (rendíthetetlen szabír). A szabír népnevet őrzi valószínűleg Szibéria neve is. A magyar nevet a latin nyelvű szövegekben ugori, hungri, hungari alakban találjuk.(valószínűleg latin szóból ered, mivel nagy éhség idején elűzték azokat akiknek nem jutott élelem, de később, miután elszaporodtak, visszatértek az európai keresztény rendbe.) A magyarság, illetve az Árpád-család eredetmondái mellett a 1 0-11. században hősi énekeket énekeltek, de ezeket a pogány szerzeményeket az egyház betiltotta. Valószínűleg vezéreink tettét rovásírással is feljegyezték, de ezeket az egyház megsemmisítette. A 11 században krónikás feljegyzések nem születtek. Mikor végre lejegyezhettük volna a historiákat, azokat már elfelejtették,

kivéve néhányat (Szent István, és László történeteit). III Béla egykori jegyzője, Anonymus, a magyarok tetteit regényes formában jegyezte fel, nyugati forrásokból. Szerinte a magyarok voltaképpen szkíták, akiket, mivel a Kárpát-medencébe érve sokat időznek Ung váránál, a várról hungvárosoknak neveztek el. IV László udvari papja, Kézai Simon a bibliai időktől származtatja a magyarokat, majd következnek a szkíták, azután a hunok. Kézai Simonnál olvashatjuk először, hogy a magyarok bejövetele nem más, mint Attila jogos örökségének visszafoglalása. A magyarság eredetmondái A magyarok származásáról szól a Csodaszarvasmonda, melyet Kézai Simon írt le krónikájában. A monda nem a magyarság kizárólagos tulajdona, szinte az egész északi félteken elterjedt. Ismerték az uráli népek, a f innek, a K alevalában három változata is megtalálható. Az egykori pusztai lovas népek is eredetmondájuknak tekintették, sőt az

amerikai földrészre is átköltözött az ázsiai eredetű indiánokkal. A szarvasmotívum mellett a vadászó testvérpár is más népek ( tatár, avar, bolgár, mongol, szkíta stb.) mondáihoz köti a magyarságét. 2 Kőszegi Dániel Az Árpád-ház eredetmondája a T urulmonda, melyről Anonymus Gestájában olvashatunk. A „turul” honfoglalás előtti török jövevényszó. Galambász héjának szokták mondani, eredetileg sólymot vagy sasféle madarat jelenthetett. Ez a monda is a hun-magyar rokonság képzetét erősítette meg. A turulmadár a hunok, vagyis Attila király jelképe volt, az álomban történő megjelenése azt jelezte, hogy újszülöttben történő megjelenése azt jelezte, hogy az újszülöttben mintegy Attila született újjá. A turulmotívum szintén fellelhető másoknál is ( pl szkíták, Kürosz perzsa király eredetmondája), de a finnugor népek körében nem találni hasonlót. A magyarság vándorlásának ázsiai állomásai (KR. E

4000 K-KR U 500 K) A régészek körülbelül Kr.e 4000-től számítjuk az uráli őshaza időszakát, melynek helyszínét az Urál-hegység és az Ob folyó közötti vidékre tehetjük. A régészeti leletek alapján a legkorábbi települések mindegyike tavak vagy folyók partján helyezkedett el. Ebből következik, hogy az akkori emberek fő táplálékforrását a halászat jelentette. A kőeszközök pattintással készültek. A Kr. e 3000 körül bekövetkező szétvándorlást valószínűleg a viszonylagos túlnépesedés okozta. A „felesleges” népcsoportok a szomszédos, még lakatlan vagy gyéren lakott területek felé vették útjukat. Akik észak és kelet felé vándoroltak, lettek a szamojédok, a nyugat felé indulók pedig a finnugorok. A nyugatra vándorlók mellett sok finnugor csoport az Urál környékén maradt, s megkezdték a hegységtől nyugatra eső területek sűrűbb megszállását is. A települések továbbra is a folyók mentén helyezkedtek

el, s a szomszédos falvak csoportokat alkottak. A pattintott eszközöket felváltották a csiszolt tárgyak A finnugorok szétvándorlása Kr. e 2000 körül kezdődhetett, és mintegy ötszáz évig tartott Két csoport nyugat felé vándorolt, egy - az Uráltól keletre élők – jelentős része helyben maradt. Ezeket nevezzük ugoroknak, s elsősorban az ő történetük fontos a magyarság szempontjából. Mivel az ugor csoportok déli irányban mozdultak el, az ugor őshazát az Irtis, Tobol és Ob folyók középső folyásának vidékére tehetjük. A déli vándorlás oka a természeti körülmények megváltozásában kereshető. A Kr e 2 évezred elején felmelegedett az éghajlat, s ezzel az ogurok sztyeppes, ligetes életföldrajzi környezetbe kerülnek. Az új környezet mellett új állattartó és földművelő – népek lettek a szomszédaik , aminek következménye a termelő gazdálkodásra való áttérés lett. A vadászat és halászat helyét az

állattenyésztés és földművelés vette át. A fő ágazat a legeltető állattartás volt A talált leletek alapján juhot, kecskét, szarvasmarhát és lovat tartottak. A lovak fontos szerepet játszottak az ugorság gazdálkodásában és mindennapi életében(ez a l ó nem azonos a m ai lófajtákkal, hanem egy kisebb, pusztai változata). Ismerték a rezet és a bronzot A társadalom megismerésében a temetkezési mód lehet segítségünkre. A temetők mindig tükrözik a földi rendet is, hiszen a régiek szerint a túlvilági élet folytatása az evilágnak. Egy kurgánba valószínűleg egy nagycsalád temetkezett, de a nagy alapterületű házak azt bizonyítják, hogy egy nagycsalád élt bennük. Tíz-húsz nagycsalád jelentett egy települést, mely falvak így egy-egy nemzettség lakhelyei lehettek. Az ugor közösség felbomlását – a nyelvtörténeti adatok alapján – a Kr. e 1000 é s 500 közötti időre tehetjük. A felmelegedés további kiszáradást

eredményezett, a délebbi csoportoknak ezért változtatniuk kellett, és ez eredményezte a nomád állattartásra történő áttérést. A vándorló-legeltető gazdálkodás miatt a földművelés a előző időszakhoz képest háttérbe szorult. Az évi legeltetéshez szigorú rendet alakítottak ki Az állatokat télen-nyáron a szabadban tartották. Ezt nevezzük ridegtartásnak, erre azonban nem minden állat alkalmas Előtérbe került a ló és a juh, mert ezek az állatok jobban bírták a megpróbáltatásokat, könnyebben lehetett őrini, terelni őket, aminek következtében jóval több állatot tudtak tartani. 3 Kőszegi Dániel Az ősmagyarság nagyjából a Kr. e 1000 és 500 közötti időszakban kezdte el önálló fejlődésének útját. A „magyar őshaza” területét a Dél-Urál környékére tehetjük A nagy problémát az okozza, hogy az ősmagyarság kapcsolatba került az itt élő iráni törzsekkel, s a két népcsoport életmódja, viselete,

fegyverzete szinte teljesen összemosódott. A Kr e 500 és a Kr. u 500 közötti évezred ezért „fehér folt”-nak számít, a régészek csak közvetett nyomokra bukkantak, sem az írott, sem a tárgyi emlékek nem szolgálnak egyértelmű, kizárólag az ősmagyarokra vonatkozó bizonyítékokkal. Ezt a területsávot a szkíták és az iráni nyelvű szarmaták lakták. Az ősmagyarság életmódját a szarmata leletek alapján rekonstruálhatjuk Az állattulajdon védelme a k atonaság és a f egyverek változásait eredményezte. A szkíták számítottak a terület első fegyverszakértőinek, így először tőlük vásároltak, majd eltanulták a technikát. A korszakban elterjedő vashasználat tovább növelte a fegyverek hatékonyságát A legfontosabb fegyver az íj és a nyíl lehetett. A lovasok legtöbbször nem bocsátkoztak kézitusába, hanem nyilakkal döntötték el a csatát. Az íj mellett fontos volt a rövid kard és a lándzsa is. Az életmódbeli

hasonlóságok ellenére a középkori „szittya” származási elképzelés, melynek tudományos alapja nincsen, elsősorban tudós irodalmi átvétel eredménye. A magyarság vándorlásának európai állomásai. (az 5. századtól a honfoglalásig) Erről az időről már vannak írásos forrásaink is. Melyek a legfontosabbak? A magyar őstőrténet egyik írott forrása az a tudósítás, melyet Dzsajhani jegyzett föl 920 körül. Az arab 4 Kőszegi Dániel államférfi és tudós a kereskedők beszámolói alapján írta meg művét, mely nagyrészt 880 körüli viszonyokat tükröz, azonban eredeti szövegében nem maradt meg. Dzsajhani tudósításának kivonatait Ibn Ruszta és Gardizi másolta le. Az előbbi egy 10 században élt arab földrajztudós, az utóbbi pedig egy 11. századi perzsa történettudós Egy másik fontos írott forrás Bölcs Leó bizánci császár 886-912) „Taktika” című munkája, mely a korszak népeinek hadiszervezetét, -taktikáját

mutatja be. A magyarságot törökös kultúrája miatt a türk népek közé sorolja. A 3 forrás Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-59) „A birodalom kormányzásáról” című politikai kézikönyve. A mű 950 körül keletkezett és azért tekinthető különleges fontosságúnak, mert a rendkívül érdeklődő uralkodó értesülését az udvarba járt magyar vezérektől szerezte. A korszakban keletkezett írásos emlékek mellett a második forráscsoport a magyar hagyományt feldolgozó krónikairodalom. Valószínűleg a 11 század közepén vagy végén írták a magyar őskrónikát (ősgesta), mely ugyan később elveszett, de más krónikák is merítettek belőle. Az első ilyen Anonymus Gesta Hungarorum című munkája volt. A szerzőt – mint ahogy neve is mutatja („névtelen”) –pontosan nem ismerjük, annyit azonban biztosan tudunk róla, hogy III. Béla király (1172-96) jegyzője volt A második híres krónikát Kézai Simon

készítette 1283 kör ül, aki IV. (Kun) László király (1272-90) udvari papja volt. Az ő Gesta Hungarorumában szerepel legteljesebben a hun-magyar rokonságról szóló elképzelés. Mindkét művet természetesen erős forráskritikával kell illetnünk, hiszen „irodalmiságuk” mellett nagyon erőteljesen megjelennek bennük saját koruk történeti érdekei. A mai Baskír területe volta magyarság első európai szálláshelye a vándorlás során. Az ősmagyarság a Dél-Urál keleti lejtőiről átköltözött annak nyugati oldalára, s az itt élők utódait találta meg Julianus barát, domonkos rendi szerzetes a 13. század első felében Az ő utazása óta nevezik ezt a területet Magna Hungariának, azaz Nagy Magyarországnak. A nagy jelző nem területi nagyságot, hanem régit jelent. Mindezek alapján Magna Hungariát a m ai Baskíriába, illetve az attól nyugatra eső vidékre tehetjük. A helyszín behatárolása mellett a másik probléma az idevándorlás

időpontjának kérdése. Jó néhány népmozgás történt, ami az Urál keleti részéről a mai Baskíriába sodorhatta a magyarságot. Az életmódban fontos változások történtek hiszen ekkor kezdődtek meg a kapcsolatok a török népekkel. Mivel a magyarban közel 300 korai török jövevényszó van, és ezek a szavak az élet minden területén megtalálható, mindenképpen szoros és tartós török kapcsolatot tételezhetünk fel. A magyarság gazdálkodásában a legeltető állattartásé volt a fő szerep, emellet azonban a földművelés ismeretét bizonyítja a régészet, sőt a sírokban talált leletek a vaspapucsos faeke használatát mutatják. Ezt a fejlettebb eketípust szomszédaiktól vették át, és ez az újítás valószínűleg megnövelte a földművelés szerepét a gazdálkodásban. A társadalom továbbra is nemzettségekre és törzsekre tagolódott. A nemzettségfők és törzsfők szerepét megnövelte az állandó pusztai háborúzás és

fegyveres készenlét. Azt, hogy mind a hét magyar törzs létezett-e ebben az időben, nem tudjuk, de a török hatás biztosan érvényesült törzsneveinkben. Ahogy a beköltözés időpontja bizonytalan, úgy Magna Hungaria elhagyásának időpontját sem tudjuk pontosan megmondani. A magyar törzsek talán 750 körül előbb dél, majd nyugat felé vándoroltak. Ennek okát egyáltalán nem ismerjük, talán valamilyen ellenséges nomád törzs hatására történhetett. A vándorlás során átkelt a Volgán, s bár nem tudjuk pontosan megjelölni az egykori Levédia helyét, nagyon valószínűnek látszik, hogy a Don, a Donyec és az Azovi-tenger határolta területről van szó. A vándorlás eredményeképpen a magyarság egészen más környezetbe került, mint amilyenben korábbi szálláshelyein volt. A területet a kazárok fogták össze egységes államalakulattá. A kazárok is török népek közé tartoztak, azonban a 7. s zázad elején a többi fölé kerekedtek,

és megszervezték birodalmukat, mely ezután kb. 300 é vik Kelet-Európa szilárd államalakulata maradt. A kazár birodalom élén a főkirály (kagán) állt Személye szent volt, 5 Kőszegi Dániel méltósága nemzettségben öröklődött. Legfeljebb 40 évig uralkodhatott, hiszen a kazárok úgy tartották, hogy ekkor „már megfogyatkozott értelme és meggyengült ítélete”. A második méltóság az isad volt, aki gyakorlatilag államügyekkel foglalkozott. A kazárok politikai fennhatósága alá sok nép tartozott. Ezek – a kor szokásának megfelelően – amíg a kazárok alá tartoztak, szintén kazároknak nevezték őket. A népnév említésekor tehát nem minden esetben kell a tulajdonképpeni kazárokra gondolni. A kazár előkelők sokszor azokat is alattvalóik közé sorolták, akik fölött csak korábban uralkodtak, de az idők folyamán kikerültek fennhatóságuk alól. A sok nép mindegyike megtartotta saját szervezetét Ez a sokféleség

visszahatott a kazár kormányzatra is, a bíróságok például többféle szokás és előírás alapján tevékenykedtek. A megkövetelt szolgáltatások, az adózás, a vámok, a katonaállítás követelménye az alárendelt népek körében is megváltoztatta a t ársadalmi és gazdasági folyamatokat. A birodalomban élő népek földművelést és állattenyésztést folytattak, az állam fő jövedelemforrását azonban a közvetítő kereskedelemből származó haszon jelentette. A kaganátuson átvezettek azok a létfontosságú, sűrűn használt útvonalak, amelyeken hatalmas mennyiségű pénz és árú áramlott a birodalomba. A biztos jövedelem sok kazárt is kereskedésre csábított. A 9 század végére például a kereskedelmi központtá fejlődött kazár főváros, Itil 20 ezerre rúgó lakosságának egyik fő foglalkozása a kereskedelem volt. Az intenzív kereskedelmi kapcsolatok következtében az ősi kazár vallás mellett az egyistenhívő vallások is.

Ez vallási megosztottságot eredményezett Az előkelők bizalmatlanok voltak mind az iszlámot terjesztő arab ellenségeikkel, mind a kereszténységet terjesztő bizánci szövetségeseikkel szemben. Politikai és szellemi függetlenségük vették fel a zsidó vallást Más népek esetében már megtapasztalhatták ugyanis, hogy az egyházi térítés és a politikai hódítás milyen szoros kapcsolatban áll egymással. A kazár Kaganátus története során végig laza szervezet maradt, és a n épek elszakadása vagy csatlakozása határai folyamatosan változtak. A birodalom bukását elsősorban belső problémák okozták, a nagyon kényes társadalmi egyensúlyt képtelenek voltak hosszú ideig fenntartani. Az államot a 10 s zázad közepén a K ijevi Rusz terjeszkedése szüntette meg. Ez Európa számára is új helyzetet teremtett, hiszen a Kazár Birodalom fennállása alatt sikerrel tartotta vissza a keletről érkező nomádok hullámait. A kazár kapcsolatok a

magyarság életének minden területén éreztették hatásukat. A földművelésre helyeződött a hangsúly, amit a szóátvételek is bizonyítanak (búza, árpa, őröl, sarló, dara stb.) Az e területen élők gyümölcstermesztése is nagy hatással lehetett a magyarokra (alma, körte, szőlő, bor, dió szóátvételeink), és az állattenyésztéssel kapcsolatos szavak is a letelepült életmódot igazolják. A legtöbb szó a szarvasmarhatartáshoz kötődik (bika, ökör, tinó, borjú, karám), sőt a szavak sertéstenyésztésről (disznó, ártány) és baromfitartásról is árulkodnak. Ez utóbbi csakis letelepült gazdálkodás keretei között létezhetett. A kazárok a magyarság politikai szervezetére is hatással voltak. „A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt LevediMinden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.

Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, hogy tőle gyermeket szüljön, de a sors úgy akarta, hogy az a Levedin nem nemzett azzal a kazár nővel gyermeket”(Konstantin császár). A magyarok tehát törzsekben éltek, melyek élén törzsfők (vajdák) álltak A magyarok vezetője Levedi volt, kiről ez a terület a nevét kapta. A forrás megemlíti azt is, hogy Levedi felesége kazár származású volt, ami a magyarkazár dinasztikus kapcsolatokról tanúskodik. Valószínűleg a magyarok vezetőjét a kazár kagán erősítette meg méltóságában, és igyekezett őt családi kapcsolatok révén is magához láncolni. 6 Kőszegi Dániel Az arab és perzsa utazók leírásai a kettő fejedelemségről már a későbbi (etelközi) helyzetre vonatkoznak, de az intézmény a kazároktól származik, tehát minden bizonnyal már Levédiában is jellemezte a magyar politikai

életet. A magyarok első vezetőjét kündünek nevezték. Ez a méltóság a kazár birodalomban a harmadik volt, és előfordult, hogy átruházták valamelyik alárendelt nép vezetőjére. A kazár forma alapján azonban a főkirály csak névleg uralkodott, a tényleges hatalom a magyaroknál is második ember, a gyula kezében volt. Ő foglalkozott igazából az államügyekkel, és ő volt a hadsereg vezetője is. A hagyományok és leírások szerint a magyarságnak ekkor hét törzse volt. Ebből öt török (Kér, Keszi, Tarján, Kürtgyarmat, Jenő), a maradék két törzs neve pedig finnugor eredetű (Nyék, Magyar). A hét törzs mellett egy nyolcadik is csatlakozott a magyarokhoz (kabarok), mely valószínűleg a kazár birodalmon belüli egyik elszakadni akaró nép lehetett. Mivel felkelésük elbukott, a megtorlástól félve a magyarokhoz menekültek, és a három kabar törzs együtt alkotta a nyolcadik törzset. A kabarok az előhad szerepét töltötték be a

későbbi honfoglaláskor, s a többi törzs elnevezését vizsgálva szintén azt láthatjuk, hogy többségük katonai feladatokról, erényekről vagy vezető méltóságáról kapta a nevét. A magyarok nyugatra történő vándorlása vagy egy besenyőktől elszenvedett vereség következménye volt, vagy a kazár birodalomban folyó belháborúk miatt megromlott magyar-kazár viszony okozta. Ennek hatására tulajdonképpen biztonsági okokból húzódtak a magyarok a nyugatabbi területekre. Költözésük a 850-es években történhetett, ugyanis a f orrások ezután már az új területen emlegetik őket. A magyarság utolsó szálláshelye a K árpát-medence előtt Etelköz volt. A források ellentmondóak a terület fekvéséről és kiterjedéséről. Neve Folyóközt jelent, ami az etil (folyó) szóból származik. A területről több forrás is ír, mohamedán történetírók becslése alapján az akkori magyarok „országa” mintegy 360 e zer km2 lehetett. A

magyarok életmódja nem változott alapvetően, a költözés hatására a földművelés kissé háttérbe szorult, és átmenetileg ismét előtérbe került a nomád állattenyésztés. A gazdasággal ellentétben a politikában fontos változások történtek. Az egyik az volt, hogy a nép élén álló fejedelmek között váltás történt, a másik pedig a törzsek szövetsége volt. A vérszerződés Álmos fejedelemmé választásával párhuzamosan történt. „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták:A mai naptól kezdve téged vezérünké és parancsolónkká választunk, s ahová szerencséd visz, oda követünk téged.← Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csurgatta, s esküjét ezzel szentesítette.” – írja Anonymus a t örzsek szövetségkötéséről. A vérszerződés ténye bizonyos, a kérdés az, hogy egy nép hét törzse vagy hét rokon, egymással társult nép

kötötte ezt a szerződést. Az első, általánosabb felfogás szerint a vérszerződés vérrokonok között a törzsközi összeütközések és belső harcok megakadályozására szolgált. A második felfogás ezt tagadja, mivel vérrokonoknál nem érdemes külön vérszerződést kötni. A honfoglalás kori magyarság lélekszáma és társadalma A honfoglaló magyarok létszáma már a középkori magyar történetírást is foglalkoztatta. A 14 századi krónika egy szövegváltozata szerint a honfoglaló harcosok száma 210, illetve 216 ezer volt. Ez – bármilyen szorzót is alkalmazunk annak érdekében, hogy a harcosok számából a népességszámot meghatározzuk – mindenképpen milliós nagyságrendet jelent. Ehhez a számhoz úgy jutott a szerző, hogy a honfoglalók hét vezérének, illetve 108 nemzettségének számából indult ki, s vezérenként 30 ezer harcossal számolva jutott a 210 ezer harcoshoz. E spekulációnak azonban valamennyi eleme kitalált, csak

a hét vezér tekinthető realitásnak. Sokkal megnyugtatóbb, ha egykorú vagy közel egykorú adatokra támaszkodunk. A Dzsajháni-hagyomány 880 körüli alapszövetsége szerint a magyarok „főnöke 20 ezer lovassal vonul ki”! E tudósítás a Magyar Fejedelemség kündéjére vonatkozik, tehát a 7 Kőszegi Dániel magyarok mellett a kavarok is benne vannak ebben a számban. Nem vitás, hogy a muszlim kútfőkben (de más forrásokban is) kerek számok szerepelnek, ami felkeltheti a gyanút, hogy üres toposzról van szó, s így az efféle adatok eleve alkalmatlanok további következtetések levonására. Persze nem mindegy, hogy mekkorák a kerek számok A Dzsajháni-hagyomány a kazárok haderejét 10 ezer főre tette, a burtaszoknál pedig feljegyezte, hogy ugyancsak 10 ezer lovassal álltak a kazárok rendelkezésére. Sőt egy 10 század közepi arab forrás a kazárok 12 ezer fős seregéről szólt, ami már nem is annyira kerek szám, mint a 10 vagy 20 ezer.

Ezek a számok vallanak arról, hogy a kazárok miért féltek annyira a magyaroktól, mert hiszen a kazár haderő segédnépeivel együtt nem vagy alig haladta meg a magyar-kavar haderő létszámát. A kérdés az, hogy a 20 ezer harcos mögött mekkora népesség állt. Itt nyer nagy fontosságot az a tény, hogy a honfoglalók nomádok voltak. A lovas nomádoknál ugyanis minden fegyverképes férfi egyszersmind katona is volt. Ezt számos konkrét forráshely alapján lehet megállapítani. A 7 század elején a d almáciaiak átkeltek a Dunán a m ár a Kárpátmedencében élő avarok ellenében, de „csak az avarok nőit és gyermekeit találták ott, a férfiak és a javakorbeliek hadi vállalkozáson voltak”. Ezt magyar adat is megerősíti: A DAI szerint akkor támadtak a besenyők az etelközi magyar hazára, amikor a magyarok hadjáratban vettek részt, s így a föld védelmét szolgáló csekély számú fegyveresen kívül csak a harcosok családtagjai tartózkodtak

ott. Ezek szerint minden kiscsaládból átlagosan egy férfit katonának kell tekinteni. Mivel gyakoriak voltak a háborúk, az állatokat nem a katonák látták el, hanem a fiatal lányok, az idősebb asszonyok, a katonai terhet már nem viselő korosabb férfiak, azok szolgái és az alávetett népességek tagjai. A katonák az össznépesség kb 1/6 részét tették ki, tehát 880 kör ül a 20 e zer lovast 120 e zres össznépesség állította ki. Ha a honfoglalást közvetlenül megelőző, a magyarságot Etelközben és Havasalföldön ért veszteségeket a teljes népesség 1/6-ára becsüljük, akkor 895-ben 100 ezer főnyi magyar és kavar népesség került a Kárpát-medencébe. A honfoglaló magyarok létszámának megállapítását – legalábbis annak a már itt élő népességhez való arányát – embertani és régészeti adatok is segítik. Az embertani kutatások arra a nagy fontosságú következtetésre jutottak, hogy az Árpád-kori népesség jelentős

része – a csontvázleletek alapján – nem a honfoglalók leszármazottai, vagyis az Árpás-kori népesség e része már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt. Ez arra utal, hogy a honfoglalók számottevően kevesebben voltak, mint az itt talált népek. A honfoglaló magyarok társadalmáról igen csekélyek az ismereteink. Mivel a magyarok élén a fejedelemség vezetői: a künde és a gyula, továbbá a törzsfők és a nemzettségfők állnak, aligha kétséges, hogy bizonyos hierarchizáltság szabta meg életüket. A vezetők döntöttek a hadjáratok megindításáról, és az azokban való részvétel aligha volt fakultatív. A hadban részt vevőket kemény fegyelemhez szoktatták. A katonai parancsnokok azok közül kerültek ki, akik személyes érdemeik révén, de egyre inkább politikai és vagyoni okokból (elődeik érdemei következtében, illetve vagyonuk, fennhatóságuk mértéke folytán) a társadalom fölé nőttek. Ugyancsak

engedelmeskedniük kellett a nomád közösség a legelők és az itatóhelyek dolgában vezetőik akaratának, akik kezdetben a kis társadalom érdekeit képviselték, később pedig már egyre inkább saját érdekeiket. Ugyanakkor mindez nem érintette személyes szabadságukat. Minden magyar elvileg ugyanazt a szabadságfokot képviselte, vagyis a vagyoni és pozicionális különbségeket még jogilag nem szentesítették. Az erre irányuló esetleges törekvéseket a n emzettség (és a törzs) vérrokon (vagy fiktív vérrokon) volta fékezte és tompította. Erőszakos halálukért a vétkesnek vérdíjat kellett fizetnie, amelynek összege egyenlő volt. A Hétmagyar tagjai tehát szabadok voltak, sem pénzzel, sem termékkel nem adóztak, hanem közösségüket vérükkel szolgálták. Márpedig ha a lovasnomád társadalmakban a hadakozásokban – igen gazdag eurázsiai példaanyag alapján – a teljes férfinépesség részt vett, és nem voltak e t ársadalomnak saját

8 Kőszegi Dániel népességükből származó alávetett, szabadságukat elvesztett tagjai, akkor a s zéles nomád elittel azonos körből származók nem is lehettek a köznép tagjai. A Hétmagyarba tartozók ennél fogva elöljáróik révén kollektív fennhatóságot, uralmat gyakoroltak a hozzájuk csatlakozott segédnépek felett, és szedtek azoktól a maguk hasznára foglyokat és zsákmányt. A lovasnomád társadalom köznépe tehát alávetett idegenekből (a magyarok esetében kavarokból, szlávokból, avarokból, onogurokból) állt, akiket ők szolgáiknak tekintettek, és tőlük különféle szolgáltatásokat követeltek. E szolgáltatások lehettek katonai jellegűek, földművesnépek esetén élelmiszeradók, az idegenből behurcolt és el nem adott foglyok esetén pedig sátor körüli szolgálatok (az állatállomány ellátása). A honfoglalás Attila 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom széthullott, ezután a Kárpátmedence a germán

népek uralma alá került. Később a Baján kagán vezetésével érkező avarok megszállták az egész Kárpát-medencét. Ez a félelmetes török, nomád nép Belső-Ázsiából vándorolt ide. Új hazájukból kiindulva végigportyázták a környező területeket A Balkánról szinte kipusztult az egész lakosság, ez lehetővé tette, hogy szláv népek költözzenek be. Az avar kagánok hatalma 630-as évektől csökkenni kezdett, majd 680 táján, a török-bolgár birodalom felbomlásának következtében újabb nomádok népek érkeztek Avariába, ami ismét megnövelte erejüket. A következő, viszonylag békés időszaknak a megerősödő Karolingbirodalom vetett véget Nagy Károly 800 körül több hadjáratban szétverte az avar törzseket Az avarok, részben megkeresztelkedve, frank fennhatóság alá kerültek, részben a Kárpátmedence keleti részére vándoroltak. Az avar régészeti kutatások során alakult ki a kettős honfoglalás elmélete. Eszerint az

avarok Kárpát-medencébe érkező második hullámát nem törökök, hanem magyar népesség alkotta, s ezek megélték Árpád magyarjainak honfoglalását. A második hullámot, övvereteiről, a griffes-indás kultúrának nevezzük. Ezt az elméletet támogatja az a felfogás is, miszerint őseink az Etelközben már a VII. században megvetették a lábukat. A kettős honfoglalás elmélete megoldást kínál a székelyek eredetére is Az avar birodalom szétesése után egyre nagyobb számban érkeztek szlávok a Kárpát-medencébe. Elismerték a frank fennhatóságot, hűbérségként birtokolták a v idéket. Harcban álltak a morvákkal, akik a medence északnyugati részét tartották kezükben. 862-től Etelközből mindkét fél magyarokat hívott segítségül, s őseink a zsákmány reményében harcoltak mindkét oldalon. Szvatpoluk 894-es halálát követően a morvák birodalma szétesett A honfoglalás korában nem létezett erős államalakulat a

Kárpát-medencében. A magyar honfoglalást két szakaszra tagolhatjuk. Az első szakaszban a magyarok megtámadták a Bizáncot szorongató bolgár cárt, Simeont. A sikeres portyázást követő évben, 895-ben, a magyar főerők ismét hadjáratot vezettek, mikor hatalmas erejű támadás érte őket, keletről. A besenyők teljes erőikkel zúdultak a magyarokra, mivel őket is szorították mások Őseink valószínüleg a Kárpátok északkeleti (Vereckei-, Tatár-szoros) és az erdélyi (Békásszoros) hágóin át vonultak be, majd leereszkedtek az Alföldre, a Garam-Duna vonaláig szállták meg a vidéket. A bolgárokon kívül nem találkoztak számottevő ellenállással A következő évekről nem szólnak források, de valószínűleg a sorok rendezése, az új szállásterületen való berendezkedés kötötte le őket. Ez idő alatt nem vezettek hadjáratot nyugat felé. A második szakaszban, 898-ban, változott a helyzet. Csapataink a Száva vonalán vonultak

Észak-Itáliába, pusztítottak és raboltak. 900-ban tértek haza, és a morvákat rohanták le, így kiverték őket a Kárpát-medencéből. Majd a bajorokra támadtak, elfoglalva Pannóniát, elsöpörve a kis szláv és teuton központokat. A tizedik század elejére az egész Kárpátmedence a magyarok kezébe került Rajtuk kívül még találhatunk késő avarokat (kb 400000), szláv néptöredékeket, nyugaton bajorokat. 902-ben a morva állam maradványait verték szét, 9 Kőszegi Dániel megszerezve ezzel a Morva völgyét. A bajorokkal folyamatos összetűzésbe kerültünk Tőrbe csalták Kurszánt és kíséretét: egy lakomán 904-ben megölték, s így megszűnt a kettős fejedelemség rendszere, Árpád egyedüli vezetője lett a törzsszövetségnek. A letelepedéstől az államalapításig A Kárpát-medence megszerzése és biztosítása után (907), rendszerint évente indultak hadjáratok, nagyobbrészt nyugatra, Itáliába, Bajorországba, Franciaországba

és Szászországba, de támadták Bizáncot, és északon is portyázhattak, de erről senki nem emlékezik meg. A portyák fő célja a zsákmányszerzés volt Pusztításaink miatt nemegyszer imádkoztak a magyar nyilak ellen. Elsősorban gazdag templomokat fosztottak ki A behozott ékszereket beolvasztották és saját ízlésüknek megfelelő tárgyakat készítettek belőle. De embereket is hurcoltak be, akiket később rabszolgának eladták, vagy szolganépeik számát növelték velük. Árpád utódai úgy követték egymást, hogy mindig a fejedelem legidősebb fia vette át a hatalmat. Így került fejedelmi székbe Géza, 972-ben, aki árpád dédunokája volt A honfoglalást követő évtizedekben Árpád megerősödött, de a kalandozások idején nincs nyoma egységes központi hatalomnak. Géza nevéhez fűződik a tőrzsfők-nemzettségfők hatalmának megtörése. A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő Az erdélyi

Gyula lányát, Saroltot vette feleségül, ezzel megszerezte az ország keleti részének támogatását. Nem kísérelt meg újabb hadjáratot, inkább igyekezett kivédeni a nyugatról várható támadásokat. 973-ban elküldte követeit a N émet-Római Birodalom császárához, I Nagy Ottóhoz, és hittérítőket kért népe számára, majd lemondott a Lajtán túli magyar területekről. A fejedelem megkeresztelkedett, igaz ő még pogány módra élt tovább, de fiát, Vajkot (Szent István) már keresztény hitben nevelte. Az új külpolitikai irányzatot jelezte Vajk házassága, a bajor hercegnővel, Gizellával. A hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a cs ászári Szász-dinasztiával, s a Gizellát követő lovagok tovább erősítették a fejedelmi hatalmat. Géza halálakor 997-ben, már árpádok kezében volt az ország nagy része, de Géza fiával szemben hatalmi igényekkel lépett föl Koppány. Koppány apja is dédunokája volt Árpádnak és

mivel idősebb volt mint István, főképp a szeniorátusra hivatkozott. Koppány legyőzésével István kezébe jutott a hatalom. A fejedelem királyi címért folyamodott II Szilveszter pápa 1000 és 1001 f ordulóján Esztergomban megkoronázta. 1003-ban erdélyi Gyulát megfosztotta országától. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak legyőzése volt. István így az egész Kárpát-medence urává vált Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányult. Létrehozta az önálló magyar egyházszervezetet, az élén az esztergomi érsekkel. István alapította az esztergomi és kalocsai érsekséget, valamint a veszprémi, pécsi, csanádi, győri, egri és gyulafehérvári püspökséget. A falvakat, tíz falvanként, templom építésére és tized fizetésére kötelezte. A bencések érkeztek először hazánkba és a király támogatásával alapították első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon. A világi államhatalom

kiépítése is István nevéhez fűződik Az országot királyi vármegyékre tagolta, melyek több feladatot is elláttak (katonai-igazgatási, gazdasági és bírói). A királyi vármegyék bázisai a királyi várak voltak. Így szilárdult meg az állam és a kereszténység, és így indult virágzásnak a magyar kultúra. Felhasznált irodalmak: Herber, Martos, Moss, Tisza: Történelem 3. 1000-től 1500-ig Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története Kristó Gyula: A 9.-10 század története 10 Kőszegi Dániel Csorba Csaba: Árpád jöve magyar néppel Mellékletek: A vérszerződés Hajfonat-korong A bezdédi tarsolylemez A magyarok jellegzetes harcmódja: menekülést színlelnek, majd az őket üldözőbe vevő hadsereget bekerítik és lenyilazzák A jurta belseje 11