Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Gali Melinda - A nagyobb Kína

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási és Társadalomtudományi Főiskola Kar Gazdálkodási szak 2003/2004. tanév A „nagyobb Kína” Készítette: Gali Melinda Levelező E. csoport Ebes, 2003. november Tartalomjegyzék • Bevezetés • A kínai társadalom alapegysége: a család • Konfucianizmus • A kínai civilizáció • Az elmaradott, félgyarmati, félfeudális Kína • A „nagyobb Kína” • Kína a 80-as években • Hongkong • Makao • Tajvan Bevezetés Kína azon országok sorába tartozik, amelyek a XX. században óriási átalakulásokon mentek keresztül, mind a gazdasági-társadalmi rendszert, mind a politikai berendezkedést illetően. Az évszázadba a végnapjait élő, fennmaradásáért élet-halálharcot folytató császárság keretei között lépett be, elmaradott, külső hatalmak által rendszeresen megalázott országként, míg a következő század küszöbét vitathatatlanul potenciális nagyhatalomként lépi át, amely

számos területen még meglévő gyengeségei és hátrányai ellenére globalizálódó világunk meghatározó tényezője. Kína sorsának alapvető kérdése a modernizáció volt, a felzárkózás a világ fejlettebb részéhez, amit különböző rendszerek keretében (a császárságtól a szocializmusig) és különböző módszerekkel igyekezett megvalósítani. Ezt a fejlődési utat néhány, alapvetőnek tekinthető természeti – földrajzi és társadalmi – gazdasági tényező mindvégig befolyásolta. A szép tájak, a gondosan művelt parcellák látványa gyakran elfeledteti azt a meghatározó fontosságú tényt, hogy az Európányi, 9,6 millió négyzetkilométeres ország területének 69 %-a hegyes, dombos vidék és magasföld, több mint 15 % -ot foglalnak el területéből a sivatagok, rendkívüli módon korlátozva a mezőgazdasági művelésre alkalmas föld nagyságát. Így áll elő az a helyzet, hogy a Föld legnépesebb, ma már 1,2 milliárdot

meghaladó népességű országában a M agyarországhoz képest 120-szor nagyobb népesség mellett Kína szántóterülete csak mintegy huszonötszöröse hazánkénak (beleszámítva még az egyes vidékeken évente többszöri termést is), vagy ahogy sokkal gyakrabban hivatkoznak rá, Kínának a világ összes művelt területének mindössze 7 %-án kell eltartania a Föld népességének mintegy 22%-át. Ez az arány, vagy i nkább aránytalanság számos területre van hatással mind a mai napig. Legáltalánosabban hozzájárult, hogy az ember és a természet viszonya központi elemévé vált a kínai civilizációnak a földművelés napi szintjétől a kínai filozófiáig, festészetig, irodalomig. Ráadásul ez a szűkös termőterület nem egyenlegesen oszlik meg az ország területén, és a klíma, a csapadék és a föld minősége erősen befolyásolja a művelés igen eltérő körülményeit és hatékonyságát. Az északi síkságon a t alaj általában

termékeny, de kevés a cs apadék, a szárazság és a hidegebb időjárás sokszor veszélyezteti a termést, zordabbá teszi a termelési feltételeket. Délen, a rizskultúra területén a csapadék és a víz bőségesebb, a hőmérséklet kedvezőbb, de a termőterület viszonylag szűkös, a talaj kevésbé termékeny. Az évenkénti 2-3 rizsaratás a víz és a munkaerő bőséges felhasználásával itt sokkal több élelmiszert eredményez. Az ország középső és nyugati részein a hegyvonulatok, magasföldek és a klíma következtében óriási területek csak legelőként, erdőként hasznosíthatók. (Az erdővel borított terület a sok évszázados erdőirtás miatt is az összterület mintegy 13 %-ára esett, jóval elmaradva a 22 %-os világátlagtól. Ezen az utóbbi években intenzív erdőtelepítésekkel igyekszenek változtatni. Az erdőirtás számos területen közvetlenül hatással van a talajerózióra, az áradásokra.) A termőterületek vázolt

jellemzői és adottságai közvetlenül befolyásolták a n épesség egyenetlen elosztását, a n épesség mintegy 80 %-a az ország területének 1/3-án koncentrálódik. Gazdasági-társadalmi fejlettség szempontjából az országot három vertikális sávra lehet osztani, amelyek esetében a h agyományos világkép teljesen megfordul, mert minden mutató tekintetében a keleti és a déli országrész a legfejlettebb és a nyugati a legelmaradottabb. A középső ilyen szempontból is a kettő között helyezkedik el A fejlettségbeli különbségek komoly társadalmi és politikai következményekkel fenyegetnek, így csökkentésük, valamilyen formában történő kezelésük az ország mai és leendő vezetésének egyik legnagyobb kihívása. -1 - Kínának mindmáig egyik jellemzője, és egyúttal az ország gazdasági-társadalmi életének meghatározó tényezője a hatalmas népesség. A legrégibb időktől számítva a világ egyik legnépesebb országa volt,

és történelme során mindig alapvető kérdésnek számított a népességnövekedés és az élelmiszer-termelés egyensúlyának fenntartása. A gazdaság alapja századunkra is a mezőgazdaság maradt, amely a népesség ¾-ét foglalkoztatta. A népsűrűség, párosulva a művelt területek említett szűkösségével, ösztönözte az intenzív földhasználatot, de feltételeket (például trágya) is nyújtott ehhez. Sok generáció erőfeszítéseivel teraszosították a domboldalakat, építettek gátakat és öntözőcsatornákat, továbbá a korán érő rizsfajták elterjedése (amely lehetővé tettek évi két aratást is), a kukorica, az édeskrumpli, a földimogyoró stb. térhódítása is növelte a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségét. Ez képezte az alapját annak, hogy a XVIII. század végén talán 200 millióra becsülhető népesség (egységes előírások, pontos térképek, képzett szakemberek hiánya miatt az adatok csak óvatos becslések

és következtetések lehetnek) a XX. század első évtizedeire 450 millió körülire növekedjen. A részben a termőterület növekedéseinek, részben termelékenység emelkedésének köszönhető élelmiszertöbblet, a technikai kultúrák (a dohánytól a gyapotig) termelésének elterjedése ösztönzést adott fontos strukturális változásoknak is, elsősorban az ipar fejlődésének és a városi népesség növekedésének. Az emberi munkaerő mindig bőségesebb és olcsóbb volt, mint bármely más termelési tényező, a munkaerő megtakarítását szolgáló gépesítés máig jórészt kivételnek számít. A mezőgazdaságban a népességszaporulat következtében századunkban is folyamatosan csökkent az egy parasztgazdaságra eső terület, ami azt eredményezi, hogy a m unkaképes falusi lakosságnak mintegy 30 % -a nem volt képes teljes foglalkoztatást találni a mezőgazdasági munkákban. A foglalkoztatási probléma megoldásának, de általában a

hatalmas népességnyomás kezelésének gondja minden rendszerre ránehezedett. A kínai társadalom alapegysége: a család A kínai társadalom alapegysége a család volt és maradt. Szemben a nyugati civilizáció individualizmusával, az egyén középpontba állításával, Kínában a c salád volt a társadalom kulcsegysége, a társadalmi viszonyok rangsorában a legmagasabb rendű. A családon belüli viszonyok szigorúan hierarchikusak voltak, amely mikrokozmoszként tükrözte az egész társadalom hierarchikus viszonyait. A családban a legfelső hatalmat az apa birtokolta, meghatározó szava volt a család tulajdonát, jövedelmét, a családtagok sorsát érintő kérdésekben. A szülők tisztelete, a feltétel nélküli engedelmesség az egyik legfőbb erénynek, de egyúttal a legszigorúbb követelménynek is számított. A hierarchikus viszonyok fontos részét képezte a nők alárendelése a férfiaknak, a női engedelmesség és passzivitás. A lábelkötés

embertelen gyakorlata helyzetük szimbólumának tekinthető. Az egyén születésével belekerült a rokonsági és társadalmi kapcsolatok szigorúan szabályozott rendszerébe, kezdettől fogva tisztában volt helyzetével és szerepével. A patrilineáris, apajogú rokonsági rendszer következtében mindig a fiúkat, különösen az elsőszülöttet tekintették értékesebbnek, a csecsemőgyilkosság máig élő gyakorlatának ezért a leánycsecsemők voltak elsődleges alanyai. A lány házasságáról a szülők döntöttek, férje családjában az anyós teljes hatalma alá került, és ami lényeges, munkaereje elveszett eredeti családja számára. Mivel a parasztcsaládokban a földet nem az elsőszülött fiú örökölte, hanem egyenlő arányban osztották fel a fiúk között – és ez a föld állandó felparcellázásával és elszegényedéssel fenyegetett -, az általános nézettel szemben a parasztoknál a nagy család, a sok gyerek nem volt feltétlenül

általános követelmény. (Ugyanakkor természetesen a családi gazdaság munkaerő-szükséglete keresztezhette ennek a szempontnak az érvényesítését.) -2- Konfucianizmus A család középpontba állítása, a szigorú hierarchikus viszonyok hangsúlyozása a konfucianizmusban is meghatározó jelentőségű. A konfucianizmus részletes taglalására, filozófiájának tárgyalására itt nincs szükség (kiemelkedő szerepe ellenére), elegendőnek tűnik néhány olyan tételének és jellemzőjének felemlítése, amely különösen fontos társadalmi és politikai hatású volt, nemcsak a tradicionális Kínában, hanem a XX. században is A Konfucius (i.e 551-479) nevével jelzett vallási-etikai, társadalmi és politikai eszmék évezredeken keresztül meghatározták a k ínai társadalom egész életét. Államfelfogása a családok hálózatából megszervezett állam, amelyre nézve a l egjobb kormányzási formát kereste, és az eszményi államot a múltban, a

régi hagyományokon alapuló társadalmi rendben vélte megtalálni. A múlt felé forduló, a régi szokásokat, rítusokat és erkölcsöket magasztaló felfogása következtében alapvetően konzervatív. Szigorú magatartásformákat, ceremóniákat írt elő a társadalmi hierarchia különböző fokain álló emberek számára. A konfucianizmus egy erős központi hatalom szükségességét és az ezt működtetni képes bürokratikus államapparátus fontosságát hangsúlyozta. Az apparátus tagjait a versenyvizsgák során kiválasztott írástudó hivatalnokrétegből verbuválták. A hosszú, azonos tudásanyagot felölelő tanulási folyamat eredményeként uniformizált, azonos elvek alapján tevékenykedő bürokrácia jött létre. A hatalmi hierarchia csúcsán a császár állt, akinek politikai legitimációját az égi hatalmaktól eredeztették (az „Ég fia”). A kínai császár az emberek és az égiek között a fő közvetítő, az ember és a természet

közötti általános harmónia fenntartója, aki az állam megtestesítőjévé vált, és mint ilyen, az alattvalók legteljesebb hűségére és ellenvetés nélküli engedelmességére tartott igényt. Cserébe az uralkodó, a vezető kötelessége a jó, humánus viselkedés, az alattvalókról való gondoskodás, mert csak ilyen magatartás mellett tarthat igényt lojalitásukra. Igen figyelemreméltó tétele a konfucianizmusnak, hogy népnek jogában áll felkelni, elűzni az erény útjából letért, az „ég mandátumára” ezáltal méltatlanná vált uralkodót, Kína hosszú története során számos parasztfelkelés zajlott le, amelyek győzelem esetén a régi császár megdöntésével és egy új dinasztia trónra kerülésével végződtek. A konfucianizmus a megdöntött uralkodó vétkeivel magyarázva legalizálta a felkelést, és az új császárra ruházta az „ég mandátumát”, biztosítva ezzel az egész hatalmi rendszer folyamatosságát és

stabilitását. A hatalomnak és a moralitásnak ez az összekapcsolása nemcsak a konzervativizmust erősítette, hanem például azt is eredményezte, hogy hagyományosan a politikai hatalom illetékességébe került annak meghatározása, hogy mi az igazság. (Ez olyan hagyomány, amit 1949 ut án a konfucianizmust elutasító új hatalom is magáévá tett.) Hangsúlyozni kell, hogy konfucianizmusban a nép érdekében történő kormányzásnak, a nép lázadáshoz való jogának tételei nem a demokrácia, a n épuralom elismerését jelentik, hiszen felfogása szerint megfelelően kormányozni csak az erre felkészült, képzett emberek képesek. A nép valójában saját érdekei felismerésére sem képes, ahogy ezt a M ester meg is fogalmazta: „A néppel el lehet érni, hogy a h elyes utat kövesse, de nem lehet elérni, hogy meg is értse azt”. (Ezt a magyarázó és irányító szerepkört 1949 után a kommunista párt saját magának tulajdonította.) A demokrácia

fogalma teljesen idegen volt a konfuciánus államberendezkedéstől és eszménytől („keleti despotizmus”), a konfuciánus demokráciát tehát viszonylag könnyen önellentmondásnak nevezhetjük, ám sokkal bonyolultabb problémát jelent a demokrácia egy konfuciánus kultúrájú társadalomban. Az utóbbi egy-másfél évtized demokratizáló lépései Tajvanon és Dél-Koreában (és az átadás előtti rövid hongkongi időszak kísérletének társadalmi támogatása) azt jelzik, hogy ez már semmiképpen sem tekinthető önellentmondásnak. Ennek a demokráciának a sajátosságai, a nyugati demokráciáktól eltérő jellegzetességei tovább bonyolítják a kérdést. -3Az is világos, hogy Kína modernizáló „konfuciánus leninistáinak” (maoistáinak, tengistáinak) szükségszerűen szintén szembe kell nézniük a demokratizálás kihívásaival. Végül arra a v áltozásra utalnék, ami a k onfucianizmus és a t ársadalmi haladás, a modernizáció

kapcsolatának felfogásában bekövetkezett. Hosszú időn keresztül Kína, de általában a keleti társadalmak „stagnálását”, a világfejlődéstől való elmaradását jelentős mértékben a konfucianizmus konzervatív, múltba tekintő, a reformokat és változtatásokat mereven elutasító felfogásával hozták összefüggésbe. Az utóbbi évtizedben az ázsiai sikerországokban felmutatott teljesítmények hatására ezt jelentősen átértelmezték, de legalábbis több olyan vonását és tételét fedezték fel, amely ösztönözhette az emberek és társadalmak pozitív viszonyát a gazdasági fejlődéshez. Így a hierarchikus rendet, az irányítókkal szembeni feltétlen engedelmességet magukévá tevő munkások eredményesen alkalmazhatóak voltak az ipari fejlődés elindításakor. A családközpontúság, az öregekről való gondoskodás kötelessége nemcsak szorgalmas munkára, hanem megtakarításokra is ösztönzött, ami a fejlesztéshez szükséges

tőkét is biztosította. A konfucianizmus felhasználható értékeit a 9 0-es években a k ínai vezetés is felfedezte, míg a k orábbi évtizedekben gyökeres kiirtására törekedtek, most nemcsak kultuszhelyeit renoválják, hanem a vezetők beszédeiben, a propagandában is egyre többször tűnnek fel konfuciánus idézetek és hivatkozások. A hivatalosan is egyre inkább polgárjogot nyerő nacionalizmussal együtt ez is a rendszer legitimitását hivatott növelni, segít betölteni azt az ideológiai vákuumot, amit a szocialista, kommunista eszmék ott is bekövetkezett térvesztése és kiüresedése előidézett. A mindenkori kínai nacionalizmus, a jogos nemzeti büszkeség egyik fő forrása a kínai civilizáció. A kínai civilizáció Kína közismerten a világ legrégibb, folyamatosan fennmaradt civilizációjával rendelkezik, az írásos feljegyzések leghosszabb tradíciójával, már igen korai időszakban kialakult fejlett és komplex kultúrával. Ez a

civilizáció folyamatos fejlődésén túl olyan örökséget hordoz, olyan értékeket emelt magas színvonalra, mint a társadalmi rend, a harmónia és az egység fontosságának hangsúlyozása, a különböző vallások viszonylag békés együttélése, az ember képességeibe vetett optimista hit, az oktatás, nevelés fontosságának kiemelése, a tudás tisztelete, a m orálra, a h elyes erkölcsi elvekhez való ragaszkodásra helyezett különös hangsúly a gondolkodásban, a művészetben és a mindennapi életben, a természet mély tisztelete, ember és természet viszonyának állandó középpontba állítása. (A XIV-XV. századig Kína számos vonatkozásban még „felette állt” a Nyugatnak, mind gazdasági életét, tudományát, mind kultúrája szintjét tekintve. (Jól lemérhető ez azon híradások fogadtatásán, amelyet Marco Polo útleírásán és egyéb forrásokon keresztül tudósítottak Kína gazdaságáról, magas szervezettségéről.) Ezt

követően azonban a kínai fejlődés saját korábbi fejlődéséhez, de mindenekelőtt és elsősorban Európa teljesítményeivel összevetve lelassult, amit stagnálásként szoktak értelmezni. (Kínát erre a lemaradásra sokkszerűen döbbentette rá az 1839-1842-es első ópiumháborúban elszenvedett vereség, az ezt követő sorozatos megaláztatások.) Hosszú időn keresztül elég általános volt a n ézet a v áltozatlan, stagnáló Kínáról a M ing-dinasztia (13681644) uralkodásának második felét követően, amikor az ország fejlődése úgymond megállt, nem volt képes reagálni az innovatív impulzusokra. Az ilyen megítélés kialakulását nagymértékben elősegítette a császári politikai intézményrendszer, a bürokratikus irányítás szilárdsága, változásának kevéssé érzékelhető mozgásai. Kína utóbbi évszázadainak alaposabb megismerése, a végbement folyamatok részletesebb feltárása azonban egyre inkább módosította ezt a

felfogást, elvezetve egy sokkal árnyaltabb megítélés kialakulásához. -4A gazdaság, a társadalom igenis fejlődött, a kultúra bizonyos területei kifinomultabbá váltak, és amennyiben a modernizációt a változáson és a változásra való képességen mérjük, akkor Kína szintén nem tekinthető stagnálónak. Ezen felfogás képviselői elsősorban az ütemkülönbséget hangsúlyozzák: Kína fejlődött, változott, de ennek sebessége és mélysége messze elmaradt Európáétől. (Ebben azonban, ha úgy tetszik, nem volt egyedül, sorsában osztozott a világ túlnyomó többsége, sőt bizonyos mértékig Európa felénk eső része is.) Egyesek egyenesen azon a véleményen vannak, hogy igazából Európa volt a kivétel. Az elmaradott, félgyarmati és félfeudális Kína A Kínai Kommunista Párt dokumentumai, a hivatalos kínai történetírás Kína helyzetét a XX. század közepéig három jelzővel jellemzik: elmaradott, félgyarmati, félfeudális.

A sztereotip ismételgetés elfedi azt a lényeges tényt, hogy ezen fogalmak mindegyike sokféle értelmezésű lehet, amelynek hatása van az 1949-et követő időszak feladatainak, a végrehajtás ütemének és eszközeinek meghatározására. Például az elmaradottságnak a fentiekben érintett vonatkozásain túl arra is lehet utalni, hogy ez milyen széles skálán szóródott, mekkora különbségeket takart, túl a három említett vertikális sáv fejlettségbeli megoszlásán. A spektrum egyik szélére helyezhetjük Sanghajt, a Bund világvárosi épületeivel, tőzsdéjével, bankjaival, míg a másik szélére például a va nemzetiséget (Jünan tartomány), amelynek tagjai között nemcsak egyfajta rabszolgaság létezett, hanem még az 50-es évek elején is emberfejeket áldoztak az isteneknek a jobb termés érdekében, és nagyon nehéz dolga volt a han (kínai) agitátoroknak, amikor inkább a korszerűbb művelési technológiák hasznosságáról igyekeztek

meggyőzni őket. De szélsőségekért tulajdonképpen ki sem kell mozdulnunk Sanghajból, ahol a modern negyedek mögött nemcsak a legprimitívebb életfeltételeket találhatjuk, hanem kulturális szélsőségeket is: amikor 1865-ben utcai gázlámpákat szereltek fel, a kulik között erősen tartotta magát az a hiedelem, hogy oda veszélyes menni, mert a talaj erősen felmelegszik. A „félgyarmati” jelző egyértelműbbnek tűnik, de a külföldi tőke szerepének leegyszerűsített, kizárólag negatív ábrázolása nemcsak az egyes szektorokban gyakorolt modernizációs hatását hagyja figyelmen kívül, de ellentétben van az utóbbi két évtized pozitív viszonyulásával is a külföldi tőkéhez. A „félfeudális” jelző értelmezése körül is igen nagy a szóródás, kezdve azon állítástól, hogy Kínában – legalábbis az első kínai császár, Csin Si Huang-ti (i.e221-210) korától – a társadalom semmiféle olyan rendszerbe nem volt szervezve,

amit feudalizmusnak nevezhetnénk (Fairbank), az „ázsiai termelési móddal” érvelő leírásokon át a feudalista kategóriákkal operáló felfogásokig. A kérdést tovább bonyolítja, hogy összefügg a kapitalizmus fejlettségi szintjével, sajátosságaival és összetevőivel (külföldi, „komprádor”, állami, „nemzeti” stb.) és a forradalmi folyamat feladataival és jellegével is -5- A „nagyobb Kína” Kína a 80-as években A 80-as években már felvetődő, de akkor visszhangtalanul maradt fogalomnak tulajdonképpen kettős jelentése van: jelenti egyrészt a történelmileg egybetartozó kínai területeket, az „anyaországgal” etnikailag, kulturálisan egységet alkotó Hongkongot, Makaót és Tajvant, másrészt – és ez vált igazi jelentésévé – a nagyjából ugyanezen területekre alapozódó gazdasági integrációt, amely az országegyesítés folyamatától eltérően mára ténnyé vált. Tajvan és a szárazföldi Kína formális

egyesülésének akadályai hatalmasak, de gazdasági integrálódásuk informális folyamata tény. Emberek, befektetések, áruk és eszmék tömegesen lépik át a politikai és területi határokat, állami és nem állami kapcsolatok hatalmas hálózatrendszere jött létre. E gazdasági együttműködés fő mozgatóereje a „munkamegosztásban” található előnyök felhasználása, mivel jól kiegészítik egymást. Kína olcsó és bőséges munkaerejéhez, nyersanyagához és óriási piacához társul a másik három terület tőkéje, fejlett technológiája, menedzseri és markering-szakértelme. Együttesen hatalmas világgazdasági súlyt képviselnek: a világ 3 legnagyobb GNP-jét, a világ legnagyobb összegű valutatartalékát és a világ 3. Legnagyobb külkereskedelmi forgalmát mondhatják magukénak. Ezek a területek a szárazföldi Kínától téltérő fejlődési utat jártak be, közös jellemzőjük, hogy gazdaságilag kiemelkedő eredményeket értek

el, Hongkong és Tajvan a négy „kis tigris” sorába lépett. Kínához tartozásuk miatt (Hongkong esetében már formálisan is) szükséges röviden tárgyalni ezeket, történetük részletes ismertetése helyett inkább csak az általuk bejárt eltérő útra összpontosítva. Hongkong A Gyöngy-folyó torkolatánál elhelyezkedő, 1092 négyzetkilométeres (vagy 1069 négyzetkilométeres, de más adatok is vannak), mintegy 6,5 m illió lakosú volt angol koronagyarmat 1997. j úlius 1-jén visszakerült Kína szuverenitása alá Az angolok az első ópiumháborút lezáró nankingi szerződéssel szerezték meg „örök időre” Hongkong szigetét, majd az 1860-as pekingi szerződéssel a Kowloon félszigetet. A harmadik lépéssel 1898-ban 99 évre bérbe vették a Hongkong területének mintegy 90 % -át kitevő Új Területeket és a hozzá tartozó 235 külső szigetet. Kis mértei ellenére több szempontból is tiszteletet parancsoló teljesítményeket ért el, ami

az országegyesítés felett érzett hazafias érzelmeken túl is érhetővé teszi a megszerzése felett érzett kínai eufóriát: Hongkong a világ 8. legnagyobb kereskedő gazdasága, a világ 5 legnagyobb bank- és valutakereskedelmi központja, a világ legforgalmasabb konténerkikötője, a 3. legforgalmasabb repülőtere, GDP-je 1961 é s 1966 köz ött 12-szeresre nőtt, átlag évi 8 %-kal, egy főre eső GDP-je 1996-ban 24.639 dollár volt (Kínáé 694 dollár – vásárlóerő-paritáson számítva azonban kb. 2500 dollár -, a különbség 35,5-szeres) stb Ezek a teljesítmények joggal emelték a „kis tigrisek” sorába egy sor kedvezőtlen körülmény ellenére: a természeti kincsek hiánya, szűk belső piac, nagy bevándorlási hullámok. Ezt ellensúlyozta a terület földrajzi elhelyezkedése a kereskedelmi utak centrumában és a kiváló adottságú kikötő. -6Az egymást váltó kínai rendszerek igazságtalannak, egyenlőtlennek tartották a

Hongkongra vonatkozó szerződéseket. 1949-ben a kommunisták ugyanolyan könnyedén elfoglalhatták volna, mint a II. világháború alatt a japánok, de az erről való lemondás bölcs döntésnek bizonyult: a következő évtizedekben „kapuként” szolgált Kína számára, külkereskedelmének jelentős részét rajta keresztül bonyolította és keményvaluta-bevételének mintegy 40 %-át ebből a viszonylatból szerezte. Emellett volt olyan vonatkozása is, amiért a kínai vezetés kevésbé lelkesedett: menedékül szolgált a kommunista rendszer elől politikai vagy (sokkal nagyobb arányban) gazdasági okokból menekülők számára (pl. 1949 és a „nagy ugrás” utáni éhinséget követően), majd kiváló lehetőséget kínált a rendszerek eltérő teljesítményének összehasonlítására. A kínai vezetés hivatalosan nem foglalkozott vele, a l átszólagos érdektelenségen csak a „kulturális forradalom” változtatott, amikor 1967. m ájus és szeptember

között oda is átcsaptak a rendzavarások. Hongkong látványos gazdasági fejlődése főleg az 50-es –60-as évektől kezdődött, amikor a kereskedelem mellett egyre nagyobb szerephez jutott a feldolgozóipar, főleg a könnyűipar (textil, ruha, faipar stb.) Már ekkor megfigyelhető két markáns eltérés a KNK-ban követett gazdaságfejlesztési stratégiától. Hongkong kezdettől fogva exportorientált gazdaságfejlesztési stratégiát követett, jól alkalmazkodva a világkereslet növekedéséhez, és változásához. Másrészt az államilag kézben tartott, szigorúan centralizált tervgazdálkodás helyett Hongkongban a gyarmati adminisztráció a laissez faire gazdaságfilozófiát követte, vagyis csak minimális mértékben avatkozott a gazdaság ügyeibe, fő feladatának a megfelelő feltételek megteremtését tekintette a p iac szabad funkcionálásához, a v állalkozók szabad és decentralizált döntéshozatalához. Ebben kiemelt szerepe volt az angol

jogrend következetes alkalmazásának és a gazdasági, társadalmi infrastruktúra bizonyos elemei megteremtésének. Hongkong szabadkereskedelmi terület, néhány cikket leszámítva nem alkalmaz importvámot, az adók szintjét alacsonyan tartotta. Teljes egyetértés van abban, hogy sikerében kiemelt szerepet játszott az emberi tényező, a munkaerő egyre javuló minősége, amit a jól kiépített oktatási rendszer, a képzésben részt vevők magas aránya biztosított. Az emberek alkotókészsége szabad teret kapott, hatékonyságát növelte a hagyományos kínai munkaetika. Mindezt jól kiegészítette a v ersenyképes (viszonylag alacsony) bérszint. Az emberek magas megtakarítási hajlandósága, párosulva a külföldi tőkebefektetésekkel biztosították a szükséges tőkét. A kvalifikált munkaerő képezte az alapját és hátterét a 70-es évek második felétől végrehajtott struktúraváltozásoknak. Fejlődésnek indultak a magasabb színvonalat

jelentő, modernebb technikát alkalmazó szektorok, mint az óra-, elektronika-, optika-, játékgyártás, amelyek a terület exportjának összetételét is megváltoztatták. Az újabb nagy struktúraváltás a 80-as évek elején indult, szoros összefüggésben Kína nyitási politikájával. Gazdaságuk már korábban is kapcsolatban volt a külkereskedelmen túlmenően is, hiszen Hongkong víz- és élelmiszer-, kisebb mértékben áramszükségletét jelentős részben Kínából fedezte. Most egyrészt ugrásszerűen nőtt a kereskedelmi forgalmuk, és ezen belül különösen nagy volumenűvé vált a reexport. A 90-es évek közepére a reexport aránya az exporton belül már meghaladta a 80 %ot Kína vált Hongkong legfőbb kereskedelmi partnerévé, megelőzve az Egyesült Államokat és Japánt. Fontos relációknak számítanak számára Tajvan, Dél-Korea és az EU tagállamai is Másrészt és legfőképpen gyors ütemben megindult a munkaintenzív feldolgozóipari

termelés áthelyeződése Dél-Kínába, mindenekelőtt annak következtében, hogy a munkabérek és egyéb termelési költségek ott 10-05-ször alacsonyabbak voltak. A hongkongi érdekeltségű cégek Kuangtung tartományban a hongkongi munkaerővel nagyjából azonos számú (több mint 3 millió) munkást foglalkoztattak. -7A feldolgozóipari tevékenység nagyarányú áthelyeződése következtében e szektor részesedése a GDP-ből az 1980-as 25 % körüli arányról 1995-re kevesebb mint 9 % -ra csökkent. Érdemes megemlíteni, hogy a folyamat eredményeként Hongkong szerepet játszott a k ínai vállalati reformban is; a modern technológia, menedzseri és marketingismeretek elterjesztésében pedig jelentőset. Még drámaibb átalakulás ment végbe ugyanezen időszakban a foglalkoztatás struktúrájában: a feldolgozásban dolgozók aránya az összes foglalkoztatott 41 %-áról 13 %-ra esett. A hatalmas és gyors strukturális átalakulás másik része a

szolgáltató szektorok előretörése: jórészt a K ína – de a t érség – részéről is jelentkező keresletre reagálva fejlesztette kereskedelmi, pénzügyi, üzleti szolgáltatásait, 1995-re a GDP-ből mintegy 85 %-kal részesedtek ezek a szektorok, és az összes munkaerő 63 %-át foglalkoztatták. A feldolgozásban elveszett közel félmillió munkahely helyett itt 700 ezret teremtettek. Így a egész struktúraátalakulás a m indig is alacsony (2-3%) munkanélküli-ráta jelentősebb emelkedése és a gazdaság növekedési ütemének érzékelhető csökkenése nélkül ment végbe. Ma már a szolgáltató szektorok bizonyos munkaintenzív tevékenységeit (adatfeldolgozás, nyomtatás, pénzügyi háttértevékenységek stb.) is kihelyezik a cégek Kínába Mint már szó volt róla, Kína nyitási időszakában Hongkong vált a közvetlen működő tőkebefektetések legjelentősebb forrásává. Gazdasági kapcsolatukban azonban a tőkeáramlás nem egyirányú: a

80-as évek közepe óta Kína is egyre nagyobb volumenű beruházásokat eszközölt Hongkongban, nemcsak a kedvező megtérülési lehetőségek kihasználására, hanem a bizalom erősítésének és a terület gazdasági és politikai élete befolyásolásának szándékával is. Kína befektetéseinek kumulatív összegét 1995-ben már mintegy 14 milliárd USD-re becsülték. A pénzügyi integráció több formája is jelentősen előrehaladt. Ennek egyik szembetűnő jele, hogy a forgalomban levő hongkongi dollár 25-30 %-a Dél-Kínában cirkulál. A hongkongi bankok félszáznál több bankfiókot, képviseleti irodát működtetnek Kínában, de 1995-ben már 35 kínai bank is tevékenykedett Hongkongban. A Bank of China a terület három hivatalos pénzkibocsátó bankjának egyike, súlyát és szerepét a városképet meghatározó székháza is szimbolizálja. Kínai állami cégek növekvő számban kerültek listára a hongkongi tőzsdén, sokmilliárt dollár

befektetési tőkére téve szert ilyen módon. A gazdasági élet számos területpén (kereskedelem, termelés, beruházás) tehát rendkívüli módon előrehaladt az integráció, ami nem csupán azt eredményezte, hogy a Hongkong gazdasági ciklusai egyre inkább szinkronizálódtak Kínáéval, hanem fontos szerepet játszott az egyesítést illető félelmek és bizonytalanságok enyhítésében. A szoros gazdasági együttműködés, az egyre átfogóbb érdekközösség Kína számára is kiemelt fontosságúvá tette, hogy ne vágja le az „aranytojást tojó tyúkot”, azaz Hongkong változatlanul megőrizze prosperitását. Az egyezmény és az átmeneti időszak A Hongkong jövőjére vonatkozó, angol kezdeményezésre elkezdett tárgyalások két év után, 1984 szeptemberében megállapodáshoz vezettek. Az államközi szerződést jelentő közös nyilatkozat értelmében a koronagyarmat 1997. július 1-jével visszakerült Kína szuverenitása alá, de különleges

közigazgatási területként magas szintű autonómiát fog élvezni. Az egyezmény legfontosabb része, hogy Hongkong társadalmi, gazdasági rendszere 50 é vig fennmarad. Kína kötelezettséget vállalt a t erület egész berendezkedése legfontosabb aspektusának fenntartására: szabad kereskedelem külön vámterület, szabad tőkemozgás, önálló valuta és pénzügyeinek független kezelése, a kialakult jogrend, az alapvető szabadságjogok. A kötelezettségvállalásokat tartalmazta az 1990-ben elfogadott alaptörvény is, amely alkotmányszerű okmányként Hongkong 1997 utáni életét szabályozza. -8Az egyezmény világosan tükrözte, hogy Kína tisztában van Hongkong értékeivel és egyértelműen szándékában áll ezek megőrzése. A nacionalizmusból táplálkozó, a nemzeti szuverenitáshoz kötődő érzelmeken és a gazdasági érdekeken túlmenően volt ennek egy további fontos ösztönzője. Hongkong megfelelő kezelésével, az „egy ország két

rendszer” életképessége bizonyításával meggyőzni Tajvant egy hasonló megoldás elfogadásáról, és így befejezni az országegyesítés 1949 óta hangoztatott célkitűzését. Az egyezmény aláírásával megkezdődött az 1997-ig tartó átmeneti időszak, amelynek során kiderült, hogy a nagyon részletes megállapodás ellenére a felek eltérően értelmezték ennek tartalmát és feladatait. A brit és a hongkongi felfogás szerint ezekben az években kellett kiépíteni és működőképessé tenni egy olyan politikai mechanizmust Hongkongban, amely majd valóban biztosítéka lesz a magas szintű autonómia gyakorlásának. Kína, attól tartva, hogy a terület önállósága túlságosan megnövekszik, s egyfajta városállammá vá lik, a berendezés változatlanságához, az egyezmény szó szerinti betartásához, illetve annak saját értelmezéséhez ragaszkodott. Ez a különbség számos konfliktushoz vezetett az átmeneti időszak során. Hongkongot

tipikus gyarmati igazgatás jellemezte. Élén a brit korona által kinevezett, teljhatalommal felruházott kormányzó állt. A kormányzót munkájában két testület segítette: a Törvényhozó Tanács (Legislative Council – Legco), amely által elfogadott törvények azonban csak a k ormányzó jóváhagyásával léptek érvénybe, és a Végrehajtó Tanács, kabinet (Executive Council – Exco), amely az adminisztratív irányítást végezte, szintén a kormányzó szentesítésével. A 80-as évek közepéig a testületeknek nem voltak választott tagjaik, általános választójog sem volt. Az adminisztrációt kiegészíti a két városi tanács és a 18 kerületi tanács az egészségügyi, kulturális stb. Ügyek intézésére, a p olgárokkal való kapcsolattartásra A részvételi demokrácia elemei igazából a 90-es évek reformjai nyomán kezdtek kialakulni, ami kiváltotta a kínaiak tiltakozását, és 1997. július 1 után eredményeit igyekeztek felszámolni A

pekingi vezetés igényeinek Hongkong hagyományos politikai rendszere teljes mértékben megfelelt: legitimitása külső erőtől (brit korona) függött, szinte immúnis volt a társadalmi nyomásokkal szemben, a v égrehajtó hatalom dominanciája jellemezte. Ezért sima „gazdaváltásra” gondolt és csak nagyon lassan, fokozatosan végrehajtott politikai reformokra. Más kérdés, hogy a h ongkongiak alapjában elégedettek voltak az általuk élvezett számos szabadságjoggal, az emberi jogok tiszteletben tartásával, a független igazságszolgáltatással és mindenekelőtt a gazdasági tevékenységek szinte korlátlan szabadságával. Elégedettségüket táplálta az összevetés a kínai „anyaország” viszonyaival, különösen hogy a népesség jelentős része az ottani önkényuralmi, agyonszabályozott és ellenőrzött viszonyok elől menekült a területre. Hongkong átvétele óta még viszonylag rövid idő telt el és a sima átmenet eredményeinek

megítélését nehezíti a szinte egy időben kirobbant ázsiai pénzügyi válság. A mérlegelés és jósolgatás helyett célszerűbb azokra a tényezőkre utalni, amelyek fennmaradásától meghatározó módön függ Hongkong prosperitása. A legátfogóbb szempont, hogy fennmarade gazdaságának szabadsága 1994 ót a több tucat szempont alapján vizsgálják az egyes országok gazdaságának szabadságát. A listát minden évben Hongkong vezette, és világos összefüggést állapítottak meg a gazdaságok „szabadsága” (vagyis röviden a kormányzat gazdasági szerepének minimalizálása) és az ország, terület prosperitása között. (Kína az 1997es, 156 gazdaságot felölelő listán a 120 volt, Hongkong változatlanul az első) Kiemelt fontossága van a törvények uralmának, a jogrend következetes fenntartásának, a szerződések szentségének, a kormányzati szabályozások átláthatóságának. Egy szolgáltatás alapú gazdaság számára alapvető az

információ szabad áramlása, amelynek sok aspektusa van, de egészében fontos üzleti eszköz. -9A tiszta közszolgálat fenntartása, az adminisztratív hatalom hatékony ellenőrzése, megőrzése annak az állapotnak, hogy Hongkongban a legkisebb a korrupció az egész térségben. Ezek a tényezők, együtt a már említettekkel, a kereskedelmi szabadságtól az alacsony adókon át a világszínvonalú bankrendszerig a fő biztosítékai a terület további gazdasági sikerének. Biztosíthatják Hongkong azon kivételes adaptálódási képességének fennmaradását, amely a terület a „kis tigrisek” sorába emelte. Makao A kis portugál gyarmati terület már csak méretei miatt (kb. 17 négyzetkilométer, mintegy 500 ezer lakos) sem vált „kis tigrissé”, mégis van néhány tényező, amely figyelmet érdemel. Mindenekelőtt Makao is részese az országegyesítés folyamatának, de ezen sorsközösségen túl is számos tényező kapcsolja össze a 64

kilométerre levő Hongkonggal, gazdaságában is vannak sajátos vonások. A portugálok a 16. s zázad elején jelentek meg itt, 1557-ben szereztek koncessziót birtokbavételére, így az első európai gyarmattá vált Kelet-Ázsiában. Évszázadokon keresztül virágzó kereskedelmi központ és missziós bázisterület volt. A szuverenitás azonban Kína birtokában maradt, a portugálok évi bérletet fizettek. A nevét adó félszigethez 1851-ben és 1864-ben megszereztek két kis közeli szigetet, Taipát és Cloanét. Hongkong felemelkedésével a 20. század elejére Makao regionális jelentősége elhalványult, kikötője eliszaposodott, a helyi elosztó kereskedelem mellett a szerencsejáték („Kelet Monte-Carlója”), a csempészet és egyéb bűnök középpontjává vált. Státusában annyi változás történt, hogy 1887-ben egy Kínával kötött szerződésben portugál területté nyilvánították. A II világháborúban sok tízezren menekültek ide, mivel a

japánok – tiszteletben tartva a portugál semlegességet – nem foglalták el. 1949-et követően is sok menekült érkezett, majd rövid, de komoly megrázkódtatást jelentett 1966 decemberében a vörösgárdisták által keltett erőszakos lázadás, halálos áldozatokkal. Makao gazdasági életét ugyanazon tényezők befolyásolják – csak még fokozottabb mértékben -, mint Hongkongét: kis terület, nyersanyaghiány, szűk belső piac. A turizmus és a hozzá kapcsolódó szerencsejáték óriási tömegeket vonzott (éves számuk már a 9 0-es évek elején elérte a 6 milliót), ez adta a GDP mintegy 1/3-át. A 60-as évektől azonban – elsősorban hongkongi vállalkozók közreműködésével – fellendült a feldolgozóipar, amely korábban főleg olyan jelentéktelen cikkekre korlátozódott, mint a gyufa, füstölórudacskák, petárdák. Most fejlődésnek indult a textil- és ruhaipar, a kötöttáru-, műanyag- és egyéb feldolgozás. A kormányzat itt is

exportorientált gazdaságfejlesztési stratégiát követett és ugyanazokat a gazdasági sikerformulákat alkalmazta, mint Hongkong: a „pozitív be nem avatkozás” mellett a szabad kereskedelmet, az alacsony adókat stb., általában a tőke működése számára az optimális feltételek megteremtését. A külkereskedelemben a fő partner Hongkong volt, de a 70-es évek végétől gyorsan nőtt az USA részaránya, valamint az Európába irányuló export. Növekvő fontosságú partnerré vált Kína (ahonnan már korábban is víz-, élelmiszer-, építőanyag- stb. szükséglete zömét kapta), amely ugyanúgy a befektetés vonzásának szándékával hozta létre Makao közvetlen szomszédságában Csuhaj különleges gazdasági övezetét, mint Hongkong mellett Sencsent. A kereskedelmi kapcsolatokon túl a makaói tőkebefektetés és a gyártókapacitás áthelyezése Kínába szintén lendületet vett. Ugyanakkor – Hongkonghoz hasonlóan – Kína itt is

befektetéseket eszközöl. Makao gazdasági fejlődését erősen hátráltatta a megfelelő infrastruktúra hiánya, a kevés terület. A 90-es években ezen repülőtér, mélyvizű kikötő, új híd stb építésével jelentősen változtattak A századfordulóra hatalmas tengerfeltöltési munkák eredményeként területe mintegy 20 %-kal fog növekedni. - 10 A 80-as évektől Makao erőfeszítéseket tett, hogy csökkentse túlzott függését a textilipartól (és a turizmustól), amelynél a térségben egy sor új vetélytárs jelent meg (Thaiföld, Malajzia, Vietnam és főleg Kína). A diverzifikálás a cipőiparral kezdődött, aztán a 90-es években – ismét jórészt Hongkongból áttelepülve – rendkívüli ütemben megugrott az elektronika, de fontos új területté váltak az optikai berendezések, a precíziós öntés (a játék- és elektronikai ipar kiszolgálására), a finomkerámia stb. Az olcsóbb munkaerő hatására is működik tehát Hongkong

és Makao között az a „technológiai lejtő”, amely fontos iparágak áthelyezésével Japán és a négy „kis tigris” között hozzájárult az utóbbiak felfutásához. A szűkös terület és a korlátozott (de megfelelő színvonalú) munkaerő miatt a termelési diverzifikáció mellett a perspektíva a szolgáltatásokban van (pl. fejlett bankrendszere révén), a nemzetközi pénzügyi központtá válásban. Gazdasági jövőjét természetesen leginkább Kína magatartása és törekvései határozzák meg, érdekeltsége addigi szerepe fenntartásában és kapcsolatai elősegítésében, és a nyelvi közösség révén a latin országokkal. A Makao visszaadásáról 1986. júniusban elkezdett tárgyalások gyors eredményhez vezettek, 1987. április 17-én már alá is írták az egyezményt Tető alá hozását nagymértékben megkönnyítette a Hongkongról megkötött egyezmény példaként szolgáló sémája, valamint a kínai szuverenitás elfogadása

portugál részről. A szintén az „egy ország, két rendszer” elven alapuló egyezmény értelmében Makao 1999. de cember 20-át kerül kínai fennhatóság alá Szintén különleges közigazgatási terület lesz, ahol 50 é vig fennmaradhat, lényegében a hongkongihoz hasonló körülmények között, a kapitalista társadalmi-gazdasági berendezkedés. Tajvan A KNK egyik legnagyobb politikai és gazdasági kihívását Tajvan jelenti, amely egyúttal nemzetközi kapcsolataiban is igen fontos tényező. Külön irritáló, hogy a régi rivális, a polgárháborús „ősellenség” KMT irányítása alatt érte el rendkívüli eredményeit. Nagyjából azonos szintről (Tajvanon némileg kedvezőbb feltételek között) indulva az egy főre eső nemzeti jövedelem különbsége a 90-es évek elejére a KNK-ban. A város és a falu között sem alakultak ki olyan óriási különbségek, másrészt Tajvan is követte a fejlett országokban a II. világháború után

tapasztalható trendet a jövedelemkülönbségek csökkenését illetően: a legfelső és legalsó 20 %-hoz tartozó rétegek jövedelemkülönbsége szűkült, az 1964-es 5,33-as arányról 1980-ra 4,17-re. A 36 e zer négyzetkilométeres, mára 21,5 m illió lakosú szigetre menekült 1949-ben a szárazföldön vereséget szenvedett Csang Kaj-sek mintegy kétmillió követőjével. Tajvan az 1895-től 1945-ig tartó japán uralom alatt a szárazföldtől igen eltérő körülmények között élt, és a japánok az induláshoz egészében kedvező feltételeket hagytak hátra. Vasutakat, utakat építettek, létrehoztak bizonyos ipart, az egészségügy, oktatás jobb színvonalon állt, mint a szárazföldön. A japán vereséget követően a KMT a szárazföldhöz hasonlóan itt is teljesen elidegenítette a lakosságot, az elkeseredés 1947. február 28-án lázadáshoz vezetett Ezt a legbrutálisabb módon megtorolták, az áldozatok számát sok évtizeddel később, amikor a

kormány végre kártérítés fizetésére szánta rá magát, hivatalosan 18 ezerre becsülték. A részvétellel gyanúsítottakat évtizedekig üldözték, hátrányosan megkülönböztették. (Az esemény elindítója lett egy külföldön szervezkedő függetlenségi mozgalomnak.) A menekültek és a 6 milliós tajvani lakosság között egyéb okokból is (pozíciók, japán tulajdon birtokbavétele) feszült volt a viszony. A háborús pusztítás, az óriási infláció, a kommunista hadsereg inváziójának veszélye miatt az indulási feltételek igen nyomasztóak voltak. A másik két területhez hasonlóan itt sincs mód a történek és a fejlődési út részletes bemutatására. - 11 Az izgalmas probléma természetesen Tajvan esetében is – akárcsak Hongkongnál – a siker tényezőinek, okainak megtalálása. Érthető módon általában a KNK-val egybevetve keresik a választ, de megállapítások eléggé eltérnek. Egyesek olyan objektív tényezőket

emeltek ki, mint a kis méret, a kezdeti jobb infrastrukturális adottságok stb. és a külső – amerikai – segítség. A többség – nem tagadva ezek szerepét – egyéb, inkább szubjektív tényezőket hangsúlyozott: az állam a kormányzat és a gazdaság közötti kölcsönviszonyt és az ennek alapján követett gazdaságpolitikát, a két elit eltérő összetételét, képzettségét és a különbséget, ahogy a hatalom bánt velük; a kulturális örökség, mindenekelőtt a konfucianizmus eltérő kezelését (utóbbi hátterében az áll, hogy a múlttal szemben ma a konfuciánus etikában a kapitalizmus fejlődését elősegítő elemeket emelik ki) stb. Tajvan biztonsági, de gazdasági helyzetében is a koreai háború hozott fordulatot: az Egyesült Államok ennek hatására kötelezettséget vállalt Tajvan biztonságának védelmére, amit 1954ben kölcsönös védelmi szerződés aláírásával is megerősített. Egyidejűleg elindított egy

segélyprogramot, amely 1965-ig mintegy 1,5 milliárd dollárral járult hozzá Tajvan gazdasági fejlődéséhez (ez kezdetben a beruházási tőkeszükséglet 30-40 %-át fedezte). Bár a t eljes összeg mintegy fele a katonai modernizációt szolgálta, egészében a világ egyik legsikeresebb segélyprogramja volt. Hosszú távon hatásai miatt is kiemelkedő szerepe volt a földreform végrehajtásának, amely a parasztcsaládok túlnyomó többségét tulajdonossá tette. Akkor még a munkaerő 56 %-a foglalkozott mezőgazdasággal, és mivel ezek majdnem mind tajvaniak voltak, a földreform javította az új hatalomhoz való viszonyukat is. A három lépcsőben végrehajtott programot 1949-ben a bérleti díjak 37,5 % -ra maximálásával és a bérleti idő 6 évi minimumának megszabásával kezdték. Az 1951-ben elindított második lépésben tízéves részletfizetés mellett eladták a bérlő parasztoknak az állami földeket (zömében volt japán tulajdont). 1953ban

került sor a földosztásra, amikor maximálták az egyéni földtulajdont (rizsföldnél 3, egyéb területnél 6 hektárban), az efölötti mennyiséget az állam felvásárolta és eladta az azt művelő bérlőknek. Ezt követően nemcsak a mezőgazdasági hatékonyság dinamikus növekedése indult meg (az 50-60-as években évi 4 %-kal nőtt a teljesítménye, csökkenő munkaerő mellett), hanem a földtulajdon maximálása miatt a b efektetéseket az ipar és a kereskedelem felé terelték. Állami programok és a technológiák, az öntözés stb javítása mellett bizonyította, hogy megfelelő feltételek mellett a kistulajdon is képes eredményesen termelni. A sikeres földreform, az infláció megfékezése megvetette az alapját egy modern gazdaság megteremtésének, az iparfejlesztésnek. 1949-ben új valutát vezettek be (tajvani dollár), teljes arany- és valutafedezettel, és az USD-hez kötötték. A szükséges tőke egy részét Tajvanon is a mezőgazdaság

szolgáltatta, de az elvonás nem öltött olyan szélsőséges arányokat, mint a KNK-ban. Az állam nem törekedett a japánoktól elkobzott (az ipari termelés több mint 50 5-át adó) szektor bővítésére, ehelyett az infrastruktúra fejlesztésére és importhelyettesítő gazdaságfejlesztési politika követésére ösztönzött. 1953-ban indult az egymást követő négyéves tervek sorozata, amikor a k ormányzat a fogyasztási cikkek termelését támogatta a fokozatosan bővülő belső piacra. A decentralizáltan elhelyezkedő vállalatok munkaintenzív technológiát alkalmaztak, a kormány a piacot magas védővámokkal védte a külső versenytársaktól. Az évtized során az ipar 10 % -os évi ütemben növekedett, exportjában a feldolgozott termékek aránya kevesebb mint 10 % -ról a teljes export mintegy negyedére emelkedett. A kismértű, az ország egész területén eloszló vállalatok olyan funkciókat töltöttek be, mint a KNK-ban évtizedekkel később

a reformidőszak vidéki, mezővárosi vállalatai: foglalkoztatást és jövedelmet adtak a mezőgazdaságból kiszorulóknak és fékezték a tömeges beözönlést a nagyvárosokba. (Az utóbbi elkerülését a jó közlekedés is segítette: nagyon sokan lettek ingázók.) - 12 A 60-as évek eleljén-közepén lényeges fordulat kezdődött a követett gazdaságpolitikában. A gazdaság javuló teljesítménye, a pénzügyi intézkedések hatására is emelkedő megtakarítások következtében a tőkeszükségletet már zömmel belső forrásból tudták fedezni, nélkülözni tudták az amerikai segélyt. A növekvő külföldi magántőke-befektetés is segítette ennek kiváltását. A váltás másik lényeges tényezője, hogy az importhelyettesítő iparok bővítési lehetősége kezdett kimerülni. Ezért a kormányzat exportorientált gazdaságfejlesztési stratégiára tért át, amely az export dinamikus növekedését és a gazdaságban alapvető

struktúraváltást eredményezett. 1963-tól egy évtizeden át az export átlag évi 29 %-kal növekedett. (A váltás folyamat volt, egyes lépések már korábban előkészítették) Az export hátterében az ipar részesedésének gyors növekedése állt a hazai termék előállításában, az 1960-as 25 % -ról 1970-re 35 % -ra. A növekedésben a m agánszektor járt az élen, az állami szektor részesedése az ipari termelésből az említett több mint 50 %-ról 1970-re 28 % -ra csökkent. Az ipar évi átlagban 20 % -kal, a megelőző évtized kétszeresével nőtt Az export importált nyersanyagok munkaintenzív feldolgozásán alapult. A textil-, ruha-, fa-, bőráruk mellé az évtized második felétől csatlakozott az elektronika (rádiók, TV). A fegyelmezett, olcsó és a j avuló oktatási rendszer eredményeként egyre magasabb színvonalú munkaerő volt a világpiaci versenyképesség legfőbb bázisa. A fejlett országokból importált tőkeintenzív

technológiát egyes munkafázisok kézi munkára váltásával, több műszak szervezésével többnyire munkaintenzivebbé alakították át. A bérek dinamikus emelkedése lassúbb ütemű volt, mint a termelékenységé, de a bérekben jelentkező szinte behozhatatlan előnyt jelzi: 1972-ben a textil- és elektronikai iparban a bérek az amerikainak talán 7 %-át érték el, sok munkafolyamatnál azonos termelékenység mellett. Nem csoda, hogy Tajvan áruexportjának 40 % -a ment a 7 0-es években az Egyesült Államokba. A kormánypolitika döntő szerepet játszott Tajvan komparatív előnyének erősítésében és realizálásában. Ez akkor különösen azért volt kiemelkedő teljesítmény, mert az 50-60-as években a fejlődő országok a modern, tőkeintenzív nehéziparok fejlesztésének stratégiáját követték, a mezőgazdaságot és a munkaintenzív iparokat gyakran a gyarmati típusú fejlődés szimbólumának tekintették. Az országban diktatórikus, két

jelentéktelen párt ellenére egypárti politikai rendszer volt. A KNK részéről állandóan fennálló fenyegetés miatt kezdettől fogva rendkívüli állapot volt érvényben. A fenyegetés komolyságát jelezte 1958-bn Kimoj heteken át tartó lövetése is A hadiállapot másik oka, hogy a rendszer évtizedeken át a s zárazföld felszabadítását, visszahódítását hirdette legfőbb céljának, és csak fokozatosan került át a hangsúly Tajvan és a hozzá tartozó szigetek védelmére. (Közbevetőleg ki kell emelni, hogy Tajvan a „gazdasági csodát” végig nyomasztóan magas hadikiadások és a saját hadiipar fejlesztése kiséretében érte el. Ez megkülönbözteti Japántól és különösen Hongkongtól) Csang Kaj-sek kezében tartotta a legfőbb hatalmat, rendszeresen újjáválasztott államelnök, a párt vezetője és katonai főparancsok, aki 1975-ben bekövetkezett haláláig minden lényeges kérdésben a legfőbb döntéshozó maradt. A vezetésben a

hatalmi pozíciókat a szárazföldiek töltötték be, ami a tajvaniak állandó neheztelését váltotta ki. A képviseleti szervekben a szárazföldön 1947-ben és 1948-ban megválasztott és a szigetre visszavonult képviselők funkcionáltak, de 1969-ben először, majd visszatérően rákényszerültek, hogy az elhalálozottak helyét választásokkal töltsék be. Ettől kezdve – a helyi választásokon független jelöltként már korábban is – sikeresen szereplő tajvaniak a KMT színeiben indulva egyre inkább országos pozíciókhoz is hozzájutottak. A KMT és a hatalom szigorúan ellenőrizte a médiát, semmiféle ellenzéki tevékenységet nem tűrtek meg, nagy szerephez jutott a titkosrendőrség stb. Az ország a 7 0-es évek elejére külgazdasági szempontból nyitott országgá vált, az export mintegy felét képezte a GNP-nek. - 13 A külvilághoz való erős kötődése miatt jelentett súlyos sokkot a 70-es évek elején két esemény. Az első az

1971-es kikerülése az ENSZ-ből, amely után gyors ütemben csökkent a vele diplomáciai kapcsolatokat fenntartó országok száma. Tajvan ekkor kezdte kialakítani a képviseleteket, a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok változatos formáit, amelyeket mindmáig sikeres alkalmaz. A másik nagy sokkot az 1973-as olajválság jelentette, amelynek következtében 1974-ben a GNP növekedése 1 %-ra esett, az addig 3 % körüli infláció 45 % fölé ugrott. A legtöbb fejlődő és szocialista ország reagálásától (hitelfelvétel) eltérően Tajvan drasztikus lépésekkel, sokkterápiával reagált (az energiaárak 80-90 %-os emelése, kamatemelés, adócsökkentés, nagy állami beruházások indítása), amelyek eredményeként a gazdaság már 1975-re normalizálódott. A rendszer stabilitását mutatta, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül élte át Csang-Kaj-sek 1975. április 6-án bekövetkezett halálát, akit az alelnök, majd 1978-tól fia, Csang Csing-kuo

követett az elnöki poszton, aki 1972 ót a már miniszterelnök volt. Csang Csing-kuo más vezetési stílust képviselt, amely a rendszer alapvetően represszív jellegének fennmaradása mellett jobban figyelembe vette a társadalomban végbement változásokat, a magasabb átlagos képzettségi szinttől a nyugati kulturális hatásokon át a városiasodás felgyorsulásáig. Mindjárt elnöksége elején érte Tajvant az a megrázkódtatás, hogy 1979. j anuár 1-jével az USA megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot. A hatást némileg csökkentette az Egyesült Államok ígérete a további védelmi fegyverszállításokra, a kizárólag békés egyesítés támogatására és különösen a Kongresszus által 1979 m árciusában elfogadott Taiwan Relations Act. Tajvan gazdasági sikerei a 8 0-as években is folytatódtak, a világgazdaságban jelentkező recesszió és a munkaintenzív iparokban előretörő versenytársak ellenére. Az új kihívások ismét egy

struktúraváltási folyamat elindítását eredményezték, a tőkeintenzív, magas technológiai színvonalat képviselő ágazatok és termékek fokozatos előtérbe kerülését, az autógyártástól a műanyagiparon át a számítástechnikáig. Utóbbit tekintve Tajvan a 90-es években a világ vezető hatalmai közé került, több termében világelső, a netebook számítógépektől a szkennereken át az egerekig. Tajvan vállalatainak 95 %-a ki és közepes cég, amelyek gyorsabban képesek alkalmazkodni a piaci változásokhoz, mint a dél-koreai chaebolokhoz vagy a KNK nagy állami cégeihez hasonló óriások. Tajvan hosszú időn át a japán és más nyugati „kiszolgált” technológiát vette át, de mivel a csak átvételre hagyatkozó termelés biztos lemaradáshoz vezetett volna, fokozatosan hatalmas saját kutatási-fejlesztési kapacitást fejlesztett ki. A „technológiai lejtő” Tajvan esetében is működik, maga is egyes technológiák

továbbadójává, bizonyos termelési ágazatok kihelyezőjévé vált a régió fejletlenebb országaiba, a 90-es évektől főleg Kínába. Az egyre magasabb technológiai színvonalhoz való alkalmazkodást, a munkaerő jó minőségét, de egyúttal a felfelé irányuló társadalmi mobilitást is megfelelően szolgálja a jól kiépített oktatási rendszer. 1968-bn 9 éves kötelező oktatást vezettek be, de pl. az 1995-ös évben a végzettek közel 90 %-a továbbtanult, a főiskolai és egyetemi hallgatók aránya pedig ezer lakosra 35,2 volt. Az évtizedek gyors gazdasági fejlődése drámaian átalakította a gazdaság és a foglalkoztatás struktúráját. 1995-re a GDP 60,2 %-át a szolgáltató szektor adta, az ipar 36,3 %-át (1986-ban még közel felét), míg a mezőgazdaság csak 3,5 %-át. Egy főre eső GNP-je 12439 USD-t ért el. (Összes GNP-je 263,6 m illiárd USD-t, ezzel 20 Volt a világon) Míg a 60-as években a munkaerő 45 %-a a mezőgazdaságban

dolgozott, 1995-re ez 11 %-ra esett, és a 9 millió foglalkoztatott több mint 50 % -a a szolgáltató szektorban dolgozott. Kialakult egy jelentős, politikai életre is egyre nagyobb befolyást gyakorló középosztály. A gazdasági, társadalmi változások megteremtették az alapját, de inkább kikényszerítették a politikai rendszer bizonyos majd a 90-es években drámaian gyorsuló változásait. - 14 Sokan kétségbe vonják az egyenes összefüggést a társadalmi, gazdasági fejlődés és a politikai élet szükségszerű demokratizálódása között (kedvelt hivatkozás a tagadásnál Szingapúr), de Tajvan és Dél-Korea példája (de tulajdonképpen Hongkongé is) azt mutatja, hogy a magasan fejlett piacgazdaság működési feltételeit eredményesebben lehet demokratikus hatalomgyakorlás mellett biztosítani. A politikai mozgásokat mutatta, hogy 1986-ban egy akkor még nem legális szervezet, a Demokratikus Haladó Párt jött létre. Csang Csing-kuo elnök

1987-ben megszüntette a rendkívüli állapotot, ezáltal legálissá vált a pártalapítás is. Az elnököt 1988-ban bekövetkezett halála után alelnöke, az azóta többször újjáválasztott Li Teng-huj követte, aki tajvani születésű. Ez már önmagában is szimbolizálta a végbement hatalmas változásokat. A politikai élet gyorsan demokratizálódott, 1966-ban például már 82 politikai pártot regisztráltak, és ugyanezen évben a kínai történelemben először választották az elnököt közvetlen, szabad népszavazás útján. A választásokon 70 % körüli volt a részvételi arány, a KMT többsége fokozatosan erodálódott, az 1995. decemberi törvényhozói választásokon a szavazatoknak már csak 46 %-át kapta. (A törvényhozók 1992 óta már csak a sziget lakosságát képviselik. Akkor a KMT még 53 % -ot kapott) Tajvan konszolidálódó, egyre inkább kiteljesedő politikai demokráciája a kihívás újabb forrása a KNK-val szemben. Tajvan

politikai életének, külpolitikájának meghatározó kérdése volt a KNK-hoz való viszony. Évtizedeken át illegitimnek tartották egymást és Kína kizárólagos képviseletére tartottak igényt. Míg a KNK álláspontja változatlan, Tajvané jelentősen módosult 1991-ben bejelentették a háborús állapot végét a KNK-val. Tajvan is az „egy Kína” elvet képviseli, de itt finom, ugyanakkor lényegi fogalommagyarázathoz ragaszkodik: felfogása szerint Tajvan Kína része (akárcsak a szárazföldi Kína), de nem a KNK-é, mivel a mostani pekingi rendszer sohasem gyakorolt szuverenitást Tajvan felett. Vagyis tagadja a KNK jogigényét Tajvanra, és lényegében egyenrangú félként kíván tárgyalni. Mindkét részről megfogalmazódtak már újraegyesítési javaslatok, de belátható időn belül jelentős eredményre aligha lehet számítani. Egész más a helyzet a gazdasági együttműködésben, amely mára már hatalmas méreteket öltött. A közvetlen

kereskedelem tajvani tilalma ellenére (a szállítások Hongkongon stb át történtek) egymás közötti forgalmuk rendkívüli dinamizmussal nőtt, 1995-re 22,5 m illiárd USD-t ért el, de ennek 86 %-át a tajvani export tette ki. (Ez 17,4 % -ot képviselt teljes exportjában). A lendületes fejlődést érzékelteti, hogy míg 1988-ban a k ereskedelem összvolumene a két fél között 2,24 m illiárd USD volt, ez 1992-re 7,4 milliárdra ugrott. Az árucsere-forgalommal sokkal nagyobb jelentőségű a gazdasági integrálódás szempontjából a két ország közötti tőkemozgás. Ez a tajvani működő tőke befektetését jelenti A szárazföldi Kína olcsó és bőséges munkaereje, nyersanyaga és óriási piaca a tajvani ktőkére is ugyanazt a vonzerőt gyakorolja, mint a hongkongi, a tengerentúli kínaiak és más országok vállalkozóira. A kereskedelemhez hasonlóan ez is a 90-es években lendült fel, és 1992 végére már több mint 2700 tajvani cég KNK-beli

befektetését regisztrálták, összesen 1 milliárd USD értékben. A regisztrált és a tényleges befektetés közötti – azóta is jellemző – hatalmas különbséget jelzi, hogy az utóbbit a KNK-statisztika 6,8 milliárd dollárban adta meg, mintegy 10 ezer vállalatban. Ezt követően a szárazföldi Kína vált a tajvani külföldi befektetések első számú célpontjává, és ennek új vonásaként az addig szinte kizárólag Fucsien és Kuangtung tartományokra koncentrálás helyett az ország egyéb területeire is kiterjed. Az utólagos regisztrálásokra hirdetett 1997-es „amnesztia” után 1997. szeptemberig összesen 10,9 milliárd USD befektetést hagytak jóvá közel 20 e zer projektben. A KNK számítások viszont kb 1 4 milliárd USD-ról szóltak. Tajvanon növekszik az aggodalom, hogy kereskedelmileg, gazdaságilag túlságosan függővé válnak a KNK-tól, ami sebezhetővé teszi az országot. Nincs szó természetesen egyoldalú

kiszolgáltatottságról, a KNK számára is növekvő érdek fűződik ezen kapcsolatok fenntartásához. Az élénk turistaforgalom – kulturális, tudományos és egyéb cserékkel kiegészülve – azt jelenti, hogy ez fokozatosan mindkét felet nagyobb rugalmasságra és kompromisszumkészségre fogja sarkallni közös ügyeik intézése során. - 15 - Irodalomjegyzék • Jordán Gyula: Kína története • Hernádi András: A távol-keleti kihívás: Japán, a „négyek” és Kína a 80-as években