Földrajz | Tanulmányok, esszék » Amazónia

1 AMAZÓNIA Az Amazónia egyike azoknak a természetföldrajzi tájegységeknek, amelyet nem nehéz valamilyen "leg" jelzővel illetni. Földünk legnagyobb és legcsapadékosabb trópusi medencéje és a legnagyobb vízgyűjtőterülettel, a legnagyobb vízhozammal rendelkező folyó mentén a legnagyobb trópusi esőerdő alakult ki. Sajnos újabban mindezek mellé még odatehető, hogy a szárazföldek legtöbbet emlegetett súlyosan veszélyeztetett ökoszisztémája. Amazónia nem politikai egység, s bár gyakran Brazíliával azonosítjuk, tekintélyes része az egyébként andesi országnak ismert Kolumbiában, Peruban, Bolíviában található, sőt teljes joggal amazóniai országnak tekinthető Francia Guayana is. Ez a közel 8 millió km2-es nagytáj természetesen nem tökéletesen egyveretű geográfiai egység, a vízgyűjtő magashegyvidéki peremei pl. nyilvánvalóan nem az igazi "amazónia", de tény, hogy igy is több millió km2-nyi terület

tájökológiai adottságai nagyon hasonlóak. Az Amazonas medencéjének geológiai előzménye egy tektonikus árok a két dél-amerikai ősföld között. Ez az egyesek szerint az óidő óta létező amazóniai nyírófelületet ma is aktív törésvonal, - Manaus környékén ma is vannak kisebb földrengések - amely mentén a Guayanai-masszívum lassan nyugat felé csúszik. A mozgás nem gyors, a paleozoikum óta összesen 100-150 km, de hatása folyamatosan a kimutatható a medencévé válás a geotektonikus fejlődéstörténetében. (Lóczy Lajos Brazíliában élt, szintén geológus fia az 1960-as évek végén számos sokat idézett cikket publikált a szóbanforgó kérdésről.) A valódi medence kialakulásáig az egész tágabb környezet felszínfejlődésének szempontjából kiemelkedő fontosságú esemény volt az andesi orogenezist bevezető triász bazalt vulkanizmus, és a felsőkréta (cenoman) transzgresszió. A kréta üledékeknek azonban csak a mai

Amazonas-torkolatnál lévő formációi tengeri eredetűek, Belső- Amazóniában tavi és folyóvízi üledékek vannak. Úgy tűnik tehát, hogy a Guayana-Brazil ősföldek ekkor - és még egészen a pleisztocénig - közös vízválasztóval elzárták a belső területeket a kinyíló Atlantiősóceántól (1. ábra) Az Amazonas mai medencéjének keleti és nyugati része tehát egész hosszú ideig egymástól külön fejlődött. Belső-Amazóniában az eocén terresztrikus üledékre az oligocénben és a miocénben tengeriek rétegződnek, vagyis a lassan kiemelkedő Andok ellenére a hegyláncok között kanyargó tengerágak révén tartósan kapcsolatba került a mai nyugat-amazónia a Pacifikus óceánnal. Leghosszabb ideig, a felső-miocénig az ún Iquitosi-tenger tartotta fenn a kapcsolatot a nyugati óceánnal, s a paleontológusok véleménye szerint a különös édesvízi delfin is akkor telepedhetett meg a brakkvizesedő tengeröbölben. A felső

oligocénből-alsó miocénből több ilyen pacifikus tengeröböl üledékét ismerjük, ezek az ún. szubandin beltengerek Csaknem biztos, hogy ahol ma a nevezetes bifurkáló Casiquiare keresi a lefolyást, ott már a miocénban is vetélkedés volt a két vízgyűjtő között, s egy ősamazonasi mellékfolyó vízgyűjtőterületet rabolt az Iquitosi-beltenger számára az orinocoi tengeröböltől. Ez a lapos vízválasztó küszöb izosztatikus mozgása hol elzárta, hol ismét összekapcsolta az Amazonas és az Orinico 2 vízgyűjtőjét. A jelenlegi bifurkáció egy kb 10 000 éve kezdődött kiemelkedés eredménye. A miocén végére lassan elzáródott az Andokon keresztülvezető tengeri kapcsolat, és egy hatalmas kiédesedő beltó jött létre, amelyet még a pleisztocén eljegesedés olvadékvizei is gyarapítottak. Az Atlanti-óceán felé az áttörés a pleisztocén második felében következhetett be, nem kis részben annak köszönhetően, hogy a megújuló

glaciális fázisokban a 110-130- méterrel alábbsüllyedő tengerszint felerősítette az Obidos környékén lévő vízválasztó hátráló erodálódását, s végül az torkolati Amazonas lecsapolta a kiterjedt mocsaras, sekély beltavat. Geomorfológiai szempontból a hatalmas területet legalább négy részre szokás bontani: 1, a medenceperem 200-250 m tszf-i magasságot meghaladó hegylábi lejtői, 2, a belső- vagy nyugati- Amazonas-medence, 3, a két ősföld között összeszűkülő középső-Amazonasz szakasz, végül az 4, alsó, torkolati szakasz Ezek a részterületek nem csak domborzatilag, hanem geológiai alapokat, éghajlatot, növényzetet, antropogén hatáserősséget tekintve is többé-kevésbé elkülöníthetők egymástól. A környező hegylábi lejtőkre nézve a legkevésbé lehet összefoglaló jellemzést adni, más adottságai vannak a Brazil-masszívumról, és más az Andokból leereszkedő pedimenteknek. A belső medencerészt, amellett, hogy

ez a legcsapadékosabb terület, egyenetlen denudációs siksági jellege fogja egy egységbe. A folyó lényegében a kora harmadidőszak óta felhalmozódó laza üledékekből kiformált alacsony tanúdombok, táblahegyek, idős teraszfelszínek között kanyarog (A legidősebb teraszok 180 méterrel vannak a tengerszint fölött, vagyis 80-90 méterrel emelkedik a folyó szintje fölé, alacsonyabban pedig 40-60, ill. 10-20 méteres relatív magasságban találhatók folyóteraszok, amelyeket részletesen még nem térképeztek fel. A legidősebb terasz pliocén rétegekbe vágódik be, az alacsonyabbak pleisztocén eredetűek.) A középső folyószakaszon felszínre bukkannak az ősmasszívum peremén megmaradt óidei üledékek foszlányai. A folyó mély eróziós medret vágott a sziklaaljzatba, itt összeszűkül a jellegzetes széles ártér, és kelet-felől ideáig jutott el az erős antropogén hatás. Az ettől keletebbre lévő medencerész tipikus feltöltött

negyedidőszaki alluvium, és elfajuló mellékágakkal tagolt tölcsértorkolat, tengerparton mangroveerdőkkel. A medence geomorfológiai tagolásának másik szokásos módja a folyómenti magassági szintek, amelyek aszerint alakultak ki, hogy gyakorlatilag állandóan (varzea) vagy csak időszakosan (igapo) állnak víz alatt, ill. ármentes térszínek (terra firme) (2. ábra) A valós arányok érzékeltetésére jó ha megemlítjük, hogy a varzea felszíne nem több, mint az egész Amazónia 5%-a! Ezek a szintek legszebben a belső-medencében láthatók. Az utóbbi években az ökológiai rendszer zavarainak 3 jeleként gyakori, hogy az áradás más ritmusban, más vízmagassággal érkezik, s ennek következtében az erre legérzékenyebb igapo galériaerdei sok helyen pusztulnak. Ilyen történt pl 1971-74 között amikor az áradás időtartama lényegesen hosszabb volt a szokásosnál. A varzea, az igapo és a terra firme szintek hidrológiai, talajtani és ebből

következően biogeográfiai adottságai kissé eltérnek a medence belső, és torkolati szakaszán, mert az utóbbi részeken a preglaciális magasabb tengerállás agyagos és homokos rétegeket halmozott egymásra, a nyugati medencében viszont a pleisztocén klímaingadozás hagyott hátra durvább és finomabb rétegeket. A két üledékköteg geológiai eredete ugyan eltérő, agyagásvány összetételét mégis hasonlónak írják le. A sztratigráfiai helyzet mégis okoz kisebb-nagyobb regionális ökológiai eltéréseket. Nem teljesen egyveretű az éghajlat sem, még akkor se, ha kizárjuk a környező hegyvidéki területeket. A hőmérsékleti viszonyok ugyan a medencében mindenütt azonosak, jelentős eltérés van viszont a csapadékmennyiségben. A kolumbiai, perui Andok előterében a délkeleti passzát megtorlódik, és nagy területen 3000 mm-nél több csapadékot ad. Ezt a mennyiséget ezen kívül csak a torkolattól ÉNY-ra levő tengerpart éri el,

egyébként Amazónia átlagos csapadékmennyisége nem sokkal több 2000 mm-nél. Érdekes, hogy a Guayanai hegyvidék DK-i oldalán, egy kisebb területen, amely azonban magába foglalja a folyó torkolati szakaszát is, csak 1500 mm csapadékot mérnek. Ezt a csapadékhiányt egy nemrég kimutatott interkontinentális cirkuláció leszálló ágának tulajdonítják (Walker-cirkuláció). Az esős évszakban, ami délen szeptemberben kezdődik és 4 hónapig tart havonta 200-300, a száraz pediódusban 50-100 mm csapadék esik. Északon ez az esős évszak egy hónappal későbbre tolódik (október-január). Amazónia ökológiai problémáinak vizsgálata során lényeges kérdésként vetődött fel ennek a klímának a stabilitása. Számos üledéktani, paleobotanikai kutatás eredményei azt valószínűsítik, hogy a terület éghajlata nem csak a pleisztocénben, de a holocén során is olymértékű kilengéseket végzett, amely maradandó nyomokat hagyott a környezet

állapotában. Mivel ez a hatás leginkább a növényzet összetételében jelentkezett, a kérdésre ott fogunk visszatérni. Az Amazonas-vidék (középső szakaszán:Solimoes) vízrajzát egy szokatlan felosztás szerint szokás tárgyalni. A vizek színe alapján fehér, fekete és ún "tiszta vizű" folyókról, (Agua branca - eutróf, Agua clara - disztróf, Agua preta - oligotróf) részvízgyűjtőről beszélhetünk (3.ábra) Az elnevezésben természetesen az adott területre jellemző lehordódási szediment anyag sajátosságai és a szervesanyag tartalom tükröződik. A fehérvizű folyók az Andokból érkeznek a nyugati medencerészbe, pl. a Maranon, az Ucayali, a Madeira, a Jurua, a Purus, stb. A vizek kémhatása semleges, általában 6,2. és 7,2 között van, lebegő üledékben, és tápanyagokban gazdagok. Agyagásványai között többségében kaolinit van, de található benne illit, chlorit, sőt egy kevés montmorillonit is. Ez utóbbi a

legértékesebb komponens, mert ennek a legjobb az ionkicserélő kapacitása, s ennek hiánya okozza leginkább a trópusi talajok gyönge minőségét. Emiatt az ilyen folyópartokon már régen megtelepedett az ember, termékeny iszapja alkalmas gyümölcs és zöldségtermelésre. Sajnos épp ezek a hordalékok melegágyai a különféle fertőző betegségek mikroorganizmusai (pl. malária) számára (A tiszta vizű folyók vize, 4 iszapja szinte teljesen mentes ilyen kórokozóktól, a fekete vizű folyók mentén változó a helyzet.) A fekete vizek az északi ősföldről futnak le, színük a magas szervesanyag tartalom miatt sötét, amely főleg a trópusi podzol talajból kerül a vizekbe (erről a talajtípusról a következő fejezetben lesz szó). Egyéb tápanyagokban, pl kalciumban, káliumban és magnéziumban szegény, vize kifejezetten savas: 3,8-4,9 pH közé esik. Iszapja kevésbé termékeny, mint a fehérvizű folyóké, de a szervesanyag tartalom, és a

növényi maradványok bomlásából származó igen magas nitrogéntartalom révén valamivel jobb, mint a harmadik csoportba tartozó folyók iszapjáé. Tipikus képviselője természetesen a Rio Negro. A fehérvizű folyókkal összehasonlítva jóval szerényebb számú népességet vonzott, némelyiket "Éhségfolyónak" nevezték. Délről, a Brazil masszívumról érkeznek az ún. "tiszta vizű" folyók, pl a Xingu, vagy a Tapajos. Vizük kémhatása széles tartományban mozog: 4,5-hét,8, de többnyire gyengén savas. Lényegében átmeneti típust képviselnek a két előbbi csoport között. A folyórendszer egyéb vízrajzi sajátosságai közül azt érdemes kiemelni, hogy az Amazonas vízjárása a torkolat felé közeledve viszonylag kiegyenlített, mert az óriási vízgyűjtőterület révén nagyjából azonos mértékben részesül mindkét félteke csapadékos évszakjából. Vízjárása egyperiódusú, árvize júniusban, júliusban kezdődik,

és tekintélyes vízszintingadozást eredményez. A folyó felsőbb szakaszán pl. a Jurua beömlésénél 20 m az árvízi és a kisvízi szint közötti különbség, Manausnál 10-14 m, a Tapajós torkolatánál pedig már "csak" 8 méter. A hatalmas víztömeg a folyó csekély esése ellenére - Iquitos 3500 km-re van az Atlanti-óceántól és csak 106 magasan fekszik - elég gyors folyású, de így is 80 nap kell ahhoz, hogy az Andokban lehullott esőcsepp elérje az óceánt. A kiegyenlített esésgörbe miatt számos mellékágában viszont alig mozog víz. A főfolyó vissza is duzzasztja a mellékágak vizét - az igapo szó is azt jelenti: a hely ahol áll a víz. Amazónia talajviszonyait nagyjából a környező hegységkeret geológiai jellege, és a folyómenti térszín magassági tagolódása alakítja (4.ábra) Egyszerűen lateritről beszélni természetesen nagyfokú általánosítás lenne. A varzeára homokos hidromorf talaj jellemző. Az igapo

talaja már jobban differenciálódik aszerint, hogy milyen a lehordódási területről érkezett a hordalék. Ez az iszapos üledék teszi az igapót mezőgazdaságilag értékes területté, hiszen a varzea a hosszú vízborítás, a terra firme pedig a kilúgzottsága miatt alig hasznosítható. A medence déli, brazil ősföldre támaszkodó részén található legnagyobb kiterjedésben a valódi laterit. A típusos laterit alatt rendszerint több 10 méter vastag sziallitos málladéktakaró van, a talaj csak gyengén tagolt, legfeltűnőbb az altalajban kialakuló kemény kéreg, a vaskőfok. Ez helyenként annyira vastag és szilárd, hogy épitőkőnek kitermelik. A talaj érzékeny indikátora az elmúlt ezer évek klímájának, és gyorsan jelzi a jelenlegi ökológiai változásokat is. A laterittel kapcsolatban azt írja a 5 szakirodalom, hogy a holocén klímaingadozások valószínűleg nem voltak olyan erősek, hogy az megszakította volna a folyamatos

"kilúgzást" (átmosódást). másrészt viszont a legújabb összehasonlító adatok arra utalnak, hogy sok helyen mintha megállt volna a laterit képződés, sok helyen megfigyelhető a legfelső lateritréteg kifakulása, s ez a halványsárga árnyalat a laterit latosollá történő recens átalakulását mutatja. Egyesek szerint ez már a légköri savas ülepedés következménye, ami a globális tendenciák és az amazóniai erdőégetés eredménye. A típusos laterittől megkülönböztetik a nyugat-amazóniai magas talajvízállásos, rossz lefolyású vidéken kialakuló ún. talajvíz-laterietet, amely tkp hidromorf karakterű laterit. A környező északi és nyugati hegységkeret lejtői felé a laterit átmegy vörössárga latosolba, végül ahol erősen homokos a talajképző kőzet (pl. kréta homokkövek), ott ún areno-latosol jön létre (4ábra) Podzolokról a talajtanban sokáig csak a mérsékelt és a szubarktikus égövekkel kapcsolatban

beszéltek. Újabban a pedológusok trópusi podzolokat is leírnak, a valódi podzolokra jellemző kifehéredő, nagy kvarctartalmú A szinttel. Viszonylag magas a humusztartalmuk, ami persze csak a közismerten szervesanyag-szegény lateritekkel összevetve jelent relatíve termékeny típust. A kvarcban gazdag felső talajréteg alatt egy tömöttebb felhalmozódási szint van, sötétebb színét egyrészt a vas és mangántartalmának köszönheti, de itt akkumulálódik a humusz egy része is. Ez a talaj csak kvarcban gazdag alapkőzeten, és vízszintes térszínen alakul ki, leginkább ahol a harmadidőszakban a Guayanai ősmasszívum málladékát az akkori folyók szétteregették, és ma teraszszigeteket, pediment-foszlányokat alkotnak. A talajtérképen külön típust képvisel a tengerparti mangroveerdők alatt kialakuló talaj. 6 Amazónia természetesen egyedülállóan gazdag élővilága miatt a legismertebb. Az esőerdő a napenegiát nagy hatékonysággal

hasznosító ökorendszer, valószínűleg a Földön itt fejlődött ki legtökéletesebben, legnagyobb változatossággal az élő és az élettelen rendszerek kapcsolata Első tudományos kutatója, Alexander von Humboldt Hylea-nak nevezte el az esőerdőt, amely azonban -elsősorban a varzea-igapo-terra firme tagolódás szerint több részre oszlik. Ezen belül is a varzea alacsonyabb részein dús lágyszárú, részben füvekből álló növényzet van, mert az erdőállomány, a 8-10 hónapos vízborítás miatt csak egy kicsit magasabban képes megtelepedni. Még itt is természetes, hogy 5-6 hónapig 24 méteres vízben állnak a fák, amihez nagyon speciális módon kellett alkalmazkodni. Érdekes módon légzőgyökerei csak az állandóbb vízállású, mocsaras területeken vannak a fáknak. A varzea erdőkben a fák törzse a vízszintingadozás miatt csak 4-5 méter magasan ágazik el, s ott nőnek a levelek. A varzea erdők tipikus fái a pálmák, a Leguminoseae és a

Bombacaceae, a családból kerülnek ki, pl. Pseudobombax munguba, vagy a Ceiba pentandra Az ártéren a vízjárás, a terra firmén pedig a fény utáni nyújtózás miatt nőnek hatalmas termetű fák. A laza talaj miatt szétágazó gyökérzet, törzstámasztó palánkgyökér stabilizálja a fákat. Az igapo természetes növényzete a galériaerdő, és itt hiányzik a Moraceae család Cecropia nemzetsége, amely rendkívüli gazdagságával jelentős szerepet játszik a varzea és a terra firme vegetációjában. Vannak ezenkívül olyan fajok is amelyeket megtalálunk mind a három élőhelytípusban. A növények között uralkodnak a jól alkalmazkodó K-stratégisták, kivéve a varzeákat, ahol sok r-stratégista él A felülmúlhatatlan faji változatosságot elég egyetlen adattal érzékeltetni: a terra firme erdeiben hektáronként 200 körüli fafajt lehet összeszámolni. A tápanyaggazdagság különbségeit mutatja, hogy a terra firme fáiról évente 6 tonna lomb

hullik le egy hektáron, de azt a mennyiséget a varzea vegetációja még 67%-al felülmúlja. A varzea szint faji változatosságát az is növeli, hogy itt az erdő tkp. szegélyhelyzetben van, oldalról is kap fényt, míg a terra firme belső részeinek fényszegénysége közismert. Vannak persze olyan növénycsaládok, amelyek ehhez alkalmazkodtak, - pl. broméliák Az erdőirtások zárt erdőtakarót felszabdaló hatásának ökológiai következményeit - többek között - épp ezeknek a fénykerülő broméliáknak a visszahúzódásával lehetett szemléletesen bizonyítani, egyre nő a peremhatás által érintett élőhelyek kiterjedése. A természetvédelem szerény célkitűzése, hogy az erdőirtásokat lehetőleg olyan területi mintázatra szorítsa, amely a legtöbb nagy erdőegységet, és a legkevesebb peremökotont eredmény. Az amazóniai növényvilág rendkívüli változatossággal alkalmazkodott a fény, a csapadék, a pára, a szél stb. viszonyokhoz A

növények számos része ennek érdekében módosult. A palánkgyökér erre volt egy példa, de folytathatjuk pl a levél alakjával, amely csepegtető csúcsban végződik, s ez biztosítja a víz lefolyását. Gyakoriak az fán lakó, ún. epifiton növények, amelyek – legalábbis sok faj esetében életciklusuk kezdetén – csak kapaszkodásra használja az anyanövényt. ( Később több fajnál elsorvad a gyökérzet, és áttér a valódi élősködésre. Az esőerdő belsejében a csekély légmozgás miatt a szélbeporzásra kevés esély van, ezért itt csaknem kivétel nélkül rovar beporzás működik. 7 - a trópusi ökoszisztémában a konzumensek szerepe kicsi, s ezentúl az amazóniai rendszerben különösen alárendelt az emlősök szerepe, még az afrikai és a délázsiai rokonterületekkel összehasonlítva is - az Amazonas-medence ökológiai adottságai a fehér és a fekete vizű folyók mentén, a varzea zónában lényegesen kedvezőbbek. A

tápanyagbőség miatt itt az erdők egyharmadnyival produktívabb, az itt lévő füvek szárazanyagtartalma eléri a 100 tonna/hektár/év mennyiséget. Ennek következtében az állatvilág - különösen az emlősök itt koncentrálódnak. A gazdag madárvilág szintén a varzeaára (és a torkolatvidékre) jellemző. A 1079 rágcsáló közül pl, 45 él a varzeában, ami pedig az összterület alig 4%-a, és csak 41 faj a hatalmas kiterjedésű ármentes terra firmen. Különösen a nyugat-amazóniai-medence terra firme szintje szegény magasabbrendű állatokban, itt a faji diverzitást szinte csak a rovarok és talajlakók képviselik. - a nagyfokú faji változatosság miatt kicsi annak a veszélye, hogy egy-egy növényevő faj túlságosan elszaporodjon, de ugyanez a korlátozó tényező állja útját a nővénybetegségeknek is, bár az itteni mezőgazdaságnak igen sok növénybetegséggel, károkozóval kell megküzdenie. 8 Mielőtt rátérnénk a szóbanforgó

nagytáj ökológiai, területhasználati problémáira, foglalkoznunk kell egy olyan kérdéssel, amely sok tekintetben magyarázatot ad az itteni ökoszisztéma sajátos adottságaira. Amikor néhány évtizeddel ezelőtt már megfelelő számú adat gyűlt össze Amazónia élővilágáról, feltűnt a kutatóknak, hogy a flóra és a fauna területi változatossága nagyobb, mint azt korábban várták. A varzea és az igapo eltérő sajátosságait megnyugtatóan meg lehetett indokolni az alapjaiban eltérő hidrológiai körülményekkel, de hogy miből ered a terra firma korábban egyveretűnek hitt őserdejének mozaikossága, arra több hipotézist állítottak fel. A terepvizsgálatok - elsősorban pollenfúrások - és az űrfelvételek, légifényképek tanulmányozása alapján végül kitűnt, hogy a területi mintázat kapcsolatban van a domborzati különbségekkel. Kitűnt, hogy akár a korábban jelentéktelen magasságú denudációs maradványfelszíneken, idős

teraszokon is eltérő lehet az élővilág fajösszetétele, mint a környező alacsonyabb térszíneken. A magyarázatot a pleisztocén klímaingadozásokban kellett keresni. Előbb azt gondolták, hogy a pleisztocén itt inkább hűvösebbnek nevezhető periódusaiban a relatíve magasabban fekvő esőerdők több csapadékot kaptak, mint az alacsonyabban fekvő síkságok, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a csapadékhiányos területeken elszegényedett az esőerdő, átment nedves szavannába. Mint láttuk a pedológusok véleménye szerint ilyen radikális következményekkel járó száraz időszakot a talajszelvények nem igazolnak. Ezenkívül a botanikusok sem tartották valószínűnek, hogy az így előállhatott 15-20%-os csapadékdifferencia ilyen komoly következményekkel járt volna, hiszen ma is egymáshoz nagyon hasonló az esőerdő létezik ott, ahol 1800 és ott ahol 2800 mm eső hullik. Ekkor felállítottak egy olyan modellt, ami szerint a mozaikos

erdőrefugiumok kialakulásának oka nem a csapadékviszonyoknak, hanem a magasabban fekvő területek alacsonyabb középhőmérsékletének köszönhető (5. ábra) A helyzet topográfiai értelemben tehát megfordult, a klimatikus menedékhelyek nem a csapadékosabb magaslatok, hanem a melegebb alacsony térszínek voltak. A típusos trópusi esőerdő ui. a 20%-al kevesebb csapadékot jobban elviseli, mint a 3-4 fokkal alacsonyabb évi középhőmérsékletet. A posztglaciális "hegyről visszaerdősödés" helyett az alacsonyabb térszínekről történő visszavándorlás látszik valószínűbbnek. A fejlődéstörténet, az élővilág területi elrendeződésének pontos rekonstruálása azért nehéz, mert más területi mintázatot kapunk, ha fás növényzet, a madárvilág, a hüllők, vagy a lepkék refugiumfoltjairól készített térképeket vetjük össze (5.ábra) Egyes területeket illetően ezek a térképek fedésbe hozhatók egymással más pleisztocén

kirajzási központ viszont csak egyik, vagy másik élőlénycsoport szempontjából látszik refugiumnak. Feltehetően pleisztocén menedékhelyek voltak pl. nyugat -amazóniában a Napo-folyó környékén, Peru DK-i részén, a Tapajos folyó középső folyása vidékén, a Rio Negro mentén, és a Guayanai-hegyvidék néhány völgyében. A pleisztocén klimaváltozások nyomonkövetését az is megnehezíti, hogy újabban a medence több helyén nagy kiterjedésű holocén természeti katasztrófák nyomait fedezték fel. Az ökológusoknak egyre inkább az a véleménye, hogy az 9 amazóniai ökoszosztéma stabilitását az ún. közepes környezeti zavarok előnyösen befolyásolták, árvizek, erdőtüzek a holocén folyamán nagy területen pusztítottak, s ezek jobban növelik az ökorendszer ellenállóképességét, mint a változatlan viszonyok. Természetesen a túl erős környezeti zavarokhoz nem tud rugalmasan alkalmazkodni a természet, ezek maradandó

változásokat idézhetnek elő. Sajnos az emberi hatások többsége ilyen, vagy erőssége, de még inkább gyorsasága meghaladja a bioszféra alkalmazkodó képességét. A mostanában fenyegető 2-3 fokos globális hőmérsékletemelkedésre a földtörténetben számos példa van, csakhogy azok többnyire nem 100-200 , hanem több ezer év alatt zajlottak le. A hirtelen természeti katasztrófák fordulópontot jelentettek az evolúcióban - pl. krétavégi hüllőkihalás. Az amazóniai pleisztocén refugium-szigetek azonosítását tehát az is megnehezíti, hogy azóta több lokális környezeti esemény összezavarta a nyomokat. Az ember tevékenységét itt évezredekig nyom nélkül eltüntette a természet. Amazónia földjének természetes teherbíró képessége sohasem engedte, hogy az őslakosság sokáig egy helyen maradjon. A földművelés sokkal bonyolultabb életszervezést kívánt, mint a bőkezű környezet élelemforrásainak halászat, vadászat és

gyűjtögetés útján történő megszerzése. A társadalommá szerveződés nem lépte át azt a küszöböt, amely az antropogén hatásokat egy szűk területre koncentrálta volna, az őslakosság máig félig vándorló életmódot folytat. Úgy látszik az a paradox helyzet állt elő, hogy Földünk legdúsabb ökoszisztémájának meglepően szerény az ember-eltartó képessége. Amint népesebb embercsoport - 500-1000 fő - próbálna több évig egyhelyben lakni, a közösség élelmezése feltétlenül nehézségbe ütközne. A koncentrált népességtömörülés csak mesterséges beavatkozással tartható el, aminek központi kérdése a talaj termőképességének fenntartása. Ha nem tudjuk ellátni a lakosságot a gyűjtött, vadászott élelmiszerrel, akkor vagy importálni kell más ökorégióból, vagy pótolni kell a talaj gyönge termőképességét. Ezek az erős limitáló tényezők évezredekig mozgásban , szétszórtan és alacsony létszámon tartották

az erdőlakó indiánokat. A több millió négyzetkilométernyi esőerdő 250 - 300 ezer őslakost tartott el. Ennyi ember földművelő tevékenységét évezredeken át regenerálta a természet. Az első törzsek - észak felől, a keskeny közép-amerikai szárazföldi hídon átkelve - kb. 12 000 évvel ezelőtt érték el az Amazonas vidékét Az indián közösségek többnyire a folyók mentén éltek vándorló életet. Az esős időszak végén kivágtak néhány hektárnyi erdőt, amely a szárazabb időszak végére kiszáradt annyira, hogy el lehetett égetni. A hamu vízben oldódó tápanyagai gyorsan bemosódtak a talajba, s gyakorlatilag ez volt az egész tápanyagtőke, ami felnevelt 23 zöldség, manióka és kukorica termést. Az ezt követő 8-10 évben még néhány alkalommal érdemes volt felégetni a szekunder erdőt, a hamu még adott annyi tápanyagot, hogy egy termést betakaríthattak, de aztán már az elhamvadó növényzetben sem volt elegendő

tápanyagkészlet. Az irtványt végleg fel kellett hagyni. Az elhagyott telepen előbb egy alacsony másodlagos erdő nőtt, (ún Capoeira) majd kb. 20-30 év alatt annyira regenerálódott az esőerdő, hogy csak alapos botanikai vizsgálattal lehetett felfedezni az egykori irtványt. Ez alól a vándorlási kényszer alól csak a tápanyaggazdag podzoltalajú vidékek képeztek kivételt. 10 Az elmondott, - itt rocada-nak nevezett - égetéses területhasználati mód egyensúlya akkor kezdett felborulni, amikor állami ösztönzésre egyre nagyobb tömegeket igyekeztek Amazóniába irányítani, illetve mikor elkezdődött az exportra történő nagyipari fakitermelés (6. ábra) A hatalmas irtványok helyén a direkt napsugárzás gyorsan kiszárította a talajt, ez megnövelte a kipárolgást, s végeredményben elkezdett süllyedni a talajvízszint. Az ilyen területeken az újraerdősítésnek is gátat szab a száraz talaj, meglepő módon a "mindennapos esők"

övében öntözni kellene a fiatal erdőültetvényeket! Jelenleg már olyan nagyok ezek az irtványterületek, hogy mérhető módon csökkent az esőerdők feletti párakondenzáció, nő az év szárazabb periódusának hossza, csökken az évi csapadékmennyiség. A degradált, fedetlenül maradó felszínről egyre több hordalék erodálódik a folyókba, ahol a hordaléktöménység megváltozásával módosulnak a folyók hidrológiai adottságai. A növényzetégetéssel nő a légkör CO2 tartalma, ami egyik oka az atmoszféra felmelegedéséhez vezető globális légköri folyamatoknak . Az amazóniai tájökológiai problémáknak tehát az a forrása, hogy a talaj csak igen szerény termőképességgel rendelkezik, s jelenlegi felhasználási módja olyan láncreakciókat indit be, amely az egész ökosziosztéma működését megzavarja. A talajviszonyokat - a mezőgazdaság oldaláról a következőképp lehet jellemezni - igen csekély a tápanyagpotenciál, és az is

nagyrészt a növényzetben tartózkodik.igen alacsony a talaj ionkicserélő kapacitása - az agyagásványok közül a talajban túl sok a kaolinit és gibbsit, amelyek annyira gyenge ionkötő képességgel rendelkeznek, hogy a műtrágyázást a teljes kimosódás miatt 2-3 havonta meg kellene ismételni - az itteni talajok vastag felső rétegében meglepő módon alacsony - rendszerint 50%-ot se éri el - az agyagfrakció aránya, s ez kevesebb, mint a szubtrópusokon, vagy akár számos mérsékelt égövi talajban lévő 60-80%. A trópusi talajok gyors kiszáradását alapvetően ez okozza. A bőséges, nagy intenzitású csapadék is igen gyorsan elszivárog, a trópusokon nem marad órákig sáros a felszín. - az előbbiekből logikusan következik, hogy a talajerózió sem olyan nagymérvű, mint ahogy gondolnánk. Árkos erózió pl kifejezetten ritka a trópusokon - különösen a szubtrópusokkal összehasonlítva - a felszínfejlődést inkább az areális folyamatok

jellemzik. - a fény és a hőmérséklet nem jelent limitáló tényezőt, a mezőgazdasági termelést azonban hátrányosan befolyásolja, hogy a magas páratartalom kedvez a növényi kórokozóknak, az növények igen gyors növekedése miatt pedig a magas aromatartalmú termények pl. gyümölcsök - nem hozzák azt a minőséget, mint a szubtrópusokon A felsorolt sajátosságok miatt a szóbanforgó terület intenzívebb mezőgazdasági hasznosítását a következő általános szabályok szerint kell megszervezni: 11 1. Kritikus pont a talaj tápanyagtartalma Ez két módon őrizhető meg: vagy kellő hosszúságú ideig szüneteltetjük a termelést, s ezzel kivárjuk, hogy az természetes úton, gyakorlatilag a légkörből pótlódjon, vagy trágyázunk, amit a talajok már emlitett kedvezőtlen adottságai eléggé megnehezít. 2. A speciális adottságokhoz történő nagyfokú alkalmazkodás, többek között annak figyelembevételével, hogy itt egy igen nagy

fitomasszatömeg előállítására képes bonyolult ökorendszerről van szó. 3. Az agrárökoszisztéma degradálódása stabilitását is csökkenti az eredeti ökorendszer 4. Minél intenzívebb termelést akarunk folytatni, annál nagyobb költségekkel kell számolni. Természetesen az így előállított termékek piaci ára is magasabb lehet, de a tapasztalatok szerint a trópusi nagyüzemi gazdálkodás rentabilitása sokszor alacsony. 5. Az agroökoszisztémák mindegyike más módon használja a talajt A trópusi talajok szerény termőképessége miatt a vetésforgóra itt még nagyobb szükség van, mint a mérsékelt égövben. Amazónia gazdasági hasznosítására többféle kísérlet történik. Ezek egy része inkább szociális feszültségek enyhítésére szolgál és kevésbé szempont a hosszútávú, ökológiailag átgondolt területhasználat. A környezetbarát, tradicionális gyűjtögető erdőhasználat fejlesztésére dolgozták ki az ún.

"Rerservas Extrativistas" védett gyűjtögető körzetek rendszert. Az Acre tartományban (Ny-Brazília) kifejlesztett szisztéma szerint egy nagyobb - több 100 hektáros területet 20 éves koncesszióba adtak a kaucsukgyűjtő kisközösségeknek. A terület elég nagy volt ahhoz, hogy megfelelő profitot hozzon, s fenntartotta az esőerdő eredeti élővilágát. Az 1985-ben elindított program során több tízezer ember települt le Acre, Rondonia, Para, Amapá tartományok addig szinte lakatlan részein. Ismerve Brazília népességszaporodási ütemét ez a szám kétségtelenül csekély. Az egy családra jutó terület 380 hektár rettentően nagy, milliós nagyságrendű munkanélküli tömegekkel számolva nyilvánvalóan nem kivitelezhető megoldás. Tájökológiai szempontból mégis tiszteletreméltó kísérlet. A területigényét tekintve már csak az előbbi tizede szükséges egy másik földhasználati típushoz, amiről agro-erdészet név alatt írnak

a szakcikkek. Ennek lényege, hogy a fakitermelést, a földművelést és a szarvasmarhatartást egy olyan komplex gazdálkodási formába vonja össze, amely több jövedelemforrásra támaszkodva elkerüli az egyirányú gazdasági aktivitással járó túlhasználatot. Ilyen farmtípusok vannak pl. Para tartomány keleti részén, ahol faluközösség a varzea erdőkben szálaló fakitermelést végez, emellett kakaót és mangót termelnek. Saját fogyasztásra van állattartásuk is. Gyakran említ a szakirodalom egy másik pozitív példát, bár csak mint kivételes esetet. Szintén Para államban évtizedek óta működik 12 egy japán bevándorlók által létrehozott telep, ahol ugyancsak ilyen összetett, természetes erőforrásokat kímélő metódussal kísérleteznek. Az összetartó közösség, az egyedülálló munkakultúra, a nagyon tőkeigényes kezdéshez kapott külső támogatás és a szinte tudományos precízséggel kidolgozott talajhasználat révén a

gazdálkodás eredményes, és környezetkímélő. Az 1930-as évek óta ugyanott termelő közösség földjein nem tapasztalható a termőképesség kimerülése. Sajnos 1993-94 óta Brazília általános gazdasági válsága nem tette lehetővé ezeknek az ökogazdálkodási formáknak a hatékony állami támogatását. Helyette nagy lendülettel folytatódott a nemzetközi monopoltőkét vonzó nagyarányú fakitermelés és az ültetvényes gazdálkodás. A szociális feszültségek enyhítésére csupán a kisparaszti gazdálkodók amazóniai megtelepedését ösztönző támogatási formát tartották fenn. A "Földnélküli parasztokat a lakatlan földekre" jelszó évtizedek óta propagálja a túlnépesedett körzetekből történő elvándorlást az Amazonasmedencéjébe. A brazil állam az 1960-as évek végén nagyszabású útépítési programmal igyekezett fellendíteni a belső vándorlást. Ekkor tervezték meg az amazóniát behálózó útrendszert,

amelynek azonban azóta is csak részei készültek el (7.ábra) Az úthálózat láthatóan a bányászat fejlesztését is szolgálta A kisparaszti agrárkolonializációt később különféle állami hitelekkel is támogatták, sőt az 1980-as években a rondoniai projekthez még a Világbank is segítséget nyújtott. A sokszor alaptalan ígéretekkel Amazóniába csábított emberek többségének nem sok választása volt, ha nem akart ültetvényeken, vagy a fakitermelésnél dolgozni tőke, szaktudás, hiányában csak az égetéses földművelésbe vághatott bele. Így lehetséges, hogy az agrárszektornak ma is ez a meghatározó típusa, itt állítják elő az amazóniai mezőgazdaságban megtermelt érték 68%-át és az alapvető élelmiszerek 80%-át. A kezdetben talán még környezetkímélő módon gazdálkodó fiatal vállalkozók az infláció, a mezőgazdasági áringadozások, a növényvédő szerek drágulása, stb. miatt egyre kevésbé tudják kivárni a

kellő földpihentetési időt, egyre inkább belekényszerülnek az alacsony hatékonyságú környezetpusztító gazdálkodásba. Néhol a rendszertelenül beindított állami programok nagyobb kistermelői körzeteket hoztak létre. A kisparaszti kolóniák legismertebb példája az ún Zona Bragantina, Belémtől DK-re, ahol 30 fő/km2-es népsűrűség egyedülállóan magas érték Amazóniában. Ezek a kisfarmok földműveléssel és szarvasmarha tenyésztéssel foglalkoznak. A népességszám növekedésével a gazdálkodási kényszer egyre rövidebb és rövidebb időre szorította a talajnak biztosított pihenőidőt. Az idő előtt ismét művelésbe vont földeken műtrágyázással igyekeztek pótolni a tápanyaghiányt, belekényszerültek a nagymérvű növényvédőszer használatba, s ma sok agrárszakember az egyik legjobban degradálódott, reménytelenül leromlott agroökoszisztéma példájaként emlegeti. Az itt végbement események megerősítették azt a

nézetet, hogy minimum 4 éves ugaroltatásra van szükség ahhoz, hogy hosszú távon fenntartható legyen a termelés. Ráadásul ez alatt a földpihentetés alatt is némi kezelést igényel a felnövő bokros, bozótos másodlagos erdő annak érdekében, hogy a 4 év alatt megfelelő minőségű biomassza alakuljon ki. Nem egyszerű ugaroltatásról, hanem valódi parlagtartásról kell gondoskodni, amikor kivágják a gyomféléket, megakadályozzák a talaj kiszáradását, vigyáznak a növényi kártevők elszaporodására stb. 13 Az amazóniai ökoszosztémába a legellentmondásosabb beavatkozás kétségtelenül a nagyarányú szarvasmarhatartás volt. Szarvasmarhát Amazóniában már 200 éve tenyésztenek, a 20. század elején betelepítették az indiai zebut, Marajó szigetére pedig a vízibivajt. A nagyüzemi tenyésztés azonban csak az 1960-as években kezdődött. Elsősorban Mato Grosso és Para tartomány határvidékén, a szavanna és az esőerdő

találkozási zónájában, igen előnyös állami hitelekkel hatalmas erdőirtványokon alakítottak ki legelőket. A kiszemelt területen az erdőégetés után az idegen fűfajokkal (Panicum maximum, Brachiaria humidicola, Brachiaria decumbens stb.) bevetett rét fenntartása pl szelektív peszticidekkel is elég nehéz feladat. A leromlást lassítja a foszforműtrágyázás, de ez ekkora területen jelentős költség. Kísérletek folynak kutyatej=leguminosa fajok betelepítésével, ezek szintén javítják a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. A fűtakaró ugyan meggátolja a talaj kiszáradását, s kétségtelenül természetközelibb agroökoszisztéma, mint pl. a kukoricatermelés, a rendszeridegen jelleget jól mutatja, hogy 15 év alatt a legelő annyira degradálódik, legyengül, hogy fel kel hagyni. A kezdetben még 1,5 állat/hektár eltartó képességű legelőn már 4-5 év elteltével csökken a fűhozam, 10 év múltán már csak 0,5 szarvasmarha egy

hektárnyi terület eltartó képessége, s amikor ez az érték 0,3 alá csökken, a tenyésztés már nem rentábilis. Kétségtelen, hogy a kevésbé intenzív állattartás - kombinálva pl agroerdészet egyéb elemeivel - ennél is hosszabb ideig fenntartható. Ökológiai szempontból alig lehet jót mondani az ültetvényes monokulturákról. A tekintélyes munka és anyagbevitel ellenére a telepítvények gazdaságossága hamar minimálisra süllyed. Néhány év alatt csődbe jutottak a kormány által forszírozott szójaültetvények, s az 1930-as évek óta működő nevezetes Tapajosmenti gumifa ültetvények (Hevea brasiliensis) sem tekinthetők gazdasági sikernek. A bors, kakaó és olajpálma ültetvények profitja is gyönge. Újabban gyümölcstelepítésben látnak nagyobb perspektívát: a koffeintartalmú guaranaban, a tehéntejnél ötször több fehérjét és sok aminosavat tartalmazó paradióban, a fehér csokoládé gyártáshoz kiváló cupuacban

(Theobroma grandiflora) és még több egzotikus gyümölcsben, mint pl. a pupunapálma (Bactris gasipaes), a passion (Passiflora edulis), vagy az urucu (Bixa orellana) stb. Az ültetvények csekély ökonómiai sikerét annak tulajdonítják, hogy telepítésük tőkeigényes, fenntartásukhoz sok élőmunka és technikai eszköz, speciális ismeret kell, és a trópusi ökoszisztémába történő beleillesztéséhez is több tudományos ismeret hiányzik. jellemző eset volt, amikor egyszer olyan helyen telepítettek paradiót, amelynek közelében már egyáltalán nem volt természetes erdő, ahol előfordult volna az az orhideafaj, ami a dióbeporzást végző rovar élőhelyének nélkülözhetetlen része. Végül kézzel kellett beporozni, megtermékenyíteni az egész ültetvényt. Az ültetvények felhagyása után, a természet regenerálódása még lassabb folyamat, mint a legelőké, mert az ültetvények talajában a mikroélőlények összetételében is mélyreható

változások zajlottak le. Legújabban tőkeerős vállalkozások profitképes gazdaságokat működtetnek olyan termékeket előállítva, amely a talajt csak szilárd szubsztrátumnak használva, a tápanyagot teljesen mesterségesen pótolva, a trópusi adottságokból csak a fénygazdagságot és a magas kiegyenlített hőmérsékletet használja fel. A manausi 14 szállodák számára szállított paradicsom, paprika és uborka termelésének módját egy helyi kutatóintézet dolgozta ki. Egyenlőre ezek az eredmények is csak kivételnek számítanak Amazónia mezőgazdaságában. Egy területről kell külön szólni, a varzea övezetről, ahol a tápanyaggazdag fehérvizek hordaléka rendszeresen termékeny iszapot hoz. Emiatt a folyópart az ősidők óta sűrűbben lakott volt, itt néhol 28 indián lakos élt egy négyzetkilométeren, míg a terra firmén ugyanez csak 1-2 fő volt. A varzea különlegesen kedvező ökológiai adottságainak intenzívebb gazdasági

kihasználását hosszú ideig hátráltatta, hogy itt nem alakult ki semmiféle potamikus kultúra, nincsenek olyan növények, vagy állatok amelyek ehhez az ökoszisztémához alkalmazkodva alapvető élelmiszerként, vagy haszonnövényként szolgálnának. Rizstermeléssel pl - először Amazóniában Manaus környékén - csak a 1980-as évek közepe óta próbálkoznak. Úgy tűnik, hogy a varzea övezetet, talán jelentéktelen – 4-5 %-nyi területrészesedése miatt, évtizedekig mellőzték az államilag támogatott programokból. Az ökológiai előnyök felismerése mostanában talán egy kicsit változtat a helyzeten. A városok környékén terjednek a tipikus városellátó intenzív kultúrák, zöldség, gyümölcs, távolabb kukorica és juta. A folyami halászat igen fontos fehérjeforrás, az ésszerű, szelektív halászat fejlesztésére nagy szükség lenne. Woynarovich Elek, hazánk nemzetközileg elismert biológus, halászati szakembere évekig dolgozott a

FAO megbízásából ezen. Az is igaz, hogy a termékeny iszappal kórokozók is érkeznek. Az állam nem fordított nagy figyelmet az infrastrukturával - pl. utakkal, egészséges ivóvízzel nehezen ellátható ártéri területre. Sajnos úgy látszik, hogy még mielőtt valóban megtalálnák a ritka termékeny övezet potenciális adottságainak hasznosítási módját, a vízszennyezés, a hidrológiai rendszer változása újabb nehézségeket támaszt. Amazónia természeti adottságaiba történő nem talajhasználattal kapcsolatos beavatkozások közül a folyók energetikai kiaknázása okozza a legkomolyabb problémákat. Az 1980-as évek elején az Amazonas déli mellékfolyói közül a Xingu, és a Tocantison épültek hatalmas duzzasztógátak. Az energiára alumíniumkohóknak, fémfeldolgozó üzemeknek és a lakosságnak kellett. Eltekintve attól, hogy mint egykor Szibériában - az elárasztandó völgyszakaszokat itt is úgy töltötték fel, hogy előtte nem

termelték ki az erdőt, bekövetkeztek mindazok a környzetkárosító hatások, amelyek az ökorendszer jobb ismeretében elkerülhetők lettek volna. Teljesen átrendeződött a vízparti ökorendszer a gát alatti folyószakaszon is. A varzea, az igapo és a terra firme áradások és kisvizek irányította élete ettől kezdve az energiaigényhez igazodó vízszintszabályozás függvénye lett. Gyakorlatilag kialakult egy széles degradált élővilágú folyóparti övezet, amelynek élőlényei a kiszámíthatatlan vízutánpótlás szélsőséges ökológiai viszonyaihoz igazodó tág tűrőképességű fajokból állt. Az őslakók nemcsak a folyójukat vesztették el, hanem az elárasztott biomassza rothadása miatt nagymérvű metán és ammónia szabadult fel, néhány éven belül pedig katasztrofális mennyiségű vizijácint (Eichhornia crassipens) lepte el a víztározót. Amikor ez a nálunk ismert tündérrózsához hasonló növény már a hajózást. és a

turbinák működését kezdte veszélyeztetni erős növényirtószert vetettek be, ami hatalmas halpusztulást okozott. A megbolygatott ökorendszerben 15 feltűnő mértékben elszaporodott a maláriaszúnyog (Anopheles). A környék bányaés ipartelepeiről nagymennyiségű szennyezőanyag, köztük nehézfémek kerültek a folyókba. Az indián őslakosok érdekeinek semmibevétele leginkább ezeknek a duzzasztóműveknek a felépítésénél váltott ki erős nemzetközi visszhangot. Az indián őslakosság nagyobbik része - 150 ezer főre becsült, számos törzsre tagolt népessége szétszórtan él egész Amazóniában. A 2/3 részük 3-400 fős csoportokban. Területeiket, jogaikat, életmódjukat rezervátumok kijelölésével igyekeznek védeni, az esetek többségében azonban az útépítés, a bányanyitás, az ültetvény, vagy az erdőkitermelés gazdasági érdeke előbbre való. Az is megtörtént, hogy a Xingu Nemzeti Park - indiánok által is lakott

részét az útépítésre hivatkozva kivették a védett területek közül, s bár egy másik részen ugyanolyan területnagysággal "megtoldották" a Parkot, ez az új rész belenyúlt a szavannába, amely természetvédelmi szempontból nem volt értékes, az esőerdő-lakó indiánok számára pedig idegen környezet volt. Természetesen nem lenne teljes az áttekintés, ha nem szólnánk azokról a eredményekről, amelyek a környezettudatos erdőgazdálkodás lehetőségeit vizsgálják. A nagyüzemi erdőkitermelés 75%-a középső-Amazóniában, Para államban zajlik, ahol viszonylag sűrű az úthálózat. A fakitermelés rendkívül pusztító hatású, meg akkor is, ha csak a legértékesebb fákat vágják ki, eközben azonban a növényzetnek legalább 50%-a maradandóan sérül. A több ezer fafaj közül csak 34 számit kereskedelmi tételnek, s ebből is csupán 5 képezi az export 90%-át. Érdemes ezeket felsorolni: virola: Virola surinamensis, mongo:

Swietenia macrophylla, andiroba: Carapa guianiensis, sucupira: Bowdichia nitida és a freijo fa: Cordia goeldiana. A kivágott, de nem hasznosítható fákat elégetik, s a területet rendszerint eladják az állattenyésztő gazdaságoknak. (A kivágott fák egy részét esetleg a gazdasági épületek felépítésekor felhasználják) A szálaló kitermelés inkább a varzea és igapo zónában, míg a tarra vágás a terra firmén gyakoribb. a tarra vágást követő talajerózió jelentős változásokat idéz elő a vizek hordalékháztartásában. A kiritkított varzea erdők sem képesek tovább betölteni azt a funkciót, amit a folyók sebességének, hordalékszállító tevékenységének lényeges befolyásolásával korábban elláttak. A fafeldolgozás első fázisát igyekeznek a kitermelőhely közelében elvégezni. Kb 2000 fűrészüzem működik a régióban, amelyek vízszennyezése igen nagy, különösen az illegális üzemeké. 1967-ben a Jari -folyó mentén a

világ legnagyobb újraerdősítési programjába fogtak. Óriási anyagi és szellemi tőkével rövid időn belül 1 millió hektáron telepítettek erdőt. A kísérlet gazdasági értékeléséhez fűrészüzemet és cellulózgyárat is építettek. Az összköltség mára meghaladta az 1 milliárd dollárt A nem kis részben tudományos kísérletnek szánt beruházástól azt reméltek, hogy véglegesen választ ad a trópusi erdősítések alapvető kérdéseire. Az erdőökológiai eredmények kétségkívül kielégítették a tudományos kísérletektől elvárt szintet, gazdasági értelemben viszont a projekt veszteséges lett, a befektetett pénz nemigen térült meg. A szakértők a következő pontokban foglalták össze a tanulságokat: 1. Egyszerre túl nagy területen kezdték az erdőtelepítést, nem voltak pontos termőhely-felvételezések. Egyszerűen abból indultak ki, hogy a legtöbbet teleptett Gmelina arborea fa Nigériában bevált. Nem győződtek meg

arról, hogy a kiszemelt 16 fa ökológiai igényei tényleg megfelelnek-e a helyszínnek. Így fordult elő, hogy ebből a fajból, az első években telepített 68 ezer hektárnyi ültetvényből 40 ezret újra kellett telepíteni más fajokkal, annyira gyenge volt a fahozam. Nem arról volt tehát szó, hogy az állomány nem fejlődött erdővé, csak a produktivitás elmaradt az ökonómiai várakozásoktól. Az első tanulság tehát az volt, hogy precíz termőhely-felvételezés nélkül nagy a kockázat. 2. Megbosszulta magát a nagy lendülettel elkezdett telepítés előtti talaj-előkészítés is. Sok helyen megsérült a talajtakaró érzékeny felső rétege, és helyrehozhatatlan károkat okozott a nehéz gépek talajtömörítő hatása. Nagy területen azóta se használható a talaj annak lerontott fizikai szerkezete miatt. 3. Pusztán a kedvező klimatikus adottságok még nem biztosítják a magas faprodukciót. 1985-ben pl. a következő hozamok voltak:

Gmelinea arborea: hét t/év/ha Pinus sp. 12 " Eukaliptusz sp. 13 " 100-200 kg NPK műtrágya felhasználásával, gondosabb termőhely és fajtakiválasztással a később sokkal jobb eredmények születtek: az előbbi sorrendben : 33 - 21, 37 t/év/hektár. Az eredmények gazdasági értékét világossá teszi, ha tudjuk, hogy ilyen fahozamok Brazília szubtrópusi részén műtrágyázás nélkül és kisebb gondozási költséggel előállíthatók. 4. A nagy biomassza képződés krónikusan negatív tápanyagmérlegbe csapott át Egy 10 éves feketefenyő állománynak csak a fatörzseiben akkumulálódott a talaj természetes kálium, kalcium, magnézium és foszforkészletének 30%-a. Ha tehát ebből a faanyagból cellulózt gyártunk, újratelepítéskor a talajba ennyi tápanyagot kell visszapótolni. Az előállított cellulóz világpiaci ára nem érte el a tápanyagpótlás költségét. 5. A végelszámolásnál az is kiderült, hogy a kísérlet munkahely

teremtő beruházásnak is drága volt. A projekt gazdasági sikertelensége nem jelenti azt, hogy kilátástalan lenne az amazóniai erdők könyezetkímélő, és profittermelő hasznosítása. A Jari-kísérlet lényegében csak a nagyüzemi erdő monokulturákról mondott negatív véleményt. Minden jel arra mutat, hogy a megoldást a korábban már említett több gazdasági tevékenységet kombináló farmok találhatják meg. Ha a szálaló fakitermelés mellett hosszú parlagidőt hagyó földművelés, és extenzív állattartás képezi a gazdaság tevékenységét, lehetséges hosszú távon fenntartható fejlődés. Egy nemzetgazdaságot ugyan nem fog eltartani, de az utóbbi 10 évben látványosan fejlődő piaca teremtődött a trópusi esőerdők különleges termékeinek. Elsősorban a gyógyszer és a kozmetikai ipar érdeklődik néhány újonnan felfedezett anyag iránt, mint a tucuma pálma, mert terméshéjában háromszor annyi A vitamin van, mint a

sárgarépában, de biztos, jól fizető piaca van a copaiba fa terméséből kinyerhető olajnak, ami értékes, nem szintetikus kozmetikai alapanyag lett. 17 Amazónia, Földünk legsokrétűbb ökoszisztémája paradox módon emberi szempontból nehezen hasznosítható, csekély mértékben, és csak nagy odafigyeléssel terhelhető rendszer. Nem képes ellátni akkora tömegeket, amekkorának az „Ígéret Földjeként” hirdetik. A fejezetben elmondottak is bizonyítják, hogy számos reményt keltő eredmény van, ami belátható időn belül megállíthatja azokat a jelenlegi tájökológiai folyamatokat, amelyek miatt "kiérdemelte" Földünk egyik legveszélyeztetettebb ökoszisztémája jelzőt. 1. ábra: Dél-Amerika ősföldrajzi fejlődésének jellegzetes állomásai: 1: felső-kréta, 2: oligocén, 3: miocén, 4: pliocén, 5: pleisztocén (A = andesi vízgyűjtőterület, az ún. fehérvizű folyók vízgyűjtője, B= kristályos hegységek, ún.

tisztavizű folyók vízgyűjtője, C= ún. fekete vizű folyók vízgyűjtője) 2. ábra: Az Amazonas jellemző folyómenti domborzati szintjei 3. ábra: Az Amazonas rész-vízgyűjtői – A= fehérvizű nyugati rész, B= déli, tisztavizű rész, C= északi, feketevizű részvízgyűjtő 4. ábra: Amazónia talajtípusai: a= laterit, b= talajvízlaterit, c=sárgásvörös latosol, d= areno-latosol, e=hidomorf talajok, f= mangrovés és magas árapály ingadozású partok talajai 5: Feltételezett erdőrefugiumok 6: Amazóniai erdőírtás 1978-ban és 1988-ban 7: Felül a brazil úthálózat, alul Amazónia részben meglévő, részben még építés alatt álló közúthálózata