Politika, Politológia | Biztonság- és külpolitika » Szarka Gábor - 2001. szeptember 11. USA - Civilizációk közötti konfliktus újraéledése

Szarka Gábor - 2001. szeptember 11 USA - Civilizációk közötti konfliktus újraéledése? Bevezető gondolatok Amikor a világ 2000 szilveszterén búcsút intett a XX. századnak, sokféle érzelem kavargott az emberek fejében a hátrahagyott történelmi időszakról. Kétségtelen tény: az elmúlt évszázad az emberiség történetének egyik legmozgalmasabb időszakaként értékelhető, mely egyszerre volt szomorú és dicsőséges, felemelő és nyomorba taszító. A ma élő legidősebb nemzedék átélt - többek között - két világégést, részese, illetve szemlélője volt forradalmaknak és háborúknak, halhatott világmegváltó gondolatokat, és megszenvedhette azok gyakorlati megvalósulását. Mindeközben eleddig soha nem tapasztalható, félelmetes ütemben fejlődött a technika: az egyszerű repülő alkalmatosságokból egy csapásra szuperszonikus gyilkoló-gépek lettek, a gőzgépet számítógép-vezérlésű gyártósorok, a kezdetleges hírközlés

eszközeit pedig a mobil távközlés és az Internet mindent behálózó rendszere váltotta fel. És ez mind-mind egy évszázad terméke volt. Mindezzel együtt beköszöntött a globalizáció korszaka. A pénz, az információ, a kultúra, a munkaerő leküzdötte az országok határait, a nemzetközi együttműködés intenzitása pedig legalábbis a világ nyugati féltekekén - soha nem tapasztalt méreteket öltött, mely az érintett országok között megteremtette a régóta óhajtott békés egymás mellett élés kereteit. A globalizáció ugyanakkor a világ fejlett és fejlődő térségeiben szabad teret engedett a szuverén országok által nehezen ellenőrizhető multinacionális tőke térhódításának. A globalizáció melléktermékeként megjelent a határokat átívelő szervezett bűnözés, valamint erőre kaptak különböző állam�alatti� politikai -gazdasági szerveződések, így - többek között - a nemzetközi terrorista szervezetek. A

"határtalan" szabadság a n yugati civilizációban értékválságot is előidézett, mely a hagyományos erkölcsi értékek fellazulásához vezetett. Így a globalizációval nem csak azon - elsősorban elmaradott, illetve fejlődő - országok szálltak szembe, akik a "globális versenyfutásban" alulmaradtak, hanem a�győztes� országok azon polgárai is, akik az integráció negatív hatásaiból többet érzékeltek, mint annak áldásaiból. Ezen folyamatok tehát nem csak a világot osztották két felé (szegények és gazdagok), hanem adott - egyébként gazdag - társadalmakban is szakadékok keletkeztek. Mindezen problémák a XX. század végén elemi erővel jelentkeztek és már ekkor látható volt, hogy az új évezred sem fogja elhozni a hőn áhított világbékét. 2001. szeptember 11: egy nap, ami megrengette a világot A bevezetőben vázolt gondolatok egy megosztott világkép vízióját vetítik elénk. Egy világét, melyben

győztesek és vesztesek, erejük teljében lévő és végletekig elszegényedett népek és nemzetek néznek egymással farkasszemet. Ennek az újonnan kialakult világrendnek tehát győztesei és vesztesei vannak. A győztesek jól együttműködnek a többi győztessel, a vesztesek viszont gyűlölik a győzteseket és nem hajlandók beletörődni helyzetükbe. A globalizálódó világ központi szereplője és egyik legnagyobb győztese vitathatatlanul az Amerikai Egyesült Államok. Az USA a hidegháború �megnyerése� után hegemón szereplője lett a nemzetközi rendszernek. Ez a szuperhatalmi státusz azonban az Egyesült Államoknak a hidegháború lezárulása óta legalább annyi ellenséget szerzett, mint amennyi barátot hozott. Ennek ellenére jelenleg az USA az egyetlen olyan szuperhatalom, mely érdekeit képes - akár a világ több pontján egy időben is - hatékonyan érvényesíteni, legyen ez az érdekérvényesítés akár katonai, akár politikai,

akár gazdasági jellegű. Fenti okfejtésemből következik, hogy a globalizáció vesztesei az Egyesült Államokat a globális hatalom szimbólumának tekintik. A vesztesek éppen ezért nem szeretik Amerikát Ez azonban önmagában még nem is lenne baj, hiszen törvényszerű, hogy egy szuperhatalom megítélésében sokféle vélemény és érdek ütközik egymással. Az igazi problémát az jelenti, hogy a globális világ határai egybeesnek bizonyos értékrendek, kultúrák, illetve vallásterületek határával, vagyis - ilyen értelemben - az érdekellentéteknek ideológiai töltetet lehet adni. Ha tehát a kérdést így közelítjük meg - mert így is meg lehet -, úgy az Egyesült Államok nem csak a világ vezető szuperhatalma, hanem a nyugati civilizáció gazdasági, hatalmi erőközpontja is egyben. Úgy gondolom, hogy amikor a szeptember 11-i véres események indítékait vizsgáljuk, a fenti okfejtésből eredő következtetéseket mindenképpen figyelembe kell

vennünk. Publikációm célja az, hogy az Egyesült Államokat ért terrortámadás okai közül rávilágítsak az ideológiai, vallási ellentétekből adódó lehetséges konfliktusra, különösképpen pedig a nyugati civilizáció és az iszlám világ között kiéleződött feszültség hátterére. A terrorizmus nemzetközi megítélésének problémája Az Amerikát sújtó szeptember 11-i terrortámadás újragondolásra késztette a világ politikai, katonai, gazdasági vezetőit, és paradigmaváltást idézett elő a biztonságpolitikai gondolkodásban. Egyfelől a támadás ördögi egyszerűsége, ugyanakkor hihetetlen hatékonysága megváltoztatta a terrorizmus megítélésével kapcsolatos vélekedések irányát. Ami azonban ennél jóval lényegesebb: az események gyökeresen megváltozatták a v ilág biztonsági kockázatainak - a kihívás veszélyessége szerinti - rangsorolását, melyben a terrorizmus "előkelő" helyre lépett elő. A terrorizmus

elleni harc nem egyszerű. A nemzetközi rendszerek, valamint a nemzetközi jog elsősorban államok, illetve hivatalosan működő nemzetközi szervezetek közötti kapcsolatok kezelésre van felkészülve. Az "állam alatti" szerveződésekkel - mint amilyenek többek között a terrorszervezetek is - kapcsolatos problémák kezelése ebbe a rendszerbe nehezen illeszthető bele. A terrorszervezetnek legtöbbször nincs arca, nincs hivatalos vezetője, nincs megnevezett képviselője, nincs meghatározott, nyomon követhető szervezeti rendje. Ugyanakkor - mint ahogy szeptember 11-én bebizonyosodott - tevékenysége olyan kihatással lehet a nemzetközi életre, melyre a legtöbb állam önmagában képtelen. Kérdés tehát, hogy a kialakult helyzetben, amikor a terrorizmus most már gyakorlati értelemben is globális biztonsági kihívássá vált, hogyan lehet ellene a n emzetközi jog szabályai, illetve a n emzetközi élet normarendszere szerint fellépni? Amennyiben

megszegjük a nemzetközi életben kialakult "játékszabályokat", akkor veszélybe sodorjuk az ezen a rendszeren alapuló kényes egyensúlyt. Ha viszont szó szerint értelmezzük a nemzetközi jogot, akkor a terrorizmus elleni nemzetközi harc lehetőségei szűkülnek be, mely mindenképpen a hatékonyság rovására megy. Az a véleményem, hogy ennek a dilemmának a feloldása - éppen szeptember 11-e kapcsán - még hosszú ideig foglalkoztatni fogja a nemzetközi élet alakításában részt vevő szereplőket. Értékrendek ütközése A terrorizmus egyik lényegi eleme, hogy ténykedése mögött mindig valamilyen ideológiai, eszmei, vallási vagy politikai cél elérése - esetleg mindegyik egyszerre - bújik meg. Az Egyesült Államokat ért szeptember 11-i terrortámadás esetében sincs ez másképp. A híradások alapján ma már jól körvonalazódik, hogy a támadásért felelős Oszama bin Ladent és terrorszervezetét milyen közvetlen okok

vezérelhették a tett elkövetésében. Ezért természetesen - az elemzése során megkerülhetetlen indokként jelentkezik többek között: a globalizáció elleni küzdelem, az Egyesült Államok szuperhatalmi státuszából adódó nemzetközi szerepvállalása elleni tiltakozás, az Amerika által képviselt álláspont elutasítása az izraeli-palesztin konfliktusban, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ebből a szempontból vizsgálva a támadás fő célja az Egyesült Államok sérthetetlenségével kapcsolatban kialakult nemzetközi mítosz lerombolása, illetve az Amerikára olyannyira jellemző nemzeti büszkeség arculcsapása volt. Így a World Trade Center lerombolás az USA gazdasági hatalmi jelképe (illetve áttételesen a globalizáció egyik fő szimbóluma), a Pentagon elleni támadás a katonai hatalom jelképe, az állítólagosan a Fehér Ház ellen irányuló, de szerencsére meghiusított harmadik csapás pedig az USA politikai hatalmának jelképe

ellen irányult. Ugyanakkor a b ekövetkezett események okainak felderítése kapcsán egyre több elemzés beszél egyfajta civilizációs konfliktus előszeléről is, melyben a nyugati keresztény kultúrkör áll szemben az iszlám világgal. Amennyiben ezt a v élekedést elfogadjuk, úgy ennek a viszálynak a megértéséhez vissza kell tekintenünk a történelmi múltba, ahol ennek az ellentétek gyökereit megtalálhatjuk. A nyugati civilizáció és az iszlám világ Az iszlámmal kapcsolatos, jelenleg is élő nyugati közvélekedés kétségkívül az, hogy az iszlám nem �nyugatkonform�. Arról nem is szólva, hogy - ha más-más hőfokon is - a két civilizáció alapvetően ellenségesen szemléli a másikat. Ennek eredete csaknem egyidős a mohamedán időszámítással, amelyet Mohamed Mekkából Medinába való futásától, a hidzsrától számítanak (s amely szerint most 1419-et írunk). Ezt követően a nyolcévi medinai száműzetés után Mekkába

győzelmesen bevonuló és korábbi üldözőinek megbocsátó vallásalapító már csak néhány évet élt, majd az utódai kevesebb, mint egy évszázad alatt meghódították nemcsak az Arab-félszigetet, de Közép-Ázsiát és Észak-Afrikát is, s eljutottak a Pireneusokig, Indiáig, sőt Indonéziáig. A muszlim hódítás a Közel-Keleten, ÉszakAfrikában, az Ibériai-félszigeten - majd később az oszmán török birodalom hadjáratai a Közel-Keleten, a Balkánon és tovább - ráadásul éppen a keresztényektől vettek el területeket, akik természetesen vissza kívánták hódítani azokat. Ilyen visszahódítás volt a spanyolországi reconquista, később a törökök kiűzése előbb Magyarországról, majd a Balkánról, de ilyenek voltak a m aguk idején a k eresztes hadjáratok is, amelyek a S zentföldet akarták �visszavenni� a muszlimoktól és a zsidóktól a keresztények számára. Már több mint kilencszáz éve annak például, hogy az első

keresztes háború lovagjai, 1099-ben, Az ember tragédiájának bizánci színéből is ismert Tankréddal az élükön, betörtek Jeruzsálembe: a várost kifosztották, az ott élő muszlimokat és zsidókat lemészárolták. �A muszlim szent háború, a dzsihád, vagyis a muzulmánoknak az a kötelessége, hogy növelniük kell az iszlám fennhatósága alá tartozó területet, valamint a *keresztes hadjárat hasonló fogalmak, melyek nemcsak e két térítő vallás közötti hasonlóságra mutatnak rá, de megkülönböztetik őket a világ más nagy vallásaitól is� - figyelmeztet Samuel P. Huntington "A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása" című könyvében. Ezzel rámutat arra a tagadhatatlan tényre, hogy a k ereszténység egy adott történelmi korszakban az iszlámhoz hasonlóan ott és akkor terjeszkedett, ahol és amikor csak tudott. Huntington szerint az 1820 és 1929 közötti háborúk fele muzulmánok és keresztények

között zajlott. Nyilván a hagyományos ellenségeskedéssel magyarázhatjuk azt a korántsem iszlámbarát �nyugati� nézetet, amely szerint az iszlám története (de főként közgondolkodása) ma ott - az ő időszámításuk szerinti 1419-ben - tart, ahol a keresztény történelem tartott csaknem hatszáz évvel ezelőtt, a Krisztus utáni 15. század elején Karen Armstrong emlékeztet rá: az iszlámot mindig is istentagadónak, alapítóját hamis prófétának bélyegezték, aki, hogy az egész földet az uralma alá hajthassa,�megalapította a fegyverek vallását�. Ezek az iszlámmal szembeni nyugati előítéletek is hozzájárulnak ahhoz - véli az iszlám iránti rokonszenvét nem is titkoló Armstrong -, hogy számos muszlim országban ma is szenvedélyes gyűlölet él a Nyugattal szemben. E kibékíthetetlenség persze�odaát� sem mindig és nem is mindenkire volt jellemző. �A múltban előfordult - fejti ki a már idézett Huntington -, hogy a

muzulmán vezetők azt mondták népeiknek: nyugatosodnunk kell!� Ezt vallotta például a múlt században az indiai muszlim Sayid Ahmad Khan s tanítványa, Muhammad Iqbal költő-filozófus, akit Pakisztán szellemi atyjának tartanak. Az egyiptomi Ali Abdarráziq 1925-ben egyenesen a vallás és a politika szétválasztását követelte az iszlámban, a Göttingenben tanító Bassam Tibit "A modern iszlám válsága" című, a nyolcvanas években megjelent könyvében pedig azt követeli az iszlámtól, hogy adja fel agresszív védekező álláspontját a modern nyugati kultúrával szemben. Kár volna azonban tagadni, hogy a fent említett nézetek többnyire eretnek gondolatoknak számítottak. Miként ma is, amikor a legtöbb muszlim korántsem a �nyugatosodásra�, a közeledésre, mint inkább a Nyugattal való szemben-, de legalábbis különállásra helyezi a hangsúlyt. Ennek ellenére a higgadt értékelők nem győzik hangsúlyozni, hogy az úgynevezett

muszlim fundamentalisták - Afganisztántól és Irántól Szudánig és Algériáig - korántsem �a� muszlimokat képviselik, s hogy az Egyiptomban, Törökországban, olykor még a nyugati muszlim közösségekben is egyre markánsabban megnyilvánuló szélsőségesek nem feltétlenül fenyegetnek közvetlen összeütközéssel.[1] A szeptember 11-i események azonban nem teljesen támasztják alá ezeket az optimista vélekedéseket, még akkor sem, ha tény, hogy az Amerika elleni terrortámadás elsődleges célja nem civilizációs ellentétből származó konfliktus megoldása volt. Mindenesetre jelzés értékű lehet a jövőre nézve, hogy a demográfiai prognózisok szerint a világ népességének, amelynek 1999-ben még csak kb. 20, 2025-ben várhatóan 30 százaléka lesz muszlim vallású. A huszonkét esztendővel ezelőtti forradalom idején 20 millió lakosú Iránban ma már 60 milliónyian élnek, és az átlagéletkor 17 esztendő alatt van. Tegyük hozzá,

hogy a világot fehérben-feketében látó muszlim fundamentalizmus - figyelmeztet Karen Armstrong is - korántsem megcsontosodott konzervatív öregek vallása, hanem a t inédzsereké, vagyis éppen azé a k orosztályé, amelyet mostanában vezetnek be a feltétlen odaadás vallásába. Ma a nyugati civilizációhoz általában két vallást szokás társítani: a kereszténységet és a zsidó hitet. Kérdés, hogy az iszlám mint vallás megmaradhat-e úgy iszlámnak, hogy gyökeret ver a nyugati civilizációban is. Ha a Nyugat és az iszlám közötti civilizációs különbségek már-már összeegyeztethetetlennek tűnnek is, maga a három, önmagát egyaránt Ábrahám (Ibrahim) próféta örökösének tekintő monoteista vallás közös gyökerűnek mondható.[2] Egy nyugalmasabb időszakban ez a tény lehet majd alapja a kultúrák, vallások, ideológiák közötti béke létrejöttének, ami mindannyiunknak reménykedésre adhat okot. Befejező gondolatok Egyes

nyugati politikusok azt hangoztatják, hogy a N yugatnak nem az iszlám, csupán az iszlám szélsőségesek okoznak problémát. Tizennégy évszázad történelme tanúskodik erről másképp - vélekedett lényegretörően Huntington, a már korábban is idézett "A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása" c. művében, melynek aktualitásához a mai napig nem férhet kétség. A szeptember 11-i események után valóban úgy tűnik, hogy a világpolitika radikálisan átrendeződött. A kérdés csak az, hogy ami történt csak egy relatív elszigetelt, habár félelmetes hatékonysággal megszervezett csoport tevékenysége, vagy egy olyan jelenség, amely hosszú távon civilizációs konfliktushoz vezethet. Másképpen megfogalmazva a kérdést: csak a fundamentalisták fenyegetik-e a nyugati világot, vagy eljött az idő, amikor a csatatéren civilizációknak kell egymással megütközniük? Bármi legyen is az igazság, tény, hogy a Nyugatot

egy ilyen jellegű civilizációs konfliktus teljesen felkészületlenül érné.[3] Ugyanakkor a nyugati világ politikusaitól felelőtlenség lenne, ha nem vennének tudomást a probléma létezéséről, mert ezzel mindannyiunk békés jövőjét sodornák veszélybe. Biztos vagyok benne, hogy a szeptember 11-e után kialakult világpolitikai helyzet általam vázolt megközelítése további vitára ad okot. Természetesen egyik legfontosabb célom éppen az volt, hogy gondolataim párbeszédre sarkallják a téma iránt érdeklődőket, miáltal mindannyian közelebb kerülhetünk a helyes megoldáshoz. Mindenesetre az Egyesült Államok ellen irányuló szeptember 11-i terrortámadás tapasztalatainak és következményeinek feltárását tovább kell folytatni abból a célból, hogy az ilyen jellegű biztonsági kihívásokra a jövőben lehető legjobb megoldásokat lehessen megtalálni. Jegyzetek [1] Gerlóczy Ferenc: Az iszlám és a nyugat - EuroMohamed (Megjelent: Heti

Világgazdaság, 1998) [2] Uo. [3] Szabó László Zoltán: Bomba és kenyér a harctéren. (Megjelent: Magyar Nemzet, 2001 november 14.)