Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Garda Zsuzsanna - A felülértékelt árfolyamú országok

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak Összehasonlító gazdaságtan dolgozat A felülértékelt árfolyamú országok Debrecen, 2003. november 28 Készítette: Garda Zsuzsanna 2003/2004. tanév II. évfolyam I. félév Gazdálkodási szak Levelező ,,B” csop. Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 3 2. A mai nemzetközi árfolyam rendszer kialakulása 3 3. A valuta árfolyamának változása a külgazdasági kapcsolatokban 5 2.1 Devizagazdálkodás 2.2 Valutaárfolyam és árfolyampolitika 3.1 A valuta árfolyama és a komparatív előnyök közötti kapcsolat 3.2 Árfolyamelméletek 3.3 Árfolyamrendszerek-árfolyamtípusok 4 4 6 6 7 4. A valutaárfolyam hatásmechanizmusa a gazdaságban 10 5. A nemzetközi pénzügyek makrogazdasági vonatkozásai 11 6. A nemzetközi pénzügyi rendszer 12 7. Az Európai Valutaunió 20 8. A világgazdaság sajátosságai az ezredfordulón 21 9. Összefoglalás Felhasznált irodalom

23 27 4.1 A külkereskedelem befolyásolásának valutáris eszköztára 6.1 A nemzetközi pénzügyi rendszer az ötvenes-hatvanas években 6.2 Dollárválságok: 1968-1973 6.3 A fix árfolyamrendszer kritikája 6.4 A lebegő árfolyamok javaslata 6.5 Liberalizáció, dereguláció 8.1 A nemzetközi pénzügyi rendszer és az euro 8.2 Fellépés a globalizáció negatív hatásai ellen 2 11 13 15 17 17 18 22 23 1. Bevezetés Dolgozatom témája: a felülértékelt árfolyamú országok. Szeretném azokat az országokat megvizsgálni, amelyeknek hosszú távon (10-20 év) felülértékelt az árfolyamuk. Célom, hogy választ keressek arra, hogy ennek milyen gazdasági hatásai vannak? Hogyan tudják ezt fenntartani? Gazdasági növekedés tekintetében nem korlát-e, illetve, hogy egyáltalán okoz-e gazdasági növekedést? Továbbá arra vagyok kíváncsi, hogy 10-20 év múlva megáll vagy lassú lesz a növekedés? Felteendő kérdés, hogy esetleg mégse tartsák fent

ezt az állapotot? Minden gazdasági szereplőnek, aki devizaügyletekkel lép kapcsolatba fel kell ismernie a devizák erősből, illetve gyengülőből fakadó előnyöket vagy hátrányokat. Egy export- vagy importügylet eredményességét alapvetően befolyásolja az átváltáskori árfolyam. A magyar gazdaság szempontjából legfontosabb devizák, az amerikai dollár, az angol font, a svájci frank, és a japán yen, illetve 1999. január 1-től az euró árfolyamát a piac alakítja ki – és bár a különböző országok jegybankjainak monetáris politikája jelentős hatást gyakorol ezen árfolyamok alakulására (devizapiaci intervenció, kamatpolitika) -, az adott deviza megítélését a bankközi kereskedők óriási tábora végzi. 2. A mai nemzetközi árfolyam rendszer kialakulása A devizapiaci történések megértéséhez célszerű áttekinteni röviden a múlt eseményeit, hogyan alakult ki az aranypénzrendszerből az idők folyamán napjaink irányított

lebegésű rendszere, milyen jelentős nemzetközi intézmények és szervezetek alakultak ki a hiperinfláció megelőzésére, majd a stabil nemzetközi devizapiac fenntartására. A pénz kialakulásakor, mikor a pénz önmaga is áru volt, a különböző országok fizetőeszközeinek arányát könnyűszerrel meg lehetett határozni. Mivel a pénz belső értékkel rendelkezett, a mindenkori árfolyam nem térhetett el a paritástól. Ezt az időszakot aranypénzrendszernek nevezzük. Egy idő után azonban célszerűségi és szükségszerűségi okokból az arany mellett különböző, önmagukban értéktelen pénzhelyettesítők jelentek meg. Az első tudatosan létrehozott és nemzetközinek mondható pénzügyi rendszer az aranystandard rendszer volt, mely a múlt század végén élte virágkorát és az I. világháborúig tartott Ekkora különböző országok fizetőeszközeinek aránya hosszú távon is kiegyensúlyozott, állandó volt, mégpedig külső beavatkozás

nélkül. A rendszer legfontosabb alappillérét a pénzhelyettesítők aranyra való korlátlan átválthatósága, és a nemesfémek szabad áramlása jelentette. Az automatikus árfolyamstabilitást az aranypont-automatizmus biztosította, ennek alapján a mindenkori árfolyam automatikusan az aranyparitás körül, az úgynevezett alsó- és felső aranypont között ingadozott, attól csak kb. +/- 1 % -kal tért el Az I. világháború során és azt követően az európai országok aranytartalékai nagymértékben lecsökkentek, nagy hányaduk az USA-ban koncentrálódott. Az aranystandard rendszer összeomlása után nagy bizonytalanság lett úrrá az egyes országok vezetőin. Winston Churchill kísérletet tett az aranystandard feltételeinek visszaállítására, Franciaországban pedig az aranyrúdrendszert vezették be. Ezen kísérletek nem jártak sikerrel, a világválság után megszűntek a paritások, az egyes devizák szabadon lebegtek. A két világháború

közötti 3 időszakban, a gazdasági világválság után tehát nem működött nemzetközinek mondható pénzügyi rendszer, mely integrálta volna a különböző országok fizetőeszközeit, illetve árfolyamát. Egy új rendszer alapjait 1944-ben egy Bretton Woods nevű üdülőhelyen rakták le, itt döntöttek a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szervezeteinek felállításáról is. A tagvalutáknak a dollárral szemben páronként paritásértékeket határoztak meg, így a tagvaluták egymáshoz viszonyított értéke a dolláron keresztül határozódott meg. Az árfolyamok rögzítettek, de kiigazítottak voltak. Az egyes országok fizetőeszközeinek fiktív aranytartalma volt, mely azt jelentette, hogy deklarálták a pénzegység aranytartalmát, de ez a belső pénzügyi forgalom gyakorlásában nem jelentkezett. Ezt a r endszert aranydeviza, vagy dollár-standard névvel szokták illetni. A rendszer a kiszámíthatóságot és a stabilitást jegybanki

intervenciókkal biztosította, mely a paritástól való +/- 1 % -ot meghaladó eltérés esetén lépett életbe. Rövid idő alatt kiderült azonban az európai valuták túlértékeltsége, melynek eredményeképpen 1949 folyamán tömeges leértékeléseket hajtottak végre. Ahhoz, hogy a kialakult paritás betölthesse funkcióját, arra lett volna szükség, hogy az elkövetkező években ne legyen infláció, illetve a különböző országokban azonos irányú és mértékű árszínvonalemelkedés következzék be, ez azonban a valóságban nem így alakult. Az aranydevizarendszer szétzilálódása az 1960-as évek végén kezdődött, és a hetvenes évek elejére működése tulajdonképpen megszűnt. 1971 decemberében az intervenciós sávot +/- 2,25 % nagyságúra növelték, 1978-ra azonban csak öt valuta maradt a ,,valutakígyóban”. 2.1 Devizagazdálkodás A fizetési mérleg minden egyes tétele olyan gazdasági eseményt rögzít, amelyhez általában

hozzátartozik, hogy egy ország pénzét egy másik ország pénzére váltják át. A hazai pénzt külföldi devizára (valutára) a hazai importőr, illetve a tőkeexportőr váltja át, a külföldi devizát (valutát) hazai pénzre pedig a hazai exportőr, illetve a tőkeimportőr. A devizák és valuták átváltásához közvetítőkre van szükség. Jellegzetes közvetítők a bankok, amelyek a vállalatokkal, a l akossággal, az állammal kerülhetnek üzleti kapcsolatba és természetesen e bankok egymás között és más pénzügyi intézményekkel is kereskedhetnek. A külföldi valuták és devizák keresletének és kínálatának összessége a valuta- és devizapiac. A deviza iránti keresletet az importigény és a k ülföldön való befektetés szándéka határozza meg. A deviza iránti kínálatot az export, a külföldről kapott kamatok, osztalékok és a tőkeimport összege adja feltéve, hogy át akarják váltani belföldi pénznemre. A kínálatot adottnak

véve a deviza iránti kereslet megváltozik, mert pl. több importcikkeket kívánnak a fogyasztók vásárolni, akkor az egyensúlyi árfolyam magasabb szinten alakul ki és ezt nevezzük a külföldi valuta felértékelődésének (a külföldi valuta egysége több hazai pénzzel lesz egyenlő). Amikor kevesebb importcikkeket kívánnak a fogyasztók vásárolni, akkor az egyensúlyi árfolyam alacsonyabb szinten alakul ki. Ezt nevezzük a külföldi valuta leértékelődésének (a külföldi valuta egysége kevesebb hazai pénzzel lesz egyenlő). 2.2 Valutaárfolyam és árfolyampolitika Árfolyamfajták Az árfolyamokat három csoportba soroljuk: 1.) rugalmas (flexibilis vagy lebegő) árfolyam, az árfolyam szabadon változhat a keresletkínálat hatására, az egyensúlyt létrehozó árfolyam alakul ki; az árfolyamok fel és leértékelődéséről beszélhetünk 4 2.) rögzített (fix) árfolyam, szűk (1-2 %-os) sávban ingadozhatnak a deklarált paritás körül (ha

a megadott sáv szélessége 0 akkor pontfix rendszerről beszélünk), a sávból való kilépést a jegybankok devizapiaci intervenciója akadályozza meg (kereslet vagy kínálat mesterséges megnövelése, piaci módszer), nem biztos, hogy kialakul a kereslet-kínálat egyensúly, az eltérés irányától függően túl- vagy alulértékeltségről beszélünk; az árfolyamok fel- és leértékeléséről beszélhetünk 3.) kötött árfolyam, nem piaci, hanem hatósági úton rögzítik az árfolyamot, az árfolyam nem a k ereslet-kínálat miatt alakul ki, hanem rögzítik, az eltérés a külföldi valuta többleteként vagy hiányaként jelenik meg; az árfolyamok fel- és leértékeléséről beszélhetünk Leértékelés, felértékelés Leértékelés pozitív hatása, hogy ösztönzi az exportot és fékezi az importot. A felértékelés pozitív hatása, hogy véd a külföldi árszínvonal-emelkedéssel szemben. Az egyik pozitív hatása a másik negatívuma és

fordítva. Leértékelésre általában akkor kerül sor amikor a folyó fizetési mérleg egyenlegének javítása kap elsőbbséget, illetve akkor értékelnek fel amikor a külföldi inflációs ráta nagyobb a belföldinél. Fontos különbséget tenni a nominális és reál árfolyam változások között (Az infláció 20% A országban, 8% B országban és A valutáját 10%-al leértékelik, akkor ez tulajdonképpen 2%-os felértékelést jelent.) Figyelni kell még arra, hogy minden árfolyamot kétféleképpen is lehet használni, és így ugyanaz a változás %-an mást jelent: 40 Ft/dollár-ból 50 Ft/dollár lesz. Ez 25%-os növekedés, de 0,025 dollár/Ft-ból 0,02 dollár/Ft változás csak 20 %-os csökkenést jelent. Effektív árfolyam: egy valutakosárral szembeni átlagos árfolyamváltozást kifejező árfolyamindexet nevezzük effektív árfolyamnak. Paritások: határt szabnak az aranypontok. A külföldi valuta árfolyama nem lehet magasabb a felső(kiviteli)

aranypontnál, és nem lehet alacsonyabb az alsó (behozatali) aranypontnál. Valutaparitás: nem az aranyhoz, hanem valamilyen valutához, valutakosárhoz rögzítik az árfolyamot. Itt az aranypontok szerepét az intervenciós pontok, az önműködő mechanizmust a jegybankok működése váltotta fel. Lebegő árfolyamok esetén a vásárlóerő-paritás tölt be egyfajta árfolyamcentrum szerepet. A valutaárfolyam valamely valuta egységének (gyakran 100 egységének) egy másik ország pénzegységében kifejezett ára. (például, ha egy adott időpontban 1 USD vételi árfolyama 280Ft, akkor 1 USD-ért 280 Ft-ot kell fizetni, vagy ennyiért lehet eladni, tehát 1 USD ára ebben az esetben 280 Ft.) valamely meghatározott pénznemre szóló devizának egy másik ország pénznemében kifejezett árát devizaárfolyamnak nevezzük. A valuta- és a devizaárfolyam elméletileg azonos árat fejez ki. A gyakorlatban adott időben, adott pénzpiacon azonban a valutaárfolyam

magasabb a devizaárfolyamnál. Ennek oka a valuták költségesebb és kockázatosabb kezelésében, felhasználásában rejlik. A valutaárfolyam jellemzője: - a pénznek az árát fejezi ki - a keresletnek és kínálatnak megfelelően hullámzik. 3. A valuta árfolyamának változása a külgazdasági kapcsolatokban Az árfolyammal szembeni követelmény: - értékviszonyokat közvetítse és korrigálja - befolyásolja a hazai értékképző érvényesülését 5 - a mindenkori valutaárfolyam folyamatosan kövesse az érték/ár változásokat hosszú időn keresztül stabil legyen a világgazdasági kapcsolatok megfelelő fejlődését, növekedését biztosítsa. Korábban akkor tekintettek egy árfolyamot stabilnak, ha a valuta ára viszonylag – jegybanki intervenciók segítségével – egy előre meghatározott sávban ingadozott. Így a stabil árfolyam a nemzetközi kereskedelem és tőkeügyletek legfontosabb követelménye volt. A 60-as évektől kezdve egyre

jobban látszott, hogy az árfolyamváltozások megakadályozásával csak látszólagos stabilitás érhető el. Ilyen értelemben a stabil, de mindenképpen irreális szintű árfolyamok már egyre jobban hátráltatták és rontották a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokat. A komparatív előnyök hatékony kihasználása csak akkor lehetséges, ha az árfolyamok nem torzítják el az ár- és költségarányokat. Az árfolyam stabilitásának és realitásának követelménye akkor került szembe egymással, amikor az infláció világjelenséggé vált. Választani kellett: az árfolyamoknak vagy stabilitása, vagy rugalmas változásukat lehetővé téve a realitása biztosítható. A választás az utóbbira esett, és ezért tértek rá a vezető országok a l ebegtetésre. Az áttérés azt a r eményt tükrözte, hogy a v aluták ára hűen tükrözi majd a valóságos értékarányokat. 3.1 A valuta árfolyama és a komparatív előnyök közötti kapcsolat A

valutaárfolyam kalkulációs tényező. Az exportőr szempontjából két eladás történik, miáltal két árnak van jelentősége: először eladja a terméket külföldi valutáért, majd a külföldi valutát átváltja, vagyis eladja hazai valutáért. Ha a hazai valuta árfolyamát magasan állapítják meg, akkor túl szűkre szabják azon áruk körét, amelyek kivitele a termelő és az exportőr számára rentábilis lesz, mert a kereskedelmi bank túl alacsony áron veszi meg tőle a külföldi valutát. Ugyanez a körülmény viszont, ha az importot túl széles körben teszi versenyképessé a belső piacon. A magasan meghatározott valutaárfolyam következtében jelentős strukturális különbség jön létre az exportőrök által rentábilisan exportálható áruk, és az ország számára a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás szempontjából gazdaságos, komparatíve nyereséges áruösszetétel között. A magasan megállapított valutaárfolyam

nem biztosítja azt, hogy az illető ország, mint egész, a számára legkedvezőbb árstruktúrákkal és megfelelő mennyiségi színvonalon kapcsolódjék be a világgazdaságba. Ez olyan termékek exportját is fékezi amelyek exportja kedvező lehetne Az előbbivel ellentétes helyzet áll elő, ha a hazai valuta árfolyamát túl alacsonyan állapítják meg. Az exportőr számára az exportképes áruk köre indokolatlanul szélesre nyílik Az exportőrtől a bank a külföldi valutát magasabb árfolyamon veheti meg, mint amennyit az ér, így olyan árukat is képes a maga szempontjából rentábilisan exportálni, amelyek ráfordításai komparatíve már túl magasak, így az ország számára nem gazdaságosak. Az alacsony árfolyam azon import beáramlását sem teszi lehetővé, ami az ország szempontjából komparatíve előnyös lenne. Ezért olyan áruk is exportképessé válnak, amelyek előállítása az országban viszonylag kedvezőtlen. Tehát a valuta

árfolyamának olyan színvonalon kell lennie, amely mellett kedvező feltételek bontakozhatnak ki az illető országnak a nemzetközi munkamegosztásba való előnyös bekapcsolódására. 3.2 Árfolyamelméletek A váltóárfolyam klasszikus elmélete: a v áltóárfolyam az érmeparitáshoz képest nem állandó, hanem változó, de ingadozása nem korlátlan, mert behatárolja az aranyszállítás 6 egységköltsége. Ez addig volt elfogadható és kielégítő amíg a nemesfémforgalom játékszabályai tisztán érvényesültek. Vásárlóerő-paritás elmélete: két különböző valutának azon összegei egyenlő értékűek, amelyekért azonos tömegű árut lehet vásárolni. A nemzetközi tőkemozgás és az integrált világpiac kialakulása előtt a valutaparitásnak, mint a valautaárfolyam mozgási centrumának a tartalmát fejezte ki. A nemzetközi munkamegosztás későbbi fejlődési szakaszában azonban már egyéb tényezők is hatnak a valutaparitás

mértékére, amit a vásárlóerő-paritás már nem fejez ki. Képtelen volt a külkereskedelem egyensúlyának biztosítására Egyensúlyi árfolyamelmélet: a vásárlóerő-paritás elméletének ,,reciproka”. Magából az egyensúlyból, mint tényből indul ki, s ebből vezeti le a valuta árfolyamát. Az elmélet szerint, az az árfolyam megfelelő és alkalmazandó, amely mellett a fizetési mérlegek egyensúlyban tarthatók, hosszabb periódust véve alapul. Az elmélet szerint a fizetési mérleg megbomlásának egyedül vagy főleg a valuták nem megfelelő árfolyama az oka. Az árfolyamot piaci kategóriaként értelmezi. Az irányított valutaárfolyam-elmélet: az államnak akkor kell az árfolyamot megváltoztatni, amikor a fizetések egyensúlya megbomlik. Válság mentes lehetőségekből indul ki, az árfolyamok megváltoztatásával akarja a f izetési mérlegek aránytalanságait kiküszöbölni. Válság esetén azonban semmilyen árfolyam nem képes

fenntartani a f izetési mérleg egyensúlyát. Amikor valamely ország árszínvonala és árfolyama közötti összhang megbomlik az már a f izetési mérlegben komoly zavarokat okoz. Miután az árszínvonal leszorítása gyakran nem szokott sikerülni, a kormány végül is leértékeli a valutát. A kamatparitáson alapuló árfolyamelmélet: a pénzpiacok alapján vizsgálja az árfolyamok mozgását, az árfolyamokat alapvetően a pénzügyi piacokon kialakuló árviszonyok határozzák meg. A valutákban eszközölt befektetések hozamainak ki kell egyenlítődniük, a nemzetközi hitelpiacok szabadsága esetén a hitel ára minden országban azonos lesz. Rögzített és szabadon ingadozó árfolyamelméletek: a r ögzített árfolyamrendszer nem feltétlenül azonos a stabil árfolyamrendszerrel, vagyis a rögzített árfolyam is lehet instabil, különösen, ha gazdaságilag nem megfelelő szinten kerül meghatározásra. A stabilitás megőrzéséhez a jegybanknak

intervenciós valutapiaci műveleteket kell folytatnia, amely viszont tartalékai csökkenésével jár. A szabadon ingadozó valutaárfolyam-elmélet: a fizetési mérleg automatikus kiegyensúlyozódásának elméletéhez kapcsolódik, és célja a fizetési mérlegek viszonylagos egyensúlyának fenntartása, illetve helyreállítása. Bármiképpen alakuljon a fizetési mérleg, az árfolyam szabad játéka az egyensúly visszaállítására irányuló tendenciákat hozza mozgásba. Ha az árszínvonal emelkedik, a fizetési mérleg passzív irányba tolódik el. Passzív fizetési mérleg hatására a hazai valuta árfolyama esni kezd, és addig esik, amíg az illető valuta iránti külföldi kereslet, illetve a külföldi valuták iránti kereslet az országban egyensúlyba nem kerül. Az egyensúlyt dinamikusan kell értelmezni. Az árfolyam hol emelkedik, hol süllyed, a fizetési mérleg adott helyzetének megfelelően. Az árfolyam esése növeli a hazai termék iránti

külföldi keresletet, ugyanakkor fékezőleg hat az importra, a fizetési mérleg aktív irányba tolódik el, aminek következményeként az árfolyam emelkedni kezd, a f izetési mérleg aktívuma megszűnik, és a folyamat kezdődik elölről. Kúszó valutaárfolyam elmélet: az árszintek állandó mozgását fogadja el, azt tartja ésszerűnek, ha az árfolyam szükséges irányban olyan kis mértékben változna, hogy ebből eredő nyereség a spekuláció számára nem lenne vonzó. A nehézség abban jelentkezik, hogy mekkora legyen az árszintemelkedés, amely az árfolyamot megindítaná a szükséges úton, hogyan lenne biztosítható az árfolyamok áttekinthetősége. 7 3.3 Árfolyamrendszerek-árfolyamtípusok A nemzetközi pénzügyi rendszer fontos része az országok által működtetett árfolyamrendszerek együttese. Jelenleg az országokat semmiféle nemzetközi szervezet sem kötelezi arra, hogy egy meghatározott típusú árfolyamrendszert tartsanak fenn.

Így ez tarka képet mutat, az országok szabadon döntenek arról, hogy milyen árfolyamrendszert választanak. A nemzetközi devizapolitikai döntés már korlátokat szab Ez azt jelenti, hogy az adott ország körülményei, kül- és belgazdasági feltételei, továbbá gazdaságpolitikája határozza meg, hogy milyen árfolyamrendszert lehet választani. Ezek alapvetően abban különböznek egymástól, hogy mekkora szerepet kap a hivatalos szféra, illetve a piac az árfolyamszint kialakításában. Az árfolyamrendszer megválasztására ható körülmények 1.) mennyire nyitott az adott ország gazdasága 2.) mennyire zárt a gazdaság 3.) milyen az adott nemzetgazdaság relatív mérete - a nagy országok támaszkodjanak a piacra és hagyják, hogy a valutájuk ára folyamatosan kövesse a piaci értékviszonyokat - a kis országoknak viszont célszerű hivatalos árfolyamrendszert működtetniük, vagyis valutájuk árfolyamát rögzíteniük kell egy számukra fontos

vezető valutáéhoz, és ügyelni kell ezen árfolyam stabilitására. 4.) a hazai gazdaság termelési szerkezete 5.) az ország pénzügyi struktúrája 6.) az inflációs ráta Az árfolyamrendszerek alaptípusai Aszerinti osztályozása, hogy mekkora szerep jut a hatóságoknak, illetve a piacnak: - rögzített árfolyamrendszer. Az állam fenntartja magának a jogot az árfolyam meghatározására. A valuta árfolyamát hivatalosan deklarálják - rugalmas (flexibilis), vagy szabadon ingadozó árfolyamrendszer. A valuta ára rugalmasan követheti a mindenkori piaci viszonyokat. Hivatalosan meghatározott árfolyamok típusai: - a hivatalos árfolyamon a hazai valutának azt az árát értjük, amelyet a valutatulajdonos állam deklarál. Az árfolyam-deklaráció hivatalos, jogi aktus A hivatalos értékelés bizonyos esetekben egybe eshet a piaci árfolyammal, de általában elszakad attól. Ha a hivatalos árfolyam magasabb, mint a piaci, akkor túlértékeltségről,

ellenkező esetben alulértékeltségről beszélünk. Attól függően, hogy a hivatalos árfolyamban az állam milyen gyakorisággal, illetve milyen mértékben hajlandó elismerni a piaci viszonyok áralakító hatását, a következő, hivatalosan meghatározott árfolyamtípusokról beszélünk: 1.) rögzített (merev) árfolyam: az állam a hivatalos árfolyamot csak végszükség esetén hajlandó módosítani. Tehát a piaci kereslet-kínálat csak hosszabb távon hat ki a hivatalos árfolyamra. 2.) Intervenciós sávval kiegészített árfolyamrögzítés: bizonyos mértékig a piaci erők is részben éreztetik hatásukat az árfolyamban. Hogy milyen mértékben enged beleszólást az állam az árfolyam alakulásába, az intervenciós sáv szélességétől függ. Az intervenciós sáv két oldalról övezi a hivatalos árfolyamot, és szélessége az eddigiek folyamán +/- 0,75%-tól +/- 15%-ig terjedt. A sáv szélessége a piaci erők árfolyam-meghatározási súlyát

fejezi ki Az interveniós sáv alkalmazását a Bretton Woods-i megállapodás intézményesítette. Az IMF-standard sávja 1%-os volt, és ettől a Közös Piac 8 3.) 4.) tagállamai az 1960-as évek folyamán tértek el, és a sávot leszűkítették. Az IMF a 70-es évek kezdetén kibővítette a sávot +/- 2,25%-ra. Az EU-tagállamok az EMS-rendszer tagvalutáinak keresztárfolyamait 1979 és 1992 között +/-2,25%os sávban tartották, majd a d evizapiacok nyomására a s ávot +/-15%-ra bővítették. A túl magas szinten rögzített árfolyam csak addig védhető, amíg a jegybank megfelelő szintű deviza készletekkel rendelkezik. A túlzottan alacsony szinten rögzített árfolyam pedig azzal a következménnyel jár, hogy a piaci árfolyamnak a s ávhatár fölé emelkedését a j egybank nem tudja hazai valuta eladásával megakadályozni. Kúszó árfolyam: rendszeresen kiigazított hivatalos árfolyam intervenciós sávval. Az állam a piaci viszonyok változását

folyamatosan szemmel tartja Leggyakrabban a valuta relatív inflációs rátáját használják korrekciós tényezőnek. Csúszó-rögzített árfolyam: azokban az országokban, ahol a külkereskedelmi partnerhez képest tartósan magasabb a b elföldi infláció, a h azai valuta menedzselésének egyik fontos fajtája lehet a csúszó árfolyamrögzítés. Négy fő ismérve van: - a leértékelés mértékének meghatározása - a középárfolyam körüli sáv szélessége - a sávon belüli intervenciós politika - a leértékelés időtávjának meghatározása Piacok által érvényes árfolyamtípusok 1.) Lebegőárfolyam-rendszer: a valutának nincs hivatalosan deklarált árfolyama A valuta árát a piaci kereslet-kínálat mozgatja. A jegybankok intervenciós joggal rendelkeznek, de nem kötelező interveniálni. Két fajtája van: - önálló lebegtetés; a valutának egyetlen más valuta felé sem rögzítik a hivatalos árfolyamát - csoportos lebegtetés; befelé

bizonyos valutákkal szemben rögzítik és bejelentik a hivatalos árfolyamot, kifelé viszont a valuta piaci árfolyamát, annak mozgását nem kötik semmiféle értékhatárhoz. 2.) szabadon ingadozó árfolyamok: ezt kizárólag a piac alakítja A jegybank semmilyen módon nem avatkozik be a piaci értékelésbe, nem interveniál a devizapiacon. 3.) készpénz- és határidős árfolyamok: ha az üzlet megkötése és a teljesítés időben egybe esik, akkor készpénzárfolyamról beszélünk. Határidős árfolyamnál a deviza vételére vagy eladására vonatkozó kötés és a teljesítés időben elválik egymástól. A két árfolyam között kölcsönhatás állhat fenn. A készpénzárfolyam tartós erősödése bizonyos esetekben pozitíven hathat a határidős árfolyamra. A többes árfolyamrendszer Az átváltási céltól függően lényegesen eltérő árfolyamok működnek. - áru és szolgáltatásforgalommal összefüggő elszámolásokban az árfolyamot az állam

szigorúan kézben tartotta - tőkeforgalmi ügyletek átváltási kulcs a kereslet-kínálati viszonyoktól függően szabadon ingadozott. A többes árfolyamrendszerek sajátos vállfaja a hivatalos és az illegális (fekete-, szürke-) piac egymás mellett élése. - fekete árfolyamról ott beszélhetünk, ahol a valutának tulajdonképpen nincs legális piaca 9 - szürke árfolyamról, viszont ott beszélhetünk, ahol nem jelentették be a konvertibilitást, de létezik és így nyíltan sor kerül a deviza adás-vételi ügyletekre A valutaövezet A valuták közötti árfolyamokat a hatóságok véglegesen rögzítik. Valutaövezet akkor jön létre, ha több ország úgy dönt, hogy rögzítik valutáik árfolyamát. Az optimális valutaövezet viszont akkor alakul ki, ha az országok közötti árfolyamrögzítés mindegyikük számára nettó előnyökkel jár. A valutának két típusa van : - közös valuta(árfolyamrögzítés); egyetlen jegybank rendelkezik a

bankjegykibocsátás jogával több valuta, illetve jegybank működése esetén a fizetési eszközök kínálata az övezetek jegybankjai közötti együttműködéstől függ. A kettő közötti lényeges különbség, hogy milyen a monetáris politika. 4. A valutaárfolyam hatásmechanizmusa a gazdaságban Ha az árfolyam a valuták értékarányait tükrözi, akkor reálisnak tekintjük. Ellenkező esetben alul-, illetve túlértékelt pozícióról beszélünk. A gazdaság számára nem közömbös, hogy adott valutaárfolyam milyen valutáris hatásokat eredményez. Ez lehet: - árkiegyenlítő - differenciáló - terelő és fedezeti - Az alul-, illetve túlértékelt árfolyam-pozíció jelentősen kihat a gazdaság belső árszintjére, ugyanis a reálistól eltérő árfolyamszint a belső és külső piaci árak elszakadnak egymástól. Az árkiegyenlítődési mechanizmus lényege, hogy az alacsonyabb árszintű piacokról eláramlik az áru, mely viszonyt többletpénz

visszaáramlását idézi elő. Az árukínálat csökkenése és ezzel egy időben a pénzforgalom bővülése az árakat felhajtja. Az árukiáramlás és a pénz beáramlás mindaddig tart, amíg a két piac árszintje nem egyenlítődik ki. - Az árfolyam-pozíció lényegesen módosíthatja a hazai terméket termelők külpiaci versenyképességét, alapvetően differenciálja a külgazdasági ügyletek jövedelmezőségét. - Azon piacok, amelyeknek valutáival szemben a hazai pénz túlértékelt elsősorban importpiacokként jönnek számításba, az alulértékeltség viszont a k érdéses piacokat export szempontjából hozza előtérbe. Ezt nevezik terelőhatásnak Reális árfolyam esetén várható a fizetési mérleg egyensúlya. A fedezeti hatás a működő árfolyamok egyik leglényegesebb következménye. Az árfolyamváltozás külgazdasági hatásai: - áruforgalomra - nemzetközi szolgáltatásforgalomra, idegenforgalomra - a tőkeforgalomra - fizetési mérlegre

Belgazdasági hatásai: - árfolyamcsökkenés és konjunktúra 10 - foglalkoztatottsági emelkedés - belső árak emelkedése Az árfolyamcsökkenés mechanikusan emeli az exporttermékek devizaeladási árainak hazai valuta ellenértékét, illetve az importtermékek hazai valutában kifejezett bekerülési árát. Az exporttermékek külső piaci értékesítése után nagyobb hazai valutamennyiséghez jutnak az eladók, ami azután több formában is visszahat a belső árakra. Infláció erősödése várható A valutaárfolyam emelése esetén nem biztos, hogy az exportlehetőségek beszűkülnek és nem biztos, hogy az árfolyam-emelkedés arányosan növeli az importtermékek iránti keresletet. Az árfolyamemelés biztos hatásaként a f oglalkoztatottsági színvonal csökkenésével kapcsolatos veszélyeket kell megemlíteni. Mivel az árfolyam-emelkedés az importot olcsóbbá teszi, a h azai termelés versenyhelyzetét rontja, és a k apacitások kihasználását

visszavetheti. Emellett olcsóbbá teszi a legkorszerűbb technika, technológiai importját is, és így az ország a termelés hatékonyságát a foglalkoztatottak számának csökkenése mellett is fokozni tudja. 4.1 A külkereskedelem befolyásolásának valutáris eszköztára A valuta árfolyamának manipulálása lehetséges. Feladatuk, hogy kedvező feltételeket biztosítsanak az exportőrök számára, és kedvezőtlenné az importot, különösen az esetleges nem kívánatos áruk importját. - az exportprémium; azt a különbséget ellensúlyozza, ami a belső árszínvonal és a világpiaci árak között van. - az exportdotáció; az állami szerv az áru belső ára és a világpiaci ára közötti különbséget kiegyenlíti - többes árfolyamrendszerek; egyes államok a v alutaárfolyamát differenciálhatják az export- és importáruk fajtája vagy pedig a különböző devizák szerint - az importadó - az adóvisszatérítés és kedvezményes adóztatás - a

kamatlábkedvezmény. 5. A nemzetközi pénzügyek makrogazdasági vonatkozásai A fizetési mérleg Pénzügyi szempontból egy ország külgazdasági kapcsolatait a fizetési mérleg foglalja össze. A fizetési mérleg (ami mindig adott időszak folyamatait tükrözi) két fő részből áll: 1.) a folyó fizetési mérleg azokat az elszámolásokat, fizetéseket tartalmazza, amelyek az ország végleges bevételeit és kiadásait jelentik. Bevételi oldalon: - export, - turizmusból származó bevételek, - valamint az ország külföldön eszközölt befektetések után kapott osztalék vagy egyéb nyereségrészesedés - a külföldre nyújtott kölcsönök után kapott kamat, - a külföldön végzett munkáért kapott fizetés Kiadási oldalon: - import (pontosabban az érte fizetett pénz) - a (belföldi) turisták külföldi költekezése - a külföldi adósságokra fizetett kamat - a külföldieknek a belföldön levő befektetései után fizetett osztalék - a

külföldieknek a belföldön végzett munkáért fizetett bér. 11 2.) a tőkemérleg Ez azt mutatja meg, hogy az adott időszakban a folyó fizetési mérlegben kialakuló egyensúlyhiány pénzügyileg milyen rendezést nyer: kiadási többlet (deficit) esetén milyen forrásból fedezték azt, bevételi többlet (szuficit) esetén pedig mire használták. a.) a hosszúlejáratú tőkemozgások mérlege b.) a rövidlejáratú tőkemozgások mérlege Ha az országba beáramló, tőkemérlegben regisztrált tőke (csökkentve az országból kiáramló tőkével) kisebb, mint a folyó fizetési mérleg deficitje, akkor a különbözetet a valutatartalékokból kell fedezni; ha a kiáramló tőke (mínusz beáramló tőke) kisebb, mint a folyó szuficit, a különbözet a valutatarlékokat növeli. A tőkemozgás motívumai különfélék. A működőtőke esetén a motívumokat gazdaságiaknak nevezhetjük; például valamilyen természeti adottság, a munka termelékenységéhez

mérten alacsony bérszínvonal, kedvező infrastrukturális, adózási, kooperációs feltételek, a helyi piac könnyebb meghódítása, és hasonló tényezők kedvezőbbé (nyereségesebbé) teszik adott termék előállítását vagy szolgáltatás nyújtását az adott országban, mint máshol; vagy az országban már meglévő vállalat bír olyan előnyökkel, ami indokolja a külföldiek tulajdonszerzését. Végső soron ilyen tényezők motiválják a külföldi portfólió-befektetéseket is. Ezzel szemben a kölcsöntőke-áramlás motívuma tisztán pénzügyi: a belföldi értékpapír vásárlással vagy kölcsönnyújtással elérhető, a külföldinél magasabb kamat. A folyó fizetési mérleg deficitje nem ad okot különösebb nyugtalanságra addig, amíg finanszírozásához elegendő működőtőke áramlik be az országba. A beáramló működőtőke ugyanis- amellett, hogy munkahelyeket teremt- hosszú távon rendelkezésre áll. Az erős

működőtőke-beáramlás egyébként is abba az irányba hat, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlege romoljon. Kevésbé megnyugtató a helyzet, ha a folyó fizetési deficitet adósság: hosszú vagy rövid lejáratú külföldi kölcsönök fedezik. A folyó fizetési mérleg deficitje nem finanszírozható működőtőke-beáramlással, hanem csak adósságból, felvetődik a kérdés, hogy meddig tartható fent a kialakult deficit szintje, meddig finanszírozható ésszerű biztonsággal. - mekkora a folyó fizetési deficit abszolút, és relatív nagysága - mekkora az ország már felhalmozott külföldi adósságának abszolút és relatív nagysága - mekkora az ország valutatartalékának abszolút és relatív nagysága és milyen külföldi hitelekre számíthat szükség esetén gyorsan a J egybank. A fenntarthatóság határait közelítő folyó fizetési deficit esetén a gazdaságpolitikának lépni kell: gondoskodni kell arról, hogy a deficit megszűnjön, vagy

a biztonságosan finanszírozható mértékre csökkenjen. A folyó fizetési deficit ugyanis, amely többnyire legnagyobb részt az exportot meghaladó import miatt keletkezik, azt is jelenti, hogy az ország ,,foglalkoztatást és jövedelmet exportál” azaz az importtöbblet mértékéig lemond otthon, belföldön történő foglalkoztatásról és megtermelhető jövedelmekről. Ez ellen viszont jelentős munkáltatói és munkavállalói érdekek lépnek fel. A folyó fizetési deficit korrekciójára egyik leggyakrabban alkalmazott eszköz a valuta leértékelése. Azzal a f eltételezéssel alkalmazzák, hogy miután egységnyi külföldi valuta a leértékelés után több belföldi valutát ér. 6. A nemzetközi pénzügyi rendszer 12 A második világháborútól a hetvenes évek elejéig a nemzetközi pénzügyi rendszert a fix valutaárfolyamok jellemezték: az országok rögzítették a v alutájuk aranytartalmát és az aranytartalmakon keresztül

meghatározódott az egyes országokkal évente folytatott árfolyampolitikai konzultációk szintjén, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felügyelte. 1945 de cember 27-én alakult meg, 29 ország írta alá az Alapokmányt, a legnagyobb kvótával USA, NagyBritannia, Németország, Franciaország, Japán rendelkezett. A Valutaalap tagországai törekedtek megvalósítani valutájuk konvertibilitását, az Alap alapszabálya azonban csak a f olyó fizetési mérleg tételeire nézve követelte meg a tagországoktól a konvertibilitást, vagy legalább az arra való törekvést, a tőkeműveletekre vonatkozóan nem. Az ötvenes évek vége óta a tagországok egyre nagyobb része deklarálta és biztosította valutájának a folyó fizetési mérleg tételeire korlátozó konvertibilitását, de ezeknek a tagországoknak a köre még a hetvenes években is lényegében a fejlett ipari országokra korlátozódott, a tagországok szám szerint nagyobb részében többé-kevésbé szigorú

devizagazdálkodási szabályok vonatkoztak az exportra, importra, turizmusra, és a folyó fizetési mérleg egyéb tételeire. A nemzetközi tőkemozgásokat pedig még a legfejlettebb és legliberálisabb országokban is széles körű, komplikált szabályozásokkal ellenőrizték és korlátozták. Ez összhangban volt azzal, hogy az egyes országok belső pénzügyi rendszerében is számos korlátozás, adminisztratív előírás, direkt jellegű monetáris szabályozás érvényesült. A jegybankok célja a valuta adott, rögzített, fix árfolyamának fenntartása volt. A devizapiacon persze állandóan hullámzik a devizakereslet- és kínálat. A devizakereslet rövidebb vagy akár hosszabb ideig is meghaladhatja a kínálatot és ilyenkor a deviza belföldi valutában kifejezett ára emelkedik, azaz a belföldi valuta leértékelődik. Devizakínálati többlet esetén a belföldi valuta a devizapiacon felértékelődik. 6.1 A nemzetközi pénzügyi rendszer az ötvenes-

hatvanas évekbe (Az aranydeviza-rendszertől a dollárstandardig) Az arany helyettesítése aranydevizával már jóval a második világháború előtt megindult, ugyanis a tőkés világnak szüksége volt olyan közös valutára, amely ellensúlyozza az aranytermelés korlátozott voltából eredő pénzszűkét. A második világháborúból megerősödve kikerülő Egyesült Államok a világgazdaság domináns országa lett, s mint ilyen a maga javára tudta fordítani a nemzetközi valutarendszer kialakuló folyamatait, biztosítva ezáltal a saját érdekeinek leginkább megfelelő feltételrendszert. Megakadályozta, hogy a nemzetközi pénzteremtés nemzetközi szervezet kezébe kerüljön, elősegítve ezzel, hogy a dollár az arany helyébe lépjen és nemzetközi pénz legyen. Az Egyesült Államok számára a dollár világpénzzé válása kétségtelen privilégiumot biztosított, de ez nem a dollárnak a nemzetközi pénzügyi rendszerre való rákényszerítéséből

adódott, hanem gazdasági szükségszerűségből. Az Egyesült Államok gazdasági potenciálja és az óriási dollárhiány körülményei között csakis a dollár lehetett a világpénz. Az aranydeviza-rendszer belső ellentmondása (az eltérő gazdasági színvonalú és struktúrájú tagországok önálló gazdaságpolitikája, valamint az egy országtól függő, annak valutájához rögzített nemzetközi pénzügyi rendszer) már a kezdeti időszakban kérdésessé tette a rendszer zavartalan működésének lehetőségét. Az angol font 1947 évi kudarca (a hivatalos árfolyamon – 1 font = 4,03 dollár – nyilvánvalóan túlértékelt font konvertibilitását Anglia kénytelen volt felfüggeszteni, majd leértékelni, amit további mintegy 30 valuta követett) nyilvánvalóvá tette az árfolyamrögzítés és az egyensúlyi árfolyamfunkció ellentmondását. A két elv egyidejű érvényesülésének feltételei az adott világgazdasági körülmények között nem

teljesültek, ugyanis a rögzített árfolyamnak megfelelő valutakereslettől és –kínálattól a tényleges kereslet és kínálat jelentősen eltért. Számos ország fizetési mérlegének egyensúlya megbomlott, 13 ezáltal valutájuk keresletének és kínálatának egyensúlya is megszűnt, a hivatalos valutaárfolyam fenntartása csak jegybanki intervenció révén volt biztosítható. A nyugat-európai országok 1949-ben - miután elérték a világháború előtti termelési szintjüket- elérkezettnek látták az időt a világháború és a helyreállítási periódus alatt felgyülemlett fizetésimérleg-hiányuk fokozatos felszámolására, melyet a n emzeti valuta leértékelésével véltek megvalósítani. A leértékelések mértéke 20 valuta esetében a 30 % -ot is megközelítette, illetve elérte. Az induláskor túlértékelt valuták paritása ezzel a reális szinthez igazodott, egyidejűleg erőteljes ösztönzést adva az áruexportnak. Az általános

leértékelés az Egyesült Államok érdekeit sem sértette, mivel az a konvertibilitás megvalósíthatóságának esélyét növelte, melytől az USA tőkeexportjának növekedését, a nyugat-európai gazdaságba történő intenzívebb behatolását remélhette. Nyugat-Európa háborút követő gazdasági talpraállását és fokozatos megerősödését nagymértékben segítette az 1947-től induló Marshall segély. A mintegy fél évtized alatt folyósított 13 m illiárd dollár gyors, 50 % -os ipari fejlődést tett lehetővé, és az export is megkétszereződött ebben az időszakban. A Marshall segély és más kormánysegélyek, valamint a katonai kiadások növekedése (NATO megalakulása, amerikai atomernyő NyugatEurópa számára) fokozatosan növekvő amerikai fizetési deficitet eredményeztek. Ez a deficit egyoldalú volt, a vele szemben Nyugat-Európában kimutatott szufficitet nem Nyugat-Európa termelte ki. Sőt e deficit vitathatatlanul az európai országok

érdekeit szolgálta, nemcsak azért, mert az így megszerzett dollárért ezek az országok árut vásárolhattak, majd az 50-es évek második felében dollárból kiépíthették tartalékaikat, hanem azért is, mert a dollársegélyek és az amerikai katonai támogatás Nyugat-Európa közvetlen politikai érdekeit is szolgálta. Az 50-es években az USA nem fordított figyelmet arra, hogy milyen mértékű a fizetési mérleg deficitje és mik az okai. Ez magyarázható azzal, hogy az évtized első felében még nem vált komollyá a deficit, mert a kereskedelmi többlet óriási volt, és mert a magántőke virágzóbbnak ítélte meg az amerikai gazdaságot, mint a n yugat-európait. Ezért 1953-58 közötti időszakot átmenetinek tekinthetjük. Nyugat-európai valuták nem voltak konvertibilisek, ezek az országok zártkörű elszámolási rendszert alkottak. 1958-ban Amerikai támogatással megalakult a Közös Piac. A folyamatos amerikai fizetési deficit, az állandó

dollárbeáramlás és az európai exportképesség javulása következtében a nyugat-európai országok akkora tartalékokat gyűjtöttek össze, amelyek elegendő alapot teremtettek az egyes valuták külső konvertibilitásának visszaállításához. Az új korszakot az jellemezte, hogy a világ kezdett bizalmatlan lenni az amerikai valuta iránt. Az 50-es évek utolsó két évében az amerikai fizetési mérleg nagyobb hiányt mutatott, mint a megelőző fél évtizedben összesen. Az USA kereskedelmi többlete a versenyképesség viszonylagos romlása miatt riasztóan alacsony szintre, 100 m illió dollárra zsugorodott össze 1959-ben. NyugatEurópa viszont az egységtervek és a konvertibilitás örömmámorában úszott Az addig kivételesen rossz helyzetben vesződő Franciaország is sikeresen stabilizálta a frankot, miután a konvertibilitást megelőzően kétszer is leértékelte a valutáját. Az amerikai vállalatok, bankok felfedezték Európát, ahol az alacsonyabb

bérköltségek, és a kevésbé telített piacok és a velük szemben versenyképtelen ipar könnyű terjeszkedésre nyitott kilátást a Közös Piacon belül. Az amerikai kereskedelmi mérleg javulása és a nyugat-európai áremelkedés ellenére a 60-as évek elejétől folytatódott, sőt nőtt az amerikai fizetési deficit. Ezúttal nem a drágább termelési feltételek, hanem a folyamszerűen megindult tőkekiáramlás idézte elő a hiányt. A külföldi kormányok gyorsan növekvő ütemben váltották át aranyra dollártartalékaik egy részét, követve azt a nyomást, amelyet magánszemélyek, vállalatok, kereskedelmi bankok gyakoroltak rájuk azzal, hogy dollárjukat erős nyugat-európai valutákra váltották át. Különösen erős volt a dollár átutalása a svájci és nyugatnémet Jegybankba – svájci frankért és márkáért. A hivatalos 35 dolláros ár helyett 40 dollárt is adtak, illetve kértek egy uncia aranyért. Ez a dollár csaknem 15%-os

leértékelésének felelt meg a szabadpiacon, azok után, 14 hogy 1945-60 között soha nem tért el a hivatalos és a szabadpiaci aranyár. Végül is a nyugatnémet márkát és a holland forintot 1961-ben a dollárhoz képest felértékelték. Amerika a dollár kiáramlás ellen, 1963 közepén bevezette a kamatkiegyenlítő adót és 1965-ben pedig megindította az önkéntes hitelkorlátozási programot. A kamatpolitika a 60-as évek egyetlen szakaszában sem járt olyan deflációs hatással, amely a belső gazdaság oldaláról megakadályozhatta volna a deficit növekedését, a dollárkiáramlását. Az USA 1961-ben létrehozta a nemzetközi valutarendszer első válságstábját a londoni aranypoolt, amely aranyeladással és –vásárlással folytatott devizapiaci műveleteket. Az aranypool célja az volt, hogy 35,08-35,5 dolláros szinten tartsa egy uncia arany árát- azaz támogassa a dollár hivatalos árfolyamát. A dollár köré vont másik nemzetközi védelmi

gyűrű az a megállapodás volt, mely szerint a swap egyezmény keretében a társországok Jegybankjai saját valutájuk átadásával megvásárolják azt a valutát amely bajba került. Ebben az időszakban – az egyébként túlértékelt – font elleni nemzetközi spekuláció Angliát arra kényszeríttette, hogy adja fel a f ont tartalékszerepét, értékelje le a f ontot, erre 1967-ben került sor. Nem sokkal később szétesett az aranypool is. Franciaország már 1967-ben hátat fordított ennek a szövetségnek, 1968 m árciusában olyan aranyvásárlási láz tört ki a londoni szabadpiacon, hogy több milliárd dollár értékű hivatalos arany kényszerű eladása után a Jegybankok bejelentették: nem adnak el aranyat többé tartalékaikból. Egymás közötti aranyügyleteikben fenntartották a 35 dolláros árat, de a szabadpiaci aranyárat már a keresleti-kínálati viszonyok határozták meg. Ezzel létrejött a kettős aranypiac 6.2 Dollárválságok:

1968-1973 Az 1968-71 között az USA még tartani tudta a dollár leértékelhetetlenségéről vallott mítoszt, de ez nagy áldozatokba került neki, egyebek között megerősödött Nyugat-Európa. Az USAnak három módja volt hogy ismét megteremtse a fizetési mérlegek egyensúlyát, és csökkentse a dollárkiáramlást. 1.) a deficites országok restriktív-deflációs pénzpolitikát folytatnak, míg a s zufficitesek megengedik az országukban az inflációt. 2.) leértékelik a deficites országok valutáját, és felértékelik a szufficites valutákat 3.) olyan, valóban nemzetközileg kibocsátott pénzt kell teremteni, amelyet szabályozott ütemben juttatnak a világgazdaságba. Ami az első utat illeti: attól függően, hogy a szufficit, illetve deficit külső vagy belső okra vezethető vissza, mások a deflációs, illetve inflációs politika lehetőségei. Franciaország például, ahol a deficit oka belső volt és a túl könnyelmű pénzpolitika miatt vált

erőssé az infláció, deflációs pénz- és költségvetési politikával sikerrel törekedett a deficit mérséklésére. Anglia esetében más volt a helyzet. A deficit oka külső volt, export struktúrája elmaradt a nemzetközi igényektől, s a belső gazdaságot jellemezte a túlfűtöttség. Ilyen esetben a gazdaságpolitika a külső cél, a deficit csökkentése érdekében nem kezdhetett hazai restrikciót, deflációt – hacsak alá nem gyűri a belső egyensúlyt a külsőnek. Ebben az esetben a külső és belső egyensúlyt nem lehetett összeegyeztetni, és nem lehetett ugyanazzal a belső eszközzel szolgálni mindkettőt. A jelentős NSZK szufficit oka külső volt, többek között az, hogy a legnagyobb partnerországokban az élénk gazdasági növekedés miatt nagy tömegű exportot tudott eladni, mivel exportgazdasága képes volt gyorsan követni a változó nemzetközi igényeket. A könnyű külföldi eladási lehetőségek miatt belföldön megerősödtek

az inflációs tendenciák, főleg azért, mert a nagy export miatt a belső piacon csökkent a kínálat. A hazai gazdaságpolitika a belső célt, az infláció megfékezését részesítette előnyben. Ennek következtében csökkentek az árak, ami versenyképesebbé tette az exportot, és végül is növelte a szufficitet. A gazdaságpolitika tehát a belső egyensúlyt szolgáló intézkedéseivel képtelen 15 volt helyreállítani a külső egyensúlyt. Bonn évről évre választás elé került: a külső szufficittel együtt járó belső pénzügyi stabilitást részesíti-e előnyben, vagy inkább a külső egyensúlyt belső inflációval. A választás általában az elsőre esett A 60-as évek végén az USA és Nyugat-Európa viszonya ellentétektől volt terhes. De nem volt más a helyzet a nyugat-európai országok együttműködésében sem. Hiányzott a fizetési mérleg egyensúlytalanságával küszködő országok és országcsoportok közötti tartalmi

nemzetközi együttműködés, azaz a gazdaságpolitikai célok és eszközök összehangolása. Kérdés, ilyen körülmények között az USA leértékelhette-e a dollárt, és a szufficites nyugateurópai országok hajlandóak voltak-e valutájuk felértékelésére? Angliának 1967-ben minden politikai súlyára, diplomáciai ügyességére szükség volt, hogy a font körülbelül 15 %-os leértékelését elfogadtassa a k ontinens országaival. Nem volt ilyen egyszerű a helyzet a dollár leértékelésével. Nyugat-Európa ugyanis rossz szemmel nézte, hogy az USA évtizedek óta tetemes többlettel zárta kereskedelmi mérlegét, kereskedelmi oldalról nem akarta előnyhöz juttatni az USA-t. A dollár leértékelését gátolta az USA presztízspolitikája is. A túlértékelt dollár leértékelése egyik oldalról érdeke volt NyugatEurópának, mert így a Jegybankokban tartalékolt aranykészletek dollárban kifejezett ára megnőtt volna. Mégis féltek attól, hogy ha

valamennyien támadást indítanának a dollár aranyárának csökkentéséért (vagyis az arany dollárban kifejezett árának emeléséért), akkor az USA nem leértékeléssel válaszolna, hanem a d ollár aranyra válthatóságának megszüntetésével. Ha pedig mégiscsak leértékelné a d ollárt, az számukra nem haszonnal, hanem tetemes kárral járna. A Jegybankok tartalékaiban őrzött arany dollárára emelkedne ugyan, de az aranynál sokkal nagyobb összegben tartalékolt dollárkészletek értéke csökkenne. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a d ollár esetleges leértékelése egyáltalán nem biztosította az amerikai deficit felszámolását, ugyanis a partner országok magatartásától is függött a dollár leértékelésének hatása. Ha a szufficites országok a dollár aranyárfolyamának csökkentése közben fenntartják valutájuk dollárban ki fizetett régi árfolyamát, akkor az amerikai export semmilyen ösztönzést nem kap. Csak akkor

keletkezhetnek a fizetési mérleg egyensúlyának irányában ható erők, ha a dollárleértékeléssel párhuzamosan a nyugat-európai országok felértékelik valutájukat. Ez azonban ellentétben állt a nyugat-európai országok azon véleményével, hogy nem növelni, hanem éppen csökkenteni kellene a nyomasztó amerikai kereskedelmi többletet. A dollár leértékelésének követelése akkor került előtérbe, amikor végérvényesen kiderült: az USA semmiképpen sem hajlandó föláldozni hazai gazdasági céljait, hanem inkább a nemzetközi együttműködés erősítésében keresi a megoldást. Az együttműködésre Amerikának két elképzelése volt: a nagy szufficittel rendelkező országok értékeljék fel valutájuk árfolyamát, illetve teremtsenek olyan, nemzetközileg kibocsátott pénzt, amely nem vádolható az infláció exportjával, amely nem teremt szabályozhatatlan pénzbőséget. Nyugat-Európa bízva integrációs sikereiben, meglehetősen

egységesen állt szemben az árfolyamok felértékelésének gondolatával. Kivételt csak a nyugatnémet márka 1969 őszén történt leértékelése jelentett. A hihetetlenül versenyképes nyugatnémet gazdaság ugyanis vállalhatta a márka felértékelését anélkül, hogy kivitelének visszaesésétől kellett volna félnie. Az NSZK a felértékeléssel jó szolgálatot tett az USA-nak, valószínűleg azért, hogy cserébe igényt tarthasson annak hatalmi-politikai támogatására. Amerikai kezdeményezésre született az ,,új nemzetközi pénz”, az SDR (különleges lehívási jog), melyet 1967-ben a Rio de Janeiró-i IMF- konferencián indították útjára. Az SDR nem pénz, hanem pénzre szóló követelés, amely csak a Jegybankok közötti forgalomban létezik. A világ rendelkezésére álló pénz azonban pontosan annyival nő, amennyi SDR hitelkeretet igénybe vesznek az IMF tagállamai, hiszen valamelyik ország majd konvertibilis valutát bocsát ki akkor,

amikor valamelyik másik ország SDR-rel fizet neki. 16 A 70-es évtized elejére olyan helyezet alakult ki, melyben az aranydeviza-rendszer fenntarthatósága kétségessé vált. A nyugat-európai Jegybankok devizatartalékaiban több tízmilliárd dollár halmozódott fel, a rövid lejáratú, spekulatív célokra is felhasználható tőkemozgásokra 60 milliárd dollár állt rendelkezésre. Az amerikai ipar exportfölénye a világpiacokon az infláció miatt gyakorlatilag megszűnt. A kereskedelmi mérleg 1971-ben, 1893 óta először, hiánnyal zárult, meghaladta a 2 milliárdot. A fizetési deficit ugyanekkor 30 milliárd volt. A dollártúltelítettség miatt csúcspontra jutott a dollár iránti nemzetközi bizalmatlanság. Nixon amerikai elnök 1971 augusztus 15-én bejelentette: az FRS nem váltja többé aranyra a külföldi Jegybankok tulajdonában lévő hivatalos aranykészleteket sem. Ezzel az aranydeviza-standard formálisan is megszűnt. Ezután egyértelmű

lett a dollárstandard, azaz a dollár gyengülésével nem hogy szűkült volna a dollár világpénz szerepköre, hanem fonák módon éppen bővült. Ezzel a dollár kivételes helyzetbe került, hiszen nem az FRS védte az árfolyamát, hanem a külföldi Jegybankok kötelessége volt ez. Ezért ha a dollár túlértékeltté vált, akkor nem az USA-ba áramlottak be a spekulatív külföldi tőkék, hanem ott kényszerítették a Jegybankot inflációs hatású jegybankpénz teremtésére, hanem a többi országban, különösen az alulértékelt valutájú országokban. Ha közvetlen pénzügyi okok nem is, hatalmi és kereskedelmi érdekek mégis arra kényszerítették az USA-t, hogy 1971 decemberében, 7,9 % -al leértékelje a d ollárt. A versenyhelyzetében meggyengült amerikai gazdaságnak kifejezetten szüksége volt a leértékelés exportnövelő hatására. 1971-es valutáris zűrzavarban az IMF tagországai elméletileg még ragaszkodtak a fix árfolyamrendszerhez,

de a g yakorlatban már engedményeket tettek a n agyobb rugalmasságnak. Néhány ország 1971 n yarától decemberéig lebegtette valutájának árfolyamát. A le-, illetve felértékeléseket pedig egybekötötték olyan döntéssel, amely az addigi +/- 1 százalékról +/- 2,25 %-ra bővítette az ingadozási határokat. A Jegybankok dollárellenes műveletei jelezték, hogy a világgazdaság elégtelennek ítéli meg a dollár 1971-es leértékelését. 1973 elején a márka és a j en újabb felértékelésére számító spekuláció már a dollárból menekült, így jelezve a közvetlen dollárválságot. Az amerikai vezetés végül is a dollár újabb, 10%-os leértékelésére kényszerült. Nyugat-Európa 1973 t avaszán a dollár fokozatos kiszorítására konkrét lépésekbe kezdett. Ezt fejezi ki a közös piaci valutakígyó megvalósítása A dollár leértékelésével egyidőben valamennyi ország áttért a flexibilis árfolyamra, mert nem akarta többé kitenni

saját hazai pénzellátását, áralakulását a dollárvédelmi kötelezettségeknek. A viszonylag stabil valutájú országok elhatározták, hogy fenntartják a dollárral szembeni flexibilitást, de úgy, hogy közösen védik valutáik árfolyamát a dollárral szemben. Ügyelnek arra, hogy valutáik árfolyama egymáshoz képest fix maradjon, csak szűk +/- 1,25 %-os ingadozási pontokon belül mozoghasson. Ha a dollár erős, akkor a valuták árfolyama közösen sűlyed, ha a dollár gyenge, akkor az árfolyamok együtt emelkednek. A valutakígyó országai saját valutájuk árfolyamát hagyományos módon védik.(ha pl a márka erős és a holland forint gyenge, akkor a Bundesbank márkáért holland forintot vásárol, a Nederlandsche Bank pedig ugyancsak felvásárolja saját pénzét márkáért, vagy más ország devizájáért.) 6.3 A fix árfolyamrendszer kritikája A fix árfolyamrendszerben a monetáris politika gyakran olyan lépésekre kényszerül, ami pontosan

ellentétes azzal, amit a belgazdaság állapota miatt jónak tartanának. A fix árfolyamrendszerben mindig a külső egyensúlyi követelményeknek rendelődik alá, a belföldi gazdaságpolitikai célok rovására. Ezzel szemben lépett föl a lebegő (flexibilis) árfolyamok javaslata: mely szerint le kell mondani a valutaárfolyamok rögzítéséről, hagyni kell, hogy a valutaárfolyam szabadon 17 alakuljon a valutapiaci kereslet és kínálat hatása alatt, vagyis lebegő legyen. Friedman szerint ,,keveset tudunk, de azt egészen biztosan tudjuk, hogyan kell valamilyen jószágból hiányt vagy fölösleget produkálni. Azt akarjátok, hogy valamiből fölösleg legyen? Rögzítsétek árát magasan a ráfordítások fölött, előbb és nagyobb fölöslegetek lesz, mint akárhány politikai szózat, egyezmény vagy törvény hatására lenne.” Így van ez a valutaárfolyamok esetében is, hiszen a valutaárfolyam is ár, a valuta ára. Még ha eredetileg helyes arányban

rögzítik is az egyes valuták árfolyamait, az egyik valuta inflációja nagyobb, mint a másikban, az egyik termékei iránt jobban nő a kereslet, mint a másikéi iránt, és így tovább. Sohasem lehet elég gyorsan változtatni, helyesen módosítani az árfolyamokat. Csak egyféleképpen lehet helyesen eljárni, úgy, hogy ne keletkezzenek állandó valutahiányok és valutafölöslegek: magára a piacra, a k ereslet-kínálat szabad játékára kell bízni a v alutaárfolyam meghatározását és megváltoztatását. 6.4 A lebegő árfolyamok javaslata Ha a f izetési mérleg deficites, a valutapiacon a szóban forgó valuta kínálata nagyobb, mint kereslete, árfolyama tehát süllyed. A valutaárfolyam süllyedése ösztönzi az exportot, korlátozza az importot, a fizetési egyensúly helyreállítása irányában hat. Ha a fizetési mérleg szufficites, a v aluta valutapiaci kereslete nagyobb, mint kínálata, árfolyama emelkedik. A valutaárfolyam emelkedése ösztönzi

az importot, korlátozza az exportot, a fizetési egyensúly helyreállítása irányába hat. A lebegő valutaárfolyam tehát lehetővé teszi olyan automatizmus működését, ami monetáris oldalról elegendő a fizetési egyensúly megteremtéséhez, illetve fenntartásához, anélkül, hogy a monetáris politikát igénybe kellene venni erre a célra. A lebegő árfolyamok esetén a valutaárfolyam hullámzása végül is egyensúlyba hozza a fizetési mérleget, és a valuta visszatér hosszú távon is reális árfolyamához. Amikor a fizetési deficit miatt a valutaárfolyam a hosszú távon reális szint alá süllyed, a spekuláns vásárolja a szóban forgó valutát, abban a reményben, hogy később magasabb árfolyamon eladhatja, és megfordítva akkor, ha a valutaárfolyam a hosszú távon reális szint fölé emelkedik. 1973-tól általánossá vált a f lexibilis árfolyamrendszer. Ebben szerepet játszott a l iberális (monetarista) közgazdasági gondolkodás

növekvő tárhódítása és a kúszó infláció a hetvenes években gyorsult fel a l egtöbb fejlett országban, amikor az olajár drasztikus emelkedése a belföldi árarányokban olyan erős átrendeződést tett szükségessé, ami csökkenő, vagy akár változatlan inflációs ütem mellett igen nehéz lett volna. Az olajár-robbanás után kialakuló jelentős fizetési mérleg-deficitek és az infláció országonként különböző mértékű felgyorsulásának körülményei között az egyes országoknak nagyon nehéz lett volna huzamosabb ideig fenntartani valamely adott fix árfolyamot, és le vagy felértékelés esetén igen nehéz lett volna valamilyen közgazdaságilag, pénzügyileg jól indokolható mértéket találni, amelyen lehetséges lett volna az árfolyam fenntartása huzamosabb ideig. Lehetőség volt ezeknek az ,,igen nehéz” követelményeknek a k ikerülésére az árfolyam lebegtetésével, hagyva, hogy a devizapiaci kereslet és kínálat határozza

meg a m indenkori árfolyamot. Fix árfolyamrendszerben egy leértékelés után a monetáris politika törekszik huzamosabb időn át fenntartani az árfolyamot, míg lebegő árfolyamrendszerben adott le- vagy felértékelődési szakasz folytatódhat, de bármikor meg is fordulhat. 6.5 Liberalizáció, dereguláció A pénzpiacok 1950-es évek végétől megindult és egyre gyorsuló növekedése, majd az 1970es évek közepétől megerősítette azt a monetáris törekvést, hogy el kell törölni a bankok tevékenységét korlátozó, a (pénz-)tőkék országon belüli és országok közötti szabad áramlását 18 akadályozó adminisztratív jellegű szabályokat. Nyugat-Európa l egtöbb országában hosszú ideig alkalmaztak hitelplafonokat, viszontleszámítolási plafonokat, egyes ágazatokat preferáló ún. irányított hitel-előírásokat; máshol, így pl az USA-ban, Franciaországban szabályozták a betéteseknek fizethető kamatot. Sokféle adminisztratív

szabályozás korlátozta a tőkék nemzetközi áramlását: általános volt (a rövidlejáratú) bankközi hiteleken kívül minden más országhatárokat átlépő tőkeműveletre vonatkozó, kötelező engedélyezési rendszer. Így például az USA-ban a hetvenes évek közepéig a Jegybank ,,önkéntes hitelkorlátozási irányelvekkel” korlátozta az amerikai bankok külföldi hitelnyújtását; ugyanakkor a Pénzügyminisztérium ún. kamatkiegyenlítő adót érvényesített, amelynek értelmében a külföldi részvényeket vagy kötvényeket vásárló amerikaiaknak meghatározott mértékű adót kellett fizetniük; a Kereskedelmi Minisztérium pedig meghatározta az amerikai vállalatok által fejlett országokban eszközölhető működőtőke-beruházások és az USA-ba patriálandó profit mértékét. Más országokban, így például Belgiumban kettős devizapiacot alkalmaztak, és a j egybank stabilan tartotta az export-import fizetésekre szolgáló kereskedelmi

piacot, miközben a tőkeműveleti devizavásárlásra vagy eladásra szolgáló piacon az árfolyam lebegett. Az adminisztratív szabályozások hetvenes években megindult lebontása aztán az 1980-as évtized elején (a Thatcher-Reagen féle konzervatív politikai fordulat nyomán) először az angolszász országokban gyorsult fel, innen terjedt át az európai kontinensre. A nyolcvanas, kilencvenes évek végére, a fejlett országokban végbement a devizakorlátozások teljes eltörlése, és a belső monetáris szabályozásból is eltűntek az adminisztratív jellegű szabályok és szinte jelentéktelenné zsugorodtak a direkt monetáris eszközök. Így a pénztőke akadálytalanul áramolhat be az egyes országokba, de szükség esetén ugyanígy el is hagyhatja az országot. Ha a tőkekivitelt egy ország korlátozza, de tulajdonosaik ki akarják vinni a tőkét, akkor a ténylegesen tőkeműveleteket folyó fizetési műveletként feltüntetve hajtják végre. Így

például tőkét utalnak külföldre licencdíj, know-how díj, szakértői díj és egyéb más nehezen megfogható és ellenőrizhető folyó fizetési címeken. De ilyen módszer az export alul- és az import felülszámlázása, az import előrehozott és az export késleltetett fizetése is. Multinacionális vállalatok a különböző országokban levő telephelyeik egymás közötti áruszállításait és szolgáltatásait olyan árakon számolják el egymás között, hogy az, az egész vállalat szintjén maximalizálja a profitot: így például a magasabb nyereségadót alkalmazó országban működő telephely nem realizál nyereséget, azt alacsony ár formájában transzferálja az alacsonyabb nyereségadót alkalmazó országban működő telephelyhez. A transzferárazás, de általában a multinacionális vállalaton belüli elszámolások, a vállalat központja által koordinált napi pénzgazdálkodás tág lehetőséget biztosít a hatóságok által nem

ellenőrizhető nemzetközi tőkeműveletekre is. A szabályozási akadályok szinte teljes lebontása, a t ávközlés és az információ-technológia szédítő fejlődése együttesen a pénztőke példátlan nemzetközi mobilitását tette lehetővé, illetve eredményezte. A nyolcvanas évtized első felében az USA-ban a költségvetés évről-évre erősen deficites volt, a monetáris politika viszont restriktív. A nagy költségvetési deficit miatti állami kölcsönfelvételi igény így a restriktív monetáris politika miatt szűk hitelkínálattal találkozott, ami felhajtotta a kamatokat. A magas kamatok miatt sok külföldi tőke áramlott az országba, emiatt a devizapiacon egyre felértékelődött a (lebegő) dollár. Az erős dollár pedig visszafogta az exportot és ösztönözte az importot, így a kereskedelmi (és a folyó fizetési) mérleg deficitje egyre nőtt. Hasonló okok magyarázzák a dollárnak a kilencvenes évek elejétől tartó, meglepő

erősségét: az 1992 óta tartó kivételesen erős és hosszú amerikai konjunkturális fellendülés, a New-Yorki tőzsde szárnyalása, az amerikai gazdaság ,,új korszakába” vetett hit-bizalom miatt nagy (külföldi) tőkék áramlanak ezúttal az amerikai vállalatok részvényeibe és más amerikai működőtőke- és portfólió-befektetésekbe. 19 A globálisan uralkodó ideológia szerint a pénztőke ilyen mértékű világméretű mobilitása minden szempontból pozitív: 1.) világméretekben megvalósítja a tőke hatékony allokációját, mert a tőke oda áramlik, ahol befektetése a legjövedelmezőbb, tehát leghatékonyabb; 2.) ésszerű, hosszú távon fenntartható gazdaságpolitikára kényszeríti az egyes kormányokat. A globalizáció nagyon egyenetlenül megy végbe a különböző területeken: igen magas fokú a pénzügyi piacokon, miközben a reálgazdaságban az integráció sokkal kevésbé erős. Ezért gyakran adódhat olyan helyzet, amikor a

világ valamely pontján új, kedvező vagy annak remélt befektetési lehetőség adódik, vagy éppen ellenkezőleg, eddig létező előny szűnik meg, fordul visszájára, amire a pénzügyi piacok azonnal reagálnak. 1960-ban az USA-ban az összes értékpapír mintegy 20 % -a volt intézményi befektető birtokában, 80 % pedig magánszemélyek, családok tulajdonában, addig a 90-es évek közepére ez az arány majdnem teljesen megfordult, és akkor már az összes értékpapír körülbelül 70 %át intézményi befektetők birtokolták. Az intézményi befektetők legnagyobbjai a biztosítok, a nyugdíjalapok és a befektetési alapok. Ezek méretére jellemző, hogy például az USA esetében e három intézményi befektetői csoport pénzügyi befektetéseinek értéke a 90-es évek közepén már a nemzeti jövedelem (GDP) mintegy másfélszerese volt. Európában ezek az arányok általában jóval alacsonyabbak, kivéve Angliát (Egyesült Királyság), Hollandiát és

Svájcot. A befektetési alapok vonzereje abban áll a befektetők számára, hogy bármilyen kis tőkével is részt lehet venni bennük, ugyanakkor méretüknél fogva megengedhetik maguknak az olyan befektetési szakértők alkalmazását, akik a kisbefektetők számára megfizethetetlenek. Az intézményi befektetők között különös szerepet játszanak a spekulatív alapok (hedge funds). Ezek zártkörű befektetési alapok nagyon gazdag befektetők számára, amelyek minimális szabályozásnak vannak alávetve, így különösen kockázatos spekulatív pozíciókat vehetnek fel. Bár ezek az alapok a 90-es években rendkívül gyorsan nőttek, méretük még ma is eltörpül a többi intézményi befektetőhöz képest. Míg a spekulatív alapok nemzetközileg orientáltak, a többi intézményi befektető összes befektetéseinek csak kisebb része jut külföldre és ezen belül még kevesebb Észak-Amerikán és Nyugat-Európán kívülre. 7. Az Európai Valutaunió Az

európai integrációt elindító Római Szerződés aláírása (1957) után gyorsan nőtt az akkori nevén Közös Piac hat országa közötti kereskedelem és a csoportosulás 1968-ra vámunióvá vált, azaz nemcsak megszüntették az egymás közti vámokat, hanem közös vámrendszert léptettek életbe harmadik országok felé. Az akkori nemzetközi pénzügyi rendszerben a két valuta közötti, a hivatalos (fix) árfolyamtól való megengedett ingadozási sáv ekkor +/- 1 % volt, az európai országok valutái között ennél is kisebb, +/- 0,75 %. A monetáris unió hívei rámutattak arra, hogy a két közös piaci valuta közti, rövid idő alatti árfolyam ingadozás az adott rendszerben a 3 %-ot is elérheti, és ekkora árfolyamingadozást már károsnak tartottak a Közös Piacon belüli munkamegosztás, kereskedelem további fejlődése szempontjából. Ezért a megengedett árfolyamingadozási sáv fokozatos szűkítését, majd teljes megszüntetését javasolták.

Erre 1971 vége után került sor, amikor a nemzetközileg rövid időn belül lehetséges ingadozási sávot +/- 2,25 %-ra szélesítették, ezzel a két valuta között rövid időn belül lehetséges ingadozás 9 %-ra nőtt. A monetáris integrációra tett következő kísérlet 1979 elején kezdődött ún. Európai Monetáris Rendszer, ennek lényege az árfolyam-mechanizmus volt. A rendszer középpontjában egy mesterséges valuta, az ECU állt, amely a tagországok valutái súlyozott mennyiségének 20 kosara. Az ECU-hoz képest rögzítették az egyes tagországok valutáinak árfolyamát; a rögzített árfolyamtól 4,5 % (+/- 2,25%) ingadozást engedtek meg. A 80-as évek végétől azonban egyre határozottabbá vált az a növekvő politikai támogatást is élvező törekvés, hogy a Közösség, túllépve az Európai Monetáris Rendszeren, valóságos valutauniót hozzon létre, közös valutával és azt kibocsátó, a közös monetáris politikát

megvalósító Jegybankkal. Az 1992-ben a s pekuláció a t énylegesen túlértékeltnek látszó valutákat (elsősorban az angol fontot) támadta és kényszerítette az árfolyam-mechanizmusból való kilépésre (azaz a v aluta lebegtetésére a 4 ,5%-os sávon kívül is), de 1993 köz epén már erre semmi alapot nem adó valutákat is (így első helyen a francia frankot). Ez utóbbi kikényszerítette a rögzített árfolyamtól megengedett ingadozási sáv +/- 2,25%-ról +/- 15%-ra való bővítését, ami gyakorlatilag a korábbi árfolyam-mechanizmus végét jelentette. 1992 elején a tagországok aláírták az ún. Maastricht-i Szerződést, aminek alapján 1999január 1-én megvalósult a valutaunió azzal, hogy 11 tagállam valutája megszűnt, helyüket az euro vette át.(A készpénzforgalomban, 2002-ben veszi át az euro a nemzeti valuták szerepét) Az Unió három tagországa nem kívánt belépni a valutaunióba (Anglia, Svédország és Dánia), egy pedig

(Görögország) még nem felelt meg a belépés kritériumainak. A közös valuta bevezetésének feltétele, hogy a részt vevő országok alávessék magukat egy nemzetek fölötti közös monetáris politikának. Ennek a mérésére szolgálnak a konvergencia-kritériumok 1.) árfolyamstabilitás 2.) fenntartható költségvetési pozíció 3.) árstabilitás 4.) kamatkonvergencia A 11 országból álló valutaunió Jegybankja a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank, amely a tagországok regionális fiókok szerepét betöltő jegybankjaival együtt alkotja az Európai Központi Bankok rendszerét. Feladata az árstabilitás biztosítása, amit úgy definiál, hogy az árszint éves emelkedése ne haladja meg a 2 %-ot. Eszközei pedig a kötelező tartalékráta és a nyílt piaci műveletek. 8. A világgazdaság sajátosságai az ezredfordulón A regionális pénzügyi-gazdasági válságok nyomán 1997-1999-ben lelassult a n övekedés, majd 2000 folyamán ismét

felgyorsult. A leggazdagabb ipari országok GDP-je is emelkedett a kilencvenes évtized 2,6 %-os átlagával szemben, 3,9 %-al. USA teljesítménye 5 %-os, Európa 3,5 %-os volt. Az USA gazdasági fellendülésének okai: - a termelés folyamatos technikai megújítása - az információs technikák fejlesztésében és elterjesztésében játszott vezető szerep - munkatermelékenység emelkedése - a tőkekoncentráció és centralizáció szintje - a nemzetközi gazdaság fokozódó liberalizációja - a külföldre telepített termelés és főleg az amerikai spekulációs tőke extraprofitot hozó megtérülése - a dollár speciális, nemzetközi tartalékvaluta szerepe - jelentős mennyiségű külföldi tőke bevonása - más régiók nehézségeinek kihasználása - a külkereskedelmi cserearányok javulása, mögötte az exportszerkezet kedvező változása - a belső fogyasztás gyorsabb növekedése, mint a hazai termelés 21 - költségvetési szuficit - alacsony

energiaárak - munkaerőpiac rugalmassága - adekvát kamatpolitikája Veszélyei: - a pénzügyi túlfejlődésből származó feszültségek - nem nőhet korlátlanul a kereskedelmi és a fizetési mérleg hiánya, ami egyben az USA jelentős eladósodásának is forrása - a hazai fogyasztás nem támaszkodhat sokáig a virtuális papiros-osztalékra, a lakossági hitelvételre, valamint az importtöbbletre - sokáig nem tartható az, hogy a lakosság megtakarítási rátája negatív - a termelékenység növekedési üteme sem tartható örökké. Az amerikai gazdaságpolitika irányítói reménykednek a konjunktúra fokozatos lehűtésében, ami 2000-ben megkezdődött, s a recesszió elkerülésében. A világgazdaság stabilizálásában és a k onjunktúra élénkítésében az állam szerepe az elmúlt években megnőtt. A liberális gazdaságpolitika kiegészült a keynesi gazdaságpolitika elemeivel. Ilyen volt 1998 októberében, a New-Yorki tőzsde mélyrepülése, amit

az amerikai kormányzat a k ereslet hirtelen növekedésével hidalta át. Japán sok százmillió dolláros költségvetési programokkal is megpróbálta élénkíteni gazdaságát. A nemzetközi kereskedelem növekedési üteme az 1997-ben megkezdődött regionális válságok és a pénzügyi piacok megingása nyomán mintegy a felére esett vissza. Ebben a helyzetben sok fejlett ország kormányzatának korábbi monetáris és fiskális szigora lazult, egyenesen expanzionistává vált. Kezdetben a kamatszint csökkent, a forgalomba kerülő pénzmennyiség gyorsabban nőtt, a szokásos évi 4-5 % helyett 6-8 %-kal. A tőzsdék szárnyaltak, nőttek a lakosság elkölthető jövedelmei. A fejlett ipari országokban a kilencvenes évek közepén a lakossági fogyasztás emelkedése elmaradt a G DP-jétől, 1998-ban és1999-ben lényegesen meghaladta azt, 2000ben és 2001-ben nagyjából egyforma ütemben emelkedtek. 1998-tól a beruházások szerepe is nőtt. A nemzetközi áru-

és szolgáltatásforgalom legdinamikusabb szegmense, a t ransznacionális társaságok vállalaton belüli és a vállalatok közötti forgalma már nem fog olyan gyorsan növekedni, mint az elmúlt másfél-két évtizedben. Ugyanebbe az irányba hat a látensen vagy ma is felesleges termelő kapacitások megléte sok iparágban, az agrártermelésben. Továbbá a munkanélküliség miatt fokozódik a társadalmi ellenállás a fejlett országokban a termelés kitelepítése ellen. A 2000. é vi világkereskedelmi tendenciák azt mutatják, hogy a gyors növekedés ellenére jelentős feszültségek halmozódnak. A legfontosabb országok kereskedelmi mérlegéről készült kimutatások szerint, miközben az USA és részben Nagy-Britannia kereskedelmi mérlegének korábbi, jelentős hiánya tovább emelkedett, Németország, Franciaország és Japán kereskedelmi többlete számottevően csökkent. Amennyiben a gazdasági növekedés dinamikája lassul, a piacokért folytatott harc

kiéleződhet. A világgazdaság hosszútávon lassuló növekedési tendenciájának megfelelően a megtakarítások és beruházások aránya a GDP-ben a legtöbb országcsoportban csökkenőben volt az elmúlt két évtized folyamán. A jelenlegi világgazdaság látszólagos paradoxonja, hogy a pénzügyi ,,túltengés” ellenére az értéktermelő tevékenységek finanszírozhatósága szűk, sok helyen tovább szűkül. A pénzügyi befektetések, főleg a spekulációk terjedelme megnőtt a hetvenes évek elejétől, a korábbi korszakokkal ellentétben hozamuk magasabb, mint a termelő-szolgáltató-infrastrukturális beruházások profitja. A kilencvenes évek második felében a megtakarítási és a beruházási ráták viszonylag alacsonyra estek, ami arra utal, hogy a következő évek reálgazdasági tevékenységét 22 befolyásoló forrásoldali-befektetési feltételek nem különösebben kedvezőek. A technikai megújulás, a termelékenység növekedése

permansé vált, a s trukturális megújulást továbbá a fúziók és felvásárlások helyettesítik, egyre gyakoribb a megtakarításokat eredményező stratégiai összefogások, közös kutatások, gyártmányfejlesztési összefogások. A struktúraváltást fékezi, hogy a nagy multinacionális társaságok portfoliójuk egy részét pénzügyi-spekulációs tevékenységekben fialtatják, a vállalkozói adóterheket az utóbbi években világszerte mérséklik. A kőolaj árát a monopolhatások, a stratégiai-politikai érdekek, a termelési-szállítási ráfordítások, valamint a pszichológiai tényezők együttesen határozzák meg. Az északi-tengeri kőolaj, melynek felszínre hozása hordónként 20 dollár alatt van. Az arab világban a kitermelés költsége 5 dollár alatt van. A fejlett tőkés országok, elsősorban USA és Európa, önérdekű biztonsági megfontolásból fenntartja saját kitermelő és feldolgozó kapacitását. A magas olajár inflációs

nyomást is okoz, növeli a termelő és szolgáltató ágazatok költségeit, fékezi a konjunktúrát. Szakértői vélemények szerint a kőolajár 10 %-os drágulása a f ejlett világban 0,1 –0,2 %-os általános áremelkedést és 0,1 %os GDP csökkenést okoz. 8.1 A nemzetközi pénzügyi rendszer és az euro A kilencvenes évek folyamán a r eálfolyamatoktól elszakadva már amúgy is megtöbbszöröződött tőzsdeindexek még gyorsabb szárnyalásba kezdtek a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan. 2000 folyamán a vezető tőzsdei árfolyamok nem emelkedtek tovább, inkább csökkentek. A pénzügyi luftballon feszítettségét jellemző adat: a New-Yorki tőzsde kapitalizációja elérte az USA GDP-nek 180 %-át. Ennek hatására többtízezer milliárd dollár áramlott ki. Az amerikai dollár a gazdaság teljesítménye, vonzereje, és a m agasabb kamatok miatt folyamatosan felértékelődött a többi valutához, de különösen az eurohoz képest. Ennek okai, hogy

az export versenyképességének javításához jól jött a gyengélkedő közös valuta, másrészt az európai tőke az adott helyzetben az USA felé áramlott. 8.2 Fellépés a globalizáció negatív hatásai ellen Világszerte erősödőben van a globalizáció jelenlegi formája elleni tiltakozás. Többek között az ellen, hogy a legfejlettebb országok szűk körben, a kevésbé fejlettek kizárásával döntsenek a nemzeti piacok további liberalizálásáról. Ma új globális kapitalista társadalmi és gazdasági paradigma kialakulásának korszakát éljük. Három lehetséges fejlődési alternatíva: 1.) A világgazdaság transznacionális korszakában a tőkekoncentráció folytán a gazdasági folyamatok jobban eltérhetnek az egyensúlyi állapottól. Ilyen helyzetben a nemzetközi pénzügyi rendszerben felhalmozódott, reálfedezet nélküli likvid tőkék, valamint a termelő kapacitások ma is meglévő feleslegei elértéktelenednek. Korrekció lehetséges 2.)

Ugyanaz a gazdaságpolitika azonban, amely a nagyobb válságot, tőkeelértéktelenedést hosszú időszakon keresztül elkerülhetővé, a reáliákkal nem fedezett pénzpiacok szárnyalását lehetővé tették, súlyos csapdát is jelentenek. Nem engedi szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges tőkéket határozottabban elértéktelenítené. 3.) Ha USA konjunktúrája kifullad, átveheti-e a vezető szerepet valamelyik térség, ország vagy országcsoport. 23 Az IMF 2000-ben készült középtávú alap prognózisa szerint Földünk összesített GDP-je 2001 és 2005 között évi 4,3 %-al nőne, ami több mint 1 százalékponttal haladná meg a kilencvenes évek átlagát. Az ipari országok gazdasági növekedése megközelítené a 3 % -ot, a fejlődő országok csoportja évi 6%-al, az átalakuló országoké 5%-al nőne. Optimistább prognózisa szerint, ha az EU és Japán jelentős szerkezeti és intézményi változásokat hajtana végre,

(agresszív munkaerőpiaci reform Európában, gyors szerkezeti átalakulás Japánban, az euro és a yen felértékelődik, gyorsuló belső fogyasztás és gyengülő export-versenyképesség, a t ermelékenységük gyorsan nőne), az évente fél-egy százalékos lökést adna Földünkön a GDP növekedésének. Maga az Eu és Japán 2004-ig 1-2 %-kal növekedne gyorsabban, mint az alapvariáns szerint, az USA-ban 0,2-0,4, a többi térségben 0,1-0,5% lenne a nyereség évente. Az IMF azt ajánlja, hogy az USA fogja vissza a lakossági fogyasztást, a másik két fejlett központ viszont minden eszközzel ösztönözze annak gyors növekedését. Véleményük szerint nagy a valószínűsége annak, hogy az amerikai és az európai konjunktúra összefonódása folytán az Egyesült Államok gazdasági recessziója nem hagyja érintetlenül az európai gazdaságot. 9. Összefoglalás A XIX. század második felétől a II világháborúig eltelt időszakot az aranyvaluta rendszer

korának szokás nevezni. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy az egyes országok központi bankjai saját pénzükhöz rögzített aranyparitást állapítottak meg, és biztosították valutájuk gyakorlatilag korlátlan aranyra való konvertálhatóságát ezen az árfolyamon a magánszektor számára is. A központi bankok tevékenységének fő célja a rögzített paritás fenntartása volt, szinte mindent ennek rendeltek alá. Ehhez jelentős aranykészletekkel kellett rendelkezniük, ez nem jelentette azt, hogy aranykészleteik teljes fedezetet jelentettek, tartalékként más jegybankok valutáit felhasználták, és az egész rendszerben több volt a ,,pénz”, mint az annak megfelelő értékű arany. Mégis az árfolyamok aranyhoz való rögzítése általában sikerrel járt Biztosította azt, hogy a nemzeti valuták egymáshoz viszonyított cserearánya is rögzített maradt. A német márka, az angol font és a francia frank egymáshoz viszonyított árfolyama például

egyszer sem változott 1860-1914 között, és az amerikai dollár esetében is csak a periódus elején került sor ,,leértékelésre”. Az árfolyamrögzítést egyre több ország vállalta és vitte sikerre, ami azt jelentette, hogy a XX. század elejére szinte az egész világ rögzített árfolyamokkal működött. Az aranyvaluta-rendszer nem vezetett az árszint stabilitásához rövid távon, hosszabb távon az árszínvonal nem mutatott sem pozitív, sem negatív trendet. Az aranypénzrendszert az I. világháborúban felfüggesztették, a 20-as években újraélesztették, majd a nagy gazdasági válság a kimúlásához vezetett. A legfontosabb oka ennek a változásnak politikai volt. Az aranystandard korának szinte tökéletes árfolyamstabilitása mindkét irányban bizonytalan árszínvonallal párosult. Az árfolyamstabilitás legfőbb támogatói a befektetői rétegek, a pénzügyi ,,körök” voltak. A kor befektetője kényelmesen választhatott brit, német,

amerikai, orosz vagy netán argentin kötvények vagy más befektetési formák között, abban a tudatban, hogy a kalkuláció pénzneme szinte irreleváns, nem kellett árfolyamváltozástól tartania. Ugyanez a b iztonság jellemezte a nemzetközi árukereskedelem tranzakcióit is. Ez a helyzet azonban nem volt minden rétegnek egyformán jó A monetáris politika egyik fontos hasznának szokás tartani azt, hogy képes stabilizálni a gazdasági ciklusokat, adott esetben a l ikviditás növelésével serkenteni a keresletet, és így kivezetni a gazdaságot a recesszióból. Az aranypénzrendszerben a monetáris politika passzív volt. Ezért a recessziók teljes súllyal nehezedtek a munkavállalókra, akik a ciklikus 24 ingadozásokat csekély vagyonuk miatt jóval kevésbé voltak képesek elviselni, mint a vagyonosabb rétegek. Ezt rontotta a kor költségvetési politikai stílusa is, amely a költségvetési deficitet szinte bűnnek tartotta. Ez a politika a vagyonos,

befektetői rétegek érdekeinek felelt meg. A gazdag országok jómódú polgárságának rétege hosszú távra tervezett, és jelentősen profitált a nem újraelosztó államból, illetve a stabil pénzügyi környezetből. A fennálló monetáris-fiskális rendszer azonban nem törődött a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekkel, és nem javított a kockázatok megosztásának hatékonyságán. A gazdasági kockázatok túlságosan nagy részét viselték a szegényebb rétegek, munkások vagy kistulajdonosok, akik ezt a legkevésbé tudták elviselni. A munkanélküliség jelentősen ingadozott. Az aranypénzrendszer végét a nagy gazdasági válság jelentette. A II világháború után az új nemzetközi pénzügyi rendet létrehozó Bretton Woods-i konferencia gyökeresen más elvek alapján jött létre. Az egyezményt aláíró országok körében szerződéses nemzetközi pénzügyi rendszert kreáltak. Ebben a rendszerben az aranyparitás központi szerepét a

dollárparitás vette át, a dollár kulcsvalutává vált. A rendszer tagjainak igyekezniük kellett valutájuk dollárparitását fenntartani, azonban indokolt esetben az árfolyamok változhattak. Az új pénzügyi rendszer célul tűzte ki a tőkemozgások liberalizálását, és elismerte az egyes államok jogát a tőkemozgások adminisztratív korlátozására. A privát szféra aranyra való konvertálási joga megszűnt. A dollár aranyparitása megmaradt, a konvertálhatóság csupán a központi bankok privilégiuma maradt. A Bretton Woods-i rendszer 1973-ig állt fenn, és megőrzött egy bizonyos árfolyamstabilitást a dollárral szemben. Tehát, míg a nemzetközi árszínvonal az aranypénzrendszerben főként egy áru, az arany, addig a Bretton Woods-i rendszerben a dollár vásárlóértékétől függött, vagyis végső soron az amerikai inflációtól. A fontosabb ipari országok árszintjei ebben a korban nem nagyon távolodtak el egymástól. Az USA-ban szerény,

de állandó infláció volt ebben a korban, melyben szerepet játszottak a vietnámi háború, az inflációval szembeni társadalmi preferenciák megváltozásai. Az ipari országokban kiépült a jóléti háló (egészség- és nyugdíjbiztosítás, munkanélküliség stb.) Eközben a gazdaságpolitikák, nacionalistábbá váltak. A társadalmi védőháló kiépítésének szükségessége mellett az aktív fiskális politika is létjogosultságot kapott, és a deficiteket már nem nézték ferde szemmel. Másfelől uralkodóvá vált az a nézet, hogy a monetáris politika képes enyhíteni a gazdasági fluktuációkat, sőt, hogy hosszú távon emeli a gazdaság teljesítményét. Phillips-görbe elmélet: a magasabb inflációs periódusok általában magasabb kibocsátást, illetve alacsonyabb munkanélküliségi rátákat jelentenek. 1973-tól új pénzügyi rendszer jött létre, amelyben a legfontosabb valuták árfolyammozgását lényegében sem hallgatólagos, sem

explicit szerződések nem szabályozzák. A fontosabb valuták egymással szemben lebegnek, kialakult a háromcentrumú pénzvilág (dollár, márka, jen, ahol már a márka szerepét az euro vette át). Ez a rendszerváltás nem tett jót az inflációnak, hiszen az inflációs ráták mindenhol megugrottak, jóllehet különböző mértékben. Ennek oka azonban az olajárrobbanásban keresendő, amely a rendszer számára külsődleges volt. Az olajár növekedésből adódó munkapiaci feszültségeket mindenhol igyekeztek a monetáris politika lazításával ellensúlyozni. Az infláció megugrott ugyan, de a munkanélküliség nem csökkent (stagfláció). A második olajárrobbanás csak rontott a helyzeten, és a 80-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy változtatásra van szükség. Az olajár-emelkedés hatása kettős volt. Az ipari országok számára ez egyrészt növelte az árakat, másrészt a termelés költségesebbé válásával csökkentette a

foglalkoztatást. Az infláció felgyorsult, a gazdaság stagnált és a munkanélküliség inkább növekedett, az államadósság felduzzadt. Az infláció elleni küzdelem két fronton zajlott. Egyrészt közvetlenül a monetáris politika eszközeivel, másrészt pedig stratégiailag az intézményrendszer változtatatásával. A cél, hogy a rövidlátó változtatások lehetőségét kizárják. Módszerei: 25 1.) törvényesen a fiskális politika ne finanszíroztathassa kiadásait pénzkibocsátással 2.) a monetáris politika egyetlen célja az alacsony infláció lehetőség folytonos realizálása legyen 3.) a monetáris politika irányítóin számon lehessen kérni ennek a célnak az elérését A központi bankok gyakran új alapokmányokat kaptak (Franciaország, Nagy-Britannia), tevékenységükben egyre nagyobb szerepet kap a függetlenség hangsúlyozása, a t ársadalmi kontroll szükségessége. A központi banknak jól elhatárolható feladata van, amit

politikai befolyástól mentesen kell teljesítenie. A klasszikus globális kapitalizmus kora még a fejlett országokban sem volt képes megoldani a szegénység, a társadalmi igazságosság és létbiztonság problémáit. Nem működtek kielégítően a biztosítási piacok. A biztosítási probléma megoldása került a gazdaságpolitika középpontjába. Nem feltétlenül kellett elősegítenie a nemzetközi tőkeáramlást az árfolyamok stabilizálásával, de fenn kellett tartania, illetve növelnie kellett a foglalkoztatást, azáltal, hogy el kellett kerülnie a deflációt. Ez rádöbbentette a gazdaságpolitikusokat arra, hogy a monetáris politika nem igazán alkalmas eszköz a , ,társadalombiztosítási” feladatok megoldására. Amennyiben a gazdaság, vagy egy ágazat dekonjunktúrája permanens forrásból származik, vagy bizonyos iparágak elavulttá válnak technológiai innovációk miatt, akkor a keresletszabályozás csak arra jó, hogy halogassa a szükséges

strukturális váltást. A gazdasági biztonság megteremtésére sokkal alkalmasabbak a társadalombiztosítás különböző fajtái, legyen az, nyugdíj, egészségbiztosítás vagy munkanélküliségi segély. Ma az árfolyamkockázatok a modern informatika korában sokkal jobban kezelhetők, a nemzetközi tőkeáramlás szempontjából az árfolyamok stabilitása nem olyan lényeges. Az infláció stabilizálása alacsony szinten vált a monetáris politika központi céljává. Ma a világon az infláció olyan alacsony, amilyen már évtizedek óta nem volt, és a gazdasági növekedés évek óta szinte töretlen. Ezért van az, hogy az inflációt stabilizálni kell, a központi bankoknak mindent meg kell tenniük azért, hogy az infláció állandóan egy szűk sávban maradjon. A monetáris politikának kizárólag az árstabilitásra kell koncentrálnia Az utóbbi években a fejlett országokban a fogyasztói árak gyakorlatilag stabilisak, addig a részvényárfolyamok,

amelyek szintén árak, hiszen a vállalatoknak (azaz a tőkének) az értékét fejezik ki, kitartóan szárnyalnak felfelé. Van tehát tartós részvényár-infláció A jelenlegi konszenzus szerint a nagy gazdasági egységek (az USA vagy az EMU) monetáris politikáját nem szabad az árfolyamok alakulásának befolyásolnia. Kinek-kinek a s aját inflációját kell alacsony szinten stabilizálnia, a dollár-euro árfolyam pedig lesz, amilyen lesz. A XXI. század elején a pénzpiacok számára nem szükségszerű a nemzetközi tőkeáramlás biztonságához az árfolyamstabilitás. Az árfolyamstabilitást számos üzleti érdek ma sem tartja elhanyagolhatónak. A japán központi bank igyekszik aktív devizapiaci intervencióval befolyásolni a jen árfolyamát, de az euro első évének jelentős értékvesztése újra és újra előhozta az árfolyamszabályozás szükségességét. Úgy tűnik, hogy a devizapiacok szeszélye még ma is számos gazdálkodónak probléma, és

a pénzügyi technikák fejlődése sem érvénytelenítette teljesen azt az aggodalmat, ami a Bretton Woods-i rendszer megalkotóit a lehetőleg stabil, de mindenképpen szabályozott árfolyamrendszer bevezetésére ösztönözte. Sem a pénzvilág, sem a központi bankok, sem a közgazdászok nem hívei ma az árfolyamok szabályozásának, és rögzítésének, ám a lebegő árfolyamok kiszámíthatatlansága az egyik olyan tényező, amellyel számolni kell. Az 1990-es évek számos valutaválságnak volt tanúja a fejlődő világban. Ezek a válságok olyan országokat is sújtottak, amelyek szinte kikezdetetlennek tűntek. A válságok összefüggésben voltak az ,,északi” országok gazdaságpolitikájával. Egy kamatlábemelés az USA-ban a nemzetközi befektetőket gyorsan a dollár felé fordítja, bizonyos feltételek megléte esetén a fejlődő országokból való meneküléshez, tőkekivonáshoz vezethet. Nem jelenti azt, hogy az USA monetáris politikája egyedül

lenne felelős ezekért a válságokért, hanem arról, 26 hogy azt a világ tőkepiacaira való hatás tekintetbevétele nélkül határozzák meg. Abban egyetértés van, hogy a fejlődő világ válságai komoly dolgok, és valamilyen megoldásra szükség van. A jelenleg domináns nézet az, hogy a megoldásban nincs szerepe a fejlett országok monetáris politikájának. Inkább elismerik a fejlődő országok jogát a tőkeáramlást részlegesen korlátozó intézkedések megtételére, illetve az IMF és a V ilágbank szerepének újragondolását szorgalmazzák. Mások a megoldást abban látják, hogy a fejlődő országok adják fel saját valutájukat, és monetáris szempontból csatlakozzanak valamely nagy gazdasági egységhez. Csakhogy ez magában foglalja, hogy amennyiben az illető fejlődő gazdaság nem mozog szorosan együtt az adoptált valuta gazdaságával, akkor az ott alkalmazott monetáris politika ugyanolyan esetleges, és néha destabilizáló lehet a

fejlődő gazdaságra nézve. Felhasznált irodalom 1. Paul A Samuelson – William D Nordhaus: KÖZGAZDASÁGTAN KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Budapest 2002. 2. DrBara Zoltán-Falusné Szikra Katalin-DrGedeon Péter-DrHámori BalázsHorváth József-DrKocsis Éva-DrKönczei György-DrMosolygó ZsuzsaDrSzabó Katalin-Türei Sándor-Bassa Zoltán-DrCsaba László-DrTálas Barna: ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN Aula Kiadó Budapest, 1996. 3. Paul RKrugman-Maurice Obstfeld: NEMZETKÖZI GAZDASÁGTAN Elmélet és gazdaságtan Panem Kft. Budapest, 2003 4. DrDécsy Jenő: NEMZETKÖZI PÉNZÜGYEK UNIÓ, 2001. 5. Balogh László-Bánfi Tamás-Boros Imre-Hagelmayer István-Ligeti SándorMarmoly Judit-Sulyok-Pap Márta-Surányi György-Száz JánosTurján Sándor-Zelkó Lajos: PÉNZÜGYTAN TANSZÉK Kft. Budapest, 1999 6. Figyelő 2002júl16: Utolérte a dollárt az euró 2003.15számáprilis 10-16: Háttal a tőzsdének 7. HVG 2002október 18: Költségvetési huzavona az EU-ban,

Francia ellenállás 2002.november 2: Üzleti élet 2002.december 21: 2002 krónikája, Erőtlen világgazdaság 2003.január 11: A német gazdaság válságjelei, Erőtlen lokomotív 2003. október 25 Devizapiacok 8. HETEK-Országos közéleti hetilap IVévf 23szám, Papp Levente: 27 Magához tér az euró 9. Hadtudomány IXévf, 3-4 szám, Balla Attila: A védelmi kiadások nemzetközi összehasonlítása a vásárlóerőparitás-elmélet segítségével 10. Napi Gazdaság 2003 október 22 28