Biológia | Könyvek » Tasi-Hornyánszky - A természet IQ-ja

IQ A természet IQ-ja H o r n y á n s z k y B a l á z s – T a s i I s t v á n A természet IQ-ja Közremûködtek: Bese Zénó, Farkas Ferenc, Huy Péter, Jegyernik Mónika, Keszthelyi Dániel, Kuron Csaba, Németh Orsolya, Répássy László, Szûcs Gábor, Tasi Zsuzsa, Tóth Gábor, Vermes Judit Borító- és könyvterv: Magyar Zsuzsa Nyomdai elôkészítés: Pozitív Logika Grafikai Stúdió Hornyánszky Balázs, Tasi István, 2002 ISBN 963 9353 094 Kornétás Kiadó 1138 Budapest, Népfürdô u. 15/d Telefon/fax: 359-6461 e-mail: ufom.korn@mailmatavhu Felelôs kiadó: Pusztay Sándor ügyvezetô igazgató Nyomta és kötötte: Széchenyi Nyomda Kft. Felelôs vezetô: Nagy Iván és Nemere Zsolt ügyvezetôk A könyv témája iránt érdeklôdôk az alábbi címre is írhatnak: MKTHK-BHAKTI Budapest, Pf. 18 1286 IQ A természet IQ-ja A T E R M É S Z E T I Q - J A Tartalom Elôszó 7 Bevezetés Ahogy Darwin hitte Ellenérvek Az ösztönök

titka A szerzôkrôl Köszönetnyilvánítás 8 8 9 10 12 12 Leleményes zsákmányszerzôk Magamutogató vadászok Ha éhes vagy – megeszlek! Állati evôeszközök A készen kapott tudás 13 14 19 20 22 Védekezés, álcázás, csalás Beszédes színek és mintázatok Szemesnek áll a világ Blöff az életben maradásért Bujdosók Az utolsó dobás 25 Élet-társak A nagy halak megeszik a kis halakat? Megkímélt kísérôk A szerzôdés dátuma? Szereposztás 26 28 30 33 36 41 42 44 46 47 Nincsen rózsa tövis nélkül Fizetett zsoldosok A moly és a boly A dupla élôsködô 49 52 54 55 Az állatok nyelve Szagüzenetek Lehetetlen küldetés Úszó vízi erômûvek Hangadók Dörmögô, brekegô és röfögô halak Kotta és rögtönzés A látható üzenet Fényjelek Testbeszéd A táncnyelv Szótárral születtek Az ember egészen más 57 58 63 66 67 Céltudatos vándorok Hangyatérkép Lazacok – vissza a feladóhoz Titkok a víz alatt Elsô osztályú rejtély

A megbízható postás Légi vándorok A fényesség madara 79 81 82 83 84 85 88 88 69 70 73 73 73 75 76 77 Lehetetlen utazások A tökéletes erôbeosztás Egy expedíció kellékei Mióta költöznek a madarak? Vitapontok Madarat tolláról 90 92 94 96 98 100 Párok és nászok Bálnadal Egy szagra hangolva Elbájoló fények Hölgyválasz Ikrázódomb a tófenéken Lugast mutass! Mechanikus építészek Az ivari jellegek eredetérôl Tánc és ajándék Egy kényes téma Skorpiókeringô Az idôzítés bajnokai Reprodukciók 101 102 104 107 108 109 109 110 111 112 114 115 116 118 Az új nemzedék Békabébik, békabábák Táplálékban születnek A természet termosztátja Kakukktojások A legjobb guru – a kenguru Egy új tudósnemzedék 119 121 124 125 127 128 130 Az intelligencia forrása Öröklés és tanulás A viselkedés láthatatlan központja A tervezettség alternatívája Válaszok a múltból Az élôlény felépítése Utazás a testeken keresztül

Leszármazás – felülrôl lefelé Függôben maradt kérdéseink Búcsú az olvasótól 133 134 Irodalomjegyzék Képjegyzék 154 157 135 136 137 139 141 144 147 151 A T E R M É S Z E T I Q „Miért van úgy, hogy a természet semmit sem csinál fölöslegesen, s honnan származik mindaz a rend és szépség, amit a világban látunk? () Miképpen formálódhatott az állatok teste oly mesteri módon, s mi célt szolgálnak testrészeik? Vajon a szemet az optikában való jártasság nélkül gondolták ki? Miképpen követi a test mozgása az akaratot és honnan vannak az állatok ösztönei?” Isaac Newton - J A Elôszó Amióta 1859-ben Darwinnak A fajok eredete címû munkája megjelent, az evolúció elmélete állandóan a viták középpontjában állt. Kétségtelen, hogy a vezetô tudományos intézmények – részben nem szigorúan tudományos, hanem filozófiai vagy tudományfilozófiai megfontolásoktól is vezérelve – a darwini

koncepciót (vagy annak valamilyen, a lényeget nem módosító, modernebb változatát) fogadták és fogadják el. Azonban kezdettôl fogva jelen volt a darwini gondolatokat kritikával fogadó áramlat is Mindig voltak olyan kutatók, akik a darwini koncepciót nem tekintették bizonyítottnak, és rámutattak az elmélet gyenge pontjaira. Ebbe a kritikai vonulatba illeszkedik A természet IQ-ja címû könyv is. A darwinizmus – vagy általánosabban az evolucionizmus – kritikái gyakran az általános elvek szintjén mozognak. Ez valamelyest levon meggyôzô erejükbôl, hiszen tudjuk, hogy a konkrét részletek feltárása rendszerint meggyôzôbb, mint ha csupán az általánosságok szintjén maradunk Különösen igaz ez akkor, ha meggondoljuk, hogy a darwinizmus-evolucionizmus érvei is rendszerint általánosak A viták egyik fontos kulcskérdése az evolúció (vagy pontosabban szólva: a transzformáció, azaz a különbözô fajok egymásba való átalakulása)

mechanizmusának problémája. Ezt a kérdést a darwinizmus-neodarwinizmus egyszerûen elintézhetônek véli. Két tényezôre hivatkozik: a mutációra és a szelekcióra A mutáció az élôlény genetikai állományának megváltozása, aminek az a következménye, hogy az élôlény magától örökletesen különbözô utódot hoz létre; a szelekció pedig az így létrejött élôlények közül szûri ki a kevésbé életképeseket, míg az életképesebbek elszaporodását elôsegíti. Az e mechanizmusba vetett hitet erôteljesen megingathatja a mutációval, szelekcióval létrejövô szervezetek rendkívüli valószínûtlensége. Többen végeztek matematikai számításokat annak bebizonyítására, hogy a rendkívül differenciált élôvilág ilyen módon történô létrejötte elképesztô számú mutációt tételezne fel, amelyek létrejöttéhez az univerzum feltételezett évmilliárdjai sem volnának elegendôek A természet IQ-ja címû könyv ugyanezt a

kérdést a fentiekkel összhangban, azonban kissé mégis más oldalról közelíti meg. Nem – olykor kevéssé szemléletes – valószínûségszámítási megfontolásokat ismertet, hanem az élôvilág végtelen gazdagságát mutatja be, azokat a végtelenül valószínûtlen – mondhatjuk bátran: csodálatos – jelenségeket, amelyekkel az élôvilág kutatója naponként találkozhat. Aki elolvassa ezt a könyvet, abban azután minden bizonnyal felmerül a kérdés: elhihetô-e, lehetséges-e, hogy ezeket a rendkívül bonyolult jelenségeket a mutáció-szelekció primitív, véletlenszerû mechanizmusa hozta létre? E mellett az elvi értéke mellett a könyvet önmagában értékessé teszik a felhozott példák, amelyek lehetôvé teszik az olvasó számára, hogy számos konkrét természeti jelenséget megismerve bôvítse tudását. Végül egy személyes megjegyzés. Végzettségem szerint fizikus vagyok, azonban e tudományág konkrét kérdésein túl kezdettôl

fogva érdekeltek a tudomány legáltalánosabb, természetfilozófiai vonatkozású kérdései. Ezek közül az egyik legérdekesebb és legfontosabb az élôvilág sokrétûségének, a biodiverzitásnak a kérdése. Amikor foglalkozni kezdtem ezzel a témával, hamarosan felfedeztem, hogy itt koránt sincs szó a tudománynak arról az egzaktságáról, amit a fizikában megszoktam. Felfedeztem, hogy itt elméletként, sôt bebizonyított tényként kezelnek olyan megállapításokat, amelyek a fizikában legfeljebb átmeneti munkahipotézisként volnának elfogadhatók. Vallom, hogy az egész világnézetünket meghatározó tudományos elméleteket nem szabad ilyen ingatag alapokra építeni. A fentiek alapján a könyvben foglaltakat minden olvasó szíves figyelmébe ajánlom. Budapest, 2002. január 10 Dr. Jeszenszky Ferenc okl. fizikus 7 A T E R M É S Z E T I Q - J A Bevezetés Látszólag nincs semmi meglepô abban, hogy a hangyák hangyaként, a madarak

madarakként, az emlôsállatok pedig emlôsökként viselkednek. Táplálkozási, védekezési, szaporodási tevékenységeik jelentôs részét születésüktôl fogva adott módon, ösztönösen hajtják végre. De honnan tudják az állatok, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálniuk? Honnan származik a természet intelligenciája? Könyvünk – ahogyan arra címe is utal – arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mivel magyarázhatjuk az élôlények „célszerû” testfelépítését, illetve az ezekhez tartozó intelligens viselkedésformákat. Mivel az állatvilág tagjainak magatartásformái érzékletesebbek, mint a növényvilágéi, fôként az állatok életébôl vettük példáinkat (bár tudjuk, hogy a növények birodalma is számtalan érdekességet rejt). Az egyes emberek különbözô szintû helyzetfelismerô és problémamegoldó képességgel rendelkeznek, amit számszerûen az emberi intelligencia mértékegysége, az IQ (intelligenciahányados)

fejez ki. A különbözô állatfajok és -csoportok is rendelkeznek specifikus problémamegoldó képességekkel, de ezek jórészt nem tudatosan, hanem automatikusan, örökletesen mûködnek. Honnan származik ez a kódolt intelligencia? Valóban igaz lenne az a manapság igen széles körben hangoztatott elképzelés, mely szerint a tudatlan anyagmassza hosszú-hosszú idô leforgása alatt intelligenssé vált? Saját magától intelligens a természet? Vagy pedig egy természetfeletti, külsô intelligencia tükrözôdik sokszínûen világunkban, amely a saját végtelenül ötletes megoldásait alkalmazta az élôvilág kialakítása során? Ahogy Darwin hitte Az élôvilág teremtettségére vonatkozó nézetet meglehetôsen határozottan kérdôjelezte meg mintegy másfél évszázaddal ezelôtt Charles Darwin, aki A fajok eredete (1859) címû munkájában foglalkozott részletesen a fajok egymásból való kialakulásának lehetôségével. Az általa elképzelt és

felvázolt folyamat evolúció néven vált közismertté. Darwin a háziasítás, a geológia, a morfológia, az embriológia és a fajok földrajzi elhelyezkedése adatait felhasználva érvelt elmélete mellett. Tény azonban, hogy az általa felsorakoztatott adatok mindegyikét lehet értelmezni a hagyományos vallásos világképek szemlélete alapján is. Darwin sikerének titka nem nézetének elsöprô igazában, hanem sokkal inkább abban rejlett, hogy korának polgáriasodó társadalma többé-kevésbé már fellázadt a vallásos felfogás, illetve az egyházak hatalma ellen, és ki volt éhezve egy átfogó materialista világképre. Ehhez éppen kapóra jött Darwin minden természetfelettit nélkülözô elmélete, ha mégoly sok hiányossággal küzdött is. Könyvünk érvelési rendszerének követhetôsége érdekében érdemes röviden felidéznünk, hogy a darwini fejlôdéselméletre alapozva ma általában mit tanítanak a fajok eredetével kapcsolatban. Az

elmélet alapvetése az, hogy a növények és az állatok élettere, valamint a rendelkezésükre álló táplálék mennyisége korlátozott, ezért versengés folyik közöttük. A fajokon belül idôrôl idôre létrejönnek olyan egyedek, amelyek valamilyen tulajdonság tekintetében kismértékben eltérnek a faj többi tagjától. E változások az öröklési anyagban, az egyedek tulajdonságait meghatározó dezoxiribonukleinsavban (DNS-ben) történô véletlenszerû változásoknak (mutációknak) köszönhetôk. Ha ez a tulajdonság az adott kör- nyezetben elônyös, akkor a létért való küzdelem során ez a megváltozott példány és utódai elônybe kerülnek fajtársaikkal szemben. A kevésbé elônyös tulajdonságok birtokosai pedig háttérbe szorulnak, és fokozatosan kipusztulnak. Erre a folyamatra használta Darwin a természetes kiválogatódás (natural selection) kifejezést A környezet esetleges változásai újabb kiválogatódási folyamatot

indítanak el: megint az alkalmasabb egyedek maradnak fenn és örökítik tovább tulajdonságaikat. E feltételezés szerint egy faj formája, mérete és viselkedése az idôk során teljesen átalakulhat: hosszú idô alatt akár egy egysejtûbôl is olyan összetett lény „evolválódhat”, mint például az ember. Ellenérvek E közkeletû evolucionista szemléletmód az élôvilág kialakulását olyasformán képzeli el, mintha az egy szórakoztató gyurmafilm lenne, amelyben a különbözô formák látványosan alakulnak át egymásba. Az élô szervezetek azonban sokkal differenciáltabbak, mint a gyurma, és közel sem annyira képlékenyek – még az is kétséges, hogy alapvetô testi vonásaik egyáltalán megváltoztathatóak-e. Éppen ezért a logikusan gondolkodó emberek egy része számára a darwini teória, modernizált változataival egyetemben, létrejötte óta megalapozatlannak tûnik. Viszonylagos népszerûsége ellenére a tudomány berkeiben ma is

számtalan súlyos kifogás merül fel az evolúcióelmélettel szemben, melyekrôl azonban a közvélemény keveset, vagy semmit nem tud. Megfigyelések bizonyítják, hogy a természetben az élôlények alkalmazkodási képessége behatárolt. Ehhez képest igen merész, és teljesen bizonyítatlan az az elmélet, mely korlátlan mértékû átalakulás lehetôségét feltételezi. A háziállatok évszázadokon, sôt évezredeken át történô tenyésztése például azt mutatta meg, hogy a fajok (a kutyák, a macskák, a tehenek stb.) tulajdonságai – a tenyésztés során alkalmazott tudatos válogatással – bizonyos határok között módosíthatók, alapvetô jellegzetességeik azonban nem változnak meg. A növények nemesítése is azt igazolta, hogy változtathatóságuknak korlátai vannak: emberi szelektálással nemzedékeken keresztül lehet csökkenteni vagy növelni a méretüket, valamelyest befolyásolni a formájukat vagy a színüket – azonban semmilyen

módon nem lehet dinnye méretû szilvát vagy borsó méretû körtét létrehozni. A fajok tehát bizonyos határok között módosíthatók, de nem korlátlanul Új szervek, szerkezeti felépítések pedig egyáltalán nem jelennek meg ilyen módon. Újabb kihívást jelent az evolucionizmus számára a mikrobiológia fejlôdése. Darwin, az akkori mikroszkópok kezdetlegessége miatt, még nem láthatott bele a sejtekbe. Ma azonban már tudjuk, hogy egyetlen sejten belül is összetett sejtszervecskék találhatók, amelyek szerteágazó kapcsolatban állnak egymással, s hihetetlenül bonyolult biokémiai folyamatok mennek végbe közöttük. Valójában olyan szabályozott forgalom zajlik a sejtekben, mint egy kisebbfajta városban. Ezek az egymásra épülô molekuláris rendszerek olyan komplikáltak, és mindegyikük olyan mértékben feltételezi a többi rendszer jelenlétét, hogy egyes jól képzett tudósok (pl. M Behe, vagy R Thompson) is megkérdôjelezik e

„mikroszkopikus gépezetek” fokozatos kialakulását. Éppilyen összehangolt mûködésû szerveket találunk az állati szervezetekben, „nagyban”. Nincs magyarázat arra, hogy az „új” – s az ún. „kezdeti, fejlôdési stádiumban” haszna- 9 A 10 T E R M É S vehetetlen – szervek állítólagos megjelenése miként ment volna végbe. A szelekciós elképzelés szerint a természetben csak azok a tulajdonságok maradnak fenn, amelyek határozott túlélési elônyt jelentenek az élôlény számára. Nos, a legtöbb szerv a mai formájában tökéletesen alkalmas feladatának ellátására, ám lehetetlen elképzelni, hogy a különbözô állati osztályok (például a halak, a kétéltûek, a hüllôk, a madarak, az emlôsök) gyakran nagyon eltérô rendszerû szervei hogyan alakulhattak volna át egymásba úgy, hogy közben mûködôképesek maradtak, sôt, minden egyes lépésnél érzékelhetô túlélési elônyt jelentettek volna. A

költôiséget sem nélkülözô evolúciós legenda nem rendelkezik részletes, ésszerû, tudományos levezetéssel Megfontolandó az is, hogy a test legtöbb szerve nem önmagában funkcionál, hanem más szervekkel, szervrendszerekkel összhangban. Ha az egyik megváltozik, akkor ahhoz illeszkedô módon kellene a vele összhangban álló „alkatrészeknek” is változniuk. Ez pedig igen nehezen képzelhetô el, ha csak véletlenszerû változások következnek be. A paleontológia területén régóta problémát jelent az evolúcióelmélet számára, hogy a föld ôsi rétegeiben nem lehet megtalálni a nyomát annak a fajok közötti, fokozatos átmeneti sornak, amelyet az elmélet feltételez. Néha ugyan kikiáltanak egy-egy önkényesen egymás mellé illesztett kövületsorozatot „evolúciós láncnak”, ám semmi nem bizonyítja, hogy az adott élôlények ténylegesen egymásból származtak volna, és nem különálló, leszármazási kapcsolatban nem álló fajok.

Ismerünk ellenben olyan fajokat, amelyek legôsibb régészeti elôfordulásaik tanúsága szerint több tízmillió évvel ezelôtt éppen úgy néztek ki, mint ma. A felbukkanó kövületeket gyakran csak az evolúciós elôítéletek alapján állítják „fejlôdési sorrendbe”, a rendhagyó leleteket Z E T I Q - J A pedig figyelmen kívül hagyják. A tények manipulálásának erre a folyamatára ma már leleplezô könyvek is felhívják a figyelmet (például Michael A. Cremo és Richard L Thompson Az emberi faj rejtélyes eredete címû mûve). Az ösztönök titka Az evolúciós teória tehát több sebbôl vérzik. Az ellenvetések mindegyike külön kötetet érdemelne. Jelen könyvünkben fôként az állati ösztönök származásával szeretnénk foglalkozni, ami a biológia egy meglehetôsen megmagyarázatlan területe. Az ösztönök, illetve az ösztönös viselkedések többé-kevésbé mind a mai napig elég titokzatosak. A diszciplínák közül az

állati magatartás tudománya, az etológia foglalkozik az állatok természetes viselkedésének és szokásainak feltérképezésével A témában végzett széleskörû kutatásoknak köszönhetôen sok állatfaj viselkedési sémáit meglehetôsen jól ismerjük. A különbözô élôlények viselkedését, érzelmeit Charles Darwin is összehasonlította egymással, és saját származástani elméletének keretei között igyekezett ôket megmagyarázni. A témával részletesebben foglalkozó kutatók, például Konrad Lorenz és Nikolas Tinbergen szintén a fejlôdéselméletet alapul véve próbálták értelmezni az élôvilág jelenségeit. Összehasonlító vizsgálataik segítségével sikerült különválasztaniuk egymástól az öröklött, illetve a tanult – vagyis szerzett – viselkedéselemeket. A ma általánosan elfogadott magyarázat szerint az öröklött tulajdonságoknak az örökítôanyagban rejlô genetikai információ az alapja, a szerzett

tulajdonságok pedig jórészt a környezet hatására, tanulás útján alakulnak ki. A vizsgálatok során arra is fény derült, hogy az addig teljesen ösztönösnek hitt, veleszületett viselkedések részleteikben gyakran tartalmaznak az egyedfejlôdés során elsajátított, tanult elemeket is. Például a bölcsôszájúak családjába (Cichlidae) tartozó egyes halfajok tagjai csak az elsô íváskor tanulják meg, hogy csak a saját fajukhoz tartozó utódokat gondozzák. Ha egy fiatal párt félrevezetünk, és elsô ivadékait más faj ikráival cseréljük ki, akkor a pár az idegen porontyokat fogadja el és neveli fel, saját, késôbb születô, „vér szerinti” utódairól pedig soha többé nem gondoskodik, sôt, elpusztítja azokat. Vagyis a bölcsôszájú hal születésétôl fogva rendelkezik az ivadékgondozásra való hajlammal és képességekkel, de hogy az utódai hogy néznek ki, azt csak az elsô költés alkalmával vési emlékezetébe. Az

etológia nem csupán az állatvilág jelenségeinek leírására törekszik, hanem az élôlények viselkedésének eredetére is megpróbál választ adni. Mivel a legtöbb kutató Darwin evolúciós elméletét fogadja el és veszi alapul, magyarázataikban is az egyszerûbb viselkedési formák fokozatos, lépcsôzetes változásának elmélete alapján kísérlik meg elmagyarázni a magatartásformák kialakulását. Igen nagy meglepetések érnek viszont bennünket, amikor ezen a módon próbáljuk meg levezetni a konkrét állati cselekvések „kialakulását”, s kiderül, hogy ez lehetetlen! Könyvünkben a tárgyalt jelenségek leírása után megvizsgáljuk, milyen alapfeltevésekkel élnek a témával foglalkozó tudósok egyes állati viselkedések származásával kapcsolatban – és rendre azt látjuk majd, hogy ha alaposabban belegondolunk, ezek a feltételezések nem állják meg a helyüket. Természetesen nincs lehetôség arra, hogy minden felvetôdô

evolucionista véleményt megtárgyaljunk, csupán néhány gyakori, az adott jelenség kialakulására vonatkozó elképzelést vizsgálunk meg. Néhol úgy tûnhet, magával Charles Darwinnal vitatkozunk. Tudni kell azonban, hogy noha részleteit tekintve az evolúcióelmélet sokféle változáson esett át, s napjainkban is számos egymástól eltérô, sôt egymásnak ellentmondó magyarázat születik az evolúció feltételezett folyamatának sebességére, mozgatórugóira, lezajlásának mikéntjére vonatkozóan, ezek a modern spekulációk soha nem tagadják meg Darwinnak azt az alapvetô feltételezését, hogy a fajok egymásból alakultak ki. Így a Darwinnal szemben felhozott legfontosabb ellenérveink korunk evolucionista tudósaira is érvényesek, az általuk hirdetett hipotéziseket is érintik. Egy dologra mindenképpen szeretnénk felhívni a tisztelt olvasó figyelmét: amikor a jövôben az élôvilág (akár e könyvben is említett) jelenségeinek

„evolúciós magyarázatáról” hall vagy olvas, mindig fogadja azokat fenntartással. Legyen tudatában annak, hogy ezekben az esetekben nem tudományosan igazolt állításokkal, csupán alkalmilag felvetôdött elképzelésekkel áll szemben, melyek igazságát semmi nem bizonyítja. Ha pedig alaposabban megvizsgáljuk ezeket az állítólagos „magyarázatokat”, ráébredünk, hogy valójában egyáltalán nem felelnek meg az alapos, tudományos magyarázatok követelményeinek. Világosan el kell határolnunk egymástól a természet megtapasztalható tényeit, valamint az azok eredetére vonatkozó értelmezéseket és hipotéziseket. Ha ezt elmulasztjuk, könnyen a tudományosság köntösébe bújtatott ideológiai befolyásolás áldozataivá válhatunk. A könyvben bemutatott példák alapos elemzése ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a fajok fokozatos, egymásból való kialakulását feltételezô elképzelés végsô soron nem állja meg a helyét – az

állatok anatómiájának és viselkedésének kialakításában inkább egy természet- 11 A T E R M É S fölötti, programozó intelligenciáé volt a vezetô szerep. Hogy ez valóban lehetséges-e, annak eldöntését a kedves olvasóra bízzuk. A szerzôkrôl 12 A könyv két szerzôje Hornyánszky Balázs (Bhagavat-prija dásza) biomérnök és Tasi István (Ísvara Krisna dásza) kultúrantropológus. A könyvben szereplô példák többségét Hornyánszky Balázs gyûjtötte össze és elemezte. Tasi István a példák összeállításában, a könyv nyelvi megformálásában és az utolsó fejezet megírásában mûködött közre. Munkánk során folyamatos segítségünkre volt munkatársunk, Jegyernik Mónika (Málatí déví dászí) orvostanhallgató. A civil nevek után zárójelben szereplô szanszkrit nevek arra utalnak, hogy mindhárman a tradicionális vaisnava (Krisnahívô) tanítványi láncolat avatott tagjai vagyunk. Tanárként, illetve

kutatóként dolgozunk a Bhaktivédánta Kulturális és Tudományos Intézetben, amely az indiai vaisnava kultúra tanulmányozását és oktatását tûzte ki céljául. Munkánk során sokféle területen hasonlítjuk össze a vaisnavizmus kultúráját és filozófiáját nyugati megfelelôivel, illetve napjaink különféle tudományágainak kutatási eredményeivel. A természet IQ-jában a mai biológia és etológia egyik alapvetô elméletét, az evolúciótant tettük bírálatunk tárgyává. A könyv utolsó fejezetében röviden bemutatjuk a fajok eredetével és az állatok viselkedésével kapcsolatos azon felfogást, amely a tradicionális vaisnava gondolkodásmód tanulmányozása során rajzolódik ki. Könyvünk hangvételét a tudományos ismeretterjesztô mûvek stílusához igazítottuk, hogy ne csak a biológiában jártas olvasók, hanem a szélesebb közönség számára is követ- Z E T I Q - J A hetô legyen. Tudományos képzettséggel rendelkezô

olvasóink számára javasoljuk, hogy kísérjék figyelemmel a témára vonatkozó szakirodalom alakulását Ha itt most nincs is lehetôség az egyes jelenségek mélyreható elemzésére, biztosak vagyunk benne, hogy az ezen a szakterületen folyó elfogulatlan kutatások elôbb-utóbb igazolni fogják az élôvilág tervezettségére és magasabb rendû eredetére vonatkozó alapvetô feltételezésünket Köszönetnyilvánítás Mielôtt elmerülnénk a természet ösztönvilágának sok-sok izgalmat rejtô elemzésébe, nem marad más hátra, mint hogy köszönetet mondjunk lelki tanítómesterünknek, H. H Sivaráma Szvámí Mahárádzsának, aki izgalmas és tanulságos elôadásaival a könyv témájára irányította figyelmünket. Anyagi támogatásáért köszönetet mondunk továbbá a Bhaktivédánta Kulturális és Tudományos Intézetnek, Egyed Attilának, Michael A. Cremonak, Hornyák Krisztinának és Magyar Zsuzsának. Hálásak vagyunk Dr Merkl Ottónak, a

biológiai tudomány kandidátusának, a Magyar Természettudományi Múzeum Állattára munkatársának is. Bár az élôvilág eredetét illetôen szemlélete eltér a miénktôl, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a könyvben szereplô fajok meghatározásában, illetve egyes zoológiai példák pontatlanságainak helyreigazításában. Felvételeik felhasználásának lehetôségéért köszönettel tartozunk sok magyar természetfotósnak és a naturArt Magyar Természetfotósok Szövetsége vezetôinek. Reméljük, hogy képeik segítségével olyan könyvet sikerült alkotnunk, amely egyszerre gyönyörködteti, szórakoztatja és el is gondolkodtatja olvasóit. L e l e m é n y e s z s á k m á n y s z e r z ô k Leleményes zsákmányszerzôk Könyvünkben az állati viselkedés rejtelmeivel foglalkozunk. Elsôként azt vizsgáljuk, hogyan mûködnek az állatok ösztönei a táplálékszerzés során. Különösen izgalmas lesz az értelmes állati cselekvés

ere- detének kérdése. Az állatok táplálkozási szokásait vizsgálva például egyes esetekben olyan kifinomult 14 eszközhasználatot figyelhetünk meg, amelynek bonyolultsága, egyedisége, illetve az eszköz használatával párhuzamosan mutatott viselkedési forma igencsak megkérdôjelezi az evolúció útján való kialakulás lehetôségét. Magamutogató vadászok A természetben számos olyan állattal találkozhatunk, amely táplálkozása során valamelyik testrészét használja eszközként, csaliként a zsákmány megszerzéséhez, s közben saját magát gyakran álcázza. Tökéletes példája ennek a mélytengeri horgászhalak közé tartozó gyökérszakállú horgászhal (Linophryne arborifera), amely 750 méternél is mélyebben él, ahová már nem hatol le semmiféle fény. A szája fölött egy különös, vékony nyúlvány nô ki a fejébôl, melynek kiszélesedô vége zölden izzik. Ez a hal szokatlan módon nem úszik a zsákmány után, nem

üldözi azt. Éppen ellenkezôleg: csupán várakozik, és a fején lévô világító bóbita mozgatásával csalogatja magához zsákmányát Türelmesen vár, amíg a gyanútlan kis hal – melyet a „bóbita” fénye vonz oda – könnyû prédává nem válik: amikor a halacska a megfelelô közelségbe ér, hirtelen mozdulattal bekapja. Felmerül a kérdés, hogyan alakulhatott volna ki ez a világító csali és a hozzá tartozó viselkedésforma fokozatos fejlôdés révén. Az evolucionista gondolkodás logikáját követve ennek a horgászhalnak egy olyan halból kellett volna létrejönnie, amelyik még „normális” volt, vagyis nem rendelkezett különleges fejdísszel, és a többi „jól nevelt” halhoz hasonlóan kisebb halak üldözésével szerezte meg napi betevôjét. Kérdésünk tehát az, hogy ez a „szabványos” tengerlakó miként alakulhatott volna át a világító bóbitával rendelkezô és bevárásos technikát alkalmazó mélytengeri

horgászhallá. A szokásos magyarázat az, hogy az új fajok lépésrôl lépésre, fokozatosan, sok-sok generáció alatt alakulnak ki a korábbi élôlényekbôl. A feltételezések szerint az állatvilágban a genetikai mutációk következtében olykor apró változásokkal rendelkezô utódok születnek. Abban az esetben, ha a véletlenül megjelent tulajdonság elônyt jelent a számára, az egyed sikeresebbé válik a fajtársainál, s több esélye lesz az életben maradásra és a szaporodásra. „A különbözô elônyös tulajdonságok hosszú idô alatt történô felhalmozásával új szervek, tulajdonságok, képességek alakulnak ki az élôlényekben.” Így hangzik a darwini eredetmonda – látni fogjuk azonban, hogy ezt a gondolatmenetet sok esetben lehetetlen a konkrét példákra alkalmazni. A lámpáscsápú hal világítószervével csalogatja közelebb áldozatait. Vajon létrehozhatta-e a véletlenek sorozata a lámpást és a hozzá tartozó

viselkedési módot? 1. Elôször is, még senki nem figyelt meg olyan hasznos mutációt, amely új szerv megjelenését eredményezte, vagy azt mozdította volna elô. Sôt, a genetikai mutációk gyakran olyan változást okoznak az élôlényben, melynek következtében az teljesen életképtelenné válik. Szerencsés esetben a mutáció semleges, azaz nem okoz zavart az élôlény élete során, de nem is jelent semmiféle elônyt a számára. 2. Sok létezô tulajdonság nem magyarázható meg a fokozatos kialakulás elméletével, mert csak jelenlegi, „kész” formájában jelent elônyt az élôlénynek; egy elképzelt kialakulási lánc átmeneti elemei haszontalannak, sôt, gyakran hátrányosnak bizonyultak volna. Viszszatérve a mélytengeri horgászhalhoz: képzeljünk el egy olyan halat, amelynek még nem volt fénylô nyúlvány a homloka közepén – amibôl az evolúciós elképzelés szerint valami úton-módon kialakult a nyúlvány –, hanem hátúszójának

elsô sugara még teljesen „normális” volt. Tételezzük fel, hogy véletlen mutá- ció révén a hátúszó elsô sugarán apró változások történtek: egy kicsit hosszabbá vagy kicsit vastagabbá vált, esetleg egy kicsit elôrébb került. A világító nyúlványnak ebbôl az elképzelt, „kezdetleges változatából” a halnak semmiféle haszna nem származott volna, mert az nem csalta volna oda a kisebb halakat. Ez a tulajdonság tehát nem jelentett volna elônyt a fajtársaival szemben, így nem kezdett volna tovább nôni csak azért, hogy egy még mindig hasznavehetetlen, de már hosszabb nyúlványnyá fejlôdjön. 3. Tudnunk kell azt is, hogy a lámpás nem pusztán az állat testének egyszerû kinövése. Olyan különleges baktériumok találhatók benne, amelyek lumineszkáló (a sötétben fényt kibocsátó) vegyi anyagokat képesek elôállítani. Ez tovább csökkenti annak az esélyét, hogy ez a „vegyi üzem” saját magától, sorozatos

véletlenek révén alakult volna ki, úgy, hogy mellesleg még egy fénylô bunkócskát is létrehozott. L 16 E L E M É N Y E S Z 4. Ha valami csoda folytán ez a pózna generációról generációra mégis tovább növekedett volna, és egyszer csak világítani kezdett volna mélytengeri halunk szemei felett, az még mindig nem jelentett volna egy szikrányi elônyt sem a számára. Ugyanis ehhez a szervhez egy megfelelô viselkedési minta is tartozik – a lassú mozgás és a gyanútlan, fény iránt vonzódó kis halak bevárása. Honnan tudná egy átlagos értelmi képességû halacska, hogy milyen viselkedési mód tartozik a bóbitához? Ha ugyanis a gyökérszakállú horgászhal intenzíven üldözné a kisebb halakat (amit jogosan várhatnánk el egy éhes ragadozótól), azonnal leleplezôdne, s a „világítótorony” teljesen hasznavehetetlenné válna. Mindebbôl arra kell következtetnünk, hogy a hal fején a világító nyúlványnak egyszerre,

teljes egészében kellett megjelennie, a hozzá tartozó zsákmányszerzési magatartással együtt. Mindez evolúciós úton elképzelhetetlen A józan ész szavára hallgatva, megfontolásra javasoljuk azt a lehetôséget, hogy a gyökérszakállú horgászhalat (az élôvilág más fajaival együtt) egy magasabb rendû értelem „szerelte fel” a megfelelô testrészekkel, és „programozta be” az ezekhez illeszkedô viselkedésre. Az élôvilágban számos hasonló példa akad, akár más horgászhalak körében is. Egy trópusi horgászhal például a fejébôl kinövô, hosszú antenna ehetô falatnak álcázott végét használja zsákmánya odacsalogatásához. A szargasszóhal (Histrio histrio) pedig egy látszólag húsos csalétek (valójában a saját hátúszójának elsô sugara) lengetésével vonzza magához áldozatait, s közben azt a látszatot kelti, mintha egész testét tengeri hínár borítaná. Ha az evolúciós gondolatmenet helytálló lenne, akkor a

szargasszóhal esetében a módosult úszó megjelenésén felül még a teljes testet érintô, álcázást szolgáló változásnak is be kellett volna következnie. Ha viszont megpróbáljuk elképzelni, S Á K M Á N Y S Z E R Z Ô K hogy egy, a zsákmányát gyorsan úszva elkapó halnak véletlen mutációk következtében – akár hirtelen, akár változások sorozata után – olyan leszármazottai születnek, amelyek húscafatnak látszó úszóval rendelkeznek, a testük pedig úgy néz ki, mintha hínárral lenne borítva – önkéntelenül is elmosolyodunk. Pedig ez még nem minden. Hiszen ennek a mutáns halnak azt is meg kellett volna tanulnia, hogyan viselkedjen újdonsült formájában. Rá kellett volna jönnie, hogy ha megéhezik, akkor ahelyett, hogy minél gyorsabban a zsákmány után veti magát, egy helyben kell állnia, s az úszóját lassan mozgatva (úgy, hogy az húscafatnak látszódjon) meg kell várnia, amíg a zsákmány úszik oda

hozzá! Már maga a feltételezés is megmosolyogtató. Ennél is rafináltabb trükköt alkalmaz a skorpióhalak családjába tartozó csaliúszós skorpióhal (Iracundus signifer). Hátúszója egy kis hal alakját és mozgását idézi, amelyet a tápláléká- Nemcsak az emberek használnak horgászbotot. A horgászhalak maguk is sajátos pecabottal rendelkeznek. Hogy ezt ki találta ki? A keselyûteknõs fortélyos élelemszerzõ taktikáját nem igazán lehet fokozatos fejlõdéssel megmagyarázni honnan tudnak errôl születésüktôl fogva? A szárazföldi hüllôk és kétéltûek között még ennél is cifrább táplálkozási szokásokat figyelhetünk meg. A keselyûteknôs (Macroclemys temminckii) általában tátott szájjal pihen a meder alján – mert a nyelvén lévô kinövés egy húscafatra hasonlít – és így várja, hogy valamelyik kis hal, a „kukacot” meglátva, beússzon a szájába. Itt a különleges magatartásforma is igen szembetûnô, hiszen a

táplálékszerzés olyan magatartással párosul, amely egyébként teljesen logikátlan és szokatlan: a szájtáti teknôs csak arra vár, hogy a „sült galamb” (jelen esetben egy halacska) a szájába repüljön; eszében sincs a táplálék után úszni. Ez a viselkedésforma nem alakulhatott ki egy másik táplálkozási szokásból, sem egyik pillanatról a másikra, sem lassú tanulás útján. Honnan tudná egy teknôs, hogy a ul szolgáló kis hal saját nôstény fajtársának vél. Az úszó odacsalja a párosodni kívánó hímeket – amelyekbôl így ízletes vacsora válik. A szerv bonyolultságát még az is fokozza, hogy amikor a hal jóllakik, képes megváltoztatni ennek a kis halat formázó úszónak a színét, hogy már ne vonzzon újabb halakat A csaliúszós skorpióhal fokozatos kialakulásáról szóló elképzelés ismét csak a korábban felsorolt problémákat veti fel. Ráadásul itt még a „csali” színváltoztatása is bonyolítja a helyzetet,

ami meghatározott idegi és vegyi úton történik. Ez a szerkezeti és kémiai bonyolultság (melyek csak együtt hatékonyak) nullára csökkenti a mutációk révén történô kialakulás esélyét. Az édesvizekben is találunk hasonló eseteket. Bizonyos harcsafajok például a bajuszukat használják csalinak (amelyek úgy néznek ki, mintha férgek lennének). Mondhatnánk erre, hogy egyszerûen kihasználják a bajuszuk és a férgek közötti szerencsés hasonlóságot. De 17 Aki á-t mond, mondjon b-t is. Egy összetett, hasznos viselkedés láttán feltételeznünk kell egy felsõbbrendû értelmet, aki mindezt kialakította L 18 A díszes szarvasbéka hátsó, hosszabb lábujját mozgatva csalogatja közelebb a rovarokat. Õ találta ki – vagy õt találták ki? E L E M É N Y E S Z nyelve kukacra emlékeztet másokat? És miért tátaná el a száját egy helyben állva ahelyett, hogy becsületes teknôchöz illôen táplálék után néz? Ha esetleg

egy zseniális képességekkel megáldott (vagy nagyon bamba) teknôs így is tett volna a múltban, az utódaiban akkor sem jelent volna meg ez a képesség, hiszen a tanult (vagy felfedezett) viselkedésformák nem öröklôdnek. A tanulással elsajátított dolgok nem képesek beíródni az egyedek genetikai állományába (ugyanúgy, ahogy a gyermekeink sem öröklik azokat az ismereteket, amelyeket mi szereztünk a tanulmányaink során). Pedig az, hogy a keselyûteknôs kitátja a száját, és mozdulatlanná válik, amikor éhes, egy olyan reflex, ami nyilvánvalóan az állat génjeiben, örökletesen van meghatározva. E teknôs létrejöttére sokkal elfogadhatóbb magyarázattal szolgál az, hogy ez az állat a távoli múltban eleve olyan külsôvel és szokásokkal jelent meg, amilyenekkel jelenleg is rendelkezik, és nem egy másik fajból alakult ki. S Á K M Á N Y S Z E R Z Ô K A rücskös szarvasbéka (Ceratophrys cornuta) a hátsó lába egyik ujját

használja csalinak. Lassan mozgatja a lábujját, s várja, hogy a mozgó ujj odavonzzon egy rovart. A rezesfejû mokaszinkígyó (Agkistrodon contortrix) pedig – lába nem lévén – féregnek látszó farkát használja csalinak. A lassan tekergôzô farokvég ellenállhatatlanul vonzó az arra tévedô béka számára, így a kígyónak nincs más dolga, mint a megfelelô pillanatban bekapni a gyanútlan és kíváncsi béka-prédát, amelynek elkerülte a figyelmét, hogy a mocorgó kukac miben folytatódik A felsorolt esetekben különbözô szervek vesznek részt csalétekként a táplálékszerzésben. Ezt a funkciójukat azonban csak jelenlegi, teljesen „kész” állapotukban képesek ellátni; egy elképzelt „kezdeti stádiumban” erre alkalmatlanok. Tehát teljes egészében (nem fokozatosan, hosszú idô alatt) kellett megjelenniük, mert félkész állapotban nem jelentettek volna olyan elônyt a hordozójuknak, ami pozitívan irányíthatta volna a szelekciót.

Ráadásul a táplálkozás során eszközként használt szerv maradéktalan megléte önmagában még nem is elég, hiszen a használatához egy teljesen másfajta viselkedési minta is tartozik, ami gyakran különbözik a szokásos (rokon) fajok táplálkozási szokásaitól. E viselkedési séma nélkül a szerv szintén hasznavehetetlen lenne – tehát egy idôben, egymással összehangolva kellett megjelenniük. Sok pókfaj a koronás keresztespókhoz hasonlóan hálójában várakozik, hogy egy rovar a csapdájába gabalyodjon. Vannak azonban más fajok, amelyek sikeres módszerei olyan, „elôre gyártott" viselkedési módoknak tûnnek, melyek nem alakulhattak ki egymásból. A galadiátorpók például a lábai között tartja hálóját, az alkalmas pillanatban kifeszíti, és lábait kinyújtva leszorítja vele az áldozatát A rezesfejû mokaszinkígyó olyan cselt alkalmaz, melynek kitalálása egy felsõbbrendû értelem mûve lehet 19 Ha éhes vagy –

megeszlek! Példáink második (az elôzôhöz sok szempontból hasonló) csoportját olyan állatok alkotják, amelyek a zsákmányszerzés érdekében a kiszemelt préda táplálékának álcázzák magukat, vagyis valamilyen, a zsákmánynak tetszô dolgot (például egy szagot, színt vagy formát) imitálnak! Elsô példánk a karéjoslábú imádkozósáska (Hymenopus coronatus), amely orchideának álcázza magát. Ennek az imádkozósáskának a formája és a színe olyan megdöbbentôen hasonlít egy orchideafaj virágjához, hogy még emberi szemmel sem könnyû megkülönböztetni a kettôt egymástól. Az arra tévedô rovart – amely gyanútlanul egy kis virágport szeretne gyûjteni – becsapja ez a tökéletes hasonlóság. Nagyon kellemetlen meglepetés éri, amikor rájön (sajnos, túl késôn), hogy a gyönyörû virág valójában egy falánk imádkozósáska. A dél-amerikai levélhal (Monocirrhus polyacanthus) az orchideát utánzó imádkozósáska vízi

megfelelôje. Ez a kis hal falevélnek álcázza magát, amely látszólag ártatlanul hever a meder alján. A közelbe merészkedô kíváncsiskodót viszont könnyedén elkapja az életre kelt, harcias falevél. Egy új-guineai pókfaj (Phrynarachne decipiens) még tovább fejlesztette ezt a fajta „képmutató” táplálkozási gyakorlatot. Elôször is mindenféle hiúságot félredobva madárürülékhez hasonló színekben pompázik (emiatt támadóktól egyáltalán nem kell tartania). A másik trükkje az, hogy egy éjjeli lepkefaj nôstényének a szagát utánozza, így csalogatva oda a hím lepkét, amely aztán a táplálékává válik. Ebben az esetben felvetôdik a kérdés, hogy e pók kültakarója hogyan és mikor tett szert olyan jellemzôkre, melyek megtévesztésig a madarak ürülékéhez teszik hasonlóvá, az illat kialakításának problémájáról (az illatért felelôs hormon genetikai kódolása, szintetizálása, szállítása stb.) nem is beszélve

Ezekben az esetekben (csakúgy, mint az elôzôekben) nem képzelhetô el a lépésrôl lépésre történô kialakulás – hiszen az elsô lépések nem jelentettek volna evolúciós elônyt az állat számára. Összetett színkombinációra és mintázatra van szükség ahhoz, hogy a pók képes legyen megtéveszteni a madarakat, s elhitetni velük, hogy ô valójában egy ehetetlen melléktermék. Ha kez- L 20 E L E M É N Y E S Z detben csak egy picit hasonlított volna ürülékhez, az kevés lett volna támadói megtévesztéséhez, akik az „evolúciós átalakulást” csírájában elfojtották volna. Az illatanyagnak is azonosnak kellett volna lennie az éjjeli lepke által termelt anyag kémiai összetételével ahhoz, hogy be tudja csapni vele e lepkefaj tagjait. Amíg a hasonlóság el nem éri az azonosság igen magas fokát, addig az illattermelés semmiféle elônyt nem jelentene a pók számára, sôt csak idô- és energiapocsékolás lenne a

részérôl. Felvetôdhet az az ötlet, hogy ezek a szerencsés tulajdonságok talán egy nagyobb genetikai mutáció, egy hirtelen változás eredményeként jelentek meg. Azon túl, hogy az ilyen mértékû mutációk valószínûsége csaknem nulla, a nagy mutációk révén történô, véletlen megjelenés gondolatának még az is ellentmond, hogy az ilyen „új variánsok” genetikai különbsége feltehetôen olyan nagy lenne a fajtársakhoz képest, hogy már nem lennének képesek szaporodni „régi” fajtársaikkal. A kismértékû változások pedig nem jelentenének elônyt, így ezek a tulajdonságok nemhogy fennmaradnának, hanem inkább rövid idôn belül eltûnnének a csoportban. Van azonban egy nagyon kézenfekvô magyarázat, amely egy csapásra választ ad az orchidea-utánzó imádkozósáska, a levélhal és a madárürüléket idézô pók különleges tulajdonságaira. E szerint az elgondolás szerint e csodás állatok nem evolúció útján alakultak ki:

legkorábbi ôseik réges-régen, ugyanebben a formában, egy felsôbb, intelligens lény akaratának köszönhetôen jöttek létre. Állati evõeszközök A harmadik csoportba azokat az állatokat soroltuk, amelyek táplálkozásuk során környezetükben található eszközöket használnak fel segítségül. Ezek már csak azért is roppant érdekesek, S Á K M Á N Y S Z E R Z Ô K mert a közhiedelem szerint csak az ember képes szerszámok, eszközök használatára. Felmerül tehát az a kérdés is, hogy az állati eszközhasználat intelligencián alapszik-e (azaz ezek az állatok „rájöttek” valami hatékony megoldásra), vagy egyszerûen az ösztöneik késztetik ôket egy bizonyos viselkedésre, amely az eszköz használatát is magában foglalja. Következô példáinkban az állat célja az, hogy feltörjön egy egyébként hozzáférhetetlen táplálékot a természetben található kövek segítségével. A dögkeselyû (Neophron percnopterus)

strucctojásokat tör fel ily módon A köveket addig dobálja a tojásokra, amíg a héjuk el nem törik, és hozzá nem tud férni a tartalmukhoz. A szakállas saskeselyû (Gypaetus barbatus) pedig csontokat tör fel a bennük lévô ízletes velô megszerzése érdekében A módszere az, hogy a csontot a csôrébe veszi, felrepül vele a levegôbe, majd egy sziklára ejti. Immár szokásos kérdésünk az, hogy honnan származik, hogyan jelent meg ezeknek az állatoknak a táplálék megszerzésére irányuló módszere. A fejlôdéselmélet hívei szerint ezeknek az élôlényeknek az ôsei valaha még nem rendelkeztek a felsorolt képességekkel, az idôk során, sok-sok generáció alatt azonban kialakultak az említett produkciókat végrehajtani képes, jelenlegi fajok. Nézzük csak meg alaposabban ezt a felszínes magyarázatot! A dögkeselyû a csôrével képtelen lenne feltörni a strucc tojásait. A tojások felismerése és a kövek megkeresése öröklött folyamat Ezt

bizonyítja, hogy az egyedül felnövô, szüleitôl kiskorában elválasztott (izolált) keselyû is izgatott lesz, ha nagyméretû tojást lát, s azonnal köveket keres, majd dobálni kezdi a tojást. Nyilvánvaló, hogy nem a szüleitôl vagy a fajtársaitól tanulja ezt a viselkedést Az elsô tojással való találkozáskor elôször csak vaktában dobálja a köveket, majd ha az egyik véletlenül eltalálja és feltöri azt, akkor ezentúl már mindig a tojás irányába céloz, amíg szinte A szakállas saskeselyû a csontokkal a magasba repül, és a sziklára ejtve széttöri õket, így jut hozzá a velõhöz Honnan származik a dögkeselyû összetett tojástörõ technikájának „programja”? minden dobása talál. A tanulásnak tehát csak a viselkedést csiszoló szerepe van, az alapvetô cselekedetek ösztönösen irányítottak. Az izolációs kísérlet rámutat, hogy a keselyû tojástörési mechanizmusa, azaz hogy egy tojás látványára (kulcsinger)

követ keres, amivel dobálni kezdi a tojást, öröklött cselekvés. De mikor és hogyan jelent meg ez az öröklött képesség ebben a fajban? Erre evolúciós szemszögbôl elméletileg két lehetôség van. Az egyik az, hogy egy keselyû valamikor a távoli múltban „valahogy” rájött erre. Egy tanult képesség azonban nem öröklôdik át az utódokba, hiszen nincs hatással az egyed genetikai állományára. Ezzel szemben ma azt látjuk, hogy minden egyes egyed a génjeibe, az elméjébe 21 L 22 Egyes állatok megfelelõ testrészeiket használják táplálékszerzéshez szerszámként, a kócsag például a csõrével szigonyoz. Egyes állatok viszont eszközöket is használnak – amire vélhetõen nem maguktól jöttek rá E L E M É N Y E S Z kódolva hordozza ezt a viselkedést. Ezt a lehetôséget tehát elvethetjük Az evolucionista gondolkodásmód struktúráját követve a másik feltételezés az lehetne, hogy a képesség véletlen mutációk

révén alakult ki. Ám ez – a korábban felsorolt okok miatt – csak akkor lenne lehetséges, ha minden változat elônyösebb lenne az elôzôhöz képest. A kôdobáló cselekvéssor azonban csak hiánytalan formájában használható. A viselkedés elemei értelmetlenek és haszontalanok, ha nincs mindegyik elem egy idôben jelen (követ keresni, megfogni, majd dobálni azt, s végül megenni a feltört tojást). Érdemes még megjegyeznünk, hogy a kôdobáló dögkeselyû több más keselyûfaj társaságában él, ám azok, bár gyakran látják, soha nem tudják elsajátítani ezt a képességet, sôt, meg sem próbálkoznak vele. A dögkeselyû kôdobáló magatartása egy olyan bonyolult viselkedéssorozat, amelynek lépései, elemei önmagukban elveszítik az értelmüket, és hasznavehetetlenné válnak. Úgy is mondhatnánk, hogy egy egyszerûsíthetetlenül összetett rendszert alkotnak, amely nem alakulhatott ki lépésrôl lépésre. Az evolúciós elmélet nem ad

magyarázatot az ösztönös viselkedések és kulcsingerek kialakulására (így arra sem, hogy egy hatalmas tojás látványa miért teszi izgatottá a keselyût, s miért készteti kövek keresésére és dobálására). Szintén öröklött eszközhasználat figyelhetô meg a kis kaktuszpinty (Geospiza scandens) esetében, amely vésésre alkalmatlan csôre helyett egy kis pálcikát, rendszerint egy kaktusz S Á K M Á N Y S Z E R Z Ô K kemény tövisét használja arra, hogy a fákban fejlôdô rovarokat kipiszkálja. Még látványosabb, és szintén öröklött magatartás az egyik rablópoloskafaj módszere, amely elhullott hangyákat, rovartetemeket és homokszemeket tapaszt magára. Ezek segítségével álcázza magát, és közelíti meg a hangyákat A hangyák szokásukhoz híven el akarják távolítani a bolyból halott társaikat, és így besétálnak a csapdába – a poloska áldozataivá válnak. A poloska esetében a tanulás folyamata ki van

zárva Hiszen honnan tudná egy rovar, hogy ha mindenféle szemetet és elhullott hangyatetemet ragaszt magára, majd a hangyaboly közelébe sétál, és ott nyugodtan megáll, akkor a hangyák maguktól odamennek hozzá, neki pedig nem marad más dolga, mint hogy megegye ôket? A mutációval történô, fokozatos kialakulás ez esetben sem képzelhetô el, a kôdobáló keselyûnél említett érvek miatt (a viselkedés csak egészében hasznos, részleteiben nem). Felvetettük azt a kérdést, hogy vajon az állatok táplálékszerzési ötletei az adott egyedek vagy fajok intelligens voltát bizonyítják-e. Okosnak mondható-e a tojástörô vagy a csonttörô keselyû vagy a magát hangyatetemekkel borító, terephez alkalmazkodó poloska? A válasz nyilvánvalóan nemleges. Ezek az állatok képességeikre – amelyek emberi szemmel nézve nagyon ötletesek – nem saját maguktól tesznek szert, hanem genetikai programjuk, ösztöneik formájában javarészt készen kapják

ôket. Könnyen elképzelhetô, hogy ezeket az eredeti programokat nem maga a természet, hanem a természet szerzôje készítette. A készen kapott tudás Nézzünk meg még néhány érdekes példát. A darázsölyv (Pernis apivorus) – és néhány más madárfaj is –, mielôtt megenné a darazsat, Ha kell, röptében is tüzel. A lövõhal különleges viselkedését nehéz lenne a véletlennek tulajdonítani. Hogy jutott volna eszébe egy régen élt halnak, hogy köpködni kezdjen a víz színe fölé? Ha nem rendelkezett erre alkalmas szájberendezéssel, mi lett volna belôle a haszna? kitépi belôle a fullánkot. A dolog érdekessége, hogy ezt azok a darázsölyv-fiókák is megteszik, amelyeket szüleiktôl és társaiktól elkülönítve neveltek fel – vagyis a magatartás öröklött. Nem is igen lenne idejük megtanulni ezt, hiszen ha a darázs egyetlen egyszer is megszúrná a torkukat, elpusztulnának. Az e viselkedés „fokozatos kialakulására”

vonatkozó elképzelések tehát nem igazán megalapozottak. A fehértorkú mézkalauzmadár (Indicator indicator) nem képes magától kiszedni a méhkaptárból a mézet, ezért nálánál nagyobb állatokat vezet a mézhez (amelyek kezdetben zokon veszik a kitartó madár szûnni nem akaró csivitelését), hogy azok egy kis édességhez jussanak. Ezután a segítô partner a méz hollétére vonatkozó információért cserébe meghagyja a lépet, a lárvákat és a maradék mézet a madárnak. Ez a magatartásforma is öröklött, s a kialakulásával kapcsolatban a már említett problémák merülnek fel. Honnan tudja a mézkalauzmadár, mit kell tennie ahhoz, hogy mézhez juthasson? Vagy rendelkezik ezzel a tudással születésétôl fogva, vagy nem A fokozatosság értelmezhetetlen Végül vizsgáljuk meg a jávai lövôhal (Toxotes jaculator) esetét, amely a víz alól, a szájából kispriccelt víz segítségével szabályosan „lelövi” azokat a rovarokat, amelyek a

víz felszíne felett lévô levélen pihennek. A lövôhal néha ki is ugrik a vízbôl, és röptében „köpi le” a kiszemelt áldozatot. Az áldozat így a vízbe pottyan, ahol a lövôhal könnyû prédájává válik. A lövôhalak teste oldalról lapított, nagy szemük és szájuk fölfelé áll. A vízsugár nyelvük húsos részén, a szájpadlásukon lévô vájatra szorított garatcsôben préselôdik össze a kilövésre. A fiatal példányokon még a rovarok odacsalogatására szolgáló színes foltok is vannak. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy a hal még akkor is nagyon ritkán téved, ha a víz alól lô, és a fénytörés miatt el kellene vétenie 23 A jávai lövõhal a célbaköpés bajnoka. Évezredeken át rosszul célzott volna? L 24 E L E M É N Y E S Z a célt. Ez arra enged következtetni, hogy a hal számol a fénytöréssel. Észre kell vennünk, hogy itt egy igazán különleges anatómiai felépítésû vízi állattal van dolgunk,

amely az arra tökéletesen alkalmas szájberendezésével szakavatott módon, valósággal „levízipisztolyozza” a gyanútlan rovarokat. Különleges szájához speciális viselkedés is párosul, amely szokatlan a halak között. Mindezeknek a képességeknek a párhuzamos, hosszú idô alatt történô, fokozatos kialakulása elképzelhetetlen. Egy félig kialakult szájával ide-oda köpdösô hal semmiféle elônyt nem élvezne a többi, szokásos életformát folytató hallal szemben Feltételeznünk kell tehát, hogy a lövôhal is egy jól sikerült konstrukció, amely mindig is jelenlegi formájában létezett. Felsorolt példáinkból kitûnik, hogy az élôvilágban számtalan olyan, az élelemszerzéssel kapcsolatos jelenség van, amelyek megjelenésére vagy kialakulására az evolúcióelmélet S Á K M Á N Y S Z E R Z Ô K egyetlen változata sem ad kielégítô választ. Láthattuk, hogy az említett állatok – az összes többi élôlényhez

hasonlóan – rendelkeznek a rájuk jellemzô táplálék megszerzésére alkalmas szervekkel, képességekkel és viselkedésformákkal. Álláspontunk szerint az egyes élôlényekre jellemzô táplálékszerzési módszerek nem evolúció útján, fokozatosan, egyszerûbb formákból alakultak ki. Valószínûbbnek látszik, hogy minden egyes fajt egy felsôbbrendû, gondoskodó intelligencia látott el olyan szervekkel, ösztönökkel és képességekkel, hogy azok sajátos életkörülményeik között képesek legyenek megszerezni táplálékukat, s ily módon fenntartani fizikai létüket. Ahogy láthattuk, ez az Intelligens Tervezô ötletekben kifogyhatatlan, sôt még a humorérzéknek sincs híján Az általa kigondolt lények csak szûk határok között képesek alkalmazkodni a környezetükhöz, s úgy tûnik, nem más fajokból alakultak ki, és nem is alakulnak át más fajokká. V é d e k e z é s , á l c á z á s, c s a l á s Védekezés, álcázás,

csalás Most vizsgáljuk meg a táplálkozási folyamat másik oldalát: a potenciális áldozatot. Egyes állatok pusztán a színüknek vagy a testükön található különleges jeleknek köszönhetôen menekülnek meg jó eséllyel támadóik elôl, más fajok pedig agyafúrt trükköket és védekezési reakciókat alkalmazva kerülik el a ragadozókat. Elemzésünk arra a kérdésre keresi a választ, hogy ezek az egyedi és bonyolult 26 „önvédelmi technikák” vajon kialakulhattak-e evolúció útján. Egyáltalán, képesek lehettek-e a természet vak törvényei (a mutáció és a szelekció) létrehozni a bemutatott turpisságokat? Vagy az adott faj tagjai – illetve ôsei – ötlötték ki ôket? Vagy inkább valahol máshol kell keresnünk eredetüket? Beszédes színek és mintázatok A nyílméregbékák feltûnõ színeikkel figyelmeztetik a ragadozókat mérgezõ mivoltukra A különféle színek már önmagukban is hordozhatnak jelentést, figyelmeztetést.

A bôr mintázata is rendelkezhet információtartalommal: az állatok például ezzel jelezhetik ellenségeiknek mérgezô voltukat. A különbözô csíkok, pöttyök, minták a fajokon belül is elôsegítik, hogy a fajtársak felismerjék, illetve az apró különbségek révén megkülönböztessék egymást. A minták a támadó félrevezetését, esetleg a rejtôzködést is szolgálhatják. Az élôvilágban tehát léteznek olyan színek és színkombinációk, amelyek arra figyelmeztetik a támadókat, hogy viselôjük mérgezô vagy legalábbis rossz ízû. Közép- és Dél-Amerikában legalább húsz olyan békafaj él, amelyeknek a bôrébôl kiválasztott mérge a véráramba kerülve halálos hatású: rögtön megbénít egy madarat vagy akár egy majmot is. Az ôslakosok gyakran készítenek mérget belôlük fegyvereikhez, ezért ezeket az állatokat nyílmé- reg-békáknak is szokás nevezni. Közéjük tartozik például az aranyos fakúszóbéka (Dendobates

auratus) A nyílméreg-békák mérgébôl mindössze 28 gramm elegendô lenne egy közepes méretû város lakosságának elpusztításához – más szóval ez az egész élôvilág egyik leghatásosabb mérge. E békák mind élénk színekben pompáznak: sárga-feketék, skarlátszínûek, rikító zöldek vagy bíborvörösek. Ezek a riasztójelzéssel ellátott kétéltûek a békák többségével ellentétben nem éjjel, hanem nappal aktívak: élénk mezükben magabiztosan ugrálnak az erdô fáin vagy a talajon. Ha valamelyik ragadozó mégis megkóstolná valamelyiküket, kedvezôtlen tapasztalatainak köszönhetôen biztosan felhagyna az ilyen irányú próbálkozással (a gyomorba kerülô méreg nem olyan veszélyes, mint a vérbe kerülô: nem öli meg az állatot, de emlékezetes rosszullétet okoz). Így aztán a ragadozók békén is hagyják az élénk színekkel tüntetô, „érinthetetlen” békakaszt tagjait. Elképzelhetô, hogy a természet intelligens

elrendezôje gondoskodott oly módon e fajok védelmérôl, hogy erôs méreggel és az erre figyelmeztetô jellegzetes színkombinációkkal látta el ôket. A nyílméreg-békáknál is különlegesebbek (az evolucionista szemlélet szemszögébôl nézve pedig végképp kezelhetetlenek) azok az esetek, amikor a mérgezô fajt kóstolás, vagyis tapasztalat nélkül is elkerülik a ragadozók. A mérgezés ilyen jelzésére többek között a tengerikígyók és a tengeri ragadozó halak kapcsolatában találunk példát. Az élénk mintázatú tengerikígyók a legmérgesebb kígyók közé tartoznak, és az indo-pacifikus térségben (vagyis az Indiai- és a Csendes-óceán vidékein) élnek. A velük egy területen élô ragadozó halak nem nyúlnak a kígyókhoz, a kísérletek szerint még akkor sem, ha a „szembesítés” elôtt sohasem találkoztak tengerikígyóval. A halált hozó zsákmány kerülése tehát velük született tulajdonság Álljunk meg itt egy pillanatra:

honnan tudják a tengerikígyók ellenségei, hogy a megkülönböztetô jelzéssel ellátott kígyók mérgezôek? Nem tapasztalják ezt meg, tanulásról tehát nincs szó, hiszen a ragadozók már a legelsô találkozás alkalmával is tartózkodnak a kígyók elfogyasztásától. Tanulásról már csak azért sem beszélhetünk, mert a fogyasztónak egyszer s mindenkorra torkán akadna a falat, és nem lenne rá lehetôsége, hogy tapasztalatait a jövôben kamatoztassa. Hihetônek tûnne bárki számára az a magyarázat, hogy e ragadozó halak elôdeinek egyszer csak véletlenül olyan mutáns utódai születtek, amelyeknek a génjeik azt súgták, hogy „Sohase egyél élénk mintázatú tengerikígyókat!”? Bármilyen misztikusnak is tûnik, e problémakör fogós kérdéseit egy csapásra megválaszolná az a magyarázat, amely szerint a tengerikígyók és étvágytalan ellenségeik kapcsolatát egy felsôbb terv határozta meg, s a ragadozófajokban a kezdet kezdete óta

génjeikbe kódolt ösztönök mûködnek. Ez a terv teszi lehetôvé, hogy egyes fajok tagjai születésüktôl fogva 27 A mérges tengerikígyókat még akkor sem bántják a ragadozó halak, amikor elôször találkoznak velük. De ha nem kóstolták, honnan tudják, hogy ezek a kígyók veszélyesek? V É D E K E Z É S , Á L C Á Z Á S , C S A L Á S tudják, hogy mely állatokat szabad, illetve melyeket nem szabad táplálékként kezelniük. 28 Ez a szöcskefaj levélhez hasonlít. Ô alkalmazkodott, vagy valaki más alkalmazta a környezetéhez? Szemesnek áll a világ A ragadozók elijesztésével azonban nem csak a mérgezô élôlények próbálkoznak. Néhány lény álszemeket visel magán, amivel megtéveszti támadóit. Egyes halak, rovarok, hernyók, kígyók, madarak szintén élnek ezzel a csellel. Némelyikük azt próbálja ezzel elérni, hogy támadói azt higgyék, a szeme máshol van, mint ahol valójában található. Más

esetekben pedig a hamis szempár egy hatalmasabb állat tekintetére emlékeztet, így elriaszthatja a ragadozót. A lepkék szárnyain lévõ szemfoltok is jó szolgálatot tesznek támadás esetén A csipeszhalnak „hátul is van szeme”, ami elvonja a ragadozók figyelmét a fejérôl. Sôt, hogy a szemfényvesztés tökéletes legyen, halunk még tolatni is tud Néhány faj környezetének elemeire hasonlít: például levélre vagy ágacskára. Könnyen lehet, hogy ugyanaz a tervezõ alkotta meg õket, aki a levelet és az ágat is megmintázta A levélutánzó szöcske nõsténye levélre emlékeztet. Veszély esetén felvillantja élénk mintás hátsó szárnyát. Külsõ és belsõ mintázata tökéletesen összehangolt „kétszínû” viselkedésével Bizonyos korallszirti halak a testük végén vagy az úszóik tövén viselnek szemfoltot, hogy ellenségeik ne a fejüket, hanem kevésbé sérülékeny testrészeiket támadják meg. A csipeszhalnál (Chelmon

rostratus) figyelték meg, hogy ellenségei megtévesztésére nemritkán hátrafelé úszik, így a ragadozó hal a csipeszhal feje helyett az álszemet támadja meg, így annak szeme világa és élete egyaránt megmarad. Egyes halak szemét pedig sötét színû szemcsík rejti el a támadók elôl. Számos lepke szárnyán is vannak drámai hatású szemfoltok. A szenderek (Sphingidae) családjába tartozó esti pávaszem (Smerinthus ocellata) elülsô szárnya pihenéskor eltakarja a hátsót, és álcázza a lepkét. Ha viszont megtámadják, gyorsan felvillantja az ijesztô álszemeket A perui ôserdôben élô levélutánzó szöcske (Typophyllum bolivari) nôsténye pedig nyugalmi állapotban olyan, mint egy elszáradt falevél. Veszély esetén azonban átalakul, felvillantja mintás és vakító fehér pontokkal pettyezett hátsó szárnyát Ez a meghökkentô változás elegendô egy madár vagy egy gyík megtévesztéséhez. A rovarokon elôforduló szemfoltok gyakran

egészen valóságszerûek, árnyékolásuk és a csillogó „csúcsfények” hatására szinte hipnotizáló hatásúak. A szokásos magyarázat szerint mindezt a természetes szelekció alakította ki a szemfoltok nélküli, homogén színezetû szárnyakból. Ez azonban azt feltételezné, hogy a természetben az egyes lepke- és más rovarfajok szárnyai a mutációk révén változatos, ezerféle mintázattal jelenjenek meg, hogy a szelekció tudjon mibôl válogatni. Ezt azonban nem támasztják alá a megfigyeléseink. A bizonyos mintázattal rendelkezô szárnyakat viselô lények minden esetben a saját mintájukhoz megszólalásig hasonló mintázatú utódoknak adnak életet. A véletlenül megjelenô, nagyon apró eltérések pedig olyannyira jelentéktele- Hátra arc! E békák hátulján védelmet biztosító álszemek vannak, amelyek elriasztják a támadót nek, hogy egyáltalán nem biztosítanak túlélési elônyt tulajdonosuknak, így az nem válhat további

átalakulások forrásává sem. Arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy ezen állatok ôsei híján lettek volna a szemfoltoknak. A fokozatos kialakulás elméletének ellentmond az is, hogy a „ruházat” díszeihez gyakran öröklött viselkedési forma is társul. Vagyis az állatka anélkül, hogy látná magát, „tudja”, hogy milyen hatású ábrával rendelkezik, és a megfelelô pillanatban be is veti e fegyverét. Az evolúciós szemlélet értelmében a véletlenek láncolataként megjelenô minták mellé fokozatosan, párhuzamos véletlenek sorozataként kellett volna létrejönnie a hozzájuk éppen illô magatartásformának. A sok véletlennél hihetôbbnek tûnik, ha feltételezzük, hogy eredendôen egy akaratlagos irányítás festette meg e szemfoltokat, s látta el viselôiket a hozzájuk illô magatartásformával. Blöff az életben maradásért A ragadozók elôl való megmenekülés egyik hatékony módja, ha a zsákmánynak kiszemelt állat meggyôzi a

támadót arról, hogy ô tulajdonképpen valami egészen más, mint ami valójában. Ezt a legkönnyebben úgy teheti meg, ha becsapja az éhenkórászt, például elhiteti vele, hogy sokkal nagyobb, mint egy ideális falat, vagy ha valami másnak próbál látszani: mondjuk gusztustalan ürüléknek, esetleg éppen egy saját magánál, sôt a támadónál is veszedelmesebb állatnak. A dél-amerikai Bibron-szemfoltosbéka (Pleurodema bibroni) hátsó felérôl két szem „tekint vissza” a szemlélôre. Ezek nem csupán foltok, hanem szabályos bôrgumók, amelyek mind mintázatukban, mind formájukban egy igazi szempár utánzatai. Olyanok, mint két nagyméretû szemölcs, amelyen a foltok a szem pupilláját imitálják. Ez a békafaj magabiztosan úgy védekezik a rátámadó éhes kígyó ellen, hogy hirtelen hátat fordít neki, a fejét a földre szorítja, a hátsóját felemeli, így két álszeme a támadóra szegezôdik. A vízisikló veszély esetén halottnak

tetteti magát. Viselkedési programjának rögzítettségét bizonyítja, hogy ha ebben az állapotban megfordítjuk, akkor rögtön visszafordul, és újra felveszi a hullapózt A támadó a nagy szemek láttán zavarba jön. Nem lehet biztos benne, hogy nem egy nagyobb méretû állattal találta-e szembe magát – hiszen a szemek távolságából és méretébôl ez következne. Sôt, a béka behajlított lábai hatalmas szájnak tûnnek, testének vége pedig hegyes orrnak – és minden pontosan a megfelelô helyen van! Bár a béka ezt sohasem látja, hátulról ilyenkor egy emlôs arcára emlékeztet. (Rossz nyelvek „seggfej”-békának is nevezhetnék.) Amikor pedig a lábát a testéhez szorítja, hátsó lábainak két-két ujja felemelkedik a földrôl Ezek a meghajlított, elôremeredô ujjak végzetes karmokat idéznek A bemutatott show éppen elég a kígyónak ahhoz, hogy valami kockázatmentesebb vacsoralehetôség után nézzen. Felmerül a kérdés, hogy honnan

származnak az álszemek a béka hátsó felén. Az evolúció elképzelt porondján az apró változások és a természetes kiválogatódás ostorpattogásának engedelmeskedve, fokozatosan kellett volna létrejönniük. Ebben az esetben azonban elôször egy alig láthatóan apró, mintáját és színét tekintve teljesen a breki színébe olvadó bôrkinövés-kezdemény jelent volna meg. Egy ilyen kis szépséghiba semmiféle elônyt nem jelentett volna a számára. Ami viszont nem jelent elônyt, az az evolúciós elképzelés szerint kíméletlenül eltûnik a szelekció süllyesztôjében, és nem fejlôdik tovább sok ezer apró lépésen keresztül, míg végre az élôlény valami hasznát venné. Felvethetjük azt is, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy a hamis szemek egy hirtelen, egyszeri változásként jelentek meg egy „torzszülött” békán (éppen a megfelelô helyen és mintázattal). Ez azonban jóformán teljesen valószínûtlen Különösen, ha azt is

számításba vesszük, hogy a béka „tudja”, hogy milyen álarccal rendelkezik, és ennek megfelelôen viselkedik (nem menekül, hanem hátat fordít, és felemeli a far-maszkját). Ez azt jelenti, hogy a viselkedése is öröklött. Azonban a mûszemek, a színváltás és a megfelelô lélektani pillanatban bemutatott viselkedés együttes, véletlenszerû megjelenése genetikailag annyira kis valószínûségû esemény lenne, mint ha valaki egy Mona Lisa alakú anyajeggyel a hátán születne, és ugyanakkor születésétôl fogva fejbôl tudná Leonardo életrajzát. A manapság bevett evolúciós szemlélet tehát ennek a jelenségnek az eredetére sem tud választ adni. Az álszemek azonban makacsul ott vannak a béka fenekén (az eredetérôl szóló tudásunk pedig egy kicsit az alatt). Talán érdemes lenne más alapokon álló értelmezéseket is megfontolnunk Nézzünk meg egy másik érdekes jelmezt. Nem egy éhes madár rémült már halálra, amikor egy zamatos

falatnak ígérkezô hernyó hirtelen kiemelte a hátsó végét a levelek közül, és egy nyelvét öltögetô, ijesztô kígyófejjé változott. Az Ázsia és Észak-Ausztrália trópusi vidékein élô nagy mormonpillangó (Papilio memnon) hernyója védekezik ilyen módon. A hernyó szemhez hasonló képzôdményeket visel a farkán, így farki vége megtévesztésig hasonlít egy kígyó fejéhez. A hatást erôsíti az élénkpiros, villás „nyelv” is, amely közvetlenül Nem képes megérteni, hogy mozgásával leleplezi magát. Így feltehetôen a hulla-trükköt sem ô találta ki, hanem egy felsôbb intelligencia táplálta belé V 32 É D E K E Z É S , Á a hamis „üvegszemek” alatt ered. Támadás esetén a hernyó felemeli a hátsó felét, és csapkodni kezd a „nyelvvel”, miközben rendkívül kellemetlen szagot bocsát ki. Ez a megjelenés tökéletes védelmet nyújt a számára a madarak és a kisragadozók ellen. A tökéletes

„álarc” (különösen a szemfoltok), valamint a kiölthetô nyelv egy éppen támadni készülô mérges kígyót formáz, így megvédi a hernyót ellenségeitôl. L C Á Z Á S , C S A L Á S Ebben az esetben is úgy látszik, hogy a faj nem jöhetett létre lassú változással, hiszen az „évezredeken keresztül fejlôdgetô”, de csak kifejlett formájában kígyót utánzó farok hosszú idôn át nem jelentett volna elônyt a gazdáinak – így nem maradhatott volna fönn. A dél-amerikai szemfoltosbéka és a kígyófarkú hernyó esete egyaránt felveti azt a lehetôséget, hogy mind a béka „hátsó arca”, mind a kígyószerû hernyófarok egy agyafúrt terv Ez a béka a megszólalásig hasonlít egy madár ürülékére. Elképzelt „kialakulásának” apró változásai eleinte nem jelentettek volna túlélési elônyt a számára alapján vált olyanná, amilyennek megismertük. Egy gondoskodó, felsôbbrendû lény könynyedén

felruházhatta e lényeket olyan külsô jellegzetességekkel (és ehhez tartozó célszerû viselkedési móddal), amely megnöveli életben maradási esélyeiket. Bujdosók A védekezés egyik formája lehet a rejtôzködés is. A következô lények számára a kültakaró és a meghökkentô testi felépítés biztosítja az életben maradást. Egy ecuadori levelibéka-faj madárürüléknek álcázza magát. A produkció valóban élethû, még a madárszéklet különbözô színû sávjait is utánozza, a béka lábai pedig mindeközben szorosan a testéhez simulnak Nincs is más dolga, mint hogy egy levélen napozzon mozdulatlanul. Más békákkal ellentétben nem kell ragadozóktól tartania, hisz melyik ragadozó fanyalodna madárürülékre? Amennyi gyönyörûséget szereznek a szemlélônek a púposkabócák (Membracidae), annyi fejtörést okoznak a rovartan kutatóinak. Körülbelül háromezer púposkabóca-fajt fedeztek már fel, legtöbbjük a trópusokon él, a

mérsékelt égövön csak néhány faj található. Más kabócáktól a hátukon található, aránytalanul magas púp különbözteti meg ôket, amely a különbözô fajoknál más és más alakú Elôrenyúlhat jóval a fej elé, felmagasodhat, hátrafelé túlérhet jóval a potrohon, és a legfurcsább alakú nyúlványok lehetnek rajtuk. Nem sikerült megfejteni, hogy miféle célt szolgálnak ezek a kinövések, és hogyan alakulhattak volna ki Ez a hernyó csak hôsködik: a farka éppen olyan, mint egy nyelvét nyújtogató kis kígyó. Még álszeme is van. Logikailag elképzelhetetlen, hogy ez az összetett forma és viselkedésmód apró, hasznos változások sorozataként alakult volna ki evolúció útján. A különleges formák elôsegíthetik a nemek egymásra találását, de ezt egyszerûbb képletek is megtennék Milyen elônyt jelentett volna a púposkabócák evolúciójában a vasmacska alakú púp, az egymáshoz kapcsolódó gömbök együttese, a magas,

csipkézett hólyag, és a többi elképesztôen különbözô nyúlvány? Az egyik fajnál (Umbonia spinosa) a nôstény púpja olyan, mint a rózsa tövise, és ha szorosan az ághoz lapul, akkor jóformán teljesen úgy tûnik, mintha a növényhez tartozna. Egy felületes evolucionista gondolkodó ilyenkor diadalittasan felkiálthatna: „Alkalmazkodott a környezetéhez!”. Amivel csupán az a probléma, hogy egy ilyen alkalmazkodás folyamatát nehéz lenne levezetni. Ha kiindulunk bármiféle kabócából, amely apró változások során elkezdene „tüskéhez hasonlítani”, sok-sok generáción át a hasonlóság még nem érné el azt a fokot, amely megvédené ôt ellenségeitôl, így a természetes szelekció nem tudna milyen Az egyik púposkabóca-faj úgy részesült égi védelemben, hogy mérete és alakja éppen a rózsa tüskéjének mintájára készült V 34 É D E K E Z É S , Á alapanyagból válogatni. Nagyon valószínû tehát, hogy ez a

forma – a teljes kabóca-kollekcióval egyetemben – elôre kitalált, nem pedig az idôk során kialakult alakzat. Ezt a feltételezést erôsíti, hogy az ugyanehhez a fajhoz tartozó hímnek másféle a púpja, a lárvák pedig egyáltalán nem rendelkeznek ilyesmivel. Szintén érdekes az óriás laposhal (Hippoglossus hippoglossus) esete. Egy laposhalnak már a kinézete is különleges, ugyanis a legtöbb haltól eltérôen az alakja nem függôlegesen hosszúkás, hanem vízszintesen lapos, mint egy palacsinta. Tulajdonképpen hasonló a formája, mint más halaknak, csak azért tûnik laposnak, mert élete java részét az egyik oldalán fekve tölti! A víz alján, a homokos aljzatban rejtôzik el. Különlegessége még, hogy bôrével képes utánozni a környezete (a tengerfenék) színét, így szinte észrevehetetlenül olvad bele a homokos talajba Azt is megfigyelték, hogy amikor sakktáblára helyezték, még annak a mintázatát is képes volt felvenni! Ha jobban

megnézzük, még egy furcsaságot fedezhetünk fel rajta: bár az egyik oldalán fekszik, mindkét szeme fölül, vagyis az egyik oldalán van. De hogy kerül egy hal két szeme testének ugyanarra az oldalára? Születésekor a szemek még „normálisan”, a hal két oldalán helyezkednek el. A születést követôen az egyik szem elképesztô módon, fokozatosan a hal egyik oldaláról a másikra vándorol. Így felnôtt korában már mindkét szem a hal tetején található – csak ezek emelkednek ki a homokos aljzatból –, így figyeli a veszélyforrásokat, illetve a zsákmányt. A madárpiszok-béka és a laposhal esetében is nagyon nehezen elképzelhetô a más fajból történô kialakulás. A teljesen specializált feladatot betöltô kültakarók csak a jelenlegi, összetett állapotukban hasznosak. A „madárürülékhez hasonlítani kezdô” békák sok-sok generációja még nem élvezte volna az álruha L C Á Z Á S , C S A L Á S elônyeit, így

nem lett volna „motorja” a további, ezirányú fejlôdésnek. Ugyanilyen rejtélyes a laposhalak formájának és anatómiájának egyedisége, különös tekintettel az egyedfejlôdés során a fej túloldalára átvándorló szemekre! Ez kétségkívül egy jól szabályozott, bonyolult fiziológiai változás, amelynek „elôzô”, „köztes” verzióit lehetetlen elképzelni. Ezzel a problémával maga Darwin is küszködött A fajok eredete címû könyvében. Hogyan került e halak mindkét szeme ugyanarra az oldalukra? Darwin a következôképpen próbálta megmagyarázni a dolgot. A fiatal laposhalak (melyek szemei még szokványosan helyezkednek el) nem sokáig tudnak függôleges helyzetben maradni. Hamar elfáradnak, és oldalukra dôlve az aljzatra süllyednek A megfigyelések szerint ilyenkor az alul lévô szemükkel is felfelé próbálnak nézni, amit a szemüreg felsô részének nyomnak Ennek alapján Darwin azt feltételezte, hogy így kezdôdhetett A

kõhal kõnek látszik, és jórészt kõként is viselkedik. Kivéve, ha zsákmány úszik a közelébe A laposhalak mindkét szeme testük ugyanazon oldalán van Nehezen képzelhetõ el, hogy ez az anatómiai furcsaság fokozatos változással alakult volna ki az egy oldalukon két szemmel rendelkezô halak kialakulása. A fiatal korban még porcos és rugalmas koponya engedhetett az izmok nyomásának, így a fej alakjában és a szemek helyzetében talán maradandó változás következett be, majd ez a torzulási hajlam növekedhetett. Mai biológiatudásunk fényében ez a magyarázat meglehetôsen meseszerû. Ha az oldalukon fekvô halak erôltetett szemmeresztgetése módosította is volna a szemek elhelyezkedését, ez a mechanikai módosulás (mint szerzett tulajdonság) nem öröklôdött volna az utódokba. Másrészt pedig a szemgúvasztás maximum néhány milliméterrel tudná befolyásolni a szemek helyét (bár ez is csak feltételezés). Az pedig semmiféle

túlélési elônyt nem jelentett volna e halak számára, hogy egyik szemük néhány milliméterrel arrébb kerülve szemlélheti a meder alját Így ez a magyarázatkísérlet a legkevésbé sem kielégítô; még az evolucionizmus logikája szerint sem. Ráadásul a tökéletes álcázáshoz jelen példáinkban meghatározott magatartásforma is tartozik. Ez pedig további problémákat vet fel Nevezetesen: hiába alakult volna ki a két faj az általuk ma is használt álcázási módszerekkel (mondjuk egy mutáció segítségével), nem tudták volna, hogy most már biztonságban vannak a ragadozókkal szemben. Honnan tudta volna egy megváltozott béka, hogy anyagcsere-végtermékhez hasonlít, és ennek megfelelôen viselkedhet? Honnan tudta volna egy véletlenül kialakult laposhal, hogy zseniális bôre elrejti ellenségei elôl? Honnan tudták volna, hogy nem kell fejvesztve menekülniük ragadozóik elôl, mert „láthatatlanok” a számukra? A legvalószínûbbnek tehát

az tûnik, hogy ez a két rejtôzködô faj is réges-régen, egy védelmezô, felsôbb intelligencia mûködése nyomán jelent meg, jelenlegi formájával és viselkedési sémájával együtt. 35 V É D E K E Z É S , Á Az utolsó dobás 36 A keleti unka felülnézetbôl zöld, ám ha megpiszkálják, automatikusan hanyatt vágja magát, és piros mintás hasát mutatja Ezzel figyelmezteti támadóját, hogy mérgezõ. Mintha csak valaki betanította volna: veszély esetén fordulj a hátadra! A továbbiakban néhány olyan példát veszünk, amelyek esetében az állatot már észrevette ellenfele, így a megtévesztés többé nem járható út. Ekkor sincs azonban minden veszve, mert jó taktikával, illetve egy „utolsó dobással” még ilyenkor is elkerülhetô a vég. Ahogy a nyílméreg-békák esetében utaltunk rá, az állatvilágban létezik egy úgynevezett színkód, azaz bizonyos színek meghatározott jelentéssel rendelkeznek, amelyet sok állat

felismer A piros szín például veszélyt jelent. A mérgezô állatok gyakran feltûnô piros, sárga, fekete színben jelennek meg, így jelezve másoknak: „Vigyázz, mérgezô vagyok, ne egyél meg!”. Ezt használja ki a vöröshasú unka (Bombina bombina) is Ez a békafaj a támadója elôtt gyorsan hanyatt vágja magát (vagy talpait maga fölé fordítja), így a teste alsó oldalán lévô vörös-fekete minta láthatóvá válik, amibôl támadói megértik, hogy mérgezô, s így eltekintenek elfogyasztásától. Bár az unka mérge nem halálos, az „unkareflex” mozdulata mégsem teljes hazugság a részérôl, ugyanis a hasán lévô bôrmirigyek keserû – igaz, gyenge hatású – váladékot választanak ki. L C Á Z Á S , C S A L Á S Az unka viselkedése is ösztönös, veleszületett képesség, tehát már eredetileg a génekben van kódolva. Vagyis az állat nem gondolkozik azon, hogy mit tegyen, nem az intelligenciáját használja, hogy

megoldja a helyzetet, nem fajtársaitól tanulja el, hanem egy benne mûködô, belsô parancsnak engedelmeskedik. Ezt nevezik köznapi értelemben ösztönnek. Kérdés persze, hogy mióta léteznek például ennek az állatfajnak a tagjaiban a rájuk jellemzô ösztönök, és azokra hogyan tettek szert. Ez fogós kérdés az evolúció hívei számára. Az egyik felvethetô ötlet ugyanis az, hogy valamikor a távoli múltban egy unka „kitalálta”, hogyan menekülhetne meg a támadójától, és hanyatt vágta magát. Azonban hiába jött volna erre rá, a védekezési reakciót nem tudta volna átörökíteni az utódaiba, ugyanis a tanult dolgok nem hagynak nyomot az egyén örökítôanyagában. Tehát az utódai nem ismerhetnék ezt a trükköt. Mégis, az unkák mindegyike születésétôl fogva gyakorolja a hátára fordulást. A viselkedés fokozatos, sok generáción keresztül való kialakulása szintén problémás. Az unka hanyatt vágódása olyan, elemeire nem

bontható viselkedés, amelynek csak úgy van értelme, ahogy azt az állatok ma végzik. Vagy felveszi az unkapózt, és akkor megmenekülhet, vagy nem, és akkor elpusztul. Közbülsô fokozatok nincsenek Sajátos védekezési mechanizmust alkalmaz az északi gömbhal (Spheroides macula- kedés nem túl bonyolult, a vízelnyelô képesség, illetve a felfújódásra való alkalmasság elgondolkodtató. Egy „átlagos” halhoz képest (amelybôl az evolucionista szemlélet származtatná ôket) a felfúvódásra alkalmas halak je- Az unka idônként csak élénk színû talpait fordítja felfelé figyelmeztetésképpen 37 A gömbhal felfúvódási képességéhez sok speciális testi és szellemi adottság szükséges. Mivel ezeknek csak együtt van hasznuk, a faj nem jöhetett létre fokozatosan tus) és a nagy sünhal (Diodon hystrix) is. Ezek a halak úgy érik el méretük megnövelését, hogy felfújódnak: levegôt vagy vizet nyelnek, amelyet középbelük

kesztyûszerûen kitüremkedô részébe préselve visszatartanak. A nagy sünhal a kültakaróján sûrû tüskéket is visel. Veszély esetén tehát nem csak felfújja, hanem felmeredô tüskéivel valóságos élô tûpárnává is változtatja magát. Így nem csak ijesztôvé, de „fogyaszthatatlanná” is válik. Bár e két faj esetében a bemutatott visel- lentôs anatómiai eltérésekkel rendelkeznek, ami igaz mindkét faj bélrendszerére, a sünhal kültakarójáról nem is beszélve. Az a védekezési mód, amelyet a gömbhalak veszély esetén alkalmaznak, egész testfelépítésüket érinti. A fokozatos kialakulással operáló magyarázatkísérlet megint csak fennakad a logika hálóján. Az elképzelt, önmagukat egyre kövérebbé felfújni képes gömbhal-nemzedékek egy bizonyos ideig semmi elônyét nem tapasztalták volna a pöffeszkedésnek. Ha csak egy kicsit V 38 Van olyan kígyófaj, amelyik képes a mérgét a veszélyforrás irányába nagyobb

távolságra is kiköpni. Az állatvilágban fellelhetô védelmi rendszereket egy felettébb ötletes értelem eszelhette ki A Douglas-békagyík vért spriccel a szemébõl a támadóra É D E K E Z É S , Á tudtak volna pufibbá válni, a kövér zsákmány csak még vonzóbbá vált volna a ragadozóknak, emellett a felfújódásra használt idô és energia, valamint az áramvonalasság elvesztése az állat hátrányára lett volna a menekülésben. Az az elképzelés is szóba jöhet, hogy talán a szokványos felépítésû és viselkedésû halakból egy csapásra alakultak ki a gömbölyödni képes vízi lények, az összes ehhez szükséges adottságukkal. E gondolat tudományossága és igazoltsága azonban azoknak a történeteknek a valószerûségéhez mérhetô, ahol a varázsló pálcájának suhintására az asztalból hirtelen ló lesz, a béka pedig – a királylány csókjának hatására – királyfivá változik. Akár tetszik nekünk, akár nem,

ezeknek a halaknak csak mai állapotukban van értelmük, a felfújódáshoz szükséges sokféle testi adottsággal, illetve az ehhez tartozó viselkedéssel együtt. Vagyis a gömbhal és a nagy sünhal védekezési, elijesztési reakciója csak a jelenlegi formájában lehet sikeres; az elképzelt, karcsúbb változatok életképtelen korcsok, nem pedig „a továbbfejlôdés irányába mutató sikeres mutációk” lettek volna. Hasonlóan érdekes viselkedést mutat a Douglas-békagyík (Phrynosoma douglasii). Az Észak-Amerikában honos hüllô testfelépítése hengeres, alapszíne szürke vagy barna, rejtôzködô képessége kiváló. Színét figyelmesen a környezet igényei szerint változtatva, szinte beleolvad a sivatag homokjába – néha pedig úgy tûnik, mintha csak egy darab kô lenne. A Douglas-békagyík éjjel a homokba ásott gödrökben pihen, nappal pedig komótosan elômászik, és rovarokra vadászik. Veszély esetén levegôt nyel, felpuffasztja magát,

majd sziszegve elôreugrál A kígyók és más ragadozók nem bántják, mert éles tüskéi vannak, amelyek átszúrnák a torkukat. Azonban elôfordul, hogy egy vakmerô ragadozónak gyíkhúsra szottyan kedve, és a tüskék sem ijesztik el („Na, L C Á Z Á S , C S A L Á S Douglas, megdöglesz!” – gondolja a támadó). Ekkor azonban a Douglas-békagyík elpattint néhány eret a szemében! Mondhatnánk, hogy hátborzongató módon véres könnyeket sír az életéért. Az igazság azonban az, hogy jóval többet tesz ennél. Szeme sarkából vékony vérsugarat lövell ki támadójára – akár egy méter távolságra is! Egy jól célzott lövés ideiglenes vakságot is okozhat a támadó számára, és ez általában elegendô ahhoz, hogy elvegye az étvágyát. Ebben az esetben is szokatlan magatartás kapcsolódik az igencsak bonyolult szervi kivitelezéshez. A lépcsôzetes, illetve a hirtelen történô evolúciós kialakulással ugyanazok a

problémák, mint elôzô példáink esetében A védekezésben szerepet játszó összetett anatómiai rendszernek (például a vér fecskendezésére alkalmas szemeknek) és a viselkedésnek kompletten van haszna, részleteiben nincs. Ilyen összetett biológiai rendszerek varázsütésre történô, hirtelen megjelenése azonban teljességgel lehetetlen. Meg kell említenünk azokat a védekezési reakciókat, amelyeket a csapatban élô állatok mutatnak be. Az egyik ilyen jellegzetes magatartás, amikor a ragadozó állat megtévesztése érdekében a csapat tagjai sûrû csoportba szervezôdnek. Ez nagymértékben megnehezíti a ragadozó dolgát, amely csak egyetlen kiszemelt példányt tudna üldözni, s a tömegben gyakran szem elôl téveszti a prédát. Több olyan faj is létezik, amely ezt a védekezési módot alkalmazza. Egy jelenséget emelünk most ki ezek közül, a seregélyek tömörülési reakcióját, amikor vándorsólyom megjelenését észlelik. Az állatok

bizonyos viselkedésmintáit kiváltó külsô ingereket az állati viselkedés kutatói kulcsingereknek nevezik. Ezzel arra utalnak, hogy egyes fajok bizonyos részletekre (formákra, színekre stb.) sokkal érzékenyebbek, mint másokra, és hatásukra meghatározott vi- Vajon a vérfecskendezô módszer és alkalmazásának tudománya csak úgy véletlenül jelent meg? selkedéssel reagálnak. A seregélyek (Sturnus vulgaris) számára a vándorsólyom (Falco peregrinus) alakja funkcionál ilyen kulcsingerként. A ragadozó szárnyas formája azonnal beindítja a seregélyek központi idegrendszerében azt a védekezési mechanizmust, amelynek eredményeképpen a seregélyek hirtelen közel húzódnak egymáshoz, és tömött rajt képeznek – így a vándorsólyom nem képes egyetlen célpontot kiválasztani. Teljesen nyilvánvaló a viselkedés hasznossága a seregélyek szempontjából. Azonban kérdéses, hogy honnan származik az a velük született képességük, hogy

felismerjék a sólyom alakját (kulcsinger), és a hatására összetömörüljenek. Anélkül, hogy tanulnák ezt, felismerik természetes ellenségük alakját, és reakcióképpen a legcélszerûbb csoportos viselkedést tanúsítják. A kulcsingerek eredete evolúciós szempontból megmagyarázatlan, és talán megmagyarázhatatlan A nehézség abban rejlik, hogy a múltban élt egyedek tapasztalatai nem íródtak be a genetikai állományukba, így azokat nem adhatták át az utódaiknak. Azt kell hát feltételeznünk, hogy a korábban élt seregélyek a múltban éppen így viselkedtek, s az ô ôseik is, és az övéik is, és így tovább Felsorolt példáinkból kitûnik, hogy számtalan olyan eset fordul elô a természetben a ragadozók elleni védekezés témakörében, amelyek kialakulásának magyarázatára nem alkalmas az evolúciós elképzelés. Álláspontunk szerint az élôlények védekezési mechanizmusai nem lépésrôl lépésre, evolúciós úton alakultak

ki. Ésszerûbbnek látszik az a magyarázat, hogy az összes fajt egy felsôbb intelligenciával rendelkezô pártfogó látta el a védekezésükhöz nélkülözhetetlen szervekkel, tudással és képességekkel. Ha ragadozómadarat látnak, a seregélyek ösztönösen csoportba tömörülnek V É D E K E Z É S , Á Ugyanakkor azonban azt is látjuk, hogy a legjobb védelmi rendszerrel rendelkezô állatok is áldozatul esnek idônként ragadozóiknak, végsô soron pedig egyszer minden élôlény elpusztul. Joggal vetôdik hát fel a kérdés, hogy az a feltételezett szuperintelligens lény, aki bizonyos fokú 40 L C Á Z Á S , C S A L Á S védelemmel látta el az állatokat, egyáltalán milyen okból tervezte az élôlényeket, s hogy a felsorolt túlélési technikák ellenére miért marad minden állat valamilyen mértékben kiszolgáltatottja a természetnek. Ezekre a filozofikus kérdésekre könyvünk utolsó részében térünk majd ki

É l e t - t á r s a k Élet-társak A táplálkozási kölcsönhatások vizsgálata után most térjünk át a különbözõ fajok közötti egyéb kapcsolatokra. A következõkben olyan együttéléseket mutatunk be, amelyek valamilyen formában mindkét faj számára elõnyt jelentenek. Látni fogunk azonban olyan eseteket is, amikor az egyik fél nem profitál a kapcsolatból, sõt, olykor kifejezett hátránya származik belõle. Az eseteket nagyítólencse alá 42 véve megpróbáljuk kideríteni, vajon mi az eredetük ezeknek az olykor megdöbbentõ, néha végletes egymásra utaltságot tükrözõ példáknak. Létrehozhatták-e õket a természet vak folyamatai – véletlenül bekövetkezett mutációk, illetve a természetes kiválasztódás –, vagy e különös kapcsolatok résztvevõi eleve egymásnak lettek rendelve? A nagy halak megeszik a kis halakat? Az állatoknak – legyenek akár nagyok, akár kicsik, éljenek a szárazföldön vagy a tengerek mélyén

– mindig meggyûlik a bajuk az élôsködôkkel. Az általában apró paraziták nem nagyon válogatnak az eszközökben, hogy húshoz, vérhez vagy egyéb táplálékhoz jussanak Kéretlenül befurakodnak a gazdaállat kültakarójába, szájába, bélrendszerébe, de még a légzôrendszerébe is, nem kis kellemetlenséget okozva ezzel „kenyéradójuknak”. Jól esik hát a szenvedô félnek, ha néha jön valaki, és megszabadítja a nemkívánatos vendégektôl. Ha azonban az élôsködôk által meggyötört állat hírhedt ragadozó, ez a feladat korántsem olyan egyszerû. Tegyünk egy kirándulást a mesés korallszirtek elbûvölô világába, ahol milliónyi növény és állat él egymás mellett. A felhôk ugyan nem látszanak a víz alól, mégsem mondhatjuk, hogy az élet felhôtlen lenne e tengeri paradicsomban. Ugyanis minden szikla mögött vérszomjas ragadozók bújhatnak meg. A kisebb halaknak igencsak résen kell lenniük, különben végképp befellegzett

nekik. Amikor például a mélybôl egy hatalmas termetû szirti fûrészessügér (Epinephelus itajara) úszik elô, riadalmat és rettegést kelt a korallzátony állataiban. De csodák csodája, egy karcsú kis hal bátran elôtáncol rejtekébôl, fittyet hányva a közeledô halálra. Sôt mi több, lágy táncmozdulatokat lejtve még a sügér felé is úszik. Az éles fogakkal teli, hatalmas száj kitárul, és úgy tûnik, már-már végleg elnyeli a vakmerô, ám ostoba halacskát. Az elsô pillanatban azt gondolhatnánk, hogy ennek a halnak biztosan elment az esze, ha túlélési ösztöne ellenére, amely a ragadozók láttán menekülésre készteti, ilyen vakmerô magakelletésre szánta el magát Hiszen minden hal tudja, hogy a ragadozók a magányos, mozgó kishalak láttán ösztönösen „étvágyra gerjednek” A zsákmány-látvány táplálkozási inger a számukra. Ha azonban tovább figyeljük a nyálkáshalak közé tartozó kis tisztogatóhalat (Labroides

dimidiatus) – amelyrôl azt hihetnénk, hamarosan örökre eltûnik a sügér gyomrában –, meg- A tisztogatóhal még a sügér szájába is beúszik. Mindenki jól jár – de honnan tudja a kis hal, hogy nem kell félnie? És honnan tudja a fûrészessügér, hogy ezt a kis halat nem kell bántania? lepô eseményeknek lehetünk szemtanúi. Ugyanis a fûrészessügér hirtelen megáll, széttárja kopoltyúlemezeit, és nagyra tátott szájával mozdulatlanul várakozni kezd. Ekkor a kis tisztogatóhal – nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot – beúszik a sügér szájába, és elkezdi leharapdálni a sügér szájában megtelepedett élôsködôket, illetve eltávolítani a gombás fertôzésekkel teli bôrrészeket! A vérszomjas ragadozó türelmesen viseli a néha kis fájdalommal is járó tisztogatási akciót, és közben vigyáz rá, nehogy megsértse a szorgoskodó kis halat. A tisztogatóhal dolga végeztével diadalittasan kiúszik a hatalmas szájból,

jelezve, hogy elkészült, a sügér pedig elégedetten távozik. Hálapénzt ugyan nem ad, de életben A fûrészessügér nem nyújt különösebben barátságos látványt egy kis hal számára. A tisztogatóhal mégis magabiztosan a szája elé táncol É L E T - hagyja apró jótevôjét, aki még jól is lakik a tisztogatás során. Megesik, hogy egyszerre két-három hal is dolgozik egy sügéren, hasonlóan ahhoz, ahogy a Forma 1-es futamokon a szerelôk kereket cserélnek egy versenyautón. Annak ellenére, hogy a kis tisztogatóhalak igen szorgosak (képesek hat óra alatt akár három- T Á R S A K száz vendéget is kiszolgálni), a kezelésre váró páciensek olykor hosszú sorban várakoznak elôttük. A tisztogatást végzô halaknak nem csak ez az egyetlen faja létezik. Az ajakoshalak családjába tartozó kékfejû szivárványhal (Thalassoma bifasciatum) szintén nagyobb halak bôrparazitáival táplálkozik. Látszólag az ô sorsa is

megpecsételôdik, amikor beúszik a jókora pettyes édesajkúhal (Plectorhynchus sp.) szájába, holott csak élôsködôket távolít el onnan Minden egyes tisztogatóhal-példány egy meghatározott territóriumon belül nyitja meg rendelôjét, a tisztogatásra áhítozó nagyobb halak pedig felkeresik ezeket a helyeket. Azok a halak, amelyek normális körülmények között a tisztogatóhalakkal azonos nagyságú halakat ejtenek zsákmányul, békésen, az agresszió minden jele nélkül állnak sorban, hogy megszabaduljanak élôsködôiktôl. Mintha a tisztogatóhal magánterületén valami különös fegyverszünet uralkodna Megkímélt kísérôk Ha a korallzátonyoktól a nyílt tenger felé veszszük az irányt, még a legnagyobb és legveszedelmesebb ragadozók társaságában is talál- A papagájhal is bejelentkezik egy kis „fogászati kezelésre” a tisztogatóhal rendelõjébe A muréna veszélyes ragadozó. A tisztogatóhalat azonban még õ is tiszteletben

tartja. Vajon honnan tudja, hogy ez a kis hal más, mint a többi? A cápák minden más halat megtámadnak, kivéve a gályatartóhalakat, amelyek kísérik õket kozhatunk a tisztogatóhalakéhoz hasonló tevékenységet folytató halakkal. A cápák és a ráják birodalmában a gályatartóhalak (Naucrates ductor) élik kalandos életüket. Ez a halfaj a meleg tengereket kedveli. A sötét hátú, oldalain öt-öt harántcsíkkal díszített hal hátúszója lágy, elôtte azonban négy-öt éles tüske ered. A nevét arról a feltûnô szokásáról kapta, hogy hajókat, bálnákat, ördögrájákat és cápákat kísér. A búvárok egybehangzó állítása szerint a cápa ritkán úszik csíkos gályatartóhalak nélkül. Rendszerint egy tucat is mellészegôdik, a veszedelmes ragadozó pedig méltóságteljesen halad kíséretével. Nem tudjuk, hogy a gályatartóhalak tudatában vannak-e annak a veszélynek, amit a cápa közelsége jelent. Mindenesetre szemmel

láthatóan fesztelenül rajzanak körülötte, a félelem legkisebb jele nélkül, a cápa pedig meg sem kísérli elkapni ôket. Ez annál is feltûnôbb, mivel a fenevad telhetetlen étvágyú, és ha éhes, egyáltalán nem válogat. A cápa részérôl a barátság oka minden bizonnyal az, hogy a gályatartóhalak mindig felfigyelnek a vízben úszó hulladékokra, s cikázó mozgásukkal a cápát is odavezetik. A tengerészek megfigyelése szerint a gályatartóhalak „elôkóstolják” a hulladékot, és csak akkor hívják oda a cápát, ha az ehetônek bizonyult. Eszerint a gályatartóhalak nagyjából a felderítôk szerepét töltenék be a cápa mellett. A cápák szaglása azonban kiváló (amellett, hogy a látásuk elég gyenge), így a vér szagát már több kilométerrôl megérzik. Nem feltétlenül lennének tehát a gályatartóhalakra utalva. Vagyis a gályatartóhalak részérôl másféle segítségrôl is szó lehet Nemrégiben fedezték fel, hogy a

kísérôk idônként meg is tisztogatják a cápa testét a rajta élô parazitáktól. Ezt a szolgálatot semmiképpen nem engednék át a „hivatásos” doktorhalaknak, amelyek egyébként sem merészkednek a cápa közelébe A gályatartóhalak a ráják gondozásától sem idegenkednek. A nagy ördögrája (Manta birostris) hívogatóan kitátja hatalmas száját, amelybe a gályatartóhalak minden félelem nélkül beúsznak, s megtisztítják a hívatlan látogatóktól. A tengerbiológusok megfigyelése szerint a gályatartóhalak menekülés közben elôszeretettel bújnak el a közelben tartózkodó ráják szájába, ahol tökéletes védelmet élveznek. A rája a fején elôre meredô két, lapátsze- 45 A doktorhal hátúszójánál látható kis tisztogatóhal hamarosan munkához lát: eltávolítja a doktorhal bõrparazitáit É 46 L E T - rû nyúlványával tereli a szájába a gályatartóhalakat. Vagyis ugyanúgy tesz, mint amikor zsákmányállatokat

tessékel a szájába – csakhogy a gályatartóhalakat sohasem nyeli le. Újabban arról is érkeznek hírek, hogy a gályatartóhalak veszély esetén az óriási rablócápa szájában is el szoktak rejtôzni. Alighanem mondanunk sem kell, hogy ezek a cápák sem nyelik le ôket. A tisztogatóhalak és a gályatartóhalak egyaránt tökéletes védelemben érezhetik magukat. Sérthetetlen személyiségek Egy kutató több száz ragadozó hal gyomrát vizsgálta meg, de egyetlenegyben sem talált tisztogatóhalakat, habár maga is sokszor tanúja volt, amint a halacskák bátran beúsztak a hatalmas sügérek kitátott szájába. A gályatartóhal esetében is hasonló a helyzet. A cápák nagyon mohók, mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. A tengerészek ezért is nyitják fel nagy elôszeretettel az elejtett cápák gyomrát – hátha akad benne valami értékes dolog. Ám cápagyomorban még soha nem bukkantak gályatartóhal maradványaira. Vagyis a cápa gyakorlatilag

mindent elnyel – kivéve a gályatartóhalat! Olyan, mint egy rámenôs üzletember, aki azonban viszonozza a neki tett szívességet. A szerzôdés dátuma? A különbözô tisztogató- és gályatartóhalak, valamint a ragadozók közötti szimbiózist szemlélve felmerül egy kérdés. Vajon hogyan jöhettek létre ezek a meghökkentô kapcsolatok? A kisebbik résztvevô (a gályatartó-, illetve a tisztogatóhal) mindkét esetben védelmet élvez, és bôséges elemózsiához jut a ragadozó hal segítségével, amely cserébe megszabadul nemkívánatos élôsködôitôl. Kétségtelen, hogy a másiknak köszönhetôen mindketten jól járnak. De hogyan ütötték nyélbe ezt az üzletet? T Á R S A K Az evolúciós fejlôdésrôl szóló elképzelés ezen a téren is kemény akadályokba ütközik. Tételezzük fel a modern hipotézisek alapján, hogy a tisztogatóhalak ôsei még hagyományos úton szerezték be táplálékukat, azaz a tengerfenéken és a sziklákon

megtapadt apró élôlényeket felszedegetve tömték tele gyomrukat. Ha pedig ragadozó közeledett, túlélési ösztönüktôl vezérelve gyorsan menekülôre fogták a dolgot, és eltûntek rejtekükben. Elképzelhetô volna, hogy egyszer csak gondoltak egyet, és oly módon változtatták meg táplálkozási szokásaikat, hogy az addig halálos ellenséget jelentô ragadozó állat felé közelítettek? Lehetséges volna, hogy önként beúsztak a sügérek, illetve ráják szájába, hogy ott a parazitákat lecsipegetve, jóllakjanak? Ez több szempontból is teljességgel elképzelhetetlen. Az evolúció elmélete szerint a létért folytatott állandó harcot pontosan az a hal A remeterák olykor csalánozókat rak a magával cipelt csigaházra. Mivel a csalánozók csípése mérgezô, távol tartják a ragadozókat. Magától jött erre rá, vagy egy intelligens eredetû program irányítja a viselkedését? (A csalánozó is jól jár: a rák táplálékmaradványainak

köszönhetôen több élelemhez jut.) elhagyva, a nyílt vízen barátkozni kezdjen halálos ellenségeivel, a rettegett cápákkal? Ha léteztek is volna ilyen „ötletmutációval” született halak, azok a leírt módon mindenképpen a vesztükbe rohantak volna. Képtelenség, hogy egy kis hal gátlások nélkül megközelítsen egy ragadozót, azzal a szándékkal, hogy annak szájából táplálékhoz jusson, s eközben a ragadozó rájöjjön, hogy ez a halacska jót akar, és meg fogja ôt szabadítani az élôsködôktôl. A „nagy egymásra találásról” szóló efféle történetek mesekönyvekbe valók, nem a tudományos irodalomba. 47 Szereposztás nyerte, amelyik a leggyorsabb volt, és a leghatékonyabb rejtekhelyet alakította ki magának. A ragadozókhoz való közeledés semmilyen elônnyel nem járt volna a kishalak számára. Sôt, ennek csak hátrányos következményei képzelhetôk el, hiszen a ragadozó állat a közelebb lévô zsákmányt sokkal

könnyebben tudta volna elkapni, és táplálkozási ösztöneitôl vezérelve ezt kíméletlenül meg is tette volna. Vagyis a bátor és kreatív újító, amely a ragadozókkal akart volna barátkozni, nagyon gyorsan befejezte volna földi pályafutását, gátat vetve ezzel minden ez irányú, további fejlôdésnek. A kis halak persze nem képesek ilyen logikus gondolkodásra. Ôket csak az ösztöneik vezérlik: ha éhes vagy, egyél; ha ragadozó közelít, menekülj; ha ellentétes nemû partnert látsz, párosodj. Mi oka lett volna hát a mi kis gályatartónk ôsének arra, hogy rejtekhelyének védelmét Sem biológiai ismereteink, sem a logika nem támasztja alá az együttélési módozatok fokozatos kialakulásának elméletét. Sokkal ésszerûbb azt feltételeznünk, hogy ezek a „párok” együtt, eleve egymáshoz rendelve jelentek meg. Létezésük elsô pillanatától kezdve magukban hordozzák a szimbiotikus kapcsolatban betöltött szerepük viselkedési

mintáját. Beléjük plántált tudásuk révén pontosan tudják, hogy melyik ragadozótól nem kell tartaniuk. A vizsgált ragadozók pedig szintén azzal az információval a fejükben születnek, hogy higiéniai szolgálataikért cserébe mely formájú és mintájú halaknak kell megkegyelmezniük. A nílusi krokodilnak nincs mitõl tartania, õt azonban minden állat rettegi É A krokodilmadár nem fél a krokodiltól – sõt a bõrében megtelepedett élõsködõkkel is táplálkozik A barátságok az égben köttetnek. A krokodilmadár az ijesztõ látvány ellenére is a krokodil közelébe merészkedik L E T - A fajok közötti együttmûködés csak akkor lehet sikeres, ha mindkét fél, azaz a ragadozó hal és a tisztogatóhal is tisztában van rendeltetésével, és a megfelelô szerepet játssza el az élet nagy színpadán. Joggal feltételezhetjük, hogy a szimbiózisban élô párok egy felsôbb intelligencia színdarabjának szereplôi, s a szerzôi

utasítások pontosan szabályozzák a szereplôk jellemvonásait és a többi résztvevôhöz fûzôdô viszonyát. A vízi együttéléshez hasonló jelenséget a szárazföldön is megfigyelhetünk. Afrika belvizeinek part menti tájain, a nílusi krokodil elterjedési területét pontosan követve él a színpompás krokodilmadár (Pluvianus aegyptius). Sárga mellényérôl, fekete-fehér sávos fejérôl és szürkéskék szárnyáról könnyen felismerhetô ez a székicsérfélék családjába tartozó, rigó nagyságú madár. Találkozni azonban nem tanácsos vele, mert olyan helyeken bukkan fel, ahol nílusi krokodilok is élnek. Különös érdekszövetség köti össze a madarat és a hüllôt. A krokodilmadár ugyanis éles hangjával a környezet minden mozgásáról tudósítja a krokodilt Ez azért hasznos a hüllônek, mert a hang többnyire zsákmány felbukkanását jelzi (ellenségtôl nem nagyon kell tartania, hiszen alig van neki, a madár személyében pedig –

egy orosz kutató szavaival élve – még a krokodilnak is van barátja). T Á R S A K Ne felejtsük el, hogy a nílusi krokodil nem különösebben válogatós: halakat, madarakat, emlôsöket – alkalmilag sajnos embereket is – fogyaszt, sôt, néha saját kisebb fajtársait sem kíméli. Ennek ismeretében meglepô, hogy a krokodilmadár zavartalanul sétálgat a krokodilok között, s közben kicsipegeti a piócákat és a többi élôsködôt a bôrükbôl. Egyes régi, meg nem erôsített beszámolók szerint néha még a hüllôk szájába is bemerészkedik, hogy megtisztítsa ínyüket és fogaikat. Ily módon a madár táplálékhoz jut, a krokodil kellemetlenségei pedig enyhülnek Ez a példa sok tekintetben hasonlít a korábbi tengeri szituációkhoz, s az elônyös szövetség eredetével kapcsolatban is ugyanazok a kételyek merülnek fel. Miért próbált volna e madár ôse barátságot kötni a krokodillal, miközben az összes Afrikában élô állatot

arra sarkallják ösztönei, hogy messzire elkerüljék a krokodilokat? S ha egy naiv példány mégis megkísérelte volna Valamit valamiért. A kafferbivalyokat nyûvágók szabadítják meg élôsködôiktôl, s közben a madarak is eleséghez jutnak. Az egyébként ingerlékeny állatok békésen tûrik a szorgoskodó madarak jelenlétét másik nevén rózsalakó hal. Ez a különös lény onnan kapta a nevét, hogy a halálos mérgû tengerirózsával él szoros szimbiózisban. A tengerirózsák (Actinaria) táplálékszerzéskor a tapogatóikon lévô csalánsejtek mérgezô csípéseivel ölik meg áldozatukat. Ám a színpompás bohóchal védett a tengerirózsa halálos fegyverével szemben, és a rózsa tapogatói között úszkálva mindig az ölelésében él. Más ragadozó halak azonban gondosan tiszteletben tartják a tengerirózsa territóriumát, mert tisztában vannak halálos mérgének erejével. A bohóchalnak a tengerirózsa menedékében nem kell a

korallszirtek között bujkálnia, mert védelmezô karjai között teljes biztonságban érezheti magát a ragadozók támadása elôl. Minden lehetôsége megvan rá, hogy szabadon fickándozzon és zavartalan életet éljen a közeledést, a krokodil minden bizonnyal kegyetlenül elbánt volna vele. Így tehát ez a hüllô–madár kapcsolat sem jöhetett létre véletlen változások következtében, egy elôzetes szereposztás nélkül. Létezésére a legvalószínûbb magyarázat az, hogy a két fél együtt jelent meg, egy Shakespeare-drámáénál is jobban kitalált színjáték örök résztvevôjeként Nincsen rózsa tövis nélkül Térjünk vissza ismét a vízfelszín alá. (Kérem, ellenôrizzék, hogy van-e elegendô oxigéntartalékuk!) Amint ismét a korallzátony gyönyörû látványa tárul a szemünk elé, egy furcsa kis halacskára figyelünk fel: testét élénk fehér és narancssárga színû sávok borítják, úszói sötéten szegélyezettek. Ez a kis

hal nem más, mint a közönséges bohóchal (Amphiprion percula), A pásztorgém nem tisztogat – egyszerûen pihenô- és figyelôhelyül választotta a vízilovat A bohóchalat különleges vegyi bevonat védi a tengerirózsa halálos mérgétõl É 50 A bohóchal mutatványa nem nevetésre, inkább csodálatra készteti a nézõt L E T - De milyen elônye származik a tengerirózsának ebbôl a furcsa kapcsolatból? Biztos, hogy valamiféle hasznot húz belôle, mert nagyon ragaszkodik a kis halacskához. Ezt a feltevést kísérletek is igazolták Egy akváriumban tartott magányos tengerirózsa eléggé színtelenül, alig kitárulkozva éldegélt, bármennyi hal rajzott is körülötte. Amikor azonban egy bohóchalat helyeztek a vízbe, amely csakhamar barátságot kötött vele, a tengerirózsa fokozatosan elszínezôdött, s tapogató-koszorújának széttárásával lassan teljes pompájában kibontakozott. A tengerirózsa ugyanis a bohóchal úszkálása révén

mindig friss vízhez jut, és táplálékának maradványaiból is bôségesen kap. Ráadásul a bohóchal még egy másik halfajtól, a pillangóhaltól is megvédi a tengerirózsát. A pillangóhal szintén immúnis a tengerirózsa mérgével szemben, és elôszeretettel nyirbálja meg annak tapogatóit. Amikor egy pillangóhal megjelenik, a bohóchal azonnal a tengerirózsa védelmére kel, és elkergeti a támadót. A társulás tehát mindkét résztvevô fél számára elônyös. Sokáig titok volt a biológusok elôtt, hogy miért nem kapja el, és öli meg a bohóchalat a tengerirózsa. Azonban a Nikobár-szigetek északi részén végzett kísérletek során erre is fény derült. Megfigyelték, hogy amikor egy bohóchal életében elôször közelíti meg a tengerirózsát, nagyon óvatos: finoman csak egy-két tapogatót érint meg, majd elúszik. Késôbb azonban egyre bátrabb lesz, míg végül már önfeledten úszkál a tengerirózsa halálos karjai között. Amikor egy

tudós fiatal bohócha- T Á R S A K lakat nyomott erôsen a tengerirózsa tapogatóihoz (olyanokat, amelyek korábban nem álltak kapcsolatban vele), akkor ezeket a halakat megölte a tapogatók mérge. Ha viszont felnôtt példányokkal tette ugyanezt, nem történt semmi. Amikor pedig lekaparta a felnôtt példányokról a nyálkaréteget, majd visszaengedte ôket a tengerirózsához, amint hozzáértek, nyomban elpusztultak. Ezzel fény derült a titokra: a bohóchalakat kocsonyás védôréteg borítja, amely megvédi ôket a tengerirózsa csalánsejtjeitôl. A fiatal példányok még nem rendelkeznek ezzel a kémiai burokkal, mert az akkor fejlôdik ki, amikor a bohóchal elôször ér a tengerirózsához, és egy-két csalánsejt beléfúródik (ezért olyan óvatos elôször). A bohóchal a csalánsejtek segítségével mintegy „beoltja magát” a tengerirózsa mérge ellen A kutatók tehát megállapították, hogy a bohóchal védelmi rendszere tartalmaz egy

öröklött magatartásformát – az elô- A bohóchal bátran úszik a tengerirózsa tapogatói közé, mert tudja, hogy ami mások számára veszély, az számára védelmet jelent. Különös kapcsolatuk nem lehet az evolúció terméke. Vagy védett a méreggel szemben, vagy nem – átmenetek nincsenek szöri óvatos megközelítést – és egy ennek hatására kialakuló, szintén genetikailag kódolt kémiai védôréteget. Ha elgondolkozunk azon, honnan származhat a bohóchal és a tengerirózsa kapcsolata, ismét arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az evolúció elmélete alapján e halfaj különleges képességének kialakulása nem értelmezhetô. Hiába határozta volna el a bohóchal ôse, hogy a tengerirózsa védelmébe vonul, védôréteg hiányában esélytelenül elpusztult volna. Vagy talán sok millió év alatt egyszer született egy olyan mutáns hal, amelyben már megvolt a kémiai védôréteg kialakulásának lehetôsége? Nem sok haszna

származott volna belôle, hiszen honnan tudta volna, hogy rendelkezik ezzel az új képességgel? Ha pedig valahogy a tengerirózsa karjai közé keveredett volna, szomorú halált halt volna, hiszen elôzôleg nem „oltotta be” magát a kellô körültekintéssel, következésképp a testét borító kémiai páncél sem alakult ki. Tehát ebben az esetben is kimúlt volna, ahogy az evolúciós elképzelés vérzik el e sorok között Kizárt dolognak tûnik az is, hogy a mutáns halacska megtanulta volna, hogyan közelítse meg a tengerirózsát, és hogyan alakítsa ki a védôréteget a testén. A tanulás lehetôségét csökkenti, hogy csak egyetlen egyszer tehet próbát. Ugyanakkor a leleményesség sem magyaráz meg semmit, hiszen a tanult dolgok nem öröklôdnek át a génekbe. Márpedig a bohóchal viselkedése – az, ahogyan (óvatosan) megközelíti a tengerirózsát – öröklött, veleszületett magatartásforma. Úgy tûnik, a tengerirózsa és a bohóchal a

világ cirkuszának szintén olyan szereplôi, amelyek világszámát egy furfangos szerzô alkotta. A mutatvány résztvevôibe a megfelelô magatartásmintákat ültette be, akik a természet porondján régóta nagy sikerrel mutatják be produkciójukat. 51 É L E T - T Á R S A K Fizetett zsoldosok 52 Ismét partra szállunk, búcsút véve a tengerek rejtélyes korallzátonyaitól, s az ôserdôk felé vesszük utunkat, amelyek mélyén szintén hasonló jelenségekre bukkanhatunk. Ezekben a kapcsolatokban is azt látjuk, hogy az egyik fél védelmet nyújt, a másik résztvevô pedig „fizet” testôreinek az így nyert biztonságért. Miközben az ôserdô vadregényes tájain barangolunk, leveleket cipelô hangyákra leszünk figyelmesek. Az ausztráliai szövôhangyák ugyanis levelekbôl tapasztják össze fészküket, s ehhez a mûvelethez ivadékaik váladékát használják ragasztóként A szövôhangyák (Oecophylla) hernyókkal táplálkoznak. Van

azonban egy hernyó, amelynek nem kell rettegnie a szövôhangyáktól, sôt igazán jóban van velük. Tudniillik az ausztráliai csücskösboglárka (Arhopala centaurus) hernyójának hátát pirinyó szemölcsök borítják, amelyek ingerlésre édeskés, cukortartalmú nedvet választanak ki. E hernyó más parányi mirigyekkel is rendelkezik, ezek pedig aminosavakat termelnek A szövôhangyák pontosan ezért a két anyagért rajonganak a leginkább. Így ahelyett, hogy széttépnék a hernyót, féltô szeretettel gondoskodnak róla, s kis menedékhelyet építenek neki éjszakára. Reggel, amikor táplálkozni indul, úgy követik, mint egy zsoldos hadsereg, és minden lépését vigyázzák. Ha ragadozó – darázs vagy pók – támadja meg, hangyasavat fecskendeznek a támadóra, így óvják meg védencüket. Szolgálataikért cserébe valósággal megfejik a hernyót: simogatással az édes váladék kiválasztására ingerlik, bôrérôl pedig aminosavas

szövetrészecskéket kaparnak le. Egyértelmûen úgy tûnik, mintha a hangyák alaposan kihasználnák a hernyót, olyasformán, mint a farmerek a teheneiket. Csakhogy a hernyó is hasznot húz ám az ügybôl Ugyanis ha olyan fára kerül, amelyen nincsenek hangyák, akkor valamelyik ragadozó hamarosan felfalja. Ennek veszélyét egy több száz hernyóval végzett kísérletben mérték fel, ahol a kísérleti állatok közül egyetlen egy sem maradt életben Na mármost, vajon a hernyó csak paszszív haszonélvezôje a hangyák óvó szeretetének, vagy maga is aktívan részt vesz a társas viszony kialakításában? Erre anatómiájának egyik jellegzetessége ad választ. A hernyó hátán két picike, tollszerû szerv van Amikor ezek kifeszülnek, szagot bocsátanak ki. Ráadásul halk, zümmögô hangot is adnak – ha ujjunkra vesszük a hernyót, ezt rezgésként érzékelhetjük. Mindkét jelzés felkelti a hangyák figyelmét A szag és a hang azonosítóként jelzi a

hangyáknak, hogy ez az a hernyó, amelyet nem megenni, hanem dédelgetni kell. Ezek alapján mégsem tekinthetjük a hernyót tejelésre kényszerített tehénnek. Találóbb, ha há- A hazánkban is élõ fóti boglárka hernyója is szimbiózisban él a hangyákkal – édes váladékát nyalogatják jas uralkodóhoz hasonlítjuk, aki természetbeni juttatások fejében állig felfegyverzett hadsereget tart fenn. A szövôhangyák és a boglárkahernyók sajátos viszonyának vizsgálatát kezdjük a rovarok származásának kérdésével. Napjainkban a rovarok, illetve általában az ízeltlábúak kialakulásával kapcsolatban csak találgatások léteznek Az állatvilágban az ízeltlábúak törzse a legnépesebb, bolygónkon ma több millió fajuk él. Testük különleges felépítésû, mert szelvényezett, ugyanakkor fejlett érzékszervekkel és idegrendszerrel rendelkeznek. Anatómiai felépítésüket tekintve lényegesen eltérnek minden más állattól, eredetük

ebbôl kifolyólag mindmáig tisztázatlan. Egyes kutatók szerint a gyûrûsférgekbôl alakultak ki. Ez az ötlet azért vetôdött fel, mert a gyûrûsférgek rendelkeznek a rovarokéra leginkább emlékeztetô szel- vényezettséggel. Könnyû azonban belátni, hogy van némi különbség egy földigiliszta és egy szitakötô között. Nyilván ez az oka, hogy sok evolucionista tudós szintén nem ért egyet az ízeltlábúak gyûrûsférgektôl való származtatásával. Megoldást azonban ôk sem tudnak ajánlani. Az ízeltlábúak eredetével kapcsolatos tanácstalanság ellenére az elfogadott és iskolákban tanított nézet az, hogy az ízeltlábúak az evolúció termékeként jöttek létre – jóllehet ezt senki nem tudja elméletileg levezetni, és nem léteznek ezt bizonyító leletek sem. A „honnan származnak?” és a „hogyan alakultak ki?” kérdésekre továbbra sincs válasz. Lehet, hogy azért, mert a választ nem az evolúcióelmélet korlátai között

kellene keresni? A csücskösboglárka hernyója és a szövôhangyák közötti kapcsolat azt a felfogást erôsíti, amely szerint a rovarvilág képviselôi nem egymásból vagy egyszerûbb ôsökbôl fejlôdtek ki, hanem eleve olyannak készültek, amilyenek. E két élôlény szimbiózisa azért látszik egyértelmûen örök szövetségnek, mert a kísérletek tanúsága szerint a hernyó nem képes életben maradni a hangyák nélkül. Ez azt jelenti, hogy ha a hernyó egy másik élôlénybôl jött volna létre, akkor ôsének rendelkeznie kellett valamilyen ragadozók elleni védekezô rendszerrel. Amint az új technika kifejlesztésének irányába kezdett volna változni, a régit fokozatosan el kellett volna veszítenie Láttuk azonban, hogy ma csupán bonyolult felépítésû szervek (pl. a hátán lévô pici tollacska) segítségével képes fennmaradni, ezek fokozatos kialakulásához pedig idôre lett volna szükség A szelekció elve szerint azonban csak a

legalkalmasabb, legrátermettebb egyedek maradhatnak fenn. Azok a változatok, amelyek elsô lépésként elkezdték volna leépíteni már meglévô védekezési rendszerüket, s ugyanakkor kialakítani a sok-sok lépésen keresztül haszontalan, ám annál bonyolultabb új eszközeiket, mindenképpen fennakadtak volna a szelekciós szûrôn. Ez olyan, mintha egy légcsavaros repülôgépet a levegôben próbálnánk meg átalakítani szuperszonikus repülôvé, oly módon, hogy fokozatosan leépítjük az egyik rendszert, s ezzel egyidejûleg kialakítjuk a másikat. Javasol- 53 É 54 L E T - juk, hogy ennek lehetetlenségérôl elôször mindenki elméletben gyôzôdjön meg, mielôtt azt a gyakorlatban is kipróbálná. A játék kedvéért tételezzük fel mégis a lehetetlent, vagyis azt, hogy egy varázslatos mutáció, egy valóságos csoda révén a csücskösboglárka mai állapotában, hirtelen jelent meg, egy tôle merôben különbözô ôs leszármazottjaként.

A szövôhangyáknak azonban fogalmuk sem lett volna a létezésérôl, tehát tudomást sem vettek volna az általa kibocsátott hang- és illatjelrôl. Ha pedig véletlenül összefutottak volna vele az erdôben, kíméletlenül szétmarcangolták volna az újszerû hernyót. Kapcsolatukat tehát aligha lehet egy folyamat eredményének tekinteni. Úgy tûnik, a boglárkahernyók és a szövôhangyák csapata két vállra fekteti a hatalmas Darwint T Á R S A K A moly és a boly Figyelmünket most olyan állatokra összpontosítjuk, amelyek más élôlényekbôl húznak hasznot. A lepkék körében ritkaságszámba megy a parazita életmód, mégis akad egy-két faj, amely létével megkeseríti más élôlények életét. Az imént említett ausztráliai zöld szövôhangyák a csücskösboglárka egyik rokonával, az alkonyboglárka (Ogyris amaryllis) hernyójával is együtt élnek. Ez utóbbinak azonban, a csücskösboglárka hernyójával ellentétben, nem olyan puha a

bôre, és nem termel édeskés váladékot sem, testét ugyanis a feje búbjától a potroha végéig ovális, barna pajzs fedi. Ez a hernyó cseppet sem hasonlít jámbor tehénre, de még hájas uralkodóra sem; leginkább egy ellenséges tankra emlékeztet. A fura teremtmény behatol a szövôhangyák fészkébe, s miközben lassan elôremászik a levélen, hátpáncéljának peremét úgy leszorítja, hogy a hangyák nem tudnak aláfurakodni, és megtámadni a lágy részeit. Rágójuk pedig visszapattan a sima kitinfelületrôl A hernyó addig nyomul elôre, míg végül bejut a levélfészeknek abba a részébe, ahol a hangyák lárvái találhatók. Ekkor menet közben hirtelen megemeli a pajzsát, majd ismét visszaereszti, s a legközelebb esô, szerencsétlen lárvára máris rácsukódott a csapda. A hernyó pedig áthatolhatatlan óvóhelyének biztonságában lassan, kényelmesen elmajszolja zsákmányát. A befurakodott hernyó kifejlôdéséig el sem hagyja a bolyt, és

mindvégig így táplálkozik. A hangyák semmit nem tehetnek ellene; sem ártalmatlanná tenni, sem kidobni nem tudják. A hernyó itt bábozódik be, s a kifejlett lepke is a hangyák között kel ki. Az alkonyboglárka hernyója tankként hatol be a hangyabolyba. Pajzsát idõnként felemelve foglyul ejt és megeszik egy-egy lárvát. Hadifelszerelése csak ebben a formájában felel meg a céljainak 55 Az élôsködô fajok olyan érzékszervekkel és berendezésekkel vannak felszerelve, Azt hihetnénk, hogy a kikelés után végre elérkezik a hangyák bosszújának ideje. Meglepô módon azonban a kikelô lepke (annak ellenére, hogy páncélja már nincs), szintén védett a hangyák támadása ellen! Ugyanis minden porcikáját, a szárnyát is beleértve, nagyon finom, laza pikkelyek borítják. Ha a hangyák megtámadják, a pikkelyek leperegnek róla, eltömik a hangyák rágóit és tapogatóit, a lepke pedig egérutat nyer, és kimenekül a nagyvilágba. Láthattuk,

hogy a vizsgált lepkefaj igen furfangos és kifinomult technikákat alkalmaz. Kialakulhatott-e az alkonyboglárka és annak speciális hernyóformája folyamatos változások eredményeként? A védekezésre használt páncél, illetve a kikelô lepke szárnyán lévô pikkelyek fokozatos kialakulása elképzelhetetlennek tûnik. Egy félig „kész” páncélzatban megjelenô hernyót ízekre szedtek volna a dühös hangyák. A védelmi rendszer megjelenésének csak teljesen kész állapotában van értelme. Elképzelhetetlen, hogy mindezek a jellemzôk egy másik lepkefajból egy csapásra, tökéletes összhangban jelentek volna meg Ha azonban egy másik faj átalakulásával sem fokozatosan, sem hirtelen nem jöhettek létre, akkor más magyarázatot kell keresnünk. Bátran feltételezhetjük, hogy a lepkék, fennmaradásuk biztosítása érdekében, eleve ezekkel az önvédelmi eszközökkel, illetve a használatukra vonatkozó tudással felszerelve kerültek világunkba.

melyek lehetôvé teszik, hogy megtalálják és kihasználják gazdaállataikat A dupla élôsködô (vagy embereiket). Rájuk vannak hangolva Végezetül vizsgáljuk meg egy dél-amerikai bagócslégy szaporodási technikáját. Számos vérszívó rovar lárvája a gazdaállatban fejlôdik ki, annak szövetein gyarapodva. Ilyen rovarok a bagócsok is. Gazdaállatuk valamilyen emlôs, általában egy patás állat Egy dél-amerikai bagócs azonban ahelyett, hogy közvetlenül a gazdaállatra helyezné petéit, meglehetôsen körülményes módon oldja meg a problémát: a nôstény bagócs elfog egy vérszívó legyet, és annak potrohára rakja petéit! A légy azután akaratlanul is továbbviszi a bagócslárvákat következô áldozatára. Miközben vért szív, a petékbôl gyorsan kikelnek a bagócslárvák, és befúrják magukat a gazdaállat bôrébe. A bagócs tehát nemcsak hogy más állatokban élôsködik, de még lárváit is kollégájával, a vérszívó léggyel

szállíttatja a célállomásra! Eléggé el nem ítélhetô módon egy másik élôsködôn élôsködik. É 56 L E T - Ennél az esetnél az az elgondolkodtató, hogy egy olyan bagócs, amely megszokott módon a gazdaállat testébe helyezte a petéit, miért választotta volna azt a megoldást, hogy körülményes módon egy másik rovar szolgálatait vegye igénybe? Nem tûnik úgy, hogy ez a módszer bármivel is elônyösebb lenne a továbbélés sikere szempontjából. Inkább egy játékos intelligencia mûködését sejteti, amely az élôlények szaporodási módjainak meghatározásánál sem riad vissza a rendhagyó, más fajok közvetítését igénylô módszerek alkalmazásától. Ebben a fejezetben az egymással szorosabban együtt élô állatfajok néhány alapvetô típu- T Á R S A K sát tekintettük át. Önkéntes és kényszerû együttélésekre egyaránt láttunk példákat. Az élet-társak viszonya lehet harmonikus, de lehet az egyikük

számára felettébb kínos is. Arról azonban megbizonyosodhattunk, hogy az egymással kapcsolatban álló fajok viselkedésükben és testfelépítésükben egyaránt tökéletesen idomulnak a másik félhez. Ezt az összhangot lehetetlen a vak véletlennek tulajdonítani Inkább hihetô, hogy az örök faj-párokat egy kreatív fantáziával rendelkezô, felsôbb intelligencia rendelte egymáshoz. Hogy vajon mi késztethetett erre egy ilyen magasabb rendû értelmet, arra a késôbbiek során még visszatérünk. A z á l l a t o k n y e l v e Az állatok nyelve Az állatok sokféle módon közölnek egymással információkat egy-egy fajon belül, és néha a fajok között is. Vegyi anyagok közvetítésével, elektromos ingerekkel, hangokkal és látható jelekkel egyaránt tájékoztatják egymást. Az alábbiakban bemutatunk néhány kiragadott példát az élõvilágból, és megvizsgáljuk a kommunikáció két oldalát: az „adó” állati szerveket és

képességeket, valamint a vételre 58 alkalmas „berendezéseket”, illetve az információcsere folyamatát. (Az udvarlással, fajfenntartással kapcsolatos biokommunikáció témáját egy késõbbi fejezetben érintjük.) Rávilágítunk arra is, hogy jóformán lehetetlen az állati kommunikáció összetett formáinak fokozatos kialakulását elképzelni. Az evolúciós elméletek megakadnak ezen a ponton, míg a tervezési elmélet ésszerû magyarázattal szolgál az adott jelenségekre. Szagüzenetek A madarak kivételével valamennyi állatcsoport használ olyan – olykor feromonoknak nevezett – kémiai anyagokat, melyek segítségével az egyik állat hírt tud adni a másiknak. A különféle kibocsátott szaganyagok más-más hatást váltanak ki: vannak például vonzó, figyelemfelkeltô hatásúak, de vannak riasztó, védekezô, nyomjelzô, az ivari életet vagy az ivadékgondozást segítô illatanyagok is. Vessünk néhány pillantást egy látszólag

egyszerû lény, a hangya (Formicoidea) szagjelzéseire. Vegyük elôször szemügyre, milyen közösségekben is élnek ezek az aprócska lények Földünkön a hangyafajok száma meghaladja a hatezret. Minden faj társas bolyokban éli koordinált, nagyszerûen szervezett életét. A hangyaegyedeknek egy fajon belül is változatos alakjuk és méretük van, aszerint, hogy milyen feladatot látnak el. A dolgozók szárnyatlan, fejletlen ivarú nôstények, s hatalmas rágószervekkel rendelkeznek Ôk ápolják a petéket, a lárvákat, a bábokat, továbbá élelmet hordanak, s tisztán tartják a bolyt – egyszóval bolyszolgálatot teljesítenek. A katonáknak kardsze- rû rágójuk van, mellyel ellenségeik fejét is be tudják hasítani, s amiként a szükség azt megkívánja: csípnek és marnak, védenek és támadnak. A hímek egyetlen feladata a nôstények megtermékenyítése, melynek végeztével hamarosan el is pusztulnak A királynôk kizárólag peterakással

foglalkoznak – egy hangyabolyban több királynô is megfér egymással (ellentétben a méhekkel, ahol mindig csak egy királynô van). Minden egyes forma nem található meg az összes fajnál, de nôstényre, hímre és dolgozóra mindenütt szükség van A hangyák „kasztrendszerében” a szociális különbségeknek olyan finom árnyalatai léteznek, amelyek (az ember kivételével) egyetlen gerinces állatfajnál sem találhatók meg! Az eltérô feladatot ellátó csoportok tag- A vándorhangyák lárvái olyan feromonokat termelnek, amelyek mozgásban tartják a menetet. Amikor bebábozódnak, nem bocsátanak ki több üzenetet, így a sereg letelepszik. Jól ki van ez találva! A hangyaboly jól szervezett életét tökéletes hírközlési rendszer segíti jai – bár ugyanahhoz a fajhoz tartoznak –, kinézetüket, méretüket és felépítésüket tekintve akár egészen más fajhoz tartozónak is tûnhetnek. Jobban különböznek egymástól, mint az egér a

tengerimalactól vagy a veréb a varjútól. Mégis, hogyan lehetséges, hogy egyazon királynôtôl származó petékbôl ilyen alapvetôen eltérô testvérek származzanak? Mi okozza a különbözô formák (modifikációk) létezését a fajon belül? A tudományos vizsgálatok kiderítették, hogy a hangyakirálynôk olyan külsô elválasztású mirigy-rendszerrel vannak felszerelve, amely befolyása alatt tartja a boly életét. Ezek az illó anyagok meghatározott szerepû serkentô, illetve gátló hatásokat fejtenek ki a boly lakóira, különösen a fejlôdô lárvákra. Például ezeknek az anyagoknak kö- A vöröshangyák kémiai hírközlés útján értesítik egymást a táplálék helyérõl A 60 Z Á L L A T szönhetô, hogy a dolgozók feladatát végzô nôstény rovarokon nem tudnak kifejlôdni az ivarszervek – így terméketlenek maradnak. Ez az anyag a királynô testfelületén válik ki, s a dolgozó nôstények a királynô nyalogatásakor

veszik magukhoz, és továbbítják az egész állománynak A hangyaállam kommunikációjában egyébként is ezeké a szagjeleké az elsôdleges szerep (ezt érintkezés útján és hangokkal továbbított információkkal egészítik ki). A szagokat a csápokon elhelyezkedô sajátos szaglószerveikkel érzékelik. Több mint harmincféle vegyületet használnak társas életük során, bár még nem ismerjük mindegyiknek a szerepét. Azt azonban tudjuk, hogy a hangyák testében több mint tíz mirigy van, amelyekbôl egyes váladékok a testfelületükre jutnak, mások a szájüregbe, vagy az állat testének hátsó nyílásához vezetôdnek. Egyes trópusi hangyák mirigyei a lábfejükben találhatóak, így olyan lábnyomokat hagynak maguk után, amelyek a táplálékig vezetô nyomsáv kialakításában játszanak fontos szerepet. Más fajokra is jellemzô, hogy ha a megtalált táplálékforrás megfelelô mennyiségû a boly számára, akkor erôsebb, ha a forrás

szegényesebb, akkor halványabb szagösvényt húznak, ami elôsegíti a fajtársak számára a táplálékforrás felkutatását és a hazatalálást. (Így megy „híre” nagyon gyorsan például annak is, ha az éléskamránk polcán egy összecsurgatott mézesüveg áll) A kémiai jelzések mellett a hangyák szótárában mechanikai – például a csápjaik összeérintésével közvetített – ingerek is szerepelnek. Ezen a módon harmincnál is több jelet tudnak egymással közölni. Egyes hangyafajok különleges szokásokkal, képességekkel, illetve az ehhez szükséges kommunikációs jelrendszerrel rendelkeznek. A Dél-Amerikában élô vándorhangyák (Eciton hamatum) például végtelenül hosszú oszlo- O K N Y E L V E pokban menetelnek, táplálék után kutatva. Az élen a katonák haladnak, mögöttük a lárvákat cipelô dolgozók sora kanyarog, oldalról pedig vak, hatalmas rágójú katonák serege védelmezi ôket. Amikor az élen járó vadászok

zsákmányra bukkannak, ellepik, és darabokra vágják azt A vándorhangyák lárvái olyan feromonokat produkálnak, amelyek a hadsereg sorai között terjedve mozgásban tartják a menetet. Mikor a lárvák bebábozódnak, nem bocsátanak ki több kémiai üzenetet, így a sereg letelepszik. Ekkor egy elképesztô mûveletbe kezdenek: összekapaszkodva, saját testükbôl építik fel a bolyt, amelyben folyosókat formálnak a királynô számára, és kamrákat a bábok lerakásához. A királynô petéket rak, a bábokból pedig kibújik az új nemzedék, amely kiválasztja vándorlásra serkentô anyagait – s a csapat újra hódító útjára indul. A délkelet-ázsiai szövôhangyák (Oecophylla) összevarrt levelekbôl építik fészküket – nem is akárhogyan. Az egyik munkáscsapat egymáshoz húz két levelet, mégpedig úgy, hogy az egyik levelet a rágójukkal, a másikat a lábuk- kal fogják meg. A túloldalon dolgozó társaik közben összevarrják a leveleket,

mégpedig a következô módon. Fiatal lárvákat cipelnek oda, s a rágóik között szelíden megszorítják ôket – a lárvák ugyanis selymet termelnek! A levelek csatlakozásánál addig hordozzák oda-vissza az élô tubusos ragasztókat, míg a levelek szélét össze nem forrasztja a selymes szövedék A hosszúlábú hangyák (Myrmecocystus) Amerika száraz vidékein élnek, s különleges táplálék-raktározási módszerükrôl híresek. Bôség idején annyi nektárt etetnek meg erônek erejével a dolgozók egy külön kasztjának egyedeivel, hogy a túltáplált társak különleges felépítésû potroha borsó méretûre dagad, s áttetszôvé válik. Azután a többi dolgozó mellsô lábaiknál fogva, éléskamrájuk mennyezetére akasztja ezeket a „mézesbödönöket”. Táplálékhiány esetén, felszólításra, ezek a bödönpotrohú egyedek apró adagokban kipréselik magukból az élelmet. A levélvágó hangyák (Atta sp.) gombakertészetet tartanak

fenn, s a termesztett gombák termôtesteit fogyasztják. A gombák melegágyát levelekbôl készítik el Rágóikkal falevéldarabokat szabnak ki, s ezeket, vitorlaként a hátukra emelve, becipelik a bolyba. A levéldarabkákat a dolgozók felaprítják a bolyban, majd nyállal átdolgozzák. A levélvagdalékot a gombakertészetre terítik, vagy újabb tenyészetek létrehozására használják fel. Elôzô fejezetünkben beszéltünk a hernyók- Egyes hangyafajok levéltetveket tartanak „fejôstehénként”. A képen az anyatetû és a kis tetvek láthatók egy hangyával A 62 Ha egyedül nem megy A hangyák szagösvényt hagynak maguk után, hogy a többiek ráleljenek a zsákmányra Z Á L L A T kal elválaszthatatlan, kölcsönösen elônyös kapcsolatban álló szövôhangyákról. Itt a fajok közötti kommunikációnak is tanúi lehettünk, hisz a hernyó hátán lévô „tollacskák” rezgéseit a hangyák – akár egy radar a hanghullámokat –

érzékelni, illetve értelmezni képesek. A Lasiusok génuszába tartozó hangyák serény állattartók – a borostyánsárga hangyák (Lasius flavus) például „fejôstehén” gyanánt levéltetveket tartanak. A tetvek magas cukortartalmú, folyékony ürülékét, a mézharmatot fogyasztják, s cserébe védelmezik, gondozzák ôket. – Veszély esetén „háziállataikat” is magukkal cipelik Furcsa módon viselkednek a rabszolgatartó amazonhangyák is (Polyergus rufescens). Hadjárataik során egy másik hangyafaj bolyait támadják meg, s a bábokat elhurcolják. Az amazonhangyáknak ugyanis olyan hatalmas O K N Y E L V E rágójuk van, hogy képtelenek az önálló táplálékfelvételre, ezért csak úgy maradhatnak életben, ha a bábokból kikelt rabszolgák táplálják ôket. Ne felejtsük el, hogy a felsorolt, egymástól teljesen különbözô életmóddal rendelkezô hangyatársadalmakban az adott viselkedési módokhoz illeszkedô kommunikációs

rendszerre van szükség. Kétséges, hogy bárki is képes lenne arra, hogy a fokozatos kialakulás elmélete alapján adjon elfogadható magyarázatot e kommunikációs rendszerek bármelyikére. Arról nem is beszélve, hogy egy igazán tudományos érvelésnek részletesen ki kellene fejtenie, hogy egy-egy faj melyik fajból, illetve milyen lépéseken keresztül alakult ki. Erre vonatkozólag természetesen csupán rendkívül felszínes magyarázatok léteznek, amelyek több problémával küzdenek, mint ahányat megoldanak. 63 Lehetetlen küldetés Nézzük meg a kérdést kicsit részletesebben. Hosszan lehetett volna még sorolni a hangyatársadalmak különleges típusait. Egy azonban közös bennük: a faj, illetve a boly összes tagja a fajra jellemzô, a közös célokat szolgáló módon viselkedik, tökéletes összhangban minden egyes társával. Az egyedek kommunikációja is az eredményes együttmûködést szolgálja. Valamennyi csoportnak tökéletesen kell

tudnia és végeznie a dolgát, hogy a boly egészének fennmaradását biztosítsa. Tény, hogy a rovarállamok majdnem tökéletesen funkcionáló egységek, amelyeken belül az egyed picike alkatrész, s pontosan úgy viselkedik, ahogyan azt a közösség érdekei megkívánják. Az egyes hangyák megnyilvánulásai a közösség érdekeit szolgálják Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a parányi állatkák nincsenek tudatában cselekvésük célszerûségének. Minden tettük ösztönökbôl, valamint ingerekre és jelzésekre adott, veleszületett reakcióikból következik, nem pedig emberi értelemben vett „tudásból”. Ez pedig felvet néhány zavarba ejtô kérdést a „hangyakultúrák” eredetével kapcsolatban. A központi probléma a különbözô életmódot folytató hangyafajok eltérô anatómiai fel- építése, viselkedése és kommunikációja. Mindegyik faj (és azon belül a különbözô feladatokat ellátó csoportok) testi adottságai (például a

vándorhangyák félelmetes rágói, vagy a mézesbödön-hangyák hatalmasra duzzadó potroha, továbbá valamennyi fajnál a kommunikációt segítô mirigyrendszerek) tökéletesen alkalmasak azoknak a tevékenységeknek az elvégzésére, amelyre használják ôket, és ezekhez a szervi adottságokhoz a megfelelô viselkedési minta párosul. Az evolúciós szemléletû irodalmak slágerkifejezései szerint ezek a fajok is úgy jöttek létre, hogy az állatok „alkalmazkodtak” a körülményeikhez, szervezetük és magatartásuk a követelményeknek megfelelôen „módosult”. Ezek azonban a legkevésbé sem tekinthetôk tudományos kijelentéseknek Ugyanis, ha valaki valóban ezen az állásponton van, akkor arról is számot kell adnia, hogy mibôl és hogyan alakultak ki a hangyák egyes speciális fajai, illetve szervei. E nélkül a magyarázat nélkül az evolúciós elképzelés nem több, mint egy megalapozatlan hitrendszer. Beszéltünk például a gombatermesztô

hangyákról, amelyek levéldarabokat visznek a bolyukba, hogy az összerágott levélvagdalékot az élelmüket jelentô gombák táptalajaként hasznosítsák. Hogyan és milyen fajból fejlôd- A 64 Z Á L L A T hetett volna ki ez a viselkedés? Nyilván egy olyanból – mondanák az evolúcióelmélet támogatói –, amelyik még nem termeszt gombákat, és így leveleket sem vagdos, mivel azok fogyaszthatatlanok a számára. A szokásos magyarázat szerint az evolúciós változások mutációk (apró genetikai változások) révén, lépésenként, hosszú idôn keresztül jönnek létre Lehetetlennek tûnik azonban olyan apró, véletlenszerû lépéseket feltételezni, amelyek a jelenleg fennálló bonyolult társas viselkedést és a hozzá tartozó információcsere-rendszert létrehozhatták volna. Soroljuk fel a jelenlegi viselkedéshez szükséges fôbb elemeket. A hangyáknak levélvágásra alkalmas rágókkal kell rendelkezniük; tudniuk kell, hogy az a

teendôjük, hogy számukra ehetetlen levéldarabokat vigyenek a bolyba; tudniuk kell, hogy a bolyban az a dolguk, hogy szétrágják és szétterítsék a táptalajt. Emellett megfelelô kommunikációs rendszerrel kell rendelkezniük, hogy tömeges akcióikat végrehajtsák (egy nap alatt olykor teljesen megfosztanak a lombjától egy fát). Nagyon különleges továbbá, hogy nászrepülése elôtt a jövendô királynô a szájürege tasakjába rejti a hazai gombatermés egy darabját, s így hagyja el a bolyt. Az új üregében gondozni kezdi a magával hozott tenyészetet, ami az új boly fenntartását fogja szolgálni. Tehát a királynônek is rendelkeznie kell azzal az ösztönnel, amely biztosítja, hogy „ne felejtse el” magával vinni az új birodalom jövendô éléstárát A levélvágó hangyák sikeres életben maradásához és mûködéséhez mindezekre az összetevôkre egy idôben, tökéletes összhangban van szükség. Kialakulásukra ezért nem lehetséges

evolúciós magyarázatot adni Csak bonyolítja a képet, hogy a hangyák egy faján belül is többféle csoport létezik, gyakran egészen eltérô testi felépítéssel és feladatokkal, amelyek azonban egymást felté- O K N Y E L V E telezô részei a boly életének, mivel a különbözô tevékenységek úgy kapcsolódnak egymásba, mint a fogaskerekek az óramûben. Elképzelhetetlen tehát, hogy a különféle csoportok egymásra utalt mutációi véletlenszerûen, egymástól függetlenül, mégis pontosan egymás tevékenységét támogatva jöttek volna létre. Ugyanilyen titokzatos az egyedi viselkedésû fajok kommunikációja: mindegyikük a megfelelô, a szagjelzések fogadására és kibocsátására alkalmas érzékekkel és mirigyekkel rendelkezik, miközben egy olyan belsô szótárral születnek, amelynek segítségével tudják, hogy milyen illatra milyen viselkedéssel kell reagálniuk. Vagyis egy feltételezett részletes, evolú- ciós

magyarázatnak – amilyen mindeddig nem született – be kellene mutatnia az anatómiai változásokat, az azokkal összhangban történô viselkedésbeli módosulásokat, a különbözô csoportok magatartásának összehangolt átalakulását és a kommunikációs rendszer mindezekkel egyidejû megváltozását. Ez abszurdumnak tûnik Mindazonáltal a kétkedôbb olvasónak azt javasoljuk, hogy a fentebb felsorolt hangyatársadalmak bármelyikének létrejöttét próbálja meg ilyen módon elmagyarázni No és ne felejtse: az elképzelt folyamatnak minden esetben a faj számára elônyös, apró lépéseken keresztül kell haladnia. A magunk részérôl ezt az intellektuális erôfeszítést logikailag meddô kísérletnek tekintjük. Meggyôzôdésünk szerint megoldhatatlan feladatra vállalkozik az, aki az állati viselkedés és kommunikáció létrejöttét a fejlôdéselmélet segítségével próbálja megfejteni. Még egy elgondolkodtató észrevétel. Han- gyák

megkövült maradványai harmadkori, vagyis 60 millió évvel ezelôtti rétegekbôl is kerültek elô. Ezek az ôsi hangyák ugyanazokhoz a génuszokhoz tartoztak, amelyeket ma is ismerünk. Mindebbôl a kutatók arra következtettek, hogy államszervezetük nagyon hasonló volt a mai formákéhoz. Vagyis: a hangyák nem változtak. Kellô elméleti és tapasztalati alapunk van tehát annak feltételezésére, hogy társas viselkedésük és kémiai anyagokon alapuló információcseréjük mai formája nem egy másik állatcsoport átalakulásával jött létre. Inkább úgy tûnik, hogy minden egyes hangyafaj jellemzô tulajdonságai idôtlen idôk óta, változatlanul maradtak fenn és öröklôdtek. E parányi élôlények apró testének felépítése, a hangyák együttes, célszerû viselkedése és társadalmi kapcsolatrendszere egy végtelenül hatalmas, felsôbb intelligenciával rendelkezô lény létezésére és élénk fantáziájára utal. 65 A Z Á L L A T

Úszó vízi erômûvek 66 Az ember által készített vízi erômûvek egész városok áramellátását biztosítani tudják. Az emberiség, Alessandro Volta olasz fizikusnak köszönhetôen, 1800 óta ismeri az elektromos energia elôállításának módját. A természetben azonban már jóval régebb óta, talán öröktôl fogva létezik az elektromosság. Vannak olyan halak, amelyek elektromos áramot tudnak termelni. A zsibbasztórája (Torpedo torpedo), a nílusi csôrösszájú csuka (Gnathonemus ibis), az elektromos harcsa (Malapterurus electricus) és az elektromos angolna (Electrophorus electricus) is képes erre. Az elektromos áramot termelô szerv, szerkezetét tekintve egy akkumulátorhoz hasonlítható. Az említett állatok az oldalvonalszervvel kapcsolatban álló különleges receptoraikkal érzékelik is a villamosságot . Az áramfelhasználás egyik módja, hogy a maguk termelte árammal elektromos teret hoznak létre maguk körül, s ha ebbe egy idegen állat

kerül, a tér erôvonalainak megváltozása segítségével érzékelik azt Az áramfejlesztés másik haszna, hogy képesek áramütéssel elkábítani, vagy akár meg is ölni a zsákmányállatokat, majd pedig elfogyasztják ôket. A Dél-Amerika édesvizeiben élô, majdnem két és fél méter hosszú elektromos angolna áramtermelô szerve, amely testének 4/5 részén át húzódik, háromféle funkciót is ellát. A szerv tulajdonképpen egymás mellett található elektródlapocskák sora, amelyeknek kis feszültsége összeadódik, s az állat akár 500 volt erôsségû elektromos kisülés kibocsátására is képes – amitôl még egy öszvér is összerogyna! A zavaros, iszapos vizekben élô, gyengén látó hal az áram segítségével tájékozódik, illetve vadászik. Az elektromosság azonban szignálként is tovaterjedhet a vízben, s a fajtársak számára közvetít információkat. Elektronikus O K N Y E L V E kommunikáció ez, bár nem olyan

kifinomult, mint a televízió vagy az internet. Az angolnák ezeknek a jeleknek a segítségével azonosítják egymást: így különböztetik meg az erôsebb, gyakoribb áramjelet adó hímeket a gyengébb és rövidebb jeleket adó, nôi áramforrásoktól. Egy hithû darwinista nyilván azt mondaná, hogy az áramfejlesztés képessége azért alakult ki, mert a hal nem látott jól a zavaros vizekben, így a véletlenül megjelent áramfejlesztési képesség szelekciós elônyt jelentett a számára. Nézzük meg azonban, mi minden szükséges egy ilyen sokfunkciós elektromos rendszer mûködéséhez Elôször is szükség van az áramot elôállító szervekre, amelyek már önmagukban sem túl egyszerûek. Másrészt a halnak képesnek kell lennie az árammal gerjesztett jelek felfogására, amihez szintén egy speciális, a test több pontján megjelenô szervre van szüksége. A halbiológusok továbbá rámutattak, hogy az elektromos áramot termelô halak agyveleje (az

ingerületet feldolgozó mezô és a VII. agyideg) eltér más halak agyának felépítésétôl E speciális jellemzôk nélkül az elektromos angolna nem lenne képes értelmezni a befutó jeleket. És még egy apróság A halat az izmokat és az idegeket is körülburkoló, vastag zsírréteg védi a maga által termelt áram károsító hatásával szemben. A felsorolt szerveknek mind együttesen kell jelen lenniük ahhoz, hogy az elektromos angolna valóban képes legyen az áram termelésére, s a hozzá érkezô jelek felfogására és értelmezésére. A rendszer részleteiben nem funkcionál. Ha például csak a szigetelést szolgáló zsírréteg hiányzott volna, ám valamiféle csoda folytán az összes többi szerv egyszerre megjelenik, még ez sem lett volna elég. A találékony felfedezô – az elsô hal, amely ezzel a képességgel rendelkezett volna – rövid evolúciós karrierje csúcsán, az elsô, kísérleti áramütéssel agyonütötte volna saját magát

67 Áramot termel az elektromos rája. Egy erre alkalmas rendszer sok A fajok eredetét taglaló mûvének „Az elmélet nehézségei” címû fejezetében maga Charles Darwin is szembekerült az elektromos szervek eredetének problematikájával. Ez alkalommal megnyerô ôszinteséggel tárta fel a problémával szembeni tehetetlenségét: „A halak elektromos szervei igen nagy problémát jelentenek, mivel lehetetlen rájönni, hogy e csodálatos szervek milyen lépések során keletkezhettek.” Így aztán könnyen elképzelhetô, hogy az elektromos kommunikációra képes élôlények sem évmilliók alatt alakultak ki, hanem egy tökéletes elektromérnök tervei alapján jelentek meg. Hangadók A hangokkal való kommunikáció az egyik legelterjedtebb hírközlési forma az állatvilágban. A hang elônye, hogy minden irányban, gyorsan terjed a hangforrás környezetében, s nagy mennyiségû információt lehet vele továbbítani. A különbözô állatcsoportok

hangjelzései változatos funkciókat töltenek be. Szerepük lehet a konkurens fajtársakkal szemben, fenyegetô vagy védekezô hangszignálok formájá- ban. Jelezhetik ragadozók közeledését, s riasztásként szolgálhatnak a csoport többi tagja számára. A hangadás fontos szerepet játszik az állatközösségek tagjai közötti kommunikáció során: a csoportosan élô fajok például hívás, gyülekezés, üdvözlés, kéregetés, udvarlás, indulás, veszély vagy táplálék jelzése esetén speciális hangokat hallathatnak. A fiatalok és a szülôk között is gyakran egyfajta „beszéd” teremti meg a kapcsolatot. Vegyük elôször szemügyre egyes rovarok hangjeleit. A hím tücsök például három különbözô dallamot énekel: az egyikkel csupán tar- összetevô együttes jelenlétét feltételezi A kabócák hangos zenélésükrôl híresek A 68 A szöcskék a lábukon lévô aprócska szerv segítségével hallanak Z Á L L A T tózkodási

helyét adja tudtul, a másik típusú jelet udvarláskor használja, míg a harmadikkal a versenytársakat próbálja távol tartani. A tücsök a szárnyai tövén lévô speciális felületek összedörzsölésével kelti ezeket a hangokat. Az egyik szárny alsó felén a fésû fogaihoz hasonló kiemelkedések vannak A hárfa pengetôjeként a trubadúr másik szárnya szélén található kemény léc szolgál. A hangadó szerv mellé természetesen megfelelô hangérzékelôre is szükség van. A tücskök és a szöcskék hallószerve a lábszárukba van beépítve! A lábszár elülsô felületén két rés található, a hang ezen keresztül hatol be a hallószervbe, ahol a dobhártya elmozdulással O K N Y E L V E reagál a beérkezô hangokra. A hártya elmozdulása ingerli az erre szolgáló érzéksejteket, amelyeket védô süvegsejtek és köpenysejtek vesznek körül. Az egész egy tökéletesen mûködô, parányi kis mûszer, amelyben az alkatrészeknek mind

megfelelô helyen kell lenniük, hogy az érzékelés létrejöhessen. Szükség van a résekre, a membránnal elválasztott dobüregre, az érzéksejtekre, az agydúchoz vezetô neuronokra – és még így is jócskán leegyszerûsítettük e bonyolult rendszer felépítését. Kérdésünk az, hogy mi lehet az eredete a tücskök hallási mechanizmusának. A megfelelô kommunikációhoz elengedhetetlen a pengetôs hangadó szerv és az összetett hallószerv A tücsök a szárnyával hegedül. Képes lehet-e a természet merô véletlenségbôl ilyen precíz hangszert készíteni? – és persze azt se felejtsük el, hogy a rovaroknak érteniük is kell egymás különbözô célzatú jelzéseit. Próbálja meg valaki mindezt elmagyarázni az evolúciós elmélet alapvetô feltevése alapján: vagyis olyan apró változások egymást követô sorozatán keresztül, amelyek mindig olyan elônnyel szolgáltak a tücskök ôseinek, hogy ezzel túlélési elônyhöz jutottak volna

vetélytársaikkal szemben. A magyarázatot jórészt az teszi lehetetlenné, hogy a három jelenségcsoport (a hangszer, a fül és a kódrendszer) egyszerre, párhuzamosan történô fejlôdését kellene bemutatni. Érdekes az is, hogy a rovarok dörzsöléses elv szerint mûködô szervének elhelyezkedése változatos képet mutat. Egyes sáskák a rágójukat dörzsölik öszsze, mások a lábszárukon lévô léccel produkálnak csattanó hangot, megint mások a szárny recés erezetét dörzsölik. Ugyanilyen változatos a poloskafajok hangképzése. Az állítólag egymással evolúciós kapcsolatban álló fajok eltérô helyzetû és mechanizmusú hangképzô szervei valószínûtlenné teszik, hogy bármiféle leszármazási kapcsolat állna fenn köztük. Dörmögô, brekegô és röfögô halak A sokáig némának hitt halak közül jó néhányról kiderült, hogy hangok kibocsátására képes – különösen a Csendes-óceánban és az Atlanti-óceán északnyugati

részében élô fajok közül. A halbiológusok sokféle hangszignálról számoltak be a zizegô, búgó, morgó hangoktól kezdve egészen a brekegésig vagy a röfögésig Némelyik hangról nem lehet tudni, hogy mi az információtartalma (illetve, hogy van-e egyáltalán). Azt azonban tudjuk, hogy például egymás hívogatására és a veszély jelzésére a halak más-más hangokat használnak, s másképp fejezik ki táplálékkeresô, illetve szerelmi hangulatukat is. A legtöbb halnak egy-két hangtípusa van, de a szószátyárabbak öt különbözô hang között is válogathatnak. A hangoskodó halak egy része a csontos váz két elemének összedörzsölésével képez hangot. Garatfogaikat csikorgatják például a bíborszájú halak (Haemulon sp), a doktorhalak (Acanthurus sp.) és a tüskésmakrélák (Caranx sp.) Mások az állkapcson ülô fogaikat, úszóikat dörzsölgetve vagy más, mozgékony csontelemek súrlódásával keltenek zajt. Az óceáni holdhal

(Mola mola) morgó hangja csontlemezt képezô állkapcsaitól származik. A „beszélô halak” másik csoportjánál az úszóhólyag segít a hangképzésben. A hal úszóképességének biztosítására szolgáló, gázzal telt úszóhólyagot a törzs izomzatának ritmikus összehúzódása vagy speciális izomzat hozza rezgésbe. Az izmok a hólyag elülsô részét húzzák össze, másodpercenként akár százszor is Az így létrejövô hangok dobpergéshez hasonlítanak, esetenként pedig dörmögésre, morgásra, zümmögésre, sôt röfögésre emlékeztetnek. Az Atlanti-óceánban élô károgóhalak (Micropogon undulatus) milliói, egy öbölben összegyûlve, 110 decibeles lármát is képesek csapni ezen a módon. Nem kevésbé érdekes az a módszer, ahogy a csontoshalak érzékelik a hanghullámokat: a vízben terjedô hang áthatja a testüket, és rezgésbe hozza az úszóhólyagot. Ennek falát hallócsontocskák tapogatják le, mint a le- 69 A 70 Z Á L

L A T mezjátszó tûje a korongot, majd a rezgéseket különbözô méretû, orgonasípszerû fülkövekre vezetik át. A hal-hallás és -hangadás folyamatával kapcsolatos kétségeink hasonlóak a rovarokénál említettekhez. Igaz, hogy a hangadás egyes szervei (a fogak, az úszók, az állkapocs és az úszóhólyag) alaprendeltetésüktôl eltérô funkciókat is betöltenek az állat szervezetében, arra azonban nincs válasz, pontosan mi késztette volna a halat arra, hogy másféle fel- O K N Y E L V E elkülönült feladatot ellátó, másodpercenként száz összehúzódásra is képes izmok nem tudnának fokozatosan kialakulni. Az pedig, hogy hirtelen alakultak volna ki, egyetlen genetikai mutáció révén, éppen amiatt elképzelhetetlen, mert ez az állat genetikai kódjának egy csapásra történô, több száz részletet érintô, öszszehangolt változását tette volna szükségessé, aminek valószínûsége igencsak elenyészô. Mindezek mellett a

víz alatti hangkavalkádban minden faj megérti a rá vonatkozó jelzéseket. Ezeknek a fajspecifikus kommunikációs rendszereknek a kialakulására szintén nincs magyarázat. A jelrendszerek az adott közösségen belül egységes értelmezést igényelnek, vagyis a jeleket – esetünkben a hangszignálokat – bizonyos, mindannyiuk számára azonos jelentéshez kötik. De mikor tartottak az egyes halfajok tagjai egyeztetô tárgyalásokat, hogy megértsék fajtársaik üzeneteit? Kotta és rögtönzés Sok szót ejthetnénk még a madarak, az emlôsök, köztük a cetek hangjainak csodálatos világáról. Megcsodálhatnánk az állatok különleges hangképzô szerveit, és azt, hogy milyen célok- A doktorhalak és a makrélák a garatfogaikat összedörzsölve keltenek hangot adatra használja ezeket a testrészeit. No és ha egyfajta „nyelvújítást” is hajtott volna végre, efféle képességeiket nem kamatoztató társai egyáltalán nem értették volna meg a

szándékát. Így a meg nem értett forradalmárnak semmiféle elônye nem származott volna a hangoskodásból. Emellett vannak a halak hangképzésének egészen egyedi elemei is, mint például az úszóhólyagot rezegtetô speciális izmok. Ilyen Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a rovarok hangadó és hangérzékelô szerveinek, valamint kódrendszerének eredetét nem sikerült fokozatos kialakulással megmagyarázni ra is használják különbözô akusztikai jelzéseiket. Ez a példatár azonban végeláthatatlanul hosszú lenne. Ehelyett néhány általánosan igaz érdekességre szeretnénk felhívni a kedves olvasó figyelmét. Például arra, hogy a kibocsátott hangok frekvenciája minden egyes fajnál összhangban áll a fajtestvérek hallóképességével. A szöcskék nagy frekvenciájú hangokat bocsátanak ki, és a hallószervük is erre érzékeny. A tücskök mélyebb színezetû cirpelést hallatnak, és „fülük” is ezek meghallására

képes. Ugyanez az összehangoltság a madaraknál is kimutatható. A fejlôdéstan hangadó képviselôi szerint ez az összhang pusztán a vak természeti folyamatok mûködésének terméke. Azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az állatok „adói és vevôi” nem csupán a fizikai paraméterek szempontjából illeszkednek tökéletesen egymáshoz. A hangban kódolt üzenetek egy- séges jelentést is hordoznak a faj összes tagja számára. Tudják, hogy az adott helyzetben milyen hangjelzést kell hallatniuk, ugyanakkor mindenki érti is, hogy egy-egy hang mit jelent. Azzal is tisztában vannak, hogy mely hangok szólnak hozzájuk, és melyek érdektelenek a számukra: egy zsivajgó erdôben, ahol az ember füle csak hangkavalkádot hall, minden madár meghallja a neki szóló üzeneteket. Meglátásunk szerint az élôvilág hangosan árulkodik arról, hogy az egymáshoz illeszkedô beszélô és hallószerveket egy természeten túli, intelligens hangmérnök

alkotta meg. A kommunikációt segítô, változatos kódrendszerek arról árulkodnak, hogy ez a tervezô nyelvalkotónak, illetve informatikusnak sem utolsó. Ellenvetésként felmerülhet, hogy nem minden állat születik egy teljes, elôre meghatározott kommunikációs hangrendszerrel. Némelyikük élete során (általában a korai idôszakban), szüleitôl és fajtársaitól is elsajátít különbözô célú jelzéseket Például a madárfajok jellemzô formájú, szerkezetû és minôségû énekeket produkálnak. Ezeket általában öröklött programként hozzák magukkal – a kivitelezésben azonban az egyed élete során szerzett tapasztalatoknak és a gyakorlásnak is fontos szerepe van. Belsô programjuk meghatározott dalok éneklésére készteti a madarakat 71 Az erdei pinty hozott anyagból dolgozik: különbözô célokat szolgáló énekei jól megkülönböztethetôk egymástól, s ezeket esetenként némileg módosítja is. Korlátokat és némi szabadságot

is kapott tehát A 72 A testfelületen látható vizuális jelek az állatok szándékától függetlenül üzennek a szemlélônek Z Á L L A T Az erdei pinty (Fringilla coelebs) például húsznál is több dalstrófát énekel. Három, jól megkülönböztethetô dallal udvarol, melyeket a párzási ciklus más-más szakaszában énekel. Legalább háromféle vészkiáltása van: az egyiket harckészültség esetén, a másikat sérüléskor, a harmadikat kötözködô kedvében hallatja. A pinty hangos, lármázó éneke lassan kezdôdik, aztán felgyorsul, és egy díszítô motívummal zárul Azonban minden egyed dala egy kicsit eltér a többiekétôl, és területek szerinti dialektusok is felfedezhetôk. Az erdei pinty által énekelt strófák között továbbá három olyan jellegzetes „versszak” is van, amelyet a szülôk nélkül, izoláltan felnevelt példányok nem tudnak énekelni. Ezt a hangmintát a pinty fiókái csak fajtársaik utánzásával

tudják elsajátítani. Vagyis nem mindent készen kap, hanem tanulással is bôvíti a repertoárját. Ez a „nyílt program” azonban egyáltalán nem mond ellent annak a feltételezésnek, hogy egy eredeti zeneszerzô áll az állathangok hátterében. Léteznek olyan improvizatív zenei O K N Y E L V E stílusok, amelyekben a szerzô csupán a hangszert, egy bizonyos hangterjedelmet és néhány motívumot jelöl meg, az elôadó pedig e korlátok határain belül mutatja be egyedi, bizonyos téren mégis megszabott elôadását. Éppígy, a különbözô állatfajok hangkészletében is pontosan meghatározható hangtípusok szerepelnek: a hüllôk például átlagosan négy, a majmok fajtól függôen 5–36 különféle hangot képesek produkálni. A hangokhoz általában fajonként meghatározott jelentések kötôdnek De esetenként, mint például az énekesmadaraknál, van helye a változatoknak is: az azonos fajba tartozó hímek némileg eltérô dalainak. Az

individuális különbségek pedig ahhoz is segítséget nyújtanak, hogy az egyedek meg tudják különböztetni egymást. Ugyanígy az is érthetôvé válik, hogy ugyanazon faj közösségei az egymástól távol esô földrajzi területeken eltérô nyelvjárásban csicseregnek. A tájszólások ellenére a faj hangképzésének, dallamtípusainak jellegzetességei mindig ugyanolyanok maradnak. Elképzelhetô, hogy az a bizonyos komponista mintegy „betáplálta” a madarakba a faj énekének alapvetô jellegzetességeit, ám helyet hagyott a kulturálisan, átvétel útján öröklôdô egyéni változatoknak is. A látható üzenet A színek, a különbözô fényjelzések, az egyes állatokra jellemzô pózok, illetve mozdulatok látható jelzéseket közvetítenek az állatvilágban. Az állat külsején lévô vizuális jeleknek számos elônyük van: szembeötlôek és tartósak. Hátrányuk viszont, hogy sötétben általában nem láthatóak. A színek, minták

felismerését nehezíthetik a terepviszonyok is (például a sûrû növényzet), nagyobb távolságra való hírközlésre pedig nem annyira alkalmasak, mint például a hangok. Mindezek ellenére az állatvilág tagjai – akár egyazon fajon belül, akár a különbözô fajok között – sokféle tudnivalót közölnek egymással ezen a módon. A „Védekezés, álcázás, csalás” címû fejezetünkben láthattunk néhány példát a bôrre, szôrre, pigmentre „festett” jelekre, amelyek a ragadozók távoltartását, elriasztását szolgálják Fényjelek Az állatok testfelületére „tetovált” optikai információk passzívan tájékoztatják szemlélôiket. A minták viselôinek semmit nem kell tenniük az üzenet közvetítéséért azon kívül, hogy látszódniuk kell. Némely állatcsoportban azonban olyan, fényt kibocsátó fajok is elôfordulnak, amelyek a maguk termelte fénysugarakkal aktív hírközlésre képesek Az anyagcserefolyamatok során,

oxidáció révén történô fénykibocsátást biolumineszcenciának nevezik A lámpáshalak természetes világítószervük segítségével kommunikálnak. A fényt a halak szeme alatt lévô, folyadékkal teli mirigyek bocsátják ki. Ebben milliónyi baktérium található, amelyek életfolyamataik melléktermékeként biolumineszcenciára képesek. Az így keletkezô fény segít elûzni a ragadozókat vagy az idegen területre tévedt fajtársakat, s megvilágíthatja a zsákmányt, illetve az utat is. Különös, hogy a halak el tudják rejteni „zseblámpájukat”, így a felvillanásokkal üzeneteket is tudnak közvetíteni. A nagy lámpáshal (Anomalops katoptron) például be tudja fordítani világítószervecskéjét, s így ki tudja „kapcsolni” a fényt. A kis lámpáshal (Photoblepharon palpebratus) pedig egy szemhéjhoz hasonló bôrredô leengedésével teszi ugyanezt. Kétségtelen, hogy a koromsötét óceánban, a tengerek mélyén az efféle megoldások

igencsak hasznosak. Azonban mindez a legkevésbé sem magyarázza meg azt, hogy a szükséges anatómiai kellékek (a baktériumok tárolására szolgáló mirigy, az elsötétítést lehetôvé tevô „redôny”, a szerv beidegzôdése, a fényt kibocsátó egysejtûek stb.) honnan származnak. A fokozatos kialakulás elmélete azért nem túl meggyôzô, mert a jelenség sikeres lejátszódásához a szükséges alkatrészeknek együtt, egy idôben kell mûködniük; önmagukban, kifejletlen állapotban nincsen semmi hasznuk. Testbeszéd Az állatok különféle pózokkal is kifejezhetik hangulatukat, a másik félhez való viszonyukat. A falkákban élô és csapatosan vadászó farkasok, sakálok, hiénakutyák testtartási jelrendszer útján fejezik ki érzelmeiket, a falkán belüli pozíciójukat, baráti vagy támadó szándékukat. A farkasok esetében a kutatók tizenegyféle különbözô jelentésû faroktartást, nyolcféle fejtartást, nyolcféle fülállást és hat

speciális testtartást tudtak megkülönböztetni. Ezek segítségével a farkas sokféle információt tud közölni falkatársaival, egy nôstény farkassal, 73 A 74 A farkasok testbeszéde során jelentôsége van a farok- és a fejtartásnak, a fülállásnak és a testtartásnak is. Jól megértik egymást Z Á L L A T vagy egy ellenséggel: közönyt, magabiztosságot, bizonytalanságot, barátságos engedelmességet, alárendeltséget, fenyegetést, támadási szándékot és így tovább. Igen érdekes például, hogy amikor a fajtársával szemben alulmaradt farkas megadja magát, a hátára fekve mintegy felkínálja legyôzôjének a legsebezhetôbb pontját, a torkát. A küzdelem gyôztesét egy ösztönös gátlás megakadályozza abban, hogy kioltsa a legyôzött életét, vagy súlyos sebet ejtsen rajta A megadásra a küzdelem befejezésével válaszol Ez a rangsorvitákban megfigyelhetô viselkedés szöget üthet a fejünkbe. Hogyan alakulhatott volna

ki a vesztesek azon szokása, hogy a küzdelem leghevesebb pontján éppen testük O K N Y E L V E életfontosságú pontját, a torkukat tartsák oda ellenfelüknek?! Honnan tudhatták volna, hogy legyôzôjük kegyelemmel és nem „kegyelemharapással” válaszol majd meghunyászkodásukra? És miként jelenhetett volna meg a gyôztesek azon szokása, hogy ne bántsák a küzdelemben végképp alulmaradó ellenfelüket? Kétségtelen, hogy a faj szempontjából elônyös, ha a fajtársak nem ölik meg egymást a hatalmi harcok során. De ennek „józan mérlegelése” nemigen valószínû egy küzdelembe feledkezett, elvakult ragadozó részérôl. Jóval könnyebb azt elképzelni, hogy a fajtárskímélô gátlásokat egy könyörületes, ösztönalkotó intelligencia ültette a farkasok elméjébe. Hogy ne legyen farkas farkasnak farkasa. Ôk sem értenek egyet? A nem evolucionista vélemények képviselôi ritkán jutnak szóhoz a tudományos ismeretterjesztésben

A táncnyelv A különféle mozgások, mozdulatsorok is hordozhatnak jelentést az élôvilágban. A mozgás célja lehet például a támadó elijesztése, az agresszió, a támadószándék kifejezése vagy akár a táplálék pontos helyének közlése E legutóbbi információközlésre például a háziméhek (Apis mellifera) képesek. Amikor egy dolgozóméh visszaérkezik a méhkasba egy ígéretes virágmezôrôl, különleges táncot mutat be. Ennek segítségével jelzi a kaptárban várakozó többi dolgozónak, hogy milyen irányba, milyen távolságra repüljenek a táplálékért. A tipikus táncforma egy összenyomott, fekvô nyolcas alakjára emlékeztet. A nyolcas középsô, egyenes részén a táncos egy vonalban fut, s testét közben erôteljesen jobbra-balra riszálja. A többi méh köréje gyûlik, s figyeli a produkciót A méhtáncot felderítô kutatások ahhoz a felismeréshez vezettek, hogy a riszáló futás közli a többiekkel a táplálék

távolságát és irányát. A méh függôleges lépen mutatja be táncát a kaptárban. A mozgósító tánc egyenes szakaszán a méhecske felfelé szaladgál, ha a táplálékforrás a nap irányában található. Ha a táplálékforrás mondjuk a nap vízszintes irányától 30 fokkal balra van, akkor az ô táncának egyenes szakasza is 30 fokkal balra fog eltérni a függôlegestôl. Vagyis képes arra, hogy a vízszintes irányokat áttranszformálja a függôleges felületre! A méh potrohcsóválásának száma pedig a táplálék távolságával arányosan növekszik. Egy átlagos risszantás kb 75 méternek felel meg (ha a táplálék közel van a kaptárhoz) Ez az absztrakt nyelv igencsak szép teljesítmény egy néhány centis kis rovartól. A táncnyelv információt szolgáltat egy adott hely távolságáról, s kölcsönösen érthetô konvenciókat tartalmaz. Vagyis a kaptár teteje felé mutató függôleges irány minden méh számára a nap vízszintes irányát

szimbolizálja, a tánc függôlegestôl való eltérése pedig a táplálék irányának a naptól való szögeltérését mutatja. A riszálás is meghatározott távolságot jelent mind a beszélô, mind a befogadók számára. Mintha mindannyian egy kidolgozott, rögzített kódrendszert használnának információcseréjük során. A táncnyelvet nagy haszonnal alkalmazzák a rajzás során is. A kolónia hasadással szaporodik, vagyis a méhek fele tavasszal kirajzik, és új otthont keres. A felderítôk megfelelô helyet keresnek a fészeküregnek, s eltáncolják az esélyes helyek jellemzôit: például a méretét (tíz liter ûrtartalmú az ideális), az eredeti méhcsaládtól való távolságát (ne legyen se túl A hírvivô összetett tánccal tájékoztatja a többieket a táplálék irányáról és távolságáról 75 A méhek képesek a vízszintes irányokat átvetíteni a lép falának függôleges síkjára A 76 Z Á L L A T messze, se túl közel),

a talajtól való magasságát (legjobb a három méter körüli), a bejárat irányát, s azt, hogy mennyire huzatos vagy hasadékos a hely. Két-három napos tárgyalás után a felderítôk demokratikus úton megegyeznek, s a raj elindul az új lakhely felé A méhek eme viselkedése ámulatba ejtette a kutatókat, ám mind a mai napig nincs válasz arra a kérdésre, hogy a természetes szelekció hogyan programozhatott volna ilyen rendkívül összetett viselkedést ezekbe az aprócska agyakba. Teljesen valószerûtlen, hogy a természet anyaméhe mindenféle külsô irányítás nélkül ilyen lényeknek adott volna életet. A méhek informatív táncát feltérképezô Karl von Frisch osztrák etológus 1973-ban Nobel-díjat kapott. Elgondolkodhatunk azonban, hogy kinek adózzunk leginkább elismeréssel: a bonyolult kommunikációs rendszert bemutató méheknek, von Frisch kutatónak, aki mindezt felfedezte vagy annak a koreográfusnak, aki e táncnyelvet létrehozta? A

parányi méhek elvont kifejezésmódja ámulatba ejtette Szótárral születtek a kutatókat Fejezetünkben bemutattuk az állati információcsere fôbb típusait. Ezek közül is leginkább olyan eseteket válogattunk össze, amelyeknél a kommunikáció módja születésüktôl fogva jellemzô az állatokra. Vagy azért, mert a külsejükkel automatikusan üzennek a környezetük- O K Y E L V E Ki elôtt tiszteleg: táncnyelvük felfedezôje vagy tervezôje elôtt? nek, vagy pedig azért, mert az általuk használt – szagokra, hangokra vagy vizuális jelzésekre épülô – jelrendszer velük születik, s ösztönösen a megfelelô módon használják ôket. Ezek eredete több, mint misztikus, s az ezzel kapcsolatos találgatásait sem elméletileg, sem kísérletileg nem tudja alátámasztani a jelenlegi tudomány Nagyon valószínûnek tûnik, hogy az állatok olyan kép-, hang- és szagszótárral a fejükben születnek, amely idôtlen idôk óta jellemzi a saját

fajukat Ezt logikailag az igazolja, Ha az új táplálkozási hely a Naphoz képest N Táplálkozási hely 70º-al eltérô irányban található, akkor a hírvivô méh táncának tengelye 70º-kal tér el a függôlegestôl Kaptár A cerkófmajmoknak meg kell tanulniuk helyesen alkalmazni a különféle hangjelzéseket. hogy a jelbeszédek létezése és mûködése a jelzések kölcsönös ismeretét feltételezi a „beszélô” és a „befogadó” részérôl egyaránt. Az ilyen jelrendszerek nem képesek fokozatosan létrejönni, hiszen egy új jel kiagyalója nem tudná közölni fajtársaival, hogy mit is ért az újfajta jelzés alatt – vagyis közlése süket fülekre találna. Egy idôben kell tehát alkalmazniuk és megérteniük az adott jelzéseket. Megint csak egy olyan jelenséggel állunk szemben, amit lehetetlen a lépcsôzetes kialakulás elméletével megmagyarázni. Nem lehet elképzelni az állati jelrendszerek sokaságát egy elôzetes terv

létezése, azaz egy olyan nyelvalkotó értelem nélkül, amely elôre kialakította a jeleket és a hozzájuk tartozó jelentéseket. Bármilyen kódrendszernek akkor és csak akkor van értelme, ha a kommunikáló közösség tagjai egyidejûleg, egységesen használják és értik a rendszer jeleit. Való igaz azonban, hogy az élôvilágban fellelhetô „nyelveknek” vannak olyan elemei, amelyek nem egészében veleszületettek: elsajátításukban a tanulás is szerepet játszik. A cerkófmajmok (Cercopithecus sp.) például más-más hangokat hallatnak a különbözô ragadozók megjelenése esetén. Másképp jelzik a leopárdokat, a kígyókat, illetve a sasokat (sôt, különbözô vészjelzésük van a repülô, illetve leszálló sasokra is). A fiatal cerkófmajomnak meg kell tanulnia helyesen alkalmazni és értelmezni a különbözô hangjelzéseket. Ennek a tanulási képességnek az eredete azonban nem kevésbé homályos, mint a készen hozott nyelvi elemeké. Úgy

tûnik, az élôlények egy olyan terv alapján készültek, amely azt is meghatározza, hogy kommunikációs eszközkészletük egy részét készen kell hordozniuk, egy másik részét pedig egyedfejlôdésük során, tanulással „töltik ki”. Az egyes állatcsoportok, illetve fajok szókincse ugyanúgy korlátokhoz van kötve, ahogy anatómiai és tanulási képességeik is – különbözô mértékben – behatároltak, és ezek a határok viszonylag stabilak. A tanulási képesség, illetve annak mértéke szintén származhat egy magasabb szintû, tervszerûen mûködô értelemtôl. Azonban magának a tanulási képességnek az eredete is homályos Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy az állatok valamiféle automaták lennének, amelyek csak gépiesen reagálnak az ôket érô ingerekre, a beléjük „programozott” utasítások alapján. Sôt, meggyôzôdésünk, hogy minden egyes élôlény önálló egyéniség, s fajának korlátai között egyedi

személyiséggel bír. A képességeknek és az ösztönöknek azonban minden faj esetében megszabott határai vannak. 77 Az ember egészen más Az állati kommunikáció vizsgálói között általános az egyetértés abban, hogy az állatok „nyelve” nagymértékben különbözik az emberi nyelvek bármelyikétôl. Az állatok (egy tucat jelnél ritkán nagyobb) szókincse az ember beszédéhez képest igen szerény, hiszen például bármely európai nyelv szókészlete legalább százezer szót számlál. A különbséget még érzékletesebbé teszi, ha belegondolunk, hogy az állatok hangjai, jelzései csupán szükségleteiket, helyzetüket jelzô egyszerû jelek. Az emberi kommunikációban azonban a szavak végtelen változatosságú kombinációjára van mód. Mi elvont fogalmakat, bonyolult szintaktikai egységeket is használunk, árnyalt gondolatokat fejezünk ki Az állati üzenetek tehát nem olyanok, mint az emberi nyelv: nem a beszélô szándéka Balra át!

Minden élôlény önálló egyéniség, és fajának korlátjai között egyedi személyiséggel rendelkezik A 78 Z Á L L A T szerint összeállított, pontos fogalmi képzetek felébresztésére alkalmas üzenetek. Az emberen kívül egyetlen más élôlénynek sincsenek ilyen képességei. Az állati jelbeszéd esetében az érintkezés eszközei csupán a – jórészt veleszületett – vizuális, akusztikai, kémiai, elektromos és érintési jelek, ingerek és válaszok. Gondolatmenetünk végkövetkeztetése az, hogy az állati nyelveket egy intelligens tervezô alkotta meg – mint kisebb-nagyobb „útiszótárakat” – a különféle lények számára. Ezek a jelrendszerek azonban határozottan kü- O K N Y E L V E lönböznek az emberi nyelvtôl: az állatok lehetôségei kötöttek, s jóval szûkösebbek, mint az emberéi. Joggal vetôdhet fel a kérdés, hogy vajon mi lehetett a célja a feltételezett tervezônek az állati kommunikációs

rendszerek létrehozásával. Vagyis: „mi végre az egész tervezés”? És vajon miért adatott meg az embereknek az elvont gondolkodás és beszéd képessége az állatokkal szemben? Ezekkel a távolabbra mutató kérdésekkel könyvünk utolsó fejezetében foglalkozunk. C é l t u d a t o s v á n d o r o k C É L T U D A T O S V Á N D O R O K Céltudatos vándorok Az azonos fajú élõlénycsoportok periodikus, rendszeres helyváltoztatását migrációnak, azaz vándorlásnak nevezzük. Az egyéves ciklusokban vándorló állatok – rovarok, rákok, halak, madarak, emlõsök – gyakran meglepõen pontosan tudják, mikor és merre kell elindulniuk, tájékozódó képességük pedig 80 A tengeriteknõsök több ezer kilométert tesznek meg különös vándorlásuk során egyenesen bámulatra méltó. Az állatokban egy belsô irányérzékelési mechanizmus mûködik, melynek révén képesek a tér három irányát (le-fel, elôre-hátra,

jobbra-balra) felfogni és feldolgozni. Ez azonban önmagában még kevés lenne a boldogulásukhoz Arra is szükség van, hogy a tér külsô vonatkozási pontjainak segítségével meg tudják határozni a pontos helyüket és mozgásuk irányát. A tájékozódási képesség létfontosságú a vándorláshoz, ugyanakkor ahhoz is elengedhetetlen, hogy az állat a lakóhelyén belül hatékonyan és gyorsan tudjon mozogni. A nem vándorlók között is szép számmal akadnak olyan fajok, amelyeknél ez a képesség igen fejlett – elég, ha pl. a méhek vagy a hangyák családjára gondolunk E képesség eredetét kutatva, a következôkben jó néhány különleges rejtéllyel fogunk közelebbrôl is megismerkedni. Mikor eljön az ideje, szaporodásuk érdekében sok rákfaj tagjai is vándorútra indulnak. Rejtélyes az élõlények belsõ órájának eredete Hangyatérkép A sivatagi hangya (Cataglyphis bicolor) a tájékozódás valóságos nagymestere. A Szaharában – a

többi rovartól eltérôen – még a déli órákban is a szabadban portyázik, holott a talajfelszín ilyenkor akár 70 ˚C-ra is felmelegszik. Ha a rovarok vagy más apró állatok huzamosabb ideig tartózkodnának ezen a hômérsékleten, az a biztos halált jelentené a számukra. A sivatagi hangyák ezért a föld alá építik fészküket, és csak idônként, naponta 10–15 alkalommal jönnek a felszínre, hogy élelmet szerezzenek maguknak. A fészkét elhagyó hangya akár kétszáz méteres körzetet is bejár, miközben eleség – többnyire rovartetemek – után kutatva, összevissza, cikcakkvonalban futkos a forró homokon. Abban a pillanatban azonban, hogy rálel a táplálékra, nyílegyenesen, a legrövidebb úton tér vissza föld alatti lakhelyére. Más hangyafajok saját szagnyomaikat követik, s ugyanazon az úton mennek vissza, amelyiken jöttek. A sivatagi hangyák azonban pontosan meg tudják állapítani a két pont közötti legrövidebb utat,

függetlenül attól, hogy idôközben hány cikket, cakkot, kanyart és görbét írtak le. Aki valaha is próbált már egy ismeretlen nagyvárosban négy-öt kanyarodás után rájönni, merre van a kiindulási pont, az tudja, mekkora teljesítmény ez a rovartól. Ráadásul a hangyát nem sok tereptárgy segíti a tájékozódásban, hiszen mindenfelé csak homokot lát Hogyan képes hát megtalálni a helyes útirányt? Manapság már a városi közlekedés megkönnyítésére is alkalmaznak mûholdakat és számítógépeket. Egy mûhold érzékeli az autó helyzetét, a koordinátákat pedig továbbítja az autóban lévô számítógépnek. A vezetônek csak az a dolga, hogy meghatározza az úti célt, s egy monitoron azonnal megjelenik az oda vezetô legrövidebb út. A kis hangya egy köbmilliméternél jóval kisebb agyában egy éppen ilyen bonyolult mechanizmus játszódik le. Hogyan? A tájékozódásban a tûzô nap segíti, összetett szemével ugyanis képes

érzékelni a polarizált fényt (amelyben a napsugarak egyazon síkban, a nap helyzetétôl függô szögben rezegnek). Az élelemkeresô hangya szabályos idôközönként megáll, fejét jobbra-balra forgatja, s szemügyre veszi az égbolt speciális, polarizált fénytérképét. Beméri a saját helyzetét, és ebbôl következtet a visszafelé vezetô út aktuális irányára. Erre a bravúrra mindegyik sivatagi hangya képes. De vajon mi képesek vagyunk-e megmagyarázni ennek a képességnek az eredetét? Miképpen tudott volna „fokozatosan”, „évezredek alatt” kialakulni a polarizált fény alapján való tájékozódás? 81 C 82 É L T U D A T O Felmerülhet az a lehetôség, hogy a sivatagi hangya esetleg egy másik, nem sivatagban élô, hagyományosan tájékozódó hangyafajból alakult ki: eleinte még szagnyomokat hagyott, s csak fokozatosan „szokott át” a fény alapján történô tájékozódásra és a sivatagi életmódra. Egy ilyen

váltás megmagyarázásához azonban arra is választ kellene adni, hogy a polarizált fény érzékelésére, illetve irányának kiértékelésére vonatkozó képesség hogyan jelent meg a hangyában. Ez a tudás sokkal összetettebb annál, semhogy egy véletlen genetikai mutáció létrehozhatta volna. E viselkedésre vagy alkalmas a rovar, annak minden apró részletével együtt, vagy nem. Ha nem, akkor „a hosszú évezredek alatt” minden egyes sivatagi hangya elpusztult volna az elsô élelemszerzô út alkalmával – ahogy az a valóságban is elôfordul olykor azzal a hangyával, amelyik elszámítja magát, és eltéved. Azonban ha korábban csak „tévelygô” hangyák léteztek volna – akkor a második generáció már meg sem született volna Lazacok – vissza a feladóhoz A lazacok (Oncorhynchus sp.) édesvízben – folyókban, patakokban – születnek meg, teljes kifejlôdésük azonban nem ott megy végbe. A kifejlett példányok a tengerekben élnek, ám

szaporodás elôtt elhagyják a sós vizet, mert ikráik csak a kristálytiszta édesvízben tudnak kikelni. A lazacok tehát az ívás idejére visszatérnek a folyók felsô szakaszának sekély, oxigéndús vizeibe, és ott – például egy tiszta vizû hegyi patakban – rakják le ikráikat. Sok lazacfaj létezik, egyik fô csoportjuk az Atlantióceánban, másikuk a Csendes-óceánban él Ez utóbbiak közül most a kékhátú lazacokat (Oncorhynchus nerka) vesszük szemügyre. S V Á N D O R O K Az e halfajhoz tartozó ivadékok az északamerikai folyók felsô szakaszán születnek meg, majd késôbb, a folyók sodrát követve leúsznak a tengerig. A tengerben valódi tengeri ragadozók módjára élnek, és hatalmas területet bejárva, kisebb halakra vadásznak. Rajaik akár 5–600 kilométerre is eltávolodhatnak a parttól. Hatéves korukig tehát úgy élnek az óceánban, mintha teljesen elfelejtkeztek volna szülôhelyükrôl. Hat év elteltével azonban,

kora nyáron, mintegy varázsütésre, mind visszatérnek annak a folyónak a torkolatához, amelybôl maguk is az óceánba kerültek Három-négy napig gyülekeznek, majd végeláthatatlan menetük megindul a folyó sodrásával szemben, vissza az északi folyók felsô folyása felé. Nincs semmi, ami feltartóztathatná ôket: hihetetlen energiával méteres homokpadokon, sziklákon, vagy a sekélyebb szakaszokon megfeneklett fatörzseken is átküzdik magukat. Keresztülvergôdnek a zúgókon, sôt, még a vízesésektôl sem riadnak vissza: erôteljes farokuszonyaikkal csapkodva akár egy méter magasra is felugranak, újra meg újra, fáradhatatlanul, míg tovább nem tudnak haladni. A folyók, patakok elágazásánál csalhatatlan biztonsággal választják ki azt az irányt, amely a születési helyük felé vezet, ahol hat évvel korábban kikeltek az ikrából. A temérdek mellékág közül mindig pontosan azt választják, amelyiken annak idején, kishal korukban,

leúsztak a tengerbe. Hogyan találják meg a megfelelô utat? A kísérletek tanúsága szerint a lazacok szaglásuk-ízlelésük segítségével tájékozódnak (náluk nehéz e kettôt különválasztani). A víz „szaga” alapján navigálnak, ami elég megdöbbentô, hiszen kristálytiszta hegyvidéki vizekrôl lévén szó, alig lehet köztük kémiai különbséget kimutatni. A lazacok azonban a szaglószervükkel mégis meg tudják különböztetni ôket egymástól, és semmi pénzért nem hagynák el az egykor megtett, járt utat – a járatlanért. Vagyis fiatalkorukban pontosan megjegyezték azoknak a vizeknek a szagmintáit, amelyeken a tenger felé vezetô vándorútjuk során áthaladtak! Ennek emlékét a sós víz hat év alatt sem tudta kimosni belôlük. Szagmemóriájuk irányításával akár kétezer kilométert is megtesznek így, felfelé vándorolva a folyók és patakok megfelelô ösvényein. Útközben a hímek és a nôstények egyaránt jelentôs

anatómiai változásokon mennek át, amelyek a szaporodást segítik elô: belsô szerveik összezsugorodnak, ivarszerveik viszont megnagyobbodnak. Mire elérik ívóhelyüket, a nôstények csak úgy feszülnek az ikrától. Végül pontosan abba a patakba érkeznek meg, ahol évekkel korábban a világra jöttek – és most ôk adnak életet egy újabb nemzedéknek. A párválasztás után a hímek sekély kis medencét vájnak a kavicshordalékba, hogy a nôstények abba rakhassák több ezer ikrájukat. Az ikrák megtermékenyítése után a kékhátú lazacok legtöbbje a végkimerüléstôl elpusztul. Utódaik azonban hat év múlva megismétlik a túrát. Titkok a víz alatt A lazacok erejüket megfeszítve A lazacok viselkedése szintén meglehetôsen kiszámítottnak, idôzítettnek tûnik. Az evolúciós elképzelés szerint a lazacok ôsei pisztrángszerû halak voltak, amelyek kizárólag folyókban éltek. Arról azonban nem szól a fáma, hogyan tehetett volna szert

egy ilyen édesvízi hal a kékhátú lazacokra jellemzô tulajdonságokra: már fiatal korukban memorizálják vízi útvonaluk illatát, majd, miután hat évet eltöltöttek a sós óceánban, a kellô pillanatban visszafordulnak, és a sok ezer kilométeres óceáni csatangolás ellenére csalhatatlanul megtalálják annak a folyónak a torkolatát, amelybôl eredetileg származtak. Visszaverekszik magukat – akár több ezer kilométeren keresztül is – a születési helyükre, pontosan azon az útvonalon, amelyen annak idején érkeztek. (Mindehhez fordított sorrendben idézik fel magukban az útvonal szagmintáit.) Testük éppen ebben az idôben alakul át a szaporodáshoz szükséges módon, majd a megérkezést követôen: párzanak és elpusztulnak. küzdenek, hogy visszatérjenek a szülõhelyükre, ugyanazon az útvonalon, amelyen elhagyták. Hat éven keresztül nem felejtik el az útvonal illatait C Hat év elteltével a kékhátú lazacok az óceán

különbözõ részeirõl visszatérnek annak a folyónak a É L T U D A T O A történet túlságosan jól van kitalálva ahhoz, hogy létrejöttét meg lehessen magyarázni véletlen átalakulásokkal. Persze bárki megkísérelheti, aki kedvet érez ehhez, és úgy gondolja, hogy próbálkozása sikerrel járhat torkolatához, amelyen át érkeztek. Senki sem érti, Elsô osztályú rejtély honnan szereznek tudomást a gyülekezõrõl A navigáció a célba érés mûvészete. Ennek sikeréhez az állatnak nemcsak azt kell pontosan tudnia, hogy milyen irányban haladjon, hanem azt is, hogy éppen hol tart. A helyes irány megtalálását és megtartását sokféle informá- S V Á N D O R O K ció rögzítése, feldolgozása és helyes alkalmazása teszi lehetôvé. A madarak esetében legalább három, egymástól független rendszer („iránytû”) segít a pontos helymeghatározásban: a Nap-iránytû, a csillagtérkép és a földmágnesesség. Nappal,

ha a Nap látható, a madarak ezt használják iránytûnek. A Nap helyzete percrôl percre változik, de ezt belekalkulálják a tájékozódásukba. Ha felhôk takarják el, akkor ôk is az általunk nem érzékelhetô, polarizált fény mintázatát használják az égitest helyzetének beméréséhez. Az éjszaka vonuló madarak a csillagok ál- Akkor is visszatalálnak a lásából is meg tudják határozni a helyzetüket. Ez nem kis teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a csillagos égbolt földrajzi hosszúságonként és évszakonként más-más képet mutat. Ezenkívül a csillagok fénye nem olyan intenzív, mint a Napé, alaposan szemügyre kell tehát venni ôket ahhoz, hogy a csillagképek felismerhetôek legyenek. A Föld mágneses tere olyan erôvonalak sora, amelyek meghatározott szöget zárnak be a Föld felszínével (a sarkok mentén majdnem merôlegesek rá, míg az egyenlítônél párhuzamosak). A madarak a Föld és a mágneses

erôvonalak által bezárt szög alapján is képesek érzékelni saját helyzetüket Ezek mellett számos egyéb, nem kevésbé fontos tényezô is szerepet játszik a navigáció sikerességében, többek között a domborzati alakzatok (például a szigetek, az öblök, a partszakaszok) formájának memorizálása, a szagok, a hangok (például az infrahangok), a légnyomásváltozás, sôt, a gravitációs erô eltéréseinek érzékelése is! Keveset tudunk azonban arról, hogy a madarak egészen pontosan hogyan tájékozódnak, miképpen is dolgozzák fel az információkat vándorútjuk során (melyik tájékozódási módra milyen mértékben támaszkodnak, miként kapcsolják ezeket össze stb.) És ez még csak a rejtélyek kezdete galambdúchoz, ha nem látják, milyen útvonalon szállítják el õket A megbízható postás Egyes állatok kivételes navigációs képességekkel rendelkeznek. A postagalambok (Columba livia domestica) ebbéli képességét például mind a

mai napig csodálat övezi. Ma is rejtély, hogyan tudnak úgy tájékozódni, hogy szinte bárhonnan (bármilyen irányból, s nagy távolságból is) visszatalálnak saját galambdúcukhoz, még akkor is, ha onnan csukott ládában szállították el ôket. Sok kísérlet irányult a postagalambok tájékozódásának vizsgálatára, a kapott eredmények mégsem egyértelmûek. Egyes feltevések szerint a galambok térkép- és iránytû-stratégiát használnak. Iránytûnek a Napot tekintik, és belsô órájuk segítségével kompenzálják a Nap mozgását. Ez annyit jelent, hogy a galamb egy szeksztáns pontosságával ki tudja számítani, hogy ha mondjuk délelôtt 10 órakor az északi szélesség 45. és a keleti hosszúság 19 fokán lévô helyrôl figyeli a Napot, akkor az milyen 85 A házigalamb õse a szirti galamb C É L T U D A T O S V Á N D O R O K A gólyák is rendelkeznek azzal a képességgel, hogy ha bezárva szállítják õket, rövid

helyzetfelmérés után akkor is a helyes irányba repülnek Honnan ered különleges tájékozódási képességük? sebességgel, milyen irányban fog elmozdulni. A tudósok szerint mindezt a galambok (és más, szintén Nap-iránytût használó állatok) tapasztalat útján tanulják meg, úgy, hogy fiatal korukban többször megfigyelik a Nap mozgását. A feltételezések szerint így lesznek képesek arra, hogy bármikor összefüggésbe hozzák a Nap pozícióját az idôvel és a földrajzi iránynyal. Ám – még ha ez valóban így is lenne – akkor is csodálatos, hogy a madarak azzal a képességgel születnek, hogy ezt a bonyolult, több tényezô érzékelését és összehangolását igénylô feladatot elsajátítsák és alkalmazzák. A postagalambok ráadásul olyan kísérletekben is hazataláltak, amikor látásukat – homályos kontaktlencsékkel – korlátozták, így adott helyzetüket sem a Naphoz, sem útvonaluk tereptárgyaihoz nem viszonyíthatták.

Többféle elméletet is gyártottak a postagalambok tájékozódásának egyéb mechanizmusaira vonatkozóan, pontos hazatalálási módszerük azonban máig tisztázatlan. Különösen szokatlan „abszolút helymeghatározási és tájékozódási” képességük, vagyis az, hogy a postagalambok (és egyéb madárfajok) akkor is fel tudják mérni, hogy hol vannak, ha nem látták, hogyan vitték oda ôket – és a legrövidebb úton visszatérnek lakhelyükre. Egy Wodiczky nevû lengyel kutató kísérlete során felnôtt gólyákat szedett ki a fészkükbôl, és Izraelbe szállította ôket. Amikor szabadon engedte ôket, a gólyák higgadtan leírtak néhány kört, majd toronyiránt elindultak a fészkük felé. A leggyorsabb példány 196 óra alatt tette meg a 2260 kilométeres utat. Ez olyan, mintha valaki bekötné a szemünket, és több ezer kilométeres távolságra elszállítana. Ott aztán az ismeretlen helyen levenné a szemünkrôl a kendôt, mi pedig magától

értetôdô módon elindulnánk a megfelelô irányba, és a legrövidebb úton hazasétálnánk. E képesség birtokában, amely sok madárfajban automatikusan mûködik, bármelyikünkbôl világhírû parafenomén válhatna Nyilvánvaló, hogy a látásukon kívül más különleges érzékszervekre is támaszkodnak a madarak tájékozódásuk és vándorlásuk során. A postagalambok például kivételes érzékelésvilággal is rendelkeznek: érzékelik az ultraibolya fényt, a polarizált fényt, rendkívül érzékenyek a talajrezgésekre, sôt, meghallják a 0,1 Hz-es frekvenciát is. De nem is az a legfôbb kérdés, hogy ezek közül melyik az elsôdleges támaszuk a navigáció során. Annak a megfejtése sokkal nagyobb problémát jelent, hogy honnan ered különleges tájékozódási képessé- 87 Pihenõ útközben. A galambok – titokzatos ösztöneik révén – természetes egyszerûséggel oldják meg a bonyolult navigációs feladatokat Egy ûrrepülõgép

irányításához és célba juttatásához rengeteg ember és mûszer összehangolt mûködése szükséges. A képen jobbról érkezõ szürke gém számára mindez nem okoz ilyen nagy gondot gük. Valóban el kellene hinnünk, hogy csak genetikai véletlenek megmagyarázatlan sorozata hozta létre a tájékozódást szolgáló teljes érzékelési és irányharmonizálási rendszert? (Ne nézzenek már minket madárnak!) Képzeljük el, hogy létre kell hoznunk egy olyan repülôgépet, amely képes a Nap és a csillagok helyzetét érzékelni, s ezek alapján betájolni a saját helyzetét, miközben az égitestek napi és évi mozgásával is kalkulál. Emellett képes még érzékelni és feldolgozni a szagokat és a környezet hangjait, a földmágnesesség változásait, valamint az ultraibolya és a polarizált fényt, s ezek bármelyikének segítségével meg tudja állapítani a helyes irányt, s végül felismeri, ha célba ért. Ha mindezt meg akarnánk valósítani,

ahhoz bonyolult és sok helyet elfoglaló érzékelô mûszerekre, valamint nagy teljesítményû számítógépekre lenne szükség. Mondanunk sem kell, hogy a mai, mégoly bonyolult repülôgépek irányítását is sokkal egyszerûbb módon végzik. De még ezekben a repülôgépekben is hatalmas mûszerfallal és bonyolult mûszerezettséggel találkozhatunk A madarak „elektronikája” ezzel szemben a vég- C É L T U D A T O letekig miniatürizált, különlegesen megbízható, a karbantartása pedig ingyenes. Ezen kívül hosszadalmas oktatásra sincs szükségük, mint a pilótáknak. A „tyúkeszû” madarak játszva elvégzik a navigációs feladatokat Így lettek összerakva Ha a repülô mûszereinek kialakí- S V Á N D O R O K csak egy vaskos atlasz lapjain lehetne pontos térképekkel szolgálni. Változatos a megtett távolságok hossza is: ez alapján beszélünk rövid, közép- és hosszú távra költözô madarakról. Az égbolt szárnyas

vándorai több ezer, néha több tízezer kilométert utaznak. Nézzünk meg egykét világjárót közelebbrôl is, majd tegyünk fel velük kapcsolatban néhány lényeges, esetenként zavarba ejtô kérdést. A fényesség madara Fehérszárnyú szerkõk. Az égbolt vándorai olykor sok ezer kilométert tásához sok-sok terv elkészítésére és fejlett intelligenciára volt szükség, akkor hogyan fejlôdhetett volna ki saját magától egy ennél jóval tökéletesebb „berendezés”? tesznek meg vándorlásaik során, tévedhetetlenül Légi vándorok megtalálva céljukat Az állatvilág legbámulatosabb vándorai a madarak. A lenyûgözô és misztikus teljesítményekre képes vonuló madaraknak köszönhetôen tovább növekszik a tájékozódással kapcsolatos rejtélyek száma A világ madárfajainak fele az év egy bizonyos szakában elköltözik, majd visszatér költôhelyére. E vonulásnak az a haszna, hogy a helyszínváltásnak köszönhetôen a madarak

általában táplálékban gazdag, melegebb telelôhelyre jutnak. A vonulási útvonalak fajonként meglehetôsen eltérôek, amelyek részleteirôl A sarki csér (Sterna paradiseae) távolsági rekorder a vándorló állatok között. Ez a 80–120 gramm testtömegû, 75–85 centiméteres szárnyfesztávolságú sirályfaj maratonja során nem kevesebb, mint 35 000 kilométert tesz meg évente az Északi-sarkvidéktôl a Déli-sarkvidékig, majd vissza. Ez nagyjából annyi, mintha évente körülrepülné a Földet. Költôterülete az északi félteke legészakibb szárazulatainál található: Grönlandon, Kanada és Szibéria sarki területein, néha a sarkkörön is túl. Telelôhelye viszont a földgolyó legdélibb részén, az antarktiszi jégmezôk szélén húzódik. A sarki csérek az északi sarkvidéken költik ki fiókáikat májustól novemberig. Ha egy sarkicsér-pár biztonságos, bô táplálékforrású fészkelôhelyet talál, minden évben ugyanide tér vissza.

A szaporodási idôszak végén (nagyjából az augusztustól decemberig tartó idôszakban) vonulnak délre Az északi nyár végére valamennyi sarki csér elindul, hogy elkerülje a hideg és sötét téli hónapokat A Kelet-Kanada sarki területein és Grönlandon költô csérek fészkelôhelyeiket elhagyva, a nyugati szelek szárnyán átkelnek az Atlanti-óceánon, ahol csatlakoznak Európában költô fajtársaik dél felé igyekvô csapatához. Ezután Európa és Afrika nyugati partjai mentén, együttesen dél felé szárnyalnak. Kevesen közülük Dél-Afrikában maradnak, a többiek pedig – elhagyva a Jóreménység fokát – még tovább repülnek az Antarktiszt övezô szigetekig. Ez a globális túra kilencven napjukat veszi igénybe. Déli „telelôhelyükön”, ott tartózkodásuk során szintén nyár van. Februárban aztán az ivarérett egyedek (a csérek általában három éves korukra válnak ivaréretté) ismét felkerekednek, és az egész utat

megteszik visszafelé. Így május-júniusra ismét elérik költôhelyeiket. (A fiatalabb csérek az elsô évben nem térnek vissza északra, hanem az óramutató járásával ellentétes irányban haladva megkerülik a déli sarkkört, és a nyarat a Csendes-óceán táplálékban bô partjainál töltik. Csak a harmadik tavaszukon indulnak útnak a felnôttekkel együtt a távoli, északi költôhelyekre.) A csérek költô- és telelôhelye közötti távolság még légvonalban mérve is legalább 15 000 kilométer. Telelésre alkalmas vidéket bôségesen találnának közelebb is, életfeltételeik máshol is biztosítva lennének, ezért nem kellene az Atlanti-óceán kockázatos átszelésére vállalkozniuk. Akkor miért választják a Föld két legtávolabbi régióját életük színteréül? Mi készteti ôket arra, hogy szinte megállás nélkül, egész életük során csak repüljenek? Nyilvánvalóan az ösztöneik. Ez azonban nem válasz a kérdésre, csupán a

kérdés továbbgondolásához vezet: honnan származik az ösztönük, amely a hosszú utazásra készteti, és a megfelelô helyre vezérli ôket? A világosság madarait vándorlási ösztönük szinte állandó repülésre készteti C A vándorlásról szóló sok-sok információhoz a madarak gyûrûzésével jutottak – mint a képen látható kanadai lile esetén É L T U D A T O Más madarak esetében ugyanígy kérdés, hogy miért éppen egy bizonyos területre vonulnak, amikor eljön az ideje. Már-már érthetetlen, hogy miért választanak igen távoli telelôhelyeket – miközben gyakran számukra alkalmas életteret kínáló tájak fölött is átrepülnek Az új-zélandi hosszúfarkú koel (Urodynamys taitensis) és a fénylô bronzkakukk (Chalcites lucidus) például hatezer kilométer távolságra, Közép- és Dél-Polinéziába utazik, pedig jóval közelebb is telelhetne, ha Ausztráliára esne a választása. S V Á N D O R O K sem. Sem

a múltban, sem a jelenben nem látunk olyan kényszerítô körülményt, ami ezt a rendkívüli kiterjedésû vándorlást lépcsôzetesen kialakíthatta volna. Az pedig végképp elképzelhetetlen, hogy egy genetikai mutáció hirtelen azt súgta volna nekik, hogy hipp-hopp, költözzenek a megfelelô idôben 15 000 kilométerrel arrébb, néhány hónap múlva pedig vissza. A sarki csérek életük legnagyobb részét nappali világosságban töltik, mivel az Északisarkkörön túl ottlétük alatt nem megy le a nap, és ugyanez a helyzet az Antarktisz környékén is. Több fényben fürdenek egy év alatt, mint bármely más madár, sôt bármely más élôlény a Földön. Elképzelhetô, hogy a sarki csér csak azért vándorol, hogy ezáltal örök nappali világosságban élhessen? Vagy inkább bennünket szeretne ezzel felvilágosítani? Talán el szeretné oszlatni tudatlanságunk sötétségét, és arra szeretne rávilágítani, hogy a madárvilág útvonalait nem

véletlenek sora hozta létre. Hogy az égbolt szárnyas pilótái felsôbb szinten kapták kiképzésüket Lehetetlen utazások Igen ám, de a csér hosszú útszakaszokon át partok mentén repül, s ha kifárad, vízimadár lévén, akár a hullámokra is leszállhat! – kicsinyelhetné le valaki az iménti rekordot. A madárvonulás titkait vizsgálva azonban további A szárnyas rekorderek, a sarki csérek több mint 15 000 kilométert tesznek meg költõhelyük és telelõhelyük között. Mi készteti õket a hosszú utazásra? Egyesek földtörténeti okokkal, a kontinensek mozgásával, illetve a jégkorszakkal próbálják érthetôvé tenni az elsô látásra „illogikusnak” tûnô vonulási útvonalakat. Az útvonalak sokfélesége miatt azonban sokszor ez sem kielégítô magyarázat, így a sarki csér esetében Vannak madarak, amelyek meg tudnak pihenni a hullámokon. Mások azonban nem, így csak nagy mennyiségû energia raktározásával vállalkozhatnak

nagyobb utazásokra A parányi tüzestorkú kolibri hatmillió szárnycsapással szeli át a Mexikói-öblöt. Intenzív hízókúrával készül fel az utazásra 91 kérdések merülnek fel, például éppen az, hogy miként tehetnek meg apró madarak óriási távolságokat anélkül, hogy útközben teljesen kimerülnének és elpusztulnának. Sokan közülük leszállás nélkül repülnek a végcélig, és ez ren- geteg energiát igényel. A repülés hatékonyságát sok tényezô befolyásolja A megtehetô távolság az elraktározott energia mennyiségétôl és felhasználásának ütemétôl függ. A tüzestorkú kolibri (Archilochus colubris) súlya mindössze 3–3,5 gramm! Ez az egyetlen C É L T U D A T O kolibrifaj, amely Észak-Amerika keleti részén költ. A telet pedig Mexikó és Panama között tölti. Ehhez persze át kell vágnia a Mexikói-öblön, ami majdnem 1000 kilométer, a tél végén pedig vissza is kell jönnie. Szép kihívás egy

háromgrammos madárnak, táplálkozás és pihenô nélkül A madárka az öböl átrepülése közben másodpercenként 75-ször csap a szárnyaival, 25 órán keresztül, megszakítás nélkül. Ez több mint hatmillió szárnycsapás folyamatosan! (Emlékezzünk rá: fekvôtámaszból már hatvan is elég fárasztó tud lenni.) Számítógépes modellek és beható anyagcsere-tanulmányok segítségével a kutatók arra a következtetésre A kolibrik – a rovarok közé tartozó szenderhez hasonlóan – virágok nektárjával táplálkoznak jutottak, hogy a kolibri erre egyszerûen nem lehetne képes. A három gramm súlyú madárkába „nem fér” elegendô energia az úthoz: menet közben el kellene fogynia az üzemanyagának. Hogy mégis átér a túlsó partra, azt annak köszönheti, hogy a vonulás elôtti idôszakban zsírkészletet halmoz magára (mintegy duplájára növeli a testsúlyát), s kihasználja a kedvezô hátszelet is. Ez azonban nem hogy könnyebben

érthetôvé, hanem még elképesztôbbé teszi a dolgot: honnan tudja a madár, hogy hízókúrát kell tartania? Minden tényezôt összevetve, a távolság megtétele szenzációs S V Á N D O R O K csúcsteljesítmény a kolibri részérôl. Nyilvánvalónak tûnik, hogy ehhez elôször a költözés módját kellett valakinek bravúrosan megkomponálnia. A tökéletes erôbeosztás Hasonló a helyzet az alaszkai pettyeslile (Pluvialis dominica) esetében is. Ez a szintén apró madárka Alaszkától repül Hawaiiba, s útja során 3600 kilométert tesz meg egyhuzamban a nyílt óceán felett. Hogyan képes energia (táplálék) felvétele nélkül megtenni ezt az utat, amely jóval több energiát igényel, mint amennyivel a madár rendelkezik? A madarak energiatartaléka zsír formájában raktározódik a testükön. A pár hónapos pettyeslile szülei röviddel azután elhagyják a kicsiket, hogy azok megtanultak repülni, és „szabadságra mennek” –

elrepülnek Hawaiira. A kis lilék ezután rövid idô alatt 70 grammot híznak – testsúlyuk több mint felét magukra szedik. Ez lesz az üzemanyag-tartalék a nagy utazás során. Egy átlagos termetû pettyeslile alaszkai indulásakor kb. 200 gramm súlyú, melybôl az említett 70 gramm a tartalék zsír. A szárnyas bajnok súlya nem csökkenhet 130 grammnál kevesebbre, mert ha minden tartaléka kimerül, menthetetlenül elpusztul. Egy óra repülés során a madár mindenkori testsúlya 0,6 %-át éli fel – így az út megtételéhez 82,3 gramm zsírra lenne szüksége. Vagyis 117,7 grammra fogyna, ami egyet jelentene a halállal: már 72 óra repülés után, 800 kilométerrel a cél elôtt az óceánba zuhanna A végzetes súlyvesztés miatt nem érhetne célba. Mi történik mégis, hogy ez nem következik be, és a pettyeslile eléri a Hawaii-szigeteket? A pettyeslile gazdaságos sebességválasztása és a csapat kötelékben való repülése segít túlélni ezt a

lehetetlen utazást. Minden madár rendelkezik egy optimális repülési sebességgel. Ha ennél lassabban repül, akkor nehezen tud a levegôben maradni, ha pedig ennél gyorsabban, akkor a levegô súrlódásának legyôzéséhez túl sok energiát kell felhasználnia. Ugyanúgy, ahogy egy bizonyos sebesség felett az autó is több benzint „eszik” ugyanazon az útszakaszon. Míg azonban mi megállhatunk tankolni, a pettyeslile számára ez a lehetôség nem áll fenn. Az óceán végtelenjében nincs egyetlen sziget, félsziget vagy száraz folt, ahová leszállhatna, úszni pedig nem tud. Az optimális, energiatakarékos repülési sebesség madárfajonként változó (függ a testfelépítéstôl és a tollazattól is), az amerikai pettyeslile esetében ez 51 km/óra. A pettyeslile pontosan betartja ezt a sebességkorlátozást. Ennek a tempónak a betartása azonban még csak azt eredményezi, hogy feleslegesen nem veszít energiát. De hogyan sikerül lefaragnia az

energiaszükségletbôl, hogy ne érje utol a halál a nyílt tenger felett? A csoport „V” alakzatban repül, ennek segítségével takarítja meg az energiát. Repülés közben a madarak szárnya mögött légörvények keletkeznek, amelyek a mögöttük haladókat segítik a repülésben. Az élen haladó madarat társai idônként leváltják, így a csapat összes tagjának módja van arra, hogy a légörvények segítségével repülés közben akár 23% energiát is megspóroljon. Így lehetséges, hogy a pettyeslile a számított 82,3 gramm zsír helyett csak 63,4 grammot fogyaszt el tartalékából. Így pár gramm vésztartalékkal érkezik célba, ami még egy esetleges ellenszél esetén is kisegíti. A természet mérnökének abszolút precíz számításai repülômérnököket megszégyenítôen pontosak. Van olyan ember, aki azt állítaná, 93 Az alaszkai pettyeslile saját környezetében szinte jelentéktelennek tûnik. Vándorlási teljesítménye azonban

nagyon is feltûnõ. Bár nem ismeri a célt, tökéletes erõbeosztással pontosan a Hawaii-szigetekre repül C 94 Nem egyszerû É L T U D A T O hogy a pettyeslile vándorlása evolúció útján alakult ki, és erre épkézláb magyarázatot is tudna adni? Tegyük fel, hogy a lilék eleinte csak 1000 kilométert vándoroltak, aztán a vízbe fulladtak. A következô generáció tagjai már 1200 kilométert tettek meg, és ott hullottak a mélybe. A rá következô nemzedék már 1500 kilométerig jutott, a következô pedig Pardon, álljunk meg egy pillanatra! Ha már az elsô generáció a vízbe fulladt, akkor hogy beszélhetnénk utódokról, s bármiféle fejlôdésrôl? Ha valaki mégis fejlôdéstörténeti magyarázatot kívánna kidolgozni e jelenségre, néhány megválaszolandó kérdést ajánlunk szíves figyelmébe. Honnan tudják a pettyeslilék, hogy éppen Hawaiiba kell repülniük? Honnan tudják – vagy honnan találták volna ki az ôseik –, hogy

milyen irányba kell ehhez indulniuk? Mi késztette arra a madarakat, hogy a végeláthatatlan óceán irányába induljanak? Hogy találták meg a parányi szigeteket a Csendes-óceánban? Honnan származik a navigációs rendszerük, melynek segítségével tartani és korrigálni tudják az irányt – mindenféle látható tájékozódási pont nélkül –, még olyan esetekben is, amikor vihar téríti el ôket? Honnan tudják, hogy indulásuk elôtt meghatározott idôvel intenzívebben kell táplálkozniuk, hogy elegendô zsírt építsenek be a testükbe? Természetesen legyinthetünk, hogy ezek csak az ösztönök és a hormonok hatásai. De azzal, hogy tudományos nevet adtunk a csodának, egyáltalán nem magyaráztuk meg az eredetét. feljutni a csúcsra. A költözõ madarak vonulása azonban Egy expedíció kellékei ennél jóval összetettebb feladat Képzeletben határozzuk el, hogy megmásszuk a Himalája egyik csúcsát. Nézzük meg, mi mindenre lenne ehhez

szükségünk. Biztos, hogy tudnunk kellene, pontosan hova akarunk eljutni, és milyen útvonalon érhetô el ez a cél. S V Á N D O R O K Készítenünk kellene egy idôbeosztást, hogy mikor fogunk elindulni, s milyen ütemben érjük el a kiválasztott csúcsot. Fel kellene szerelnünk magunkat egy térképpel és egy iránytûvel, amelyek a tájékozódásban segítenek majd bennünket. Elegendô tartalékélelemrôl, valamint megfelelô mennyiségû és minôségû ruházatról kellene gondoskodnunk. Szükségünk lenne kötelekre, csákányokra, kampókra, karabinerekre (és még sok minden másra, amivel gyakorlottabb hegymászók kiegészíthetik a listát). Láthatjuk, hogy egy expedíció megszervezése meglehetôsen összetett feladat. Biztosíthatjuk a kedves olvasót, hogy a madarak vándorlása ennél semmivel sem egyszerûbb. Mert mi mindenre is van szükség a sikeres költözéshez? Nos, sok állatfaj rendelkezik egy belsô biológiai órával, ami

meglehetôsen pontosan jelzi a számukra, hogy napi, illetve éves ciklusukban éppen mely teendôjüknek jött el az ideje. Így azok a madárfajok, amelyek a vonulás közben nem tudnak táplálkozni, a megfelelô idôpontban kezdenek el hízni, hogy a vonulás idejére jó állóképességgel – azaz repülôképességgel – rendelkezzenek. A megfelelô idôpontban indulnak el, és belsô órájuk jelzi nekik a visszatérés idejének eljövetelét is. Ennek a belsô órának a mûködése már önmagában is egyfajta biológiai rejtély. Titokzatos teljesítményének pontos menetérôl keveset, eredetérôl semmit sem tudunk Bizonyos, hogy hormonális szabályozás alatt áll, ám éppen az a meglepô, hogy a szükséges idôpontban éppen azok a hormonok termelôdnek, amelyek a kívánt viselkedést segítik elô. A hormonok mûködését ôsszel ugyan befolyásolhatja a napfényes órák számának csökkenése, ez azonban korántsem magyarázza meg az élôlények

szervezetében lejátszódó biokémiai változásoknak a környezeti változásokkal való, ennyire precíz összehangoltságát. Ne felejtsük el, hogy expedíciónkhoz jókora mennyiségû élelemre is szükségünk volna. A madarak ezt a testükön felhalmozott zsír formájában szállítják. Különös, hogy minden faj éppen az általa megtett úthoz szükséges mennyiségû energiát halmozza fel, és ezt az üzemanyagot „égeti el” útja során. Vannak fajok, amelyek csak pár grammot szednek magukra, de mértek már olyan madarat is, amelyik 100%-kal növelte meg a testtömegét a vonulás elôtti idôszakban, s ezzel a készlettel öt nap alatt 4000 kilométert tudott megtenni. Ahogy számunkra a Himalája megmászásához fontos lenne a megfelelô ruházat és eszközkészlet, legalább olyan fontos a repülô vándorok számára az erôs, szívós tollruha. Sok madár evezôtollainak cseréjével, vedléssel készül az évszakos vándorlásra – merô

véletlenségbôl éppen jókor! Néhány faj, amely számára ez elengedhetetlen, a telelôhelyrôl is új tollazattal indul hazafelé. Sok faj tagjai már akkor megkezdik vonulásukat, amikor eredeti otthonukban még elegendô táplálék és megfelelô életkörülmények állnak a rendelkezésükre. Mintha valaki súgná nekik, vagy beléjük építette volna azt az utasítást, hogy az évnek ebben az idôszakában távozniuk kell. Különös az is, hogy sok faj „elsôéves diákjai” magányosan repülve is eljutnak vándorlásuk céljához, akkor is, ha korábban senki nem mutatta meg nekik az utat. A kakukk (Cuculus canorus) például nem ismeri a szüleit, hiszen a kakukkmama más madár fészkébe tojja tojását, majd elegánsan távozik. A fiatal kakukkok ennek ellenére egyedül – minden szerzett ismeret és segítség nélkül – vér szerinti szüleik vonulási útvonalát követik! Mintha a követendô útvonal már születésükkor beléjük lenne táplálva.

Más madárfajoknál pedig, amellett, hogy fiatal egyedeik a megfelelô irányzékkal rendelkeznek, a tapasztaltabb madarak arra is képesek, hogy ezt a belsô útmutatást szükség esetén felülbírálják. Ezt például seregélyekkel végzett kísérletek igazolták. Vonulásra készülô csapatukat Hollandiában fogták be, majd miután Svájcba szállították, szabadon engedték ôket. A fiatalok, elsô útjuk lévén, a „beprogra- mozott”, délnyugati irányba repültek, és így Spanyolországban kötöttek ki. Az idôsebb, dörzsölt seregélyek eszén azonban nem lehetett túljárni, ôk nyugat-északnyugati irányba indultak – korrigálva az eltérést –, és a szokásos telelôhelyükre, Franciaországba, Nagy Britanniába és Írországba érkeztek meg. Ebbôl az következik, hogy a madarakban mûködô belsô program nem teljesen vak és kizárólagos, hanem tapasztalataiknak (és a korábban részletezett „abszolút tájékozódási képességüknek”)

köszönhetôen képesek azt módosítani, s így eljutni a számukra kijelölt területre. Az is érdekes, hogy megteendô távolságuk is programozva van: ha mesterséges beavatkozással (szállítással) megrövidítik a fiatal madarak útját, akkor az eredeti végcélon túlhaladva is teljesítik a számukra kiszabott kilométer-ezreket. A vándorlás során a madaraknak maximálisan támaszkodniuk kell navigációs képességükre is, amely már önmagában is meglehetôsen bonyolult, ahogy azt korábban láthattuk. Még „a fenekükön van a tojáshéj”, de már megvan bennük a képesség, hogy megállapítsák a csillagok látszólagos forgási középpontját, és ahhoz igazítsák röptük irányát. Ha egy „hamis” planetáriumot készítünk számukra, és ott elforgatjuk az égboltozatot, akkor annak megfelelôen módosítják tervezett útirányukat. Az is köztudott, hogy a vándormadarak ragaszkodnak telelôterületükhöz, és minden évben ugyanoda térnek

vissza, hacsak valamilyen külsô körülmény meg nem akadályozza 95 Az amerikai apró partfutók sok más madárhoz hasonlóan csapatban vonulnak. Ez nagyobb védelmet jelent számukra a ragadozókkal szemben. Vannak azonban olyan fajok, amelyeknek egyedei egyedül, mindenféle tanulás nélkül is odatalálnak a megfelelõ helyre C 96 É L T U D A T O ôket ebben. Elképzelhetô tehát, hogy vándorlásuk iránya és célja ôsidôk óta meghatározott – akár a tyúk volt elôbb, akár a tojás. A madarak vándorlásának tanulmányozása szintén abban erôsít meg bennünket, hogy az élôvilág lényeinek viselkedését egy felsôbb intelligencia alakította ki. Korántsem soroltunk fel minden anatómiai és viselkedésbeli tényezôt, amellyel a madaraknak rendelkezniük kell ahhoz, hogy vándorlásuk sikeres legyen. De a felsoroltak alapján is láthattuk, hogy meglehetôsen sok képesség egyidejû jelenléte szükséges a költözés összetett mûveletének

lebonyolításához, s e képességeknek és ismereteknek tökéletes összhangban kell mûködniük. Ha a Himalája legmagasabb csúcsára, a Csomolungmára szeretnénk feljutni, aprólékos tervet kellene kidolgoznunk ahhoz, hogy elérhessük célunkat. Ostobaság lenne abban bízni, hogy pusztán a véletlenek összjátékának köszönhetôen idôvel egyszer csak ott találjuk magunkat. Nem csupán egy minden részletre kiterjedô tervet kell készítenünk, de azt ponto- A Hollandiában befogott és Svájcba szállított vándorló seregélyek közül elengedésük után a fiatalok a beléjük kódolt irányt követték, és Spanyolországba jutottak. A több éves, tapasztaltabb madarak felismerték, hogy „eltérítették” ôket, és szokásos telelôhelyükre, északnyugati irányba repültek san végre is kell hajtanunk, hiszen ha csak néhány tényezôt is figyelmen kívül hagyunk (például elfelejtünk cipôt húzni), a vállalkozás, minden erôfeszítésünk

ellenére, máris kudarcot vall. S V Á N D O R O K A madarak vonulási rendszere is csak teljességében mûködôképes, az ennek „fokozatos kialakulásáról” szóló, elnagyolt feltételezések pedig fennakadnak a következetes gondolkodás szûrôjén. Mióta költöznek a madarak? Korunk tudósai többféle módon magyarázzák a madárvonulás kialakulásának okait. Nézzünk meg néhányat ezek közül, és állapítsuk meg, hogy a tények ismeretében mennyire tarthatóak. Az európai madárvonulással kapcsolatos egyik feltevés szerint a legutóbbi jégkorszak ideje elôtt csupán a mai Dél-Európa és Szahara környékén éltek madarak. Ezeken a területeken akkor még rendszeres esôzések voltak, így az ott élô madarak bôvelkedtek élelemben. Ezután, ahogy egyre több területet vett birtokába a szárazság, életfeltételeik is egyre romlottak, s a madarak arra kényszerültek, hogy egyre északabbra menjenek költeni. Költôhelyükrôl telente

visszatértek délre, s ezután évente ingáztak. Ahogy a sivatag mindjobban kiterjedt, egyre nagyobb lett a távolság a költô- és a telelôhely között. Ennek az elméletnek ellentmondanak azok a paleontológiai leletek, amelyek azt mutatják, hogy olyan korokban is vándoroltak a madarak, amikor a földi klíma egyenletesen meleg volt. Megkövült madárleletekben vizsgálták a régen élt madarak szárnyindexét. (A szárnyindex az elsô evezôtoll hossza a szárny teljes hosszához viszonyítva.) Minél nagyobb ez a szám, annál valószínûbb, hogy az adott madárfaj költözni szokott (pl. ez az index egy telelô madárnál 16, egy középtávú költözônél 25–35, míg egy hosszú távra költözônél akár 72 is lehet). A régmúlt megkövesedett madár- Repülõ kócsagok és két szürke gém. Az evezõtollak és a szárny teljes hosszának aránya elárulja, hogy egy adott madár valószínûleg költözõ vagy nem. Az õsi madarak tollának lenyomata arról

árulkodik, hogy õk is vándoroltak 97 leletei azt mutatták, hogy egyes fajok kétmillió évvel ezelôtt is tipikus költözômadárszárnyakkal rendelkeztek. Vagyis a madarak a földtörténeti harmadkorban is költöztek, amikor a klíma állítólag nem kényszerítette volna ôket erre. Egy másik fontos szempont pedig az, hogy a madarak vándorlása egyáltalán nem korlátozódik az észak–déli irányra. A vándorlási mintázatok változatosak Az Oroszországban és Észak-Európában költô szôlôrigó (Turdus iliacus) kelet–nyugati vonuló – Nyugat- és DélEurópában telel. A Dél-Afrikában élô flamingók a monszun támogatásával jutnak el Indiába, vagyis nyugatról keletre vonulnak, majd januárban visszatérnek. Az albatroszok pedig, miután elhagyták a déli óceánok szigetein lévô költôhelyüket, jóformán körberepülik a földgolyót, az Egyenlítôvel párhuzamosan. Ezekre a vándorlásokra semmiféle jégkorszak nem ad magyarázatot. Sôt,

sok észak–déli vonuló is olyan hatalmas távolságokat tesz meg, amelyeknek hosszát szintén nem indokolná a jégtakaró korábbi kiterjedése. Vannak, akik a kontinensek vándorlását, illetve más tényezôket, például a hômérsékletváltozásokat, a nappalok hosszának változását, a táplálékgondokat stb. szeretnék a madárvonulás okozójának tekinteni Azonban e feltételezések sem külön-külön, sem együttesen nem képesek valódi magyarázatot adni a vonulás jelenségének eredetére. A szakkönyvek elismerik, hogy „a vonulási képesség származása megrekedt a feltételezések útvesztôjében”. A tudomány nyelvén ez annyit jelent, hogy halvány lila gôzünk sincs, honnan származnak a bonyolult vonulási mintázatok. Ugyanis minden magyarázat közös problémákkal küzd. Az evolúciós teória a fokozatosságra épít, és arra, hogy az állatok viselkedése is a génjeikben van rögzítve. A madarak vonulásának megjelenését azonban

sokszor még elméletileg is lehetetlen úgy levezetni, hogy közben egy lépésrôl lépésre való kialakulást feltételezünk. A pettyeslile halálos pontossággal megtalálja a számára fontos, messzi szigeteket a Csendes-óceánban Erre nem létezik A dél-afrikai flamingók Indiába vonulnak, majd visszatérnek. A különbözõ madárfajok úgy közlekednek, mintha jól szabályozott légiforgalmi irányításnak engedelmeskednének C 98 É L T U D A T O lépcsôzetes magyarázat: vagy tudja, hová kell mennie, és fizikailag is alkalmas az utazásra, vagy nem. Nincsenek köztes fokozatok Egy népszerû elképzelés szerint a hosszú vándorutak rövidebbekbôl alakultak ki, a rövideket pedig a környezeti tényezôk vagy a hômérséklet változása kényszerítette ki. Való igaz, hogy ma is tudunk olyan ún. állandó madarakról, amelyek nem költöznek, és olyanokról is, amelyek (mint például a fácán) céltalanul kóborolnak, hogy élelemben gazdagabb,

jobb idôjárású helyeket találjanak. Emellett léteznek rövid, közép- és hosszú távú költözôk. Megala- A rózsás gödények Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és a Perzsa-öböl környékén telelnek A fácánok célkitûzés nélkül kóborolnak, hogy véletlenszerûen élelemben gazdagabb területre bukkanjanak pozatlan lenne azonban ebbôl azt a következtetést levonni, hogy egyik típus a másikból alakult volna ki. Láthattuk, hogy a költözés jelensége nem csupán egy bizonyos távolság megtételét jelenti, hanem bonyolult anatómiát és tudást is feltételez, s e tényezôk az eltérô vonulási típusú madaraknál nagymértékben különböznek. Elfogadhatóbb tehát az a nézet, amely szerint olyan konstrukciók ezek, melyek egymással párhuzamosan, mindig is léteztek: mindig voltak helyben telelô, kóborló, valamint rövidebb, közepes és hosszabb távolságra költözô szárnyas vándorok. A fajokra jellemzô vonulási módozatokat éppen

úgy megszabhatta egy felsôbb intelligencia, amiként az életmódjukhoz alkalmas testfelépítésüket, táplálkozási és szaporodási szokásaikat is kialakította. S V Á N D O R O K Mióta költöznek hát a madarak? Amióta világ a világ Vitapontok Genetikai oldalról súlyos ellenvetések merülnek fel a fokozatos kialakulás elképzelésével szemben. A költözéssel kapcsolatos testi és tudásbeli jellegzetességeket a madarak génjeit alkotó DNS-molekulák láncában sok ezer, olykor egymástól elszigetelt „láncszem” kódolhatja. Mivel a tanult tudás nem jelenik meg a genetikai állományban, így azt kellene feltételeznünk, hogy ez a vándorlást irányító bonyolult genetikai rendszer csodás véletlenek (mutációk) sorozatának hatására alakult ki – ami sok ezer különbözô faj esetén még inkább elképzelhetetlen. A „csodával határos véletlenek láncolata” helyett kézenfekvôbb, ha elfogadjuk, hogy létezik egy csodálatos

tudatosság, amely az élôlények létrejöttével egy idôben az egyes madárfajok költözési ösztönének fô jellegzetességeit is meghatározta. Érdekes, de állításainknak nem ellentmondó az a megfigyelés, hogy egyes fajok különbözô helyeken élô csoportjai más irányba, és más helyre költöznek. Például a Nyugat-Európában költô barátposzáták (Sylvia atricapilla) délnyugatra, a kelet-európaiak délkeletre vonulnak. Ez arra utalhat, hogy a költözési rendszereket összerendezô felsôbb intelligencia nemcsak fajokban, hanem a fajok együtt élô közösségeiben (populációkban) is gondolkodik, s ennek megfelelôen mutat számukra irányt. A vonulás részleteit jól ismerôk felvethetik, hogy a madarak utazása korántsem olyan pontosan behatárolt, mint a vonatok menetrendje és sínek által rögzített útvonala. Valóban, az élôlények költözési programja ennél rugalmasabb – de nem korlátlanul alakítható. A madarak például

képesek felmérni, hogy az adott idôszakon belül az idôjárás szempontjából éppen melyik a legkedvezôbb idôpont az indulásra. Nem úgy indulnak el, mint a felhúzott óra, ami egy adott pillanatban csörögni kezd. Ez azonban csak azt mutatja, hogy a bennük mûködô, költözésre késztetô ösztön nem vak, hanem az adott körülményekhez igazítható, finomítható – de a madár alapvetôen nem tud attól eltérôen, azzal ellentétesen cselekedni. Más választási lehetôségük is van a költözôknek: elôfordul, hogy ugyanazon faj tagjai közül egyesek költöznek, míg mások – amelyek számára élôhelyük télen is megfelelô – helyben maradnak. Ez sem mond ellent azonban annak, hogy az állatokban eredendôen meghatározott „programok” mûködnek. Csupán azt láthatjuk, hogy ezeknek a programoknak a lefutása függ a külsô körülményektôl – ugyanúgy, ahogy a számítástechnikában is ismerünk olyan programrészleteket (szubrutinokat),

amelyek csak bizonyos feltételek teljesülése esetén futnak le. Ugyanígy tekinthetünk arra a jelenségre is, hogy egyes fajoknál csak a fiatalok vándorolnak, míg az idôsebbek helyben maradnak (ezek a részlegesen vonuló fajok). Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a vándorlási programok nem teljesen merevek, hanem bizonyos mértékig rugalmasak, s a körülményektôl függôen többféleképpen valósulhatnak meg. Alapjaikban, fôbb vonalaikban azonban adottak, s ezek az adottságok eleve meghatározott módon léteznek, és nem változtathatók. A költözés részleteiben szerepet játszhatnak tanult tényezôk is, amelyeket a fiatalok az idôsebbektôl sajátítanak el, ám a vonulási mechanizmus alapvetô elemei megváltozhatatlanul be vannak írva a madárkák szívébe. Minden jel arra mutat tehát, hogy a legtöbb költözô fajban rögzített formában létezik az a tudás, hogy mikor, hová és milyen úton kell távoznia, s mikor kell visszatérnie, s ez a

múltban is így lehetett. Ha a célpont pontos kinézetét nem is, de annak irányát és távolságát bizonyosan magukban hordozzák. A jégmadár Eurázsiában, Észak-Afrikában és a Távol-Keleten él. Északi populációi délre vonulnak telelni A Kanadában, az Egyesült Államokban és Eurázsia északi részén költõ csonttollú ínséges idõkben megjelenik a városokban is A fecskék belsõ órája jelzi, hogy elérkezett a gyülekezés, majd az indulás ideje. Ugyanígy „megérzik” a visszatérés helyes idõpontját. Rejtély, hogy mindezt honnan tudják C É L T U D A T O Madarat tolláról 100 Madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni. A jó tudományos magyarázatot pedig arról, hogy néhány alapvetô feltételezéssel a jelenségek sokaságát képes megmagyarázni. A madárvonulások jelenségének összességére egy igen egyszerû magyarázat kínálkozik. Az évszakok váltakozásával sok helyütt megváltoznak az

idôjárási körülmények, amelyek egyes fajok számára már nem teszik lehetôvé az életben maradást. Ha egy körültekintô, megfontolt, mindenek fölött álló lény hozta létre a világot (az évszakok változatosságával együtt), akkor nyilván arról is gondoskodott, hogy a Föld minden idôszakban alkalmas lakhely maradjon az élôlények számára. Ezért a téli idôszakra sok élôlényt olyan belsô programmal látott el, amely egy megfelelô „alkalmi szállás” felé irányítja ôket. Az állatok ennek a belsô parancsnak engedelmeskednek, amikor vándorútra kelnek, s ugyanez a belsô hang készteti ôket – akár hormonok közvetítésével – a visszaindulásra is. Ez esetben viszont miért van az, hogy olykor látszólag indokolatlanul távolinak tûnô helyre vonulnak az égi karavánok? A válasz az, hogy egy öszszetett koordinációs program valósulhatott meg ezen a módon. Az érintett fajok útvonalai és telelôhelyei úgy lettek meghatározva,

hogy S V Á N D O R O K az egyes fajok ne találkozzanak képességeiket meghaladó akadályokkal, például túl magas hegyekkel vagy átröpülhetetlenül hosszú tengeri utakkal, sivatagokkal (bár némelyik madárfaj ezen a téren is különleges teljesítményekre képes). Ily módon minden faj a számára megfelelô, ideiglenes élôhelyre kerül, sôt a figyelmes vezénylés révén az is megoldódik, hogy az egymással konkuráló fajok ne tegyék tönkre egymás életfeltételeit. Ily módon valósul meg a téli hónapok idejére a világ „újrafelosztása”, amelynek során mindenki biztonságos helyre kerül Ez a magyarázat elsô hallásra talán naivnak és szokatlannak tûnik, mivel változatlannak és statikusnak tünteti fel világunkat, ami azonban nyilvánvalóan folyton változó. Való igaz, hogy a Föld általunk megfigyelt történetébôl is származnak olyan megfigyelések, amelyek szerint egyes madárfajok megváltoztatják, kiterjesztik

elôfordulási helyeiket. Ez igaz, azonban telelési területeik meglehetôsen stabilak. Csupán az evolúciós mesében hallhatunk arról, hogy „a vándorló állatok célpontjai évmilliók alatt alakultak ki”. Ezt semmiféle megfigyelés nem támasztja alá. Arra viszont annál több megfigyelés utal, hogy a vonuló madarak öröklötten ragaszkodnak és ragaszkodtak mindig is kijelölt útvonalaikhoz és telelôterületeikhez. Mintha egy magasabb légiforgalmi irányítás utasításainak engedelmeskednének, amely minden állatcsoportot megfelelô belsô késztetéssel (ösztönökkel) látott el, hogy a megfelelô idôben útra keljenek. Ugyanakkor arra is ügyelt, hogy olyan sajátos idôérzékkel és navigációs rendszerrel lássa el ôket, amelyek segítségével elérhetik céljukat. Ezek után már csak az a kérdés, hogy egy intelligens világtervezô miért hozott volna létre ilyen mozgalmas élôvilágot? Könyvünk utolsó fejezetében ezt a problémát is

tisztázzuk majd. P á r o k é s n á s z o k Párok és nászok Eddigi fejezeteinkben fõként az állatok létfenntartási tevékenységeivel foglalkoztunk. Térjünk most rá a fajfenntartással kapcsolatos magatartásformákra. Elõször azt fogjuk megvizsgálni, hogyan találják meg egymást az ellentétes nemû egyedek, illetve milyen módszereket használnak fel párjuk csalogatásához. 102 Ezután néhány olyan fajt is szemügyre veszünk, melyek különleges szaporodási technikáikkal alaposan gondolkodóba ejtenek bennünket az élõvilág önszaporító rendszereinek eredetével kapcsolatban. Bálnadal A bálnák felépítése és életmódja apró genetikai változások révén nem vezethetô le a szárazföldi emlôsökébôl, mert a vízi életmód együttes, komplex jelenlétüket követeli meg Azoknál az állatfajoknál, melyeknek egyedei nagy területen szóródnak szét, felmerül a kérdés, hogy miként találnak egymásra a hímek és a

nôstények. Ez a mélytengeri bálnák számára is megoldandó feladat, aminek sajátos hangképzô szervükkel és víz alatti hangokat érzékelô, különleges kiképzésû fülükkel tesznek eleget. Egyes bálnák az óceánok mesterdalnokai – köztük található a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae) is. Fajtársaival sajátos, messze hangzó énekek segítségével kommunikál (a kutatók és a technika jóvoltából ezek a víz alatti áriák már CD-lemezen is hozzáférhetôk). A párzási idôszakban az ellentétes nemû egyedek a hím szerenádja segítségével találják meg egymást a tenger mélyén, akár 100 kilométer távolságból is! E bálnák 5–30 másodperc hosszú éneke az állatvilágban tapasztalható legkülönlegesebb hangjelek közé tartozik. Egyes részei úgy ismétlôdnek, mint a versek refrénjei. Daluk mormogások, elnyújtott bôdülések, nyögdécselések sorozatából áll, melyet sóhajszerû hangok, csicsergések és

sikolyok szakítanak meg. Énekük folyton változik – egyes részeik módosulnak, s új motívumok is kerülnek a dalba. A kompozíciók nem csupán egy dallam változatai; éppúgy különböznek egymástól, mint mondjuk Beethoven és a Beatles mûvei. A nászének ciklikusan ismétlôdô hangsorokból áll, és 12 kompozíciós szabály szerint épül fel. Egy magányos hím nôstényt csalogató áriája akár 24 órán keresztül is eltarthat. A bálnák hangadásának pontos módja meglehetôsen rejtélyes: levegô ugyanis nem kerül közben a vízbe (a víz felszínén nem jelennek meg buborékok). Feltételezik, hogy hangképzés közben a bálna fejében elhelyezkedô csöves üregek bonyolult rendszerében áramlik a levegô, vagyis a fej hatalmas hangerôsítôként mûködik. A hosszúszárnyú bálnák hangkibocsátási módja és kommunikációs rendszere – mely a bálnapárok egymásra találásában nélkülözhetetlen – már önmagában is meglehetôsen

komplikált. Nem elég azonban kiadni a hangot – meg is kell hallani azt. Erre szolgál a bálnák különleges füle, mely a víz alatti irányhallást is lehetôvé teszi, s olyan részekbôl épül fel, melyek közül sok nem található meg egyéb emlôsállatokban. A szárazföldön élô állatok a hangforrás irányát annak köszönhetôen tudják meghatározni, hogy a két fülükbe minimálisan eltérô idôpontban érkezik be a hangforrásból származó inger. A víz alatt azonban ez a módszer nem mûködik, mert ott a hangrezgés (a víz kitûnô hangvezetése következtében) szinte akadálytalanul terjed át a koponyacsontokra. A szárazföldi állatoknál ugyanis a fül szerkezete össze van nôve a koponyacsonttal, s ha víz alá merülnek, a víz alatti rezgések jóformán teljesen egyszerre jelennek meg mindkét fülükben. (Ezért nehéz az ember számára is, hogy meghatározza a víz alatt észlelt hangok forrásának irányát.) A tökéletes

sztereóhallású bálnák azonban meg tudják állapítani a hangok származási irányát a víz alatt is, mivel a fülük csontos része nincs szilárdan összenôve a koponyával, csak kötôszövetesen kapcsolódik hozzá. Így hallócsontjaik szabadon rezeghetnek, s nem veszik át a koponyacsont rezgéseit. A bálnák belsô fülének felépítése szintén említésre méltó, mert a hallócsontocskák (a kalapács, az üllô és a kengyel) is különleges szerkezetûek, s lehetôvé teszik és elôsegítik a nagy távolságokból történô hallást. Hallórendszerük egésze egy olyan érzékeny szeizmográfra emlékeztet, amellyel a geológusok a távoli földrengéshullámokat érzékelik. A bálnák származásáról szóló közkeletû teória szerint e nagy vízi emlôsök szárazföldön élô emlôsállatokból váltak vízi lényekké. A hosszúszárnyú bálna tökéletes ultrahang-generátora és vevôkészüléke már önmagában megkérdôjelezi, hogy e faj

szárazföldi állatokból alakult volna ki – hallószerve ugyanis anatómiailag más módon épül fel. A földi emlô- söktôl független létrejöttüket más megfigyelések is igazolni látszanak. Például a bálnák mind farokkal elôre születnek, mert ha elôször a bálnabébi feje jelenne meg, megfulladna a víz alatt, mire a mamája világra hozza. A szárazföldi állatoknál (amelyekbôl az evolúció hívei szerint származniuk kellene) más a helyzet. Ott az utódok fejjel elôre születnek meg – másképp lábaik akadályoznák a kibújásukat. Ha fejjel elôre születô állatok költöztek volna a tengerekbe, utódaik hogy nem fulladtak meg a születéskor? Emellett a bálnák emlôje egy zseb alakú mélyedésben található, így nem zavarja az állat áramvonalas alakját. Bôrük rendkívül energiatakarékos „anyagból” áll, amely az egész testfelszínen csillapítja a bôrközeli örvénylést. A bálnák a merülés bajnokai is. Vannak fajok,

amelyek akár 3000 méter mélyre is lemerülnek. Ezer méter mélyen már 101 atmoszféra a nyomás, vagyis a test minden négyzetcentiméterére 101 kilopond nehezedik (ez olyan, mintha egy nehézsúlyú birkózó nehezedne minden körömnyi testfelületünkre). Hogy ez a hatalmas nyomás ne lapítsa szét a tüdejüket, s hogy a légutaik ne nyomódjanak össze, legkisebb hörgôiket is merevítô porcgyûrûk veszik körül. Számunkra egy ilyen mélységû alámerülés azért is lenne végzetes, mert a növekvô nyomás hatására a tüdôbôl egyre több levegô oldódik a vérbe. Ha az ember túl gyorsan jön a felszínre, akkor a vérben oldott gázokból buborékok keletkeznek, amelyek eltömik az ereket, és embólia révén halált okozhatnak. E „keszonbetegségnek” nevezett jelenség kivédése érdekében a búvárok lassan, fokozatosan emelkednek a felszínre, s nyomáscsökkentô kamrákban állnak át a külsô légnyomásra. A bálnáknak erre nincs szükségük.

Lényegesen több léghólyagocskájuk van, s a vérük másfélszer annyi hemoglobint tartalmaz, mint az emberé. Izmaik, szöveteik oxigéntárolási képessége rendkívül nagy, így akár egyetlen lélegzetvétellel is több mint egy órát a mélyben tudnak tölteni A mélybe merülés során szívük feleannyit ver, mint egyébként Nem életfontosságú területeiket ilyenkor képesek kikapcsolni a vérkeringésbôl. Folytassuk még? A további 103 P 104 A nemek találkozását az teszi lehetôvé, hogy a hívóhangok és a hangot felfogó szervek összhangban állnak egymással Á R O K É részletek közül csupán arra hívjuk még fel a figyelmet, hogy a bálnák orra is meglehetôsen különleges. Elég, ha az elhelyezkedésére, vagy a felépítésére vetünk egy pillantást: a fejük tetején van, s erôs, gyûrû alakú izom zárja A bálnák anatómiai felépítése, testük mûködése és életmódjuk határozottan eltér a szárazföldi emlôsökétôl,

s apró genetikai változásokkal nem lehet az utóbbiakból levezetni: a vízi életmód ugyanis együttes, komplex jelenlétüket követeli meg. Szerenádjukhoz és életmódjukhoz tökéletes akusztikai és egyéb konstrukciókra van szükség, melyek csak egy minden részletre kiterjedô, elôzetes terv alapján születhettek meg. Az állatvilág egészét tekintve a hangokkal történô párcsalogatásnak van még egy érdekes jellegzetessége. Mégpedig az, hogy az egyes fajok olyan hangjeleket adnak ki, melyek hasonlíthatnak ugyan a többi faj hasonló funkciót betöltô jelzéseire, mégis összetéveszthetetlenek azokkal. A partnerek csak a saját fajbéli társuk bemutatójára reagálnak. Például a legtöbb békafaj hímjeinek hívóhangja, hangmagasságát és idôzítését tekintve, állandó, s az adott fajra jellemzô. A nôstények pedig kizárólag a saját fajuk hívójelének engedelmeskednek. Számos békafaj nôstényének a fülében sok, csak a fajazonos

hím hangjának S N Á S Z O K frekvenciájára érzékeny érzékelôsejt van, s alig van egyéb hullámhosszak befogadására alkalmas sejtje. Más fajok hímjeinek hangjára jóformán süketek. A hangok és a hangot felfogó szervek ilyetén összhangja ugyancsak a már többször említett egyidejûséget feltételezi, és kizárja a fokozatos kialakulás lehetôségét. Egy szagra hangolva A hanggal való kommunikáció mellett a leendô „hitves” nagy távolságokból történô csalogatásának egy másik lehetséges módszere a kémiai szaganyagok, az úgynevezett feromonok használata. Sok állat él ezzel a módszerrel, az egyik közülük a rovarok közé tartozó selyemlepke (Bombyx mori). Ivari szaganyaga (a bombykol) segítségével a nôstény lepke több kilométeres távolságból is magához csalja a hímet. A hím a légtérben keringô ezernyi másféle szaginger ellenére kiszagolja a lepkeparfümöt, ugyanis a csápjain elhelyezkedô szaglószerv

csupán erre az egyetlen vegyületre érzékeny! Erre azonban igen nagy mértékben A témával foglalkozó kutatók egy figyelemre méltó számítást végeztek el. Képzeljük el, hogy száz liter lepkecsalogató bombykolt elkeverünk a világ összes tengerének vizével (ehhez egy jó nagy kanalat is képzeljünk el). Így egy hatalmas mennyiségû, hallatlanul híg oldathoz jutunk. Ha ennek a szexferomonkoktélnak csupán egyetlen cseppjét a rovar szaglószervéhez közelítenénk, azonnal megérezné a lady illatát! Ez az érzékenység annak köszönhetô, hogy a selyemlepke csápján lévô vegyi érzékszerv molekuláris felülete igazodik a bombykolszagmolekulák szerkezetéhez, alakjához! Az idegvégzôdések felületi hártyája mikroszkopikusan éppen olyan formájú, hogy a speciális illatanyag – és csakis az – kötôdni tudjon hozzá. Úgy illenek egymáshoz, mint a kulcs a zárba. A békafajok hímjeinek hívóhangja az adott fajra jellemzô. A nôstények

kizárólag a saját fajuk hívójelének engedelmeskednek (Érdekes viszont, hogy a lepkepáros hölgytagja teljesen érzéketlen a kémiai ingerekre; úgy is mondhatnánk: vak a szagokra.) A jelenség teljesebb megértéséhez nem árt, ha azt is tudjuk, hogy a hasonló rovarfajok illatanyagait gyakran csak nagyon apró részletek (például egy-egy kiálló atomcsoport pontos helye) különböztetik meg egymástól. Éppen ezért az illatmolekulák rendkívül precízen illeszkednek a receptorokhoz. A természet intelligenciája ilyen módon éri el, hogy a különbözô rovarfajok hím egyedei csak a saját fajukhoz tartozó nôstényekhez vonzódjanak Próbáljuk meg kinyomozni, honnan származhatnak az elsô látásra talán egyszerû, a valóságban azonban meglehetôsen összetett szagüzenet-rendszerek. Ehhez tudnunk kell, hogy az illatanyagokat külsô elválasztású mirigyek termelik, s a meghatározott összetételû váladék külön kivezetôcsöveken át jut a

külvilágba. A méhek és a hangyák testében például több mint tízféle külsô elválasztású mirigy van, s váladékaikat kis vezetékek juttatják el a rovar testének különbözô részeihez. Ha valaki választ akar adni a kémiai üzengetés eredetére, akkor elôször is ennek a bonyolult hormonrendszernek a kialakulását kellene megmagyaráznia. A különbözô funkciójú és megfelelô csövecskékkel felszerelt mirigyek véletlenszerû, fokozatos megjelenése azonban meglehetôsen valószínûtlen, mesés elképzelésnek tûnik. Jócskán akad még magyarázatra szoruló probléma ezen túlmenôen is. Ha a selyemlepke hajdani ôse egykor még nem rendelkezett volna ezzel a csalogató illattal, akkor hogyan találtak volna egymásra a párok? Hogyan maradt volna fenn a faj? Külön figyelmet érdemel, hogy a nôstény által kibocsátott szagmolekulák (azok és csakis azok) pontosan a hímek érzékelôihez illenek. Próbálgatásra, „évezredeken át zajló

alkalmazkodásra” nincs mód Vagy pontosan össze van hangolva az elküldött illatanyag a befogadó „lepkeorral”, vagy pedig nem jöhet létre a nemek kapcsolata, s így a faj kihal. Bármiféle évezredeken keresztül történô, fokozatos kialakulásról szóló elképzelés értelmetlen tehát Annak az esélyére pedig, hogy egy véletlen genetikai variáció során létrejöjjön egy nôstény, amely éppen bombykolt termel, s ugyanakkor egészen véletlenül szülessen egy hím, amelynek (véletlenül létrejött) érzékelôje kizárólag a bombykolra érzékeny – nos, ennek az esélyére lehet fogadásokat kötni. Felvetôdhet az az ötlet, hogy régebben talán a selyemlepke nôsténye is többféle vegyületet termelt, meg a hím is többféle szag érzékelésére volt képes, s a kettejük közötti kapcsolattartás módja az idôk során „szûkült le” a bombykol használatára. Ehhez azonban meg kellene magyarázni azt, hogy a kiindulási állapotnak tekintett

helyzet miként jött létre, hiszen már akkor is egymásra kellett talál- 105 P Á R O K É S N Á S Z O K 106 Az éjjeli lepkék kizárólag a szagjelzéseknek köszönhetôen találnak egymásra, ám az illatok a nappali lepkék párkeresésében is szerepet játszanak niuk, vagyis az összhangnak akkor is léteznie kellett volna. Ezzel a felvetéssel a probléma nem oldódna meg, csupán visszafelé tolódna az idôben. A lepke eredetére adott evolúciós magyarázatok utolsó menekülési útvonala az lehet, hogy a selyemlepke ôse talán még másfajta (nem vegyi) módszerrel találta meg a párját, s ezt késôbb váltotta csak fel a bombykollal történô kommunikáció. A bombykolos kommunikációs rendszer azonban csak teljesen kész állapotban mûködôképes, így csak akkor vehetné át a stafétabotot egy másik rendszertôl, ha az új szisztéma minden eleme már a helyén volna. Elképzelhetetlen, hogy a bonyolult szagkibocsátó és

szagérzékelô rendszer évezredeken keresztül, mindenféle aktuális haszon nélkül épülgetett egyre jobbá, majd egy átadási ünnepség keretében megkezdte mûködését. Az élet porondján eltûnnek az olyan mutációk, újítások, melyek semmiféle elônyt nem jelentenek a hordozójuk számára, vagy ha mégis megmaradnak, nem épülnek tovább sok száz hasznavehetetlen lépcsôfokon keresztül hasznos szervekké. A kémiai hírközlés eredetével kapcsolatos evolucionista magyarázatokban tehát valami bûzlik, s egy jóorrú gondolkodó ezt könnyûszerrel ki is szagolhatja Ezek után talán nem tûnik túl nagy merészségnek azt feltételezni, hogy az efféle találmányok eredetileg egy felsôbbrendû tervezô, egy fantáziadús biomérnök elméjében születtek meg. Elbájoló fények Egyes éjszakai állatok esetében a fénykibocsátásnak van kiemelkedô szerepe az ivari tájékozódásban. Ezt a tájékozódási formát általában a rovarok

használják, ahogyan azt a közismert nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca) is kiválóan példázza. Világítószerve a potroh hasi oldalán található, ami két zöldessárga világító foltnak látszik a sötétben. A világító foltok három fô sejtrétegbôl állnak Az alsó réteget olyan sejtek képezik, amelyek tele vannak apró, szögletes kristályokkal. Ezek a kerékpár prizmájához hasonlóan visszaverik a rájuk esô fény jelentôs részét, s így erôsítik a foltok fénykibocsátását. A tulajdonképpeni világítósejtek a középsô rétegben találhatók. A szervecske legkülsô rétege pedig maga a bôr, amely – minô véletlen! – éppen ezen a helyen átlátszó, hogy a foltok fénye látható legyen. A fény úgy keletkezik, hogy a luciferin nevû fehérje a luciferáz enzim jelenlétében oxidálódik. Az utóbbi enzim önmagában is elég összetett – mintegy ezer ami- nosav-egységbôl épül fel. A két anyag reakciójának hatására a

biolumineszcencia jelensége lép fel, azaz ún. „hideg fény” keletkezik A külön beidegzésû kis szervet sûrûn átszövik a légcsôrendszer finom ágai. Az ügyes kis berendezés segítségével a bogár a felszabaduló kémiai energia legalább 90%-át úgynevezett hideg fénnyé alakítja. Ez meglepôen hatékony energia-felhasználás, ha ahhoz mérjük, hogy a legtöbb villanykörte a belevezetett energiának csak a 4%-át alakítja fénnyé, 96 %-át pedig hô formájában elveszíti. Az ember által készített izzók inkább fûtô-, mint világítótestek A szentjánosbogár másféle mûhelyben készülhetett Említésre méltó, hogy a trópusokon többféle szentjánosbogárfaj él együtt, s mindegyik a kibocsátott fényjelek segítségével találja meg a fajtársait: a különbözô fajok egymástól eltérô gyakorisággal villantják fel jeleiket. A repkedô hím meghatározott gyakorisággal felvillanó jelzéseire a földön várakozó nôstény szintén

szabályos idôközönként villogtatja fényforrását. A hím a rokon fajok jelzéseivel nem foglalkozik, csak a saját fajába tartozó nôstényével, s éppen a közelében landol. A szentjánosbogár fénye rávilágít, hogy az állatvilágban olyan nemi kapcsolatteremtô rendszerek léteznek, melyekrôl nem lehet elképzelni, hogy véletlenszerûen, fokozatosan alakultak volna ki. Luciferi logikával sem lehet 107 A szentjánosbogár ügyes kis berendezése segítségével a felszabaduló kémiai energia legalább 90%-át hideg fénnyé alakítja Nehéz lenne luciferi logikával megmagyarázni a rovar potrohának végén található hatékony és precíz lámpácska létezését P Á R O K É megmagyarázni a luciferin és a luciferáz együttmûködését, s az igen hatékony és precíz lámpácskát a rovar potrohának végén, amihez egy csodálatos fényvisszaverô réteg, összetett idegi irányítás, valamint a fajokon belül mûködô

idômintázat-felismerési képesség is társul. A véletlen nem képes ilyesmire Szent János bogara valami másról, illetve valaki másról prédikál. Sok faj hímjei feltûnô tollakkal igyekeznek felhívni magukra a Hölgyválasz figyelmet. Kiválogatódás vagy tervezés eredménye a pávatoll? Ha a két nem tagjai egymásra találtak, kezdetét veszi a párosodás elôtti udvarlás. Az udvarlásra jellemzô imponáló magatartás bizonyos S N Á S Z O K állatoknál rövid és felületes, másoknál hoszszabb, esetenként élénk és bonyolult jelleget ölt. Sok faj hímjei feltûnô tollakkal vagy élénk foltokkal igyekszenek felhívni magukra a figyelmet – ezeket mutogatják udvarló megnyilvánulásaik során. A nôstények általában a legdíszesebb, legerôsebb hímmel párosodnak, azzal, amelynek külseje és produkciója a legmeggyôzôbb a számukra Egyes fajok tagjai csalogató mozdulatokkal, esetleg összetett „mutatványokkal”, nászparádéval

igyekeznek magukra vonni leendô partnerük figyelmét. Bizonyos állatoknál a rikító, figyelemfelkeltô színek vagy a párzásra serkentô szagok csupán éves ciklusuk párzási idôszaká- lasztják. Ha valamelyik domb megtetszik egy nôsténynek, lerakja rá az ikráit. A bölcsôszájú halak nem hagyják magukra ivadékaikat. Különbözô módokon gondozzák ôket: egyesek az aljzaton tartják együtt a kis utódokat, mások pedig, miután a szájukban ôrzött megtermékenyített ikrákból kikeltek ivadékaik, eleinte továbbra is a szájüregükben biztosítanak számukra menedéket. Lugast mutass! A selyemmadarak egységes tudása: a hím azt tudja, hogy mivel lehet vonzani a másikat, a tojó pedig azt, hogy mihez kell vonzódnia ban jelennek meg. A tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) hímjének hasa például az ívás idôszakában élénkpiros, szeme kék lesz. Egyes állatfajok hímjei pedig környezetük extrém módosításával hívják fel magukra a

figyelmet Ikrázódomb a tófenéken A közép-afrikai Malawi-tóban hemzsegnek a bölcsôszájú halak (Cichlidae) különbözô fajai, s furcsa udvarlási szokásaik még a zoológusokat is zavarba ejtik. Néhány faj hímjei egyfajta ikrázódombocskát építenek a tófenék homokjába, s ezzel próbálják elnyerni a nôstények tetszését. A dombok magassága négy és tizenöt centiméter között váltakozik, de olykor ennél is magasabb. Egynémely tekintélyes „homokvár” átmérôje három méter is lehet. Az építmények teteje lapos vagy homorú. Az azonos fajhoz tartozó hímek egymáshoz közel építik meg fészkeiket. A nôstények így egyszerre látják az összes dombot, s így dönthetik el, hogy melyik építômestert vá- Az Új-Guineában és Észak-Ausztrália esôerdeiben élô tizennyolc lugasépítô madárfaj hímjei nem egyszerû fészket, hanem választékos ízlésre valló csalogatóépítményt készítenek. Gallyakból és ágakból

készített otthonukat lepkeszárnyakkal, virágokkal, tollakkal és rongydarabokkal díszítik. A nôstény, mondanunk sem kell, a legszebben díszített lugas alapján választ magának párt. E fajok közé tartozik a selyemmadár is (Ptilonorhynchus violaceus). Ennek hímjei két, egymással párhuzamosan futó, függôleges pálcasorból sétányokat építenek – általában észak–déli tájolásban. E gallyakból emelt falakat a hím szorosan összefont alapra helyezi Egy érdeklôdésre számot tartó lugas nagyjából egy méter széles és nyolcvan centi magas. A „legmenôbb” a szorosra font gallyakból álló, takaros kinézetû építmény. A pálcákból emelt falak belsô oldalát nyálból, faszénbôl, bogyós gyümölcsökbôl és színezôanyagokból álló keverékkel mázolják be. A hölgyek (mint tudjuk) érzékenyek a színekre. A selyemmadár-tojók kedvenc színe a kék. A lugas annál vonzóbb a számukra, minél több benne a kék. A hímekben olyan

erôs a tetszeni akarás, hogy olykor kíméletlenül szétrombolják vetélytársaik nászépítményeit, a legszebb díszeket pedig elorozzák. A berendezési tárgyak száma a százat is elérheti. A legkelendôbb dísztárgy a kék madártoll, amiért izgalmas lopkodási harc folyik Aki „megtollasodott”, az jobban imponál a másik nemnek Ha a kakasnak a lugas szépségével sikerül egy tojót becsábítania, akkor csôrébe kapja az 109 P Á R O K É S N Á S Z O K egyik díszítményt, farktollait legyezôszerûen szétteríti, és búgó hangot adva, peckesen járkel elôtte. A párzásra mintegy fél óra elteltével kerül sor. egyszerû hurok visszahajtott hurok Mechanikus építészek A bölcsôszájú halak és a selyemmadarak építészeti tudománya egyaránt öröklött. Rajtuk kívül más olyan tagjai is vannak az állatvilágnak, amelyek tervrajzzal a fejükben születnek. A gyakori lopódarázs (Sceliphron destillatorium) nagy gonddal

felépített fészke sem a darázs tudatos tervezésének, hanem kizárólag ösztönös cselekvésének az eredménye. A darázslárva önállóan nô fel, építômesterségét nem tanulja senkitôl. Mégis aprólékos gonddal építkezik, mikor eljön az ideje. Viselkedésének lépései azonban meghatározottak, nem tudja azokat az idôközben esetleg megváltozott helyzethez igazítani. Egyes rovarok több ezer lépés alkalmazásával alkotják meg építményüket Ha azonban mondjuk az 1486. lépésnél megzavarják ôket, vagy az építmény megsérül, akkor képtelenek párszáz lépéssel „visszaugrani”. Tovább folytatják munkájukat, még akkor is, ha a végeredmény egy torz, hasznavehetetlen épület lesz. Sôt, mivel úgy vélik, hogy ôk már „megcsinálták” a fészket, a késôbbiekben is úgy próbálják használni, mintha kész lenne, bár a valóságban nem képes ellátni a funkcióját. A szövômadarak ágról alácsüngô fészke is hosszú

mûveletsorozatok folyamán alakul ki, speciálisan egymáshoz illesztett fûszálak bonyolult szerkezetébôl. Ha azonban az elkészült fészek megsérül, a madár nem képes azt kijavítani (vagy egy bizonyos munkafázistól megismételni a munkát), hanem az egészet szétrombolja, s teljesen elölrôl kezdi az építést. Olyan, félhurok kapcsolt hurok keresztszálas szövés csavart orsó csúszó hurok váltakozó felülhurkolt csomó A szövômadarak által alkalmazott szövési technikák mint az egyszeri diák a tánciskolában, aki csak a kályhától indulva, a legelejétôl kezdve tudja eltáncolni a koreográfiát. Ezek a csodálatos építmények tehát csak látszólag az illetô állatok értelmi képességeinek termékei. Valójában azt látjuk, hogy egy merev, megváltoztathatatlan belsô programmal rendelkeznek, s nem képesek másra, mint ennek a mûveletsornak a végrehajtására. (Vannak persze ennél rugalmasabban gondolkodó állatok is, ôket e

helyütt nem vizsgáljuk.) Kérdés, hogy honnan származik ez a bennük Bár a szövômadarak bonyolult módon készítik fészküket, csupán egy beléjük táplált ösztönsorozatnak engedelmeskednek. Nem képesek felülbírálni, vagy módosítani a „programot” Nem csupán az említett építmények jellege vall erre. Különös az is, hogy a hím és a nôstény tudása minden faj esetében tökéletesen illeszkedik egymáshoz: az egyik fél tudja, hogy mivel lehet a másikat vonzani, a másik fél pedig azt, hogy mihez kell vonzódnia. Az egymáshoz passzoló, egymást kiegészítô ösztönök nélkül a szaporodás nem valósulhatna meg. A selyemmadár-tojók elvárásait a hímek komplett magatartásformája szolgálja ki. A két nem ösztöneinek egy idôben, egymásra hangolva kellett megjelenniük. Az ivari jellegek eredetérôl rejlô, kényszerítô erejû cselekvési program. Az említett építmények igencsak komplikáltak, így nehéz lenne elképzelni,

hogy évezredeken keresztül csak az alapjaikat, vagy egy-egy szálukat építették volna meg, majd az évmilliók során valahogy kialakult mai formájuk. A befejezetlen, töredékes állapotú építmények hasznavehetetlenek, mutációs továbbfejlôdésre teljesen alkalmatlanok lennének. Ha pedig nem maguk az állatok ötlötték ki ôket, és a véletlen sem diktálhatta nekik, akkor csakis egy intelligens tervezô konstrukciói lehetnek. Az evolucionista filozófia szerint a feltûnô ivari jellegek (a hímek élénk színei, mintázatuk, feltûnô viselkedésük) kialakulásáért az evolúció folyamata a felelôs. Eszerint a vélekedés szerint a sikeres hímek tulajdonságai gyorsan szétterjednek, majd egyre hangsúlyosabbá válnak a populációkban. E nézet hívei úgy vélik, hogy a pávák udvarláskor mutatott imponáló viselkedése és hatalmas farktollazata annak az eredménye, hogy a tojók mindig egy adott viselkedési és farktoll-változat mellett

döntöttek. Azonban azt láttuk, hogy számos állatfaj párzási viselkedésének részletei olyannyira aprólékosak, összetettek, s a két nem olyan mértékben egy hullámhosszon van, hogy a fokozatos kialakulással történô magyarázat már az elsô mozzanatoknál elakad. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy a különbözô feltûnô színek, minták, udvarlási viselkedések nem a kiválogatódás során alakultak ki, hanem eredendôen ezek biztosítják a nemek egymásra találását, s a szaporodás sikerét. A hímek a megfelelô külsôvel és ösztönökkel vannak megáldva, hogy felhívják magukra a figyelmet, a nôstények (illetve tojók) pedig „ki vannak hegyezve” a nekik szóló jelzésekre, és adekvát, éppen megfe- 111 Valószínû, hogy a feltûnô színek és udvarlási viselkedések nem kiválogatódás útján jöttek létre, hanem mindig is ezek biztosították a nemek egymásra találását s így a szaporodás sikerét P Á R O K É

lelô módon reagálnak rájuk. Vagyis a hímek a világ kezdete óta mindig is ugyanezeken a módokon igyekeztek elkápráztatni és párosodásra késztetni a nôstényeket. A nôstények választása pedig nem változtatja meg, csupán megôrzi a hímek faji jellegzetességeit. Tánc és ajándék A búbos vöcskök vízibalettel pecsételik meg párválasztásukat. Nem kell gyakorolniuk a koreográfiát, rögtön tudják. De honnan? Sok állatfaj párkapcsolatának a tánc is szerves részét képezi. Ez nem csak úgy nyilvánulhat meg, hogy a hím produkálja magát, a nôstény meg passzívan szemléli, hanem gyakran duóban mutatják be különös násztáncukat. S N Á S Z O K A búbos vöcsök (Podiceps cristatus) barnásfehér téli tollazata tavasszal élénkebb színeket ölt. A vöcskök életre szóló párválasztásukat páros vízibalettel szentesítik – s az esküvôi tánc révén persze partnerük egészségérôl, koordinációs készségérôl és

erônlétérôl is megbizonyosodhatnak. Egyikük elôször a víz felszíne alatt úszva közelíti meg a másikat, miközben az egy jellegzetes, meggörbült testtartásban figyeli. A víz alatt úszó madár aztán függôlegesen kiemelkedik a vízbôl, mindketten elkezdik rázni a fejüket, és egymás szárnytollait rendezgetik. A sok hasonló, kidolgozott jelenet közül a leglíraibb a fészekrakást közvetlenül megelôzô hínártánc. Egyszerre buk- A gyurgyalagok nak a víz alá, és csôrükben hínárcsomóval bukkannak fel. Sebesen egymás felé úsznak, fejüket ingatják, és teljesen kiemelkedve a vízbôl, táncba kezdenek. Ne kövessük tovább intim kapcsolatuk alakulását, ám azon elgondolkodhatunk, hogyan lehetséges, hogy a két ellenkezô nemû madár pontosan tudja, milyen tánclépés után mi következik, s a partner mely mozdulataira hogyan kell reagálnia. Az evolúciós szemlélet szerint mindez a „ritualizáció” eredménye: táplálkozási és

tisztálkodási mozdulatokból kialakult szertartás. Azonban ez a felületes kijelentés egyáltalán nem ad választ sem a kialakulás hogyanjára, sem a mozdulatok sorrendjének eredetére, sem a mozdulatok kölcsönös megértésének titkára – vagyis semmire sem. Nemcsak násztánccal, de nászajándékkal is találkozhatunk az élôvilágban. Sok olyan pókfaj van, amelynek fenyegetôen hatalmas nôsténye mellett a hím szinte eltörpül. Könnyen elôfordulhatna, hogy a nôstény zsákmánynak nézi és felfalja a férjnek és apának jelentkezô udvarlásának része az ajándék rovar átadása, ezt követi a párosodás urat (egyes fajoknál ez a párzás után meg is történik). A párzani akaró hímnek tehát nagyon óvatosan kell a nôstényhez közelednie Ehhez a „becserkészéshez” a különbözô fajok eltérô taktikákat választanak. Bizonyos hímek feltûnô kapálódzásba kezdenek a járólábaikkal vagy a tapogatólábukkal, mások pedig a nôstény

hálójába lépve bonyolult tánclépésekkel különböztetik meg magukat a rovarzsákmánytól. Megint mások a lekenyerezés módszerét alkalmazzák: ízletes csemegét, rovart hoznak ajándékba a nôsténynek. Ez azonban nem Fészkük homokés löszfalakba vájt, béleletlen költôkamra P Az imádkozósáskáknál gyakran elôfordul, hogy párosodás után a nôstény elfogyasztja a nála kisebb hímet Á R O K É egészen önzetlen adomány. Ugyanis míg a nôstény az evéssel van elfoglalva, ôk el tudják végezni a megtermékenyítést. Figyeljünk fel rá, hogy a hím póknak minden esetben tisztában kell lennie azzal, hogy ô a kisebb, s azzal is, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a nôstény ne egye meg. Enélkül a tudás nélkül a pókok igen gyorsan kihalnának. Amióta pókok léteznek, azóta léteznie kell ennek a fajta viselkedésnek is. Ha bármikor is hiányzott volna a teljes magatartási forma, akkor a hím még a párosodás elôtt

menthetetlenül elpusztult volna. A hímnek és a nôsténynek egyaránt ismernie kell a „jelszót”, ami az egyetlen lehetôség arra, hogy a pók-apóka életben maradjon. Érdemes megjegyezni, hogy a tarantellapókoknál (Lycosa tarentula) a hím elülsô lábain még két horog is található, melyekkel párosodás közben lefogja és távol tartja magától a nôstény életveszélyes csáprágóit. S N Á S Z O K máshoz, ahogy a kulcs illeszkedik a zárba. Nézzük meg például a rovarokat: a különféle fajok nemi szervei sokféle alakúak és szerkezetûek, ám meglehetôsen egyszerû kitinfüggelékekbôl állnak. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy csaknem minden fajnak többé-kevésbé eltérô Egy kényes téma A darázspók hímjének mérete is kisebb a nôstényénél A szaporodáshoz szükséges legfontosabb, kihagyhatatlan momentum maga a párzás. Érdekes megfigyelni az állatvilágban az ellentétes nemek nemi szerveinek pontos egymáshoz való

illeszkedését Úgy csatlakoznak egy- párzószerve van, amely az esetek döntô többségében lehetetlenné teszi a különbözô fajú rovarok közötti párosodást. A nemi szerveknek ez a csodálatosan fajspecifikus egymáshoz kapcsolódása már önmagában is komolyan megkérdôjelezi az evolúciós úton történô kialakulás lehetôségét. Gondoljunk bele, hogy egy feltételezett, lépésrôl lépésre történô kialakulás esetén a hím és a nôstény megfelelô szerveinek sok-sok alkalommal, mindkét nemnél egy idôben, továbbra is pontosan egymáshoz illeszkedô módon kellett volna változnia, ami egyszerûen képtelenség. Szégyenlôsebb olvasóinkra való tekintettel ebben a vonatkozásban nem említünk több A tarantellapókok hímjeinek elülsô lábain két horog található, melyekkel párosodás közben távol tartják maguktól a nôstény életveszélyes csáprágóit A viselkedésmód és a szervi kivitelezés komplexitása feltételezi egymást.

Nem alakulhattak ki fokozatosan nek felépítése éppen olyan, hogy a nôstény teste alatt a megfelelô helyre kerülve „aktiválódjon”. A technikai tökélyt a hím jól idôzített viselkedése támogatja: a megfelelô idôpontban kioldja magából a csomagot, majd a párját e csomag fölé húzza. Ha a folyamat bármely részlete kimaradna, a skorpió nem tudna szaporodni. Hiába lenne különleges spermacsomagja, ha a hím nem tudná, mikor kell azt szemléletes példát. Nézzük meg inkább a szaporodási módok két másik különleges esetét, amelyek szintén alátámasztják alapvetô feltételezésünket. Skorpiókeringô A skorpiók, felkunkorodó utópotrohuk végén meredezô méregtövisükkel képesek megbénítani áldozatuk szívmûködését és légzôizmait. Az egymással szemben is bizalmatlan állatok még a párzáshoz is óvatosan fognak hozzá. A hím és a nôstény vastagfarkú skorpió (Androctonus australis) elôször erôsen megragadja a másik

ollóját, hogy semlegesítse partnere e fegyverét. Hogy ne akadályozza ôket, az utópotrohukat („farkukat”) felfelé görbítik, majd jobbra-balra lépegetve „táncolni” kezdenek. A valcer céljára hamarosan fény derül Egy idô után a hím maga felé húzza a nôstényt, miközben egy horgos-rugós kilövôszerkezettel felszerelt spermacsomagot pottyant a földre. Párját ezután igyekszik e fölé húzni Amikor a nôstény ivarnyílása éppen a spermacsomag fölé ér, a horgok beleakadnak, a „rugók” kioldódnak, s a csomag a nôstény testébe hatol. A megtermékenyített példány késôbb elvonul, hogy lerakja petéit A skorpiók esetében egy öröklött szaporodási magatartásforma párosul egy bonyolult és rendkívül precíz szervi kivitelezéssel. A hím magját horgos-rugós csomag hordozza, mely- A vastagfarkú skorpiók nem tudnának szaporodni, ha szaporodási magatartásuk nem illeszkedne pontosan a bonyolult szervi megoldáshoz P Á R O K

É S N Á S Z O K 116 A szitakötôk párosodása kész akrobatamutatvány. Mégis, szexuális felvilágosítás nélkül is pontosan tudják, hogyan cselekedjenek elejtenie, s a nôstényt a csomag fölé húznia. És viszont: hiába rendelkezne az öröklött képességgel, hogy a megfelelô irányba táncoltassa a nôstényt, ha csomagja nem rendelkezne a különleges technikai jellemzôkkel. Gyakorlatilag lehetetlen elképzelni, hogy ez a szaporodási mód lépésrôl lépésre, apró genetikai mutációk során alakult volna ki. A viselkedés és a szervi kivitelezés komplexitása miatt a cselekvéssorozat egésze csak valamennyi mozzanatával és kellékével együtt hasznavehetô. Annak pedig végképp nincs esélye, hogy az egész rendszer egyszeri, véletlenszerû mutációval alakult volna ki, másféle módon szaporodó élôlényekbôl. Úgy tûnik, hogy a skorpióknak nemcsak a mérge, hanem szaporodási módja is végzetes hatású lehet – legalábbis a

felsôbb tervezést kizáró, evolucionista szemléletmódra nézve. Az idôzítés bajnokai A hím és a nôstény udvarlási cselekedeteinek pontos összehangoltsága rendkívül fontos azoknál a fajoknál, amelyek külsô megtermékenyítéssel szaporodnak. Mivel a peték és a hímivarsejtek a testen kívül találkoznak, azonos idôben kell ôket kibocsátani, máskülönben még a megtermékenyítés elôtt szétszóródnának. Következô példánk megértéséhez néhány szót kell ejtenünk a tenger mozgásairól. A tenger szintje naponta kétszer felemelkedik és lesüllyed Minden dagály és apály között hat óra telik el. A bolygók mozgása és a közöttük mûködô tömegvonzás következtében az apály és a dagály közötti szintkülönbség mértéke ciklikusan változik. A legmagasabb dagály és a legalacsonyabb apály akkor jelentkezik, amikor a Föld, a Hold és a Nap egy vonalban állnak. A földrajztudományban ezt nevezik szökôárnak. (A

köznyelvben és a médiában – pontatlanul – azt a rendkívül pusztító, rohanó, óriási vízfalat nevezik szökôárnak, amely vulkánkitörések, földrengések alkalmával fut ki a partra. Ez azonban a tenger ciklikus mozgásaitól független jelenség.) A szökôár – a legmagasabb dagály – havonta kétszer fordul elô Teliholdas márciusi éjszakákon (a legmagasabb árapály-szintkülönbség idején) Dél-Kalifornia csendes-óceáni partjain milliónyi fényes testû kalászhal (Lauresthes tenuis) ezüstös teste ragyog. Ezek a kis halak önként a partra vetik magukat az árapályzónában, ameddig csak a szem ellát a part mentén. Minden egyes érkezô hullám fickándozó halacskák újabb tömegét teríti szét a partvonalon. A partra érkezve a nôstények gyors, tekergô mozdulatokkal, farokúszójukkal csapkodva beássák magukat a homokba, függôleges helyzetbe kerülnek, s végül már csak a fejük látszik ki. Minden hím választ magának egy párt,

s körétekeredve kiüríti spermáját, miközben a nôstény lerakja ikráit a homokban. A következô hullám visszasodorja a párokat a tengerbe. Az óceán a következô napokban visszahúzódik, s a megtermékenyített ikrák két héten keresztül zavartalanul heverhetnek a nedves homokban, ahol tengeri ragadozók nem kaparinthatják meg ôket. Végül a Hold és a Nap összeadódó tömegvonzása következtében kialakuló következô szökôár (az újabb legmagasabb dagály) hatására a partot megint elönti a víz. Az ívóhely homokjában megbúvó ikrákból az átdübörgô hullámok kiszabadítják az ivadékokat, amelyek elkezdik óceáni életüket. (Az egész szaporodási forma hátránya csupán annyi, hogy az önként partra vetôdô halak közül, valamint az ikrák, illetve a kikelô ivadékok közül némelyek áldozatul esnek a sirályoknak.) A szigorú idôzítés miatt a kalászhalak szaporodásának meglehetôsen összehangoltnak kell lennie. A két nem

képviselôinek egyaránt az árapályciklus megfelelô pontján kell arra törekedniük, hogy a partra vetôdjenek (ami, halakról lévén szó, elég meglepô). A megfelelô ösztönökkel kell rendelkezniük, hogy a parton töltött rövid idô alatt pontosan eljátsszák a szerepüket. Az ikrák kifejlôdésének idôtartama 117 Az ellentétes nemû állatok egymásra találási és szaporodási módjai legalább annyi fejtörést okoznak, mint a létfenntartó viselkedések P 118 Á R O K É szintén éppen egybevág az óceán mozgásának idejével: az egyik szökôár idején kezdenek el fejlôdni, s a következô szökôár már életre készen találja ôket. Szüleik tehát az óceán két hulláma között nemzik ôket, kifejlôdésük pedig két szökôár között zajlik le. Kérdés, hogy szaporodásuk értelmezhetôe másképp, mint tökéletes, megbonthatatlan rendszerként. A rossz helyen, rossz idôben „partra evolválódó”, a cselekvési program

ismeretét nélkülözô halak semmiképpen nem tudtak volna fennmaradni. Eredetük legvalószínûbb magyarázata tehát az, hogy az idôk kezdetén, ma is ismert szaporodási technikájuk birtokában jelentek meg az óceánban. Reprodukciók A példák sorát hosszan lehetne folytatni. Ám az eddigiekbôl is képet alkothattunk arról, hogy milyen fôbb tényezôk játszanak szerepet az azonos fajú, ellentétes nemû egyedek egymásra találásában és szaporodásában. Az állatok hangok, szag- és fényjelek, olykor pedig csalogató mozdulatok segítségével vonzzák magukhoz, illetve találják meg partnerüket. A szexuális viselkedés kiváltásában a rajtuk lévô élénk, fel- S N Á S Z O K tûnô nemi jellegzetességek, a különleges színek, foltok vagy tollak is szerepet játszanak. Egyes fajok hímjei imponáló testtartással, viselkedéssorozattal, esetleg építményekkel próbálják felhívni magukra a figyelmet. A párzást násztánc, illetve

ajándék átadása is megelôzheti A sikeres párzáshoz egymást kiegészítô nemi szervekre, megfelelô testhelyzetre, viselkedésre van szükség, s egyes esetekben az idôzítésnek is jelentôs szerepe van. Természetesen nem minden fajnál találjuk meg mindegyik fázist: az udvarlás és a szaporodás módozatai sokfélék, hol ez, hol az a jellegzetesség kerül elôtérbe. Közös azonban, hogy a megfelelô anatómiai sajátságokkal együtt a nemeknek szigorúan meghatározott, az ellenkezô nemû partner magatartásához illô fajfenntartási ösztönre van szüksége. Ezeknek az ösztönöknek a származása meglehetôsen talányos Fokozatos kialakulásuk – a felsorolt példákból láthatóan – szerfelett valószínûtlen Feltételezhetô, hogy az adott belsô késztetéssel és testi jellegzetességekkel az a felsôbbrendû lény látta el az élôlényeket, akitôl mindannyian származnak. Mintha arra törekedett volna, hogy a létezô fajok specifikus, csakis

rájuk jellemzô módon szaporodva biztosítsák a hozzájuk hasonló utódok jövôbeni létezését. Hogy e zseniális értelemmel rendelkezô tervezônek vajon miért állt volna érdekében mindez, arra a következô fejezet után térünk ki részletesebben. A z ú j n e m z e d é k Az új nemzedék Miután az egyes fajok ellentétes nemû egyedei sikeresen megtalálták egymást és párosodtak, a megtermékenyített petesejtek fejlôdni kezdenek. Nézzük meg néhány példán keresztül, milyen módokon fejlôdnek ki a következô generáció tagjai. Számtalan különleges esetet említhetünk, melyek nagy kihí- 120 vást jelentenek a még evolúciós paradigmában gondolkodó biológusnemzedék számára. Bölcs elrendezésnek tûnik, hogy azok a fajok, amelyek a születést vagy olykor már a megtermékenyítést követôen sorsukra hagyják leszármazottaikat, nagyszámú utódot hoznak a világra (melyek közül sok el is pusztul), azok viszont, amelyek kevés

utódnak adnak életet, nagy figyelemmel védelmezik ôket. A természet különös rendjéhez tartozik az is, hogy az állatfajok – fajfenntartó ösztönük révén – tudják, hogyan kell saját fajuknak megfelelô módon gondoskodniuk a peték, illetve a tojások biztonságáról, s hogy miként biztosíthatják utódaik kezdeti fejlôdésének feltételeit. Az élôvilág cseperedô tagjai rengeteg veszélyforrásnak vannak kitéve, míg elérik – ha elérik – a felnôttkort. E veszélyek nagy részének elhárításáról is a szülôk gondoskodnak Mindezt annyira megszoktuk, hogy magától értetôdônek tekintjük. Nagyon is elgondolkodtató azonban, hogy honnan származik a szülôállatok kiterjedt, a saját szaporodásuk módjával és az utódgondozással kapcsolatos tudása, ösztönrendszere. Azok a fajok, amelyek kevés utódot hoznak világra – ahogy a képen látható pirosfejû keselyûk is –, nagy figyelemmel gondoskodnak ivadékaikról A legtöbb

békafaj esetében a békák petéket raknak. Ezekbõl a petékbõl aztán a vízben ebihalak kelnek ki, amelyek fokozatosan kifejlett békává alakulnak A madarak is szabályozott fajfenntartó ösztönük révén tudják, hogyan gondoskodjanak tojásaik biztonságáról, s hogy mire van szükség a fiókák növekedéséhez és védelméhez 121 Békabébik, békabábák Látogassunk el elôször a békák világába. Mint tudjuk, a békák szaporodása vízhez kötött, s az utódok felneveléséhez is elengedhetetlen a víz. A legtöbb békafaj szaporodási-utódgondozási folyamata nagy vonalakban a következô: a békák petéket raknak, a petékbôl ebihalak kelnek ki (ez a „lárvaállapot”), majd az ebihalak fokozatosan elvesztik a farkukat, végtagjaik nônek, és – sok más anatómiai változás kíséretében – békává válnak. A legtöbb faj ebihalai vízben élve alakulnak át békákká, néha azonban nem is olyan egyszerû feladat a megfelelô környezet

biztosítása az utódok számára. Néhány békafaj egészen különleges módon oldja meg ezt a problémát. Az Európában élô dajkabéka (Alytes obstetricans) ideje legnagyobb részét a víz közelében fekvô partmenti lyukakban tölti. A szárazföldön párzik Amikor a nôstény lerakja petéit, a hím megtermékenyíti ôket Egy negyedóra elteltével a hím felszedi a peteláncokat, s a hátsó combjára rögzíti ôket. A következô néhány héten át ily módon felszerelkezve kószál ide-oda, s ha a környezetet túl száraznak találja, nedvesebb területek felé néz. Amikor eljön a peték kikelésének ideje, a béka elugrál egy pocsolya vagy egy tó vizéhez. Ott a hátsó felét a vízbe dugja, és nagyjából egy órán át így is marad, míg az összes ebihal ki nem kel. Ezután visszatér a saját üregébe. A dél-amerikai nyílméregbékák (például az aranyos fakúszóbékák – Dendrobates auratus) hasonlóan rafinált technikát alkalmaznak.

Petéiket egy nedves helyen lerakják, majd a hím odakuporodik melléjük ôrködni. Amikor a peték kikelnek, az ebihalak tüstént a hímhez ficánkolnak, és felmásznak a hátára Az apa hátának bôre nagy mennyiségû nyálkát választ ki, s az ivadékok csak ezen megtapadva menekülnek meg a kiszáradástól. A hím egy közeli tóhoz szállítja ôket, és a vízbe merül. A hátán lévô nyálkaréteg feloldódik, így az ebihalak lecsúsznak róla, s elkezdik független életüket. Az eset érdekessége még, hogy a nyílméregbé- Azok az állatok, amelyeknek nagyszámú utódjuk van (például a katicabogarak), általában sorsukra hagyják õket A nyílméregbéka hímje õrzi a petéket. A kikelõ ebihalak ösztönösen apjuk ragadós hátára másznak, s így jutnak el a legközelebbi tóhoz A 122 Z Ú J N kák ebihalainak – más fajoktól eltérôen – nincsenek kopoltyúik, hanem testük és erôsen megnagyobbodott farkuk bôrén keresztül veszik fel

az oxigént. Az is különös, hogy a kis állatok immúnisak az apaállat bôrében lévô erôs méregre. A legkülönlegesebbek és fizikailag a legbonyolultabbak azok a szaporodási technikák, amelyeknél a peték és a fejlôdô lárvák valamelyik szülô testében maradnak – ez biztosítja ugyanis számukra a nedvességet. A dél-ame- A kis nyílméregbékák immúnisak az apaállat mérgezõ bõrével szemben – ha nem így lenne, rögtön elpusztulnának. Honnan származik ez az összhang? rikai óriás tasakosbéka (Gastrotheca ovifera) nôstényének rés alakú bejárattal ellátott, széles zacskó van a hátán. Amikor párzani kezdenek, a hím (amely sokkal kisebb nála) fölmászik a hátára, s a nyakába kapaszkodik A nôstény felemeli a hátsó lábait, s a hátát meggörbítve, orrát a földhöz nyomva, egyenként kisajtolja magából a petéket A hím megtermékenyíti ôket, majd a peték egy nedves barázdán végiggurulva belekerülnek a nôstény

széles tasakjába, s mindaddig a „költôzsákban” maradnak, amíg teljesen ki nem fejlôdnek. A nôstény úgy szabadítja ki ôket a zsákból, hogy a hátsó lábával elôrenyúl, s a leghosszabb lábujját bedugja a zsák nyílásába. Az így megnagyobbított nyíláson keresztül bújnak elô a kisbékák Ez a békafaj tehát kifejlôdése során E M Z E D É K nem rendelkezik ebihal-alakkal! Több, erdôben élô békafajra jellemzô, hogy az egész fejlôdés lezajlik a petén belül, s egyes fajok esetében meg sem jelennek az ebihalakra jellemzô szervek, hanem már teljesen kifejlôdött kisbékák bújnak ki a petékbôl. Az ilyen „kihordási módszerek” legbizarrabb változatát a hegyesorrú béka (Rhinoderma darwinii) alkalmazza. Erre az apró békára maga Darwin bukkant rá Chilében – latin nevét is róla kapta az állat. Amikor a hegyesorrú béka nôstényei lerakják petéiket a bükkerdôk nedves földjére, a peték illatát megérzô hímek

megtermékenyítik azokat, majd csoportosan melléjük telepednek, s mintegy húsz napig vigyáznak rájuk. Amikor a fejlôdô peték mocorogni kezdenek apró kocsonyás gömbjeikben, a hímek odahajolnak hozzájuk, és hammm látszólag megeszik ôket! Nem nyelik azonban le a petéket, hanem hosszú, tágulékony, testük alulsó részén húzódó hangzsákjukba helyezik ôket a nyelvükkel. A peték a torokzsákban fejlôdnek tovább, míg egy szép napon a hím hirtelen nagyot ásít, a teljesen kifejlett kisbékák pedig kiugrálnak a szájából. A békaszülôk mind a négy felsorolt esetben különleges módon védik meg a petéket a kiszáradástól. Komoly nehézségekbe ütközünk, ha e békák egyedfejlôdési sajátosságainak eredetét a törzsfejlôdés elméletének segítségével próbáljuk megtalálni. Ugyanis mind a négy békafaj esetében öröklött magatartáselemek sorozatával találkozunk, amelyek meghatározott szervi kivitelezéssel párosulnak.

Nézzük meg ennek összetettségét Darwin békáján keresztül. Az életképes utódok létrejöttéhez szükség van az apa azon képességére, hogy tudja: az ikrák mellett kell ôrködnie. Továbbá birtokában kell lennie a megfelelô viselkedést irányító ösztönöknek: amikor a kicsik kikelôfélben vannak, be kell ôket kapnia, és különlegesen kiképzett hangzsákjába kell juttatnia ôket. Amikor pedig kifejlôdtek, szabadon kell ôket engednie Ha a felsorolt elemek közül bármelyik hiányozna, a béka szaporodása sikertelen maradna. Ebbôl kifolyólag elképzelhetetlen, hogy a hegyesorrú béka és speciális szaporodási módja lépésrôl lépésre, apró változások eredményeképpen jött volna létre. A hangzsáknak persze a béka kommunikációjában is van szerepe, arra viszont nincs logikus magyarázat, hogy mi késztetett volna egy korábban másképpen szaporodó békát arra, hogy ôrizze a petéket, majd a megfelelô idôben a szájába, illetve a

torokzsákjába tömködje ôket. Mai ismereteink szerint az élôlények viselkedését összetett genetikai programok irányítják, amelyek az egyedek DNS-láncába íródva öröklôdnek. Az, hogy az említett békafajok egy nagyobb léptékû, hirtelen mutációval jöttek volna létre, elképzelhetetlen. Az említett szaporodási és utódgondozási magatartásforma levezénylésében minden bizonnyal rengeteg génrészlet vesz részt, amelyek ráadásul egymástól elszigetelten helyezkednek el a genetikai állományban. E gének összehangolt, a megfelelô viselkedéssorozatot elôidézô, véletlen mutációja több mint csoda lenne. A fokozatos kialakulás lehetôsége pedig azért vethetô el, mert a 123 A tasakosbéka kicsinyei a nõstény hátán lévõ költõzsákban fejlõdnek, ahonnan csak akkor bújnak elõ, amikor már szinte teljesen ugyanolyanok, mint a szüleik. Az ötlet eredeti – de mi az eredete? A 124 Z Ú J N viselkedés elemeinek (ôrzés,

bekapás, zsákba juttatás, kiengedés) mind egyidejûleg kell jelen lennie ahhoz, hogy a faj egyáltalán szaporodni tudjon. Így a jövô tankönyveiben e hegyesorrú kétéltû feltehetôleg már az „antidarwin béka” (Rhinoderma antidarwinii) néven fog szerepelni. Az eltérô körülmények között élô békák tehát más-más – gyakran egészen egyedi – fajfenntartási módszerrel rendelkeznek. A különbözô módszerek anatómiailag és az állatok viselkedését tekintve is elütnek egymástól, s nem tudjuk az egyiket a másikból levezetni. Mindegyik szaporodási rendszer tökéletesen mûködik a maga összetettségében, ám ha akár egyetlen részletük is hiányozna vagy megváltozna, nem maradnának mûködôképesek. Mivel pedig az állatok felépítése mindig összhangban áll a viselkedésükkel, azt is feltételeznünk kellene, hogy bármikor is változott volna meg – véletlen genetikai mutációk révén – az állatok anatómiája, ezzel egy

idôben mindig éppen olyan véletlen mutációk is történtek, amelyek a fizikai felépítésükkel összhangban álló viselkedésre késztették ôket. Mivel a véletlenek ilyen állandó egybeesésének valószínûsége elenyészô, egyszerûbb belátnunk, hogy a békák szaporodási módszerei fajra jellemzôen, mindig állandóak voltak – és maradnak. Táplálékban születnek Sok faj születéséhez szigorúan meghatározott feltételek teljesülésére van szükség, amelyek nélkül a kicsik nem kezdhetnék el életüket. Ezekben az esetekben a szülôk pontosan olyan módon viselkednek, hogy az elôsegítse az utódok biztonságos kikelését. Ez a viselkedésforma az egyszerûbb élôlényeknél, például a rovaroknál is megfigyelhetô, amelyek nyilvánva- E M Z E D É K lóan nem tudják emberi módon végiggondolni, hogy utódaiknak mire van szükségük a fejlôdéshez. Ösztöneik mégis a megfelelô viselkedésre késztetik ôket Fontos kérdés

például, hogy a magukra hagyott ivadékok mit fognak enni életük elsô napjaiban. Fennmaradásuk akkor a legbiztosabb, ha a peték közvetlenül a táplálék közelébe, vagy éppen a táplálékra kerülnek. A káposztalepke hernyói például a káposztalevelekre rakott petékbôl kelnek ki, s a levelekkel kezdenek táplálkozni. A „fürkészek” gyûjtônevû rovarcsoport fajai – a különbözô fémfürkészek, gyilkosfürkészek, törpefürkészek, fürkészdarazsak és fürkészlegyek – más bogarak lárváiban és bábjában, azokat elfogyasztva fejlôdnek ki. Az óriásfenyôdarázs-fürkész (Rhyssa persuasoria) lárvái például a fadarazsak utódait pusztítják el. Ehhez a nôstény fürkészdarázsnak elôször meg kell találnia a fadarázs lárváját A fürkész a fák kérgét tapogatja a csápjaival, s amikor a fadarázslárva által keltett finom rezgéseket tapasztalja, akcióba lép. Magasba emeli potrohát, s kétoldali tokkal ellátott, vékony

tojócsövét (amely majdnem olyan hoszszú, mint ô maga) készenlétbe helyezi, majd belefúrja a fába, ahol a fadarázs lárvája 2–3 centiméter mélyen fejlôdik. Amikor a tojócsô hegye megérinti az áldozatot, a nôstény a lárva mellé vagy magára a lárvára rak egy petét. A petébôl kikelô fürkészdarázslárva felfalja a fadarázs lárváját, majd gubót szô maga köré, amelybôl majdan a kifejlett fürkészdarázs mászik ki. A fürkészdarázs életmódja és szaporodási stílusa finom harmóniában áll különleges „célszerszámával”, a tojócsôvel. Kétséges, hogy egy eredeti tervezô értelem nélkül ilyen célirányos és eredményes viselkedési forma kialakulhatott volna. A fürkészdarázs nôstényének tudnia kell, mit keres, hogyan találhatja azt meg, s ha megtalálta, pontosan mi a teendô- A hüllôknek és a madaraknak arra is figyelniük kell, hogy megfelelô hômérsékletet biztosítsanak a tojások kikeléséhez 125 je. E

nélkül az ösztönös cselekvés nélkül fajtársai sem a jelenben nem tudnának szaporodni, sem a múltban nem maradhattak volna fenn. A természet termosztátja A hüllôk és a madarak esetében az utódok születéséhez az is elengedhetetlen, hogy a szülôk a tojás kikeltéséhez éppen megfelelô hômérsékletet biztosítsák. A máleónak is nevezett kelet-ausztráliai homoki lábastyúk (Leipoa ocellata) ezt oly módon éri el, hogy valóban rászolgál az „élô termosztát” elnevezésre. Óriási, inkubátorszerû fészekdombjában rendszeresen ellenôrzi a talaj hômérsékletét, és azonnal korrigálja is, ha az 1 ºC-nál nagyobb mértékben eltér a tojások költéséhez megfelelô értéktôl. Ha a homoki lábastyúk bonyolult költési módszerének bármelyik eleme hiányzott volna a múltban, akkor nem tudta volna kikölteni a tojásait A lábastyúkszülôk elôször egy öt méter átmérôjû, egy méter mély gödröt ásnak. A tél folyamán kb.

ötvenméteres körzetbôl gallyakat és leveleket gyûjtenek, s a gödörbe halmozzák azokat Amikor az egybegyûjtött anyagot az esô jól átáztatta, az egészet homokos földdel fedik be, félméteres vastagságban. Így jön létre a mintegy másfél méter magas, kráterszerû fészek, amely akár 30 köbméter térfogatú is lehet. A 126 Z Ú J N A lábastyúk rothadó levelekre, a költôdomb belsejében levô tojáskamrába rakja le tojásait. A hím elôbb ellenôrzi, hogy megfelelôek-e a körülmények, s csak ezután engedi a nôstényt tojást rakni. Amikor a nôstény kijön, a hím betemeti a tojáskamrát. Tavasztól kezdve három-négy hónapon keresztül a tojó hetente egyszer megjelenik, lerak egy-egy tojást, s a vár gondját mindig párjára bízza A költési idôszak nagyon hosszú. A megfelelô költési hômérsékletrôl kilenc hónapon keresztül, fáradságos munkával a hím madár gondoskodik. A tojásokat tulajdonképpen a domb melege kelti

ki. A hím idônként a domb belsejébe dugja a csôrét, hogy ellenôrizze a bucka földjének melegét (valószínûleg a nyelvével, vagy a szájüregével képes megmérni a pontos hôfokot). Az inkubátor szerepét betöltô földhalom hômérsékletét hihetetlen pontossággal 34 °C-on tartja. Maximum csupán plusz-mínusz egy fok eltérést engedélyez, jóllehet azon a vidéken meglehetôsen erôteljes a napi és évi hômérséklet-ingadozás. Tavasszal a rothadó növényi anyagok hôt termelnek, amitôl a tojások túlmelegedhetnének. Ekkor szorgalmasan leszedegeti a homokot a domb tetejérôl, s kiengedi a felesleges meleget. Nyáron a túlzott napsütéstôl kell óvnia a halmot – ilyenkor több földet kapar a halomra, nehogy a napsugárzás túlmelegítse a fészket. Ôsszel pedig, amikor hidegebbre fordul az idôjárás, s a domb belsejében lévô, növényi bomlásból származó hô is lecsökken, napközben leszedi a felsô rétegeket, hogy a nap a fészek

közepére süssön, s felmelegítse a tojásokat. Estére aztán újra betakargatja ôket, hogy visszatartsa a hôt. Érdekes, hogy a lábastyúk képes megjósolni az idôjárást: tudniillik gyakran már néhány órával az idôjárásváltozás elôtt elvégzi a költôdombon a szükséges változtatásokat E M Z E D É K A kikelô csibék más-más idôpontokban ássák ki magukat a fészekbôl, s azonnal el is hagyják a „családi fészket”. Senkitôl nem látják, hogyan kell dombot építeni vagy fenntartani annak hômérsékletét Mégis, amikor „nagykorúak” lesznek, ôk is éppen úgy viselkednek, mint a szüleik. Ez a madár egymagában képes szembeszállni mindenféle evolúciós teóriával. Ugyanis elképzelhetetlen, hogy a lábastyúk bármilyen más madárból fejlôdött volna ki, akár lépcsôzetes változások, akár egyszeri mutáció eredményeképpen. Különleges hômérsékletérzékelô-képessége már önmagában is szenzációs, s ehhez

párosul a madár egész költési magatartásának alapossága. A megfelelô idôben speciális költôdombot épít, növényeket gyûjt, és homokot halmoz rá. A hím megfelelô tudás és magatartási formák birtokában van ahhoz, hogy mindig a megfelelô módon ellensúlyozza a domb belsejének hôingadozását, idôjóslási képességérôl nem is beszélve. A lépcsôzetes kialakulás lehetôségét kizárhatjuk. A madár egész életmódjának, költési metódusának csak akkor van értelme, ha viselkedésének minden egyes mozaikja a helyén van. Ha bármelyik elem hiányzik – mondjuk a hômérséklet-érzékelô szerv, a dombépítés mesterségének tudománya, vagy az a tudás, hogy mi a teendô a különbözô hômérséklet-eltérések esetén –, akkor a madár nem tudná kikelteni tojásait. Az egyszeri mutációval való kialakulás pedig (vagyis, hogy egy egészen másképp költô madárnak hirtelen egy lábastyúkfiókája született volna) a hihetetlen

komplexitás miatt lehetetlen. A homoki lábastyúk az apai gondoskodás mintaképe. Ám e madár eredetére vonatkozóan a legésszerûbb magyarázat az, hogy ezt a fajt is egy igen ötletes és precíz atyai intelligencia hozta létre, a sikeres költéshez szükséges ösztönzésekkel, a hômérséklet mérésére A kakukkok tojásai a megtévesztésig hasonlítanak a gazdamadarakéira. Ennek mindig így kellett lennie, másképp a kakukktojásokat – s így a kakukkfajt – az énekesmadarak mindörökre eltávolították volna nak a megtévesztésig hasonlítaniuk kell a kiszemelt pótszülô tojásaihoz. Ellenkezô esetben a pótmama-madár kilökné ôket a fészekbôl. Bár a kakukkok egészen változatos mintázatú tojásokat tudnak tojni, egy nôstény csak egyfélére képes. Minden valószínûség szerint anyjától örökli a tojás mintázatát, s a megfelelô fészket úgy választja ki, hogy megkeresi azt a madárfajt, amely ôt is felnevelte. Töprengjünk el

rajta, vajon lehetséges-e, hogy a kakukkok tojásai „fokozatosan alkalmazkodtak” az énekesmadarakéhoz? Ez elképzelhetetlen, hiszen a kicsit is eltérô mintájú és árnyalatú tojásokat az anyamadarak likvidálják. Sokkal valószínûbb az, hogy a különféle fajspecialista kakukkok az énekesmadarakkal együtt jelentek meg a távoli múltban, tojásaik már akkor is a megtévesztésig hasonlítottak a mostohaszülôkéire, s a birtokukban volt az a tudás is, hogy mely énekesmadár fészkét kell megközelíteniük. alkalmas érzékszervvel, valamint a meleg szabályozására szolgáló összetett képességeivel együtt. Kakukktojások A madártojások színét és mintáját azok a pigmentek okozzák, amelyek még a költés elôtt a nôstény szervezetében rakódnak a héjra. A különbözô énekesmadarak tojásainak színe és mintázata eltér egymástól. A kakukk (Cuculus canorus) számára ez különösen fontos, hiszen nem rak fészket, hanem más madarak

fészkébe csempészi a tojásait, így azok- A nílusi varánusz gyakran termeszvárba rakja tojásait, majd magukra hagyja õket. A termeszvárban éppen megfelelô hômérséklet uralkodik a kis varánuszok kikeléséhez. De vajon honnan tudják ezt a varánuszok? A Z Ú J N E M Z E D É K A kakukk nyebb, mint egy méter magas anyja, melynek méhében mindössze öt hetet töltött. Születése után 15–20 centiméteres utat kell megmásznia ahhoz, hogy feljusson az anyja erszényébe, s megtalálja a négy csecsbimbó valamelyikét, amelybôl a következô másfél év során táplálkozni fog. A parányi, vak embrió ösztönösen indul a védelmezô és tápláló zseb felé: anyja sûrû bundáján rövid, csökevényes mellsô lábaival húzódzkodva vergôdik keresztül. Nem rendelkezünk pontos ismeretekkel arról, hogy pontosan hogyan is találja meg anyja csecsbimbóját. Mivel ekkor még teljesen vak, talán a szagok vezérlik. A legtöbb utód a

küzdelmes, mintegy három izgalmas percet igénybe vevô araszolgatást követôen rálel az emlôre (amelyik nem jár sikerrel, az elpusztul). Úti célját elérve a kicsi énekesmadarak (például a képen saját fiókáival látható poszáta) fészkébe rakja hasonmás-tojását 128 Az egycentis A legjobb guru – a kenguru kenguruembrió se lát, se hall, de határozottan nekivág az erszénybe vezetô útnak. Honnan tudja, hogy merre menjen? Az erszényes emlôsök – köztük a kenguruk – fejletlen, embriószerû utódokat hoznak a világra, amelyek az anyjuk erszényében fejezik be fejlôdésüket. A fôként Ausztráliában élô erszényes állatok nôstényeinél – a világ más részein élô emlôsöktôl eltérôen – nem találunk méhlepényt (a magzatot körülvevô, tápanyagokat biztosító burkot). Így az erszényeseknél nem méhlepénybôl jut táplálékhoz a magzat, hanem a méhfalból szívja fel azt. Az embrió csupán néhány hetet tölt az

anyaméhben. Ellés elôtt a nôstény kenguru órákon át tisztogatja nyelvével erszénye belsejét és ivarnyílása környékét, hogy kicsinye számára simává tegye az utat. Mivel az utód igen apró, a nôstény számára az ellés nem okoz különösebb megpróbáltatást. A szürke óriáskenguru (Macropus giganteus) kicsinye mindössze egy centiméteres, amikor világra jön, s tizenkétezerszer köny- szorosan rátapad szájával a csecsbimbóra, amely megduzzad, s tökéletesen a szájába illeszkedik. A kenguruporonty állkapcsa csupán egy hónappal késôbb válik annyira fejletté, hogy szája idôrôl-idôre elengedhesse az emlôt. Magát az erszényt elôször hét hónapos korában hagyja el, tizenegy hónapos korában pedig végképp kiköltözik belôle Tizennyolc hónapos koráig azonban visszajár anyja tejére – amelynek az erszényében addigra már egy új embrió cseperedik. Az erszényes emlôsök szaporodása meglehetôsen finoman beállított

rendszer, melynek létét nemigen lehet a természetes kiválogatódásnak tulajdonítani. A kenguruk csak úgy tudnak fennmaradni, ha a jóformán hernyóra emlékeztetô embrió tökéletesen „tudja”, mit kell A kengurumama tejének összetétele a cseperedõ utód fejlõdõ testének szükséglete szerint folyamatosan változik. Amikor kistestvére születik, az egy másik emlõbimbóból egészen más összetételû tejjel kezd el táplálkozni. Elgondolkodtató ez a precizitás tennie, vagyis olyan ösztönök munkálnak benne, amelyek arra késztetik, hogy a méhbôl való kibújása után rögtön az erszény felé vegye az útját. Vakon is rendelkeznie kell az ehhez szükséges érzékelési és tájékozódási képességgel, s meg kell találnia anyja életet jelentô csecsbimbóját. Ha a kenguruk elképzelt evolúciója során ezek a képességek nem lettek volna mind jelen, akkor az utódok nem maradhattak volna életben, s így ma sem létezhetnének Jelenlétük

azonban azt bizonyítja, hogy e különleges teljesítményre a számtalan – a maiakkal azonos kinézetû és viselkedésû – kenguru-ôs is képes volt. Egy másik megvilágosító erejû kérdés pedig az, hogy miként zajlott volna a méhlepénnyel nem rendelkezô emlôsök egyedfejlôdése, ha valamikor még nem lett volna erszényük?! Az erszénynek és az embrió viselkedésének csak egymásrautaltságuk ad értelmet, külön-külön haszontalanok. A kenguruk növekedési folyamatának, valamint testi jellegzetességeiknek generációról Az erszényes emlõsök szaporodási módját nem lehet a természetes kiválogatódás folyamatával megmagyarázni A 130 Akvárium a kirakatban. Az állatvilág szabályrendszerében nincs túl sok tere a változásnak – az emberi kultúrában azonban olykor megváltoznak az ideológiák és a társadalmi rendszerek Z Ú J N generációra, lépésrôl lépésre történô megjelenése lehetetlen. Ne felejtsük el, hogy minden

egyes tulajdonság hátterében bonyolult genetikai kódok állnak, melyeknek egymást támogató, véletlenszerû megjelenése kizártnak tekinthetô. A kenguru egy olyan guru, akitôl megtanulhatjuk, hogy az élôvilágban mûködô változatos és lenyûgözô szülôi viselkedéseket és egyedfejlôdési folyamatokat egy mindannyiunknál okosabb, ôseredeti guru ötlötte ki. Hadd említsünk meg még egy érdekességet, amely szintén e feltételezésünket erôsíti meg. Az erszényes emlôsöknek ma körülbelül tucatnyi családja ismert, együttesen majdnem kétszáz fajuk él a Földön. Van közöttük egy-két igen meglepô forma, amelynek erszénye nem felfelé, hanem lefelé néz A Dél-Amerikában élô nagy vízioposszum (Chironectes minimus) nôsténye vízhatlan erszényben hordja tizenegynéhány kölykét. Alámerüléskor erôs záróizmokkal zárja be hátrafelé nyíló erszényét A szegély mentén hosszú szôrszálak és faggyúszerû váladékok járulnak

hozzá a vízhatlan zá- E M Z E D É K ródáshoz – az erszényben így megreked a levegô, s a kicsik lélegezni tudnak. A földalatti, ásó életmódot folytató erszényesvakond (Notoryctes typhlops) erszénye szintén lefelé nyílik. Ha ez nem így lenne, s az erszény „menetirányba” nézne, akkor minduntalan megtelne földdel, miközben a mama az alagutakat ássa, s a kicsiknek bizony egész nap köpködniük kellene – ha éppen nem fulladnának meg. A lefelé fordított zseb különös divat, de a vízioposszum és az erszényesvakond számára létkérdés. Hogyan alakulhatott volna ki ez „fokozatosan”? Egy ôsi állatfaj erszénye tízezer évenként egy fokot jobbra fordult, lassanként kialakult az „oldalzsebes vakond”, majd hosszú idô múltán a „fordított erszényes”? És addig mi védte volna a kicsinyeket a megfulladástól? Vagy netalán az történt, hogy egy szerencsés véletlen folytán felül bevarródott, ezzel egy idôben pedig

alul kirepedt a „formabontó erszényesek” zsebe? Ki tudna egy ilyen feltételezést elhinni? Az erszényes állatok pusztán a szaporodási módjukkal zsebre vágják a tervezési elmélet ellenzôit. Egy új tudósnemzedék Ebben a fejezetben megismerkedhettünk néhány állat különleges utódgondozási technikájával, s e technikák újfent arról árulkodtak, hogy az élôvilágban található fajok nem egymásból történô leszármazással alakultak ki. Foglalkozhatnánk még e könyv lapjain a kicsinyek nevelésének, táplálásának, tanításának és a róluk való gondoskodásnak a kérdéseivel is. Azonban elégedjünk most meg az eddigi fejezetekben felsorolt példák tucatjaival: ezek is ékesszólóan bizonyították, hogy az evolúció általános elmélete nincs igazolva, és sok-sok konkrét esetre még elméletileg sem alkalmaz- ható. Úgy tûnik tehát, hogy egy alapjaiban elhibázott teóriáról van szó Ahogy az állatvilágban, úgy az emberek

között is újabb és újabb generációk követik egymást. De míg az állatvilágban – a fentiek tanúbizonysága szerint – a változásnak nincs túl sok tere, az emberi kultúrában eszmék és ideológiák váltják egymást az évszázadok folyamán. Az ôsi civilizációkban sok ezer éven át úgy tartották, hogy az élôvilág transzcendens eredetû. Csupán mintegy százötven éve kezdtek néhányan komolyabban foglalkozni azzal a feltevéssel, hogy talán minden megmagyarázható lenne úgy is, ha az életet és a fajokat az anyagból származtatnánk. A gondolat lábra kapott, s az egyébként is egyre materialistábbá váló emberi társadalom belekapaszkodott e bizonyítatlan, sokak számára mégis oly vonzó hipotézisbe. Az elfogulatlanul gondolkodó emberek elôtt azonban egyre nyilvánvalóbbá válik az evolúcióelmélet alapelveinek igazolatlan és tarthatatlan volta. Napjainkban a legkülönfélébb tudományterületeken bukkannak fel a

fejlôdéselméletnek ellentmondó felismerések. Könnyen elképzelhetô, hogy az emberiség rövid idôn belül vissza fog térni a világ és az élôlények eredetérôl szóló hagyományos felfogáshoz, még ha azt modern formában fogalmazza is meg. Ebben vezetô szerepet játszhatnak a tudomány képviselôi, akik küldetésükbôl adódóan az igazságot keresik, valamint azok a pedagógusok, akik azt tekintik céljuknak, hogy egy megbízható, hiteles tudást örökítsenek tovább. Egzisztenciális és világnézeti okokból néhányan talán továbbra is ragaszkodni fognak a megszokott elképzelésekhez, s nehezen vesznek majd tudomást az idôk változásáról. Azonban a tudományban idôrôl idôre éppúgy történnek forradalmak, mint a társadalmakban Persze a tudományos forradalmak nem egyik napról a másikra zajlanak le, s ritkán igényelnek véráldozatot. Évtizedek átmenete biztosítja egy bizonyos gondolkodási paradigma lehanyatlását és egy másik

megerôsödését Ezek az évtizedek feltehetôen élénk vitát fognak eredményezni a „maradi” és a „haladó” tudósok között, az evolúciós felfogáshoz görcsösen ragaszkodó és a tervezési elméletet pártoló gondolkodók között. Ám ha az evolúció 131 A szitakötõk egyedfejlõdése is felér egy kisebbfajta csodával (A képen egy gyakori acsa kel ki a lárvából.) A 132 A lárván belül alakul ki az „összecsomagolt” feketelábú szitakötõ A kikelt rovar tökéletes repülõ szerkezetként mûködik. Ez ám a csomagolás- és formatervezés! Z Ú J N valóban csak egy kitaláció, akkor idôvel napvilágra kerül majd az igazság. Úgy tûnik, elméleti téren a fejlôdéselmélet már megbukott, ahhoz azonban idôre lesz szükség, hogy a tudóstársadalom és a szélesebb nagyközönség errôl valóban megbizonyosodjék. Manapság annak lehetünk tanúi, hogy szerte a világon felnövôben van egy új tudósnemzedék, amely elveti az

elôdök dogmáit, s hajlandó önállóan és kreatívan gondolkodni. Ez E M Z E D É K a nemzedék végrehajthat egy átfogó „rendszerváltást” a világnak a természet eredetével kapcsolatos gondolkodásmódjában, s a tudomány eszközeivel örök és megfellebbezhetetlen igazságokhoz vezethet vissza bennünket. Most következô zárófejezetünkben néhány általános érvényû tudományos és filozófiai kérdésre szeretnénk kitérni a többször említett felsôbb intelligencia eredetével és mûködésével kapcsolatban. Az intelligencia f o r r á s a Az intelligencia forrása Eddigi fejezeteinkben – érdekes példák vizsgálatán keresztül – áttekintettük az állati viselkedés fõbb területeit. Csalafinta zsákmányszerzési technikákkal, védekezési módozatokkal, fajok közötti kellemes vagy kellemetlen kapcsolatokkal, különbözõ kommunikációtípusokkal ismerkedhettünk meg. 134 A vörösbegy Betekintettünk továbbá a

vándorlás rejtelmeibe, egyes állatok fajfenntartást szolgáló tevékenységeibe, majd szemügyre vettük az utódok világra jöttének néhány érdekes esetét is. Öröklés és tanulás számára a vörös folt kulcsingert jelent. Elõbb támad rá egy vörös tollpamacsra, mint egy vörös folt nélküli madárra Figyelmünk középpontjában az ösztönök vizsgálata állt. Láthattuk, hogy ösztönös magatartások esetén az állatok viselkedésében többnyire öröklött elemek dominálnak, melyek akár kizárólagosak is lehetnek. E „zárt programokban” az adott faj jellemzô viselkedése minden külsô információ és tapasztalat nélkül megjelenik, a cselekvés valamennyi eleme meghatározott sorrendben zajlik le. Bizonyos esetekben egy adott inger mindig ugyanazt a magatartást váltja ki. Például a költési terüle- tét védô vörösbegy (Erithacus rubecula) minden vele azonos nagyságú, vörös begyû madarat megtámad, s ezt a viselkedését a

vörös folt látványa automatikusan kiváltja. Az ilyen jellegû ingereket a kutatók kulcsingereknek nevezik, melyek hatására egy öröklött mechanizmus kiváltja a kulcsingernek megfelelô választ (a vörösbegy esetében a támadást). Vannak olyan magatartáskombinációk is, amelyek szintén az állattal születnek, teljes megjelenésük azonban rövid tanulási idôszakot igényel. Ilyen például a pintyek énekének kialakulása: a dallam felismerésének és megtanulásának képessége, valamint az ének egyszerû sémája a madárral születik, egyéni, illetve egyegy adott populációra jellemzô variációi azonban hallás útján, tanulással alakulnak ki. A nyitott genetikai program mûködését példázza a kisragadozók zsákmányölési viselkedése is, melynek magatartáselemei a tapasztalat során rögzülnek a helyes sorrendben. A görény (Mustela putorius) például magában hordozza a préda megölésére szolgáló mozdulatsorozat elemeit, de rövid

próbálkozás, gyakorlás útján tanulja meg a megfelelô sorrendbe állítani ôket. (A patkánnyal elsô ízben találkozó görények számára 10–15 percbe kerül annak kitapasztalása, hogy zsákmányukat a nyakszirtjénél megragadva tehetik védekezésre képtelenné.) A magatartáselemek e meghatározott sorrendben történô alkalmazásának képességét az etológusok öröklött tanító mechanizmusnak nevezték el. A zsákmány megölésének pontos módjára a patkány „tanítja meg” a tapasztalatlan görényt. Ezekben az esetekben az állat örököl bizonyos mozdulatokat, és egy olyan tanulási képességet, melynek segítségével a külvilág egy adott ingersorozatára megfelelô válaszreakciót alakít ki. Viselkedési programja nem teljesen mechanikus: „üres” részek vannak benne, s a tanulással szerzett tapasztalat „beíródik” az információval addig ki nem töltött tartományokba Akár a teljesen kész viselkedési programokat, akár a

tanulással kiegészített ösztönöket vizsgáltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy az apró lépésekben, fokozatosan végbemenô kialakulás elvét alkalmazva még elképzelni is lehetetlen az adott fajra jellemzô viselkedésmód létrejöttét. A viselkedési rendszerek megjelenésüket és genetikai felépítésüket tekintve is rendkívül bonyolultak, és csak ebben a bonyolultsági fokban hasznosak az állat számára. Tehát az úgynevezett „elôzô lépcsôfokok” nem biztosítottak volna elônyt az állat számára, s így fenn sem maradtak volna. Összességükben pedig e viselkedési formák elemei olyannyira egymásra utaltak és komplexek, hogy egy csapásra, véletlenszerûen szintén nem alakulhattak ki. A magatartáskutató tudósok a létezô fajokat viselkedésük összetettsége alapján próbálják „fejlôdési sorba” állítani. Néhány esetben sikerül is a felületes szemlélôben azt a látszatot kelteni, mintha feltárták volna az

„evolúció lépcsôfokait”. Mindez azonban csupán egy sokakat félrevezetô téves értelmezés, ugyanis egyes állatok viselkedésének eltérô bonyolultsági foka egyáltalán nem jelenti szükségszerûen azt, hogy egymásból kellett volna kifejlôdniük. Sok esetben pedig (ahogy kiválasztott példáink rámutattak) egyszerûen képtelenség a magatartási formák ilyen – lépcsôzetesen történô – átalakulása. Ha pedig vannak olyan viselkedési formák, amelyek biztosan nem jöhettek létre evolúció útján, akkor valószínû, hogy egyik viselkedési mód sem így alakult ki, vagyis az élôvilág nem ezen a módon jelent meg a Földön A viselkedés láthatatlan központja A mai tudományban uralkodó elképzelés szerint az élôlények viselkedését – csakúgy, mint külsô megjelenésüket – a génekben található információk szabják meg. Az öröklôdô magatartásokról azt tartják, hogy általában több gén együttes hatása okozza ôket.

Fajkeresztezési kísérletek során – amelyek nyilvánvalóan módosítják a genetikai állományt – valóban sikerült is kimutatni, hogy a testi jegyeken kívül az állat viselkedése is megváltozhat, vagy módosulhat az öröklött mozgási séma elemeinek sorrendje. Ugyanakkor az állati viselkedés genetikai kutatása korántsem tudta annak minden egyes elemét meghatározott génekhez kötni. Az uralkodó feltételezés szerint az állatok viselkedésének minden öröklött részét az idegrendszerük határozza meg, az idegrendszer – a neuronhálózat – felépítését pedig az öröklési anyag, a DNS kódolja. Nem létezik azonban olyan „genetikai térkép”, amely egyértelmûen megmutatná, hogy az egy adott fajra jellemzô idegrendszer felépítését a DNS-láncnak pontosan mely szakasza és hogyan kódolja. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy csupán a vegyületek hordoznák azt az öröklött tudást, amely az állat ösztönös táplálékfelismerô és

-szerzô viselkedését, fajfenntartását, kommunikációját, az életét veszélyeztetô ragadozók felismerését irányítja. Sok esetben egyszerûen hihetetlennek tûnik, hogy a DNS-láncot felépítô négy alapvetô vegyület variálódása képes lehetne az állati viselkedést irányító kulcsingerek és belsô programok finomságainak rögzítésére. Az idegsejtek léte önmagában még nem magyarázza meg a tudatosságot. A tudat a lélek képessége 135 A gének információhordozói, a DNS-molekulák, részletes leírást tartalmaznak az élõlény felépítésérõl. Kérdés, hogy ezek a parányi kódrendszerek létrejöhettek-e vak biológiai folyamatok révén A 136 Z I N T E L L I G Vajon van-e más lehetôség is a viselkedés meghatározására? A DNS-láncon kívül lehetnek-e máshol is viselkedést meghatározó információk? Természetesen lehetnek, de ehhez a feltételezéshez kicsit el kell rugaszkodnunk a „csak az létezhet, amit

látunk” földhözragadt gondolkodásmódjától. Könnyen elképzelhetô – ahogyan azt évszázadokon át sok filozófus feltételezte –, hogy az élôlényeknek nem csupán egy látható, anyagból álló teste, hanem egy ennél finomabb felépítésû elméje is van. Ez az elme, mivel jóval „ritkább” az általunk tapasztalható matériánál, nem látható és mûszereinkkel sem érzékelhetô, de a gondolkodásban, az élôlények viselkedésének irányításában, érzelmeiben, akaratának megnyilvánulásában döntô szerepet játszhat. Ez az elme hordozhatja minden egyes faj jellemzô viselkedésének programját, és fajra jellemzô tanulási képességgel (ún. írhatósággal) is rendelkezik Az idegrendszer, az agy ebben az esetben csupán az elmébôl érkezô információk csatornázására, közvetítésére szolgál Vagyis az elme használja az agyat, de többet tud annál. Akár elfogadjuk az agytól független elme létezését, akár nem, az állatok

viselkedésének eredete mindenképpen rejtélyes. A gének véletlenszerû változásainak egymásutánját feltételezô elmélet semmiképpen nem ad kielégítô magyarázatot az élôvilágban megfigyelhetô viselkedési módok származására. A tervezettség alternatívája Alapvetô kérdésünk e könyv elején arra vonatkozott, hogy mivel magyarázhatjuk az állatvilágban megfigyelhetô célszerû magatartásokat. A tudatlan anyag fejlôdött-e önmagától olyan lényekké, amelyek a saját érdekük, illetve fajuk érdeke szempontjából képesek hasz- E N C I A F O R R Á S A nosan cselekedni: táplálkozni, védekezni, szaporodni és utódokat gondozni. Vagy pedig egy transzcendentális, anyagon túli értelem szabta meg elôre viselkedésük jellegzetességeit? Írásunk korábbi részeiben azt a lehetôséget valószínûsítettük, hogy az állatvilág külsô és belsô jellemzôinek kialakításához egy eredeti terv szolgált alapul. E szerint a

megközelítésmód szerint a fajok jellemzô megjelenése és viselkedése nem évmilliók során, az egyszerûbbtôl az összetett felé haladva alakult ki. A tervezési elmélet ehelyett azt feltételezi, hogy egy, a miénkénél jóval kifinomultabb intelligencia mintegy elôre kialakította, elképzelte az élôvilág mûködését (a legapróbb molekuláris biológiai részletektôl kezdve egészen az összetett táplálkozási láncolatokig), sôt, az élettelen világot, s a kozmosz egész rendjét is. Létezô világunk eszerint nem más, mint ennek az eredeti, organikus tervrajznak a megvalósulása Ez a feltételezés – amellett, hogy sok alapvetô kérdésre kielégítô választ kínál – természetesen sok más kérdést is felvet, melyek mindegyikére nem áll módunkban választ adni e könyv keretei között. Azokra a problémákra, kérdésekre azonban mindenképpen ki kell térnünk, amelyeket a korábbi fejezetek záró bekezdéseiben fogalmaztunk meg. Elôbb

azonban nézzük meg, válaszaink során milyen forrásokra támaszkodhatunk Amennyiben környezô világunk kialakításában valóban egy magasabb rendû értelem játszott szerepet, tapasztalataink és megfigyeléseink segítségével végsô soron elég keveset tudhatunk meg errôl az értelemrôl. Csupán annyit mondhatnánk, hogy bármi, amivel a világon találkozunk, valamilyen módon ennek az eredeti értelemnek a „lenyomatát” hordozza, de mindez vajmi keveset árul el magáról az értelemrôl, amely ezt a nyomot hagyta – ugyanúgy, ahogy egy pecsét lenyomata alapján sem tudunk következtetéseket levonni a pecsétnyomó alakjára és anyagára vonatkozóan. 137 Úgy tûnik, mintha a világunkban élô lények felépítését és mûködését egy elôzetes, organikus „tervrajz” határozta volna meg. Vajon csak „úgy tûnik”, A modern tudomány nem tagadja ugyan egy ilyen anyagtalan, természetfeletti lény esetleges létezésének lehetôségét, de nem

is tekinti feladatának az errôl való tudakozódást. A tudomány eszköztárának kellékei, a megfigyelések, a mûszeres vizsgálatok, a kísérletek és logikai következtetések jó eszközként szolgálnak világunk megismeréséhez, ám nem adnak lehetôséget az anyagon túli birodalom bármiféle megközelítésére. Természetesen szkeptikus álláspontra is helyezkedhetünk, s az ilyen irányú tudakozódást kilátástalannak és értelmetlennek ítélve vélekedhetünk úgy, hogy errôl egyszerûen le kell mondanunk. A gondolkodás története azonban azt mutatja, hogy emberi voltunkból adódóan soha nem hagynak nyugodni bennünket az élet végsô kérdései. Van-e olyan dolog, ami túl van az anyag birodalmán? Fennmarad-e valamilyen formában az emberi tudat a test halála után is? Van-e célja a világ, illetve az ember létezésének? Akarva-akaratlanul mindenki válaszol magában ezekre a kérdésekre. Ha nem valamely tradicionális vallás nézeteit valljuk

ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, akkor egyéni válaszokat alkotunk. Még a materialista álláspont is – mely szerint minden a matériára vezethetô vissza, s azon kívül nem létezik semmi – egy határozott, önkényes válasz ezekre a kérdésekre. Ez a felfogás szintén nem mentes az ideológiai elôítéletektôl. Más szóval úgy tûnik, hogy bármilyen is legyen egy társadalom világnézete, az alapvetô filozófiai kérdések megválaszolását, vagy legalábbis a válasz utáni kutatást – kíváncsi alaptermészetünk miatt – lehetetlen elkerülni. Válaszok a múltból Az emberiség korábbi évezredeinek nagy kultúráiban a társadalom zömének világfelfogását általában az adott szentírás teológiai rendszere határozta meg. A keresztény kultúrkörben ez a forrás a Biblia volt, az iszlám országaiban pedig a Korán. Ehhez hasonlóan az indiai szubkontinens gondolkodásának alakulásában vagy tényleg úgy is van? Megtudhatunk-e bármit is

mi, parányi lények a világunk felett álló értelemrôl? A 138 Z I N T E L L I G a védikus írásoké, így a puránáké, az upanisadoké és más szanszkrit nyelvû mûveké volt a döntô szerep. Ezen iratokat követôik kinyilatkoztatásnak, magasabb rendû forrásból származó tudásnak tekintik. Ezzel természetesen lehet egyetérteni meg vitatkozni is De attól függetlenül, hogy közülük elfogadjuk-e bármelyiket tévedhetetlennek vagy sem, mindenképpen izgalmas lehet megismerni az álláspontjukat néhány olyan kérdésben, amelyek meghaladják megismerôképességünk korlátait. Érdekes például, hogy témánk vonatkozásában a felsorolt szentírások mindegyike azon az állásponton van, hogy a világnak személyes, intelligens eredete van, vagyis a teizmus, az istenhit a meghatározó vonásuk. Teológiájuk számtalan részletében találhatunk eltéréseket, de ezen a téren egységesek. E helyütt nincs lehetôségünk arra, hogy e szent

iratokkal mind egyforma mélységben foglalkozzunk, mivel ez rendkívüli terjedelmet igényelne. Érdekességképpen azonban szeretnénk bemutatni az indiai, védikus felfogást az élôvilág eredetérôl és létezésének céljáról. Ebben leginkább az indiai szerzetes és lelki tanítómester, Ô Isteni Kegyelme A. C Bhaktivedanta Swami Prabhupáda könyveire támaszkodunk, aki e mély filozófiát az 1960-as évek végétôl kezdôdôen közel hatvan kötetnyi könyv megírásával tárta közérthetô formában a nyugati olvasók elé. A jelen könyv szerzôi közel egy évtizede tanulmányozzák a védikus tudás e gazdag gyûjteményeit, korunk természettudományos ismereteivel és feltételezéseivel vetve azt össze. Több oka is van, amiért részletesebb ismertetésünk tárgyául az indiai kultúra bölcsességének kincsestárát választottuk. Egyrészt az, hogy meglehetôsen nagy földrajzi és kulturális távolsága miatt talán kevéssé ismert a magyar

olvasóközönség elôtt. Az ismeretszerzés szemszögébôl bemutatása ezért mindenképpen hasz- E N C I A F O R R Á S A A védikus irodalmat Sríla Vjászadéva jegyezte le, akit a hagyomány követôi isteni inkarnációnak tekintenek nosnak tekinthetô. Másrészt e szanszkrit nyelvû szövegekben a föld legôsibb egységes filozófiai rendszere, egy szigorú, következetes logikára épülô világfelfogás fogalmazódik meg, amely a megfigyelhetô világ jelenségeinek okaira, illetve az emberi lét legfôbb kérdéseire egyaránt választ kínál. Választásunk harmadik oka az volt, hogy úgy véltük, a védikus irodalom olyan alapossággal és terjedelemben tárgyalja a tudományos, erkölcsi és metafizikai témákat, ami páratlan az emberi kultúrtörténetben. Végül az a megfontolás is közrejátszott választásunkban, hogy a védikus írások egy elfogadható, logikus alternatívát mutatnak be a jelenleg uralkodó evolucionista elképzelés

mellett. Könyvünkben megbíráltuk az ösztönök eredetének evolucionista értelmezését, ám a kritika csak akkor jogos, ha valamilyen más megoldást is fel tudunk ajánlani az öröklött viselkedések eredetére. Az alábbiakban ezért röviden bemutatjuk, hogy a fajok eredetére és az állatok viselkedésére vonatkozóan milyen felfogás rajzolódik ki a puránák, illetve a többi védikus szent könyv kijelentéseinek összességébôl. Nem kívánjuk ezzel azt állítani, hogy a modern tudomány állításai feltétlenül helytelenek lennének, a védikus felfogás pedig feltétlenül igaz. Inkább egyféle közeledést szeretnénk elôsegíteni a mai tudomány és az ôsi világfelfogások között Könyvünk rámutatott, hogy a mai biológiában rengeteg a bizonytalanság, az elôítéleten alapuló állítás, így egyáltalán nem lehetetlen, hogy ezek felülbírálásával a modern szemléletmód idôvel közelíteni fog a régebbi világnézetek álláspontja

felé. A tudomány és a vallás ilyetén szintézisére való törekvés jelei korunkban, a tudomány néhány jeles képviselôjének munkáiban is felfedezhetôk. Példaként említhetjük Michael Behe amerikai biokémia professzort, aki „Darwin fekete doboza” címû, bestsellerré vált könyvében amellett érvel, hogy a sejtekben található összetett molekuláris rendszerekre csak ô Isteni Kegyelme A. C Bhaktivédánta Szvámí Prabhupáda a nyugati világgal is megismertette a védikus tudás mélységeit egy intelligens tervezô létének elfogadásával adható magyarázat. Lépcsôzetes kialakulásuk elképzelhetetlen, mert az egymással összhangban mûködô, egymást feltételezô sejtszervecskék és mechanizmusok csak együttesen képesek a sejtet mûködôképes egységként fenntartani – ha bármit kivennénk belôle, a rendszer összeomlana Ezek után logikailag elképzelhetô, hogy sok olyan kérdésre, amit a tudomány nem tud kielégítôen

megválaszolni, figyelemre méltó válaszokat találhatunk a régmúlt egyes szent irataiban. Érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy az emberiség több ezer éves írásos emlékei milyen módon értelmezik, és honnan eredeztetik csodálatos élôvilágunkat. 139 Az élôlény felépítése A következôkben felvázoljuk a védikus írások világszemléletét, ami a könyvünkben felvetett kérdések e szemléleten alapuló megválaszolásához nyújt majd segítséget. Nézzük meg elôször, mit mond a védikus irodalom az élôlényekrôl. Figyelemre méltó, hogy e szövegek nem csupán a különbözô biológiai formákról tesznek említést, hanem az élôlények valódi lényegét képezô lélekrôl, illetve a lélek és a test között közvetítô funkciót betöltô elmérôl is. Ezt a hármas felosztást az élôlények minden típusára – a növényekre, az állatokra és az emberre – egyaránt érvényesnek tekintik. A védikus írásokból megtudhatjuk, hogy

minden élôlény egy örökkévaló, transzcendens természetû egyéniség. Az élôlényeknek ezt az anyagtól független, valódi azonosságát nevezik léleknek, szanszkritul: átmának. India egyik legismertebb és legnagyobb megbecsülésnek örvendô irata, a világviszonylatban is közismert Bhagavad-gítá részletesen leírja a lélek jellemzôit A lélek elpusz- Ahogy a nap fénye árad szét az égen, úgy ragyogja be a lélek a testet a tudat sugaraival A 140 A testtôl függetlenné váló tudat bizonyítékai a világszerte tapasztalt halálközeli élmények. A páciensek ilyenkor egy külsô pontból látják a saját testüket Z I N T E L L I G títhatatlan, olvashatjuk a mûben. Semmilyen fegyver nem képes feldarabolni, a tûz nem képes megégetni, a víz nem tudja megnedvesíteni, sem a szél megszárítani. A lélek nem ismer sem születést, sem halált, tehát soha nem keletkezett, s nem is pusztul el – akkor sem, amikor a test megsemmisül. A

lélek elválaszthatatlan tulajdonsága, hogy tudatos, vagyis érzékeli a külvilágot Kapcsolatban állhat a soksok magára öltött testtel, azonban ez a viszony csupán ideiglenes: egy darabig áthatja tudatával átmeneti testét, ahogy a nap ragyogja be sugaraival az ûrt, egy napon azonban eltávozik belôle, s további létezését az elhagyott testtôl függetlenül folytatja. A védikus szemléletmód szerint maga az élet csupán a lélek tulajdonsága, és amíg jelen van egy bizonyos anyagi testben, addig az is élônek látszik. A valóságban azonban az anyag – bármilyen bonyolult összetételû legyen is – mindig élettelen. Egy hasonlat szerint a test olyan, mint egy szekér, a lélek pedig e szekér utasa: az utas (a lélek) irányításának megfelelôen a szekér halad egy ideig, ám a távozása után a szekér mozdulatlanná válik. Az élôlény csupán a lélek jelenlétének köszönhetôen képes az ingerfelfogásra és a válaszadásra – a lélek

hiányában csak egy élettelen test marad, ami semmiféle életjelenséget nem mutat. (A test és a tudat különálló voltára utalnak például a napjainkban is sokak által átélt halálközeli élmények, amelyek során az emberek a fizikai testüktôl függetlenül élnek át „érzékeken túli” tapasztalatokat. Tehát az indiai látásmód szerint a lélek az igazi énünk, a valódi önvalónk Mindez nem csupán az emberekre igaz A különbözô állat-, illetve növényfajokban ugyanolyan fajta lélek létezik, mint az emberi testekben – ezért egy igazi bölcs lelki szempontból egyenlônek lát egy elôkelô és E N C I A F O R R Á S A A parányi lelkek eredete a legfelsôbb lelki személyiség, ahogyan a szikráké a tûz. Ezek a lélekszikrák mozgatják a különbözô testeket egy alacsony származású embert, egy tehenet, egy elefántot vagy egy kutyát, tehát minden egyes élôlényt. Ahogy említettük, a testen és a lelken kívül szó esik

az indiai írásokban az elmérôl is, amit az anyag finom, láthatatlan formájának tartanak. Az elme ad helyet az élôlények gondolatainak, érzelmeinek, akarat-megnyilvánulásainak; az elme – s ez könyvünk szempontjából nem érdektelen – egyben az ösztönös cselekedetek központja is Vagyis a védikus szemlélet szerint a gondolataink nem az agysejtek titokzatos kapcsolódásának eredményei, hanem egy magasabb síkon, finomfizikai szinten jönnek létre. Az agy csak egy másodlagos közvetítô, amely a lélek és az elme felôl érkezô utasításokat továbbítja a testhez A világunkat benépesítô élôlényeket tehát a sejtekbôl felépülô fizikai test, a finomabb szintû elme és az anyagtalan, transzcendens természetû lélek hármassága alkotja. Utazás a testeken keresztül Közismert, hogy az indiai gondolkodásmód szerves része a lélekvándorlásról szóló tanítás. Az általánosságokon túlmenôen azonban kevésbé ismertek e komplex

eszmerendszer fontos, filozófiailag is izgalmas részletei. Azt már láthattuk, hogy ebben a rendszerben az örökkévaló, elpusztíthatatlan lelket és az átmeneti testet két különálló, egymástól élesen elkülöníthetô létezôként kezelik. Az élôlények teste életük során is számtalan változáson megy keresztül: megszületik, növekszik, állandósul, utódokat hoz létre, majd fokozatosan öregedni kezd, végül pedig elpusztul. A megtestesült lélek tehát állandóan „vándorol” ebben a testben: a gyermekkortól az ifjúkoron át az öregkorig. A védikus szemlélet szerint az egy élet alatt bekövetkezô változásokat követôen az átmá a halál után egy újabb testbe költözik, ám ugyanaz a személy marad. A szekeres példához visszatérve: mindez csupán olyan, mintha a szekér utasa átült volna egy másik jármûre, illetve a Bhagavad-gítá hasonlatával: az élôlények, a lelkek úgy cserélik le elhasználódott testüket, ahogy

elnyûtt ruháinkat levetve újakat öltünk magunkra. Kevesen tudják, hogy a védikus filozófia szerint a lélekvándorlás e körforgásában az emberi lényeken kívül az állatok és a növények is részt vesznek. Az anyagi világba kerü- A lélek fokozatosan vándorol egyre fejlettebb létformákba. Elôször vízi élôlények, majd növények testét ölti magára. Ezután számtalanféle rovarként, kétéltûként, hüllôként, madárként és emlôsállatként születik meg újra és újra. Végül emberi testet kap, amelyben további sorsát már saját maga határozza meg lô lelkek evilági létezésük legelsô pillanatától kezdve testi jelmezt kénytelenek magukra ölteni. Eredeti helyzetük tehát átalakul, befedôdik – ugyanúgy, ahogy a földre hulló esôcsepp sárrá változik. Vándorlásuk során egymás után próbálják ki a különféle testekben való létezést. Elôször magasrendû anyagi létformákba kerülnek. Ha e magasabb szint nyújtotta

lehetôségeket nem megfelelôen használják, lezuhannak a világ legegyszerûbb, egysejtû élôlényeinek szintjére Az egysejtûként letöltött életek után fokozatosan, életrôl életre emelkednek – a növényi és állati fajok sokaságán keresztül – az emberi létig. Érdekes, hogy a védikus írások egész pontos meghatározást adnak az univerzumban létezô fajok számáról. A Padma purána címû védikus írás szerint kilencszázezer típusú vízi élôlény, kétmillió növényfaj, egymillió egyszázezer rovar és csúszómászó, egymillió madárfaj, hárommillió négylábú és négyszázezer féle emberi létforma létezik. Mindezt összeadva azt kapjuk, hogy összesen nyolcmillió négyszázezer faj népesíti be a világot. A védikus rendszertan szerint e fajok száma nem nô és nem csökken – ha adott esetben valahol ki is halnak, az univerzum valamely más tájékán továbbra is léteznek. Ebbôl tehát az is kiderül, hogy az eredeti indiai

világkép szerint a felsorolt létformák nem csupán a mi bolygónkat népesítik be. A más égitesteken lakó élôlényekrôl szintén olvashatunk érintôleges leírásokat. Egyesekrôl például azt tartják, hogy nem láthatóak a számunkra, mert testük anyagi összetétele eltér az általunk érzékelhetô anyagétól. A 142 Z I N T E L L I G A biológiai formák az évmilliók során sem változtatják meg alapvetô felépítésüket, hanem – mint eleve adott „konstrukciók” – helyet biztosítanak az éppen az adott szintre érô lelkek számára. A fajok biológiai értelemben nem alakulnak át, nem válnak más fajjá, hanem idôtlen idôk óta egymással párhuzamosan léteznek. A védikus szemléletmód szerint tehát a ma megszokott értelemben vett evolúció soha nem játszódott le. A lélek azonban valóban magasabb szintekre jut, miközben egyre összetettebb élôlények testét ölti magára. Ez azonban nem a formák, hanem a tudatos

önvaló fejlôdése, amit „lelki evolúciónak” is nevezhetünk. A jelenlegi tudományos felfogás szerint a Föld és az élet fejlôdéstörténete során az élet különbözô vegyületek kombinációjából alakult ki, majd e vegyületek egyre magasabb szintû szervezôdésével jöttek létre a növények, illetve az állatok egyre magasabb rendû osztályai. A mai tudomány úgy tartja, hogy a fejlôdés lehetôsége az anyagban rejlik, amely mintegy saját magát szervezve jutott el az egyre magasabb értelmi képességgel rendelkezô lényekig, s végül az emberig – az elmélyült, tudakozódó gondolkodás letéteményeséig, aki létezésére ugyan rácsodálkozik, ám annak célját nem találja. A fejlôdés tehát itt a matéria fejlôdése: az anyag szüli meg az idôk során az élet és az intelligencia egyre magasabb szintjeit. A védikus tudás alapjaiban eltér ettôl a szemléletmódtól. Ezen ôsi nézet szerint az élet nem anyagi eredetû, hanem

transzcendentális, az életjelenségeket pedig az anyag felett álló lélek jelenléte eredményezi. Az egyes fajok a kezdetek óta a mai formájukban lakják élôhelyeiket. Ahogy az imént említettük, minden testben egy lélek tartózkodik Az egyszerûbb testekben lakó lelkek egyre magasabb fajokban születnek újjá, mindaddig, míg végül eljutnak a létra csúcsára, és emberként szület- E N C I A F O R R Á S A nek meg. E felfogás értelmében az évmilliók során az anyag nem fejlôdik, nem alakít ki egyre bonyolultabban strukturált élô szervezeteket, hanem az egyéni tudattal rendelkezô, örök élôlény járja be a növény- és állatvilág emelkedô pozícióit. Itt tehát a lélek felfelé törekvô, egyéni fejlôdésérôl van szó Az etológusok szerint az összetettebb élôlények abban különböznek az egyszerûbbek- A genetikai és a környezeti tényezôk hatásának aránya a viselkedésben [Mayer (1981) nyomán]. 100% A gé

Hatás a viselkedésre %-ban nek hatá sa a visel kedé sre ésre a atás th yeze d elke s i v a s) tudá t t e rz (sze (örö klött tudá s) rn A kö 0% gerinctelenek halak kétéltûek tôl, hogy viselkedésükre nagyobb befolyással vannak a környezeti tényezôk, mint a genetikai meghatározottság. Tekintsük meg a mellékelt grafikont, amelynek vízszintes tengelyén a gerinctelenek, a halak, a kétéltûek, a hüllôk, a madarak, illetve az emlôsök kategóriái vannak egymás után feltüntetve. A függôleges tengely annak mértékét mutatja, hogy a gének (az öröklött viselkedések), illetve a környezeti hatások (az alkalmazkodás, a tanulás képessége) mennyire van hatással az adott élôlénycsoportra. A nyilvánvalóan egyszerûsítô ábrázolásból az derül ki, hogy a gének meghatározó szerepe fokozatosan csökken a rovaroktól az emberig, míg a tanulásra való képesség, az intelligencia fokozatosan nô. Vagyis a különbözô

létszinten tartózkodó lelkek különbözô fokú tudatosságot élnek meg: az egészen egyszerûek, mondjuk az egysejtûek, szinte robotként viselkednek, míg a magasabb szinten lévô testek egyre tisztább, fejlettebb tudatállapotot tesznek lehetôvé a lélek számára. Minden faj jól jellemezhetô sajátos szellemi korlátaival és ta- hüllôk madarak emlôsök nulási képességével (bár ezek egy adott fajon belül is kis mértékben különbözôek lehetnek). A faji jellegzetességeket mutatja például, hogy egyes tevékenységekre bizonyos állatfajok könynyen, míg más fajok soha nem taníthatók meg. Érdekes, hogy az élôlények intelligenciájának eltérô fejlettségét – más megfogalmazásban – a Bhagavad-gítá is érzékelteti. Szemléletes hasonlatok segítségével mutatja be annak fokozatait, ahogyan a lélek eredetileg tiszta tudatát befedi az anyag. Az egyes élôlényeket, olvashatjuk, úgy burkolja be az illúzió, mint a magzatot az

anyaméh – ez a szoros „csomagolás” a növények szinte teljesen tudatlan létére utal. Az élôlények másik csoportjának, az állatoknak a tudatát úgy fedi be az anyag vékonyabb rétege, mint a tükröt a por Az emberi lény tudatát pedig a füsttel takart tûzhöz hasonlítják. A füst áttetszô ugyan, de az ilyen jellegû tudat hatása is egy befedett létet eredményez a tiszta lélek eredeti állapotához képest (Ez a szemlélet az oka, hogy a hindu kultúrában az erôszak minimalizálása érdekében so- A különbözô testekben tartózkodó lelkek tudata eltérô módon nyilvánul meg. Egyes fajok bizonyos téren kiemelkedôbb értelmi képességekkel rendelkeznek, mint mások A 144 Z I N T E L L I G kan kerülik az állatokkal szembeni fölösleges erôszakot, így a húsevést is. Az állatok tudata kevésbé befedett, így fájdalomérzetük és tapasztalataik közel állnak az emberéhez.) A fent elmondottak fényében a reinkarnáció

folyamata során tehát az történik, hogy a létezés alacsonyabb szintjeire jutott lélek a teljes befedettség állapotából fokozatosan egyre fejlettebb tudatszintekre kerül, értelme egyre E N C I A F O R R Á S A inkább kinyílik, s a sötétségbôl az emberi értelem világossága felé halad. Leszármazás – felülrôl lefelé Ahogy láttuk, az indiai szemlélet szerint az állati testek típusai változás nélkül léteznek. Joggal merülhet fel azonban a kérdés, hogy miként jelentek meg ezek a formák, ha nem az anyag önszervezôdésével, illetve evolúcióval alakultak ki. A védikus filozófia e kérdéssel kapcsolatban is részletes válasszal szolgál, amit itt vázlatosan ismertetünk. A biológiai testek világunkban való megjelenésének folyamatát talán az inverz evolúció vagy a devolúció kifejezéssel jellemezhetjük a legtalálóbban. Az elnevezés arra utal, hogy a folyamat iránya éppen ellentétes azzal, amit a közismert

darwini magyarázat feltételez. Darwin ugyanis úgy képzelte, hogy a bonyolultabb élôlények az egyszerûbbekbôl jöttek létre, hosszú évezredekig tartó változások révén A védikus devolúció elmélete szerint mindez éppen fordítva zajlik: a világunkban található formák náluknál bonyolultabb élôlények segítségével, egyszerûsödéssel jöttek létre. A védikus felfogás alapjaiban teista, vagyis a világ és az élôlények eredeteként egy személyes Istent fogad el. A „devolúciós” leszármazási sor elsô eleme éppen ez a legfelsôbb lény. Természetesen rögtön felmerülhet a kérdés, hogy Ô honnan származik? Az indiai szentírások szerint ez az eredeti lény – a korlátokhoz kötött emberi elme számára felfoghatatlan módon – öröktôl fogva, mindentôl füg- Az indiai szentírások állítása szerint az anyag, az energiák és az információ végsô forrása nem csupán egy elvont „intelligencia-felhô”, hanem egy

transzcendentális, lelki formával rendelkezô személy, aki örök kedvteléseinek hódol a lelki világban A védikus leírás szerint a hatalmas anyagi univerzumok, mint megannyi buborék áradnak ki Visnu testébôl getlenül létezik. Ebben a világban megszoktuk, hogy minden dolognak van kezdete és vége, így érthetô, ha nehezen dolgozzuk fel azt az információt, hogy létezik valaki, aki nincs alávetve a keletkezés és a megsemmisülés törvényeinek, s mentes az idô és a tér korlátaitól. Ettôl azonban még az információ lehet igaz. Ha jobban belegondolunk, ez semmivel sem kevésbé hihetô, mint a modern tudomány azon feltételezése, mely szerint világunk egy hatalmas robbanás útján, egy végtelenül sûrû pontból keletkezett – amelynek eredetérôl semmit sem tudunk A világ tudatos eredetérôl szóló feltételezés annyiban még következetesebb is, hogy értelmes magyarázatot ad a világunkban uralkodó hihetetlen rendezettségre és

összhangra. Ha pedig a világ szuperintelligens eredeti oka örökkévaló, akkor logikailag értelmetlen az eredetét firtatnunk, hiszen saját magán kívül nincs más oka. A védikus írásokon alapuló vaisnava hit devolúciós elméletének elsô lépésénél tehát egy végtelen energiával és képességekkel rendelkezô, személyes lényt találunk, akit különféle tulajdonságai alapján sokféle névvel illetnek (például: Ísvara – a legfelsôbb irányító, Krisna – a mindenkit vonzó, Bhagaván – minden fenség birtokosa). Ez az egyedülálló helyzetben lévô személy indítja el az anyagi világ kialakulásának folyamatát, kiárasztva magából személyes kiterjedését, önnön „másolatát”, aki hozzá képest alárendelt helyzetben van, de még így is földöntúli képességekkel rendelkezik. E Visnu-formának nevezett kiterjedés folytatja azután az anyagi univerzumok, illetve az azt felépítô elemek létrehozását. A mi világunk korlátai

fölött álló Visnu képes arra, hogy saját vágyának köszönhetôen egy újabb lényt hozzon létre magából, akinek a feladata többek között az, hogy az univerzum bolygóit a különbözô fajokkal benépesítse. Az univerzumunkat a gyakorlatban „kivitelezô” lényt, a voltaképpeni „teremtett teremtôt” Brahmának nevezik. Tudni kell mindehhez, hogy a védikus kozmológia szerint a világ keletkezése és elpusztulása ciklikus folyamat: minden pusztulást újabb teremtés, minden teremtést újabb pusztulás követ, végeláthatatlanul. Az anyag birodalma a keletkezés és a megsemmisülés két idôpontja között áll fenn, s ez az idôtartam 145 A teremtett teremtôtôl, Brahmától származnak a védikus tudás és mûvészet különbözô ágai, az univerzumot benépesítô fajok, a különbözô képességek és érzelmek A Z I N T E L L I G több mint háromszázbillió év Brahmá dolga, hogy létrehozza a nyolcmillió négyszázezer

létformát, és ezzel lehetôséget adjon az elôzô pusztuláskor test nélkülivé vált lelkeknek, hogy ismét alakot ölthessenek. A lépcsôzetes leszármazási folyamat tovább folytatódik. Brahmá rendkívül komplex tudással rendelkezik, hiszen a tudatában hordozza a világot lakó összes élôlény „tervrajzát”. Ugyanakkor képes arra, hogy nem biológiai (tehát nem szexuális) úton, hanem a saját elméjébôl létrehozza az utódait. 146 Az elsôdleges irányító Másodlagos irányítók A különbözô fajok A fajok leszármazásának védikus modellje Brahmát és utódait pradzsápatiknak, „ôsnemzôknek” is nevezik, ami arra utal, hogy nekik köszönhetô az univerzum benépesítése. Brahmá leszármazottai továbbra is különleges, magasrendû képességekkel rendelkezô lények, de nem egyenlôek Brahmával. (Az élôlények létrehozásának folyamata tehát az egyszerûsödés felé halad.) A pradzsápatik azzal a rendkívüli adottsággal

rendelkeznek, hogy a sajátjukétól eltérô fajba tartozó élôlényeknek is éle- E N C I A F O R R Á S A tet tudnak adni. Ez számunkra ellentmondásosnak tûnik, hiszen a tapasztalataink szerint minden élôlény magához hasonló élôlényeknek ad életet. A génekrôl szóló mai tudásunknak köszönhetôen azonban tudjuk, hogy jórészt a genetikai információ összetétele határozza meg az élôlények formáját A génmanipuláció pedig azt is bizonyította, hogy tudatos beavatkozással ezek az információk módosíthatók. A védikus leírások szerint univerzumunkban olyan élôlények is élnek, akik adottságként hordozzák magukban azt a képességet, hogy a magukétól különbözô fajok formáit hozzák létre. Az ezek alakjára és egyéb jellemzôire vonatkozó tervek eredendôen a legfelsôbb lénytôl származnak, aki Brahmát hatalmazta fel ezzel a tudással Brahmá azután a saját gyermekeinek adta át ezt az ismeretet, illetve a fajok

megjelenítésének képességét. Így, a pradzsápatiknak köszönhetôen jelenik meg a nyolcmillió négyszázezer létforma a világegyetemben. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy ezek az ôsnemzôk képesek a bolygók között is közlekedni. A Földön élô fajok eszerint a világegyetem távoli részébôl érkezô, magasabb rendû képességekkel rendelkezô lények tevékenységének eredményeképpen jelentek meg bolygónkon. Mindez az ismertetett lépcsôzetes folyamaton keresztül valósul meg, ahol a magasabb szinten élô, összetettebb, fejlettebb lények maguknál egyszerûbb leszármazottakat nemzenek. A védikus, ciklikus idôszemlélet szerint az univerzum létrejötte és pusztulása vég nélkül ismétlôdik, sôt, a bolygók egy részének népessége különbözô kozmikus katasztrófák következtében idônként az univerzum fennállásának idôtartama alatt is megsemmisül. A pusztulást követôen a bolygók „betelepítése” szintén a leírt

folyamat szerint zajlik, erre azonban több milliárd évenként kerül csupán sor. Egy adott idôszakban a Földön nincs jelen mind a nyolcmillió négyszázezer faj, s a benépesítés és a pusztulás váltakozása miatt a fauna és a flóra összetétele is szakaszos változást mutat. Ez egyúttal arra is magyarázattal szolgál, hogy az ôslénytani és régészeti kutatások alapján miért látszik úgy, hogy hosszú földtörténeti idôszakonként megváltozik a növény- és állatvilág összetétele. Függôben maradt kérdéseink Ahogy arra fejezeteink végén többször is utaltunk, könyvünk témáját boncolgatva néhány válasszal adósak maradtunk az intelligens tervezés miértjeivel kapcsolatban. Ezek a függôben maradt kérdések a következôk voltak: Mi késztetett egy felsôbbrendû értelmes lényt arra, hogy az általunk ismert kinézetû és viselkedésû állatokat elképzelje és megalkossa? Mi célt szolgál az, hogy minden lény más

élôlényekkel táplálkozik, és jól körülhatárolható élelemszerzési képességekkel rendelkezik? Miért látta el ugyanakkor ez a felsôbbrendû lény az állatokat változatos védekezési képes- ségekkel, s miért hagyta, hogy mégis mindegyikük kiszolgáltatottja maradjon a természetnek? Miért „házasított össze” különféle fajokat azáltal, hogy a szimbiózis és a parazitizmus változatos kapcsolatainak résztvevôivé tette ôket? Mi lehetett a célja a feltételezett tervezônek a lét- és fajfenntartást segítô állati kommunikációs rendszerek létrehozásával? Miért vannak egyes fajok különleges tájékozódási képességgel, vándorlási ösztönnel megáldva? Miért szükségesek az állatok különbözô szaporodási és utódgondozási stratégiái? És egyáltalán: miért léteznek növények, állatok, illetve miért létezik az emberi faj? Mindezekre az érdekfeszítô kérdésekre a védikus bölcsességnek az a része ad

összefoglaló választ, amely azzal foglalkozik, hogy miért kerülnek a lelkek, az egyéni élôlények ebbe a világba, és miért öltenek magukra különbözô testeket ittlétük során. Ez az ôsi magyarázat, mely eredetét az idôk kezdetére vezeti vissza, saját állítása szerint egy örökérvényû, isteni eredeti tudás, mely választ ad létünk A csodálatos természetet szemlélve az emberben végül óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: mi végre léteznek az élôlények, s mi végre létezünk mi magunk? A 148 Birkóznak vagy barátkoznak? Mivel a lelkek egyenlôek, a védikus irodalom minden élôlény szeretetére bátorít Z I N T E L L I G végsô kérdéseire. A korábbiakban már említettük, hogy a védikus szemléletmód különbséget tesz az örök lélek és az anyagi test között, s az élôlényt a tiszta tudattal rendelkezô lélekkel azonosítja. De honnan származik maga a lélek? Hogyan és miért kerül ebbe a világba? A

védikus magyarázatot illetôen felmerül az a kérdés is, hogy mi értelme lenne a lélek szempontjából az évmilliókon át tartó lélekvándorlásnak, és egyáltalán, mi indította el ezt a folyamatot. A védikus szentírásokban az áll, hogy minden lélek egy tökéletes, örökké létezô lelki világból származik, amit helytelen döntése miatt hagyott el, mert vágy ébredt benne az anyagból épült világ megismerésére és élvezésére. Az egymás után magára öltött anyagi testek lehetôvé teszik a számára, hogy a lehetô legváltozatosabb módokon tapasztalja meg e világ örömeit és fájdalmait, majd az emberi testet elérve lehetôséget kapjon arra, hogy felszabaduljon az anyag fennhatósága alól. A lelkek eredeti létükben tudatos, soha véget nem érô, élvezetekkel teli életet élnek egy olyan világban, amely messze túl van a mi anyagi univerzumunk határain. Személyes léttel, formával és tulajdonságokkal rendelkeznek, ezek azonban

mind transzcendentálisak, melyeket nem befolyásol semmiféle kellemetlenség, például betegség vagy öregség. A lelkek eredeti otthonát a védikus írások olyan helyként jellemzik, ahol teljes összhang uralkodik az egyéni élôlények és a legfelsôbb lény között. A parányi képességgel rendelkezô lelkek mind a legfelsôbb elégedettségét keresik, s ôt szolgálva mindannyian elégedettek, ahogyan a fa részeit is elégedettség járja át, ha a gyökerét megöntözik. Az élôlények e lelki harmónia teljességében élnek, ám mindannyian A szenvedés és a halál elkerülhetetlen velejárója az evilági létezésnek. Ez a karvaly az imént végzett áldozatával, egy kistestû madárral E N C I A F O R R Á S A szabad akarattal rendelkeznek, és módjukban áll a függetlenséget választani. Ennek eredményeképpen fordulhat elô, hogy egyesek feladják eredeti helyzetüket, mert irigyek lesznek a legfelsôbb lényre – azaz felébred bennük a

vágy, hogy önzô módon, Istentôl függetlenül, ôt utánozva próbálják élvezni létüket. Ez a törekvés azonban megzavarná a lelki birodalom harmóniáját, ezért az önzés filozófiájával beszennyezett élôlények az anyagi világba zuhannak, hogy itt próbálhassák beteljesíteni illuzórikus vágyaikat. Így szól a „bûnbeesés” védikus felfogása, mely szerint az anyagi világ teremtésének voltaképpen az az oka, hogy helyet kell biztosítani mindazon lelkek számára, akik nem akarnak részt venni a felsôbbrendû világ Isten-központú élvezetében. Az anyagi világba pottyanó lélek részesévé válik a lélekvándorlás korábban ismertetett folyamatának. Mivel azért jött ebbe a világba, mert irányítani és élvezni akarja azt, a nyolcmilliónyi test, melyet egymás után magára ölt, változatos lehetôséget biztosít a számára egy bizonyos fajta hatalom gyakorlására és az evilági élvezet kipróbálására. E kísérlet

teljességét szolgálja az is, hogy a különbözô állatfajok mind másféle kombinációban adnak lehetôséget a világ megtapasztalására. Az élôlény kü- 149 Jól imádkozott az imádkozósáska: egy óvatlan rovar épp a közelébe repült. Az anyagi világban állandó harc dúl: a gyengébbek az erôsebbek áldozatai lesznek lönbözô durva fizikai testeket kap, meghatározott fajta füllel, szemmel, nyelvvel, orral, tapintásérzékkel és ezeket összefogó elmével, s így élvezheti egy ideig az érzékek tárgyainak adott csoportját. Az anyagi létezés ugyanakkor büntetés is az élôlény számára, amiért elfordult eredeti, lelki tevékenységétôl, s az anyagi lét során emiatt sokféle szenvedés is éri: minden fajban más élôlények zsákmányává válhat, betegségek kínozhatják, és elôbb vagy utóbb el kell pusztulnia. A különféle testek, amelyekben megszületik, bámulatos felépítésûek ugyan, de a szenvedés és a pusztulás

kiküszöbölhetetlen velejárójuk. E magyarázat alapján az alábbi válaszok kínálkoznak a fejezetek végén felvetôdött kérdésekre. Az állati testeket mind parány lelki szikrák, lelki élôlények használják, akik számára a fizikai világ olyan, mint egy börtön. Az élôlények biológiai formáit, ösztöneit és értelmi képességeit egy legfelsôbb, intelligens személy alakította ki. Minden fajt a számára rendelt körül- A 150 A lélek hosszú evilági bolyongás után tér vissza eredeti otthonába, Isten társaságába Z I N T E L L I G ményeknek megfelelôen formált meg. Megszabta táplálékukat és élelemszerzésük módját, és azt is, hogyan tudják magukat megvédeni támadóikkal szemben A fajokat meghatározott rendszerben illesztette egymáshoz, amelyben többféle kapcsolat is létezik: semleges egymás mellett élés, élôsködés, kölcsönösen elônyös szimbiózis és így tovább. Hogy életük során hatékonyan

tudják betölteni szerepüket, minden faj számára sajátos nyelvi rendszert állapított meg. Különféle vándorlási útvonalakat és éves idôbeosztást gondolt ki számukra, amely fennmaradásukat és szaporodásukat segíti elô. Fajfenntartó késztetéssel, az ehhez szükséges tudással, valamint az utódokról való gondoskodás képességével is ellátta ôket. A fajok nemzedékeinek folyamatos utánpótlására azért van szükség, hogy az eltérô tudatszinten álló lelkek számára mindig rendelkezésre álljanak a nekik éppen megfelelô típusú „testi jármûvek”. Ahogy a lelkek egyre összetettebb felépítésû élôlények testébe kerülnek, az ezzel E N C I A F O R R Á S A együtt járó elmék egyre magasabb rendû tudatosság lehetôségét biztosítják a számukra. A tudat „kivirágzásának” legmagasabb szintje az, amikor sokmillió évnyi kapaszkodás után az élôlény eléri az emberi szintet. Míg az alacsonyabb

létformákban döntôen az ösztönei irányították, és csak a beléje kódolt módon tudta használni képességeit, az emberi test a lélek eredeti tudatának csaknem teljes kibontakozását biztosítja. Az embernek öntudata van, rendelkezik a filozofikus gondolkodás képességével, nyílt kommunikációs rendszerének, a beszédnek köszönhetôen pedig végtelen változatosságban tudja kifejezni érzéseit és gondolatait Az élôvilágon belül az embernek van a legnagyobb szabadsága, ez azonban azzal jár, hogy felelôsséggel tartozik elkövetett tetteiért. Ezt a kérdést a védikus szövegekben a karma törvényének tana fejti ki részletesen. Ennek lényege, hogy az ember minden egyes tette egy visszahatást von maga után, ami ellentétes irányú, de azonos mértékû az általa elkövetett cselekedettel. Más szóval, ha valakivel jót teszünk, akkor ebben vagy valamelyik következô születésünkben valaki hasonló jót fog tenni velünk Ha pedig ártunk

valakinek (ideértve az ember alatti fajokat is), akkor a jövôben ugyanilyen szenvedésben lesz részünk. Mivel életünk során szinte folyamatosan cselekszünk, a jó és a rossz visszahatások halmozódnak, s életünk kedvezô és kedvezôtlen eseményei formájában idôrôl idôre beteljesednek rajtunk. A lélek újabb születését az is befolyásolja, hogy milyen erkölcsi szintû életet élt. Míg a szabad akarattal nem rendelkezô állatok automatikusan emelkednek a lélekvándorlás folyamatában, az emberi testben élô lélek tettei súlyának megfelelôen kapja a következô testét. Feljebb emelkedhet, vagy kaphat újra emberi testet, de akár vissza is eshet az állati vagy a növényi élet szintjére, ha életmódjával ezt érdemelte ki. A döntô momentum az, hogy milyen tudatállapotot fejlesztett ki emberi léte folyamán Amilyen a tudatállapota a halál pillanatában, olyan testet kell majd elfogadnia a halála után. Ha életének fô célja valódi,

lelki azonosságának elérése volt, és ennek megfelelôen szabályozott, tiszta, erkölcsös és vallásos életet élt, akkor visszatérhet a lelkek eredeti világába. Amennyiben többnyire jámboran cselekedett, de anyagi vágyai még ehhez a világhoz fûzik, újra megszülethet emberként. Ha pedig elfecsérelte értékes emberi születésének tudati lehetôségeit, mert ahelyett, hogy lelki fejlôdése érdekében tett volna lépéseket, pusztán állatias vágyait erôsítette, akkor vágyainak és tetteinek megfelelôen alacsonyabb tudatszintû létformák méhébe kerül. Búcsú az olvasótól Másképpen látnánk a természetet, és Nem maradt más hátra, mint hogy röviden összegezzük könyvünk mondanivalóját, és elköszönjünk a türelmes olvasótól. Az elôzô fejezetekben szerettünk volna rámutatni, hogy a közkeletû elképzeléssel ellentétben, amely szerint az élôvilág spontán módon, mindenféle magasabb rendû irányítás nélkül alakult

ki, környezô világunk megannyi jelensége – így az állatok viselkedése is – inkább azt igazolja, hogy világunkat egy természetfeletti, lenyûgözô tudással és képességekkel rendelkezô, intelligens lény tervezte és alkotta meg. A természet IQ-ja valójában a Teremtô IQ-ja Meggyôzôdésünk, hogy ez a felismerés nem csak a tudományos gondolkodást változtathatja meg, hanem azt is elôsegítheti, hogy az emberiség egészében egy új természetszemlélet alakuljon ki. E szemlélet alapja az, hogy a természetben minden egy természetfeletti értelem mûködésének eredménye és bizonyítéka. Ennek értelmében nem tulaj- másképpen élnénk, ha felismernénk, hogy a világ hátterében egy felsôbb intelligencia áll A 152 Z I N T E L L I G donosai és végsô irányítói, csupán „gondnokai” vagyunk ennek a világnak, akik azért felelôsek, hogy az emberi társadalom e felsôbb intelligencia vágyával összhangban mûködjön. E

szemlélet további következménye például a minden élôlény iránti szeretet, illetve a lelkek közötti egyenlôség elvének megértése. Bízunk benne, hogy ez hozzájárulhat ahhoz, hogy az ember összhangban éljen a természet isteni törvényeivel, és egy olyan békés világot teremtsen, ahol mindenki lehetôséget kap az emberi élet küldetésének beteljesítésére, s megértheti és elérheti a létezés legboldogabb állapotát. Ha az emberek többsége e küldetés tudatában élne, nem azt tekintenénk a civilizáció céljának, hogy egyre fejlettebb technikai eszközöket hozzunk létre, s közben testünk kényelme érdekében egyre jobban tönkretegyük természeti környezetünket és kipusztítsuk bolygónk élôvilágát. Az állati élet eseményei az evés, az alvás, a védekezés és a párosodás ösztöneinek hatására zajlanak le. Ha mi, emberek is csupán ezeket a tevékenységeket folytatjuk, csak éppen egy másféle, mesterséges környezetben,

akkor voltaképpen alig vagyunk többek az állatoknál. Mindannyian érezzük, tudjuk, hogy az ember többre hivatott, mint más élôlények. A védikus írások arra buzdítanak bennünket, hogy kutassunk e többlet után, s értékes intelligenciánkat használjuk az Abszolút Igazság keresésére. Az állatvilágról szóló fejezeteinkben rámutattunk, hogy nem állja meg a helyét az a feltételezés, mely szerint az élôvilágban minden jelenség az evolúció folyamatával jött létre, E N C I A F O R R Á S A illetve megmagyarázható azzal. Ennek fényében a legnagyobb tisztelettel legalább annak belátására kérünk mindenkit, hogy a darwini alapokon álló evolúcióelmélet nem bizonyított tény, csupán egy számtalan logikai nehézséggel küszködô hipotézis. Természetesen tiszteletben tartjuk, ha valaki ebben hisz, azt azonban nem tartjuk jogosnak, hogy az oktatás és a tudományos ismeretterjesztés során az evolúciót bizonyított

elméletként vagy tényként mutatják be. Véleményünk szerint ez az emberek világnézeti befolyásolása, ami sérti a tudomány ideológiai semlegességének követelményét Az elfogulatlan tájékoztatáshoz arra lenne szükség, hogy biológia tanulmányai során mindenki megismerhesse az evolúcióelmélet kritikáját és alternatíváit is. Könyvünk utolsó fejezetében egy ilyen, ôsi alapokon álló alternatívát vázoltunk föl. Nem várjuk el, hogy az olvasó feltétlenül egyetértsen ezzel, csupán azt szerettük volna megmutatni, hogy igenis létezik reális választási lehetôségünk az élôvilág eredetére vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban. Mindenki önállóan, szabadon dönthet az evolucionizmus, a védikus devolúcióelmélet vagy bármely más vallás eredetmagyarázata között. De csak az alternatívák ismeretében hozhatunk valódi, önkéntes döntést, s kerülhetjük el, hogy neveltetésünk és oktatásunk során belekényszerítsenek egy

adott gondolkodási rendszer keretei közé. Ennek érdekében mutattuk be a védikus filozófia alapjait. Reméljük, hogy könyvünk legalább annyira a lélekhez, mint az értelemhez szólt. Köszönjük, hogy velünk tartottak. I r o d a l o m - é s k é p j e g y z é k A T E R M É S Z E T I Q - J Irodalomjegyzék 154 Attenborough, David: A madarak élete. Kossuth Kiadó, Budapest, 1999 Davies, Paul: Isten gondolatai. Kulturtrade, Budapest, 1995 Attenborough, David: Élet a Földön. Park Könyvkiadó, Budapest, 1994 Dawkins, Richard: Az önzõ gén. Gondolat, Budapest, 1986 Attenborough, David: Az élet erõpróbái. Park Könyvkiadó, Budapest, 1991 Dawkins, Richard: Folyam az édenkertbõl. Kulturtrade, 1995 Bailey, Jill: Halak. Helikon Kiadó, Budapest, 1992 Denett, D. C: Darwin veszélyes ideája Typotex, 1998 Bálint Andor: Az öröklés- és származástan alapjai. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest, 1977 Denton, Michael: Evolution: A Theory

in Crisis. Adler and Adler Publishers Inc., 1986 Behe, Michael J.: Darwin’s Black Box Free Press, 1996 Downer, John: SuperNatural. BBC Worldwide, London, 1999 Bradley, Walter L., Olsen, Roger and Thaxton, Charles B: The Mistery of Life’s Origin. Philosophical Library Publishers, 1984 Dröscher, Vitus B.: Vándorutak az állatvilágban Tessloff és Babilon Kiadó, Budapest, 1991 Brewster, Bernice és mások: Guinness, Különleges állatok. Solaris Kft., Budapest, 1990 Dröscher, Vitus B.: Ahogy az állatok látnak, hallanak és éreznek. Tessloff és Babilon Kiadó, Budapest, 1990 Bright, Michael és mások: A természet megfejtett titkai. Reader’s Digest Kiadó Kft., Budapest, 1997 Elphick, Jonathan (fõszerk.): A madárvonulás atlasza Cser Kiadó, Budapest, 1996 Buzsáki György: Az állatok tanulása. Natura, Budapest, 1984 Farkas Henrik: Változó állatvilág. Gondolat, Budapest, 1978 Carwardine, Mark: Bálnák és delfinek. Panem Kft., Budapest, 1995 Farkas

Henrik: Vándorló állatvilág. Gondolat, Budapest, 1980 Carwardine, Mark: Guinness, Állatrekordok. Aquila Könyvkiadó, 1999 Ferell, Vance: The Wonders of Nature. Harvestime Books, Altamont, USA, 1996 Cremo, Michael A. és Thompson, Richard L: Az emberi faj rejtélyes eredete. Govinda Kft., Budapest, 2000 Freytag, Günther E.: A vízbõl a szárazföldi életbe Gondolat, Budapest, 1983 Crick, Francis: Az élet mikéntje. Gondolat, Budapest, 1988 Gitt, Werner–Vanheiden, K.H: Ha az állatok beszélni tudnának. Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió, Budapest, 1991 Csányi Vilmos: Az állatok tanulása a természetben. Natura, Budapest, 1987 Gould, Stephen Jay: A panda hüvelykujja. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990 Csányi Vilmos: Etológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994 Gould, Stephen Jay (szerk.): Az élet könyve Magyar Könyvklub, Budapest, 1998 Czakó József és mások: Etológia: Kislexikon. Natura, Budapest, 1985 Greguss Ferenc: Eleven találmányok.

Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1982 Darwin, Charles: A fajok eredete. Typotex, Budapest, 2000 Harrison, Colin–Greensmith, Alan: A világ madarai. Panem Kft., Budapest 1995 A Karádi Ilona–Kõnig Frigyes: Különös állatok. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985 Steinmann Henrik, dr.: Az állatok násza Natura Könyvkiadó, Budapest, 1980 Koroknay István: Érdekes állatvilág. Aranyhal Könyvkiadó, Budapest, é. n Sterbetz István: A nagy parancs. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985 Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest, 1984 Storch, Volker–Welsch, Ulrich: Evolúció. A származástan eredményei és mai problémái Springer Hungarica, Debrecen, 1995 Lange, Erich: Metamorfózisok az állatvilágban. Gondolat, Budapest, 1988 Lányi György: A természet szabadalmai. Gondolat, Budapest, 1978 Lányi György: Meglepõ dolgok állatokról. Gondolat, Budapest, 1980 Szalkay József: Rovarok között. Mezõgazdasági

Kiadó, Budapest, 1971 Széky Pál, dr.: Etológia Natura, Budapest, 1979 Széky Pál, dr.: Állat az állatnak üzen Natura, Budapest, 1986 Lorenz, Konrad: Összehasonlító magatartás-kutatás. Az etológia alapjai Gondolat, Budapest, 1985 Szinák János–Veress István: Üvöltés az éjszakában. Gondolat, Budapest, 1985 Majer József, dr.: Hogyan viselkednek az állatok? Tankönyvkiadó, Budapest, 1981 Tasi István: Ahol megáll a tudomány. Lál Kiadó, Somogyvámos, 1999 Morris, Desmond: Állatlesen. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992 Tasi István (szerk.): Darwin alkonya? Bhaktivédánta Kulturális és Tudományos Intézet Tattva folyóirat, Budapest, 1999 Prabhupada, A. C Bhaktivedanta Swami: A Bhagavad-gítá, úgy, ahogy van. Bhaktivedanta Book Trust, 1993 Reichholf-Riehm, Helgard, dr.: Rovarok és pókszabásúak Magyar Könyvklub, Budapest, 1996 Remane, Adolf: Az állatok társas viselkedése. Natura, Budapest, 1978 Siku Andrea: Inverz evolúció. Tejút Bt.,

Budapest, 1997 Slater, J. B Peter: Az állatok társas viselkedése Helikon Kiadó, Budapest, 1992 Slater, J. B Peter: Bevezetés az etológiába Mezõgazdasági Kiadó, Budapest, 1987 Terofal, Fritz, dr.: Tengeri halak Magyar Könyvklub, 1996 Thompson, Richard L.: Mechanistic and Nonmechanistic Science. The Bhaktivedanta Book Trust, Los Angeles, 1981 Thompson, Richard L.–Cremo, M A et al: Origins. Higher Dimensions in Science The Bhaktivedanta Book Trust Intl., Mumbai, 1984 Tinbergen, Niko: Az ösztönrõl. Gondolat, Budapest, 1976 Tóth Gábor (szerk.): Darwin majmot csinált belõlünk? Gauranga Média, Budapest, 1999 Smith, Maynard–Szathmáry Eörs: Az evolúció nagy lépései. Scientia, Budapest, 1997 Uránia állatvilág–sorozat: Alsóbbrendû állatok; Halak, kétéltûek hüllõk; Madarak; Emlõsök. Gondolat, Budapest, 1969-77 Spellerberg, Ian F. és mások: Különleges állatok Solaris Kft., Budapest, 1990 Vida Gábor (szerk.): Evolúció I-V Natura, Budapest,

1981-1985 Steinmann Henrik, dr.: Társak és ellenségek az állatvilágban. Natura Könyvkiadó, Budapest, 1985 Whitfield, Philip, dr.: Az állatok képes enciklopédiája Magyar Könyvklub, Budapest, 1999 155 A 156 T E R M É S Z E T I Q - J A Képjegyzék l – lent; f – fent; j – jobbra; b – balra; k – középen Antli István 90 kb Babják Tamás 91 lb, 137 f, 152 lb Bagosi Zoltán 18 kb, 21 fb, 23 fj, 19 fk, 24 b, 26 kj, 48 fb, 48 lb, 50 kb, 56 kb, 121 lb Bhaktivedanta Book Trust International 138 fj, 139 lb, 140 fj, 142 lj, 144 lb, 145 fb, 145 lj, 150 lb Daróczi Csaba 62 l, 64-65 lk, 112 l Europress Fotóügynökség 3, 15, 16-17 f, 21 l, 25, 33 fj, 34-35 l, 37 k, 44 lb, 57, 75 fb, 84 f, 89 f, 133 Forrási Csaba 73 fj, 107 lk, 121 f GRAND Fotóügynökség 13, 23 b, 41, 43 lj, 79, 83 f, 91 f, 97 lj, 109 fb, 115 lj Gór András 17 fj, 17 lj, 26 lb, 27 lb, 27 fb, 27 fj, 37 fj, 39 f, 40 kb, 40 kj, 49 lj, 122 fb, 122-123 lk, 125 f Herendi Csilla 78

lb, 81 fb Hivekovics Ákos 90 fb, 95 lj, 102 lb Kalotás Zsolt 30 f, 100 lb, 128 fb Kerekes György 153 Kerekes István 114 lb, 116 f, 141 lk, 148 kb Kovács Hajnalka – Siklósi Attila 35 fb, 40 lb, 45 lb, 45 lj, 46-47 f, 50-51 lk, 51 fj, 67 f, 70 kb, 70 lj Lugosfalvi Ervin 24 k, 58 j, 78 k, 87 f, 92 kb, 107 lj, 113 lj, 114 fb, 116 lb Magyar Távirati Iroda Fotó 71 fj, 87 lb, 99 fj, 114 kj, 119, 120 b, 128 lj, 130 lb Máté Bence 22 fb, 97 f, 98 lb, 148 lj Molnár Tibor 105 lj Põcze Vilmos 19 lb, 68 l, 71 fb, 85 l, 106 f, 110 kb, 110 lb, 111 lj, 131 f, 132 kb, 134 fb, 147 l, 151 f Ruppert Géza 31 kj Simon György 19 lk, 29 fb, 39 lj, 59 lj, 69 fb, 92 fb, 101, 104 lb, 105 kb, 105 fb, 118 k, 121 lj, 131 lj Somodi Ferenc 61 l, 71 lj Vajda János 74 l, 113 f, 113 kj Vásárhelyi Péter 76 fj, 96 kb, 117 l, 118 kb, 118 lb Vojnits András 27 lj, 28 fb, 28 fj, 36 lb, 36 lj, 48-49 f, 52-53 fk, 56 lb, 67 lj, 77 fj, 127 lj, 129 f Külön köszönetet mondunk önzetlen segítségükért az

alábbi természetfotósoknak: Hivekovics Ákos, Kalotás Zsolt, Kerekes György, Kerekes István, Molnár Tibor, Põcze Vilmos, Ruppert Géza, Simon György, Vajda János, Vojnits András Kiss Imre 59 f, 63 f, 76 kb, 78 kb Korsós Zoltán 28 l, 31 fj, 51 fb, 56 k A fel nem tüntetett képek forrása a Digital Vision Collection: Amazing Creatures, valamint a Corel Gallery: Animals képválogatás. 157