Egészségügy | Betegápolás » Németh György - Kórházak és szegények

Kórházak és szegények 1874. november 20-án gróf Szapáry Gyula belügyminiszter – bő másfél évtized múlva miniszterelnök –, két törvényjavaslatot nyújtott be a Képviselőháznak. Az egyik a megyei háziadóról, a másik a nyilvános betegápolási költségekről1 szólt – az előbbiből soha nem lesz törvény,2 az utóbbi pontosított címmel, mint a nyilvános betegápolási költségei fedezéséről szóló 1875. évi III törvénycikk kerül a Corpus Jurisba E törvényjavaslatok beterjesztésére azért most került sor – indokolta a belügyminiszter a T. Ház előtt –, „mert a pénzügyi kérdéssel szoros összeköttetésben vannak”. A pénzügyi kérdés az államháztartás egyre nehezebbé váló helyzetének némileg eufémisztikus megnevezése volt. Az 1873-ban kitört gazdasági világválság Magyarországot is elérte, s véget vetett a Kiegyezés utáni évek konjunktúrájának, amit az 1869. évi szerény visszaesés sem tudott

megzavarni Az államkincstár bevételei megcsappantak, a súlyossá vált pénzügyi helyzetében a kormány képtelen volt az 1875. évre szóló költségvetést időben összeállítani és a törvényhozás elé vinni. Tűzoltás folyt: a kormány törvényt fogadtatott el az 1874 évben hatályos adók és állami kiadások érvényének előbb 1875 első negyedévére, majd újabb egy-egy hónappal történő meghosszabbítására.3 A különbség mindössze az volt, hogy a kiadások megemelkedtek a 6 százalékos kamatra 1872-ben felvett 54 millió, és az 1874-ben felvett 76,5 millió ezüstforint hitel 1875. február 1-jén esedékes tőke- és kamattörlesztésével Mivel az állam(kincstár) visszaesett bevételeit hitelfelvétellel és/vagy adóemeléssel csak korlátozottan lehetett ellensúlyozni, szükségessé vált a kiadások csökkentése. Erre kézenfekvő megoldásnak látszott, ha az állam feladatokat ad át a törvényhatóságoknak (a vármegyéknek és a

törvényhatóságú joggal felruházott városoknak – együttes számuk száz körüli4) – erről szólt a nyilvános betegápolásról szóló törvényjavaslat, míg a megyei háziadó a vármegye forrásteremtésének lett volna eszköze (nem a nyilvános betegápolásé: arra – mint látni fogjuk – a nyilvános betegápolási pótadó szolgált).5 Fontos hangsúlyozni, hogy az állam nem állami feladatokat adott át a törvényhatóságoknak: a nyilvános betegápolás majd csak 1899. január 1-től lesz az, 1875. július 1 előtt pedig kizárólag községi hatáskör volt A szegényügy még háromnegyed évszázadon át (vagy – ha tetszik – napjainkban is) községi ügy, az egységes szegényügyből 1875-ben válik ki a nyilvános (kórházi) betegápolás. 1 2 3 4 5 A „nyilvános” jelentése: ami a közre tartozik. A törvényben közpénzek elköltéséről is szó van, ez indokolja a nyilvános jelzőt. A törvényjavaslatot a közigazgatási

bizottság nem fogadta el a „részletes tárgyalás alapjául”. Képviselőház Irományai, ?????? Az 1875. év I negyedében viselendő közterhekről és fedezendő államköltségekről szóló 1874 évi XXXVI tc., az 1875 évi I negyedében viselendő közterhekről és fedezendő államköltségekről szóló 1874 XXXVI tc. hatályának 1875 évi április 30 napjáig kiterjesztéséről szóló 1875 évi V tc, az 1875 év I negyedében viselendő közterhekről és fedezendő államköltségekről szóló 1874. évi XXXVI tc hatályának 1875 évi május 31. napjáig kiterjesztéséről szóló 1875 évi XVIII tc A provizórium végét az 1875 évi államköltségvetésről szóló 1875. évi XXXIII tc jelentette A vármegyék száma 63. A városok középkorból örökölt, szinte városonként különböző jogállását közigazgatási reform keretében ekkoriban egységesítették és korszerűsítették. Törvényhatóság jogot kapók száma ekkoriban még nem

stabilizálódott. Például a később szóba kerülő Bakabánya, a valamikori szabad királyi város előbb törvényhatósági jogállást kapott, majd 1876-ban rendezett tanácsú várossá fokozták le. (1876: tv.) Ez az álláspont manapság makrogazdasági szakemberek által nem elfogadott: ma az állam(háztartás) kiadása alatt nem csupán a központi költségvetés kiadásait értjük, hanem az önkormányzatokét is. A törvényjavaslat indokolása az elkészítésénél irányadóul szolgáló három szempont határoz meg. Közülük a második foglalkozik a pénzügyi kérdéssel: „az államkincstár által betegápolási költségek czímén eddig fedezett összeg lehetőleg leszállíttassék”. Joggal merül fel a kérdés, ha a nyilvános betegápolás községi ügy, akkor e címen az állam miféle költséget visel? A választ az első szempont tartalmazza: a törvényjavaslat célja, hogy „a nyilvános betegápolás érdekei kellőleg megóva legyenek s

egyúttal a kórházak és gyógyintézetek fennállása biztosíttassék”. A nyilvános betegápolás törvényhatósági szintre emelése mellett szólt, hogy a községek nem túlságos buzgalommal vitték/küldték kórházba szegényeiket – elvégre ezért nekik kellett fizetniük. Remélhető, ha a község helyett a vármegye fizet (városok esetén a község azonos a törvényhatósággal), ez a helyzet megváltozik, a szegény betegek inkább jutnak kórházba, mint ennek előtte – ezzel lesz megóvva a nyilvános betegápolás érdeke. A kórházak-gyógyintézetek fennállásának pedig az a biztosítéka, ha az ápolási költségek eddigi nehézkes behajtását – ami miatt „eme intézeteket folyton állami előleggel kellett gyámolítani”6 – gyorsabb és biztosabb beszedés váltja fel. Ehhez viszont az szükséges, hogy pontosan meghatározzák, kik és milyen sorrendben kötelesek a betegápolásért fizetni, ha már erre a vagyontalan beteg maga

képtelen – éppen ez volt a harmadik irányadó szempont. S a vagyontalanok tették ki az ápolandók döntő hányadát. A vagyonosok még évtizedekig kerülték a kórházakat (az 1910-es évek hoznak majd fordulatot, köszönhetően a műtéti technika fejlődésének), ami akkoriban még inkább emlékeztetett a középkori ispotályra, mintsem a csak évtizedek múlva általánossá váló modern, korszerű kórház előfutárának volt mondható. I. A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló törvény – 1875 III tc Magyarországon a szegényekért viselt közösségi felelősség elvi éllel történő kimondására első ízben a XVIII. század első felében került sor VI Károly német-római császár és a Habsburg Birodalom ura, utóbbiként III. Károly néven magyar király, ebbéli tisztségében 1724 augusztus 22-én kelt királyi leiratában kötelezi a községeket az illetőségükbe tartozó szegényekről történő gondoskodásra,

amibe beleértődik betegségük esetén gyógyításuk/ápolásuk. Ezzel az állam, a köz az individualitás egy újabb szegletéről mondta ki, hogy az ottani történések érdekkörébe esőnek tekinti, azok közügyek (is) – megszületett a szociálpolitika, az egészségügy (akkori formájában inkább betegápolás-ügy). Másfél évszázad múlva a korszerű közigazgatást teremteni kívánó igyekezet a korszak liberális politikai gondolkodásától vezérelve többet is és kevesebbet is mond: a községek gondoskodni tartoznak mindazon szegény lakosuk ellátásáról, „kik magukat közsegély nélkül fenntartani egyáltalában nem képesek”. De csak másodlagosan tartoznak, mert ezt elsődlegesen a jótékony intézetek segélyétől és egyesek könyöradományaitól várják. A községek feladata ott kezdődik, amennyiben ez „szegényeinek ellátására elegendő nem volna”. Ennyivel kevesebbet mond. Annyival viszont többet, hogy a község e

feladatával nem maradhat magára. Az 1871 évi községi törvény7 kimondja, hogy kivételesen, ha szegényeik ellátása csak a „községi lakosok rendkívül súlyos terheltetésével eszközölhető”, a község „törvényhatóságnak [ui. vármegyének], s ha ez sem bírná, az államnak veheti igénybe segélyét”.8 Az 1886 évi – az 1871 évit felváltó – községi törvény9 szó szerint megismétli a régi rendelkezéseit azzal a kiegészítéssel, hogy több község szegényeik ellátása céljából 6 7 8 9 Irományok, 176.o A községek rendezéséről szóló törvény 1871. évi XVIII tc Uo. 131§ A községekről szóló törvény 1886. évi XXII tc egyesülhet10 (feltéve, hogy ugyanazon vármegye területén vannak és elnyerik törvényhatóságának engedélyét), illetve a törvényhatóság elrendelheti, hogy „a területén fekvő összes községek ezen célból egy egységes szegényalapot létesítsenek”. Ezt azonban a

belügyminiszternek is jóvá kell hagynia, s ő az, akihez az ezt sérelmező községek fellebbezhetnek.11 A nyilvános betegápolás terén az elkövetkező évtizedek története úgy is leírható, mint ennek az alulról felfelé irányuló (községek-vármegye-állam) struktúrának a működési elégtelenségek által kikényszerített fokozatos megfordulása, feje tetejéről a talpára állása. E struktúra, a félreértések elkerülése végett, hamis szubszidiaritás kifejezője, mely bár idővel visszaszorult, de az 1910-es évekig fennmarad, méghozzá a korszak legmélyebb politikai (’48-as–’67-es) törésvonala mentén. A függetlenségi hagyomány hívei (a ’48-asok) védték a vármegyét az állam hatalmának kiterjesztése – korabeli kifejezésekkel a centralizáció, a közigazgatás államosítása – ellen, dicső hagyományként hivatkozva (s ezt a ’67-esek sem vitatták) a vármegyék döntő szerepére az 1848-1849. évi forradalom és

szabadságharc bukása utáni nemzeti ellenállásban. Kérdés persze, hogy a valódi szubszidiaritás kiépülése történhetett-e volna másként. A fejlődés organikus volt, a magyar sajátosság legfeljebb annyi, hogy politikai táborok politikai – és nem szakmai – kérdésekben feszültek egymásnak. Annak, amiről a nyilvános betegápolás költségeiről szóló törvényjavaslat szólt, tulajdonképpen a közegészségügyi törvényben lett volna a helye, de onnan az említett pénzügyi okokra hivatkozva a kormány onnan kiemelte, hogy abból mielőbb törvény lehessen.12 A törvényjavaslatot a kormány 1874 október 25-i ülésén fogadta el, de a parlamenti benyújtáshoz – évtizedek múlva nyilvánosságra került és politikai botrányt okozó íratlan szabály szerint – előbb még meg kellett szerezni az uralkodó jóváhagyását is, ezért kerülhetett az csak szűk hónap múlva a T. Ház elé A közigazgatási bizottság jelentése december 16-án

készült el, s a Képviselőház egyetlen, 1875. január 14-i ülése elegendő volt az általános és részletes vitára, köszönhetően a képviselők érdektelenségnek. Mindössze egy felszóló akadt,13 Cseh Károly, nem mellékesen gyakorló orvos, aki a közegészségügy sanyarú helyzetéért, a nemtörődömségért már több felszólalásában tette felelőssé a kormányt, bírálta különösen a belügyminisztérium közegészségügyi kérdésekkel foglalkozó részlegét, de elverte a port magán a parlamenten is.14 10 11 12 13 14 Jelentése nem világos, talán közösen létrehozott és fenntartott intézmény(ek)ről van szó, mely szélesebb kategória, mint a törvényhatóság döntése alapján kötelezően létesítendő egységes szegényalap. A községekről szóló 1886. évi XXII tc 145§ Szapáry mondta a Képviselőházban: „A törvényjavaslat igenis készen van, és a tisztelt háznak már a legközelebbi idő előtt benyújtható lett volna; de

előttem azon kérdés lebegett, hogy ha az egészségügyi törvénybe foglalom be a jelen törvényjavaslat intézkedéseit, melyek pedig csakugyan abba befoglalandók lettek volna: nem azt eszközlöm-e, hogy az egészségügyi törvény azon része, mely legsürgősebb, tudniillik a betegápolási költségekről szóló, elhalasztatik bizonytalan időre.” Képviselőházi Napló, 1875 január 14, 107.o A vitának rajta kívül hivatalból résztvevője volt Lészay Lajos bizottsági előadó és a Szapáry Gyula belügyminiszter. Felszólalásában kijelenti, hogy a közegészségügy a kormány mostohagyermeke, mintha az „semmi fontossággal, semmi a nemzet jövőjére és erejére befolyó hatással nem volna”, de a tárgy „a képviselőház által is mint valami mostoha gyermek lenézetik”, annak „mindenre van inkább ideje, csak a közegészségügyi intézmények javítására, czélszerű törvények hozatalára nincs”. A kormányt és képviselőtársait

érdektelenségükből Disraeli angol miniszterelnök egyik beszédéből származó hosszabban idézettel próbálta kimozdítani, aki kijelentette, hogy a közegészségügy „minden egyéb fölé teendő, melyet minden párt államférfiának és politikusainak első sorba kell helyezni”. KN, 1875 január 14, 106o Az 1873. február 16-án így fakadt ki: „egész közegészségügyi nyomorult helyzetünket legfőleg annak tulajdonítom, hogy azon egyének, kik erre hivatva vannak, t.i a belügyminisztérium egészségügyi osztálya, sem tudományos képzettséggel, sem lelkiismeretességgel nem bír.” KN, 102o A költségek viselése A törvény két, egyenként tíz paragrafus tartalmazó fejezetből áll. Az első fejezet a költségek viseléséről, a második a költségek beszedési módjáról szól. Az első fejezet kiindulópontja, hogy a beteg maga köteles fizetni kórházi (gyógyintézeti – ide értve „szülházi” gyógyintézeteket; a továbbiakban

összefoglalóan: kórház) – ápolásának költségeit, ami alól kivételt az képez, ha vagyontalan. (A vagyontalanság a törvénybe nem került meghatározásra, talán azért, mert az a kortársak számára egyértelmű volt. A későbbi szabályozások alapján az minősül vagyontalannak, akinek a háza meghatározott forgalmi érték, illetve keresete meghatározott szint alatt marad.15) Vagyontalan gyermekért a szülő, vagyontalan szülőért a gyermek, vagyontalan házastársért házastársa köteles fizetni [1.§ a)-c) pont] Megjelennek a munkaadók kötelezettségei is: a cselédtartó cselédjéért, az állandó munkaadó munkásáért köteles fizetni – legfeljebb azonban 30 napig tartó kórházi ápolásért; fizetni kötelesek továbbá munkásaikért a gyárak, nagyobb vállalatok16 tulajdonosai és a vasutak igazgatósága – esetükben időbeli korlátozás nincs. (A törvény végrehajtása során felmerült, vajon az állandó munkaadó munkásáért

kitételből következik-e, hogy iparosok és kereskedők megtéríteni tartoznak segédeik legfeljebb 30 napos kórházi ápolásának költségeit, amire a belügyminiszter nemlegesen válaszolt.17) A munkaadók visszkereseti joggal bírnak: az ápolási költség visszaperelhető (ennek értelme csak találgatható: a visszafizetés a munkás vagyonából, de sokkal valószínűbben gyógyulása utáni munkabéréből történhet, vagy ennek hiányában a munkaadó felkutathatja a fizetésre kötelezhető rokont/házastársat). A visszkereseti jog a helyzet átmeneti, felemás voltát jelzi: a munkaadó arra van kötelezve, hogy mintegy meghitelezze a munkavállalójának, illetve munkavállalója rokonának/házastársának a kórházi ápolás költségeit. Ráadásul neki kell elismertetnie hitelezői mivoltát (aminek nem elhanyagolható költségei lehetnek), s még így is elbukhatja a nyújtott hitelt (munkavállalója meghal vagy keresőképtelenné válik, a fizetésre

kötelezhető rokon/házastárs vagyontalan stb.), mivel ez esetben a törvényhatóság nem végső fizető, mint a község szegénye esetén Ebből a lehetetlen, kezelhetetlen helyzetből a társadalombiztosítási rendszerek kifejlődése, a munkaadók, a munkavállalók és biztosítók kötelezettségeinek és jogainak pontos meghatározása jelent majd kivezető utat. De ekkor még – s ez mutatja a földbirtok 15 16 17 Erről később még részletesen lesz szó. Esetünkben a vagyontalanság – mai kifejezéssel – az önfoglalkoztató paraszti társadalomra alkalmazható fogalom; a vagyon (tulajdon) és jövedelem egymásra rímmel: paraszti társadalomban a vagyon szinte egészében jövedelemtermelésre szolgál, ha beleértjük az önellátást. Más a helyzet az előre kialkudott bérért alkalmazottként dolgozó mezőgazdasági (cselédek stb) és ipari munkások esetén. A megélhetésük független esetleges vagyonuktól, mely leginkább lakóingatlant

jelenthetett. Így az idők haladtával a vagyon mellett megjelent, illetve abba beépült a kereset Jelentősége mindenképpen csekélyebb, mivel az 1890-es évektől rohamosan kiépülő (s nem előzmények nélküli) társadalombiztosítás a munkajövedelműkből élők intézménye. A törvényjavaslatban még nagyobb gyárakról és e jelző nélküli vállalatokról volt szó. A közigazgatási bizottság szerint azonban „a kisebb és nagyobb gyárak közti határvonalat elhúzni felette nehéz volna és nem is szükséges, míg a fenforgó szabálynak a nagyobb vállalatok tulajdonosaira való alkalmazása azért szükséges, mivel különben bármely kisebb munkára vállalkozó egyén ki munkásokat vesz fel, ily vállalat tulajdonosának volna tekinthető”. Irom, 161o A m. kir belügyminiszter 6770 sz a valamennyi törvényhatósághoz kibocsátott rendelete, az iparosok és kereskedők kötelezhetők-e a nyilvános betegápolás költségeinek fedezésére. 1877

február 27 E rendeletet maga a belügymininiszter, Tisza Kálmán, aki egyúttal a miniszterelnök, írta alá. Kisebb jelentőségű ügyekben ez egyáltalán nem természetes. Tisza azzal érvel, hogy a törvényben a cselédek mellett munkásokról esik szó, a segéd pedig nem cseléd, de nem is munkás. Ráadásul sem az ipartörvény (1872 VIII. tc), sem a kereskedelmi törvény (1875 XXXVII tc) „ez irányban nem intézkedik” érdekérvényesítő erejét –, a törvényjavaslatból kikerül az a kitétel, mely a gazdáknak lehetőséget ad, hogy előre, a cselédjük/munkásuk alkalmazásának feltételeiről szóló megállapodásban lemondjon a visszkereset indításáról [1.§ d) pont] (Ugyanerről tanúskodik a mezőgazdasági alkalmazott esetén létező időbeli korlát – mely az ipar esetén nincs. Igaz, ez eleve így szerepelt a törvényjavaslatban.) Amennyiben a fizetésre kötelezhető rokon/házastárs vagyontalan, illetve ha „oly egyének, társulatok

vagy alapok nem léteznek, melyek ezen költségviselésre kötelezhetők” [2.§], akkor az a törvényhatóság fizet, „melynek területéhez az ápoltnak illetőségi községe tartozik”18 [Uo.] Ezen célból minden törvényhatóság – számuk ekkoriban 89, a 63 vármegye mellett 26 város törvényhatósági jogú – betegápolási alapot hoz létre, melynek feltöltése az egyenes államadó százalékában, a törvényhatóság által a várható kiadások alapján meghatározott pótadó szolgál. [3§] Néhány esetben azonban a törvényhatóság helyett az államkincstár fizet: így az országos bábaképezdében ápoltakért (ekkoriban egy ilyen intézmény létezett); a vagyontalan bujasenyvesekért – még abban az esetben is, ha kórház helyett házilag, de hatósági megbízásból ápolják; vagyontalan elmebeteg vagyontalan rokona/házastársa helyett – de csak akkor, ha állami vagy nyilvános jelleggel felruházott kórházban ápolják [4.§] A dolgot

bonyolítja, hogy vagyontalan rokonnal/házastárssal bíró vagyontalan elmebeteg állami tébolydába csak belügyminiszteri engedéllyel vehető fel [19.§] Végül a törvényhatóság helyett az államkincstár fizet mindazok után, akiknek illetősége nem volt megállapítható, feltéve ha – mint az elmebetegek esetén – állami vagy nyilvános jelleggel felruházott kórházban (gyógyintézetben) ápolták őket [4.§] A költségek beszedésének módja A költségek beszedési módjának szigorú szabályozottságából következtethetünk az ezt megelőző időszak gyakorlatára, s érthetővé válik, hogy a törvényjavaslat indokolásában a törvény céljaként miért első helyen esik szó a kórházak fennállásának biztosításáról. A kórházak fenntartása értelemszerűen alapítójuk (tulajdonosuk) feladata, melyet adományok egészítettek ki, ápolásért ellenértéket kérni ismeretlen volt – a betegápolás ekkor karitatív munka, nem személyi

szolgáltatás. De nem is lett volna nagyon kitől: a kórházba nem a gyógyulás reménye, hanem kényszer vitte a környék szegényeit, akik számára az intézményt végül is létrehozták. A változást a kapitalizmus fejlődésével beinduló migráció jelenti Az önkormányzatok (községek, városok, vármegyék) által fenntartott kórházakban egyre több lett az olyan ápolt, aki idegen volt, illetősége más önkormányzat területén volt, de a megélhetés kényszere erre sodorta. Ezt tapasztalva az önkormányzatokban joggal vetődött fel, hogy bár saját szegényeik ápolásáról gondoskodni tartoznak, másokéról nem, viszont az nem jelent megoldást, hogy a rászoruló idegenek elutasítása. E helyzetben megoldást – tudomásom szerint elsőként – a valamikori hét alsó-magyarországi bányaváros egyikeként szabad királyi városi címmel büszkélkedő, hajdan pallosjoggal is bíró, Selmeczbánya tőszomszédságában a mögött azonban fejlődni

képtelen, s kissé később még önálló törvényhatósági jogát is elvesztő,19 alig háromezer lakosú, németből már ekkor szlovák többségűvé lett Bakabánya (ma Szlovákiában) javasolt. Bakabánya város kérvényt írt a Képviselőháznak – akkor még létezett és még évtizedekig létezik ez a jogintézmény, mely lehetővé tette, hogy a törvényhatóságok javaslataikkal, panaszaikkal közvetlenül az országgyűléshez forduljanak –, 18 19 Ma azon településről beszélnénk, ahol a beteg állandó bejelentett lakással rendelkezik. 1876. évi XX tc melyet 1871. április 20-án Ivánka Zsigmond képviselő nyújtott be A város azt kérte, hogy „a magán-kórházban [értsd: nem az akkor létező három állami kórházban] felvett idegen egyén ápolásából származott költségek, vagyontalanság esetében az ápolt illetőségi községe vagy városa pénztárából megtéríteni rendeltessék.”20 A probléma általános voltát jelzi az a

támogató kérvény, melyet fél év múlva, szeptember 14-én Bobory Károly képviselő nyújt be. Ebben Cegléd város tudatja a T. Házzal, hogy pártolja Bakabánya város kérvényét Lényegbevágó különbség, hogy szerintük a „kórházakban ápolt idegenek költségeit az állam viselje.”21 Három év múlva a Képviselőház lényegében a Bakabánya város által javasolt megoldást fogadja el, hogy majd szűk negyedszázad múlva Cegléd javaslatához hasonló megoldásra adja áldását. Csak e kérvény utal arra, hogy Bakabányának kórháza volt, hogy milyen lehetett, arra a szomszédos, a kor viszonyai között nagyvárosnak számító Selmeczbánya városi kórházának évtizedekkel későbbi, az 1900-es évek elejéről származó leírásából következtethetünk. „A jelenlegi városi kórházi épület a szomszédos házak közé ékelve és azokkal összeépítve, 1790ben került a város birtokába; régi úri lakás volt, kórházi célra még

nagyobb átalakítás árán sem felelne meg. Az épületnek egyemeletes kiemelkedőbb részében a járásbíróság van; a hátulsó eldugott földszintes helyiségben van a kórház. A kórháznak hat kisebb-nagyobb kórterme közül egy szobát a nő aggápoltak foglalnak el; a férfi aggápoltak, a férfibetegek közé vannak beosztva, részükre külön helyiségről kellene gondoskodni A városi kórháznak a kórtermeken kívül műtétekre berendezett orvosi rendelő szobája, továbbá két kis czellája elmebetegek megfigyelésére, fürdőszobája, halottas kamrája van; az ápoló nővérek részére lakás, konyha és az ehhez megkívánható helyiségek, a folyosó zárt, széles, de fűtetlen. A szellőztetés az ablakok és ajtók útján történik. A cserépkályhák kívülfűtők Van a kórháznak saját vízvezetéke és házi csatornája. Az összes helyiségben példás a tisztaság és a rend A kórházakban 36 ágynak van helye, szükség esetén azonban

negyven beteget is elhelyezhetnek benne.”22 Fontos megjegyezni, hogy a kórháznak nem volt saját orvosa, az orvosi teendőket a két városi orvos látta el. A törvény szerint már a beteg kórházba (gyógyintézetbe) történő felvételekor tisztázandó, hogy képes-e fizetni az ápolásáért. Ha nemmel válaszol, okmányai vagy elmondása alapján jegyzőkönyv veendő fel, melynek tartalmaznia kell lakóhelyét (illetőségét), vagyoni állapotát és mindazon tényeket, melyekből az ápolásért fizetésre kötelezhető megállapítható. Ezt 20 21 22 KN, 1871. április 20, 329 országos ülés, XVI kötet, 12o KN, 1871. szeptember 14, 361 országos ülés, XVII kötet, 84o Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir város Magyarország vármegyéi és városai sorozat Szerkeszti dr Borovszky Samu. 223-234o E kórház a korabeli terminológiával nyilvános jellegű A városnak van még 15 ágyas járványkórháza is 15 beteg számára. E két kórház együttes éves

átlagos betegforgalma 1900-1904 között 202 fő, de a betegforgalom emelkedő (1900: 190 fő; 1904: 249 fő). Külön kórházi orvos nincs, a két városi orvos rendel, a betegek ellátását és gondozását Paulai Szent Vince rendbeli nővérek teljesítik. A városnak még egy harmadik kórháza is van, a magyar királyi bányakórház, melynek épülete 1750 körül lakóháznak épült. Nagy kert közepén fekszik Ezt az ideálisnak látszó képet lerontja, hogy „a legnagyobb kórszoba két ablakának közelében a szomszédos telek istállója és szemétgödre van, a mely különösen nyáron át a szoba levegőjét fertőzi; még ennél is nagyobb hátránya a kórháznak, hogy használati vize, fürdője nincsen. A szellőztetés ablakon át és köpönyeges kályhák útján történik Az összes helyiségek padlóját beton fedi. A kórháznak két nagyobb és három kisebb kórterme van, melyekben pusztán bányamunkás férfibetegeket helyeznek el; rendelő-szobája

egyúttal műtétek végzésére is szolgál. Ezeken kívül egy megfigyelő-szoba, halottas és bonczoló-szoba, továbbá az ápolók és kifőzők részére lakás, konyha és egyéb gazdasági helyiségek vannak a kórházban. 30-35 beteg talál itt helyet 1900-1904-ben öt év alatt az évi átlagos betegforgalom 242 volt.” Uo 224o követően a kórház (gyógyintézet) haladéktalanul értesíti a beteg lakóhelye szerinti törvényhatóságot [11.§], amely ellenőrzi a betegre vonatkozó információkat, s azonosítja a fizetésre kötelezhetőt [12.§] A kórház (gyógyintézet) a beteg távozása, elhunyta és ápolásának minden újabb három hónapja után számlát küld a törvényhatóságnak, mely azt köteles azonnal kifizetni; ez elől nem térhet ki azzal, hogy az értesítésben szereplő adatok ellenőrzését még nem fejezte be. Amennyiben a beteg nem tényleges illetőségét adta meg, az ennek alapján értesített törvényhatóság akkor is fizetni

köteles [ún. eljáró önkormányzat], ezt az összeget azonban az általa kinyomozott, a beteg tényleges illetőség szerinti törvényhatóság számára köteles megtéríteni. Ha ennek megállapítására képtelen, az eljáró önkormányzat kiadását az államkincstár téríti meg [13.§] Amennyiben az ápolt bújakóros vagy elmebeteg vagyontalan, az ápolásért harmadik személy fizetésre nem kötelezett (sem rokon, sem házastárs, sem cselédtartó stb.) Ez esetben a kórház (gyógyintézet) betege illetőség szerinti törvényhatóságtól megtudakolja annak vagyoni helyzetét. A törvényhatóság köteles két hónapon belül válaszolni, s ha a beteg vagyontalan, azt szegénységi bizonyítvány megküldésével igazolni, ha pedig a vagyoni helyzet megállapítása nehézségbe ütközik, arról tájékoztatni. Amennyiben két hónapon belül nem érkezik válasz, a törvényhatóság számla ellenében fizetni köteles. A vagyonos bújakórosok és elmebetegek

számláját a kórház (gyógyintézet) a törvényhatóságnak megküldi, mely azt a vagyon terhére kifizeti. Ha a törvényhatóság sürgetés dacára sem fizet két hónapon belül, a kórház (gyógyintézet) negyedévenként, a számlák felterjesztésével azok kifizetését – mintegy megelőlegezésként – kérheti a kincstártól [14.§] xxx A törvény amellett, hogy a kórházi betegápolásról szól, megismétli azt a másfél évszázados előírást, miszerint a község a kórházba nem kerülő vagyontalan s vagyontalan rokonokkal/házastárssal bíró (ha egyáltalán) betegek ápolásáról köteles gondoskodni [7.§], amit kiegészít azzal, hogy a kórházi ápolásra szorulót köteles saját költségén kórházba szállítatni. Ettől annyiban különbözi a gyógyíthatatlan nyilvánított, de nem közveszélyes elmebetegek, valamint az ártalmatlan bárgyúk, buták és hülyék ápolása és eltartása, hogy – bírjanak bár vagyonos

rokonokkal/házastárssal; ez persze csak elméleti lehetőség, nagyon ritkán gyakorlati probléma – az a község kötelessége [8.§] A kórházból gyógyíthatatlannak nyilvánítva23 hazabocsátott vagyontalan beteg otthoni ápolása és gondozása községi feladat. [9.§] A törvény külön hangsúlyozza, hogy mindezen faladatok ellátása során sem a törvényhatóság, sem az állam segélyét igénybe nem veheti. Uo Arra csak akkor kerülhet sor, ha a járvány alkalmával elrendelt óv- és gyógyintézkedések költségei – melyeket főszabályként az a község visel, melynek érdekében a szóban forgó intézkedéseket elrendelték – az igazoltan vagyontalan községet terhelik vagy a nem vagyontalant túlterhelik. Ekkor lehet csak segélyért a törvényhatóság betegápolási alapjához, annak kimerülése esetén az államhoz fordulni [10.§] A törvényjavaslat nem kavart indulatokat, amit önmagában jelez az tény, hogy egyetlen hozzászóló volt.

Pedig akár másképp is törhetett volna – úgy, ahogy majd 1898-ban történik 1874-1875 fordulóján jelentős szerkezeti átalakulás zajlik a belpolitikában. Tisza Kálmán a törvény elfogadása után két héttel mondott parlamenti beszédében feladja a balközép erők 23 A kórházból az ápoltat vagy elbocsátották, vagy meghalt. Az elbocsátottakat három kategóriába sorolták Elbocsátásakor a beteg távozhatott gyógyultan, javultan – végül gyógyulatlanul. közjogi követeléseit („szögre akasztja” az ún. bihari pontokat), elhárítva ezzel a Deák Párttal történő egyesülés és miniszterelnöki kinevezésének akadályát. Cseh Károly orvosképviselő is mindössze két dolgot szeretett volna elérni. Az egyik, hogy vagyoni helyzetükre való tekintet nélkül a bújakórosok gyógyításának költségét az állam vállalja magára. Javaslata mellett gyakorló orvosi tapasztalatait sorakoztatta fel: a nemi betegek – rangjuktól és

társadalmi osztályuktól függetlenül – betegségüket titkolni igyekeznek, még akkor is, ha gyógyításuk semmibe sem kerül, de ha fizetni kell érte, annyival inkább. Ha a szöveg ily értelemben módosulna, „akkor talán némely vidéken idővel, mert rögtön nem hiszem, lesz némi sikere.”24 Szapáry a javaslatot azzal utasította vissza, hogy „az állam feladata nem lehet, hogy azoknak betegápolási költségeit is viselje, a kik vagyonnal bírnak.” Az orvos társadalom- és emberismeretből származó javaslatával szembe liberalizmusát – mely az idő haladtával egyre nyilvánvalóbban lett doktrinerré, életidegen – szegezte a belügyminiszter. A másik javaslata az volt, hogy a sorozáson magukat alkalmatlannak állítók közkórházi megfigyelésének költségét az állam vállalja, mert egyrészt „az állam akar bizonyos czélt elérni”, másrészt ez büntetés a csakugyan betegeknek, akik egyébként is alig képesek fizetni. Itt még a

miniszteri válasz is elsikkadt. II. A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló törvény – 1898 XXI tc A leváltandó hatályos törvénnyel azonos címet viselő törvényjavaslat indokolása, miután felidézte a közel negyedszázaddal azelőtti megalkotásának három irányadó szempontját [lásd oldal], kétségtelen tényként állapítja meg, hogy „az 1875:III. t-cz megalkotás sokat javította nyilvános betegápolás állapotán. De a több mint 20 éves tapasztalat kimutatta, hogy a törvény a kitűzött czéloknak elérését nem biztosítja, sőt a nyilvános betegápolásügynél szereplő és ezzel kapcsolatos fontos érdekeknek kellő kielégítését részben lehetetlenné teszi. A 1875:III. t-czikknek gyakorlatilag beigazolt lényeges hátránya az, hogy a nyilvános betegápolás költségeivel a községeket és törvényhatóságokat aránytalanul terheli.”25 24 25 Melléklet a 418. számú irományhoz, 175o